 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 02. 03. - 22:19:04
|
Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r 2 8
you said I killed you.
haunt me then. Valójában egész sok a közös pont. Olyannyira, hogy olykor már csak egy elszórt pillantás is pontosan olyan beszédes, mintha... valóban megszólalnánk. Pedig ez meglehetősen ritka, már, amikor a többiek is körülöttünk vannak. Gray és Morrison általában szintén, ha nem is éppen mellettünk, de a közelben vannak. Valójában... hármunk közül valaki mindig Morrow közelében van. Ha láthatóan, ha nem is... elég csak a kimondatlan tudat.
Sosem találtam kifejezetten a szót a másik kettővel. Igazából... főképp csak hallgatom őket és a viselkedésüket elemzem. Nem, mintha sok érdekesség volna bennük. Két átlagos, aranyvérű mardekáros. Nincs persze ebben semmi elítélendő. Nem nevezném őket sem kevesebbnek magamnál, csupán... mások. Nem lehet mindenki ugyanolyan, igaz?
Ezek a közös szálon futó tulajdonságok sem tesznek minket ugyanolyanná Sethttel. Merthogy... a különbségek meglehetősen élénken kitűnnek. De ezzel sincsen gond. Mit mond mindig Ciara? Hogy az ellentétek vonzzák egymást?
Nos. Ő sem vonzotta még be Miltont, így talán nem pont az ő szavainak kéne csak úgy felbukkannia a fejemben, hm?
Akárhogy is... a Fraserek közti különbség a háború előtti időkben talán még Grayéknek sem volt kifejezetten nagy falat. Még akkor sem, ha esetenként az eltérő színű egyenruha nem segített rá. Valójában... ha az arcuk valamivel másabb lenne, rájuk gúnyolni sem lehetne, hogy testvérek. Igaz, az ostrom után itt maradt, rothadozó Benjamin-hulla önmagában sem volt túl hasonló az azelőtti énjéhez. Viselte a vöröst, az igaz, ám... ő már nem Ben volt.
Szomorú, hogy van, akiket ennyire megtör a háború, hm? Hisz elvesztette a testvérét.
Vélhetően Morrow nálam is sokkal részletesebb fogalmazást tudna róluk írni. Az ő keze sokkal tovább nyúlt mindig is... amit nem is bántam. Nekem a saját társaságom már-már megszokott csendessége egészen elegendő a... nagyjából kiegyensúlyozott életvitelhez. Nincs szükségem különösebb változásokra. Nem is kifejezetten... viselem jól őket.
Igaz, a legutóbbinál még igazán fiatal voltam. Azóta sok dolog változhatott, hah?
Morrowt már csak... figyelni is merőben eltérő, mint az összes többi embert. De talán már ez is szándékos. Ez az ismeret nem csak az egyik oldalról van jelen. Ő is pontosan ugyanolyan mélyen ismeri minden rezdülésemet... efelől kétségem sincs. Pont ezért, hát nem hiszi, hogy nem veszem észre azt a szórakoztató kis sakkjátékot az arcán minden egyes alkalommal, hm?
Néha már-már túl sokat játszik. Ez pedig hajlamos átsodródni arra az oldalra, hogy elvesztem a játék és a valóság közti halovány, vékony kis fonalat. Ez olyankor... frusztrál. Ám most még nincs itt ez a pillanat.
- Nevezzük... lehetőségnek. - Nem veszem le róla a tekintetemet, miközben moccan a fejem. Épp csak hátrébb döntöm kicsit, de ugyanúgy a metsző íriszeket figyelem. A mosolyt érzékelem... de nem moccan a tekintetem. - Gondolod, hogy nem saját kezűleg csinálnám, ha büntetni akarnálak, Lincoln?
Tökéletesen olvasható a tekintetemből az felderülés, amely hirtelen belémszökik a szavakra. Talán még az ajkam is megmozdul egy kissé... Valószínűleg ennyi is elég a látványos válaszhoz Morrownak.
Mondhatnám ezt. Hogy nem képzeltem még el, ahogy megbüntet. Valójában... nem lenne nehéz. Csupán egyetlen ember lenne, aki kiszagolná a hazugságom füstös, kesernyés utóélét a levegőben.
- Hm. - Még feljebb csusszan a szám sarka. - Kegyetlen.
Valójában? Amíg a saját kezével akar büntetni, addig kibaszottul nincs baj.
- Csak néhány apróság, valójában. - A pozíciója hirtelen egészen komfortossá fordul. A lehunyt szemek legalábbis erről árulkodnak. Ritka az a pillanat, amikor nem kell tartani valami hirtelen ugró veszélytől... de ez pontosan ilyennek hat most. - Kell egy könyv a Zárolt Részlegről és... újra akarom nyitni a Vakfoltot idelent. - Élesebb lesz a tekintetem, ahogy végigkúszik az arcán beszéd közben. Egy pillanatra a száján áll meg, amíg hangot formál, azután visszacsúszik a szokásos helyére. Még ha a szemei csukva is vannak. - Gray és Morrison nem térnek vissza még két napig, szóval ez ideális alkalom lesz. Ki akarok próbálni néhány új receptet.
Nem kifejezetten kérdés az, miért lett ez sürgető épp most. Az új recept címszó azonban... már annál érdekesebb, habár én magam sosem voltam kifejezetten jó Bájitaltanból. Sőt.
- Megszerzem a könyvet, ha szeretnéd - vonom meg a vállamat készségesen. Valójában kérnie sem kell... nekem meg kérdeznem sem kéne. Mégis, Seth Morrow agya... azok a kanyarok kiismerhetetlenek olykor. - Holnap. Ma már késő van.
A következő lélegzetvétellel pedig fel is tápászkodok a fotelből. A pálcámat azzal a lendülettel biztosítom a helyén, ujjaim pedig csak lazán megtalálják magukat a zsebemben.
- Hm? - billentem fejemet a hálókörletek felé néma, kimondatlan kérdésként. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 01. 31. - 02:49:04
|
Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r 2 8
you said I killed you.
haunt me then. Igazából részemről... nagyon erősen kérdőjeles az, hogy mégis mi történne, ha Seth egyszer tudomást szerezne a féltve őrzött dolgainkról.
Alapvetően necces ez így - a titkolózás, a kisebb-nagyobb buktatók esélyei, amelyek akármikor megjelenhetnek. Akárhol. Azt hiszem, apám annyira próbálja tökéletesre csiszolni a család külső képét, hogy minden mást elfelejt. Olykor még azt is, hogy van két gyereke. Hogy van egy lánya, akinek már régen férjnél kellene lennie, nem pedig otthon laknia, akármennyire is szeretem alapvetően, és értékelem a tényt, hogy legalább amikor hazamegyek, nem csak a csendet kell bámulnom magam előtt. Ő általában, amikor nem dolgozik, rajtam pörög. Ami persze, nem mondom... egy bizonyos szint után meglehetősen lefárasztó, azonban alapvetően annyira nem bánom.
Seth egy különös figura az életemben. Mindig is az volt. A barátságunk azonban sosem igazán szavakra alapult. Talán már az első néhány hét, hónap után elkezdtük érteni egymás némaságát. Ez ritka dolog. Én inkább az a fajta ember vagyok alapból is, aki szeret inkább a tettekre koncentrálni és a másik hangtalan ingereire, mintsem fordítva. A szavak csak szavak. Én sem dobálom őket olyan gyakran... már amikor nincsen rájuk kifejezetten szükség. Néha az is eljön.
Seth önmagában egy másfajta ember. Nincsen rá jobb szó. Nem hasonlítható össze senki mással. Seth Morrow nem ebben a világban él... mi létezünk az övében, és ezt egyszerűen csak el kell fogadni.
Az olyan arcoknak, mint Morrison vagy Gray, ez könnyedén megy is. Igazából... bele sem gondolnak. Csak követik, mert kell nekik a dicsőség, mert nagynak érezhetik tőle magukat, és ez igazából tökéletes elég számukra. Ők nem látnak érdekes és izgalmas potenciált abban, hogy mélyebbre ássanak ebben a változó szempárban... egyszerűen csak nem érdekli őket.
Egy részem sejti. Persze. Látja maga előtt az a reakciót, amelyet Seth szolgáltatna felém, ha ezek a dolgok valóban napvilágra kerülnének. És talán pont ez az egyik fő mozgatórugója az egyértelmű elhatározásnak: nem fogja megtudni.
Vannak titkok, amelyeknek jót tesz, ha eltemetve maradnak. Ezek pontosan ilyenek, hm?
Mégis, ezek a mélyre ásott kis árkok nem elegek, hogy a gondolatainkat eltérítsek a közös vágánytól. Tudom, már a vonaton tudtam, hogy mit gondolt. Már a vadkanból kifelé jövet, igazából. Persze, első pillantásra megfordult a fejemben, hogy Benjamin az... de ez pár perc alatt egyértelműen falssá vált. Nem azért, mert Aidenről annyira éles emlékeim volnának, egyszerűen... Benjamin itt maradt, és túl egyszerű volt magamba inni azokat a szomorú és jellemtelen mozdulatokat, viselkedést.
Ráadásul Ben nem volt Nightingale társasága. Az feltűnt volna.
Nem veszem észre az elégedett pillantást. Túlságosan beleveszek a saját elmélkedésembe, a tekintetemben is csak a lángnyalábók csillannak meg az éles világoskékek helyett, ujjam önkéntelenül eljátszadoznak a gyűrű simára csiszolt kristályán, és mégegyszer végigfuttatom magamban azokat az arcokat. Bevegyül melléjük Nightingale is.
