Hogy a megfontoltságból fakadó távolság, vagy a vakmerőséggel járó közvetlenség jobb tanácsadó-e, erre nem tudtál volna egyértelmű választ adni. Mindenesetre te az előbbit tudhattad magadénak, és könnyen ki tudtál békülni vele. De egyáltalán nem akartál úgy tenni, mintha csak az az út lenne a jó, amin te jársz.
- Ebben nem vagyok biztos. Valójában a fejlődés és ilyenformán az evolúció feltétele a kíváncsiság és a bátorság például.. ha a varázslótársadalom megfontolt maradt volna, akkor most nem sok varázslatot tudnánk hasznosítani, elvégre ahhoz is kellett egy jó értelemben vett vakmerőség, hogy a mágusok varázslatokat kísérletezzenek ki... A te személyiségjegyeid nélkül lehet nekünk is kulcs kéne hozzá, hogy ki tudjunk nyitni egy ajtót - felelted mosolyogva. Örültél neki, hogy ilyen lelkes lett attól, hogy emléktörléssel foglalkozol. Valójában sokszor elfelejtetted, hogy amikor elkezdted a Godrikon megtanulni ezt a hivatást, milyen valódi szenvedély lett úrrá rajtad. Persze ez még a mai napig feltört benned, valahányszor egy bonyolultabb, nehezebb kérést teljesítettél, ami valódi kihívást jelentett számodra. Emlék és emlék között ugyanis nagy különbségek voltak, ahogy ember és ember között is. Nem minden emléket volt könnyű eltávolítani... ezt talán vannak, akik el sem hinnék... de az emlékek sokszor önálló entitásként viselkedtek, voltak, akik nem igen akarták hagyni, hogy töröljék őket. Olyankor rendesen be kellett vetned az akaratodat és a tudásodat, hogy véghez vidd, amire felhatalmaztak.
- Köszi... tényleg elég király lenni - vallottad be, már egész feloldódva Gemma társaságában. Olyan volt ez a helyzet neked most egy kicsit, mintha a húgoddal ültél volna itt, kedélyesen elcsevegve a sakkjátszma fölött. Kezdted úgy érezni, hogy a sakkmező és a bábuk most... valahogy elhalványulnak, kevéssé kezdenek érdekelni. Szívesebben csináltál volna most valami egészen mást, de hogy mit, arról fogalmad sem volt. Egyszerűen csak elöntött ez az érzés, és kezdted megadni magad neki.
- Nem - ráztad meg a fejed. - A minisztérium nem nekem való hely... erre hamar rájöttem, így hát egy teljesen önálló klientúrát hoztam létre, és főként kijárok a megbízóimhoz - mesélted. Előfordult már, hogy valakivel a lakásodban találkoztál, de ez nem volt komfortos számodra, a saját intim teredbe nem szívesen engedtél be bárkit. A cinkos kacsintásra szélesen elvigyorodtál. Persze hajlandó voltál úgy tenni, mintha bevennéd ezt a szöveget, de valójában a részedről nem volt szükség már tettetésre. Ő tudta az igazságot és te is... ennél fogva akár el is engedhettétek volna a közjátékot, legalábbis részedről. A többiek sem igen foglalkoztak veletek, elvoltak merülve a saját játékukban.
- Hát igen, a kötöttségek engem is zavartak... úgyhogy megértelek - rántottad meg a vállad, majd az autogramra terelődött a szó.
- Nem tudom... nekem furcsa másokat magunk fölé magasztalni. Részemről még sosem éreztem úgy, hogy vágyok valakinek az aláírására... Veled volt már ilyen? - érdeklődtél kíváncsian.
- A kedvenc világom... egy olyan történet, amin éppen most dolgozom. Arról szól, hogy emberek egy kockában élnek, mindenki a sajátjában, ami aztán a térben siklik, és közben a kocka olyan képeket vetít nekik, amit valóságnak hisznek... aztán történik egy váratlan hiba, ami miatt akadozik, majd leáll az adás, és... ezzel aztán olyan változások indulnak el, amire senki nem áll készen. De a végén szabadabb világot teremthetnek maguknak, és kiszabadulnak a kockájukból - árultad el a mostani történeted vázát, amit imádtál írni. Persze valójában minden egyes történetedet szeretted, és amíg írtad, addig az volt számodra a minden. Csak amikor már befejezted, akkor valahogy elengedted őket... soha semmit nem olvastál el újra egészben. Néhány részletet újra elővettél, persze, ha javításra szorult a szerkesztőd szerint. De az már csak a finomhangolás része volt, nem merültél el újra a történetben, csak akkor, egyszer, amikor megalkottad.
- Hú, izgalmas lehet, hogy ennyi testvéred van. Én egyke vagyok - osztottad meg vele a tényt, ami rengeteg előnnyel és hátránnyal járt egyszerre.
- Is-is - felelted a kérdésére. Valójában inspirálódtál is a természetben, és igen... neked az valahol szent hely volt.
Úgy látszott, Gemmára a víz és a természet egyaránt megnyugtatóan hatott, amit meg tudtál érteni.
- Izgalmasnak hangzik a búvárkodás, egyszer jó lenne kipróbálni. Melyik az a hely, amit ismersz, és ahol szerinted a legszebb a vízi világ? - érdeklődtél kíváncsian.
Mikor Gemma kifejtette, hogy szerinte miért jó, hogy sokan sokfélék vagyunk, mélyen egyetértettél vele. Soha senkit nem akartál megváltoztatni, neked mindenki rendben volt úgy, ahogy volt, maximum nem akartál érintkezni emberekkel, ha nem voltatok kompatibilisek.
Amikor megosztottad vele az animágusi vénádat, láthatóan teljesen lehidalt az információtól. Ez megmosolyogtatott, olyan kedves, gyermeki lelkesedés áradt belőle, amit valóban ritka kincsnek tartottál.
- Köszi... hát három évbe telt teljesen kitanulni, nem volt egyszerű, sok fájdalommal és sérüléssel is járt - vallottad be.
- Persze, nagyon örültem, hogy sólyommá váltam... mindig is repülni vágytam - árultad el, aztán a következő kérdése révén elgondolkodtál a játékotokon, amiről most eléggé lekerült a fókusz, legalábbis részedről. Léptél egyet az egyik futó bábuval, de valójában nem sok célod volt a lépéssel. Most inkább a társaság érdekelt.
- Okés, legyen... egy töklevet szívesen meginnék...meg egy kis szünetet is tarthatunk, ha gondolod? Megmutathatom a legjobb helyeket a kampuszon, ha már úgyis új vagy itt... - ajánlottad fel. A valóság mezeje most valahogy jobban vonzott, mint a a sakké.

- Természetesen... - felelted a kérésre röviden, ami igen csak megérintett. Sajnáltad a lányt, amiért a családjában érte megbélyegzés, előítélet és kirekesztés. Éppen ott, ahol biztonságra kellett volna lelnie. Ez empátiát ébresztett benned.
Amikor a témát lezártátok, elkaptad kósza gondolatát arról, hogy lennének veled más tervei is Viviennek, ami megint csak különösen érintett, de mélyebben nem mentél bele abba, hogy elméleteket gyárts. Az már most világos számodra, hogy egy igen sérült és protektív személyiséggel van dolgod, aki remekül irányítja a történéseket és az embereket annak érdekében, hogy a kontroll visszanyerésével legalább minimálisan biztonságban érezze magát. Az, hogy ehhez téged is fel akar használni még valamilyen módon, végül is, érthető volt számodra. Az persze koránt sem volt biztos, hogy ebben te is partner lennél. Te nem az adok-kapok koordinátarendszerben léteztél, nem előnyök szerint tartottad fent a kapcsolataidat, de meg tudtad érteni, hogy máshogy működtök, nem volt ezzel semmi baj.
Elgondolkodtál az előítélet szón... Igazából most ugrott be, hogy milyen privilégium is az számodra, hogy olvashatsz mások gondolataiban. Ez lényegében szabaddá tett téged az előítéletek alkotása alól. Elvégre, ha valamire kíváncsi voltál valakivel kapcsolatban, elég volt bepillanatnod a gondolataiba. Ez rengeteg konfliktust és egyben csalódást megspórolt számodra. Valójában úgy vélted - bármennyire  is progresszív lehetett ez a gondolat - hogy receptre kéne felírni mindenkinek a gondolatolvasást. Egy sokkal őszintébb világban lehetne akkor létezni, ahol senkinek nem kell takargatnia semmit, hiszen úgyis mindenki látja, és ez ellen senki sem tehetne semmit. Más kérdés, hogy ennek sokan nem örültek volna... de te nem tartoztál közéjük. Az igazság számodra mindig is felszabadító volt.
