Túl hevesen robbant ki belőlem, hogy hiányzott, de olyan volt, mintha hosszú ideje nem kaptam volna levegőt a víz alatt. Most úgy éreztem felszabadultam teljesen, miközben csókolhattam az ajkait vagy a finom illatú bőrét. Hevesen bújtam hozzá, és szorítottam le a koszos matracra. Minden mozdulat sóhajokat váltott ki belőlem. Akartam őt, meg azt is, hogy az enyém legyen. Nehéz volt nélküle, nehéz volt a hiányával megküzdeni, és nem tudtam volna elviselni, ha nem marad mellettem. Ebben önző voltam, mert azt akartam csak én legyek a számára a fontos. Nem is fontos, hanem a legfontosabb. Nem is tudtam volna megmondani, meddig voltunk így összebújva, minden heves volt és teljesen elveszítettem tőle az eszemet, mintha csak elbódított volna azzal, hogy létezett. Szerettem ezt a forróságot kettőnk között, hogy még az idő is képes volt pillanatokra megszűnni körülöttünk. Csak a remegő mámor térített észhez, miután megadtam magam Elliotnak és kissé reszketegen sóhajtottam fel. Elfeküdtem mellette, és ahogy hozzámbújt, érezhette, hogy vert a szívem is. Kellett néhány pillanat, hogy össze tudjam magam szedni annyira, hogy megszólaljak, és hogy feltegyem azokat a kérdéseket, amiről beszélnünk kellett. Nem menekülhettem tovább semmi elől sem, már nem tehettem meg azt, hogy figyelmen kívül hagyok dolgokat, érzéseket, kimondatlan válaszokat. Cirógattam a tincset, miközben vártam, hogy válaszoljon. - Csak... egy kicsit elvesztem. - hangzott csendesen a válasz. Csak magamhoz öleltem, amikor közelebb bújt, de nem mondtam egyelőre semmit. Vártam, hogy folytassa és én megadtam neki az időt, amennyi kellett. - Már nem vagyok az, aki voltam... de még az sem igazán, akivé válhatnék ezen az úton. És közben még meg is ijedtem a családtól... mármint vágytam rá. El tudtam magam képzelni babákkal... a te babáiddal körbe véve és boldogan... de valahogy most félek. Félek, hogy nem leszek senki csak egy atu. És attól is félek, hogy az új élettel elveszítem a családomat és a barátaimat... és csak atu leszek - folytatta aztán, én meg lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy Rosie megváltoztatta az életünket, hogy más lett a fontosabb, hogy nem bújhattunk össze akkor, amikor akartunk, és lassan minden döntésünk elé őt helyeztük. Nem tudtam hirtelen, mit is mondhattam volna, hiszen apává váltunk, szülőkké, és nem lehettünk ugyan azok akik voltunk. Talán én kevésbé bántam mint ő, én nem akjartam az a szánalmas utcán élő kölyök maradni, de Elliottól lehet ezzel vettem el a szabadságot. - Több vagy mint egy atu, ugye tudod? - kérdeztem halkan. - Nézd, talán túl hamar vállaltuk el Rosie-t, és nem gondoltam bele, hogy téged hogy fog ez érinteni. De imádom, ahogyan játszottok, vagy ahogyan este mesét olvasol neki. És ettől nem csak egy atu vagy, hanem annál sokkal több. Sose lennék képes téged túlságosan is a falak közzé szorítani, hogy csak dolgozz, aztán csak "atu" legyél otthon. Csendesen beszéltem, de még nekem is gondolkodnom kellett, hogyan is fogalmazzam meg, amit mondani akarok. Az őszinte beszéd sosem volt az erősségem, hazudtam folyton, magamat és másokat is becsapva, de Elliot megérdemelte, hogy őszinte legyek. - Ha úgy érzed nagyobb térre van szükséged megadom neked - bár ötletem sem volt arról, hogy hogyan. - Én boldog vagyok csak veled és Rosie-val is - tettem hozzá. Talán nem tudom teljesen átérezni, milyen Elliotnak teljesen lemondani arról az életről amihez hozzászokott. Én mindent túl komolyan vettem, még az öcsém és a húgom nevelését is. Elliot meg Forest mellett nem élhette ki igazán azt amit szeretett volna, és utána rögtön egy új családba kényszerítettem bele, lehet. Neki az az élet hiányzott lehet, ahol nem gyereksírásra kelt éjszaka. - De engem nem fogsz elveszíteni. Tudom egyszerű ezt mondani, de nem kell félned. Akárhogy is én melletted fogok maradni - sóhajottam halkan és adtam neki egy csókot.
Üzenetek megtekintése
