 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Karakterek / Sebastian Bates / Re: London
|
Dátum: 2021. 07. 18. - 20:32:02
|
Morning suprise
2002. július 24.
please, forgive me
zene: bayou ● outfit: underwear
Hiányzott az ágyam. Akárki akármit mondhat, a roxforti ágyak kényelmetlenek. Nem csoda, előttem már mennyien használták és feküdték ki maguknak, majd hagyták ott és mentek a maguk dolgára. Aztán eljutott hozzám, majd eljut a következő emberhez, ma már nem leszek. És ez így fog menni, míg világ a világ, mert a Roxfort örök. Ellenben a tanév nem és lement, hamarabb, mint hittem. Mert tökéletesen annak tűnt, hogy egy-két hét telt el, nem pedig hosszú hónapok sora, amelynek akkor és ott azt hittem mégis, hogy sosem lesz vége. Mennyivel másabb azon sírni, hogy jaj a beadandók, jaj a vizsgák, a tananyag, ami nem akar a fejemben maradni, akkor sem, ha ütnek kábé. Mennyi mindent történt és mennyi minden fog, ha megélem a következő tanévet. A vizsgákról nyilatkozni sem akartam itthon, csak fáradtan nyögtem egyet, legyintve, hogy én aztán majd csak akkor, ha megjön a bagoly az eredményekkel és meg is merem mutatni. Vizsgák… távoli emlékek ez is, de amint a tankönyvre esett a tekintetem, amit kidobáltam a bőröndömből, eszembe jutott sok minden. Annyit törődtem magammal meg a bajaimmal – amik semmik, de semmik mások bajaihoz képest –, hogy nem vettem észre a lényeget. Írhatta, olvashatta bárki azt, amivel éppen nem akartam foglalkozni, volt EGY és EGYETLEN, aki végig ott volt, amellett, hogy közben neki mennyi minden pihent a nyakában. Sebastian segített a legtöbbet, a legjobban, a legönzetlenebbül. Én segítettem neki? Remélem, csak remélni tudom, hogy legalább a kedvében igen. Ha a dolgokat nem tudtam enyhíteni a terveket levenni a válláról…
Egészen egy pontig. Történt valami, amit a mai napig nem tudok hova tenni. Az a bugyuta koncert, az a fura hely… még most is érzem az émelyítő édes illatot és a sok-sok rózsaszínt. Ebbe veszik bele a szempár, amely egyre közelebb és közelebb volt hozzám. Megcsókolt. Nem egy lány, nem pedig más, akikkel órákig foglalkoztam azt. Megcsókolt a legjobb barátom és én nem tudtam hogyan kezelni. Vagyis… rosszul. Én akkor és ott, elhátráltam és elmentem, majd mocskos módon kerültem. Lógtam vele, de nem annyit, beszéltem, de nem úgy, mert nem tudtam kiverni a fejemből azt, amit tett. És valahol megértem, hiszen azután a szemét után ki ne vágyna valami jóra? De én? Én nem tudom megadni neki, én nem tudom hogyan tudnám ezt kezelni, én… én nem tudom, hogy azért érzem ezt így és ennyire, mert zavar, hogy nem akarom viszonozni? Vagy nem tudom? Vagy…?
Az évzárón beszéltünk utolsónak és akkor is keveset. Én is, ő is kínosan kerültük egymás tekintetét és… ezt megbántam. Amikor hazaértem, elkezdtem neki írni egy levelet. Hosszú, sok és bonyolult sorokat írtam le, de még mindig nem tudtam befejezni. Egyszeriben akartam megérteni, miért csinálta azt, amit és bocsánatot kérni, hogy olyan voltam, amilyen. Sok bennem a kérdés, az értetlenség, és minél előbb be kell fejeznem, különben… elvesztem. Tudom, hogy miért kezdtem el vele lógni és azt is, hogy most már nem menne nélküle.
Most mégis, békésen alszom. Lógtam pár napot a haverokkal és ott nem divat az alvás, nekem pedig minden elemem lemerült. Furcsa ilyet csinálni, Seb-el más a dolog, azonban nem mondanám, hogy ez rossz. Nem kell egyformának lenniük, nem is akarom. Csak… Fura a hiányérzet, de eldöntöttem, ha felkelek, befejezem a leveleket. Talán találkoznunk kellene? Lehet az hiányzik belőle?
Mocorgok, ahogy hason fekszem, szétvetett tagokkal. Egy szál alsóban dőltem le, itthon hála nem kell a pizsama, tökéletes. Valami fura álmom volt, egyszerre voltam itthon, a roxfortban és a konyhában toltak valami kviddicsmeccset, amin teli szájjal röhögtem. Megjöttek a többiek, a háztársak, hogy mehetek vizsgára. Lehet, hogy nem kellett volna még késő este betegre zabálnom magam? És ekkor az ebédlőasztalnál ülő igazgatónő a kupájával kezd kopogni az asztalon, mintha csak évnyitó lenne én pedig leesem a székről…
Erre rándul a lábam és kapom fel a fejem egy morranással. Túl sok hülye álom, azt hiszem. Kómásan, a kissé levegőtlen szobában vagyok, hajnalban. Nem az iskolában, nem egy kocsma hátsó felében. Remek. Lassan ülök fel és fordulok az ablak felé, hogy kinyissam és aludhassak tovább, amikor azt látom, hogy ott ül Sebastian. Mint egy bagoly, gubbaszt és vár, egy pillanatra azt hiszem, még mindig álmodom. Megrázom a fejem, a szemem dörzsölöm, de nem tűnik el. Mi…? Annyira gyorsan kelek fel, hogy elhasalok azonnal. Morogva, káromkodva, mászom el az ablakig, majd felhúzom magam és már nyitom is ki azt.
- … te jószagú Merlin, hát mi folyik itt – nyitom ki az ablaktáblákat és álmosságtól gyűrött arcom, kócos hajam, mindenem fordítom felé. - Seb… te… te tényleg itt vagy? - hunyorgok rá. Esküszöm, nem ittam, de úgy érzem, mint aki részeg. Kinyúlok, óvatosan érintem meg a lábát és a hűs levegőtől vagy épp tőle, az érintéstől, libabőrös leszek. Mi folyik itt?
- Miért ülsz az ablakomban…? Van ajtó is – és ekkor megejtek egy vérszegény félvigyort, mert most minden olyan szürreális. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Prefektusi fürdő
|
Dátum: 2021. 06. 07. - 09:48:04
|
to; Elliot
2002. május 31.
