☰ profil menü
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2023. 02. 25. - 09:34:26
les livres
2003. december 22.
to; Jason
style
2003. december 22.
to; Jason
style
Furcsa volt, hogy az Oxfordba költözésünk óta, most először nem éreztem úgy, hogy Jason anyja gyűlöl. Ennél nagyobb veszélybe még sosem sodortam a fiát, hiszen az én rokonom volt Seth, miattam jött utánunk és ami az egészben a legrosszabb volt, az életünkre tört. Nem csak a munkásságunk volt veszélyben, hanem a testi épségünk is, ahogy mindenki más is a könyvesboltban. Seth pontosan tudta, hogyan pusztítson el muglikat, félvéreket, csak azért, mert éppen olyan kedve volt. A legtöbb embert persze inkább kínozta, mint Sebastiant... vagy engem. Nem akartam, hogy Jason vagy az anyukája is az áldozatok között legyen.
- A suliból kikerült, mert nagyon rosszakat tett, több diákkal is- magyarázta Jason. A kórházi ágyban feküdtem eddigre. Dolgok álltak bele a testemből és ki belőle, de nem számított. A lélegzés könnyebben ment és mintha az erőm is egyre inkább visszatért volna.
- Ó, drágáim - sóhajtott fel Alicia. - Ha hazamegyünk védőbűbájt húzok a ház köré, ti pedig egy ideig otthon fogtok maradni - magyarázta aztán. Most először éreztem tényleg, hogy aggódik, hogy érdekeljük... és nem csak kritizál, meg hibákat keres bennem. Igaz, én mindig megpróbáltam a kedvére tenni, mégis csak Jason anyukája. - Lehet venni kéne egy kutyát, hogy vigyázzon rátok - tette hozzá.
Ahogy befejezte a mondandóját, olyan hirtelen pattant fel, mintha valami nagy ötlete támadt volna. Reméltem, hogy nem akar tényleg kutyát venni... valahogy nem szerettem az ugatásukat. Nem féltem tőlük, de a zajra mindig összerezzentem és legszívesebben elbújtam volna valahol. Talán azért, mert a leghangosabb zaj a Morrow kúriában a saját fájdalomtól zengő sírásom volt. A némaság volt jó. Akkor nem bántott senki senkit.
- Most magatokra hagylak.
Jason még valamit utána szólt, de hiába. Addigra csukódott az ajtó és kettesben maradtunk. Nekem is helyre kellett tennem a gondolataimat, hogy végre ne franciául szóljak. Tudtam, hogy Jason nem érti és nem is vártam el tőle. Ő nem egy vegyes nemzetiségű családban nőtt fel.
- Merlinre... annyira megijedtem - sóhajtott fel, de már mászott is fel az ágyra. Kicsit oldalra húzódtam, hogy jobban elférjen, aztán amennyire a zsinórok engedték, a mellkasára fektettem a fejemet. Szükségem volt most az ő melegére. - Többet nem bánthat...- cirógatta meg a homlokomat, amitől le is hunytam a szememet.
- Jason, j'ai sommeil. - Dünnyögtem. Aztán hangos mormogással szorítottam össze az ajkaimat, hogy végre elmélyüljek az álmok világában. Képtelen lettem volna most beszélgetni, a testem fáradt volt, ahogyan a lelkem is. Régen is ez volt. Ha Seth bántott, akár napokig is képes voltam csak aludni. Legfeljebb enni és a mosdóba jártam ki a szobámból... most viszont elég volt Jason ölelése. Más szükségletem nem volt.
- Je t'aime... - folytattam halkan és ujjaimmal a nyakát cirógattam. Jól esett érezni az illatát, annak ellenére is, hogy a füsttől kicsit keserűbb volt a megszokottaknál. Itt voltam boldog, ezen a mugli vidéken, a csendes életemmel. Nem engedhettem, hogy Seth és a Morrow család ezt elvegye tőlem. Már tudták, hol vagyok. Keresni fognak.
- A suliból kikerült, mert nagyon rosszakat tett, több diákkal is- magyarázta Jason. A kórházi ágyban feküdtem eddigre. Dolgok álltak bele a testemből és ki belőle, de nem számított. A lélegzés könnyebben ment és mintha az erőm is egyre inkább visszatért volna.