- Nos... Én abban reménykedem, hogy ez nem egy egyszeri alkalom lesz, hanem egy hosszútávú együttműködés kezdete - árulta el szándékait Miss Smithe, amivel - gondolatolvasás ide, vagy oda, azért meglepett.
- Hmmm.... őszintén szólva ezt végig kell gondolnom. És szerintem azért magának is, hiszen én nem vagyok képzett oktató, így ha tőlem tanul, azt a tudást nem fogja tudni legálisan felvállalni, ez nem lenne olyan értékes, mint a Godrikon elsajátított tudás, amit bárhol szabadon vállalhatna... - osztottad meg az aggályaid egy részét. Majd a másik következett.
- És mivel sosem tanítottam, nem tudom, mennyire menne. Nem vagyok kimondottan pedagógus alkat - vallottad be totálisan őszintén, aztán szinte hitetlenkedve elnevetted magad, a helyzet abszurditásán.
- Ne haragudjon, ez nem Önnek szól... vagy a kérésének. Hanem annak, hogy a felmenőim mind tanárok voltak, és én mindig tudatosan kerülni igyekeztem ezt a pályát, mert tudtam, mennyi felelősséggel és nehézséggel jár... Szóval amit most kér tőlem, az egy olyan családi mintázat folytatása, amit éppenséggel elkerülni próbáltam. Épp ezért kell végig gondolnom, amit itt és most nem tudok kellően megtenni. De meg fogom tenni és tudatom az álláspontom - ígérted meg Viviennek, majd Fenrir Greybackre terelődött a szó. Nem tehettél róla, képtelen voltál elnyomni az érzést, hogy szánod ezt a lányt, pedig tudtad, hogy nem erre van szüksége, és ezt ki is mondta.
- Mi volt az, amit elbaszott? - káromkodtál te is, hozzá hasonlóan. Alapvetően nem szoktál ilyen nyelvezetet használni, de most ez jött, és nem cenzúráztad le magad. Ebből persze Vivien is érezhette, hogy nem zavart a megfogalmazása.
Időbe telt, amíg az előbbi együttérző érzést el tudtad hessegetni, ami a közös munkában nem segített. Ugyanis nem csak Viviennek, de neked is ki kellett ürítened a gondolataidat és az érzéseidet ahhoz, hogy teret engedj az övéinek és be tudd azokat fogadni. Ezt meg is tetted, majd a felhatalmazását követően behatoltál a gondolataiba.
Megdöbbentél, mennyi mindent láttál és érzékeltél egyszerre, persze már volt annyi rutinod a legilimenciában, hogy ne akarj mindent azonnal szétszálazni, és minden gondolatba belemerülni. Az összkép volt a lényeg, nem a részletek. Az a mérhetetlen érzelmi intenzitás, amiben részed volt, meglepett és felért egy erős pofonnal. Érezted, hogy itt bizony nem lesz könnyű dolgotok. Egyikőtöknek sem. A konkrét emlékekbe nem mászátl bele, elég volt látnod, hogy ott vannak, hogy nem tudta lezárni őket hatékonyan, és hogy mindeközben még önmagával is viaskodik. Tudatosan megszakítottad a varázslatot, és kiléptél az elméjéből. Nem csak azért, mert Vivien láthatóan rosszul lett, hanem, mert nem azért voltál itt, hogy információkat szipolyozz ki belőle, hanem, hogy felvértezd önvédelemmel.
- Vivien, kérem üljön le egy kicsit - támogattad oda - ha engedte - az egyik karosszékhez, és leültetted, amennyiben nem ellenkezett. - Igyon egy kis vizet! - engedted tele egy nonverbális Aguamentivel az ott lévő üres poharat az asztalon.
- Ez kemény menet volt, most pihennie kell egyet - mondtad lágy határozottsággal, majd leültél vele szemben.
- Ha érdekli a véleményem, nem igaz, amit magának mondott. Maga nem gyenge... Sőt! Ilyen múlttal és ilyen érzelmi terheltséggel kész csoda, hogy ilyen erős tud maradni - osztottad meg vele a véleményedet őszintén.
- Az első alkalom különben is minden esetben sikertelen, még soha nem találkoztam olyannal, akinek elsőre sikerült volna lezárnia a gondolatait. Kőkemény gyakorlással lehetséges viszont - közölted vele a meztelen igazságot, ami egyszerre volt jó és rossz hír.

Bár sosem voltál az a kifejezetten közvetlen arc, sosem érezted úgy, hogy meg kéne játszanod magad azzal, hogyha valakiről gondolsz valami pozitívat, akkor azt magadba fojtsd, azon az alapon, nehogy magad fölé emeld az illetőt. Nem volt szükséged arra, hogy távolságtartással, sznobizmussal, leértékeléssel erősítsd meg a saját pozíciódat. Ennek az lehet az oka, hogy az önbizalmaddal sosem volt probléma... Stabil családi háttérből jöttél, a szüleid szerettek, biztattak, büszkék voltak rád... így az önbecsülésed is elég erőssé vált az évek alatt, és ha lehet, az talán még jobbat tett neki, hogy nem alkudtál meg a Mégiaügyi Minisztériummal. Nem a te világod volt az, ezt a 0. ott eltöltött perctől érezted, és bíztál magadban annyira, hogy a járatlan útra lépve vállald a kockázatod, önmagadért.
- Miért ne lehetnél drágakő? Van egy kis ragyogás körülötted amúgy is - mondtad kedvesen, félig poénkodva, félig valóban azzal a szándékkal, hogy adj ennek a lánynak valamit. Nyilván nem ismerted, semmi közöd nem volt hozzá... de itt és most abban a helyzetben voltál, hogy megerősíthetted önmagában, emelhetted az önbizalmát, ami egy olyan kiváltság volt, amivel élni kívántál. Persze az is lehet, hogy magasról leszarta a véleményedet... de ha csak egy kis részének jelentett valamit ez a keresetlen bók, nos, akkor már megérte.
Amikor Gemma a figyelmedet a lovára terelte, természetesen átláttál a szitán, és nem csábultál el a kínálkozó lehetőségre. Hagytál magadnak időt, hogy átgondold a stratégiát, és kicsit visszább vettél a tempóból. A fenyegetést a királynője ellen megszüntetted, és közben azon is elgondolkodtál, hogy mi lehet a következő lépése. Az most már világosan látszott, hogy Gemma tartogat még meglepetéseket a meccs során.
- Valóban, elég nyitott személyiségnek tűnsz - bólintottál egyetértően. - És azt is jól látod, hogy én a csendes megfigyelő karakter vagyok - mosolyodtál el finoman, hiszen valahol vicces volt, hogy pár perc ismeretség után már itt elemeztétek egymást. Talán ebben benne volt az az alap szituáció, amiben megismertétek egymást. Egy varázslósakk-mérkőzés olyan kontextus, ami alapvetően más megvilágításba képes helyezni a dolgokat...ebben a sportágban eleve különböző karakterek vannak, különböző erősségekkel, amik egyébként kiegészítik egymást. Nem másért küzdöttek, mint a túlélésért, a győzelemért, a dicsőségért... az elme erejével. Lehet, ez egy kicsit fennkölt megközelítés volt, de volt valami nagyon egyszerű és nagyon igazi ebben a játékban, ami nem egyszer gondolkoztatott már el téged, sőt, inspirált is az írásaidban. Ha valahol, hát itt tényleg kiderült, hogy milyen ember is vagy te, vagy az ellenfeled. Persze mindig lehetett az ember jobb vagy rosszabb passzban, de az alapvető személyiséget, habitust, intelligenciaszintet és értékrendet le sem lehetett tagadni.
- Ne aggódj, ennyi pofázás még belefér, szociális érzék ide, vagy oda - legyintettél verbálisan lazán a felvetésére, ami jól elszórakoztatott. Kezdted úgy érezni, hogy lassan jobban bevonódsz a beszélgetésbe, mint az a mérkőzés szempontjából hasznos lenne, de meglepő módon ez most nem zavart. Élvezted a társaságot, tényleg azt élted meg, hogy kikapcsolódsz, magad mögött hagyod a sűrű, munkával teli napokat, és... ha nem a száz százalékos szintedet tudtad hozni emiatt, akkor... ezzel meg tudtál békélni. Néha elég csak 90%-ot hozni... és közben jól érezni magad? Merült fel benned a gondolat, amin félig azért még megcsóváltad a fejedet, de csak gondolatban. Mindig olyan összeszedett, higgadt, céltudatos és maximalista voltál... és elmerengtél azon, hogy mi lehet ennek az oka? Tényleg ilyen voltál, vagy csak megszoktad, hogy elvárod mindezt magadtól, és már akkor sem tudtál volna engedni a maximalizmusodból, ha akartad volna? Fontos kérdések, amiket biztosan nem fogsz két lépés között megválaszolni.
