Azt hiszem, hogy visszahoztam Johann mosolyát felér egy álommal. Iagzából mindenképpen szerettem volna felvidítani, és valahogy most a vásárlás se nagyon hoz lázba úgy, mint az elején. Lehet inkább el is napolom, mert még várhatnak. És amúgy is csak Johann kicsalogatása miatt szerettem volna hirtelen betemetkezni a teendőkbe, de szerencsére az állóvizet felzavarták a tátikák, és még jól is esik ez a kellemesen hűs kis csobbanás, az akadékoskodó mugli rendberakók... vagy rendbetévő ellenére is. Az ő szakmáiknak a nevét nem is tudom sose megjegyezni, valahogy nem az én világom volt az övék. Azon is rendkívül elcsodálkozom, hogy a fiaim menniyvel másképpen állnak hozzá a muglikhoz. Főleg Benjamin, őt még érdekelték is, Aiden meg azt hiszem az élete során tapasztalt meg tőlük néhány dolgot. Vaahogy nem is zavar úgy, mint ahogy régen zavrt volna. Talán kettőnk közül Rudolf volt az aki nyitott volt rájuk, hiszen a Fraserek nem voltak kifejezetten ellenségesek a muglikkal. De én olyan családból jöttem, ahol egyenesen szégyen volt még csak hozzájuk is szólni. Rudolf tanított meg változni és ő miatta vetkőztem le azt a mérhetetlen nagy sznobizmust, ami akkor engem teljesen maga alá temetett. AHogy kikecmeregünk a vízből megróvó pillantásokkal találjuk magunkat szembe, én meg kicist össze is húzom magam, azért mégis csak most kezdődik a tavasz, a nyár messze van és itt mindig is hűvös szokott lenni. Főleg ilynekor. De most nem is bánom azt a kis hideget, ami megborzongatja a testemet. Egy kicsit néha mi felnőttek is lehetünk rosszak, nem? Valahogy néha úgy érzem elfelejtünk mi is csak úgy szórakozni és engedni magunknak egy kis mókát. A tekintetem azonban nem a rendőrökre szegezem, hanem egyenesen Johannra akinek most is nagyon szépen kirajzolódnak a nedves ing alatt azok a férfias vonásai, amik olyan legyőzhetetlenné és ellenálhattalanná tették. Iagzából még azt se nagyon hallom, hogy a tavaszi fászeklázról dörmög a másik rendőr és hozzá még sóhajt is, de a köpcösebb már annál karót nyeltebb, még az én bűbájos műsorom ellenére is. – El kell kérnem az igazolványokat. – erre meg sértődötten felkapom a fejem, azért holmi mugli rendbetartó ember nekem ne kéregesse semmimet, mégis mi köze hozzá. Már éppen nyitnám is a számat, hogy jól lekiabáljam a fejét, de szerencsére Johann gyorsabb nálam. – Személyi sérülés nem történt, uraim, így azt hiszem végeztünk is. Ha megbocsátanak - modja Johann elbűvölően és elhúz mellettük, megragadva a kezem, én pedig doromblóolva bújok oda mellé. Olyan melegség jár át, hogy nem is érzem, hogy menynire átáztam vizesen és hogy mindenemre rátapad látványosan a ruha. nem számít, mert Johann tekintetében ott van az a kedves fény, ami csillog benne, és amit olyan sok hónapig nem láttam. - Gondolom, nem kezdenek el üldözni.- néz hátra, de a rendőrök már nem is ácsorognak a part szélén és utánunk sem rohannak. Bizonyára elengedték a dolgot, aminek nagyon is örülök. - Micsoda rendbontók lettünk, drágám. felkacagok és bólintok egyet. Régen nem nevettem már ilyen őszintén és ilyen feloldottan. Azt hiszem ez a nap nem csak neki tesz jót, ahnem az én lelkemnek is. Nem gyógyulnak be a sebek, amik a lelkemre tapadnak, de úgy érzem talán egy kicsit képes lehetek én is boldognak lenni. Egy anyának a legnagyobb büntetés az, ha elveszíteni látja a gyerekét és a férjét, én pedig aznap meg se bírtam mozdulni a rémülettől, és hogy a fiam emel pálcát a saját családjára... fájt. Fájt látni. De legalább már nem mindennap godolok arra, hogy mégis hol ronthattam el. Hogy mikor nem vettem észre a jeleket. Megragadom a lehetőséget és behúzom Johannt egy bokrosabb rész felé, hogy hosszasan megcsókoljam az ajkait. Szerettem ezt a kellemes érzést a gyomromban, miközben ránézek, vagy ha hozzábújok. gyógyszer volt a sebeimre, hűs lágy szellőként simította el rólam a fájdalmat. - Ó, borzasztóan. Lehet benne leszünk a mugli hírekben. Úgyis jól mutatunk egynást mellett - mosolygom, aztán egyszer csak nem tdom megállni és kicsúszik a számon. Odahajolok a füléhez, és lábujjhegyen állva halkasn suttogom: - Szeretlek. Menjünk haza - adok egy kis puszit is rá, és ujjaimmal megsimítom a kézfejét, miközben a pálcámért nyúlok, hogy hazahoppanáljunk. És nem is bánom meg, hogy igazából ezen a napon nem vettünk semmit. Mert valami sokkal többet kaptam helyettük.