Igazából... Nem mondanám, hogy gyűlölöm. Az én szintjeimen az nem itt kezdődik. A felé táplált érzelmeim sokkal inkább a közönyhöz és egyértelmű lenézéshez állnak közelebb, amelynek viszont megannyi oka van. Annyi, hogy inkább meg se próbálom számba venni őket. A gyilkosság, amelyet elkövetett, egyértelmű ellenérzet, azonban... nem engem vagy egy hozzám közel állót ölt meg, hm? A gyűlöletem lehetne hidegebb és keserűbb is. Azt a szintet még nem sokan érték el.
Egy pillanatra csak találkozik a tekintetünk, ahogy mocorogni kezdek. A szavai elindítják bennem a tervezgetés folyamatát... nincs nehéz dolgom. A gondolatok igazából természetesen adják magukat egymás után.
- A tieid. - Ajkam csak egy pillanatnyi válaszként rándul meg az egyik oldalra, majd vissza is ül rá a nyugalom, de a szememben ott csillog a jókedv valamilyen... bizarr formája. Merthogy nem kéne örülnöm annak, hogy kibaszok valakivel. Ugye. Ám... ez már elég régen nem olyan szokásos kérdés, mint valaki másnak volna. - Az én oldalam meglehetősen... solo jellegű.
Figyelem, ahogy helyezkedik a fotelben és leteszi a poharat, a pillantásom csak lusta megszokásból ragad rá és követi a mozzanatait. Ez már csak amolyan... önkéntelen reflex, amelyet nem tudok nagyon lehámozni. Pedig igazából megfigyelni az embereket egészen szórakoztató. Másik nem találják annak csupán - legtöbbször a megfigyeltek.
- És Lincoln? - Arcára irányítom a figyelmemet, tekintetem nem rezzen meg a kis füstfüggönyön át sem, hamar megtalálja azokat a csillogó kékeket. - Úgy intézd, hogy mind a négyen büntetőre kerüljetek.
Egy kicsit oldalra hajtom a fejemet, úgy billentem vissza a támlának. Ujjaim visszacsúsztatják a pálcámat a pulóver ujja alá, és egy kicsit elidőznek ott, azt a néhány napja szerzett kis sebet piszkálom. Ciara meg a süteményekkel telt forró tepsijei... de a sérülés már egészen össze is húzta magát.
- Kitalálom... újabb terv? - érdeklődök, de természetesen a terv máris módosul kissé az új feltételnek megfelelően. És már össze is raktam, tulajdonképpen. - Vagy csak büntetésbe akarsz küldeni?
A szám nem serken mosolyra, de a szememben szórakozás csillan, úgy helyezkedek át én is ültömben egy kicsit. Mindkét lábamat az asztalnak pakolom, egyiket a másikra, és kiengedek egy kis sóhajt is.
- Van még néhány nap az újévig. Addig bármilyen kiforrott terv, avagy... Seth Morrow is kivesz néhány nap pihenőt? - folytatom aztán könnyed hangon, és ujjaimat összefonom az ölemben. Van valami egészen magával ragadó hangulata a félig üres Roxfortnak, miközben nem tartanak órákat... egészen bájos. |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Lincoln Adwell / Re: töredékek
|
Dátum: 2021. 01. 26. - 12:33:13
|
Édes átverés
2 0 0 2 - f e b r u á r 1 3 - 1 4
so it seems
our end is always self-made Mert mindig van egy pont, amikor a másik alábecsülése elér egy bizonyos szintet.
Mert mindig van egy pont, ahonnan nincs más út, mint a hazugság - mert az az egyetlen kulcs a túléléshez.
Mert mindenki túl akar élni.
Milyen kár, hogy Aiden Fraser mégsem a jó embert találta meg, igaz?
Figyelem a távolodó mozdulatokat, ujjaim pedig a csuklómból kiemelkedő kis heget érintik. Karácsony. Ciara és egy adag kibaszott forró tepsi. Nem Seth morrow. Neki pedig még csak halvány gyanúja sincs.
Mi történt veled, Fraser? Ezt akarom kérdezni, mert az emlékeim közt élő fiú nem ilyen. Nem a sötétséget kérdőjelezem meg... még csak nem is azt, hogy egyszerűen csak... elhitte. Minden szavamat.
De mióta védsz griffendéleseket, Fraser, mikor évekkel ezelőtt még a sajátodat is darabokban hagytad ott az egyik folyosón?
Azt hiszed, nem emlékszek, ugye?
Morrow kis talpnyalója...
Megfigyel, raktároz, elemez. És milyen jól jönnék ezek az emlékek olykor, ugye?
Egyik kígyó sem hagyja magát megfulladni.
Lecsúsznak ujjaim a csuklómról. Torkom még mindig ég egy kicsit a ponton, ahol túl erősen bökött meg a pálcával, de egyszerűen csak ignorálom a tényt. Odébb lépek, és olyan könnyedén veszek bele a sötétségbe, hogy ahogy visszanéz, már nem vagyok sehol. Vajon sejti már? Vajon érzi, mibe lépett bele?
Nem. Valószínűleg nem. Megértem - Aiden Frasernek is lehet rossz napja. Persze ebbe a pillanatban arról még nem tud, holnap este milyen rossz lesz. De ezt tartogassuk csak... akkorra. Nem vagyok az típus, aki szereti elsietni a dolgokat.
Hiszen időnk, mint a tenger a bosszúra, hm, Fraser?
f e b r u á r 1 4 - R o x f o r t, G ó l e m
Ráérősen szelem át a folyosót, a mozdulataim lazák, könnyedek, megfontoltak. Fél füllel hallgatom a mögöttem vonuló kettő hangjait, és erre próbálok rákoncentrálni. A mozdulataink együttese majd elvonja a figyelmemet az idegességemről, aminek íze furcsa és kellemetlen módon terjed szét nyelvemen.
Nem félek Frasertől. Nem. Csupán... nem ismerem. Az emlékeim nem elég alaposak. Amely oldalait láttam, az... ide nem elég. A vadkanban nem engedte ki az erejét. Ezt tudom. Vajon milyen, amikor dühös?
Valahol izgat a dolog, de ezt aztán a többi érzéssel együtt, könnyedén mélyre temetem. Az alakja egyre élesebben kirajzolódik a folyosó végén, a szobor környékén, a mellkasomban pedig szétterjed valamiféle... veszélyes nyugalom.
Gyerünk, Morrow. Szedd darabokra.
A terv hibátlan. Nincs mitől tartanom. Fraser pedig csak Fraser, aki még annyire sem volt hajlandó, hogy legalább a saját színébe bújjon vissza, ha már újra belép az iskola falai közé. Mit várt hát? Szeretetteljes fogadtatást a régi havertól?
Látom, ahogy ránkvillan a tekintete. Néhány méterrel mögöttem sétál Gray és Morrison, a folyosószakasz pedig hiába van késő, már elintéztem, hogy auror ma ne tévedjen ide. Ez az egész túl fontos ahhoz, hogy ők is belekeveredjenek.
Ahogy elég közel érek hozzá, lassan megállok. Egyenesen, kihúzva magam, kezeim a talárom zsebében pihennek, ujjaim ráfonódnak a cédrusra, a gyűrű hideg fémje tenyerem apró, körmöm okozta hegeihez ér. Ma nem öltözött griffendélesnek. A sötét szerelés, amit visel, szinte beleolvad a folyosószakaszba. A hold fénye éppen csak megcsillan mögötte a szobor élettelen arcán.
- Adwell - szólal meg végül, én azonban nem reagálok. Csak végigsimítom tekintetemmel az arcát, azt a fakó pillantást, amivel a jobbja fogad. Ez nem rémlik a múltból. Hol szerezted, Fraser? - Nem egyedül vártalak.
Kicsit megrezzen a szemödököm. Gray és Morrison nem mozdulnak mögöttünk. Valószínűleg tökéletes árnyként olvadnak bele a sötétbe.
- Nem vagyok egyedül - jön a válasz. A hangom halk és kiélezett. - Az ma te vagy.
Valami végigsuhan az arcán, azonban... nem tudom leolvasni, hogy mi. Talán csak a sötét tehet róla, talán más... egyik opció sem tetszik vagy felel meg, de végül csak elnyomom az ingert, hogy közelebb lépjek. Maradok a helyemen, ujjaim pedig teljesen ráfonódnak a pálcámra.
Fő a biztonság.
- Hol van Morrow? - löki felénk Fraser, tekintete köztem és a mögöttem állókon cikázik. Jár az agya. Ez egyértelmű. Nem lep meg. Talán épp most realizálja, milyen szarba is keverte magát... nagyon jól teszi. Éppen csak elkésett vele. Innen már nincs visszaforduló... pláne, ameddig Seth a saját kis ügyeit intézi.
- Sajnos elfoglalt. Tudod, milyen ez a Roxfort... valami folyton közbejön...
Elővillan a pálcám, ahogy megcéloz a sajátjával, és a hátam mögött is hallom az erre utaló finom suhogást.
- Ugyan már, Fraser... Három az egy ellen, tényleg ezt akarod? - Tény, ez a vadkanban sem állította meg. - Csak tedd le a pálcát.
A hangom ártatlan, nyugodt és komoly, az ő tekintete viszont veszélyesen csillan. Tudom, tudom, a bizalomkártyák kijátszva, ráadásul meglehetősen szemtelen módon... De ez már csak ilyen, hm?
- Meg akarsz halni, mi, Adwell? - morran felém, és nem... mégsem átkoz még. Tegnap sem tette. Tulajdonképpen... rejtély, miért. Ha megteszi, ma valószínűleg nem állok itt, dehát... Fraser sem olyan kibaszott kegyetlen és veszélyes már, mint amilyennek próbálja lefesteni magát, hm? MI lágyíthatja meg ennyire valaki lelkét vajon?