- Ami azt illeti, igen - most kicsit azt érezted, talán ő is olvas tud a gondolataid között olvasni, hiszen épp erre a precizitásra kérdezett rá.
- Az emléktörlés az a terület, ami a legjobban vonz... igazából részben ebből élek - árultad el, aztán kicsit eltöprengtél azon, vajon Gemma milyen szakhoz vonzódhat.
- Ha tippelnem kéne, akkor a diplomáciát mondanám - bökted ki egyszerűen, mert ez volt az első dolog, ami beugrott. Az látszott, hogy Gemma jól veszi az új helyzeteket, könnyen megérteti magát idegenekkel, jól érvel, és van egy olyan aurája, amivel sikerül feloldania az idegeneket. Ha még utazni is szeret, akkor abszolút neki való pályának tartanád a diplomáciát.
Az, hogy ezután a roxfortos tantárgyait sorolta fel, egyértelművé tette, hogy valójában még nem jár egyetemre, hanem roxfortos diák. Ezen elmosolyodtál. Nem róttad volna meg azért, mert beosont ide csak úgy, elvégre nem voltál te szigorú egyetemi professzor. Hála az égnek!
- Jó széles érdeklődési kör... talán elhamarkodtam a tippemet... te miben gondolkodsz, mit tanulnál a jövőben?
Amikor az írás szóba került, hangosan felnevettél az autogramm említésére.
- Publikált író vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy autogrammot kéne kérni tőlem - nevettél jóízűen. - Az olyan creepy lenne - osztottad meg érzésedet ezzel kapcsolatban. - Különben fiktív történeteket írok, jellemzően teljesen más világokról - árultad el. Őszintén szólva nem bántad, hogy nem vagy olyan sikeres még, mint Nathaniel Forest, akinek az egész varázslótársadalom ismerte a nevét és az arcát. Nehezen viselted volna, ha lépten nyomon felismertek volna... jobb volt árnyékban maradni, emiatt tartottál is a sikertől.
- Bátyáid és öcséid? Hány testvéred van? - kérdezted.
- Én leginkább a kies, sima terepeket szeretem, hosszan elterülő zöld mezőket, ahol jó messzire be lehet látni a tájat. De a tengerpartok is közel állnak hozzám. Általában egyedül szoktam menni - felelted, majd meghallgattad Gemma sport-preferenciáit. A vizes sportok téged nem igazán vonzottak, de értetted, hogy van, akinek ez a világ vonzó.
- Izgalmas lehet búvárkodni...ezt varázstalan módszerekkel űzöd vagy mágiát bevetve? - érdeklődtél kíváncsian. Erről még nem sokat hallottál, de szívesen megtudtál volna egyet s mást arról, hogy lehet hatékonyan víz alatt maradni, mindezt úgy, hogy még a mugliknak se tűnjön fel adott esetben. Elgondolkodtál a következő kérdésen, és megint csak rá kellett jönnöd arra, hogy...
- Tudod, kissé unalmasnak tűnhet, de nekem tényleg ez az életem. Amneziátor és író vagyok, ebből élek. Ezen felül sokat olvasok és sakkozok... szóval semmi nagyszabásúról nem tudok beszámolni, ha csak arról nem, hogy időnként sólyom alakban szelem az eget - mosolyodtál el, felidézve azt a szabad létállapotot, amit ilyenkor élsz meg.

Sziasztok, én is benne vagyok az online találkozóban, boomerként nekem nincs discordom, de addigra letöltöm. Időpontban majd alkalmazkodom a kialakulthoz, kaotikus állapotok miatt nem tudok olyat írni, ami biztosan jó.

Hogy őszinte légy, igaza volt Viviennek, valóban nem ismerted őt, bár erős benyomásaid azért már ennyi idő alatt is születtek róla. Folyamatosan meglepett, nem úgy viselkedett, nem azokat a dolgokat, és nem úgy mondta, ahogy vártad volna. Amikor arról beszélt, hogy a nevelőapja nem figyelmeztetett téged előre, akkor azért megeresztettél egy finom mosolyt.
- Nem, nem figyelmeztetett. De nem is lenne túl ésszerű az, hogy segítséget kér valaki a lányának, majd a következő mondatával óva int attól, hogy segítsenek neki, még akkor sem, ha rossz a viszonyuk - jegyezted meg nyíltan. Különben meg Samuellel nem is beszéltél, csak Evelynnel, de ő sem mondott semmi megfontolandót Viviennel kapcsolatban, és mivel nem gyanakodtál, nem is fürkészted ki a valós gondolatait róla. Amikor a lány kifejtette, hogy mit is akar pontosan, őszintén megkönnyebbültél. Úgy érezted, végre kitörtetek ebből az ostoba játszmázásból, és rátérhettek a lényegre. A megnyugvás tisztán látszott a testtartásodból is, ellazítottad a karod, már nem húztad ki magad olyan szögegyenesen, "lelazultál" a helyzetben.
- Érthető. Nos, akkor nincs más hátra, mint kihasználni ezt az időt... persze azonnal nem tudok csodát művelni, elvégre a legilimencia és okklumencia elsajátításához hosszú gyakorlás szükséges, de már az alapok lefektetése is hasznos lehet...
Most először érezted úgy, hogy az az idő, amit eltölthettek egymás társaságában, értékkel bírhat. Felfogtad, hogy a kérdésed kissé sértő lehetett, bár nem annak szántad. De a harapás valóban eufemizálása volt annak, amit Vivien átélhetett. A marás, kínzás már sokkal jobban leírta volna. Az irányodban tanúsított nonverbális bazdmegezés tehát jogos volt.
- Elnézést, nem akartam elbagatellizálni, ami Önnel történt - felelted őszinte hanghordozással. Soha életedben nem éltél át ilyet, és ami azt illeti, még nem volt olyan kliensed, aki ilyen emléket tárt volna fel neked, így közvetetten sem tudtad, mennyire szörnyű egy ilyen abúzus. Íróként azért el tudtad képzelni, ám ez nyilván a közelében sem járhatott a valóságnak.
- Elmondaná, hogy kik akarták úgy, hogy életben maradjon? Mármint Fenriren kívül... - tetted fel a magától értetődő kérdést, hogy aztán ismét átadd magad a mardekáros lány szavainak.
- Nagyon sajnálom, hogy ezek után még évekig terrorizálta Önt... - felelted egyszerűen. Természetesen szívesen meghallgattad volna  a fájdalmait, de az volt az érzésed, ahogy azt Vivien el is mondta, hogy most nem azzal tudsz igazán segíteni, ha jó hallgatóság vagy. Miss Smithe konkrét eszközökért jött hozzád. Nem akartad hát elterelni a célról a fókuszt egyelőre, további kérdezősködéssel.
- Köszönöm, hogy ezt megosztotta velem, azon leszek, hogy a lehető legtöbb gyakorlati eszközt adjam a kezébe... az elméjén keresztül. Úgy vélem, először kezdjük az oktatást az okklumenciával. Csak akkor irányíthatja a narratívát a maga kedvére, ha először megtanulja elzárni a gondolatait mások elől. Természetesen arra egy találkozás alatt nem lesz lehetőség, hogy valóban elsajátítsa a készséget, de elkezdhetjük, ha benne van... - vártál visszacsatolást a felvetésedre, s ha ezt megkaptad, úgy teljes mértékben megszakítottad a korábban fennálló kapcsolatot az elméjével, és határozottan adtad ki az utasítást számára.
- Kérem, most próbálja meg kiüríteni az elméjét... szabaduljon meg a gondolataitól és az érzéseitől. Mintha csak kívülről szemlélné saját magát... talán volt már hasonló élménye máskor is... Segít, ha elképzeli, hogy mindent belepakol egy lezárt bőröndbe, és azt jó messzire elteszi vagy elgurítja. Én az utóbbit szoktam elképzelni - kockáztattad meg a feltételezést, elvégre arról volt benyomásod, hogyha valaki ilyen traumákat szenvedett el, akkor a túlélése kulcsa pont az lehetett, hogy egyfajta testen kívüli élményként élte át a szörnyűségeket, más szóval disszociáció zajlott le benne. Egy pszichomedimágus valószínűleg azon dolgozna, hogy enyhítse az egyénben a disszociációt, te viszont most úgy láttad jónak, ha segítesz ezt elmélyíteni, és fegyverré alakítani Vivien számára. Bizony, a traumák ilyen szempontból valóban erősebbé tudják tenni az embert, még ha ilyen kitekert módon is.
- Szóljon, ha szüksége van még támpontokra... majd jelezze, ha úgy érzi, készen áll az első kísérletre...

Mikor a nevedet méltatta a lány, finoman elmosolyodtál. Generációkra visszamenően ez volt a recept, ha Hamox ifjakról volt szó: Két keresztnév, ezek közül az első D-vel kezdődött, a második keresztnév pedig többször egy hónapot jelzett, bár voltak kivételek, ahogyan apád nevében is. Voltak, akiknek három keresztnév is jutott, ez volt a ti esetetek is apáddal.