– Drágám, neked sosem kell utánam futnod.Mindig lelassítanék, hogy a kopácsolós kis cipellőddel ne maradj le. - villant felém egy mosolyt Johann, miután magunk mögött hagyjuk a zajos, illetlen tátikákat és azoknak a szerencsétlen árusát. Vajon így neveli a gyerekeit is? Jó, ebben mondjuk nem mondhatok ítéletet, csak rá kellett nézni Benjaminra és Aidenre. Én sem vagyok tökéletes anya, rossz döntéseket hoztam számtalan alkalommal. Az egyik fiamat nem is nagyon kellett terelgetnem, mert Aiden valahogy mindig úgy tűnt, mintha egyenesben járt volna. Benjamin meg egyáltalán nem hagyta a terelgetést. És hát, lehet, hogy Aidennek kellett volna jobban utat mutatnom, hiszen ő veszett el egy időben. De azt hiszem, most mind a ketten megtalálták a maguk útját, és ez pedig valahogy büszkévé tesz. Johann mosolyára csak haloványan elpirulok, mintha újra tizenéves csitri lennék, de annyira jól esik a mosolya is. Hogy mosolyog, hogy nekem mosolyog, és hogy végre egy kis vidámságot tudok csempészni a lelkébe. Nekem ez mindennél többet jelentett, mint az, hogy megszólták a tökéletes testemet a tátikák. A parkban kellemes idő van, és valahogy olyan jók is az illatok, lassan kinyílnak a virágok, és minden csodálatosan színpompássá fog válni. A kezét szorongatva vezetem a sétálóúton, miközben nincsenek is sokan, hiszen a muglik is ilyenkor még javában dolgoznak, meg mugli iskolákban vannak. De kellett is ez csendes nyugalom, ami megült a parkra. Önzőn csak kettőnknek akartam ezt a nyugodt békés élményt, de hát amit megszerettem és ami megtetszett, azt magamnak akartam. Ebben mondjuk Aiden pontosan rám hsoanlított. - Ó, hát milyen udvarias valaki - válaszoltam végül neki, és belekarolva kicsit hozzá is simultam a karjához, mint egy kismacska. - Igazán örüljetsz, hogy akad egy nő melletted, aki bármikor utánad futna - momrogta kicsit hízelgően is. Olyan régen nem flörtöltem, az is csoda, hogy emlékeztem ezekre. Közben johann seígtségével fellendülök a korlátra és nézem az alattunk békésen elterülő kis tavat. Régen nem igazán jaánlottam volna fel ilyet, de Rudolf olyan sok mindenre megtanított, kihozta belőlem azt, aki igazából voltam a Hope-páncél alatt. Megtanított élni, szabadnak lenni és most az én dolgom volt, hogy másoknak is megtanítsam. - De hiszen fiatalok vagyunk, drágám, így szárazon is… - momrog miközben mellém ér, én pedig nevetve szorítom meg a kezét, amikor megfogja az enyémet. Izgatott vagyok, és valahogy olyan felszabadult, ami már évek óta nem voltam. Nehezen hittem el magamról, hogy tudok megint ilyen őszintén élni. De hát Johann volt az, aki újra felszabadított. És emiatt sosem lehetek neki eléggé hálás. A következő pillanatban Johann vissza is számolt, majd beleugrottunk a tó kissé hűvös vizábe. Valahogy anynira nem állt hozzám közel a víz, mint ahogy Benhez, Chrissie-hez és Rudolfhoz. Nem szerettem kimondottan vizes lenni, és a mélyység is néha riasztó volt. De Johann mellett úgy éreztem nem