- Ó, drágáim - sóhajtott fel Alicia. - Ha hazamegyünk védőbűbájt húzok a ház köré, ti pedig egy ideig otthon fogtok maradni - magyarázta aztán. Most először éreztem tényleg, hogy aggódik, hogy érdekeljük... és nem csak kritizál, meg hibákat keres bennem. Igaz, én mindig megpróbáltam a kedvére tenni, mégis csak Jason anyukája. - Lehet venni kéne egy kutyát, hogy vigyázzon rátok - tette hozzá.
Ahogy befejezte a mondandóját, olyan hirtelen pattant fel, mintha valami nagy ötlete támadt volna. Reméltem, hogy nem akar tényleg kutyát venni... valahogy nem szerettem az ugatásukat. Nem féltem tőlük, de a zajra mindig összerezzentem és legszívesebben elbújtam volna valahol. Talán azért, mert a leghangosabb zaj a Morrow kúriában a saját fájdalomtól zengő sírásom volt. A némaság volt jó. Akkor nem bántott senki senkit.
- Most magatokra hagylak.
Jason még valamit utána szólt, de hiába. Addigra csukódott az ajtó és kettesben maradtunk. Nekem is helyre kellett tennem a gondolataimat, hogy végre ne franciául szóljak. Tudtam, hogy Jason nem érti és nem is vártam el tőle. Ő nem egy vegyes nemzetiségű családban nőtt fel.
- Merlinre... annyira megijedtem - sóhajtott fel, de már mászott is fel az ágyra. Kicsit oldalra húzódtam, hogy jobban elférjen, aztán amennyire a zsinórok engedték, a mellkasára fektettem a fejemet. Szükségem volt most az ő melegére. - Többet nem bánthat...- cirógatta meg a homlokomat, amitől le is hunytam a szememet.
- Jason, j'ai sommeil. - Dünnyögtem. Aztán hangos mormogással szorítottam össze az ajkaimat, hogy végre elmélyüljek az álmok világában. Képtelen lettem volna most beszélgetni, a testem fáradt volt, ahogyan a lelkem is. Régen is ez volt. Ha Seth bántott, akár napokig is képes voltam csak aludni. Legfeljebb enni és a mosdóba jártam ki a szobámból... most viszont elég volt Jason ölelése. Más szükségletem nem volt.
- Je t'aime... - folytattam halkan és ujjaimmal a nyakát cirógattam. Jól esett érezni az illatát, annak ellenére is, hogy a füsttől kicsit keserűbb volt a megszokottaknál. Itt voltam boldog, ezen a mugli vidéken, a csendes életemmel. Nem engedhettem, hogy Seth és a Morrow család ezt elvegye tőlem. Már tudták, hol vagyok. Keresni fognak.
Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
A helyszín szabad.
Dátum: 2023. 02. 12. - 11:07:49
les livres
2003. december 22.
to; Jason
style
2003. december 22.
to; Jason
style
A fejem csak úgy zsongott. Úgy éreztem, nem kapok levegőt és Jasont is alig láttam, ahogy kiléptem a friss levegőre. Még mindig Morrow zavart persze... éreztem, hogy a kegyetlensége még velünk vibrált a levegőben. Lehet, hogy még közel volt és azt várta, mikor zuhanok teljesen magamba. Nem akartam sírni. Sosem adhattam meg neki ezt az örömöt. De most éreztem, hogy gyenge vagyok, a térdeim is remegtek minden lépésemmel.
Még hallottam, hogy Jason valamit mond a jószándékról. Aztán szédelegni kezdtem és mintha valaki kihúzott volna alólam egy szőnyeget. Elvesztettem az egyensúlyom és dőltem. Szerencsére Jason felé, így át tudott karolni és megtartani. A hátamon éreztem a tenyere melegségét, ez pedig kellően megnyugtatott.
- Köszi, 'ogy megtartasz... - dünnyögtem a fülébe, de nem volt erőm megkapaszkodni. Úgy éreztem, túl kevés a levegő, a fejem pedig nehézzé vált. A vállára támasztottam az államat és csak sóhajtani volt erőm.
- Anya, valami nem jó - hallottam Jason kétségbeesett hangját. A szemeimet már régen lehunytam és egészen olyan érzés volt, mintha csak lebegnék. Egyre távolabb a valóságtól. Nem hallottam ami körülöttem történt. Csak Jason szavai voltak elég tiszták, hiszen azok éppen a fülembe csengtek.
Éreztem, hogy mozgatnak, leültetnek és amikor kinyitottam végre a szememet egy férfi próbált meg éppen lefektetni valami dobozban. Doboz. Mármint olyan mugli jármű féle, amit Jason mellett már sokat láttam. Egészen kezdtem megszokni a mugli dolgokat.