Talán olvas a gondolataimban. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy a válaszom nem érkezik neki kényelmes időkorláton belül, egy átok csattan felém. A pulzusom egyből jelzésértékkel ugrik meg, ahogy kivédem, és belülről a szám húsába harapok. Nem okos, Fraser, nem okos...
- Capitulatus! - Nem találom el a pálcáját, a sötét ma nem segít, csak Fraser végzi hátrébb pár méterrel a földön. Azelőtt lépek közelebb, hogy felpattanhatna újra támadni. - Komolyan elhitted, Fraser... Hogy csak úgy a te oldaladra állok, miután... összeszövetkeztél egy griffendélessel? - Ahogy feljebb tápászkodik, a homloka éppen a pálcámmal találkozik. Olyan hirtelen kerülök közelebb, hogy nincs is ideje megfelelően felfogni a tényt. - Naiv gondolat volt.
Látom a szemében csillogó vadságot. Mégis... a szavaim talán gondolatot ébresztenek benne, mert nem szól, és nem is támad. Csak lassan tápászkodik fel, én pedig követem a pálcámmal... őt mintha nem is érdekelné. Nem néz rám, a padlót figyeli. Akármelyik pillanatban ráátkozhatnék... és még csak észre sem venné...
Nem tudom, Morrow hol járhat Nightingale-lel. Talán már végzett is... talán gyors menet volt, talán még húzza egy kicsit a szenvedést.
- Jut eszembe... Rámvillan az a felemás tekintet. - Morrow üdvözletét küldi. - A szemében csillanó fényt elmossa a hold sápadt fehérsége, ami bevág az ablakon. - Crucio.
Abban a pillanatban, hogy az átok készségesen kivillan a pálcámból, Fraser már oldalra pördül. Olyan gyors a mozdulata, hogy a kínzás a falba csattan Heléna szobra mellett, én viszont benyelek oldalról valamit. Ahogy az erő magával visz és oldalra, a földre ránt, csak a fejem felett csendülő átkokat hallgatom egy tompa pillanaton át.
- Nem, nem, Adwell... Liathegens! - A varázslat engem elkerül. A földön fekve látom, ahogy Grayék irányába siklanak a golyók. - Sajnos cseppet sem vagyok kíváncsi Morrow üdvözletére.
Rámarkolok a cédrusra, úgy pattanok fel a földről. A talárom meggyűrődött, de nem is törődök vele, a pálcám hegye máris betájolja Frasert, és még azelőtt szólom az utasítást, mielőtt újból földre vághatna.
- Flipendo! - Ha harc, hát legyen harc, Fraser. Ahogy a földre ér, újra közelebb lépek, a pálcám pedig ezúttal a mellkasára céloz. - Flagellii.
Fraser fájdalmas morranása egybeveszik a halk kis csattanással. A pálcám finoman vibrál az átkoktól, de nem veszem le a pillantásomat a földön fekvőről, még annyira sem, hogy Grayék felé lessek. Egyszerűen csak túl fontos a zsákmány ahhoz, hogy szem elől tévesszem.
- Miért, Fraser? - A hangom újra csak olyan csendesen hangzik fel, mintha semmi nem történt volna. - Miért érdekel ennyire?
Az alku. Erről akart tudni, és... egyszerűen csak nem értem, miért. Mi olyan kibaszott fontos van neki ebben? Mert ha Nightingale... akkor egyszerűen csak gyomorforgató az egész.
Nem ismertem kifejezetten. Épp csak annyira, amennyit Sethtel lógott, de az ő bandája inkább Gosdwell köreibe tartozott... Az alapvető dolgain kívül nem sok egyebet tudtam róla az agyamba vésni, pláne, hogy évekig egyszerűen csak... eszembe sem jutott. A háború után valahogy nem az volt a legégetőbb kérdés, hogy ugyan hova lett Aiden Fraser, hm?
- Miért, Adwell? - hörren a válasz. Megpróbál feltápászkodni, de a pálcámból csak egy újabb átok tör ki felé, kegyetlenül és gondolkodás nélkül, felemelve a vásznat, mintha annyira tudnám, mit csinálok. Valójában csak nem támad, és ez az egyetlen indok, ami miatt még nem vitt földre másodjára is. Az újabb csapás visszapréseli a földre, fájdalmas hang járja át a folyosót. A sötét árnyak közt vér csillan meg a padlón, de én csak kihasználom a pillanatot, hogy Gray és Morrison felé pillantsak. Egyikük mozdulatlanul hever a földön, a másik szédelegve próbál feltápászkodni. Hogyan? - Miért... miért nyalod még mindig a seggét, amikor téged is hátbatámad majd az első rossz lépésedért?
Visszanézek Fraserre, ahogy szeme felém villan a padlóról próbálva meg feltolni magát. Nem marad nyugton, nem áll meg, még úgy sem, hogy két átok is véres heget hagyott rajta. Olyan egyszerű volna rámondani egy cruciot... De miért tenném? A szavai miatt, amelyeket Seth felé intéz, amelyek nem tetszenek a fülemnek? Csak a tekintetét figyelem, ahogy egy pillanatra lehunyja a szemét egy rossz mozdulatra, keze pedig a mellkasa és a padló közé csúszik.
- Most azt hiszed, jó csapatban játszol... de kibaszottul rá fogsz jönni, hogy a barátokra csak addig lehet számítani, ameddig hízelegsz nekik... - morogja tovább. Tekintetem újra felcsusszan Grayre. Milyen nagy szavak, Fraser... Még a kín sem elég, hogy befogja a száját, még ha felállni nem is tud.
A következő mozdulat aztán olyan váratlanul ér, hogy nincs időm mozdulni.
- Sectumsempra! - Az átok olyan erővel csapódik be, hogy egészen a szoborig sodor. Annak a lábához csapódok be, a fejem és a kő még ütközik is, de ennek az ereje egyszerűen eltompul amellett a pokoli fájdalom mellett, amely több ponton is a testembe mar. Egy fájdalmas zihálás tör ki ajkaim közül, ujjaim pedig reflexszerűen indulnak el rászorítani a sebekre... de nincs elég kezem. A fájdalom pedig egyre csak növekszik... ott van mindenhol, a karomban, a mellkasomban, a hasamban, a pálcám félúton gurul valamerre, de a kín hirtelen túlságosan is kínzó.
Fraser alakja felém felém tornyosul, de csak késve pillantok fel. Visszafogom a hangokat, amelyek a torkomból törnének kifelé, a testem remeg, de csak szilárdan bámulom a galagonya hegyét.
- Utolsó esély, Adwell... - dörmögi, a pálca pedig torkomhoz szorul újra. Igyekszem úrrálenni a kellemetlen szívverésemen. - Mit tudsz az alkuról?
Megrándul a szám sarka. Ujjaim remegve szorulnak meg a mellkasomon, a sebekből olvadó vér forrón tapad a kezemhez, és csak a felemás szempárt figyelem. A tekintetem töretlen. Tudom, mi a dolgom.
Akkor is hallgatni, ha ez itt vág keresztbe.
- Nem kérem többször... szépen legalábbis...
- Everten Static! - Hátulról, a sötétből rebben a hang, hogy Frasert telibe kapja. Felsóhajtok, amint odébb vágódik, a pálca pedig bár a hegyével felsérti a torkom bőrét, de eltűnik végre, és csak erősebben összeszorítom a fogaimat. Minden kis mozdulatomra fájdalmasan összerándulnak rajtam a vágások. - Húzz innen, Fraser.
Szemem sarkából Gray hangja felé pillantok, de megmozdulni túlságosan fáj. Csak a szemem sarkából érzékelem, ahogy Fraser feltápászkodik, valószínűleg épp két pálca tapad rá, ha közben Morrison is magához tér.
A következő pillanat nem tart sokáig, mégis... óráknak tűnik. A saját, szabálytalan szívverésemet hallgatom, ahogy a vér suhan a fülemben és éri a kezemet, ahogy a padlón valószínűleg egyre nagyobb nyomot hagy. Nem mozdulok. Igazából... fel vagyok készülve a következő mozdulatra. Bár nem látom innen Fraser, de érzem... a pálcájából áradó kegyetlen energia megérint, akármilyen messze is legyen. Csak egy szó... Gyerünk, Fraser? Mire vársz? A titoktartásnak mindig ára van, dehát... kit érdekel, ha egyszer Morrow büszke lesz, hm? Ezzel a tudattal pedig valahogy egész békésen meg is halhatnék.
- Basszameg... - morran Fraser. A hangja mély, a tónusból viszont nem tudja eltüntetni a fájdalmat. - Szerencsétek, hogy nem ölök diákokat.
A léptei csengenek a fülemben. Kezdek szédülni, bár a plafont bámulva ez még csak gyengén tűnik fel. Fraser egyszerűen csak... elsétál. Talán vissza se néz, de maga mögött pár pillanatnyi néma csendet és tanácstalanságot hagy, Grayék részéről legalábbis. Én csak némán szenvedek a földön, a gondolataim pedig kavarognak közben.
Persze, hogy nem öl meg. Persze... nem merne szembenézi Morrow haragjával, ugye? Nem ostoba ő... tudja, hogy mit tenne vele, és ha tényleg... valamelyest kötődik hozzá... akkor egyszerűen csak óvatosan játszik.
