Büszkén húztam ki magam a győzelmünk hírére. Nem volt kérdéses, hogy a Mardekár a legjobb ház az egész iskolában. Ez tökéletes ballagási ajándék volt Domnak... bár elég kellemetlen érzés volt, hogy távozik. - Nekem kellett volna lennem az iskolaeslőnek... - Forgattam meg a szemeimet, ahogy Narekre néztem. Nem is értem, annyira nem okos. Folyamatosan a lábujjkörmét cicomázza tanulás helyett a klubhelyiségben. Egyszer még azt is megkérdezte, hogy az enyémet is csinálja-e meg, miközben éppen Bájitaltanra írtam szorgalmit. - Csak azért bocsátok meg, mert legalább Mardekáros vagy. - Közben próbáltam kiverni a fejemből McGalagony figyelmeztető szavait és a sütimet barátságosan áttoltam Dom felé. Megérdemli, mégis csak ez az utolsó nagy lakomája itt és az almáspitét - ami közös kedvencünk volt - gyorsan lepuszították. - TURBÉK.- És megérkezett Hill. A téglás megjegyzésére még fel sem figyeltem volna, de ez már több volt, mint feltűnő. Egyenesen zavaró és agyba mászó volt. Ezt utáltam, hogy egy percre nem tud higgadt lenni, mindig ki kell lógnia a tömegből. Elbújni sem lehetett vele. - Hansel meg hiányozni fog! - Mondta, aztán odafurakodott mellém. Aztán úgy összeborzolta a hajamat, hogy még megfésülni is felesleges volt. - Hill áldjon már meg a... - kezdtem, de persze magyarázott tovább. Miért is fogná be? - Csaltatok, tudom, hogy lefizettétek a tanárokat - folytatta. - Szökjünk el megint a nyáron. - Csak hallgass... - sóhajtottam és a szájába nyomtam egy kókuszgolyót. Azzal legalább ellesz egy ideig és nem dumál. - Most, hogy végre csend van. Nagyon fogsz hiányozni Dom. Néha gyere el meglátogatni.
A kastély hatalmas volt. A sóhajaim elvesztek a falak között, ahogy Hill átvette az irányítást. A csókok, a simulás, a ritmus valahogy annyira természetes volt, mint bármikor máskor. Talán az ágy csak kényelmesebbé tette. Azt kívántam, hogy ne maradjon abba soha, mert ezek voltak a mi közös kis pillanataink. Éreztem, ahogy a bőrömre folyik a forró hévvel érkező gyönyör fehér képmása. Nem zavart. Csak sóhajtottam megint egyet bele a szobám csendjébe, míg nem testünk elvállt egymástól. Hill mellém hullott. - Lógjuk el a vacsit - húzódott közelebb. Éreztem megint a leheletét az arcomon. Annyira jól esett, hogy még bele is remegtem. Valójában nem is voltam éhes, csak össze akartam bújni vele, aludni, érezni a bőrét az arcom alatt. Az ölelése biztonságot adott még a legnehezebb napokra is. - Az jó lenne... - dünnyögtem. Oldalra nyúltam, hogy a dobozból, ami az éjjeliszekrényen állt, papírzsebekndőt húzzak elő. Óvatosan törölgettem meg magam, mielőtt visszahúztam a nadrágomat. Egyszerűbb lett volna meztelenül aludni, de apámnak szószerint bejárása ovlt a szobámba. - Aludni akarok... - Suttogtam, ahogy visszahullottam a párnára. Annyira, de annyira pilledt voltam, hogy csak laposakat pislogva pillantottam rá. - Hozzád bújhatok? - kérdeztem csendesen és úgy fordultam, hogy az arcom éppen a mellkasára kerüljön. Hallottam a szívverését, a lélegzetvételét. Talán kicsit korgott is a hasa. - Ha ezt folytatni akarjuk, legalább adj apának okot arra, hogy elfogadjon... nem kell, hogy szeressen. Sőt. Csak fogadjon el. Azért mondtam mindezt, mert a családom volt az egyetlen indok, ami elválaszthatott minket egymástól. Ez szomorú volt, de igaz. Aranyvérűként voltak kötelezettségeim. Ha más nem is, hát a családom hírvenévenek megfelelő fenntartása. Ha Hill ebben partner tudtt lenni, nagyobb jövőnk is lehetett, mint most hittük.