- Feküdj le - mondta és az arcomra tettek valamit. Először zavart, de nem tudtam felemelni a kezem, hogy levegyem. Szerencsére. Hamarosan megéreztem, milyen könnyű ebben lélegezni. Már nem küzdöttem ellene, csak szorongattam Jason kezét.
- Minden rendben lesz - mondta csendesen, ahogy találkozott a pillantásunk. Nem tudtam szólni, csak hümmögtem egy kicsit a maszk alatt. Amúgy sem volt sok erőm ehhez.
- Füstmérgezés, de rendben lesznek a fiai, hölgyem.
Eltalálta a mugli gyógyító, most másra sem vágytam, mint egy anyukára, aki kicsit megölelget. Az enyém erre sosem lett volna képes. Túlzottan is magával volt elfoglalva állandóan... főleg, mióta apám meghalt. Az elméje egészen elborult, számára én is csak egy tárgy voltam, amit kiegészítőként hordott.
- Jól vagyok... - mormogtam alig érthetően a maszkba. Eléggé nehezemre esett a beszéd. - Anya... Jason... - folytattam csendesen. Jason anyukája is belépett mellém az utazódologba és végig simított a karomon. A férfi valami magyarázott, hogy be fogunk menni az ispotályba, de nem fogtam fel igazán. Csak becsuktam a szememet és hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak.
Valami csapódott, doboz pedig megindult velünk együtt. Kicsit rázkódott és csak még inkább hányingerem lett. Arra próbáltam koncentrálni, hogy rendben kapok levegőt, meg sem érzem a tűt, amit a karomba nyomnak. Nem is fájt, csak egy pillanatig.
- Jobban kell vigyáznotok magatokra. Főleg neked - nézett rám Jason anyukája szigorúan. Aztán még egyszer végig simított a karomon, ahogy odakint suhant el mellettünk a zöld táj. Tudtam, hogy nem beszélhetünk arról, ami valójában történt.
Az út további része csendesen telt. Jasont is ellátták, de nem fektették be egy hatalmas fehér ágyba, mint engem. Letisztítottak, kaptam valami kényelmetlen ruhát és azt mondták, amíg nem folyik le a karomba szúr valami, addig nem mehetek el. Így viszont volt egy kis időnk megbeszélni mindent. Jason anyukája tudta, hogy a családom a nyomomban van, de eddig sosem találtak meg itt.
- Az a fiú a rokonod volt? - kérdezte csendesen, ahogy odaült az ágyam mellé. Jason is ott volt velem, az ágyam másik oldalán.
- Ma cousin - bólintottam, képtelen voltam hirtelen angolul beszélni. De a francia szavak sem jöttek rendesen. - C'est une personne terrible - dünnyögtem tovább magam elé és csak megráztam a fejem újra.
Még hallottam, hogy Jason valamit mond a jószándékról. Aztán szédelegni kezdtem és mintha valaki kihúzott volna alólam egy szőnyeget. Elvesztettem az egyensúlyom és dőltem. Szerencsére Jason felé, így át tudott karolni és megtartani. A hátamon éreztem a tenyere melegségét, ez pedig kellően megnyugtatott.
- Köszi, 'ogy megtartasz... - dünnyögtem a fülébe, de nem volt erőm megkapaszkodni. Úgy éreztem, túl kevés a levegő, a fejem pedig nehézzé vált. A vállára támasztottam az államat és csak sóhajtani volt erőm.
- Anya, valami nem jó - hallottam Jason kétségbeesett hangját. A szemeimet már régen lehunytam és egészen olyan érzés volt, mintha csak lebegnék. Egyre távolabb a valóságtól. Nem hallottam ami körülöttem történt. Csak Jason szavai voltak elég tiszták, hiszen azok éppen a fülembe csengtek.
Éreztem, hogy mozgatnak, leültetnek és amikor kinyitottam végre a szememet egy férfi próbált meg éppen lefektetni valami dobozban. Doboz. Mármint olyan mugli jármű féle, amit Jason mellett már sokat láttam. Egészen kezdtem megszokni a mugli dolgokat.
- Feküdj le - mondta és az arcomra tettek valamit. Először zavart, de nem tudtam felemelni a kezem, hogy levegyem. Szerencsére. Hamarosan megéreztem, milyen könnyű ebben lélegezni. Már nem küzdöttem ellene, csak szorongattam Jason kezét.
- Minden rendben lesz - mondta csendesen, ahogy találkozott a pillantásunk. Nem tudtam szólni, csak hümmögtem egy kicsit a maszk alatt. Amúgy sem volt sok erőm ehhez.