Who ya gonna call?
zene: Ghostbusters! ● outfit: természetesen meztelen
Reméltem, hogy valami titkos szerető kerül szóba, vagy simán csak egyszerűen a szerelme, hogy itt légyottozzanak, tegyenek bármit, amit nekem látnom sem kell. Egyszerűbb lenne, kényelmesebb, ehelyett sokkalta másabb vendégeket hord erre a sors. Egy csapat dühös prefektus vagy diák még mindig indokoltabb lenne, mint egy csapat dühös és eddig nemigen látott szellem. Nos, az élet általában mókás és vicces szokott lenni, miért ne maradnék ebből én ki? Semmiből nem szoktam szinte, bár az kellemes tud lenni, a legtöbb esetben, most valahogy nem érzem azt. Főleg, mert a tag kitalálja, hogy itt leszek majd a hős. Igen, egy szál semmiben, a habok között, szellemek ellen, bizonyára én leszek az, aki kikergeti őket a birtokról is, akinek láttán legközelebb visszafordulnak és eltűnnek arra, ahonnét jöttek. Persze, teljesen reálisnak érzem ezt.
- Ehh… - a vigyora volt a válasz, hogy ő ezt teljesen komolyan gondolta. Nincs ebben vicc, nincs ebben semmi különös, simán elhiszi. Ha a tanáriba rohan be, akkor sokkal de sokkal jobban járt volna, ott valóban kapott volna valakit, aki képes úgy… bármire. Hús-vér emberrel sokkal könnyebb, reálisabb, én még csak próbálom felfogni, hogy ez a valóság, nem pedig valami kitaláció. Érzem, hogy a bőrömhöz és, ösztönösen borzongok meg, mocorgok, hogy kis szünet legyen közöttünk, de lassan már nem is érdekel, hiszen tekintetemmel az ajtót pásztázom. A sikolyomat lenyelem, ha már hős vagyok, de az arcommal ezt már nem tudtam megtenni, ott bizony nincs sok variáció és nem is akarom. Hogy az a…
- Lehet épp diétáznak – dörmögöm sötéten a csokoládé gondolatára, miközben szép lassan hűl le az eddigi párás, kellemes levegő. Ahol fed a víz, még jó, de közel sem olyan meleg, mint az elején. Felsőtestem lassan válik libabőrössé, megborzongok, karomat fonom magam köré és dörzsölöm meg a másikat, hátha segít, de nagyon nem. A ruháim kellenének, meg úgy hat emelet távolság ettől az egésztől, akkor biztosan képes lennék gyomorból röhögni az egészen. Egyszer.
- Nem hiszem, hogy ilyesmi ajándékokat szeretnek – fogalmam sincs, hogy milyen ajándék lenne hasznos és jó nekik. Azt sem tudom, ez igaz-e, mert nem ajándékoztam nagyon egyet sem. Néha a házszellemmel vagy egy-egy kedvesebb egyeddel sikerül szót váltani, de azok rövidek, rajtam meg ruha is van, az élet olyankor sokszor egyszerűbb. A srác mellettem, mögöttem igencsak retteg tőlük, érzem, ahogy megint a közelemben van, de most azzal vagyok elfoglalva, hogy valahogyan meg is oldjam. Nincs ajándékom, azonban egy finoman burkolt fenyegetésem annál inkább, talán célba is ér. Egy pillanatra úgy tűnik, hogy igen, talán el is hiszem, hogy ért valamit. Talán. Mégis veszett gyenge próbálkozás ez, mert máskor tök erős meg magabiztos hangon szólva aztán bárkit elzavarok a fenébe, most inkább csak magamat tudnám. Jellemző.
- Működik? - inkább magamtól kérdezem ezt, vagy egyenesen a kísértetektől, halkan. Nem tudhatom, mert közben a srác nagyjából elmagyarázza mivel állunk szemben. Elhúzom a számat, valóban megesik, hogy az ember rossz helyre nyit be, de az általában… mást jelent. Erre tessék, ezek még mindig itt lebegnek és bámulnak. Szemem rebben a romantikus pancsolás szóra, felé is nézek, majd elengedem a dolgot, indoknak ez pont ugyan úgy jó, mint az én fenyegetésem a Véres Báróval.
- Ahhha. Pancsolnunk kell, szóval… - bólogatok, hogy akkor viszont látásra. De nem, azok végül csatlakozni akartak. Olyan hirtelen hűlt le a víz, meg úgy, amikor becsapódtak, felkiáltottam. Vagy sikítottam? Egyre megy, beleolvadt az övékbe. Lábaim körül bugyogott a jéghideg víz, a lábujjaim azonnal lefagytak. Nem foglalkoztam a hiányosságokkal, botladozva löktek előre meg mentem is a kád széle felé, hogy kiugorjak onnan. A hab csak részben takart bármit is, mezítláb, vacogva menekültem a fal mellé és onnan bámultam a szellemek felé.
- Bassza meg, hogy ezek nem tágítanak – remélem most már igen. Ekkor kapcsolok, hogy aztán köhintve, vacogó tagjaim ellenére is, kezemet ágyékom elé csúsztassam, legalább ennyi legyen ott, ha a ruhákig még nem jutottam el.
- És most… futás? - na az lenne érdekes, egyelőre a szellemek mintha nyugodtabbak lennének. Egyikük emelkedik ki a vízből, majd ugrik egy újabb fejest. Talán is elég nekik, talán nem. Hörögnek és morognak, miközben én lassan oldalazok a cuccaim felé.
- Tiétek a fürdő! |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óratorony udvara
|
Dátum: 2021. 06. 06. - 19:23:14
|
to; Louis
2002. május 22.
We need a talk
Oké, hát én elhiszem, hogy műsort vártak, de csak a bevezetés sikerült kicsit ingerültebbre. Nem is ingerült, inkább csak mindenképp azt akartam, hogy vegyen észre meg figyeljen rám, ne az legyen, hogy inkább sietve távozik. Nem a legjobb kezdés, tudom én, de mégis jobb, mint a semmi, amikor kukán hallgatok és csak finoman jelzek. Elhiszem, hogy olyasmit hittek, hogy én most megverem vagy bármi. Amúgy se lenne rá okom, Sebastian ugyan tette amit tett, de az nem az én dolgom, ameddig nem csorbul. A lelkiismeretével sajnos én nem tudok mit kezdeni, azzal magának kell majd megküzdenie, én csak ott tudok lenni mellette és meghallgatni, jobb kedvet csalni ki belőle, vagy bármi más. Az mát kicsit kezd fura lenni, hogy mindenki azt hiszi, hogy mert nagyra nőttem, én embereket akarok laposra verni. Értem én, ilyen ez a rohadt társadalom és az, amikor előre ítélkeznek és el is hiszik azt. Pedig… nem mondom, hogy nem vagyok képes rá, csak nem akarom. Nekem abból semmi öröm nem származik, ha oktalan. Ha van oka, akkor persze, elégtétel, de most ránézek erre a srácra meg a nagyra meresztett szemeire és ha kéne se tudnám megcsapni. Komolyan, mintha azt hinné, hogy valami időzített bomba vagyok. Jaj komolyan. Hát nem is tudok közvetlenebb lenni annál, mint ahogy végül átkarolom és elindulok vele.