félek. És nem bánom, hogy egy röbid időre körbelölel a mélység, a fülem lassú zúgása, és a hullámok. Mintha csak valamit le kellett volna mosnaom magamról. A pillanat véget ér, ahogy felrugom magam a felszínre, hogy Johann óvó biztosnágot jelentő, izmos karjai között találjam magam. – Remélem nem hívják ránk az aurorokat, hogy megbolondultunk… –A ruhám és a hajam teljesen a bőrömre tapad, de nem bánom, csak megcsókolom, és szbad kezemmel beletúrok a vizes fürtjeibe. - Ha ők nem is, azt hiszem a mugli embereknek nem tetszett. Főleg annak a kettőnek nem - mutatok vigyorogva a közelítő, egyenruhás alakok felé, akik kalimpálva közelednek a parthoz. Johannt megragadva kiúszunk a partra, és elegánsan kicsavarom a hajam a vízből. - Maguk meg mit csinálnak a teremburáját! Hát nem látták a táblát? - teszi csípőre a kezét az egyik kerek hasú férfi. - Jaj, uraim, tudják olyan felelőtlen vagyok... Azt hittem nem lesz semmi baj, ha kiülök a korlátra, tudják elragadott a csodás hangulat - magyarázom bűbájosan, miközben Johannba karolok. - Johann, drágám csak megmentett - villantok egy szép ártatlan mosolyt.
Feldúlt vagyok, de nagyon, és akkor mindig előjön a legrosszabb oldalam. Az igazság az, hogy rettenetesen el tud rajtam uralkodni a düh, és meg merném tippelni, hogy ha lenne patrónusom, legalább egy bika lenne az. Nem nagyon tudom uralni ezt, és sajnos ebben Bennel igen csak hasonlóak voltunk. Ezért sem volt közöttünk olyan harmónikus a kapcsolat, mint mondjuk Aiden és köztem. De ez igaz volt Aiden és Rudolf viszonyára is, hiszen valahogy egyikük sem tudta rendesen kifejezni az érzéseit egymás iránt, és folyton eksiklottak a másik mellett. Sajnáltam, mert már nem volt alkalmuk bepótolni az elvesztegetett perceket. Ahogy kiabálok, a tátikák megrettenve csendesednek el, amikor eléri őket a híres Erica-dühkitörés, ami általában vagy az ablakok betörésével végződik, vagy pedig azzal, hogy tárgyak repkednek a másik arcába. Vagy mindenki arcába. Ez vágül is jelenleg részletkérdés. Nem is foglalkozom igazából azza, hogy monjduk mennyire bámulnak meg az utcán, vagy mennyire rökönyödik meg az eladó, aki úgy pislog felém, mint egy levegőért kapkodó sügér. Igen is megtehetem azt, hogy az utca lözepén kiabáljak, igen is én megtehetem azt, hogy kikérjem magamnak a sértegetést, még ha az egy szánalmas kis gyomtól származik is. Szinte meg se hallom, ahogy Metz éppen megdícséri a formáim, amik igen is csodálatosak és irigylésre méltóak! Olyan nő vagyok, aki büszke a saját alakjára, és nem tűri meg, hogy bárki is egy szóval is sértegesse. Talán Rudolf tényleg joggal becézett Sárkénynak, de eddig ő volt az egyetlen ember aki életben is maradt miután így hívott. Észre se veszem, ahogy JOhann arrébb húz a standtól, és hogy a kezemben szorongatom a rózsaszálamat, amit tőle kaptam az előbb, aki valószínüleg ugyan úgy megszeppent, mint a tátikák. Mérges sóhajjal fordulok meg, és dobok hátraarcot a növényeknek, és