Ellsworth tuti nem normális. De legalább lenne vicces, ám az sem ment neki, hiába talált olyan szépen az átok, ahogyan azt amúgy vártam is. - Köszönöm a táncot Baldron úrfi! - hajolt meg felém, amikor Flitwick professzor félbeszakította a béna táncmozdulatokat. Sajnos az átok is kevés volt, hogy jól táncoljon. Egyelőre csak egy sötét pillantást kapott válaszul, mivel a professzor azonnal elővett minket. - Mr. Baldron, ahogy magát is várom egy kis elbeszélgetésre. - Tette hozzá, miután kiosztotta Ellsworth-t. Nem lepett meg, hogy nekem is büntetést akar adni, miközben én legalább próbáltam megnevelni azt, aki neki nem ment. Felszegtem az állam. - Örömmel prof. - Válaszoltam kimérten, majd az újabb feladatra koncentráltam inkább. Persze, ha lett volna esze, akkor elülteti mellőlem a hülyéjét, mert így nagy az esély, hogy komolyabb átokkal is megpróbálkozom. - Köszönöm Flitwick professzor. Hallod ezt Cimbi, folytathatjuk a játékunkat. - Szólalt meg ismét... miért is fogná be? Miért is? - Akkor sem lennénk cimbik, ha sikerülne egy értelmes mondatot kipréselned magadból. - Feleltem, mielőtt Jay felé fordultam volna. Vele könnyebben elvagyok, ő értelmes és nem teljesen őrült. Persze aranyvérű családból származik, még ha jó nevelésnek híján is volt, megtanult normálisan viselkedni az emberek között a társaságnak hála, ami körbevett. Ellsworth biztos kukák mögött játszott gyerekként a többi hozzá hasonlóval. - Örömmel vettem tudomásul, hogy a dobozt sikerült felnyitniuk, így rátérhetünk a következő varázsla-tokra. A dobozban rejlik mindenki számára egy kis teasütemény és csokibéka, de hogy meg tudják sze-rezni, ismét egy bűbájt kell feltörniük. Az ötödik évfolyamig mindenki folyamodjon a Finite bűbájhoz, a hatodik és a hetedik évfolyam pedig továbbra is nonverbálisan, hazsnálja a Finite Incantatem bűbájt. A következő feladat nem tűnt vészesnek, ám csavar bizonyosan volt benne. - Finite! - Kiáltottam a dobozra. A varázslat talált, ám nem nyílt ki. Ez lehetett a csavar. Konkrétan kimondta, hogy mit kell használni. Az egyetlen válasz az lehetett, hogy nem egyszer kellett, hanem többször. Talán kétszer, talán háromszor, míg a láda fel nem nyílik. Bár előbb végeztem, mint Ellswoth, de a csokit és a sütit félre raktam, hogy később Hillnek adjam. Jó lett volna valami indok, hogy megmosolyogtassam. Ellsworth persze szokás szerint idióta volt, ezért nem foglalkoztam vele. Szimplán átnéztem rajta. Nem az én dolgom volt, hogy magát égeti, mióta csak megszületett. Nem csoda, hogy az a hugrás csaj is inkább kerüli, pedig az sem lehetett normális. - Vajon van-e olyan sötét varázslat, ami embereket változtat tárggyá?- kérdezte Jay. - Nem tudom, de kipróbálhatjuk ezen a hülyén - mondtam, bár továbbra sem néztem rá. Az ilyeneknek az a legjobb, ha levegőnek nézik őket. Akkor talán észbe kapnak és megnyugszanak. Ellsworth-re is jó hatással lenne egy kis magány, talán ha egyszer normálisan nyitná ki a száját és emberként viselkedne, valaki még kedvelhetné is. Rajtam kívül bárki. - Kiestek a fogaid? - Hagyd. Kár rá időt pazarolni. - Legyintettem és még odébb is húzódtam tőle. Legyen egyedül, neki az a jó láthatóan. Inkább mással foglalkoztam, Jay ugyanis idén fog felvételizni az akadémiára, engem pedig nagyon érdekelt az egész. Nem akartam persze auror lenni, de a tovább tanulás egyértelmű célom volt. Már Aerith tájékoztatóját is végig pörgettem, medimágus akartam lenni. Persze nem az az átlagos, Mungóban ücsörgős fajta, hanem kutatómedimágus. A mérgezések foglalkoztattak, talán mert én is átestem egyen. Szóval erről kezdtem el faggatni az óra végére.