- Én rengeteg mindent akarok – csicsergek, mintha csak az időjárás lenne a téma. Fél szemmel sandítok Gray felé és megejtek egy félvigyort is. Nem erre számított, szinte az arcára van írva minden, amitől nekem most hihetetlen jókedvem lett. Mindjárt fel is kapom ezt a gyereket és úgy vonulok vele félre, kár, hogy még mindig a nők azok, akikkel ezt csinálom, szóval, marad ez. Szép kényelmesen lépkedve hallgatom, majd felsóhajtok.
- Az is meg lesz oldva idővel. Ezt neked és Seb-nek kell megbeszélni egymással. Marja most a bűntudat, de egyszer valami nyugis helyen leültök és megdumáljátok – vagyis azt hiszem, így kellene. Velem ilyen még hasonlóképp sem történt, nem tudom, mi van ebben a srácban, de úgy vettem le, nem gyűlölet. Vagy lehet valamit félrenéztem? Nem hiszem, most se érzem. - Ami a bajt illeti, mivel már tudok róla, ott leszek ha kell – na akkor valóban lesz félnivaló, hogy agyonverek valakit. Az nem most van. Amikor végre nyugodtabb ponton állunk meg, elengedem őt, karom visszaesik mellém. Szinte mégis érzem, hogy a hátamat szinte átégeti a tekintet a távolból, Gray bizonyára továbbra is nézi, mit művelhetünk. Innen nem hall semmit, hacsak nincs valami a tarsolyában, de csak nem. Ennyire nem lehet kiéhezve, viszont szerencsétlen srácnak lehet nekiesik, ha végeztünk. Remek.
- Ó, hát ez várható volt, de én nem erről beszélek. Nem érdekel ki beszélget vele és hogyan, de abban biztos vagyok, hogy nem fogják kicsapni – szusszantok egyet. Nem azt a majmot védem, vagy éppen vágyom az emberek közé vissza. Örülnék, ha tényleg így történne, de az túl rózsaszín világ lenne. - Az ilyenek, amikor szorul a hurok, pontosan tudják mit kell tenni. Megbánja, könnyezik, belemegy abba, hogy kezeljék, bármit. De ez is csak egy játék lesz, hogy leszálljanak róla. Óvatosabb lesz, megtartja a helyét, de sokkal veszélyesebb – mert hát, nincs is vadabb annál, aki sarokba van szorítva. Ha valóban így lesz és marad, onnantól el fog durvulni az egész játék és talán valóban vér fog folyni. Sok. Fogalmam sincs, melyik véglet lesz végül, de abban valamiért biztos vagyok, ilyen könnyen nem szabadulunk meg tőle, nagyon nem. Visszanézek a srácra, ahogy ismét megszólal és bólintok.
- Egy féreg, valóban rossz – vannak ennek is szintjei, de Morrow már rég nem ezeken a szinteken mozog. Van egy csomó rosszindulatú egyén az iskolában, lányok és fiúk vegyesen, de az igazi, gyomorból jövő gonoszság ritka. Ő az a fajta ember, aki ha kikerül innen, a világ rosszabb hely lesz kicsivel.
- Meg lehet próbálni. Lehet én vagyok a naiv és azt hiszem nem képes rá, lehet ő, mert nem tudja, mire vagyok képes, ha valóban elhatározom magam. Nem tudjuk meg ezt addig, míg nekem nem támad, ami eddig nem történt meg – vonok vállat. Ami Gray-t illeti, felé fordítom az arcom és elfintorodom. - Annak ott addig van ereje, ameddig Morrow-nak. Nem több, mint egy pincsi. Ha nem lesz ott az, akinek a seggében van, reszketni fog, mint egy nyuszi – az ilyen emberek mégis aljasabbak, de ők a kisebb gond. - Volt. De én inkább szeretném viszonozni, és letépkedni a kiálló részeit. El kell mondanod, ha tudsz bármit arról, hol fáj neki a legjobban. Ha ki is csapják, előtte mindenképp megnyúznám – nincs vigyor, nincs mosoly, csak komoly, hidegrázós szavak. Komolyan gondolom. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Griffendél / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 06. 06. - 18:48:21
|
to; Sebastian
2002. május 18.
Promise?
Promise.
zene: i saw the light ● outfit: uniform
Nem vagyunk egyformák és nem is leszünk, ez azonban nem hátrány. Én sokáig dundi gyerek voltam és tömzsi, mígnem a genetika úgy döntött, hogy apám mintájára nagyobbra és szálkásabbra nyúlok. Nem mondom, hogy bánom, mert szégyentelenül használom ki ahol tudom, de legfőképp, itt mutatkozik meg. Nincs is ezzel probléma, mert kérdés nélkül adom ki a feszültséget ezen módon is. Most, a hallottak után meg főleg bennem van a mehetnék, hogy pépeset alkossak az arcából. Visszafogom magam, mert látom aggódik. Vagy csak megijed? Ha olyanná válok, csak órákra is, mint azok, akik megtiporták, tőlem is félni fog? Nem akarom megtudni a választ erre a kérdésre. Eleve egy lapon sem vagyok azokkal a férgekkel, de nem is kell. Egyelőre az a célom, hogy egy kis erőt és lelket öntsek a másikba, nem pedig újabb adagnyi ideget. Morgolódok még kicsit rajtuk, mert ennyi azért kell. Ismerhetnek engem, tudják, hogy én vagyok a mindig vidám, lökött laza idióta, akit imádnak és aki imád szerepelni. Azt hiszem, azt a felem nem is tudják elképzelni, aki azon agyal, hogy melyik folyosón és hol húzzon be nekik. Szavaira pillantok vissza felé és ingatom meg a fejem.
- Tört már be az orrom, meg hasonlók – vonok vállat, mintha ezzel azt mondanám, nekem semmi sem árt. Pedig nem így van, ugyan úgy fájnak a dolgok, elfáradok vagy éppen nincs jó napom, csak éppen tökre jól palástolom, vagy nem megyek emberek közé. Egy picit se emelem magam egyikük fölé sem, mert azzal pontosan olyan arrogáns seggfej lennék, mint ők. Persze, megtehetném, a családomnak van elég pénze, hogy kiskirályt és burzsuj faszt játsszak, csak éppen, nekem az nem jön be. - Tudom, hogy nem akarod, fura is lenne – nevetem el a dolgot. Ha valamit nem tudok elképzelni, az az, hogy Seb gonosz legyen. Se ő, sem a benne tomboló farkas, aki ugyan ölni tud és pusztítani, de az ösztönök megint más kategória. - Figyelj, valami lesz. Egy kicsi, de simán lemegy, viszont, amit hoz magával, az mindent meg fog érni. A nyugalom – pillantok felé beszéd közben. - Elsősorban miattad, de másoknak is jobb lesz így. Bár őket pont nem kérdeztem, de nem baj – legyintek végül. Ez amolyan: a közjó érdekében történő dolog lesz. Mondhatni. Ha a tanárok nem is díjazzák majd, én igen és ő is, állítom. Mennyivel jobb lesz, ha nem kell rettegnie, mikor egyedül sétál a folyosón, hogy mikor lép elé és kezdi előröl az egészet. Tudom, hogy fél attól is, hogy mivel most beszélt a tanároknak és nekem is, még jobban rá fog szállni. Csak az a bökkenő, hogy most már tudom a dolgokat és ott leszek.
