kiütés

Önarckép?  

Tükörkerülő: Christopher Mason

Valahol azt várom hogy lassan kortyolgatva issza meg az erős italt. Ellenben egy az egyben lehúzza. Nem tudom a szavaim hatására, vagy a szituáció miatt. Tény, fura kommunikálni, normálisan kommunikálni. Párszor próbáltuk mind kudarcba fúlt. Hol miattam hol miatta. Hol meg a rossz körülmények miatt.
Kissé kikerekednek szemeim, várom oda kell-e lépnem egy szelíd de erőteljes hátbaverésre ha esetleg félrecsúszna a nedű de nem szükséges megmenteni őt, most se. Hát miért is várok mást?
- Hát persze. Hogyan is volna merszem a csinos fejedddel játszani? Micsoda felelősség…
Talán a hangnem ami játékos is lehetne, ha nem lenne csípős és kegyetlen a döfés. Még el is hinném hogy csak flörtölős piszkálódás, de ez éretlen csíny nem más, ráadásul ahogy előtte kihúzza magát tiszta büszkeségből, mindent elmond. Feldühít, magam sem tudom miért. Temetés ide tisztelet oda, hát engem ne oktasson ki. Ő, aki alig van itt, aki nem is akar ide tartozni igazán…!
- Rendben. Tudod, vagy sem, Nektek is jobb, ha nem vagyok láb alatt, és nem hozok a fejetekre bajt. A néhány évvel ezelőtti karácsonyra még biztosan emlékszel…
- Aha, hogyne… - közlöm savanyúan, mert ez a legegyszerűbb, leigazolni a dolgot ennyivel. Kibúvót keresni és csókolom. - … rémlik valami, meg ezer más indok is miért ne légy vagy nem akarsz ennek a családnak a tagja lenni. Csakhogy ő itt akar látni.
Bökök a fejemmel kifelé, jelezvén hogy ott van az, aki a tetőt adja a feje felé vagy ha azt már nem is jószerével, a fedezetet a bankkártyájára mindenképp.
- Hogy mi? Ugyan már… Te vagy a jobbkeze. A második ember őutána, itt is, meg mindenhol. Te viszed az ügyei legalább felét, tudom jól, és a többiben is mind benne vagy fél lábbal.  Én csak a kislánya vagyok. De Te…
Felnevetek és ebben nincs semmi vidám, semmi hálás a szavakért. Lehet ezt a lány bóknak szánja de inkább maró sav a lelkemnek. Tekintetembe ki is ül a harag, a fájdalom és bár nem célom, rázúdítom ha már ezt így felhozta.
- Na persze…! És én vagyok az, akit elő lehet szedni és le lehet baszni ha valami nem úgy sül el, ahogy tervezte. Aki tartja a hátát mindenért, aki végzi a piszkos munkát kérdés nélkül. Te ’csak’ a kislánya vagy, aki azt csinálhat és úgy amit akar. Te tökéletes vagy neki én ellenben sose vagyok elég jó. Hát nem érted? Hogy is érthetnéd?
Szívem szerint a fejemre szorítanám a kezem és alaposan megmasszíroznám a homlokom de inkább csak megvakarom.
- Te vagy a fontosabb neki. Csak szerintem kurvajól titkolja. Amúgy azt is, hogy tud ő több embert is szeretni egyszerre. De néha azért kilátszik, mikor vetít. Szóval amíg Téged felnőtt, teljes értékű emberként kezel, ne picsogj...
- Tudod mit, Mira? Ahogy szokásod, most is tedd a dolgod és húzz a francba. Ehhez értesz úgyis, mindenkit leszarni és itt hagyni. Majd Alfred helyett is megoldom ha a szarból is ki kell mosni Christ megint. Erről is elfelejtek baglyot küldeni, mint arról hogy a… áh hagyjuk…!
Nem is nézek ki, mert Volkova látványa feltolja bennem a pumpát az egekbe. Azt hittem megbékéltem vele de nem. Rohadtul nem.
- De hogy a ruszki csaj mivel tudta behülyíteni… Mikor egyszer már itthagyott mink… mindent. Na mindegy. Kösz az italt. És igazad van. Nem maradok.
- Meg sem lep az utóbbi. És mondd csak ki:  m i n k e t. Igen így többes számban. De… lássuk be, te sem vagy jobb nála!
Tudom hogy ezzel megbántom. Tudom hogy hiába közelebb akartam kerülni hozzá még messzebb lököm magamtól. De valahol fáj a vádaskodás alatt meghúzódó mély szakadék, amit nem tudom hogy bárhogy lehetne beforrasztani. Alfred talán látott erre lehetőséget, esélyt, én… egyre kevésbé.
- Küldök majd baglyot. Vigyázz a fejedre.
- Ja hogyne, nekem szokásom. Te is!
Azzal elfordulok. Szar látni ha valaki távozik meg is kímélem magam tőle, pláne hogy tudom felszívja magát a viselkedésemen és joggal. Joggal lesz dühös rám apa, hogy elüldöztem. Töltök még egy pohárnyi italt megiszom, lassan. Mire a többiek kitalálják hogy befelé indulnak már totálisan egyedül vagyok. Csak Alfred mosolygós enyhén bosszús szinte élethű arca ingatja a fejét.
Bassza meg ez is!
Suhan át a gondolat a fejemen és kifele menet Mira poharát lendületből a falhoz vágom. Millió darabra törik az üveg, majd a ruszki ribanc megreparózza ha akarja leszarom. Felcsörtetek a szombámba hangosan bevágva az ajtót, mindenki értésére adva engem hagyjanak magamra. Az este további részében a fülhallgatómban dübörgő zenére dolgozom, elvégre ez mégiscsak kifizetődőbb mint egy halott inast siratni, akit voltaképp senki nem szeretett úgy igazán, kivéve talán engem.