A vezetéknév meg... hát adott volt. Anyádnak hála te a Dalton nevet kaptad, amivel telibe talált. A név ugyanis nem jelent mást, mint "völgyben lakó". Ha valakire, hát rád tökéletesen illett. Akár ember alakban, akár sólyomként, a völgy, a táj, a kies pusztaság, a természet a te tereped volt. Persze a várost is szeretted, Hertfordshire-t főleg... de az igazi éned a szabadban volt otthon.
- Köszönöm... Rád is illik a Gemma - jegyezted meg, félig udvariasságból, félig megérzésből. Különben jó név volt, tetszett, egy Gemmának úgy gondoltad, könnyű lehet megnyílni, nehezen tudtad volna elképzelni így első ránézésre, hogy valaki nem kedveli ezt a lányt.
Egyelőre nem voltál szomjas, úgyhogy nem ittál semmit, csak nézted, ahogy Gemma belekortoyl a borába.
- Egészségedre - reagáltál, aztán realizáltad, hogy kényelmebe helyezte magát. A cipőlerúgás és a lábátkarolás kicsit zavart, nem ehhez voltál szokva egy varázslósakk meccsen, de lassan elkönyvelted Gemmát egy rendhagyó jelenségnek, és egész gyorsan napirendre tértél felette. Megjegyzést persze nem tettél rá, nem volt szokásod feleslegesen beleállni az emberekbe, vagy kritizálni őket, és nem is nagyon értetted, hogy ennek mi értelme is lenne... Mások voltunk, más igényekkel, más célokkal... és ez így volt rendben.
Gemma a lépésével is bizonyította, hogy egészen más, mint az átlag játékosok. Okos volt, de kicsit túl merész... nem túl átgondolt. Több sem kellett neked, megközelítetted a királynőjét a futóddal, persze mindez csak elterelés volt egy valódi manőverről, amit elő akartál készíteni a királya ellen. A király és a királynő jelensége számodra csodálatos metafora volt az életre. Annyi, de annyi felesleges dolgot csinált az ember, lépegetett előre, akár egy állhatatos gyalog, lehozhatta  a királynővel a csillagokat az égről, minden egyes helyzetben helyt állhatott... és közben csak erre figyelt... és.... az idő csak telt és telt... Arra pedig csak a legvégén, az utolsó pontban eszmélt rá, hogy talán nem a megfelelő helyen volt a fókusz... hogy több értelme lett volna a királlyal foglalkozni. Mert a végén semmi más nem számít, sem a megtett vargabetűk, a másik bábuinak leütésére elfecsérelt energia... ha közben elveszítjük a létünket adó biztos pontot...
Ezt az egyet mindig nagyon komolyan vetted... soha nem veszítetted szem elől a saját fizikai és mentális egészségedet. Nem akartál arra ébredni, hogy újra kell élned azt, amit édesanyád betegségének világra jutásánál... természetesen apádat is féltő gondoskodással figyelted, még akkor is, ha most épp egy másik kontinensen kalandorkodott... akkor sem veszíthetted el a fókuszt róla.
Ahogy Gemma válaszát hallgattad, valahogy az volt az érzésed, hogy a lány most nem mond igazat. Persze lehet nem volt igazad, nem hallgattál bele a gondolataiba, így nem tudtál erről megbizonyosodni, azt viszont elhatároztad, hogy ha vége lesz a meccsnek, ezt azért utólag lecsekkolod. Finom bólintással reagáltál.
- Ez igaz, nekem is idő kell, hogy akklimatizálódjak... egy új társaságban. Te gyakran kerülsz ilyen helyzetbe? - érdeklődtél finoman. Ami azt illeti, te sosem szeretted az új embereket, az új közegeket, nem voltál az a fajta, aki csak úgy belevetette magát egy estébe, hogy ott új embereket ismerj meg... sosem vonzott az ismerkedés, nehezen szereztél barátokat, megtartani viszont mindenkit meg tudtál tartani. És számodra ez volt a fontos.
- Persze, semmi gond... Amneziatikát tanultam a Godrikon. Már végeztem egy pár éve, de vannak még itt barátaim, mint például a mai este szervezője, Rowen is... Na és te mit tanulsz?
A kérdésedben őszinte érdeklődés húzódott, elvégre kicsit gyanús volt neked a lány ittlétének oka, és ezzel talán jobban fényt deríthettél a valós helyzetre.
- Szabadidőmben írni szoktam... vagy a természetben vagyok - osztottad meg kedvenc tevékenységeidet Gemmával. Azt az apró részletet, hogy a szabadban sokszor változtál át sólyommá... egyelőre nem tetted hozzá. Talán majd később.
- Na és te? Mit csinálsz, ha nem unalmas sakkversenyeken borzolod a kedélyeket? - jól kivehető félmosollyal zártad a kérdést, bízva abban, hogy Gemma nem sértődik meg, hanem veszi a humorodat.

Nem kellett sokat várnod, mire szó szerint beesett az ellenfeled, a szemben lévő székre. Elég fiatalnak tűnt, nem feltétlen nézted volna egyetemistának, de tudtad, hogy van, aki fiatalabbnak látszik a koránál, így nem ütköztél meg ezen. Ha itt volt, biztos jó okkal volt itt. Amikor a lány letette eléd a bort, félmosollyal köszönted meg, de nem ittál belőle. Nagyon nagyon ritkán ittál, és egy varázslósakkmeccs cseppet sem az az alkalom volt, amikor ezt jónak láttad volna.
- Helló, örvendek Gemma, én Dalton Hamox vagyok - nyúltál felé jobboddal kézfogásra te is, miközben bemutatkoztál.
- Minden a szokásos - felelted mosolyogva, de szűkszavúan.
- Köszönöm a bort, de most nem kérek, nyugodtan idd meg - tegezted le, miután ilyen közvetlen volt. Nem szoktál hozzá, hogy olyan kérdésekre válaszolj, mint a mizu… idegenektől, de végtére is igazán nem akadtál rajta fent. Az azért ki volt zárva, hogy visszakérdezz, hogy "és nálad mizu?"
Amikor Gemma nyitott, átgondoltan léptél te is F2-ről f4-re a varázsfigurával, miközben egy két bábu idegesen toporogni kezdett, amiért nem velük léptél. Ahogy elnézted őket, nem tudtál nem párhuzamot vonni az emberek és a bábuk között. Hányan vannak, akik arra várnak, hogy majd fentről egy segítő kéz felemeli és arrébb teszi őket a megfelelő helyre. És ha ez a segítő kéz nem jön, akkor passzív agresszívan, frusztráltan ácsorognak egy helyben. Te nem voltál ez az alkat, szerettél elébe menni azoknak a helyzeteknek, amiktől előre tudtad, hogy frusztrálnának. Persze olyan is volt, hogy elkerülő stratégiát folytattál, és kimaradtál bizonyos szituációkból, de végtére is, az ugyanezen stratégia ellenpontja volt. Mindenesetre ha itt a sakkban meg is kellett várnod, hogy a másik fél mit lép, hogy aztán erre megfelelően reagálhass, a való életben nem szerettél semmit sem függővé tenned másoktól, a saját utadon kívántál haladni, a saját tempódban, a saját módodon.
Hogy itt és most alkalmaznod kell-e valamelyik stratégiát az említettek közül Gemmával szemben, azt nem tudhattad, de mindenképpen érdeklődve vártad a folytatást. Gemma talán nem tűnt tipikusan annak a sakkozó arcnak, de te nem szeretted az embereket a külsejük alapján megítélni, főként úgy, hogy beleláttál a gondolataikba, és számtalanszor tudtad megcáfolni a szokásos sztereotípiákat ezen képességednek köszönhetően. Könnyen el tudtad hát képzelni, hogy a lezser stílus egy valódi profi sakkozót takar, nem mindenkinek kell karót nyeltnek lennie, aki leül egy sakkmeccshez.
- Először vagy itt? - szaladt ki a kérdés a szádon, amin te magad is meglepődtél, mert nem szoktál játék közben cseverészni, viszont most valahogy furcsán érezted volna magad, ha néma csöndben játszottatok volna. Érezted, hogy Gemma nem az a partner, akivel ez menne. Nálad elvi kérdés volt, hogy sakkozás közben sosem kutakodtál az ellenfeled elméjében, így most sem tetted. Persze volt már olyan, hogy azt érzékelted játék közben, hogy a másik játékos megpróbált behatolni a gondolataid közé, ilyen esetben tapasztalt okklumentorként kizártad őt. Volt, aki értett a "szép szóból", és felhagyott a kísérletezéssel, de olyan is akadt, aki tovább próbálkozott, erőszakosan. Egy-két alkalommal emiatt megszakítottad a játékot, etikátlan hozzáállásra hivatkozva.