- Na akkor meg. Legyen mára ennyi, miközben arra gondolsz, hogy hamarosan megszabadulsz ettől és nyugodt napjaink lesznek – vagyis nem, valami mindig lesz, de harmadannyi rossz lesz benne, mint most. Elhiszem, hogy mára elég volt, így, mintha csak egy könyvben lapoznék, már térek is át másra. Persze, hallgatnám én még bőven azt mi volt, mit érez, elég lesz ennyi is. Legalább nem kiabál és zavar el, bár tudom, ó, tudom, én nagyon tapadok, ha valamit tudni akarok. Remélem, nem lesz elege belőlem.
- Hát tényleg régen. Jó szar jegyeket kaptam arra, amiket egyedül írtam – mert hát, volt aki segített, ki miért, a sarokban pislogók közül is volt, aki megtette, remélve hogy… Hát igen. Intézek egy vigyort feléjük, miközben érzem, hogy nekem dől és a feje a vállamra kerül. Néznek is nagyot, mintha éppen meztelenre vetkőzne és az ölembe ülne minimum. Most sírta ki a bánatát, komolyan, ilyenkor még nekem is jobban esne egy kis pátyolgatás, bár én nagyon régen sírtam már.
- Nem mondtam ilyen, nyugi. Amúgy se rávennélek, hanem megkérnélek. De nem – veszem elő a pergament és hajtom ki, majd nyújtom felé. - Bűbájtanra kell, a másik meg Mágiatörire. Van időd elolvasni a kettőt? Mondjuk az későbbre kell, hagyjuk is – vágom be a táskába, majd hagyom olvasni, meg hát, nézem az arcát, mikor torzul olyanba, amikor megtalálja, mekkora ökörséget írtam már megint.
- Ne kímélj. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Hátsó asztalok
|
Dátum: 2021. 06. 06. - 17:52:12
|
to; Sebastian
2002. május 29.
a little party never killed nobody
zene: young folks ● outfit: valahogy így
Megszoktam már a figyelmet, így nem feszélyez a dolog, hogy néznek, miközben csinálom a dolgom. Most éppen ülök és nagyon lazára veszek mindent – mert amúgy olyan merev vagyok, persze – és támaszkodom az asztalon. El-elkapok pillantásokat, mikor kiét, van, akiét már láttam eleget és akár közelről is. Ó, tudom én, hogy akadnak, akik éppen nagyon haragszanak, mert nem velük lett életem komoly lépése. Nem ők tehetnek róla, hanem én, mivel bennem nem fogalmazódik meg az, aminek kellene. Mindegy is ugyebár, ami elmúlt az elmúlt. A többi szempár kutakodik, kacérkodik, én mégis minduntalan visszafordítom azt ma Seb felé, mert vele jöttem, ő a barátom és tudom, jobban van arra szüksége, hogy figyeljek, minthogy egyedül hagyjam, még ha nincs is itt senki olyan. Mert azt is lecsekkoltam, szerencsére egy necces figurát sem látok innen. Nahát, nahát, talán épp büntetésben lennének? Vagy Morrow olyan csöves összejövetelnek tartja az ilyeneket, hogy a finnyás orrát be sem teszi? Kitelik tőle, azonban bizonyára sokan értenének egyet velem, hogy nem kár érte. A csávó mint a dementor, annyi, hogy küllemre nem egy rohadó hulla, neki az a lelke, amely aszott és fekete, változó bőrével fedi csak el éppen hogy, de már kikacsintgat. Milyen szép is lesz, ha letépődik róla a csomagolás és mindenki annak fogja látni, ami.
Egyelőre azonban nem akartam ezzel foglalkozni, amint körbekutattam, már léptem is tovább a témán inkább. Egyre többen jöttek koszorút készíteni, nem csoda, a nő jó promót dobott be neki, aki csak egy kicsit komolyabban gondolja a másik féllel a dolgokat, már itt is van. Én csak nyugis sarkot akartam a koncertig, részben be is jött, mert senki sem tapos a lábunkra, csak éppen így meg aztán azt hiszik, nekem szükségem van bármire, hogy odalent minden jól menjen. Szerencsére így is van, túl jól is, ami azt illeti. De ma visszafogom magam és nem hajtok meg senkit sem. Italt próbáltam felhajtani, vagyis inkább, keresni olyat, amitől lehetőleg aludni is tudunk majd és nem rohad ki a fogunk a cukormennyiségtől, ez az este azonban nem erről fog szólni. Mindegy minden alapon kapok egyért, aztán szállítom le.
- Megvan az öregasszony öröme – nevetek fel, immáron visszaérkezve és leülve, koszorúval a fejemen. Egy kicsit fordítok rajta, mert pont odaér egy virág és csikizi a fülem, végül elengedve forgatom egy kicsit a fejem, hogy a helyére csússzon és ott is maradjon. Elég stabil, bár, ha kezdődik a koncert, jobb lesz majd levenni, mert ahogy megrázom a fejem, lerepülne. Az most pont nem érdekel, hogy úgy néznek rám, mint akik szellemet látnak. Még vigyorgok is egy sort, hogy mennyire jól érzem magam. Tény és való, néha vannak fura megérzéseim és nem a lányokkal kapcsolatban. Néha úgy érzem, Sebastian-ben több van, mint bennem, mint úgy aminek lennie kellene. Lehet csak én látok rémeket, lehet, hogy én is olyan rég – vagy hát mi számít annak – voltam bárkivel, hogy a fejemben csak ez a téma kering és rávetítem arra, akivel mostanság többet lógok. Nincsenek bennem iránta semmi olyan mélyebb érzés, vagyis nem úgy. Bírom, szeretem, szeretek vele időt tölteni. Lehet, hogy igazuk van a nagyot nézőknek és a srác most más, és más van benne, de… nem zavar. Ezt nem is értem, mert mástól igen. Van egy cingár srác, aki vélhetően lánynak indult, csak kukacos lett, ő kifejezetten irritál, ha látom rajta hogy megindulna, ha hagynám. Itt nem. Nem is értem. Régen túl vagyok azon, hogy csak azért segítek, mert akkor nem tudtam. Szerencsére ez a „kényszer” elmúlt, mert megismertem milyen és már csak egy ok az, hogy miért találkoztunk. De miért nem zavar? Nem tudom.