Nem is akartam igazán lemenni vacsorázni. Étvágyam sem sok volt, de annyira hiányzott már, hogy Hillt ölelve heverészek valahol... idióta, nagypofájú, sosem lehet vele rendesen beszélni, az illata viszont borzalmasan hiányzott. A Roxfortban ilyesmit aligha lehet csinálni. - Kedvem... erre mindig - felelte vigyorogva, ahogy a nővérem távozott, én pedig végre ráfeküdhettem teljesen. Ezt is régen csináltuk már... borzalmasan régen. A bőrét is régen csókoltam, de izmosabbnak tűnt, mint legutóbb. A kviddics jó hatással volt rá és lényegében az volt az egyetlen dolog, amit képes volt komolyan venni. Szóval, akármilyen barbárnak is találtam, neki legalább jót tett. - em érdekel a tesód- tette hozzá dünnyögve, ahogy lehúzta rólam a felsőt. Csak egy vékony, kötött pulcsi és egy fehér tenisz póló volt rajtam. Akár egyszerre is le tudta venni őket. A kezemet magához húzta, én pedig megmarkoltam a ruhán keresztül. Jó volt érezni őt tényleg... a Roxfortban elbújni is alig lehetett, ha nem ugyanannak a háznak a tagjai vagyunk. Voltak persze mosdók, meg hallottam pletykákat a Szükség Szobájáról, de alapvetően mindig mindenhol volt valaki. Csoda, hogy a manók nem köptek be, mikor a konyhán voltunk. A bőrét érintve sóhajtottam egyet, de aztán viszonozta a finom mozdulatokat. Tudtam, hogy azért vigyorog, mert régen tagadtam, hogy vonzódom hozzá. Csak egy álca volt, egy átverés ez az egész, de aztán átalakult, sokkal forróbb lett, mint amit Theron iránt valaha is érezni tudtam. Hill képes volt bemászni az agyamba és kikövetelni mindazt, ami az övé. Tudta én mit akarok, akkor is ha rejtegetni akarja. - Ah... Hill... - sóhajtottam az ajkai közé, ahogy remegni kezdtem az érintéseire. Minden olyan elviselhetetlenül forrónak tűnt megint, de nem bántam. Vele még ezt is vállaltam. Hajlandó voltam rá, hiába emlékeztetett a lázra, ami olykor rám talál. Erősebben markoltam, erősebben mozgattam az ujjaimat. Akartam őt érezni az ujjaimon. Talán fiatal vagyok ehhez, ahogy anya mondta. De Hill ilyen hatással volt rám és kárt úgy sem tudott tenni bennem. Legalábbis nem éreztem veszélyt. Csak élveztem, mert vele lehetett élvezni igenis. A szüleim nem látták, milyen gondoskodoó, milyen figyelmes. Most sem esett nekem, csak simogatott jóformán. Tudta, hogy nem vagyok jól. Igen, idióta, nagypofájú, nem lehet vele komolyan beszélni, de mégis figyel. A mozdulataira egyre hangosabban kapkodtam a levegőt. Bizonyára, ha nem ment le még mindenki az ebédlőben hallhatták is, de még sem tört ránk senki. Ezért remegően adtam meg a magam a gyönyörnek. Összemasztoltam Hill kezét, csak arra figyeltem, hogy őt ne engedjem el.