Kicsit meglepett, amikor a jogok létjogosultságát kezdte el vitatni előtted Vivien. A meglepetés bizonyára kiült az arcodra is, mert apró szarkalábak jelentek meg a szemeid szélén, mintha csak finom mosolyra húzódott volna a szád. Ez utóbbi azonban mozdulatlan maradt. Csak a szemeid csillogása és az apró ráncok árulták el a gondolataidat, amiknek aztán hangot is adtál.
- Talán öntörvényűnek gondolhat, de amíg nem teszünk kárt másokban, úgy vélem, hogy bármit megtehetünk... Szerintem jogunk van felülírni a traumákat, jogunk van visszavenni az irányítást az elménk és az érzéseink felett. Nem gondolom, hogy ezért bárkitől is engedélyt kellene kérnünk, az elménk a saját tulajdonunk, és úgy rendelkezünk róla, ahogy csak akarunk... Arra pedig, hogy mi történik, ha megfosztanak minket vélt, vagy valós jogainktól, csak annyit mondanék: jogunk van protektort fogadni és megvédeni magunkat, avagy számon kérni az elkövetőt a Wizengamot előtt - szögezted le a véleményed. Persze vannak olyan esetek, amikor a Wizengamot cserben hagyja az áldozatot... ilyenkor jön az önbíráskodás lehetősége. De ezen a ponton nem érezted úgy, hogy erről kéne beszélned egy 16 éves diáklánynak. A következő kérdése kissé felhúzott. Azért többnek tartottad magad egy szimpla, öhm… "szolgáltatónál".
- Az azért az én felelősségem, hogy ne a Pszichomedimágiai osztályon kössön ki a kliens... De értékelem az aggodalmát. Higgye el, engem is érdekel, hogy megmaradjon az ügyfeleim szellemi épsége, épp ezért nem vállalok el minden kérést.
Volt valami irritáló ebben a lányban, amit nem tudtál hová tenni. Úgy érezted, mindenkinél okosabbnak gondolja magát... és ez egy olyan jellemvonás volt, amit nem igen kedveltél az emberekben. Sőt... hosszú távon elviselni sem nagyon tudtad. Nem véletlenül hagytad ott a Minisztériumot a gyakornokság után. Az ellenérzésed csak tovább erősödött azután, ahogyan oda vonult hozzád, ahogyan elvette tőled a teádat, és amilyen válaszokat adott.
.. az lehetséges, hogy az én emlékeimből képes törölni az eseményeket, de... ahogy utána olvastam, még képzett amneziátorok számára is veszélyes a saját emlékeikkel való babrálás. Szóval... hiába törli ki az Én emlékezetemből az itt történteket, melyre esetleg nem olyan büszke bizonyos érthető vagy éppen érthetetlen okokból, de az Ön emlékezetében továbbra is ott lesz a szégyen, a megaláztatás... És akkor... kénytelen lesz felkeresni mást, hogy enyhítsen kellemetlen gondolatain, a lelkére nehezedő mázsás súlyon, de vajon képes lesz erre? Nem lenne túl... kínos? Esetleg megalázó?
Erre már nem bírtad tovább, halkan felnevettél.
- Miss Smithe... ismét kedves, hogy aggódik, de kérem ne strapálja magát feleslegesen. Én és a lelkiismeretem tökéletesen jól elvagyunk egymással - zártad rövidre a kérdést, majd tovább figyeltél a szavaira. Ez már kicsit érthetőbb és világosabb válasz volt, aminek örültél, mert az előbb már erősödött benned a gyanú, hogy hiba volt a lány után jönnöd.
- Hogy őszinte legyek, nem vettem észre az Ön részéről az alázatot az irányomban. Kicsit úgy érzem, mintha a kölcsönös alázat Önnek azt jelentené, hogy Ön felé legyek alázatos, és akkor minden rendben lesz. Ez visszafelé már kevésbé érdekli, legalábbis az előbbi sétája számomra ezt tükrözte - mondtad ki teljesen őszintén, amit gondoltál. Viviennek most nem kellett attól tartania, hogy hátrányban lesz azért, mert még nem tud olvasni a gondolataidban... Ugyanis kristálytisztán megosztottad vele a gondolataidat. Keménységet, ellenérzést váltott ki belőled ez a találkozás, és valóban kételkedtél abban, hogy tiszták lennének a fiatal boszorkány szándékai. Ezt láthatóan ő is észlelte és érezte rajtad, mert gyakorlatilag felajánlotta neked, hogy távozz...
- Megfordítanám a kérdést. Kérem mondja el nyíltan, hogy mi az, amit szeretne tőlem "megszerezni." Mert ha csak játszadozni kíván, ahhoz nem én leszek a megfelelő partner - felelted. A manipuláció és hatalmi játékok nem a te tereped volt, nem is vonzott. Itt volt az ideje, hogy ezt még jobban aláhúzd. Eddig talán bele sem gondoltál igazán, milyen nehéz és megterhelő hivatást végzett az apád több mint harminc éven át. Kamaszok és fiatal felnőttek igényeinek kellett megfelelnie, oktatnia őket, elérni azt, hogy figyeljenek rá és tiszteljék, hogy számítson a szava. Ez bizony koránt sem könnyű feladat... kezdtél rájönni, milyen jól döntöttél, hogy nem léptél rá arra a pályára, amit korábban nemzedékeken át követett a Hamox família. Az egy dolog, hogy nem vonzott ez a hivatás, de most már azt is érezted, hogy belebuktál volna, ha megpróbálod.
Amikor Vivien egyenesen válaszolt a férfi hang kilétére, kicsit megkönnyebbültél. Végre egy egyértelmű válasz. Kerülőutak nélkül. Mielőtt folytattad volna, te is odaléptél a teádhoz, felvetted a csészét és belekortyoltál egyet.
- Természetesen igen... Ezek szerint az ő bűne, hogy vérfarkas lett? Megharapta? - kérdeztél rá empatikusan, de egyenesen. Mert te az egyenes beszédet szeretted, és talán érteni is csak ezt értetted.

Szokatlanul feldobott hangulatban indultál meg a Morgana le Fay kollégiuma felé, amely mindössze tíz perc sétára volt az otthonodtól. Érezted, hogy jót fog tenni egy kis séta, egész nap írtál, így ki akartad szellőztetni a fejed. Az, hogy még az eső is eleredt, még külön örömöt okozott. Azon kevesek közé tartoztál, akik szerették az esőt. Gyorsan nyomtál magadra egy nonverbális vízlepergető bűbájt, és mintha mi sem történt volna, folytattad utadat, miközben mélyet szippantottál a friss esőillattal átitatott levegőből. Egy egészen más jellegű íráson dolgoztál mostanában, ami nem volt jellemző rád, valójában egy női szemszögből írt napló volt az, amit egy 19. században élő boszorkány írt. Természetesen bőven volt alapanyagod az íráshoz, apád emlékgyűjteményéből kedvedre szemezgethettél. Amióta Dawson világ körüli útjára indult, úgy egy éve elhatározta, hogy bejárja a világot a Déli-sarktól az Északiig, nos, teljesen egyedül maradtál a családi házban, és az amneziátori munkához kapcsolódó találkozásokat leszámítva, szinte ki sem tetted onnan a lábad. Pedig megvolt a saját legénylakásod, amit az örökségedből vettél magadnak itt, Hertfordshire-ben, valahogy mostanság még sem vonzott oda semmi. A családi házban megannyi emlék volt, szó szerint és átvitt értelemben is, amihez jobban ragaszkodtál, főként most, hogy Dawson lassan egy éve elutazott, és azóta színét sem láttad. Leveleket persze váltottatok, heti rendszerességgel, de valahogy így is olyan magányosnak érezted magad. Talán emiatt lehetett, hogy első kérdésre igent mondtál Rowen barátod meghívására, aki egy hagyomány varázslósakk versennyel egybekötött bulira hívott meg, ami a kollégiumi könyvtárban került megrendezésre. Mindig is imádtad a varázslósakkot, gyakran leültél egyedül is játszani, hogy megbűvölt bábuk ellen vedd fel a harcot. Mindig te voltál a sötéttel, ebből valahogy nehezen engedtél, már gyerekkorodban is. Voltak ilyen különcségeid, makacsul ragaszkodtál dolgokhoz, és ha esett, ha fújt, bizonyos dolgoknak úgy és akkor kellett történnie, ahogy te azt kívántad. Ma már vannak erre a jelenségre divatos kifejezések, de te egyikkel sem éltél magadra vonatkozóan, egyszerűen csak elkönyvelted, hogy szereted a kereteket, azt, ha a világ valamelyest kiszámítható... még akkor is, ha tisztában voltál azzal, hogy ez csak illúzió. Mindenesetre most, ahogy elérted a kollégiumot, és a nyikorgó lépcsőket szedted egymás után, hogy aztán balra fordulván elérd a könyvtárat, megszállt a nosztalgia. Amikor a Godrikra jártál, te is itt laktál, és bár voltál olyan szerencsés, - apád közbenjárása révén, aki harminc éven át volt a Godrik tanára - hogy nem volt szobatársad, mégis rengeteg szociális eseményben vettél részt, olyanokban is, amik éppen  ebben a látszólag kissé jelentéktelen könyvtárban kaptak helyet. Semmi nevezetes vagy fennkölt nem volt ebben a helyiségben, olyan volt, mint egy nagyobbacska tanulószoba, amiben most három kisebb asztalt állítottak fel, ahol szimultán játszottak egymás ellen a párok. Belépvén rögtön megpillantottad barátod jellegzetes vörös haját. Rowen alattad járt két évfolyammal ugyan, így már maga is végzett a Godrikon, de mint mentor gyakran járt vissza ide, és rendszeresen szervezett hasonló diák rendezvényeket. Valami kellemes, semleges háttérzene szólt, a három asztal körül további székeket helyeztek el kör alakban, hogy aki nézné a versenyt, megtehesse. Az egyik sarokban italpultot állítottak fel, amin egy-egy kancsó víz, tea, sütőtöklé és vörösbor, pogácsák, sütemények, illetve tányérok és poharak kaptak helyet.