Nem igazán az zavar, hogy megzavarnak, hanem az hogy az állítólagos mostohaanyám teszi ezt. Nem fordulok hátra, de nem is kell. Érzem a jelenlétét, érzem magamon a számonkérő pillantását. Ugyan messzebb áll, mert az illata nem érződik el ide, de ettől még bizsereg a bőröm, mintha csak alá akarna férkőzni. Miért nem hagyott minket békén? Minek kellett visszajönnie és ennyi bajt hoznia ránk? És ami fontosabb, minek kellett apának visszafogadnia? Minden csak üzlet és nesze ez mégsem az, mert balga módon bedől egy bájos pillarebegtetésnek. Alfred arca ugyanolyan kedves mint volt. Mennyire kár hogy fel kell néznem rá egy koszos festmény képében nem pedig ténylegesen az átható szemekbe pillanthatok… Kibaszott igazságtalan az élet.
- Megelőztél…
Könnyfelhős tekintetem megdermed és úgy fordulok hátra, mint akit megcsíptek. Nem Volkova áll a küszöbön, hanem a ’kishúgom’, aki minden nem csak kicsi és minden nem csak húg. Úgy mérem fel, mintha most látnám először. Kezemben a kristályüveg, ujjaim a nyakát szorongatják mintha csak az lenne az az orosz balfasz, aki megölte az öreg komornyikot én meg épp most fojtogatnám.
- Biztos sok munkád volt ebben. De megérte.
Súlyos, néma pillanat múlva közli ezt a lány miközben én döntök. Szavai hatására elfordulok, s talán azt hiheti nem óhajtok vele beszélni de csak egy némának szánt halk sóhaj szalad ki a számon. Ez amolyan megadás saját magam felé is, hogy jó, ha már itt van legyek kedves vele. Mert… talán ő is az próbál lenni? Szabad kezem ezért nyúl egy üres és tiszta pohár után fordítja fel hogy nem kis adagot löttyintsek bele, majd a magam kiüresedett csiszolt kristályába is.
Halk koppanás kíséretében teszem le a brandy-t és a két poharat kézbe kapva indulok pár hosszú határozott lépéssel Mira felé. A neki szánt poharat felé nyújtom, elvégre a megjegyzéséből azt következtettem le ez kell most neki is. Ezért jött. Vagy a magányért, de akkor azt meg máshol kell keresnie.
- Ha te mondod.
Vonok vállat és ha elfogadja az italt a poharam az övéhez koccintom mielőtt elhúzhatná.
- Alfredre. Tőle jobbat keresve se találunk.
És ezt értem mindenre. Értem a feladatára, értem a személyére, értem a tetteire. És persze a hiányára leginkább.
- Tudod… - kezdem tétován miután az újabb aranybarna ital végigmarja a torkom. -… khm, sejtettem hogy a temetésre eljössz. Alfred miatt. Meg talán kicsit Cartwright miatt is. De gondolom eszed ágában sincs maradni.
Igyekszem semleges hangszínt megütni, inkább tényszerűt semmint dorgálót vagy számonkérőt.
- Nem hibáztatlak, de… ha esetleg bajba kerülnél…
Elakadok. Hogy mondjam meg, hogy ha kell segítek? Nem vagyok jótékony szolgálat, de azért néha hajmeresztő mennyire önfejű kislány létére.
- Chris a fejem veszi ha bajod esik. Szóval…. néha azért küldj egy baglyot.
Biccentek a pohár mögül amolyan bíztatóan. Bár sose voltunk közeli viszonyban és nem hiszem hogy ez az alkalom fog esetleg összehozni, de ő is ennek az elcseszett családnak a része. És ha már apán folyamat rajta kell tartanom a szemem, mert rettenetes milyen ökörségekre képes, Mirán nem tudom pláne ha azt se tudom merre bóklászik.
- Legalább miatta. – pillantok ki az ablakon kettősükre. - … meglep hogy mennyire szeret téged. Sokkal jobban, mint engem valaha.
Hát ezt lehet nem kellett volna hangosan kimondanom. Zavarba is jövök és jonn ötlet híján tűnődésnek álcázva nem is pillantok Harpell felé. Nem akarom hogy lássa ahogy a csalódás keserű tengere mardossa a lelkem, és mellette kissé… az irigységé is.