Szerettem a Bűbájtant. Talán a legkönnyebb óra volt, már csak azért is, mert Filtwick nem tartozott azok közé a professzorok közé, akik előszeretettel kínoztak meg minket. Szerettem a szigort, azt gondoltam jó hatással van az emberre, ha tanulni kell, de Smith-nél a legtöbbször már kezdett beteges méreteket ölteni. Az utóbbi óráin nem is éreztem magam igazán jól... bár engem is megviselt a betegségem. Egyre nehezebben koncentráltam és a türelmem a szokottnál is gyorsabban veszítettem el. Így most is, kicsit nehezemre esett koncentrálni a professzorra. - Nos, ezek bizony különleges dobozok, melyeket jó magam varázsoltam el. Két-két bűbáj védi a dobozokat, minden évfolyam szintjének megfelelően. Próbáljanak rájönni, hogy milyen bűbájokkal lehet őket kinyitni. Ha elakadnak szívesen segítek, kérdezzenek csak bátran, de előbb gondolkozzanak. - Magyarázta el a feladatot. Én az elém kerülő dobozkát néztem. A zárnyitó bűbájokat próbáltam előszedni gondolatban. Talán az Alohamora volt a legkézenfekvőbb, de ott volt az Aberto, amivel ajtókat lehet feltárni és éppen a tanév elején tanultuk. Meg volt a Diffindo, bár az valamivel erőszakosabb fajta volt. Nem bántam, hogy Hansel mellé ültem. Ő legalább hajlandó volt normálisan végig csinálni az órát, nem csak bohóckodott, mint le Fay meg a többiek. - Miért érzem úgy, hogy nem lesz egyszerű - szólalt meg, én pedig elvigyorodtam. - Flitwickről van szó. A másik oldalamon ülő Ellsworth próbáltam figyelmen kívül hagyni. Még csak nem is köszöntem neki, akkora egy szerencsétlen... és még humorosnak is érzi magát. Mondjuk az ő baja, ha hülyét csinál magából, én csak nem akartam a szemtanúja lenni. Nem törődtem vele jó darabig. - Alohamora! - irányítottam a dobozomra. Nem volt semmi anomália, tehát a varázslat helyes volt. Ideje volt megpróbálkozni a másik zárnyitással. - Aberto!- A ládika kattanással nyílt fel és már majdnem el is mosolyodtam. Majdnem. De akkor Ellsworth úgy gondolta, jó poén velem szórakoznia. Na meg Jayjel persze. - Bocsi. - közölte nagyjából harmadik alkalommal. Eddigre már kellően büdös volt, én pedig nem voltam türelmes. Egy mozdulattal a pálcámat az éppen kinyíló dobozára szegeztem. - Lacarnium Inflamare - szólaltam meg. A doboz pedig hatalmas lánggal égni kezdett, úgy, hogy akár meg is pörkölhette a "nagyon vicces" Ezra szemöldökét. Talán még jót is tenne neki, ha leégne az egész. Csak ezután fordítottam a pálcát vissza Ellsworth-re: - Tarantallegra! Megköszörültem a torkomat és Flitwickre néztem. - Jaj, elnézést tanár úr, nem rég keltem és azt hittem Ellsworth a doboz. - Vetettem oda szenvtelenül.
Nem vártam el tényleg semmit Hilltől. Mikor megismertem is pontosan ilyen volt, de néha olyan érzésem volt, mintha nem is akarna támogatni. Eleve azért hoztam haza, hogy ne utálják, mint a szart, hanem ismerjék meg. De ő direkt még rájátszott a nagy menő, városi gyerekre. Még csak azt sem kértem tőle, hogy fésülködjön meg. - Hah- vágott sértett képet, mikor közöltem vele, hogy HMCS-zik. - Beszélgessek vele, hogy mit akarok tanulni? Vagy, hogy az apám csak egy mugli, akit mindenki megvet nálatok? Sóhajtottam egyet. - Hill, nem veti meg senki az apád... Merlinre! - mondtam. Nem voltam persze elég jól, hogy vitába szálljak vele. Ő sem volt jobb, mint az aranyvérűek, akik a mugli születésűeket lenézték, csak nála éppen ez fordítva működött. Igen, talán nem tetszik a családomnak és kicsit nekem sem a dolog... de ahogy én elfogadtam vele együtt ezt, a szüleim is képesek lennének rá. Ők jó emberek. Összebújni minden hülyesége ellenére is jó volt vele. A mellkasára tettem a fejemet, hallgattam a szívverését, mind jobban bújtam, érezni az illatát. Őrjítő hatással volt rám Hill az undorító dohányszaga ellenére. Azt akartam, hogy akarjon... és csókoljon, meg öleljen. Ez adta az erőmet, nem a bájitalok, amiket anyám küldött hónapról hónapra vagy éppen megfőzette Smith professzorral. - Jó, hát nem tűnik valami ördögi főgonosz típusnak, csak nekem túl merev - puszilt a hajam közé. - De eskü viselkedek, jó? Bólintottam és kicsit feljebb kúsztam rajta, hogy megcsókoljam. Tudtam persze, hogy nem fog normálisan viselkedni az asztalnál sem, de most képtelen voltam rá haragudni. Legalább megígérte. - Hát, ha jó leszel, akkor... - kezdtem, de kopogás zaját hallottam meg. Ezt nem hiszem el! Éppen, amikor szeretném végre levetkőztetni Hillt mindig rám törnek. - Lassan vacsora- nővérem volt persze... és előtte kevésbé is volt gáz, de azért vetettem rá egy morcos pillantást. Szerencsére ezután távozott, én pedig újra tudtam csókolni Hillt. - Vacsi előtt... van kedved...? - kérdeztem és feltűrtem a pólóját a mellkasán. Lejjebb kúsztam, hogy megcsókoljam finoman a bőrét. Tudtam, hogy ő képes lenne erőt adni. - Ne foglalkozz a nővéremmel... nem fog visszajönni. - Dünnyögtem és felpillantottam a szemeibe.