- Rowen, ezer éve! - köszöntél neki egy vállveregetéssel.
- Dalton, végre kidugtad az orrod a barlangodból... szinte alig hittem el, amikor megírtad, hogy jössz - nevetett fel Rowen, majd megmutatta, hol lesz az első mérkőzésed, mire rögtön leültél a sötét bábuk mögé. Még soha, senki nem vette zokon ezt a döntésedet, általában mindenki a világosért versengett, valami sorsolás útján, hiszen az volt a kezdő pozícióban, de te a sorsolástól mindig eltekintettél. Neked a sötét adott megnyugvást, a sötéttel akartál küzdeni, most is, ahogy mindig. Türelmesen vártál, hogy kiderüljön, ki lesz az ellenfeled, és közben átgondoltad, milyen stratégiát alkalmazz el alkalommal...

Nem volt menekvés. Elfogytak a kellékek, elfogytak a védőbástyák, elfogytak már a jelmezek, amik mögé bújhattunk. Mindannyian azért voltunk itt, hogy szembenézzünk démonjainkkal. Ugyan színes, ijesztő, sárkánymaszkunk rejtette arcunkat, soha ennél őszintébben nem néztünk szembe önmagunkkal. A sötétségben jön elő igazán a valódi énünk.
A tűz mámorító  közelsége, simogató lángjai csak még jobban segítettek abban, hogy szabadjára engedjük és tápláljuk azt a sötétséget, ami mindig is ott dobogott a mellkasunkon. Azt, ami talán kezdetben nem is a sajátunk volt, de kérdés nélkül odatelepedett, és azóta makacsul ott maradt. A félelemből táplálkozó gyanakvást, dühöt, agressziót, gyűlöletet... Énünk legsötétebb része most igazán elemében lehetett, őt éltettük, őt ünnepeltük. Miközben lángoló nyilakat lőttünk, táncoltunk, kántáltunk, és morgó hangokkal adóztunk neki, eggyé váltunk vele, eltűnt belőlünk a fény. Ezegyszer engedtük a sötétségnek, hogy teljességgel elnyelje azt. A démonok felröhögtek, kárörvendően vicsorogtak: eljött végre az ő idejük, győzedelmeskedtek a fény felett. Ám miközben kéjesen ünnepelték felülkerekedésüket, egy dologgal nem számoltak... Azzal, hogy most... mi könyörtelenül szembenéztünk velük. Azzal, hogy ezáltal képesek voltunk megszelídíteni őket. A szabadulás kulcsa sosem abban rejlett, hogy kivessük őket magunkból, hanem, hogy merjük megélni őket, teret adjunk nekik. Ezzel a szertartással megadtuk a nekik járó koncot, és közben, szépen-csendben, észrevétlenül visszanyertük fölöttük a kontrollt. Mert botor az, ki úgy véli, hogy lehet démonok nélkül élni. Ez képtelenség... a démonok mi magunk vagyunk. És aki retteg attól hogy belássa mindezt, az örökre elveszett...

Az éjszakai démontáncot másnap reggel egy letisztult, hideg reggel követte. A parázs néhol még finoman derengett a hamuban, emlékeztetve a tegnapi izzásra, ami bennünk zajlott. Most pedig eljött az ideje annak, hogy figyelmünket azon szellemek felé irányítsuk, akik már csak a magasból figyelnek minket. Hogy igazán közel legyünk hozzájuk, hosszú, fáradalmas menet következett a hegyek csúcsára. A legmagasabb pontra, hogy a lehető legközelebb érjünk fel hozzájuk. Mindannyian magunkhoz vettük a zászlót, amit magunk szabtunk, magunk festettünk ki, az alkotásnak nem szabott más határt, csak a képzeletünk. Ahogy felfelé kapaszkodtunk, kezünkben hordozva a zászlót - az enyém indigókék volt, arany pettyekkel, a nagyapám tiszteletére - ünnepélyes érzés járt át bennünket. Elkezdtünk kapcsolódni a szeretett lélekhez, akinek jelenlétét szeretnénk életben tartani. Hittünk benne, hogy ez a kapcsolat nem csak a képzeletünk szüleménye, hanem valódi. Apró jelek, sugallatok erősítették meg bennünk ezt a hitet. Lassan elértük a tetőpontot, ahol kemény mozdulattal állítottuk bele a zászlót tartó rudat a földbe. Mindez nehéz munka volt, de addig ütöttük a kemény földet, amíg meg nem állt benne a rúd. És aztán felpillantva magunkba szívtuk a látványt... Átjárt a kapcsolódás érzése, és elmém egyszerre visszajátszotta nekem nagyapám, Uzzavi szavait:
- A kérdés az, fog-e ez engem érdekelni a halálos ágyamon? Ha a válasz nem, akkor nem engedem meg magamnak azt a botorságot, hogy foglalkozzam vele.
Sokszor felelte ezt, egyik értékes mondása volt a sok közül. Olyasféle bölcsesség, amit magammal vittem, és gyakran tudatosítottam magamban. Eme gondolat szellemében élni... valódi kapaszkodót és csapásirányt adott életemben. És most, ahogy az égszínkékben táncoló indigó anyagot szemléltem, nem volt kérdés: mély hála járt át érte.

Hogy traumáid törlése nem befolyásolja-e a személyiséged? Természetesen de... és itt pont ez a cél. Mert miért kéne egész életedben egy (avagy több) kimerevített fájdalmas pillanatodat festővászonként visszatükröznöd? Ez kicseszett igazságtalannak tűnik, legalábbis számodra.
- Természetesen befolyásolja... igen... de én úgy gondolom, jogunk van befolyásolni a személyiségünket, olyannyira, hogy ennek érdekében még a múltunkat is magunkra szabhatjuk - osztottad meg meglehetősen megosztó nézetedet, amivel már az egyetemen is kevesen értettek veled egyet. De azért akadtak páran, köztük az egyik professzorod, Kayanee is.
- Nyilván ennek a módszernek is vannak korlátai... teljes személyeket nehéz kitörölni úgy az ember tudatából, hogy az ne csonkítsa meg túlzott mértékben az énképet... Ilyen feladatot egyelőre nem is vállaltam el, pedig érkezett már kérés - vallottad be őszintén. Meglepett, mennyit elárultál ennek a lánynak, akit még alig ismertél. Valahogy mégis természetesnek érezted őt beavatni a gondolataidba, a normáidba. Valószínűleg az a fajta személyiség volt, aki könnyen kifürkészte mások titkait, akinek akkor is megnyíltak, ha sejtették, hogy visszaél majd ezzel... úgy vélted, hogy kifejezetten népszerű lehet... ezt anélkül is kikövetkeztetted, hogy efelől kutakodtál volna az elméjében. A testtartása, ahogy hordozta a pillantását, rendezte az arcvonásait, mind-mind magabiztosságról árulkodtak.
- Ilyenkor, ha mondjuk egy gyilkos akarja a gyilkosság emlékét töröltetni, akkor egy minisztériumi amneziátor kiadhatja ezeket az információkat, nem? Hasonló alapokon nyugszik ez, mint a pszichomedimágusok titoktartási kötelezettsége, nem? Ha alapos gyanú van súlyos, potenciálisan mások életét, testi épségét negatívan befolyásoló bűncselekmény elkövetésére, vagy súlyos öncsonkító magatartásra, akkor ilyen szélsőséges esetekben Ők is adhatnak ki információkat a hatóságok számára.