szálegyenes, büszkén kihúzott háttal követem Johannt, hogy kicsit kirángasson ebből az őrülten eszelős tombolásomból. - Hát most, hogy rájuk ijesztettél, nem hiszem, hogy megint sértegetésbe kezdenének… – jegyzi meg, mire én csak bólintok egyet. - Nagyon helyes. Legszívesebben hazavittem volna mindet, hogy nálam illedelmes és kifinomult tátikákká cseperedjenek, de azt hiszem inkább feld fordítom azt az energiát - hajolok oda hozzá hogy a nyakához fúrjam az arcom és belélegezzem az illatát. - Őszintén néha aggódom, Johann. Egyszer el foglak ezzel a kirohanásammal kergetni - mondom de kicsit még kuncogok is hozzá. - Persze akkor utánad futnék - teszem hozzá a nyomatékosítás kedvéért. Közben megérkezünk a parkba is, és valahogy Johann arcán még mindig ott van a levakarhattalan vigyor, amitől olyan hevesen verdes a szívem, mintha csak tini lennék, aki először érzi a piollangókat a szívében. Lassan megtanulom, hogy szeretni őt nem olyan, mintha cserben hagytam volna a férjemet. Egyszerűen csak tudom, biztosan büszke ránk. Rám. Hogy tudunk utána is élni. Örülni. És mosolyogni, újra szeretni. A park bájos hely, szépen virágzó fasorral van körbevéve, és a padok is olyan bájosan aranyosak. Virágok nyíladoznak az elkerített részeken, és egy hatalmas tó van benne, amit úgy kereszteznek a kis hidag és a felős sétálók, mintha emberi testen keresztülfutó erezetek lennének. - Akkor most mit is kell csinálnunk a lista szerint? - erre csak huncutul rákacsintok, és odavonom az egyik kis felüljáróhoz, aminek az alján békésen fodrozódott a víz, melyben teknősök és koi halak lubickoltak. Olyan varázslatosan szép látvány ez. - Tudod, néha akkor tudunk elengedni valamit, hogy ha a jövőbe ugrunk. Rudolf sok mindent megtanított. De nem csak ő, hanem Chrissie, Aiden és Benjamin is - magyarázom aztán csak egy lendülettel felülök a korlátra, hogy lelógassam a víz fölé a lábamat. - Legyünk egy kicist fiatalok. Ugorjunk bele - vigyorgok rá huncut csillogással a szememben.
A szerelem bolonddá tesz, mondta anyám mindig. Néha még visszagondolok a múltra, még azokra az időkre, amikor csak gyerekek voltunk, és a roxfortban tanultam. Néha eszembe jut, ahogy a fák alatt tanulok mégiatörténetet, amit mindig is szerettem, és senki se értette, hogy miért. Rudolf felettem járt pár évvel, és rettenetesen idegesítő volt. Én pedig rettenetesen rideg, aki szerette a jéghercegnőt játszani. Nem szerettem, mert nem volt olyan, mint a többi aranyvérű. A családom a Frasereket valami szánalmas bugrisoknak tartották, de a Hope-ok kivétel nélkül mindekit annak hittek. Én is így gondolkoztam, és mégis. Képes volt melágyítani a szívem, és megtanított olyannak lennem, amilyen most vagyok. Még midnig, ha rágondolok érzem a szeretetet, ami talán sohasem tűnik el belőlem, miközben úgy érzem egy részem azon a napon meghalt belőlem. De tudom, a fiaim is pontosan ugyan úgy éreztéék ezt. Most, hogy Johann mellett heves lendülettel sétálok, magunk után húzva