Mert ez óvatos játék volt. Tudom én. Hogy elégedett vagyok-e? Végeredményben... az a pillanatnyi megingás a szemében, amelyet tegnap és ma kiéleztem... egészen jól esik. Ez viszont nem tart sokáig. Pár pillanaton belül mindent elönt a kínzó fájdalom újra, hogy egyszerűen csak hagyom, hogy Gray és Morrison felszedjenek a földről, mert magamtól egyszerűen nem menne.
- Francba... - dörmög Morrison, miközben a karom alá nyúl oldalról. - Ez a csávó egy állat... Még mindig nem értem, hogy nem halt meg...
Egy pillanatra lehunyom csak a szememet a szavaira. Vannak azok az emberek, akik egyszerűen csak képtelen felfogni alapvető információkat, akármennyi idő is teljen el.
- Morrow kibaszott pipa lesz... - kontráz rá Gray oldalról, miközben lépteink lassan kitöltik a folyosót. Megszorul az állkapcsom, hogy kizárjam a fájdalmat, de az még így is égetően kínzó.
- Ugyan már... - Egyszerre kapják felém a fejüket. Kell nyelnem egyet, mielőtt folytathatnám. - A munka elvégezve, nem? Csak fogjátok be és... menjünk gyorsabban.
Nem nézek vissza a valószínűleg magam mögött hagyott vércsíkra. Az elégedettség ott tekereg a fájdalom alatt. Hiszen ez volt a terv... Fraser megtörni, legalább annyira, hogy rájöjjön: a tervei nem mindig jönnek be olyan makulátlanul, mint szeretné. Persze nem mondom... volt benne valami furcsa. Valami különös zavarodottság, mintha csak... nem is ő lenne... De ez már nem az én hatásköröm.
Az sem lesz az, amikor az újdonsült kis legjobb barátja soha többet nem képes majd ránézni, mert csak az fog eszébe jutni, hogy Fraser újra megtette.
Olyan gyönyörű ez a terv, nem?
És igen. Morrow kibaszottul büszke lesz. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 01. 25. - 20:19:01
|
Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r 2 8
you said I killed you.
haunt me then. A családom kétségbeesett, már-már vérkergetése egészen a hosszan hátranyúló múltjával eshet össze. Egyszerűen csak... minden adott hozzá. Megfelelő, sőt, kiváló pozíciók, pénz, befolyások... csak az a kurva kvibli gén, hm?
Mármint, igazából fogalmam sincs, ez gén-e. Hogy miért születik a családunkban ennyi, hogy miért... nehezítik meg ennyire a dolgokat. De mégis, ez a téma rossz szájízzel érint. Nem maga a kvibliség ténye érdekel... nem, amíg ez a kvibli nem a testvérem.
Az éveknek könnyebbé kellett volna tenniük a dolgot, legalábbis, elvileg, hm? Hiszen mindenki ezt hangoztatja. Az idő begyógyítja a sebeket... Nem, valójában nem. Persze... arra a szintre, mint anyám, sosem jutottam volna el. Ahhoz kell egy alapvető gyengeség, amelyet én nem engedhettem meg magamnak. Mellette nem. Ahogy egyik napról a másikra elcsendült a ház... tudtam, hogy a dolgok megváltoztak.
Furcsa volt.
Nem titok: a szoros kapcsolat ide, vagy oda, Sethtel vannak titkaink egymás előtt. Mély és sötét titkaink, amelyeket talán azért nem mondunk ki, mert mi sem akarjuk hallani őket. Hm?
Nincs ezzel baj. A Roxfort minden szörnyűség ellenére is... mégiscsak a Roxfort, olykor pedig éppen elegendő a tény, hogy nem otthon. Persze nem mintha utálnék otthon lenni. Szeretem a családokat, szeretem az emlékeket... még ha azok néha fájnak is. Attól még az enyémek, hozzám tartoznak. Csupán... akad néhány nehezítő tényező. A gondok pedig ezzel kezdődnek.
Figyelem az ujjamra kerülő gyűrűt, finoman végigsimítok a benne csillogó kövön, miközben elhelyezkedek a fotelben. Morrow mindig is a hasznos, de meglepő ajándékok mestere volt. A kérdésre pedig, hogy honnan szerzi ezeket a tárgyakat... talán jobb is, ha nem találjuk meg a választ.
- Miért aggódik ezen még mindig? - Előhúz egy szál cigit. - Legközelebb nyugtasd meg, hogy nincs miért keresnie. Ha nem csinálsz nagy hülyeséget, ezt a problémát tekintheted elintézettnek.
A szám szélére egy apró, halvány kis mosoly görbül. Túl jól ismerem már Morrowt ahhoz, hogy ezt a bizonyos nagy hülyeséget legalább akaratom nélkül végre tudnám hajtani. Tudom, mire rezzen, mire ugrik... őt nem könnyű kiismerni, de több évnyi tanulmányozás után már majdnem a közelébe jutottam a felszín alatt csörgedező kis forrásnak.
Mindenkinek kell egy hobbi, hm?
Őszintén? Tudom jól, hogy jobban kéne érdekelnie ennek a házasodás témának. Az aranyvérű témának. Valahol érdekel is... pláne, amikor az otthon töltött családi vacsorák közepette sodródik fel a téma. Nem, mintha Ciarának volna már kiszemeltje, pedig igazán nem ártana már, talán a rokon utáni rajongásból is visszarántaná kissé. Apánk azonban túlzottan is el van foglalva anya gondozásával... gondolom. A tökéletes függönyt tartani kibaszott megterhelő feladat egy idő után.
Felvillan a tekintetem, ahogy Seth ajkai befogadják a szálat, a testem pedig reflexszerűen dől meg előre, hogy a zöld pulóver ujja alatt lapuló cédrus a tenyerembe simuljon. A fekete, precízen faragott markolat tökéletesen illik ujjaim közé, ahogy a cigaretta vége felé biccentem, hogy finom láng rebbenjen ki a végéből.
Sethtel szinkronban dőlök vissza a helyemre, ám nem rakom el a cédrust, finoman forgatom ujjaim közt, úgy húzom végig ujjbegyeimet a faragatán, mintha ismeretlen volna. Valójában csak játszok vele, miközben a kandallót figyelve a gondolataimba merülnék. A tűz ropogásán át épp csak fél füllel hallom, ahogy a kígyó pikkelyei finoman kúsznak a másik talárjának anyaga alatt.
- Frasert akarom. - Kicsit feljebb biccen az állam a névre, de egyelőre nem szakítom el a pillantásomat a narancssárga lángoktól. Őszintén, nem lep meg. Már a vonatúton hazafelé meglehetősen egyértelmű vált, hogy a célpontok száma aznap megnövekedett kettőre. - És van egy olyan érzésem, hogy ehhez az út Nightingalen keresztül vezet.
Kicsit oldalra billen a fejem. Valójában én is sokat gondolkodtam az eseményekről otthon. Az egy dolog, hogy Fraser úgy tűnt, még csak fel sem ismer bennünket... valójában a tény maga, hogy életben van, kissé... felborogatja dolgokat.
Mert persze, hogy az nem Benjamin Fraser volt. Nem kell valami zseninek lenni ahhoz, hogy ez egyértelművé váljon. Vannak még emlékeim a pirosabbik Fraserről, akinek a halovány szelleme itt maradt kísérteni csendben a folyosókat az ostrom után... Persze a kettejük összekapcsolódását egyszerűbben lehetne magyarázni, ha mindkettő griffendéles volna, azonban... ez a helyzet nem egyszerű. Még csak közel sincs hozzá.
- Nightingale valami beteges vonzódást érez a mardekárosok iránt, hm? - kérdezem csendesen, ujjaim az államat érintik, elgondolkodva simítok rá alsó ajkamra, mielőtt végre Seth felé fordulnék. A mostmár szokásos, fagyos kékkel csillogó szemekbe fúrom a pillantásom, és megpróbálom kiolvasni a gondolatait, vagy legalábbis azokat, amelyeket közvetíteni hajlandó.
Valamiért rá sem kérdezek a tényre, hogy lehet életben. Végeredményben... miért ne lehetne? Senki nem mondta, hogy meghalt. Egyszerűen csak... nem jött vissza, a diákok pedig pletykálni kezdtek. Ennyi történt. A képlet innentől nem kifejezetten bonyolult, bár... így is felvet néhány kérdést, az igaz.
- A borzok azt csiripelik, hogy újévi buli lesz a Szellemszálláson. A vörösek pedig azt, hogy a sárvérű álompár is részt vesz rajta. - Nem moccanok, tekintetem nem rezzen le az övéről. Figyelem annak minden apró kis mozdulatát, ahogy végül visszatalál felém. A pillantás olyan metsző, hogy egy gyönge másodpercig levegőt sem veszek. Ne hagyj lógva, Morrow...
- Mondd, Lincoln. Hogyan kellene kihasználnom ezt a remek lehetőséget?
Koponyám félig oldalra biccenve dől neki a fejtámlának, finom, lassú a mozdulat, tekintetem pedig nem szakad el, épp csak egy árnyalatnyival talán sötétebb és szűkebb lesz. Nem kell sok idő az ihlethez, mégis hallgatok egy darabig. Egyszerűen csak... a terv túl tökéletes, és még én magam sem hiszem el azonnal.
Ujjaim abbahagyják a mozgást, finoman ráfektetik a pálcát a combomra, a tekintetem pedig végigjárja még egyszer a helyiséget a plafon közelében, mielőtt visszaérkezne Sethre. Elnyílnak ajkaim, ám a szavak előtt nyelvem megérinti a felső ajkamat.
