Napfénykeringő
design
Azt hiszem, hogy visszahoztam Johann mosolyát felér egy álommal. Iagzából mindenképpen szerettem volna felvidítani, és valahogy most a vásárlás se nagyon hoz lázba úgy, mint az elején. Lehet inkább el is napolom, mert még várhatnak. És amúgy is csak Johann kicsalogatása miatt szerettem volna hirtelen betemetkezni a teendőkbe, de szerencsére az állóvizet felzavarták a tátikák, és még jól is esik ez a kellemesen hűs kis csobbanás, az akadékoskodó mugli rendberakók... vagy rendbetévő ellenére is. Az ő szakmáiknak a nevét nem is tudom sose megjegyezni, valahogy nem az én világom volt az övék. Azon is rendkívül elcsodálkozom, hogy a fiaim menniyvel másképpen állnak hozzá a muglikhoz. Főleg Benjamin, őt még érdekelték is, Aiden meg azt hiszem az élete során tapasztalt meg tőlük néhány dolgot. Vaahogy nem is zavar úgy, mint ahogy régen zavrt volna. Talán kettőnk közül Rudolf volt az aki nyitott volt rájuk, hiszen a Fraserek nem voltak kifejezetten ellenségesek a muglikkal. De én olyan családból jöttem, ahol egyenesen szégyen volt még csak hozzájuk is szólni. Rudolf tanított meg változni és ő miatta vetkőztem le azt a mérhetetlen nagy sznobizmust, ami akkor engem teljesen maga alá temetett.
AHogy kikecmeregünk a vízből megróvó pillantásokkal találjuk magunkat szembe, én meg kicist össze is húzom magam, azért mégis csak most kezdődik a tavasz, a nyár messze van és itt mindig is hűvös szokott lenni. Főleg ilynekor. De most nem is bánom azt a kis hideget, ami megborzongatja a testemet. Egy kicsit néha mi felnőttek is lehetünk rosszak, nem? Valahogy néha úgy érzem elfelejtünk mi is csak úgy szórakozni és engedni magunknak egy kis mókát.
A tekintetem azonban nem a rendőrökre szegezem, hanem egyenesen Johannra akinek most is nagyon szépen kirajzolódnak a nedves ing alatt azok a férfias vonásai, amik olyan legyőzhetetlenné és ellenálhattalanná tették. Iagzából még azt se nagyon hallom, hogy a tavaszi fászeklázról dörmög a másik rendőr és hozzá még sóhajt is, de a köpcösebb már annál karót nyeltebb, még az én bűbájos műsorom ellenére is.
– El kell kérnem az igazolványokat. – erre meg sértődötten felkapom a fejem, azért holmi mugli rendbetartó ember nekem ne kéregesse semmimet, mégis mi köze hozzá. Már éppen nyitnám is a számat, hogy jól lekiabáljam a fejét, de szerencsére Johann gyorsabb nálam.
– Személyi sérülés nem történt, uraim, így azt hiszem végeztünk is. Ha megbocsátanak - modja Johann elbűvölően és elhúz mellettük, megragadva a kezem, én pedig doromblóolva bújok oda mellé. Olyan melegség jár át, hogy nem is érzem, hogy menynire átáztam vizesen és hogy mindenemre rátapad látványosan a ruha. nem számít, mert Johann tekintetében ott van az a kedves fény, ami csillog benne, és amit olyan sok hónapig nem láttam.
- Gondolom, nem kezdenek el üldözni.- néz hátra, de a rendőrök már nem is ácsorognak a part szélén és utánunk sem rohannak. Bizonyára elengedték a dolgot, aminek nagyon is örülök. - Micsoda rendbontók lettünk, drágám.
felkacagok és bólintok egyet. Régen nem nevettem már ilyen őszintén és ilyen feloldottan. Azt hiszem ez a nap nem csak neki tesz jót, ahnem az én lelkemnek is. Nem gyógyulnak be a sebek, amik a lelkemre tapadnak, de úgy érzem talán egy kicsit képes lehetek én is boldognak lenni. Egy anyának a legnagyobb büntetés az, ha elveszíteni látja a gyerekét és a férjét, én pedig aznap meg se bírtam mozdulni a rémülettől, és hogy a fiam emel pálcát a saját családjára... fájt. Fájt látni. De legalább már nem mindennap godolok arra, hogy mégis hol ronthattam el. Hogy mikor nem vettem észre a jeleket.
Megragadom a lehetőséget és behúzom Johannt egy bokrosabb rész felé, hogy hosszasan megcsókoljam az ajkait. Szerettem ezt a kellemes érzést a gyomromban, miközben ránézek, vagy ha hozzábújok. gyógyszer volt a sebeimre, hűs lágy szellőként simította el rólam a fájdalmat.
- Ó, borzasztóan. Lehet benne leszünk a mugli hírekben. Úgyis jól mutatunk egynást mellett - mosolygom, aztán egyszer csak nem tdom megállni és kicsúszik a számon. Odahajolok a füléhez, és lábujjhegyen állva halkasn suttogom:
- Szeretlek. Menjünk haza - adok egy kis puszit is rá, és ujjaimmal megsimítom a kézfejét, miközben a pálcámért nyúlok, hogy hazahoppanáljunk. És nem is bánom meg, hogy igazából ezen a napon nem vettünk semmit. Mert valami sokkal többet kaptam helyettük.
Johann
3003. március 9.