- Nincs mit – engedem el a témát és iszok inkább. Bár lehet ki kéne köpni, mert rohadt édes, mégis, itatja magát. Mint a finom röviditalok, észre se veszed és vége, elkapott.
- Valami akkor is van benne. A tömérdek cukron kívül – nyammogok, miközben ő is iszik, így hamar megtudja, mire gondolok. Kérdőn pillantok felé, de ő se tudja megfogalmazni, micsoda az. Remek, ezt adják az elsősöknek is? Fel fog robbanni a kastély a túlpörgött taknyosoktól.
- Igen? - fordulok vissza, miközben észre se vettem, de megindult a lábam a ritmusra. Kicsit gyorsabban is mozdul, tekintetemmel eddig most a kacér pillantásokat kerestem, hogy visszakacsintsak. De csakhamar ismét Seb íriszeit kapom el, majd nevetek fel. Valami tényleg volt benne, érzem és… feltápászkodom. Nem, felpattanok, mint akinek épp tűvel szúrták meg a fenekét.
- Csörögjünk, na – észre se veszem a zavarát, meg úgy, hogy épp el akar tűnni. Finoman fogom meg a karját és húzom fel, majd szinte magam után. Bár nem lassúzni kezdek, de mozdulok a zene ütemére, ahogy beállunk a táncoló tömegbe és várom, hogy ha nem fut el, csatlakozzon hozzám. |
|
|
|
|
9
|
Általános / Játékkuckó / Re: GIFelde
|
Dátum: 2021. 05. 30. - 10:44:03
|
"Strawberry challenge - végül is, mi baj lehet belőle. ...
A hajam elszáll tőle, olyan finom!"
|
|
|
|
|
10
|
Múlt / A Három Seprű / Re: Hátsó asztalok
|
Dátum: 2021. 05. 28. - 23:59:28
|
to; Sebastian
2002. május 29.
a little party never killed nobody
zene: young folks ● outfit: valahogy így
- Hát akkor tegyék, nézzenek. Azért van a szemük – vonok vállat, majd egy laza mozdulattal igazítok az ing gallérján, mintha csak azt szeretném, hogy jobban rálássanak arra, amire kell és jobbat is. Pedig aztán most végképp nem érdekel, nem azért jöttem, hogy parádézzak, hanem hogy együtt eltöltsük az időt egy jó koncerten. Kicsit ki kell szakadni az iskolai közegből, életből, még ha itt sokan vannak onnan, mégis más. Másak a falak, a berendezés, bár igencsak giccses és inkább hasonlít egy királylány kastélyához, mintsem kocsmához, most jó lesz. Eltökélt szándékom még mindig, hogy felhúzom a földről, ahova igencsak sikerült lekerülnie. Ha találok még hasonló programokat, nem csak most, hanem később is, menni is fog. Már ha nem lesz elege belőlem, mert akkor nehéz lesz magammal hívni, ha már sok, hogy cibálom valamerre. Nem ebből fog állni az élet, az is unalmas lenne egy idő után és fárasztó is. Próbálok keresni olyan dolgokat, amiket nem csak én élvezek. Lehet ez a hely most mind a kettőnknek sok így elsőre, de ami később jön, az megéri. Tanév közben nem éppen van lehetőség koncerten tombolni, ki kell használni. Nem gondoltam komolyan, hogy majd ma fog randizni kezdeni, azt tudom, hogy mivel eléggé mély sebet szerzett, nemigen akar bárkit is, így csak ugratom. Megmosolygom azt, ahogy kettőnk közé suttogja, mit akar.
- Tudom, tudom. Egyikünk se megy semerre – vagyis majd csak vissza a kastélyba. Bár sosem tudom előre, hogy mit hoz a jövő, mindig történik valamit. Kezemet emelem meg, amikor ismerős arcok lépnek be, köszöntöm őket majd ejtem is vissza magam mellé. Valóban nem hagyom magára Seb-et, kényelmesen ücsörgök, mint akinek semmi dolga se akad a világban. A koszorúra pillantok, ami majdhogynem kész, meg arra, hogyan csinálja. Hunyorgok felé, arra, ahogy dolgozik a fonaton.
- Nagyon megy ez neked – nekem összecsomósodna az ujjam. A kézírásom sem szép, sőt, elég ha én ki tudom bugászni, érthetően már művészetekhez sem nagyon értek, így aztán, nekem az, hogy ilyet alkossak, lehetetlen. Meg is zavar minket a nő, én csak értelmetlen bámulok, de látom, hogy Seb zavarba jön. Legyintek végül.
- Hagyd rá. Azt hiszi, mindenki szerelmes – ezzel hagyom ott és kutatok valami iható után. Nem egyszerű, ahogy látom, valahogy még az italokat is az előbb megszólaló nő kis mániájához igazították. Ha ezt tudom, akkor szereztem volna valamit és a zakóm alatt csempésztem volna idáig, így viszont kénytelenek leszünk beérni azzal, ami van és remélni, hogy legalább iható. Félig. Visszaérve pakolok le, majd ülök is vissza, de én sem iszom elsőre. Mintha fel kellene rá készülni. Sebastian megszaglássza, pedig az egész helyiségben érezni, hogy minden édes. Kérdésére fordulok felé végül és nevetek fel.
- Feláldozom magam, persze. Szerintem itt mindenben van cukor – láttam ám, mekkora szemeket meresztett a pohárra, szóval lehet benne valami. Egye-fene, ennyit kibírok. Épp a pohárért nyúlok, amikor a kész koszorú végül a fejemen landol. Felfelé pislogok értetlen kicsit, majd vissza rá.
- Ó, köszönöm – meglepett, hogy pont nekem csinálta, de hát… ez van? - Legyek termékeny? Anyám örülni fog neki – nevetek megint, majd megfogok egy nagyobb virágot, és beletűzöm a hajába, kicsit ügyetlenkedve. - Tőlem ennyi telik, nem tudok fonni – azzal emelem meg a poharat és nagyot kortyolok belőle. Próbálok nem annyira fintorogni, mint amennyire érzem magam. Még egy apró után teszem le és törlöm meg a számat.
- Hát ez… - nyammogok, mert úgy érzem, összeragad a szám. - …fura. Édes, meg olyan… nem tudom. Remélem ez az utóíz valami szar szerelmi bájital – sóhajtok egyet, nekem már úgy is mindegy, kortyolok hát még. - Egyszer kibírható, de következő körre könyörgök egy pohár vízért.. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Griffendél / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 05. 28. - 01:25:52
|
to; Sebastian
2002. május 18.
Promise?