- Füstmérgezés, de rendben lesznek a fiai, hölgyem.
Eltalálta a mugli gyógyító, most másra sem vágytam, mint egy anyukára, aki kicsit megölelget. Az enyém erre sosem lett volna képes. Túlzottan is magával volt elfoglalva állandóan... főleg, mióta apám meghalt. Az elméje egészen elborult, számára én is csak egy tárgy voltam, amit kiegészítőként hordott.
- Jól vagyok... - mormogtam alig érthetően a maszkba. Eléggé nehezemre esett a beszéd. - Anya... Jason... - folytattam csendesen. Jason anyukája is belépett mellém az utazódologba és végig simított a karomon. A férfi valami magyarázott, hogy be fogunk menni az ispotályba, de nem fogtam fel igazán. Csak becsuktam a szememet és hagytam, hogy azt tegyenek velem, amit akarnak.
Valami csapódott, doboz pedig megindult velünk együtt. Kicsit rázkódott és csak még inkább hányingerem lett. Arra próbáltam koncentrálni, hogy rendben kapok levegőt, meg sem érzem a tűt, amit a karomba nyomnak. Nem is fájt, csak egy pillanatig.
- Jobban kell vigyáznotok magatokra. Főleg neked - nézett rám Jason anyukája szigorúan. Aztán még egyszer végig simított a karomon, ahogy odakint suhant el mellettünk a zöld táj. Tudtam, hogy nem beszélhetünk arról, ami valójában történt.
Az út további része csendesen telt. Jasont is ellátták, de nem fektették be egy hatalmas fehér ágyba, mint engem. Letisztítottak, kaptam valami kényelmetlen ruhát és azt mondták, amíg nem folyik le a karomba szúr valami, addig nem mehetek el. Így viszont volt egy kis időnk megbeszélni mindent. Jason anyukája tudta, hogy a családom a nyomomban van, de eddig sosem találtak meg itt.
- Az a fiú a rokonod volt? - kérdezte csendesen, ahogy odaült az ágyam mellé. Jason is ott volt velem, az ágyam másik oldalán.
- Ma cousin - bólintottam, képtelen voltam hirtelen angolul beszélni. De a francia szavak sem jöttek rendesen. - C'est une personne terrible - dünnyögtem tovább magam elé és csak megráztam a fejem újra.
Dátum: 2023. 01. 27. - 09:33:41
les livres
2003. december 22.
to; Jason
style
2003. december 22.
to; Jason
style
A halál elveszi azt, amihez az emberek ragaszkodnak, és meghagyja, amitől szabadulnának. Csakhogy a könyvek tűzhalála éppen az ellenkezőjét okozta ennek. Én eladni akartam, megmutatni a világnak, hogy Jason mennyire tehetséges. A rajzaim csupán kiegészítői voltak az ő fantázia világának.
Meg kellett mentenem azt, amiért dolgoztunk. Ezért mindenre képes lettem volna, még szembeszállni Seth gonosz varázslatával is. Ez persze csak egy része volt a könyveinknek, de akkor is. Jelképesnek éreztem azt, amit tenni akartam. A füst azonban egyre jobban növekedett. Jasonnek meg kellett keresni az anyját és megmenteni. Varázsló vagyok, a többit megoldom egyedül is.
– Biztos? Én... én nem akarom, hogy bajod essen – magyarázta tovább. Nem volt értelme velem foglalkozni. Én akár ki is hoppanálhattam volna innen, de az anyukája veszélyben lehetett. Aggódtam érte, annak ellenére is, hogy sosem kedvelt engem kifejezetten.
– Csak menj! Nem fog bajom esni, megígérem! – Mondtam hangosan, hogy értse. Aztán eltakartam az arcomat, belefúrtam az orrom a karomba és a tűz forrásához közelítettem.
A pálcámat a tűzre irányítottam. A vízsugár szépen lassan nőni kezdett, ám a tűz eloltása időigényes volt. Túl nagy lángok voltak azok, ahhoz hogy ilyen könnyen szabaduljak meg tőle. Jobban koncentráltam. A füst egyre nagyobb lett. A szemeim is könnyezni kezdtek, ám a lángok szép lassan elaludtak.
Hangos köhögéssel indultam meg kifelé. A könnyektől nem nagyon láttam, csak homályosan, de nem számított. Tudtam, merre kell menni, csak ki kellett jutnom ebből a hülye füstből, aztán majd a könyvek megszáradnak és minden rendben lesz… de Seth nem fog ezért megbűnhődni. Ez pedig fájt.