a listát, csal hálát érezhetek,. amiért Rudolf megtanított a szeretetre és a gyengédségre. Nélküle nem az lennék, aki most vagyok, hanem egy újabb Hope lennék, aki követi a családom végzetét, szánalmasan ragaszkodva az aranyvérűség szabályaihoz. Igazából... Nem bánom, hogy Benjamin egy nem varázsló családból származó lányba szeretett bele. Azt hiszem képes megvédeni őt, és Esther pedig a származása ellenére is egy csodálatos és nemes kisugárzású fiatal hölgy, akinek a viselkedése pálda muatató. Tudom, ha egyszer összekötik az életüket, szembe tudnak nézni a viharral, ami rájuk vár. Nem neveltem gyengének őket, és Rudolf sem. Büszke vagyok rájuk. Büszke a férjemre. Büszke a lányunkra, akinek a mosolyát, még ha nem is tudom felfedezem Aiden csillogó szemeiben, és Benjamin széles mosolyában. És ott lesz Rosemaryben is. A gondolatra persze madarat lehetne fogatni velem, hiszen alig várom, hogy végre újra kislányt tartsak a kezeim között. - Bizonyára tüneményes lesz. - szólal meg mellettem Johann én pedig csillogó tekintettel nézek rá és elmosolyodok. - Szerintem nagyon bájos leszel vele. Vajon hogy fog hívni minket? Papónak és Mamónak? - kuncogok fel. Azt hiszem tényleg egy kicsit... túlságosan felpörgöm. Annyira elvagyok ezekkel a gondolatokkal, hogy megs em hallom, mit akar kérdezni Johann, miközben a listát a táskámba gyömöszölöm, és lelkesen magyarázni kezdek, miközben az óbégató tátikákhoz keveredünk, ahol moindenféle zavarbaejtő dolgot énekelnek furcsén ijezstő és hamis szólamban. - Szólhattál volna, hogy randizni akarsz... mármint a lista nélkül. -jegyzi meg Johann én pedig csak cinkosan rámosolygok, miközben figyelmen kívül igyekszem hagyni a tátikákat. Kezdenek idegesíteni, de ma nem kéne ordítoznom, mert most éppen nagyon szeretném Johannt jóbb kedvre deríteni. Fájdalmas látni, ahogy magába uhan minden nap. - Ravasz vagyok, drágám - bújok hozzá, majd meghatódom, amikor a rózsát ad a kezembe. Régóta nem kapok már virágot, pedig imdáom őket. A kertünk hátul valaha gyönyörű volt, de mióta a férjem és a lányom vére szennyezte be a birtokot, valahogy ők sem nőnek már olyan pompázatosan. - Ó, Johann ez csodaszép. Köszönöm - búgom szerelme stinilány módjára, mikozben odahajolok a hosszú csókra, és szinte majdnem elkezdek dorombolni. Éppen a fellegek között járnék, amikor egy másik tátika fals szólamban énekelni kezd. - nagyseggű, kismellű banya nyanya - kornyikál én pedig a tátika felé fordulok és érzem, hogy egyenesen fel fogpm pofozni a rózsámmal. - Mégis kinek képzeled magad! Eric Frasser vagyok, úgyhogy pofa be te szánalmas kis gyomnövény, akinek még hangja sinc sés rímekben sem tud énekelni! - ordítom, mite a tátika szomorúan lekonyul és ijedt hallgatásba kezd, miközben tovább veszekszem vele, ha csak Johann el nem rángat onnan. - Az én kertemben tudták, hogy milyen egy igazi tátika! Illemtudóak voltak és jólneveltek - mondom már kissé odébb a virágostól, miközben a park felé sétálunk.