Promise.
zene: i saw the light ● outfit: uniform
Kicsit talán kevésbé feszeng. Vagyis, mintha engedne belőle. Tény ami tény, még mindig nem a pontállásról vagy valami másról beszélünk, a téma, a gondolatok kellemetlenek. Egyszer kell túl lenni rajta, azt mondják, utána könnyebb. Ez nem hiszem, hogy valaha az lesz, hogy valaha szebb lesz. El fog halványodni, idővel ugyan, de sosem tűnik el teljesen. Nekem ezek idegen dolgok, engem valahogy sosem találtak meg így, vagy épp küldtek a padlóra. Értem én, hogy ez valami elcseszett szerencse fia kaland, másnak irigylésre méltó, nekem meg… Megszokott. Pedig elsőben ugyanúgy apró voltam és céltábla, csak épp a szám volt nagy és a merészségem. Akinek soha, semmit nem tiltottak, az nem is érezte, mikor kell meghátrálnia. Nem féltem, nem rettegtem, pedig aztán szóltam én olyanoknak is, akik elevenen nyúztak volna meg, ha nem futok olyan gyorsan. Most pedig vagyok aki vagyok, egy korban Seb-el, mégis, teljesen másképp sikerültem. Értem én, hogy hiába magyarázom, ezt csináljam én legközelebb. Őszintén? Remélem nem lesz olyan eset, ahol közbe kell lépnem.
- Hajaj, az a baj, hogy ha én ott vagyok, akkor nem csak a lábát rúgom meg. A fejét is, minimum – mert az biztos, hogy nem állnék meg. Pedig nem vagyok agresszor, nincsenek dührohamaim. Heves indulatok, érzelmek igen, az megint más, ahogy erő és energia. De olyan gyomorból jövő rosszindulat, gyűlölet, az nincs. Nem azért esnék neki, mert nekem arra áll fel, ha valakit kínzok, egyszerű védelem. Amennyire tagadtam, hogy megmentési kényszerem van, úgy kapcsol be bennem mellette valami, ami ösztönös és amire nem figyeltem sosem. Mintha a nem létező testvérem felé lenne bármi, vagy éppen, valami sokkal mélyebb érzelmi kötődésé. Én ezt nem tudom, nem vagyok jó benne. De, megtenném. - Viszont ott leszek, ez már biztos. Még egy ilyen nem lesz – az a baj, hogy nem tudom ezt megígérne. Mert valami miatt mégis el kell válni, egyedül marad és mivel Murphy kedves, tökéletesen akkor történne a baj. Meg mert, ezek sunyi dögök és kifigyelik az embert, mikor és mit tesz, akkor csapnak le, amikor nekik kedvez. Éppen ezért kell előbb lépni, hogy ne legyen rá többé merszük. És azt hiszem, tudja jól azt Sebastian, hogy valamit tenni fogok ezek után. Talán ezért is hallgatagabb, merül kicsit megint magába. Nem zavartatom magam, mondom ami jön, ami kibukik belőlem. Igen, egy pillanatra a gyerekes durca is, hogy pont rám nem gondolt, aztán azt is megértem. Elkavarták az érzelmei, mert másra figyelt, másnak adott mindent és ezt nem róhatom fel neki, mert elég szemét dolog lenne. Akkor is lógtunk együtt, kevesebbet ugyan, de megtettük. Én itt voltam mindig, neki pedig most esik le, hogy talán tévedett. Nagyot. Az ilyen kellemetlen, de létező. Elhallgatok kicsit, hagyom szóhoz jutni, ha kíván bármit. Szavaira csak felhorkanok.
- Dehogy más. Ha megvágod, vérzik. Ha meghal, gödörbe kerül – úgy, ahogy én sem vagyok más, mint a többi ember. Van, ami igen és amiben Morrow is más. Hatalom, befolyás, a gerinctelenség és hogy mit mer megtenni és mit nem. Ezekben valóban más, de nekem ettől nem kapcsol be a félelemérzetem. Sőt.
- Velem ugyan nem játszik. Elhiszi, hogy azt teszi, de a közelembe se jön. Hadd higgye, hogy a kezében van az irányítás – vonom meg a vállam, aztán rápillantok. Eltörik, menten törik darabokra, ahogy erről beszél. Ennyire félne tőle? Mindentől? Tenyerem simítom a hátára, ösztönösen, ilyet sem csináltam még, csak lányokkal inkább. De megsimítom, ott hagyom. Elég volt mára, igaza van. Játék leszek, olyan, ami visszaüt és csúnyát.
- Nem akarom elfelejteni, ameddig nem értem el – mert akkor minden úgy maradna, ahogy. Nem akarom, most viszont barátságos mosolyt küldök felé. - Dehogynem lehetünk. Mindig azok voltunk és vagyunk is. Ezen ezer seggfej Morrow sem változtathat. Soha – húzom el egy simítás után a kezem végül és a táskámra fogok, amit a saját ölembe veszek. - Szeretnéd, hogy untassalak a rém rossz beadandóm eddig kész felével? - akkor legyünk mi, megint. |
|
|
|
|
12
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óratorony udvara
|
Dátum: 2021. 05. 28. - 00:59:48
|
to; Louis
2002. május 22.
We need a talk
Nem akarok senki háta mögött szervezkedni, most mégis, úgymond meg kell tennem. Muszáj, hiszen van valami, amit a fejembe vettem és ha én azt ott tartom, akkor nem tudom és nem is akarom kiűzni. Sebastian látványa épp elég ahhoz, hogy tényleg ne tegyem meg. Tudom, hogy erősebb lesz, hogy túl fog lépni rajta, de azt is, hogy ezek a sebek vele fognak maradni, örökre. Talán bizalma is alig lesz bárki felé, amit megértek, hasonló esetben nekem sem lenne. Most egyik haverom sincs velem, kihagyom őket, mert ők ebből nem kérnek. Őket nem érdekli, nemigen akarnak nyitni Seb felé. Vérfarkas, sráccal kavart, kit melyik botránkoztat meg, így jártak. Az előítéletek rondák, nem hazudok, nekem is vannak, sőt, néha jobban, mint kellene, csak most nincs, sosem volt felé. Hiszen én tudom, tudtam végig, micsoda ő, amikor úgymond „kiderült”, nehéz volt a hülyét játszani, hogy erről fogalmam sem volt, hát nahát. Hamar túl is léptem azon, mert türelemmel vegyítve, de ugyan úgy kezeltem őt. Aztán jött Noah, Seth és tessék, át lett taposva rajta.
Ezért nem is maradok tétlen és keresem fel azt, aki szintén ártatlanul szenvedte meg ezt az egészet. Nem szép dolog az áldozatot nevén nevezni, de ők azok, egytől egyik és szaporodik a számuk. Ha nagyon akarnám, biztos találnék olyanokat, akiknek említve Morrow nevét, okoznék egy kisebb pánikrohamot. Erre azonban nincs most idő, mert az mindig szűkös. Ez egy időzített bomba, ami ki tudja mikor, hogyan és hol fog robbanni, vagy épp fontosabb – kin. Ezt inkább senki se akarja megvárni, én sem akarom, így veszem kezembe az egészet, már amennyire lehet. Nem biztos, hogy én leszek a megváltó, viszont, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit se tettem. Mert az nem én lennék.