A következő lépésnél beleütköztem valakibe. Nem Jasonbe, mert nála kisebb termetű volt. A karjai még is ölelően vontak magukhoz, én pedig viszonoztam azt. Nem is tudom, olyan anyukásan meleg volt.
– Aw… Jason anyukája… – dünnyögtem kicsit, de aztán hagytam magam kivonni a füstből. Odakint a tüdöm fájdalmasan engedte be a hideg levegőt, sípoló hangot hallatva próbáltam magamhoz térni. A szemeim sem könnyeztek már annyira, ráadásul volt lehetőségem megtörölni is.
Az arcom, a ruhám, minden kormos volt a benti helyzettől.
– ’ogy tehette tönkre az alkotásunkat… – magyaráztam, majd hangosan köhögni kezdtem. Nem éreztem jól magam, kicsit szédültem, fájt a fejem és alig-alig kaptam levegőt. – Jason, valami nem jó… – motyogtam és kicsit kótyagosan, de felé léptem.
Meg kellett mentenem azt, amiért dolgoztunk. Ezért mindenre képes lettem volna, még szembeszállni Seth gonosz varázslatával is. Ez persze csak egy része volt a könyveinknek, de akkor is. Jelképesnek éreztem azt, amit tenni akartam. A füst azonban egyre jobban növekedett. Jasonnek meg kellett keresni az anyját és megmenteni. Varázsló vagyok, a többit megoldom egyedül is.
– Biztos? Én... én nem akarom, hogy bajod essen – magyarázta tovább. Nem volt értelme velem foglalkozni. Én akár ki is hoppanálhattam volna innen, de az anyukája veszélyben lehetett. Aggódtam érte, annak ellenére is, hogy sosem kedvelt engem kifejezetten.
– Csak menj! Nem fog bajom esni, megígérem! – Mondtam hangosan, hogy értse. Aztán eltakartam az arcomat, belefúrtam az orrom a karomba és a tűz forrásához közelítettem.
A pálcámat a tűzre irányítottam. A vízsugár szépen lassan nőni kezdett, ám a tűz eloltása időigényes volt. Túl nagy lángok voltak azok, ahhoz hogy ilyen könnyen szabaduljak meg tőle. Jobban koncentráltam. A füst egyre nagyobb lett. A szemeim is könnyezni kezdtek, ám a lángok szép lassan elaludtak.
Hangos köhögéssel indultam meg kifelé. A könnyektől nem nagyon láttam, csak homályosan, de nem számított. Tudtam, merre kell menni, csak ki kellett jutnom ebből a hülye füstből, aztán majd a könyvek megszáradnak és minden rendben lesz… de Seth nem fog ezért megbűnhődni. Ez pedig fájt.
A következő lépésnél beleütköztem valakibe. Nem Jasonbe, mert nála kisebb termetű volt. A karjai még is ölelően vontak magukhoz, én pedig viszonoztam azt. Nem is tudom, olyan anyukásan meleg volt.
– Aw… Jason anyukája… – dünnyögtem kicsit, de aztán hagytam magam kivonni a füstből. Odakint a tüdöm fájdalmasan engedte be a hideg levegőt, sípoló hangot hallatva próbáltam magamhoz térni. A szemeim sem könnyeztek már annyira, ráadásul volt lehetőségem megtörölni is.
Az arcom, a ruhám, minden kormos volt a benti helyzettől.
– ’ogy tehette tönkre az alkotásunkat… – magyaráztam, majd hangosan köhögni kezdtem. Nem éreztem jól magam, kicsit szédültem, fájt a fejem és alig-alig kaptam levegőt. – Jason, valami nem jó… – motyogtam és kicsit kótyagosan, de felé léptem.
Dátum: 2023. 01. 27. - 09:20:59
Dom, nálad mindig van rágcsa. Nézd meg a zsebed!
Bárcsak lenne egy kis időm aludni!
Bárcsak lenne egy kis időm aludni!
Dátum: 2023. 01. 27. - 09:20:29
Eloise.
Nem tudom kik ők. o.o
Jay vagy Dom?
Nem tudom kik ők. o.o
Jay vagy Dom?
Dátum: 2023. 01. 27. - 09:19:31
Sophie user
Dátum: 2023. 01. 19. - 16:23:07
Azt mondják jön a hó.
Bárcsak ne fújna a szél.
Bárcsak ne fújna a szél.
Dátum: 2023. 01. 19. - 16:22:35
mugli képzelet