- Szóval el kéne terelni Nightingale figyelmét aznap este, hm? - felelek a kérdéssel a kérdésre, szemeim pedig izgalommal és tettvággyal csillannak meg, ahogy egy kicsit feljebb biccen az állam. - Remélem, nem lesz nagy szükséged Grayre és Morrisonra a bulihoz, mert kölcsönvenném őket.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 01. 21. - 22:51:16
|
Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r 2 8
you said I killed you.
haunt me then. Van ma valami békés a klubhelyiségben. Valószínűleg azért, mert üres.
Kedvelem a csendet. Sokszor egyszerűen csak beszédesebb a szavaknál. Edzi az elmét - mert a másik néma vonásairól kell olvasni. Egy idő után ez már könnyen megy, amikor elkezded felfedezni a hasonlóságokat, az egybevágó pontokat mindenkinél. Igazából... bizonyos szempontból mindenki ugyanolyan. Miközben az ember az egyik legbonyolultabb dolog a világon.
Nem vallanám magam profi, mindenkit elsöprő emberismerőnek. Az Seth feladata. Én csak... nem is tudom. Megfigyelek a háttérbe húzódva, hogy elüssem az unalmas perceket. Ez is csak valamiféle hobbi. Az embernek kellenek olyanok.
A folyosó sötétjéből kilépve látom az alakját megvillanni a kandalló felfelé nyaldozó lángjai felé, de a tekintetemet lustán vezetem át a helyiség falaira. A zöld, ezüst és a kígyóminták egyvelege a narancssárga fények játékában, valami különös, békés hangulatot szór alá. Így lépek lassan az ülőalkalmatosságok közé, és végigpillantok közöttük. Valami furcsa indokból a legleszakadtabbra telepszem le. A bőr kényelmesen ölel körbe, és a háttámlára billentem a tarkómat, és a plafont figyelem.
Különös. Különös ez a csend, ez a béke. Olyan különösen emberinek tűnűnk ebben a pillanatban, még ha a Sethen tekergőző kígyó sziszegése még el is ér felém. Valamiért semmi nincs ebben a környezetben, amibe ne illene bele.
Nem tudom az okát, amiért már évek óta olyan könnyedén játszom el ezt a kettős szerepet az iskola és az otthonom között. Olyan... kézenfekvőnek tűnik. Ha Ciara megtudná, miket tettem, kiféle varázslatok és fájdalmak kötődnek hozzám a cédrus fáján keresztül, egyszerűen csak... Valószínűleg soha többet nem nézne rám. És a viszonyunk akármennyire is szakadozó és foghíjas... ő a nővérem. Nem az az ember, akit bántani szeretnék. Ha már egy testvér amúgy is odavan. Ugye.
Kettőnk szótlan kompániája összefonódik és feltölti a teret, pedig még csak a tekintetünk sem találkozik. Látszólag tudomást sem veszünk egymásról, azonban... még így is érzem azokat az apró kis rezdüléseket, amelyeket ő produkál. Nem kell odapillantanom. Elég, ha csak ráfókuszálok a levegőbe törő ingerekbe, és... érzem.
Különös? Egy kissé. De nem nekem kúszik egy kígyó a nyakamban, végülis.
Ahogy felfigyel a szavaimra, én is felé pillantok. A felsejlő mélyfekete pillantás egyszerűen csak meg sem lep. Kétlem, hogy ennyi idő után tudna bármi olyat is produkálni, amire valamelyik aprócska kis részem ne volna akár csak alapszinten is felkészülve. Egyszerűen csak egy válaszra váró pillantással villanok vissza rá, majd figyelem az előkerülő kis dobozkát.
Furcsa szokás ez. Nem mondom, hogy kifejezetten... könnyedén érintene. Nem is ez a jó szó. Inkább csak tanácstalankodva állok az ajándék kérdése előtt, nem is tudom... sosem volt ez otthon nálunk nagy hagyomány, gyerekkorom óta legalábbis, mióta anyám ilyen dolgokban már nem tud részt venni. Apámat meg csak szimplán nem érdekli. Egyedül annyival törődik, hogy a ház hangulata, a vacsora és mindenféle külsőséges dolog hibátlan legyen. A többi mellékes.
Seth kékre váló szemeire csak aprón biccentek egyet, majd előrébb dőlök, hogy felé nyúlva ujjaim közé engedhesse az aprócska dobozt a sziszegős szavakkal tűzdelve, amelyeket persze nem értek. Ennyi év után akár már meg is tanulhattam volna, dehát... talán már nem is fontos.
- Ez a tiéd. - Nem mondok semmit, hagyom, hogy a hátam visszasimuljon a műbőrbe. Elismételhetném idén is, hogy ugyan nem kellett volna... de tulajdonképpen felesleges volna.
Ujjaim óvatosan simítanak végig a apró, pici dobozka puha fedelén. Méretéből ítélve gyűrűt tippelek. Elhelyezkedem a fotelben, egyik lábamat az asztallap szélének támasztom, a másikat magam fellé húzom a párnázott ülőrészre, úgy nyitják fel ujjaim a dobozt.
- Remekül. Milyen volt otthon?
Várok egy pillanatot a válasszal, oldalra billentem a fejem, és a feltáruló gyűrűnek tűnő... bármit figyelem.
- Na, drága kisfiam, találtál már szimpatikus aranyvérű feleségalanyt a suliban? Még nem volt időm körülnézni, tudod, a sok minisztériumi munka... - dünnyögöm, apám hangját imitálva, de közben a gyűrűt tartom a figyelmemet, amit elővigyázatos óvatossággal szedek fel a párnáról. Egyszerű, átlagos ékszernek tűnik, ezüst, a benne megcsillanó kő pedig a szememhez árnyalatban közel játszó szín szürke.
- Vigyázz vele. Ha befordítod a tenyered felé, kiugrik belőle egy tűhegy. A méreg benne azonnal bénít. - Sejtettem. Óvatos mozdulattal forgatom körbe a gyűrűt, még egyszer utoljára megszemlélve, aztán egy finom mozdulattal felhúzom a gyűrűsujjamra.
- Hasznos - jegyzem meg az előbbihez képest már jóval szokásosabb csendességgel. Úgy pillantok fel újra, a dobozt a karfára tolom, majd arra támasztom a karjaimat, hogy az arcára, és az ekörül tekergő pikkelyes felé pillantok. - Köszönöm.
A ismét következő kis adagnyi csendben az alakja mellett bámulok el a szemközti falra, ujjaim végigsimítják a kapott gyűrű hűvös kövét. Olykor elgondolkodom, valamivel nekem is meg kellene lepnem. Valami... tárgyiasabbal, úgy értem. Aztán a gondolat egyszerűen csak elmosódik. Én a tettekkel szeretek bizonyítani, nem pedig ajándékokkal. Az én szememben még ünnepkor sincsenek kifejezetten nagy jelentőséggel.
- Szóval? - kérdezek aztán felé egy kis idő merengés után. Nincs kifejezett téma, amire kíváncsi vagyok. Neki viszont mindig van valamije, ami beleillik a kérdésbe. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 01. 20. - 01:39:06
|
Seth
2 0 0 1 - d e c e m b e r 2 8
you said I killed you.
haunt me then. Péntek este.
A péntek esték mindig olyan nyugalmasak.
Nem, mintha az elmúlt napok kifejezetten eseménydúsabbak lettek volna. Persze, itt volt a karácsony... egy kibaszott jó karácsony. Ciara valami őrült sütögetésbe kezdett, apám pedig... ő csak apám. Ha nem anya szobájában ücsörgött, akkor próbált úgy viselkedni, mintha minden rendben volna. Fogalmam sincs, hogy nem fáradt még el benne.
Szóval, sütemények. Mindenhol. Tulajdonképpen... meglehet, hogy Ciara megőrült, ugyanis annyit csinált, hogy a végén alig fért a konyhára. Nem is értem, miért, hiszen ott vannak erre a házimanók. De persze... végre nem kezdett mennie dolgozni, és hát nem tudom... mindenki máshogy lazít. Persze aztán megjegyeztem neki, hogy Milton biztosan sokkal jobban értékelné a cukorbombát. Erre hozzámvágott egy adag veszélyesen rózsaszín krémet.
Hazudnék, ha azt mondanám, rossz volt a karácsony. Az ünnep alapvetően sosem az. Igazából szeretek otthon lenni, egy kicsit kifújni a levegőt a nyugodt falak közt... amíg fel nem csendül a nyöszörgés az emelet kétszárnyú ajtós szobája felől. Fogalmam sincs, hogyan csinálja... hogyan jut el mindenkihez a hangja. Egyszerűen csak... talán túlságosan beszívták a falak, talán már azokban terjed.
Mégis, elég volt néhány nap a családból. Ciara kérlelt, hogy maradjak szilveszterig, de őszintén... az ünnepeket kedvelem, ezt a megjátszást nem. Az otthon uralkodó csendet, a kimondatlan vesztségeket, amikor apa lassan levezeti az üres tekintetű anyát a lépcsőn. Elég ez a pár nap, hogy úgy érezzem, menekülni jobb lesz.
Zsebemben még ott pihen a reggel kapott levele, tökéletesen elkerülte a figyelmemet egész nap. Azzal fenyegetett meg, mielőtt eljöttem, hogy minden nap levelekkel fog bombázni, én pedig akkor is megmondtam neki, hogy inkább ne várjon választ. Nem, mintha nem szeretném a nővéremet... egyszerűen csak nekem nincs mit mondanom.
Egy lassú mozdulattal csúsztatom nadrágom zsebébe kezeimet, ahogy végigsétálok a sötét kis folyosó boltíve alatt, ekkor jut eszembe a levél ismét. A klubhelyiségbe érve egyből megcsap az ingerek hiánya. Csupán a kandallóban pattog halkan és komótos nyugalommal a tűz. Seth Morrow az egyetlen a helyiségben, mégis, jelenléte mintha kitöltené a teret.