A Gyengélkedőn kezdem, keresem őt, de itt azt kapom, már kiengedték, tegnap. Apicsába. Morgok csúnyát, mire a javasasszony rondán néz rám és még szól is, mielőtt kiteremt, hogy ha nincs itt dolgom, ha nem fáj semmim, ne zavarjam a betegeket. Örömmel hagyom is ott, hogy a lehetetlent kíséreljem meg; megkeresem a kastélyban. Ha nem ment haza, mert az is megeshet. Pár alakot kapok el menet közben, hogy kérdezzem, látták-e, de mindenki csak a fejét rázza vagy értetlenkedik. Ilyenkor bezzeg egyik sem okos! Máskor be se áll a szájuk, mindenre tudnak valamit. Az utolsó tényleg tudott, reménysugárként hagytam ott és rohantam az udvar felé, mintha muszáj lenne. Hosszú, elnyújtott futólépésekkel hamar megjártam a távot, egy ugrással kerültem el, hogy felrúgjam az épp felállított köpkő-készletet. Így is utánam óbégatnak, nem figyelek, Igazából nem sok tervem van, amely ne súrolná az illegális határt. Sőt, egyes hirtelen jött ötleteim egyenesen át is ugorják azt. Nem kívánom a korai dementor-csókot, vagy cellát, ahonnét csak roncsként térnék vissza az élők közé, ha valaha megtörténne. Mégis, kellemes lenne úgy revansot venni, hogy annyi se maradna, amit egy gyufásdobozban haza tudnának küldeni a drága mamának. Ezért is kell más segítsége. Seb-et értelemszerűen ezzel a témával nem kínzom. A napokban unalmas, mókás, bármi más témával fárasztottam, vagy csak tengődtem mellette, nem említettem többé mit hallottam, mit tudok, mi történt. Elég volt egy kör belőle, amely aztán fájdalmas volt úgy is, hogy tudom, totálisan mindent talán nem mondott el. Nem is kell, elég volt ahhoz, amit eldöntöttem és kész.
Mint valami tank, úgy közlekedem végül, ha már arra rájöttem, kit kell keresnem. Az udvaron bőven akadtak, akik néztek vagy csak élvezték a levegőt, nekem meg most csőlátásom van és csak azt nézem, akire szükség van. Messzebbről látom, hogy csapattal van, így lassabban lépkedem, legyen idő könnyes búcsút venniük. A többivel nem vagyok hajlandó beszélni, egy turhás köpést engednék meg csupán, ha nem sajnálnám még azt sem. Végül, beérem azzal, hogy kiabálok. Nem szoktam észrevenni magam ilyenkor. Mármint, hogy hangom már elég mély ahhoz, hogy egy kiáltás és egy erősebb hangsúly fenyegető lehessen. Néha azt is elfelejtem, hogy nagyobbra nőttem, mint az átlag. Ez viccesen hangzik, miközben pofátlanul kihasználom, alkalmazom másutt, más közegben. Csak azt nem nézem, hogy míg ez sokaknak imponál, másoknak akár halálos fenyegetéssel is felér. Végül, ahogy letudom a távot, úgy tűnnek el köréből a többiek, így aztán, felesleges is mondanom, hogy nem várom vissza őket. És mégis, jobb így. A kérdésem próbáltam barátságosra fogni már, kicsit zihálok azért, amiért átnyargaltam az iskolát, így gyors mozdulattal simítom hátra kócos tincseim. Lepillantok rá, aki úgy néz, mintha hóhér lennék, bárddal a kezemben. Úgy nyel egyet, mintha minimum már az öklömet ropogtatnám, pedig, éppen hogy meglepetten, nagy szemekkel pislogok rá, értetlenül. Hogy micsoda?
- Miről beszélsz? Ki akar megverni? - vonom fel szemöldököm, majd követem a tekintetét. Ekkor akad meg figyelmem Gray-en, aki úgy vihog, mint valami hiéna. Gyomrom fordul fel ezektől, így köpök egyet feléjük, csak úgy úriasan és visszafordulok a srác felé.
- Te meg vagy veszve. Nem akarlak én megütni – rázom meg a fejem, majd fogom, mellélépek és lazán átkarolom a vállát, mintha ő lenne a világi haverom. Rámosolygok, ahogy elindulunk, lássák csak, én ezt a srácot előbb ölelem meg, mintsem üssem.
- Ha mazoista lettél és ütésre vágysz, akkor talán, de máskülönben – állok meg a lehető legtávolabb a bagázstól. - Beszélni akarok, kicsit mindenről, de főleg egy valakiről – megvárom a hatásszünetet, majd nem kertelek. - Ki akarom csinálni Morrow-ot. |
|
|
|
|
14
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: Óratorony udvara
|
Dátum: 2021. 05. 24. - 23:30:47
|
to; Louis
2002. május 22.
We need a talk
Nem akarok senki háta mögött szervezkedni, most mégis, úgymond meg kell tennem. Muszáj, hiszen van valami, amit a fejembe vettem és ha én azt ott tartom, akkor nem tudom és nem is akarom kiűzni. Sebastian látványa épp elég ahhoz, hogy tényleg ne tegyem meg. Tudom, hogy erősebb lesz, hogy túl fog lépni rajta, de azt is, hogy ezek a sebek vele fognak maradni, örökre. Talán bizalma is alig lesz bárki felé, amit megértek, hasonló esetben nekem sem lenne. Most egyik haverom sincs velem, kihagyom őket, mert ők ebből nem kérnek. Őket nem érdekli, nemigen akarnak nyitni Seb felé. Vérfarkas, sráccal kavart, kit melyik botránkoztat meg, így jártak. Az előítéletek rondák, nem hazudok, nekem is vannak, sőt, néha jobban, mint kellene, csak most nincs, sosem volt felé. Hiszen én tudom, tudtam végig, micsoda ő, amikor úgymond „kiderült”, nehéz volt a hülyét játszani, hogy erről fogalmam sem volt, hát nahát. Hamar túl is léptem azon, mert türelemmel vegyítve, de ugyan úgy kezeltem őt. Aztán jött Noah, Seth és tessék, át lett taposva rajta.
Ezért nem is maradok tétlen és keresem fel azt, aki szintén ártatlanul szenvedte meg ezt az egészet. Nem szép dolog az áldozatot nevén nevezni, de ők azok, egytől egyik és szaporodik a számuk. Ha nagyon akarnám, biztos találnék olyanokat, akiknek említve Morrow nevét, okoznék egy kisebb pánikrohamot. Erre azonban nincs most idő, mert az mindig szűkös. Ez egy időzített bomba, ami ki tudja mikor, hogyan és hol fog robbanni, vagy épp fontosabb – kin. Ezt inkább senki se akarja megvárni, én sem akarom, így veszem kezembe az egészet, már amennyire lehet. Nem biztos, hogy én leszek a megváltó, viszont, akkor nem mondhatom azt, hogy semmit se tettem. Mert az nem én lennék.