Ezen kérdésén kicsit meglepődtél, valószínűleg félreértette, amit mondtál.
- Lehet, hogy nem fogalmaztam jól, a helyzet az, hogy nem köt titoktartási kódex... bármilyen információt kiadhatok a Minisztériumnak. Éppen ezért egyenlőre nem kerestek meg bűnesetek bizonyítékának eltávolításával kapcsolatban - magyaráztad, mire korrigálta a gondolatmenetét.
- Így van... hozzám ez a kör ezért nem jutott el egyelőre, és nem is tervezem, hogy nyitnék feléjük. Az túl sok veszéllyel járna... - jegyezted meg őszintén. Lehet, emiatt gyávának tűnsz majd a szemében, de ez nem zavart. A megfontoltságot hasznos dolognak tartottad, és ez az életed egyik fontos vezérelve volt. Az érzelmi bevonódás természetesen jelen volt a munkádban... de valahogy... mindig sikerült a megfelelő mértékben kívül maradnod.
- Azt hiszem, ez megint csak személyiség kérdése. Sajnálom a klienseket a traumájuk miatt, igen... de valahogy nem fogadom be annyira  a fájdalmukat, hogy ez hosszú távon hatással legyen rám. Szerintem bennem mindig volt ezzel kapcsolatban egy természetes fal... de tanulható is ez a távolságtartás, valamilyen mértékben... Különben olyan is előfordult már, hogy jó emléket távolítottam el... Hiába boldog egy emlék, ha megjelenik benne valaki, akire fájdalmas rágondolnia az embernek - árultad el, majd kissé lazább téma következett, a kávézás... Hogy ez miért volt fontos a számára, azt nem értetted, igaz, már eddig is néhány szempontból talány volt ez a lány neked, még úgy is, hogy könnyedén olvastál az elméjében.
A pillantásából és az arckifejezéséből könnyedén leszűrted, hogy a kávézás itt szexuális utalás lehet, amivel zavarba hozott, nem értetted, mi a célja ezzel. Kezdted őt igen csak mesteri manipulátor fényében látni és figyelni... olyasvalakiként, akinek minden kimondott szava mögött ellentétes szándék húzódik. Noha eddig ennek az ellentmondásnak a gondolatai között nem láttad jelét,  mégis ez volt a megérzésed.
Amikor tisztán értette a gondolatban feltett kérdésedet...na, akkor te kezdtél el igazán félni. Az, hogy még soha életében nem foglalkozott legilimenciával, és mégis párbeszédet folytatott veled ilyen formán... nos, szokatlan volt. Megrémített.
Nem csoda, hogy ezek után hezitáltál abban, hogy utána menj-e. Végül a kíváncsi éned kerekedett felül a meggondolton.
Ezen vívódásod kiülhetett az arcodra, mert miután beeresztett és feltetted a kérdéseid, szinte kinevetett a megjegyzésével.
- Nem kell aggódnia Mr. Hamox, a beleegyezése nélkül nem fog történni semmi - mondta, mire bármiféle szűrő nélkül, komor arccal, krákogó hangon azt felelted.
- Ebben koránt sem vagyok biztos.
Ahogy kínzó lassúsággal megindult feléd... úgy érezted magad, mint a vad, akit elejteni készülnek. Cseppet sem tetszett neked ez a felállás, kényelmetlenül érezted magad. Akaratlanul is kihúztad magad és szigorú pillantással követted végig ezt a `násztáncot`. Nem tetszett, ahogy a bolondját járatta veled. Mert azt az elejétől érezted, hogy ez csak játék... egy szép, de gúnyos játék, ami cseppet sem illett a helyzethez és az alkalomhoz. Bár nem voltál a hierarchia híve, de azt elvártad ovlna, hogy egy tizenhat éves diáklány igen is adja meg a neked járó tiszteletet. Ha már a segítségedért folyamodott. Az, hogy megpróbált így ledominálni, kihasználva a tényt, hogy vonzó volt és gyönyörű, te meg kétség kívül egy potens férfi voltál, így koránt sem hagyott hidegen ez az ösztönös elejtési kísérlet... miközben teljesen feldühített. Jobban, mint azt el tudtad volna képzelni. De egyelőre nem szóltál semmit. Csak hagytad, hogy lassan elérje az aurádat, és megválaszolja a kérdéseidet. És közben azt is hallottad, ahogy az a mély hang nyomást gyakorol rá. Bármennyire is nem akartad hagyni, a hideg kirázott ettől a hangtól.
Majd amikor ez megtörtént, félre döntött fejjel, nyersen, mégis maró kíváncsisággal feleltél:
- Tudja Vivien, nem árt, ha tisztában van azzal, hogy a képességem birtokában bármi is történik ebben a szobában, módom van rá, hogy azt meg nem történtté tegyem... Tehát ami itt ma történik, annak emléke lehet, soha nem kerül ki innen... Ennek tudatában, árulja el vagy mutassa meg, kérem a választ. A döntés az öné - hangzott a nem is oly burkolt fenyegetés, ami talán felhívás volt keringőre... Magad sem tudtad biztosan.

Az alkohol és más tudatmódosító szerek, bájitalok negatív hatásairól már az egyetemen is hallottatok, igaz, ott inkább az elmeolvasás kizáró tényezői kapcsán esett róluk szó, de mióta amneziátorként tevékenykedtél, azóta feltűnt az is, hogy még egy-két nap elteltével is rontja a teljesítményedet az alkoholfogyasztás. Ha nem is drasztikusan, azért megérezted. Ezért úgy voltál vele, hogy cseppet sem érte meg az a pohár bor, ha utána megvolt a böjtje.
- Tudja, Miss Smithe alkoholos befolyásoltság alatt eleve nem tanácsos másol elméjében olvasni, mert az alkohol torzíthatja az információt... különben ugyanez érvényes a legilimencia alanyánál is... ittas ember elméjéből nem garantálható, hogy tiszta információkat tudunk kiolvasni - mesélted nyíltan.
Vivien következő kérdése igen lényegretörő volt, ami felettébb tetszett neked. Sosem szeretted az üres fecsegést, időhúzást, szeretted, ha egy beszélgetésnek van értelme, halad valahová. A mardekáros lánnyal egyértelműen ezt érezted, úgy vélted, hamar sikerült megtalálnotok a közös hangot, ami miatt megkönnyebbültél, mert alapból azért tartottál valamelyest ettől a találkozótól, elvégre nem szoktál senkinek tanácsokat osztogatni, vagy fennköltebb szóval: "mentorálni". Soha életedben nem csináltál ilyesmit, és nem voltál benne biztos, hogy neked való lenne ez a műfaj.
- Eleinte adtam fel hirdetést újságokban, amit néhány kávézóban is kirakhattam, így gyorsan elterjedt a hírem, lett pár megkeresésem... és azóta már, valahogy szájról szájra terjed az információ. Talán meglepő, de vannak visszatérő klienseim is... aki egyszer rákap az emléktörlés ízére, az... nos... nehezen hagy fel vele. Különben engem nem köt hivatalosan semmilyen titoktartási kódex, ezért nem igen fordulnak hozzám bűnözők, körözöttek... Tudják, hogy nem feltétlen bízhatnak bennem. Az én ügyfélköröm sokkal inkább a traumatizált, depressziós emberek közül kerülnek ki... kicsit olyan vagyok nekik, mint egy gyors megoldást kínáló pszichomedimágus - árultad el, fásult félmosollyal az arcodon. Hogy a lány nem vette be a mesét a gyanakodásról, az cseppet sem lepett meg. Valójában azért is fogalmaztál így, hogy ki tudja következtetni, hogyan jutottál bizonyos információkhoz róla. Ez meg is történt, lévén éles esze van.
- Jól látja... tényleg szeretnék többet megtudni - bólintottál, aztán miután kiélvezted a tea illatát, bele is kortyoltál. A forró, keserű íz jótékonyan járta át ízlelőbimbóid, felfrissített és ellazított egyszerre.
- Mondja csak, Ön már megérzi, ha egy képzettebb legilimentor hatol az elméjébe? Vagy csak a saját szintjén képes ezt érzékelni? Hogy működik ez a való életben?
Ezen el kellett egy kicsit töprengened. Furcsa módon olyasvalami volt, amin még nem gondolkodtál.