focilabda

hopp!

454

Nevetséges Mira, ahogy azt a béna virágkoszorút szorongatja, mintha csak egy mentőcsónakban lévő úszógumi lenne, ami az életet jelenti. Pedig nem. Volkova láthatóan zavarja jön a megjelenésünk után, de ez legyen csak az ő gondja, nem tudom sajnálni. El is tipeg a szemközti szobák valamelyikébe rövid kis sutyorgásuk eredményeként, nem tudom merre, nem figyelem. Idegesít az a melegség apa kék szemeiben, amelyek rá vetülnek. Olyan rajongást sugall, amit szinte képtelenség szavakba önteni. Még az egyedi, felbecsülhetetlen értékű vagy mágikus tulajdonságú kincs esetében is ritka kevés az olyan, ami ekkora hatást vált ki belőle. Ha rám néz mindig hideg, kemény, acélos a tekintete. Tele van elvárással. Egy ember tudta ugyanezt a melegséget kiváltani, de nem ilyen mértékben. És az az ember ott kapaszkodik bele a virágkoszorújába. Érthetetlen mit eszik ezeken a csajokon. Én az elején próbáltam Mirával jó fej lenni, ahogy kérte, de dacos kiskamasz volt ráadásul azóta hogy véletlen rányitottam még annyira se akartam tudni a dolgairól. Ő meg még jobban került engem.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Ignorálom hát a nekem intézett piszkálódását is. Megvonom a vállam, közömbös hűvösséggel szemlélem őt és nem érdekel ha zavarba hozom ezzel. Mit érdekelte volna őt? Sose bírta annyira ő se Volkovát, legalábbis egyszer ezt ejtette el. Nekem tényleg mindegy Chris kit dug éppen, ha nem hozza haza. Ha nem akar beleszólni a dolgokba és nem akar az… élet része lenni. Ha nem akarnak miatta megölni valamennyiünket. Csóri Alfred neki köszönhetően járt így. És ha eddig semleges is voltam hát ezek után nehezen tudok megbocsájtani. De persze fapofával lépek közelebb hogy meghallgassam mennyire komoly ez a kapcsolat újra és mennyire legyünk családféle. Hát ez nehéz. Nehéz neki, kimondani ezt, de muszáj. Nehéz ezt végighallgatni is. Ordítanám szívem szerint hogy itt két ember nem viselkedik csak úgy ahogy ő azt elvárja, és az nem én vagyok és nem is ő. Az egyik az a vörös kis ciklon, akit épp ölelget a másik meg aki bent szedi össze a holmiját, de lakatot teszek csak a számra és hűvösen összefonom magam előtt a kezem. Zárkózón. Nem tudom akarok-e ehhez a családhoz tartozni ha Cartwrighton kívül más is benne van. És már Alfred sincs, akire számítsak. Ó hányszor szedtük össze hol Sophie hol munka során szétcsúszva őt. Most már minden ilyen jellegű feladat egyedül rám marad.