3003. március 9.
design
Azt hiszem, hogy visszahoztam Johann mosolyát felér egy álommal. Iagzából mindenképpen szerettem volna felvidítani, és valahogy most a vásárlás se nagyon hoz lázba úgy, mint az elején. Lehet inkább el is napolom, mert még várhatnak. És amúgy is csak Johann kicsalogatása miatt szerettem volna hirtelen betemetkezni a teendőkbe, de szerencsére az állóvizet felzavarták a tátikák, és még jól is esik ez a kellemesen hűs kis csobbanás, az akadékoskodó mugli rendberakók... vagy rendbetévő ellenére is. Az ő szakmáiknak a nevét nem is tudom sose megjegyezni, valahogy nem az én világom volt az övék. Azon is rendkívül elcsodálkozom, hogy a fiaim menniyvel másképpen állnak hozzá a muglikhoz. Főleg Benjamin, őt még érdekelték is, Aiden meg azt hiszem az élete során tapasztalt meg tőlük néhány dolgot. Vaahogy nem is zavar úgy, mint ahogy régen zavrt volna. Talán kettőnk közül Rudolf volt az aki nyitott volt rájuk, hiszen a Fraserek nem voltak kifejezetten ellenségesek a muglikkal. De én olyan családból jöttem, ahol egyenesen szégyen volt még csak hozzájuk is szólni. Rudolf tanított meg változni és ő miatta vetkőztem le azt a mérhetetlen nagy sznobizmust, ami akkor engem teljesen maga alá temetett.
AHogy kikecmeregünk a vízből megróvó pillantásokkal találjuk magunkat szembe, én meg kicist össze is húzom magam, azért mégis csak most kezdődik a tavasz, a nyár messze van és itt mindig is hűvös szokott lenni. Főleg ilynekor. De most nem is bánom azt a kis hideget, ami megborzongatja a testemet. Egy kicsit néha mi felnőttek is lehetünk rosszak, nem? Valahogy néha úgy érzem elfelejtünk mi is csak úgy szórakozni és engedni magunknak egy kis mókát.
A tekintetem azonban nem a rendőrökre szegezem, hanem egyenesen Johannra akinek most is nagyon szépen kirajzolódnak a nedves ing alatt azok a férfias vonásai, amik olyan legyőzhetetlenné és ellenálhattalanná tették. Iagzából még azt se nagyon hallom, hogy a tavaszi fászeklázról dörmög a másik rendőr és hozzá még sóhajt is, de a köpcösebb már annál karót nyeltebb, még az én bűbájos műsorom ellenére is.
– El kell kérnem az igazolványokat. – erre meg sértődötten felkapom a fejem, azért holmi mugli rendbetartó ember nekem ne kéregesse semmimet, mégis mi köze hozzá. Már éppen nyitnám is a számat, hogy jól lekiabáljam a fejét, de szerencsére Johann gyorsabb nálam.
– Személyi sérülés nem történt, uraim, így azt hiszem végeztünk is. Ha megbocsátanak - modja Johann elbűvölően és elhúz mellettük, megragadva a kezem, én pedig doromblóolva bújok oda mellé. Olyan melegség jár át, hogy nem is érzem, hogy menynire átáztam vizesen és hogy mindenemre rátapad látványosan a ruha. nem számít, mert Johann tekintetében ott van az a kedves fény, ami csillog benne, és amit olyan sok hónapig nem láttam.
- Gondolom, nem kezdenek el üldözni.- néz hátra, de a rendőrök már nem is ácsorognak a part szélén és utánunk sem rohannak. Bizonyára elengedték a dolgot, aminek nagyon is örülök. - Micsoda rendbontók lettünk, drágám.
felkacagok és bólintok egyet. Régen nem nevettem már ilyen őszintén és ilyen feloldottan. Azt hiszem ez a nap nem csak neki tesz jót, ahnem az én lelkemnek is. Nem gyógyulnak be a sebek, amik a lelkemre tapadnak, de úgy érzem talán egy kicsit képes lehetek én is boldognak lenni. Egy anyának a legnagyobb büntetés az, ha elveszíteni látja a gyerekét és a férjét, én pedig aznap meg se bírtam mozdulni a rémülettől, és hogy a fiam emel pálcát a saját családjára... fájt. Fájt látni. De legalább már nem mindennap godolok arra, hogy mégis hol ronthattam el. Hogy mikor nem vettem észre a jeleket.
Megragadom a lehetőséget és behúzom Johannt egy bokrosabb rész felé, hogy hosszasan megcsókoljam az ajkait. Szerettem ezt a kellemes érzést a gyomromban, miközben ránézek, vagy ha hozzábújok. gyógyszer volt a sebeimre, hűs lágy szellőként simította el rólam a fájdalmat.
- Ó, borzasztóan. Lehet benne leszünk a mugli hírekben. Úgyis jól mutatunk egynást mellett - mosolygom, aztán egyszer csak nem tdom megállni és kicsúszik a számon. Odahajolok a füléhez, és lábujjhegyen állva halkasn suttogom:
- Szeretlek. Menjünk haza - adok egy kis puszit is rá, és ujjaimmal megsimítom a kézfejét, miközben a pálcámért nyúlok, hogy hazahoppanáljunk. És nem is bánom meg, hogy igazából ezen a napon nem vettünk semmit. Mert valami sokkal többet kaptam helyettük.
KÖSZÖNÖM SZÉPEN A JÁTÉKOT!