- Nagyon jó kérdés... ha őszinte akarok lenni, akkor biztos előfordul, hogy én sem veszem észre, hogy valaki az elmémben kutakodik... Az egyetemen sokat gyakoroltuk a behatolást, de akkor még kezdők voltunk, senki sem volt profi, és mivel tudtuk, hogy ez a feladat, érthetően rezonáltunk a kapcsolódásra... A záróvizsgámon ugyan profi elmeolvasóval dolgoztam, de ott ő okklumentor volt a folyamatban, így egyoldalú volt a dolog... de azt érzékeltem, hogy az ő elméjébe sokkal, de sokkal nehezebb volt bejutnom, mint egy kezdőébe. Mindazonáltal bevallom, fogalmam sincs, ebben a pillanatban megérezném-e, ha egy magas szintű legilimentor belém olvasna... Ha a minisztériumban dolgoznék, akkor erre biztos nagyobb hangsúlyt fektettem volna, hogy védjem az avatatlan szemektől az értékes információkat... - vallottad be töredelmesen, majd rajtad volt a sor, hogy befogadd Vivien vallomását.
- Nos, ezzel tökéletesen tudok azonosulni... ami nem érdekelt, annak elsajátítását már a Roxfortban is kész kínszenvedésként éltem meg... A szerencse persze az, hogy a felsőoktatásban már remélhetőleg olyasmit tanul az ember, ami őszintén vonzza... - nyugtáztad egy korty tea elfogyasztásával, közben továbbra is a lány gondolatian tartva a belső hallásod. Amit ekkor hallottál, az most először, igazán megdöbbentett. Természetesen nem az a része, hogy nem akar a vérfarkas-alteregójáról nyilvános helyen tárgyalni. Ez nagyon is érthető és dicséretes volt a részéről... valójában nem is értetted magad, hogyan várhattad el, hogy itt tárja fel az érzékeny kérdés részleteit. Ez egyáltalán nem volt diszkrét részedről.
Ami meglepett, az az volt, hogy szobát vett ki a fogadóban, és egy füst alatt meg is invitált ebbe a szobába. Nem tudtad összerakni, pontosan mit is vár tőled ez a lány... és mi a terve, aminek kivitelezésére láthatóan tudatosan felkészült.
- Merlinre, maga nem fél?! - kérdeztél vissza gondolatban, persze annak tudatával, hogy ő még nem fogja tudni dekódolni a válaszod. A döbbenet bizonyára kiült az arcodra, ennek ellenére kicsit késve bólintottál egyet, s miután Vivien határozott léptekkel távozott az asztaltól, azzal a kísérteties hanggal a fejében... úgy öt perc késéssel te is követted őt a teáddal. Még soha, ilyen fiatal nővel nem voltál kettesben egy szobában, amitől nyilván előre kényelmetlenül érezted magad. Nem tudtad megmagyarázni, miért, mégis úgy érezted, talán egy csapdába sétálsz bele... Ennek ellenére mégis azon kaptad magad, hogy ott állsz a 105-ös szoba előtt, és halkan kettőt koppantasz a sötét faajtón. Ha beeresztést nyertél, úgy lassan beléptél, és miután az ajtó becsukásra került, felvezetés nélkül vágtál bele a közepébe.
- Kérem, mondja el, kinek a hangja szólt a fejében... és... ki az a Morgana? Ugye... maga az?

Vivien ügyében Evelyn Haggerty vette fel veled a kapcsolatot, ő azonban nem sokat árult el a lányról, és mivel nem vagy az a kérdeződködős, pletykálkodós fajta - egyrészt, mert ez távol áll a személyiségedtől, másrészt mert jóideje nem szorultál rá arra, hogy mások benyomásaira és információra hivatkozz egyes személyekkel kapcsolatban... Nos, számodra elég volt annyi, hogy pályaválasztási tanácsadás céljából kéne találkozz a a roxfortos lánnyal.
Most, hogy szemtől szemben álltatok, illetve ültetek egymással... már kifejezetten örültél annak, hogy így döntöttél, és megtartottad magadnak  z örömöt, hogy felfedezd a lányt magadnak... a szavain és természetesen a gondolatain keresztül is. Mert hogy valami itt nagyon sántított... azt az első perctől érezted. Nem a fedősztori miatt, elvégre miért is ne érdeklődhetne egy ötödéves diák a továbbtanulási és elhelyezkedési lehetőségeivel kapcsolatban... A gyanút a tekintete indította el benned, ami nem tűnt egyenesnek. Hogy rejteget valamit, ahhoz nem kellett legilimentornak sem kellett lenned, mezei furkászként is biztos lettél volna benne. De hogy mi is az, amit titkol... nos... ahhoz már be kellett hatolnod a gondolataiba. Ez természetesen nem esett nehezedre, mindössze egy egyszerű nonverbális leglimens-t kellett elmormolnod, miközben egy pillanatra behunytad a szemed. Igazából be sem kellett hunynod... csak egy pislogás, egy szemlesütés, szempillantás volt az egész. Vivien valószínűleg észre sem vette, mert épp ebben a pillanatban adta le a rendeléseteket, és a pincérre nézett. Persze miközben kutakodni kezdtél, az ő kérdéseire is felelned kellett.
- Ami azt illeti, ritkán iszom alkoholt... bezavar a tisztánlátásban a munkámban, nem szeretem a hatásait. Szóval általában teát vagy kávét rendelek akkor is, ha nem kiskorú társaságban vagyok - mosolyodtál el finoman, majd rátértél a másik kérdésére.
- Tudja... az apám arra tette fel az életét, hogy emlékeket gyűjt... én viszont úgy éreztem, nem is tehetnék azzal jobbat, ha segítenék másoknak megszabadulni a legfájdalmasabb szenvedéseik tükrétől... Ezért lettem amneziátor - kezdted röviden.
A pálya és a képzés tehát hihetetlen izgalommal töltött el, de azt már hallgatóként is éreztem, hogy a kötöttségek nem nekem valók. A Godrik utolsó évében ráadásul egy pár hónapig minisztériumi gyakornokként kellett teljesítenünk egy kurzust, és hát finoman szólva cseppet sem éreztem azt, hogy abban a közegben szeretném eltölteni a hátralévő éveimet... Örültem, amikor szabadulhattam onnan. És most, hogy már több mint egy éve magánzóként űzöm ezt a hivatást, cseppet sem bántam meg a döntést. Persze kicsit nehéz néha munkához jutni, így bizonytalanabb a megélhetés, de a szabadságom bőven kárpótol emiatt - fejtetted ki álláspontod nyíltan.
A rivalizálások, talpnyalások, hátba döfések... nos, mindig undorítottak, és mindenhonnan menekültél, ahol ilyesmit tapasztaltál. Bár most egy kis ideig rajtad volt a fókusz, szeretted volna visszaterelni Vivien felé a beszélgetés fonalát, hogy feltűnésmentesen kutakodhass a gondolatai között, melyekből egyelőre semmi érdemlegesre nem derült fény. Gondolt a kávéra, az arcvonásaidra, a nevelőanyjára, és arra, hogy nem igazán bízik a férfiakban... ez persze már nem is volt olyan érdemtelen számodra, de  kulcsnyomnak azért nem nevezted volna.
Igencsak meglepett, hogy magától hozta szóba azt, és ilyen hamar... ami miatt történetesen ez a találkozó valóban létrejött. Vajon mi baj lehet vele? Vetődött fel benned a kérdés, és míg egy pillanatra behunytad a szemed, hogy a kérdése mögött bújó gondolatokra tapadj, amíg a felszolgálóra terelődött a figyelme, és kicserélte az italotokat... nos... már meg is találtad a szóval összefonódó képet a gondolatai között... egy vérfarkas...
- Áhhh... így már érthető... - gondoltad,. Ez természetesen valóban kizáró ok lenne... a varázslótársadalom tagjai soha nem fogadnák el, hogy egy vérfarkas óvja meg az életüket... bármekkora lehetőségtől is fosztanák meg magukat így, elvégre kinek lehetne nagyobb motivációja a gonosz elleni harcban, mint annak, aki maga is megjárta a poklok poklát? Egyelőre nem tudtad, közöld-e Miss Smithe-szel hirtelen jött felfedezésed eredményét. Elvégre nem szeretted volna, ha úgy érezné, kifürkészted a titkait... holott valójában pont ezt tetted.
De ahogy a kék szemek mélyére néztél, hirtelen megszállt az érzés, hogy szeretnél még többet is tudni, onnan, ahonnan ez jött.
- Tudja... nem sokat tudok... bár valamit azért gyanítok... Gyanítok arról, miért nem érzi lehetőségnek a klasszikus minisztériumi pályát... - odáztad el a kérdését egy félválasszal, hátha magától enged be abba a kis, fájdalmas buborékba, amire most rátaláltál.
- Megosztaná esetleg, milyen kifogások merülnek fel a személyét illetően? Kérem, meséljen magáról... Ebben a hivatásban nagyon fontos a személyiség.... hogy mennyire viseli meg az adott embert példának okáért, más emberek fájdalma... - tetted fel végül egyenesen a kérdést, majd a forró bögrét a kezedbe véve, engedted, hogy a zöld tea jázminos, fanyar illata átjárja, majd lassan betöltse a lélegzeted.