Végtelennek tűnő pillanat, míg az ölelésből szétrebbenés lesz és ezt Anna újbóli felbukkanása váltja ki halk tompa csörömpölést megelőzően. Néma dölyfös csendben nézem végig az öltöztetési ceremóniát, mintha valami ócska mugli film lenne, nem kerüli el figyelmem ahogy a nő letapizza itt meg ott, mintha csak az övé lenne. Röhöghetnékem támad, így mikor felénk fordul szabályosan meglepődöm. Ahogy végigméri Mirát és megdícséri akaratlan oldalra sandítok. Valamiért – talán mert tudom annak a véletlennek a folytán, hogy lánnyokkal bújik ágyba – sose néztem meg úgy. Már férfiszemmel. Pedig Volkovának igaza van, sokat változott pár röpke év leforgása alatt. Szinte Anna magassága, kissé alattam van de majdhogynem utolért már.  
- Mehetünk, ha azt mondod
Anna kérdése megakaszt. Egy pillanatig azt hiszem a gondolataimba olvas, de csak azt várja én adjam az utasítást. Tekintetem összefonódik apáéval, aki csak egy biccentéssel jelzi beleegyezését. Megköszörülöm a torkom, a feladat súlya bár agyon nem nyom azért zavarba hoz.
- Nos, akkor fáradjatok a kert végébe…
Egy elegáns karmozdulattal jelzem az út irányát de nem indulok meg. Hagyom hogy apa kezdje a sort én meg felsorakozom, ahogy leértünk, utolsónak. Ott már minden készen áll. A székek, a pap, a koporsó, az emberek akik majd teszik a dolguk. Nem akartam se hosszú se idegörlően vontatott dolgot kikanyarintani az egészből. Mivel csak mi vagyunk, így értelme sem lett volna igazán. Fura dolog ez, intézni egy ilyet. Tudva, senkit se érdekel semmi rajta mert mindenki csak túl akar lenni. Ugyan ki figyeli, hogy mennyire díszesen faragott egy koporsó vagy hány tucat virággal felcicomázva? Vagy hogy kála van e liliom helyett? Oda se figyelek ezekre, valószínű más se. Az összhatás megfelelő, a szertartás rövid és bensőséges, nekünk nem kell búcsúzószöveget mondani, csak ha valaki akar. Én nem akarok. Szerettem Alfredet, a bölcs éleslátása hiányozni fog, kicsit a nagyapámnak hatott, meg a ház tartozékának is egyúttal, de nem pótolja ezt egy kurva festmény. Talán ezért is akarta apa hogy itt pihenjen meg. Közel a házhoz, amit szeretett.
Sóhajtva figyelem, ahogy a ceremónia végén az emberek ásót ragadnak és lapátolni kezdik a földet. Mindegyik halk dübörgéssel végződik, tudom hogy egy idő után ez a kongás megszűnik de nem bírom kivárni a végét. Egyszerűen sarkon fordulok és visszasétálok a házba. Megállítani tudom, senki nem fog, ennyi pedig nekem is kibaszottul jár. Bent a portré előtt fékezek le, aki rám pillant, kérdőn mered felém.
- Meghitt volt?
Egy kósza pillanatig nem szólok csak fixszírozom a varázstárgyat rajta a hajdani inas arcával.
- Az….Amennyire lehetett.
- Köszönöm.
A tekintetem ellepi a pára talán a hálálkodásra vagy mert amúgy is kikívánkozott ez csak nem mások előtt. Legördülni ellenben nincs ideje annak a könnycseppnek vagy ha meg is teszi gyorsan eltüntetem és úgy teszek, mint aki csak egy italért jött, jól megdézsmálni Cartwright készletét. A brandy hűvös kristályüvegének érintése segít visszanyerni az önuralmam mellett a közönyöm álcáját. Az ital pedig, hát az égetően jól esik ezek után.