Nem szeretem Johann szemében látni a szomorúságot, mert arra emlékeztet, hogy én milyen voltam minden nap, és milyne fájdalmas lehetett ez Bennek, hogy így látott, hogy úgy hagyott magamra, aki csak nézi a távolban felsejlő kriptát az ablakon keresztül megállás nélkül, hátha kisétál onnan valaki. Iagzából a sors iróniája volt, hogy végül is onnan léett ki és jött újra az életünkbe Aiden. Sose hittem, hogy meghalt, tudtam, hogy életben van, és emiatt talán őt is vártam. talán nem is tudja milyne erővel hatott ez ránk, hogy visszajött. Újra beindult az élet kereke a megrermedt időben, ami addig állni látszott. Még akkor is, ha nem bírt ránk nézni, ha kerülte atekintetem és a szerető karjaim, mert drága kislányom juttattam eszébe, Tudom jó, hogy most is ez az első godnolata, hisz ismerem őt is és Bent is, talán jobban, mint ahogy ők magukat. És tudom, hogy a férjem nagyon büszke lenne rájuk. Ahogyan azt is, hogy Chrissie milyen boldog lenne, hogy lesz egy unokahúga. Szeretnék Johannak isilyen kulcs lenni, ami beindítjaismét a fogaskerekeket. Szeretném boldoggá tenni, és most úgy érzem ideje a drasztikus és a nagyon is pörgős ericával találkoznia, hogy egy kicsit felrázzam. Szeretném látni azt a jóképű, szívdöglesztő mosolyt az arcán, ami annyira szerethetővé és elbűvölővé teszi. Így hát egyenesen magammal rángatom, miközben a kitekeredett bevásárló lista szinte fátyolként lebeg mögöttünk. - Merlinre…Drágám… mégis hány üzletbe terveztél menni? Eddig csak ételt akartunk venni, nem? - kérdezi, miközben diatalomittas mosollyal vigyorgok rá, és egy kicsit fel is kuncogok, miközben izgatottan elkezdem neki magyarázni azt a milliónyi tervet és tennivalót, amit kitaláltam. - Rosemarynek mindenképpen vegyünk ruhákat. - bólogat, miközben lassan kanyargunk kézenfogva az utcák kellemes ösvényén. A fák is lassan kezdenek majd kirügyezni és az egész utca csodálatosan élénkzöld színt fog hamarosan felölteni. Már a kis rügyek gondolata is mosolyt csal az arcomra. - Te jó ég, el se hiszem, hogy nagymama leszek! te pedig nagypapa! - magyarázom élénken, és már álmodozom is, hogy mi minden fontos női dolgot fogok neki megtanítani, hogy egy sugárzó, kifinomult és csodálatos hölgy legyen belőle. Aiden nemes kisugárzását biztos magával hozza majd. - Biztos vagyok benne, hogy olyan édes kis fürtjei lesznek, mint Aidennek - áradozom tovább, szinte a felhők felett lebegve, és húzom magam közzéjük Johannt is. Ha ez a pillanat a Tajtékos napokban történne meg egy rózsaszín felhő egyszerűen csak leereszkedne hozzánk, hogy abban ücsörögve szeljük át a levegőt. hazudnék, ha nem érdekelne, hogy Johann nem dolgozik. Tudom, hogy remek a szakmájában, hogy Benjamin életét és mindennél jobban igyekezett aznap megvédeni, és tudom, hogy nem bírom végignézni, hogy elhervad, hogy csak lebeg a világban. nem vagyok az a típus aki kényelesen ellubickol a másik mellett ha az összezuhan. Ha kell lábbal rúgom ki az életbe. Nem vagyok olyan finom hölgy ilynekor tudom, de... egyszerűen csak megszakad érte a szívem, hogy Johann így tengesse a mindennapjait. hagyok neki időt, hogy jól legyen, csak... csak legyen jól. - Melletted jó kedvem van, drágám. - mondja, én meg elégedetten bólintopk, és hozzásimulok a karjához, amibe belekarolva sétálok. - Ezt el is várom. Mertél volna mást mondani, nem igaz, szívem? - jegyzem meg olyan kis szerelmesen cukkolóan. Úgy érzem magam, mint egy szédült kamasz lány, néha. Közben meglesi ahogy az abszol útra árünk a listát, én meg hümmögve ácsorgok. Igazából a másik odlaán még pár olyan dolog is van, hogy romantikus séta Johannal. Romantikus galamb etetés Johannal. Ruhavásárlás Johannal. És ilyemsik. Ezektől hirtelen zavarba jövök, és csak gyorsan összegöngyölöm a listánkat, ami engedelmesen tekeredik vissza, hogy lepihenjen a táskámban. - Nos, kezdhetnénk a romantikus dolgokkal. Szóval vegyünk virágokat. Hiányzik a szépség a szürkeségben - indulok meg az egyik virágoshoz, ahol virágkötészet is üzemel, csodás dolgokat lehet ott kapni. Hirteleb a gyerekeimnek való vásárolgatás nem is érdekel annyira. - Utána pedig etessünk halakat a közeli parkban. Van ott egy édes kis tó, és még teknős is úszik benne - magyarázom lelkesen.
Üzenetek megtekintése