Közelebb lépek a kanapéhoz, egyik kezem kivándorol zsebemből, és megérintem a háttámla tetejét. Ujjam végigsétál az anyagon, úgy kerülöm meg azt, hogy az ülőfelület oldalára kerüljek, csak akkor emelem Seth felé a tekintetemet, akármerre is ül. Az egyik közelebbi fotelben valakinek a macskája szuszog, láthatóan teljesen zavartalanul, arra sem ébred meg, ahogy ellépek előtte, hogy kiválasszak magamnak egy kellően kényelmes ülőalkalmatosságot, és még nem szólalok meg. Épp csak egy villanást küldök neki tekintetemmel, amit köszönésnek tudhat be.
Tudom, hogy mi ül a levegőben. Akkor is tudnám, ha nem olvasnák valahol már csak a mozdulataiban is - ami persze egészen közel van a lehetetlenhez. Az a szárnyas vadkanos helyzet... tudom, hogy bosszantja. Nem tagadom, az eset meglehetően... kellemetlen. A szorításnyom csuklómon csak sokára akart elmúlni, a felbőszült fickó szájszagát még órákig éreztem magamon. És mégis... a lényeg nem ez.
A lényeg Fraser.
Talán azóta is azon gondolkodik. Az agyába egészen nem látok be, ekkora távolságokból meg pláne nem, de Morrow... az örökké Morrow marad. És egyszerűen csak kizárt, hogy már ne csiszolta volna élesre az elméleteit abban a félelmetesen működő agyban.
Elhelyezkedem az egyik fotelben, belesüppedek a szakadozott bőr fekete anyagába, úgy emelem fel rá a tekintetem. Egy pillanatra végigmérem a kékkel szőtt vonásokat, azokat a fakó tincseket, és végre méltóztatom kinyitni a számat.
- Boldog karácsonyt. - Szinte észrevehetetlen, mosolyra talán nem is hasonlító éllel rebben feljebb szám jobb sarka. - Már így utólag.
A háttámla tetejének vetem koponyámat, és egy pillanatig csak hallgatom a csendet. Túlságosan élvezem, a klubhelyiség varázsát ugyanis a diáksereg kegyetlenül söpri el általában.
- Hogy vagy? - Talán ő ezt nem hiszi el, de a kérdésem valahol őszinte és kíváncsi éllel csendül. Nem, mintha az én dolgom vagy gondom lenne, egyszerűen csak... egy kis részem reméli, hogy nem stresszelte fel magát túlságosan a Fraser ügyön és annak megoldására ötlött variánsain... a karácsony mégiscsak karácsony, és Seth Morrownak is az kéne, hogy legyen. |
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Futottak még / Lincoln D. Adwell
|
Dátum: 2021. 01. 19. - 14:30:52
|
Lincoln Damian Adwell
  'Cause I'm on top of the world
I'm on top of the world, yeah Alapokjelszó || Everman
így ejtsd a nevemet || linkoln demien adwelll
nem || férfi
születési hely, idő || Waterford, Írország; 1985. január 15.
horoszkóp || bak
kor || tizenhét
vér || arany (igazából inkább fél, de ezt egyik Adwell sem hajlandó elismerni)
évfolyam || hatodik
A múlt
1 9 9 6 - n y á r v é g e
A hosszú, vékony ujjak belemarnak a hajamba. Fáj... Rettenetesen fáj, ahogy megfeszül a fejbőröm, azok a kegyetlen, erős ujjak pedig mintha ki akarnák tépni a fekete tincseket. Megfeszülök, a fogaim egymásra szorulnak. Csikorognak... talán csak a fülem cseng? Megpróbálok a hangra koncentrálni, akkora erővel, hogy az hátha elnyomja a nekem csapódó szavakat.
Te nem ő... te sosem leszel ő...
Az ujjaim összeszorulnak, a körmöm erősen mar a tenyerembe. Az éles kis fájdalomra figyelek. Nem számít, semmi más nem számít... A fogaim közül épp csak kinyisszan egy vékonyka kis hang, ahogy a koponyám a falnak csattan. A remegés végigsuhan a fejemben, megszédülök, és muszáj összeszorítanom a szememet.
Mély levegők... mély levegők....
Hol van Darius?! Hol a fenében van Darius?!
Én is ezt akarom kiáltani. Utána akarok nyúlni, megkeresni, visszahúzni... És csak feszesen tűrök. Nem hagyom kigördülni a kétségbeesést, a félelmet, és nem menekülök. Talán azért sem, mert nem merek.
A lehunyt szemhéjaim feketeségében kirajzolódik az arca. Emlékszem a sötét hajára, a szürke szemekre... csaknem a hasonmása vagyok, ettől pedig összeszorul a torkom. Mert tudom, hogy rá hasonlítok. Tudom, hogy akárhányszor rámnéz anya.. tudom... tudom, hogy az én hibám...
Sosem leszel Darius... te kis...
Megszorul a levegő a tüdőmben. Kinyitom a számat, hogy újabb adagért kapjak, és... és nem jön. A kétségbeesés rohamosan nő, én pedig képtelen vagyok tovább vagyok ellenállni a késztetésnek, hogy mozduljak: kezem a torkomnál kutatnak, hideg ujjakat érzek, ütöm és szorítom, de csak mégjobban a falba szorulok. Hörgés és zihálás rekedt, fájdalmas keveréke szakad ki összepréselt torkomon, és hevesen kapálózok valamerre... bármerre, eltolni a kezét, elütni az arcát, eltolni, elrúgni... ám ahogy a nyomás nő...
- Blair! Blair, hagyd abba! MOST! - Apa ordítása csak késve jut el hozzám. A hirtelen belém szökő oxigén mámora tejesen maga alá gyűr, olthatatlan szomjjal kortyolok újra és újra, úgy érzem süllyedni a testem a fal mellett. Zsibbadok... mindenem zsibbad, a fejem zúg, a szemem előtt táncoló kis szemcsés pedig még mindig ugrálva szövik be a padlószőnyeg képét, amelyet zihálva bámulok magam előtt.
- Darius! - zokogja anya. A hangja visszahangzik fejemben. Vagy talán az egész szobában. - Te nem... Miért nem vagy ő, Lincoln?
Lassan nézek fel. Anyám alakja remegve mered rám, azokban a kékes szemekben valami... valami furcsa ül... én... én még nem láttam ilyet, de remegni kezdek tőle. Apa húzza, vonja, ki akarja vinni, ő pedig egyre csak elernyed a karjaiban. Ahogy nő a távolság, úgy lazulok én is, a torkom még mindig ég, mint a pokol, de karjaim lassan koppannak mellettem a padlón. Figyelem anyát... azt az ismerős és szeretett alakot, ahogy rezeg a zokogástól, ahogy kiabál, egyszerre kapaszkodik apa karjába és próbálja eltolni. Apa szürke, metsző tekintete csak egy pillanatra villan rám. Tudom... tudom, hogy azt mondaná, hogy sajnálja. Hogy nem lesz semmi baja, anyának pedig... csak egy kis alvás kell.
Tudom. Mind tudom ezt.
Mégis, a nehéz súly nem változik a mellkasomról.
A fájdalom...
A vér pedig apró, vékony csíkokban gördül a tenyerem bőréről a szőnyegbe, hogy aztán örök emléket hagyjon ott.
1 9 9 6 - ő s z
Kimért mozdulatokkal húzom össze magamon a talárt, ahogy a vágányon végigsüvítő szél megborzolja tincseimet, és lágy libabőrt ültet a bőrömre. Kiabáló gyerekek... mindenhol. Annyi zaj, annyi őrület, annyi élet, és én mégis egy olyanéba kapaszkodok, aki már nincs mellettem.
Kettő. Igazából kettő nincs mellettem.
Apa közelebb von magához, a balomon pedig Ciara pakolászik valamit a ládájában. Persze már megint azt hiszi, hogy otthon hagyott valamit. Vajon mit vár, ha tényleg ott is hagyta, majd csak úgy hazaugrunk érte? Neki ez lesz a hetedik éve. Az utolsó...
Ő harmadéves lenne.
Emlékszem a napra. Nem vagyok biztos benne, hogy valaha is ki fogom tudni törölni az agyamból. Legalább csak annyira, hogy ne rá gondoljak minden pillanatban... akkor is, amikor épp belelépek az új életembe.
Darius a bátyám volt. Nem... még mindig az. Nem érdekel, mit mond a család, nem érdekel az a nyomás, ami a vállamon ül, hogy hallgassak róla... Egyszerűen csak elképzelem, ahogy most mellettem áll. Ahogy felnézek rá, és egyszerűen csak tudom, hogy követnem kell fel a vonatra. Ez így volna természetes.
Sosem voltak bálmányaim. Még a saját szüleim sem, egyszerűen csak... nem hatnak meg ezek a dolgok. Nem rajongok. Darius más. Más volt. Ő a bátyám volt, a másik felem, és...
És eltűnt.
Egyik nap csak eltűnt, én pedig még mindig úgy bámulom azt a fekete, kopott ajtót, amely egykor a szobájába vezetett, mintha egyik nap kiléphetne onnan.
- Készen állsz? - Apa megérinti a vállamat, én pedig nem reagálok a mozdulatra. Nem veszem le tekintetemet a vonatról. - Ne izgulj... csak néhány nap, és a Roxfort a második otthonoddá válik majd.
Nem izgulok. Nem válaszolok, de annyira egyértelmű. Egyszerűen csak... lepereg rólam ez az egész Roxfort.
