Üzenetek megtekintése
les livres
2003. december 22.
to; Jason
style
2003. december 22.
to; Jason
style
Furcsa volt, hogy az Oxfordba költözésünk óta, most először nem éreztem úgy, hogy Jason anyja gyűlöl. Ennél nagyobb veszélybe még sosem sodortam a fiát, hiszen az én rokonom volt Seth, miattam jött utánunk és ami az egészben a legrosszabb volt, az életünkre tört. Nem csak a munkásságunk volt veszélyben, hanem a testi épségünk is, ahogy mindenki más is a könyvesboltban. Seth pontosan tudta, hogyan pusztítson el muglikat, félvéreket, csak azért, mert éppen olyan kedve volt. A legtöbb embert persze inkább kínozta, mint Sebastiant... vagy engem. Nem akartam, hogy Jason vagy az anyukája is az áldozatok között legyen.
- A suliból kikerült, mert nagyon rosszakat tett, több diákkal is- magyarázta Jason. A kórházi ágyban feküdtem eddigre. Dolgok álltak bele a testemből és ki belőle, de nem számított. A lélegzés könnyebben ment és mintha az erőm is egyre inkább visszatért volna.
- Ó, drágáim - sóhajtott fel Alicia. - Ha hazamegyünk védőbűbájt húzok a ház köré, ti pedig egy ideig otthon fogtok maradni - magyarázta aztán. Most először éreztem tényleg, hogy aggódik, hogy érdekeljük... és nem csak kritizál, meg hibákat keres bennem. Igaz, én mindig megpróbáltam a kedvére tenni, mégis csak Jason anyukája. - Lehet venni kéne egy kutyát, hogy vigyázzon rátok - tette hozzá.
Ahogy befejezte a mondandóját, olyan hirtelen pattant fel, mintha valami nagy ötlete támadt volna. Reméltem, hogy nem akar tényleg kutyát venni... valahogy nem szerettem az ugatásukat. Nem féltem tőlük, de a zajra mindig összerezzentem és legszívesebben elbújtam volna valahol. Talán azért, mert a leghangosabb zaj a Morrow kúriában a saját fájdalomtól zengő sírásom volt. A némaság volt jó. Akkor nem bántott senki senkit.
- Most magatokra hagylak.
Jason még valamit utána szólt, de hiába. Addigra csukódott az ajtó és kettesben maradtunk. Nekem is helyre kellett tennem a gondolataimat, hogy végre ne franciául szóljak. Tudtam, hogy Jason nem érti és nem is vártam el tőle. Ő nem egy vegyes nemzetiségű családban nőtt fel.
- Merlinre... annyira megijedtem - sóhajtott fel, de már mászott is fel az ágyra. Kicsit oldalra húzódtam, hogy jobban elférjen, aztán amennyire a zsinórok engedték, a mellkasára fektettem a fejemet. Szükségem volt most az ő melegére. - Többet nem bánthat...- cirógatta meg a homlokomat, amitől le is hunytam a szememet.
- Jason, j'ai sommeil. - Dünnyögtem. Aztán hangos mormogással szorítottam össze az ajkaimat, hogy végre elmélyüljek az álmok világában. Képtelen lettem volna most beszélgetni, a testem fáradt volt, ahogyan a lelkem is. Régen is ez volt. Ha Seth bántott, akár napokig is képes voltam csak aludni. Legfeljebb enni és a mosdóba jártam ki a szobámból... most viszont elég volt Jason ölelése. Más szükségletem nem volt.
- Je t'aime... - folytattam halkan és ujjaimmal a nyakát cirógattam. Jól esett érezni az illatát, annak ellenére is, hogy a füsttől kicsit keserűbb volt a megszokottaknál. Itt voltam boldog, ezen a mugli vidéken, a csendes életemmel. Nem engedhettem, hogy Seth és a Morrow család ezt elvegye tőlem. Már tudták, hol vagyok. Keresni fognak.
- A suliból kikerült, mert nagyon rosszakat tett, több diákkal is- magyarázta Jason. A kórházi ágyban feküdtem eddigre. Dolgok álltak bele a testemből és ki belőle, de nem számított. A lélegzés könnyebben ment és mintha az erőm is egyre inkább visszatért volna.
- Ó, drágáim - sóhajtott fel Alicia. - Ha hazamegyünk védőbűbájt húzok a ház köré, ti pedig egy ideig otthon fogtok maradni - magyarázta aztán. Most először éreztem tényleg, hogy aggódik, hogy érdekeljük... és nem csak kritizál, meg hibákat keres bennem. Igaz, én mindig megpróbáltam a kedvére tenni, mégis csak Jason anyukája. - Lehet venni kéne egy kutyát, hogy vigyázzon rátok - tette hozzá.
Ahogy befejezte a mondandóját, olyan hirtelen pattant fel, mintha valami nagy ötlete támadt volna. Reméltem, hogy nem akar tényleg kutyát venni... valahogy nem szerettem az ugatásukat. Nem féltem tőlük, de a zajra mindig összerezzentem és legszívesebben elbújtam volna valahol. Talán azért, mert a leghangosabb zaj a Morrow kúriában a saját fájdalomtól zengő sírásom volt. A némaság volt jó. Akkor nem bántott senki senkit.
- Most magatokra hagylak.
Jason még valamit utána szólt, de hiába. Addigra csukódott az ajtó és kettesben maradtunk. Nekem is helyre kellett tennem a gondolataimat, hogy végre ne franciául szóljak. Tudtam, hogy Jason nem érti és nem is vártam el tőle. Ő nem egy vegyes nemzetiségű családban nőtt fel.
- Merlinre... annyira megijedtem - sóhajtott fel, de már mászott is fel az ágyra. Kicsit oldalra húzódtam, hogy jobban elférjen, aztán amennyire a zsinórok engedték, a mellkasára fektettem a fejemet. Szükségem volt most az ő melegére. - Többet nem bánthat...- cirógatta meg a homlokomat, amitől le is hunytam a szememet.
- Jason, j'ai sommeil. - Dünnyögtem. Aztán hangos mormogással szorítottam össze az ajkaimat, hogy végre elmélyüljek az álmok világában. Képtelen lettem volna most beszélgetni, a testem fáradt volt, ahogyan a lelkem is. Régen is ez volt. Ha Seth bántott, akár napokig is képes voltam csak aludni. Legfeljebb enni és a mosdóba jártam ki a szobámból... most viszont elég volt Jason ölelése. Más szükségletem nem volt.
- Je t'aime... - folytattam halkan és ujjaimmal a nyakát cirógattam. Jól esett érezni az illatát, annak ellenére is, hogy a füsttől kicsit keserűbb volt a megszokottaknál. Itt voltam boldog, ezen a mugli vidéken, a csendes életemmel. Nem engedhettem, hogy Seth és a Morrow család ezt elvegye tőlem. Már tudták, hol vagyok. Keresni fognak.
Köszönöm a játékot!
A helyszín szabad.
A helyszín szabad.