Hill mindig ezt csinálta. Nem azt vártam tőle, hogy más ember legyen... de könyörgöm, apámra kacsingat, meg úgy vigyorog, hogy talán a szűrét is kiteszik a házból. Még én is kitenném, pedig én le is szoktam vele feküdni. Hogy lehet valaki ennyire agyatlan?! Legszívesebben komoly vitába kezdtem volna vele, de még arra sem volt erőm. Az elmúlt napok nehezek voltak... ami nem volt furcsa az állapotomat tekintve. A legtöbbször jól voltam, de nekem is voltak nehéz éveim, hónapjaim és heteim. A medimágusok szerint csak azért, mert a hormonjaim megbolondultak, de bármi más is lehetett. - Bocs, de téged még gyerekként kezel. - Ha nem vetted volna észre, csak tizennégy vagyok... - sóhajtottam fel és megráztam a fejemet. Nem értettem, mit nem lát... mit nem ért. Ő is gyerek, csak idősebb egy kicsivel. Mindegy. Nem éreztem jól magamat és nem volt kedvem vele vitázni. Minden szóra egyre szárazabbak lettek az ajkaim. - De majd eltársalgok a világi dolgokról vele a vacsin. Szereti a kviddicset? - Csak beszélgess vele normálisan. Nem kellenek ezek az erőltetet, én vagyok a HMCS beszélgetések. - Vágtam rá. A HMCS (Helyi "Menő" Csávó) az volt Hill, méghozzá kőkeményen. Nem véletlenül hívtam így akárhányszor megbolondult éppen. A veszekedés abba torkollt, hogy végül szédelegve leültem az ágyra, majd hátradőltem és a plafont bámultam. Közel voltam egy ájuláshoz, de mégsem tartottam tőle,hogy tényleg be is következik. Éreztem, ahogy Hill mellém huppan. Hamarosan magához ölelt és ha eldőlt, a mellkasára tettem a fejemet. Ilyenkor bezzeg tudott emberien viselkedni. -Na inkább nyugizz le, a végén elájulsz itt nekem, és még azt is rámverik. Vágod, hogy lazábbnak kéne lenned, nem? Ez így nem zsír, hogy rosszul vagy - magyarázta, én lehunytam a szemeimet. - Ha szeretnéd eljátszhatom neked gitáromon a Holdfény szonátát. Bár kicsit rockosabb lesz, a szokásosnál... Nem szólaltam meg azonnal, de a házimanók behoppanált a szobámba. Egy tálcán hideg víz, meg tea volt. Egy kis kekszel. - Alfonz úrfi ettől jobban lesz. - Mondta és miután meghajolt Hill fel, távozott is ugyanúgy egy pukkanással. - Haj... - sóhajtottam és nem mozdultam el Hill mellkasáról. Érezhette mennyire gyűlölöm, hogy folyton mindenki körbeugrált. Rosszul voltam, de ilyenkor inkább csak rá, meg egy kis magányra vágytam. Anyám túl aggódta, apám morgósabb lett, Aerith szemében meg ott ült a bűntudat. - Apa jó ember. Csak idő kell neki, hogy elfogadja.
Üzenetek megtekintése