A Gyengélkedőn kezdem, keresem őt, de itt azt kapom, már kiengedték, tegnap. Apicsába. Morgok csúnyát, mire a javasasszony rondán néz rám és még szól is, mielőtt kiteremt, hogy ha nincs itt dolgom, ha nem fáj semmim, ne zavarjam a betegeket. Örömmel hagyom is ott, hogy a lehetetlent kíséreljem meg; megkeresem a kastélyban. Ha nem ment haza, mert az is megeshet. Pár alakot kapok el menet közben, hogy kérdezzem, látták-e, de mindenki csak a fejét rázza vagy értetlenkedik. Ilyenkor bezzeg egyik sem okos! Máskor be se áll a szájuk, mindenre tudnak valamit. Az utolsó tényleg tudott, reménysugárként hagytam ott és rohantam az udvar felé, mintha muszáj lenne. Hosszú, elnyújtott futólépésekkel hamar megjártam a távot, egy ugrással kerültem el, hogy felrúgjam az épp felállított köpkő-készletet. Így is utánam óbégatnak, nem figyelek, mert végül meglátom azt, akit most keresek.
- Soulier! - kiáltok, immáron lelassítva, normalizálva a lépéseim. Bár, most így ha nem hoztam rá a frászt, akkor sehogy. Lehet azt hiszi, majd én leszek a második hullám, így kicsit fékezem magam. - Hé, Louis – torpanok meg végül, mikor beérem, ha kér belőlem, ha nem. - Figyelj, beszélnünk kéne pár szót. Kettesben – nem fog fájni, nem leteremtős hangnemben szólok felé. Sőt. - Ráérsz most? |
|
|
|
|
15
|
Múlt / Griffendél / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 05. 24. - 22:57:27
|
to; Sebastian
2002. május 18.
Promise?
Promise.
zene: i saw the light ● outfit: uniform
Nem akarom megijeszteni, csak arra vezetném rá, hogy ami történt, az nem lehet csak úgy semmi. Nem lehet semmissé tenni, mert fél. Ha nem ő, akkor másnak lépni kell, mert megtörténik újra. Talán nem vele, remélhetően nem, mással azonban bőven. Lehet ezzel aztán elérem, hogy leköpjenek, de kiállok mellette. Máskor is megtettem, mással is, nem egyszer kaptam azért, mert egyszerűen nem bírom azt, ha valakibe beleállnak. Nem vagyok hős, se megmentő, se semmi, csak nem bírok nyugton maradni. Mintha örökké csatázni akarnék valakivel. Lehet előző életemben valami harcos voltam, akire ha rosszul néztek, már párbajozni is vitte szerencsétlent. Bár inkább azt mondják, hogy hiperaktív vagyok és sosem vagyok képes túl sokáig nyugton ülni, ami nem igaz. Órákon hasalni, feküdni is szoktam a padon és néha aludni is. Szóval, már nem igaz az egész. Pfff. De elkalandoztam, érzem, ahogy összerezzen szavaimra. Fel is húzom benne az emlékeket, amiket mégis, a lábunk alatt heverő retkes szőnyeg alá kéne rejteni, amíg nem tudja feldolgozni.
- Én nem szólok senkinek helyetted, hogy ez… az volt – mert bár lehet helyes lenne, sőt, meg kéne tennem, mégis, furán venné ki magát. Tanárért rohanni már régen nem szoktam, látszik is. Ez más, mert nem az én ügyem, fordított esetben nekem sem lenne a legjobb. Bár, nem hiszem, hogy senki felnőtt nem tudna róla, nem tudom, hogy kinek és hogy ment át a dolog, én ugye már csak pletykaként kaptam.
- Akármely esetben, rúgd ki a delikvens alól a lábát. Egy erős ide lábszárra és ha nem is esik össze, addig biztos el lesz foglalva, hogy neked legyen időd vagy eltűnni vagy csak fordítani a helyzeten – rögtönzött önvédelmi szakkört is tartok, saját lábamat megemelve és mutatva, hol az a pont, amit találjon el. Nem kellemes, annyi erő meg mindenkiben van, hogy rúgjon egyet. Nem épp Morrow ellen értem ezt, hanem mindenki ellen. Szusszanok egyet, ahogy a kérdésre választ kapok, méghozzá olyat, ami nekem nem tetszik. Mondjuk, mit is hittem, ezek olyanok, mint a piócák, csak annyi különbséggel, hogy ha le vannak sózva vagy pisálva, nemhogy lekopnának, még jobban akaszkodnak. És bosszulnak meg bármit. És akkor bárki csodálkozik, hogy ilyen és összeroppan szinte? Hallom a szavakat, nevetnek rajta vagy gúnyolják, de fogadok, már a farkaslétet sem bírnák talpon.
- Az, hogy az a nyomorék mit akar és mi teljesül, két külön dolog – mondjuk ez általános igazság. Én is mindig sok mindent akartam, akarok, mégse minden hullik az ölembe. Prüszkölök egyet, gúnyos éllel, ahogy folytatja. Nem meri. Miért nem lep meg? - Mindjárt megsajnálom, hogy nem mer. Szegény, biztos szétveti a bosszúvágy – vagy éppen játszik valaki mással. Érezni, hogy ironikus vagyok és inkább érthetőek úgy a szavaim, hogy fulladjon bele az akaratába.
- Szólhattál volna előbb is. Komolyan – talán egy kicsit durcássá válnak a vonásaim, hogy nem bízott annyira bennem, hogy segítséget kérjen időben és akkor mondjuk lehet nem minden eset történt volna meg. Mindegy, még bőven menthető minden: Seb lelke, meg a többiek fejvesztése. Sima ügy.
- Valahogy biztos akar majd. De nehezen talál rajtam fogást – mert bár nem vagyok párbajhős mégse, de attól még ha rávetem magam és püfölni kezdem, az bizony fáj. Nézem, ahogy közelebb hajol, mert valóban tart attól, hogy nekem bajom lesz. Elmosolyodom, lágyan rázom meg a fejem.
- Nyugodtan keverj bele. Ha én vagyok neked, akkor meg főleg tedd meg. Nem az van, hogy én cserébe elvárok dolgokat, mert nem. Eddig sem tettem, most se fogom elkezdeni – fogok vállára megint, finoman, miközben beszélek. - Úgy nem tudok senkit se megvédeni, ha utólag hallom a dolgokat – engedem el, ahogy visszahúzódik és én is visszadőlök a támlának, kezemet hanyagul ejtem magam mellé. - Nyugi, ha bajom is lesz, közel sem annyi, mint neki – vigyorgok megint. Látom, hogy fülcimpája vörös, de most ebben az érzelmi hullámvasútban nem meglepő. Én is indulatos vagyok, rohanni tudnék püfölni annak a mocsoknak a fejét. |
|
|
|
|