Anya sincs mellettem. Itt lenne a helye a bal oldalon... pont ott, ahol Ciara rendezkedik. Így képzeltem el... ott kéne állnia, és rámmosolygnia, aztán lassan Dariusra néznie, mintha csak azt mondaná: vigyázz az öcsédre, rendben?
De mostmár nem Darius az egyetlen, akiről nem beszélünk.
- Indul a vonat! - Ciara puszit nyom apa arcára, én pedig egyszerűen csak oldalra lépek. Kitérek a felém nyúló keze felől is, és csak követem a vonatra. Nem nézek vissza apára, pedig a nővérem még integet is visszafelé. Én csak végigpillantok a vonat belsejében, és máris azt keresem, hol vegyülhetek el Ciara elől. Ahogy meglátja a barátnőit, csak csendben elsiklok az egyik kupé felé, és nem foglalkozok fele, ha utánam kiabál.
- Szabad? - Biccentek az ott ücsörgő fiú felé. Szőke haj, kék szemek... Ő is elsősnek tűnik. ezt nem olyan nehéz megállapítani valakiről, pláne, ha te is az vagy. A fajtársait egészen könnyedén felismeri az ember, ugye?
Akkor ezt gondoltam. Akkor nem tudtam, hogy aki előttem ül, az Seth Morrow. Azt sem tudtam, hogy mekkora befolyással lesz az életemre... csak egy gondtalan kiskölyök voltam a Roxfort felé utazva, ezerféle gondolattal, reményekkel, vágyakkal, amiket persze sosem mondtam volna ki...
És egy kvibli báttyal, akinek a hiánya egyszerűen csak hozzáláncolta magát az életemhez. És aki elől nem tudtam szabadulni.
r o x f o r t o s é v e k é s a h á b o r ú
Ujjaim megszorulnak a pálcámon. Cédrus. Egészen merev, sötét fájú, csendes és tökéletesen simul a kezembe. Nem ellenkezik. Még csak meg sem próbálja, ahogy az előttem heverő sötét homályosságot figyelem, az abban megcsillanó barna tekintetet. Eszébe sem jut, hog ez netán nem helyes... Egyszerűen csak meg akarja tenni, mert erre kérem.
Mert engem erre kértek.
Nem habozok. Tényleg nem. Egyszerűen csak... Egy pillanatnyi elbizonytalanodás az egész, miközben fejemben újra felcsengenek Seth szavai. Tudom, mi a dolgom. Ez így volt mindig is. Seth megkért, netán parancsolt... én pedig megtettem. Egyszerű volt. Egyszerű volt boldoggá tenni, s ezt éppen eléggé élveztem ahhoz, valami furcsa, beteg okból, hogy ne bizonytalanodjak el.
Mégis, a padlón folyó sötéten csillanó vért bámulom, a halk zihálást hallgatom, kitölti a fülemet, bekúszik a koponyámba és ott cseng, lassan, veszélyesen kúszik le a gerincem mentén... Valóban meg kéne ezt tennem?
Tudom, miket tett. Tudom, mivel érdemelte ki Seth gyűlöletét, tudom, miért fekszik most itt, és tudom, mennyire egyszerű lesz... csak kimondani. Seth tanította meg az átkot, és hogy ő honnan tudja? Merlinre... nem az én dolgom. És mégis... Lepillantok a pálcámra, és egy kósza gondolat azt kívánja: állj ellent.
Az alapvető képpel ellentétben nem tetszik a háború. Nem értem a lényegét, egyszerűen csak... feleslegesnek tartom. Nem vagyok annak a híve, hogy ártatlanokat bántsak. Nem vagyok kifejezetten erőszakos. Seth pedig ezúttal ezt az oldalamat keresi.
Talán nem kéne olyan vakon bíznom benne, hogy hagyjam, hogy előhozza?
Nightingale pofájába bámulok. A piros nyakkendőt már teljesen eláztatta a vér, amit én okoztam. Ő nem ártatlan. Ő nem az a fajta, akin csak úgy meg kéne könyörülni. Különben is... csak játszadozunk egy kicsit, nem?
Bassza meg! Miért okom lenne ellenszegülni Sethnek egy sárvérű miatt?
Ezzel a gondolattal hagyom ajkaimon kicsúszni az átkot. Nem habozok többé. A Crucio kirobban a pálcámból, a sötét folyosószakaszt felöltő fájdalmas hangok és kiabálások pedig még csak meg sem rezzentenek. Rideg arccal figyelem a fiú szenvedését, és egyszerűen csak... nem érzek semmit. Nem érzek bűntudatot. Nem érzem azt, hogy rosszat tettem.
Morrow annyira büszke lesz.
Nem ez az egyetlen borzalom, amit megtettem. Túl sok van... túl sok, amiről ha a tökéleteskedő apám vagy nővérem tudomást szerezne, akkor valószínűleg engem is csak nemes egyszerűséggel kitaszítanának a családból, ahogy a testvéremmel és anyámmal is tették. Aranyvér... annyira kibaszott fontos, nem? Annyira, hogy nem okoz nehézséget emiatt a saját családodon átgázolni.
Hazudnék, ha azt mondanám, meg akarom tenni ezeket a dolgokat. De akkor is hazudnék, ha azt mondanám, nincsen választási lehetőségem. Mindig, mindenkinek van. Én pedig Seth Morrowt választottam.
Sok szörnyűséget láttam a háborúban, és mégis... különösebben egyik sem rázott meg. Továbbra is felesleges rossznak tartom az egészet, de sajnálatot már képtelen vagyok érezni. Emberek halnak meg, sérülnek, szenvednek... nem csak a háborúban. Nem ismerem őket, és egy idegen halála egyszerűen csak képtelen megrázni. A barátoknak nevezett háztársak, padtársak? Egyszerűen nem érdekel. Túlságosan lefoglalnak a saját fájdalmaim, és az azok által hagyott üresen kongó heges foltok. Nincs kapacitásom másik problémáival is foglalkozni.
Az első naptól kezdve ott volt közöttünk valami kapocs Sethtel. Nem vagyok benne biztos, hogy mi. Tudatalatti és kimondatlan, egyszerűen csak érzem, és jól tudom, hogy ő is. Elég alkalmam volt már az évek alatt megfigyelni, hogy egyszerűen csak... tudjam. Elégedettséggel önt el, hogy ismerem őt. Hogy sikerült befészkelődnöm a bőre alá, hogy a jobb keze lehetek. Mert egy napon nagyon szükségem lesz erre a kapcsolatra... Még ha egyelőre nem is látom, mikor jön el ez a nap.
2 0 0 1 - n y á r, n a p j a i n k b a n
A kúria ugyanazzal a csendes, hideg bevonattal cseng, mint minden eddigi nyáron. A ládám halkan koppan az előszoba hideg csempéjén, tekintetem pedig épp csak végigjárja a díszes falakat és bútorokat. Akkor fordulok a lépcső felé, ahogy Ciara megjelenik annak tetején.
- Hazaértél? Milyen volt a tanév? - kérdezi ragyogó arccal. Mindig annyira lelkes, de valahogy ebben a pillanatban nem zavar. Régen láttam... a téli szünetben, és az mégiscsak hónapokkal ezelőtt volt.
- Hosszú - rántom meg a vállamat, és figyelem, ahogy a házimanók már cipelik is a ládámat a szobám felé. Ciara úgy ér oda hozzám, és elégedetlen fejet vág, hogy kényszeredetten, de hozzáteszem: - De nem volt rossz.
A nővérem újra rámmosolyog, úgy lép el mellettem, a mozdulat közben pedig csak nyom egy csókot a homlokomra. Hallom, ahogy rendezkedik mögöttem, valószínűleg a talárját ölti fel magára. Valahol sejtettem, hogy máris mennie kell. Nem is mertem reménykedni, hogy netán eltöltsünk egy kis időt közösen. Talán majd este.
- Bocsi, engem várnak a Minisztériumban... Üzensz valamit Milton bácsinak? - kuncog felém, én pedig csak egy halvány grimasszal válaszolok. Szemem sarkából figyelem, ahogy kilép az ajtón, utána meg csak néhány pillanatot várok, mielőtt a lépcső irányába indulnék.
Lépteim alatt ismerősen kopog a kő. Szinte üdvözöl, ettől pedig valami keserű olvad szét bennem. Lassan veszem a fokokat, és már a lépcső tetején meghallom a halk motyogást, amely az egyik csukott ajtó mögül jön. Egyelőre még nem tudom kivenni a hangokat. Óvatos, kimért léptekkel megyek közelebb, ujjaim pedig lomhán megtalálják a zsebem mélységét.
Körbe sem nézek az emeleten. Minden ugyanaz - a szobák, a köztük lévő falakon elhelyezkedő kúszónövények és családunk tagjainak nemes portréi. Ahogy elhaladok a kis üveges szekrény mellett, tele értékes tányér-és pohárkollekciókkal, tudom, hogy anyám egykori csillogó tekintete néz vissza rám a másik falról.
- Theodore... Theodore... é.... én... nem, nem, nem...
Megállok a csukott, fekete ajtó előtt, és egy pillanatig csak hallgatom a gyönge motyogást odabentről. Erőtlen, elveszett, magányos, fájdalmas. Anyám ez... vagy valami olyasmi. Az ő testében él, az ő arcával néz rám vissza, ha pár órára kiengedik a szobájából, de a szemei... a szemei már nem az övéi. Kifakultak abban a pillanatban, ahogy Darius a múlté lett, és azóta csak méginkább elvesztették a fényüket.
- Semmi baj, édesem... Lincoln ma jön haza az iskolából, hm? Talán már itthon is van - cseng apa hangja, a fejem pedig finoman nekibiccen a puha tapétának.
- Darius... Dar... - Az elcsukló hang zokogásba torkoll. Csak egy pillanatig hallgatom a keserves hangot, mielőtt ellökném magam a faltól, és tovább indulnék a szobám felé. A sírás persze nem ereszt. Végigrezgi a folyosót, bennem pedig egyre csak gyűlik a keserűség. Reflexszerűen szorulnak össze ujjaim, de nem engedek magamnak többet. Nem nézek oldalra... A padlót figyelem, amíg elérem a szobám ajtaját, nem akarom látni a saját arcomat sem a falon, se pedig Darius festményének a helyét.
Olyan hamar került le, még csak nem is fakó a tapéta alatta. Tizenegy év... ennyi jutott neki, mielőtt köddé vált volna, és mégis... mintha mindenhol ott lenne.
Én pedig nem eresztem el. Céljaim vannak, rendíthetetlen céljaim, amikhez az eszközöket lassan, óvatosan, finoman építem meg magam körül. Én ugyanis meg fogom találni. A bátyám... ott kell lennie valahol, még akkor is, ha ő már nem emlékszik ránk, a gyerekkora csak egy hiányzó darabka, és fogalma sincs, mit tett velünk. Hogy mi mit tettünk vele. Hogy tönkretettük és kitaszítottuk...
Én meg foglak találni, testvér.
Jellem
Csendes, komoly ember. Az a fajta, akinek a hangját csak ritkán, alapos meggondolás után hallod. A saját gondolatai között él, mégsem álmodozó, egyszerűen csak sziklaszilárd realista és a tényeknek létezik, azokban látja az egyetlen esélyt. Megfontolt és gondos, a saját feladatait pontosan és hibátlanul végzi, ha pedig nem elég jó, akkor addig törtet előre, amíg a tökéletességet el nem éri. Ravasz és kacifántos tervek szövődnek általában ebben az agyban... a hideg, metsző szempár mindent megfigyel, feldolgoz, raktároz.
Céltudatos, ambíciókkal telt, rendíthetetlen és nehéz kizökkenteni, ha valamit el akar érni. Lenézi a nagyhangúságot, a forrófejűséget és hirtelen, átgondoltság nélkül cselekvőket, tulajdonképpen... a legtöbb ember egyszerűen csak irritálja, még ha ezt tökéletes módon titkolja is a kifejezéstelen arc mögött. A komolyság már fiatalabb korában is jellemezte, meglehetősen koravén, bár a saját tudásával nem dicsekszik. Nem, nem... amit csak lehet, megtart magának.
A tiszteletét és bizalmát meglehetősen nehéz kivívni. Nem sok embernek sikerül, de akinek igen, amellett elkötelezett, hűséges társ. Azért a néhány emberért, aki közel áll hozzá, bármeddig elmenne, lojális és készséges társ. Úgy tűnhet, Morrow agyatlan szolgája, aki csak csillogó szemekkel lesi a neki osztott szavakat... de mindez valahol csak egy játék része, egy nagyon komoly játéké. Amely talán egy bizonyos ponton túl szorosra fonódott. Tulajdonképpen Seth egyike azoknak az embereknek, akikre Lincoln felnéz, és akiért tényleg nagyon messze képes volna elmenni.
Apróságok
mindig || tengerek, tengeri állatok, mélység, görög mitológia, örökzöldek, kutyák, átgondoltság, higgadtság, esőillat, szobrászat, megérdemelt büntetés, könyvek, célok elérése, hűség
soha || forrófejűség, hangos, nagyszájú és buta emberek, a rózsaszín összes árnyalata, háborúk, értelmetlen konfliktusok és vérengzés, forróság, tej, mugli kütyük
hobbik || a Roxfortban többnyire Morrowék társaságában üti el az időt, ha olykor-olykor valóban egyedül volna, akkor általában egy könyvben merül el
merengő || legjobb: a testvéreivel töltött gyerekkora a családi kúria hatalmas udvarán és az amögött lévő tónál legrosszabb: a bátyja kitagadása a családból, amely után az anyja is lassan elvesztette az ép eszét
mumus || a bátyját látja, zavarodottan, elfehéredett szemekkel, elveszetten és öntudatlanul, amint őt bámulja, és egyszerűen csak nem ismeri fel
Edevis tükre || Darius
százfűlé-főzet || sűrű, tejszínes állagú és enyhén habos, sötétkék színű, fémes illattal és tengerízzel
Amortentia || erős menta és grépfrút borsos keveréke.
titkok || a kitagadott bátyja és a megtört elméjű anyja.
azt beszélik, hogy... || a háborúban megölt néhány sárvérűt.
A család
apa || Theodore Lincoln Adwell, 50, tulajdonképpen még félvér - nem kifejezetten rossz, enyhe apa-fia, amely inkább hajlik a semleges felé
anya || Blair MacCurran, 46, aranyvér, tulajdonképpen semmilyen - utolsó emlékeink hidegek és közönyösek, ma már rám sem néz igazán
testvérek ||
Darius Theodore Adwell; 19 (ha még él), kvibli - utoljára tizenegy éves korában láttam, de gyerekkoromban felnéztem rá és bálványoztam
Ciara Blair Adwell; 25, félvér - kellemes, nem túl szoros a kapcsolatunk, az igaz, de az otthon töltött időben egészen sokat vagyunk együtt
állatok || nincs, bár nagyon szeretnék egy kutyát
Családtörténet ||
Az Adwell egy évtizedek óta törtető család, amely kétségbeesetten igyekszik elérni az aranyvérűséget. Sajnos még mindig akadnak a közelmúltból nem tisztavérű családtagok bevegyülve, amelyek így rontják az esélyeket, de Adwellék leplezetlen erővel dolgoznak ezeknek az embereknek az eltakarításán. Minden egyes varázstalant igyekeznek eltűntetni a színről, hogy ne húzhassák le a család rangját. Így történt ez Theodore nővérével is, Gabriellal, aki kvibliként született, és lám, ez a gén öröklődni látszik, ugyanis a fia is híján volt varázserőnek. Darius abba a korba lépett, ahogy meg kellett volna érkeznie a levélnek a Roxfortból, és miután ez nem történt meg... egyszerűen csak eltüntették.
Az Adwelleknek sosem esett nehezére az eltusolás és a hazudozás, így történt ez most is. Miféle testvér? Theodore-nak egy lánya és egy fia van, utóbbi pedig majd szépen továbbviszi a család örökségét és remélhetőleg aranyvért csiszol belőle. Ez a dolga.
Nem ez a család egyetlen szégyenpontja - az anyjuk is. Az aprócska, nem túl híres, ír aranyvér családból származó Blair ugyanis olyannyira belebetegedett első fia elvesztésébe, hogy egyszeren csak beleőrült. Talán még egy családtagot eltűntetni már túságosan gyanús volna, így a nőt egyszerűen csak szigorúan az Adwell kúria falai közt tartják, az apja mindig otthon van, hogy vigyázzon rá, a házimanóknak pedig szintén nincs egyéb dolga ennél. Nem, mintha annyira szeretné a feleségét... az talán már elmúlt. Egyszerűen csak attól fél hogy elkotyog valamit valakinek, miután általában egész nap Darius után zokog. Ha vendégek érkeznek, a családfő általában bájitalokkal oldja meg, hogy a felesége csendben legyen. A "Blair sokat gyengélkedik mostanában" megfelelő kibúvó, ezeket a löttyöket pedig többnyire a Morrow családtól szerzik.
Külsőségek
magasság || 179 cm
testalkat || vékony, sportos
szemszín || szürke
hajszín || fekete
kinézet ||
Komoly, csendes alak, az a fajta, aki nem kifejezetten tűnik ki a tömegből - ha nem akar. Kócos, hosszabb-rövidebb tincsek keretezik arca fakó bőrét, amelyet általában csak a nővére csapkod meg nyaranta egy kissé. Egészen magas, mozgékony alak, szerencsés alakkal megáldott, egy kis erőfeszítéssel csinos izmokat is olvaszthatna magára. Nem, mintha lusta lenne... sokkal inkább más köti le a figyelmét. A ruhatára sötét, egyszerű darabokból áll, az iskolában általában tanításon kívül is az egyenruhát hordja és talárt, a mugliviselet pedig megáll nála egy gardó-farmerben.
A legfeltűnőbb benne az a fürkésző, acélos, szürke szempár. Mindent és mindig megfigyel... ezt pedig nem is próbálja meg eltitkolni. Az a tekintet kutat, és az embernek néha az lehet az érzése, a lelkéig lát.
A tudás
varázslói ismeretek ||
Elméleti tárgyakból a legerősebb. Nővéréhez hasonlóan minisztériumi pályára készül, figyelmét leginkább a Számmisztika, az Átváltoztatástan, a Mágiatörténet és a Rúnaismeret köti le. A Bájitaltant egyenesen utálja, egyszerűen csak nem mozog komfortosan a varázslöttyök világában, sőt... az kifejezetten taszítja. Gondolkodni és a tudást magába szívni szereti, csak hogy még jobbnak érezze magát a többieknél. SVK-ből nem kifejezetten erős, sok bűbájt tud és vág fejből, de a párbajozás már kevésbé az ő asztala.
pálca típusa || 13,5 hüvelyk, cédrus, főnixtoll a magja
RBF ||
Rúnaismeret - K
Számmisztika - V
Mágiatörténet - K
SVK - E
Bűbájtan - V
Bájitaltan - E
Átváltoztatástan - V
Egyéb
avialany || Deaken Bluman |
|
|
|
|