Tényleg leszarnám én Mirabellát, tényleg. Csak apa külön kérte, ma ha lehet minden legyen óramű pontosságú. Gondolom túl akar esni szimplán ezen az egészen, mindenfajta körítés nélkül. Amennyire tudtam segítettem ennek az egész szarságnak a szervezésében. Nem örömmel persze. Ki szervez örömmel egy vacak temetést? Ki választ koporsót vagy virágcsokrot lelkesen? Nem mondom, hogy nem érintett meg az öreg Alfred halála, kedves volt meg minden, de nem állt hozzám annyira közel, mint Cartwright-hoz. Ellenben még ennek ellenére is én voltam a második, aki a legközelebbi hozzátartozójaként számontartott. Nem hagyott sok vagyont hátra, azt is meg minden egyebét apa kapja. Hát ez van és jól is van ez így.
Már egyszer rádörömböltem Mirára hogy ne tollászkodjon, hanem kapja már össze magát végre, de csak hisztérikus kiakadás és ordibálás lett a vége. Pedig most igazán rendesen kopogtam -ugyan idegesítően hosszan az is igaz-, meg minden. De persze én ne szóljak bele a dolgaiba. Hát kurvára nem is akarok. Nincs ebben örömöm hogy itt pesztráljam, köszöntem szépen. 
Dühös fújtatással csörtettem vissza a szobámba és csaptam be az ajtót magam mögött de úgy, hogy a falon a festmény leesett és az üveg a keretben megrepedt és csinilngelve széttört.
- Francba!
Káromkodtam el magam majd a pálcám után kezdtem kutatni. Meg is találtam hamar a lezserül ledobott zakóm belső zsebében. Női magassarkúk kopogása törte meg ekkor a beálló csendet. Meg is torpant miközben én megbűvöltem a Hárpiák poszterét a helyére.
- Dave, hát mindig rád kell várni?!
Elsőre azt hittem annak a spinének a hangja szűrődik be, de tévedek. Mira gunyoros hanglejtése jön át az ajtón szelíden tompán. Morgok egyet magamban, de minekután válasz nem érkezik tőlem, mert erőnek erejével lakatot teszek a számra, a kopogások a lépcsőn lefelé elhalnak pár perc múlva. Nem értem apát mit eszik azon a nőn, vagy Mirabellán. Minek fogadta újra vissza, mikor köszönés nélkül elhúzott a picsába itt hagyva minket? Vagy azt a kis csitrit, aki csatangol csak a bajt és a bosszúságot okozva hol neki hol nekem? Nem tisztem persze ezekben a dolgokban véleményt formálnom még akkor sem, ha van. Ó de mennyire, hogy van! Hát oké, legyenek együtt ha neki ez kell, mit bánom én, de jó pofát nem fogok hozzá vágni. Se Mirához! Eddig se igazán, de az elmúlt másfél év vergődés után végképp nem.
Elvégzem az utolsó simításokat, a tükörben egy tökéletes külső köszön vissza azzal elindulok megkeresni apát. Feltételezve, én vagyok az utolsó befutó a társaságból.
Elhúzom a szám akaratlanul is az ölelkező párocska láttán. Anna épp most omlik össze valami fehér papírfecnivel a kezében, gondolom Alfred utolsó level. Olyan fehér az iromány, mint a nő bőre kontrasztban a fekete anyaggal amit visel. Amit mindannyian viselünk. Rendezem vonásaim az unalmas unott fapofával biccentek és mormolok egy halk üdv, Volkova-t aztán részemről ennyi. A vöröske csak egy lesújtó pillantást kap tőlem, többet nem érdemel mert ma nagyon igyekszem a kért szintet hozni dacára... nos, mindennek és mindenkinek. Kissé távolabb állok meg tőlük, megvárva míg Chris összekaparja a lelkileg rottyon lévő nőt. Nevetséges hogy itt produkálja ezeket a féligaz érzelmeket, mert ha lenne oka valakinek kiborulni az én lennék, Mira, no meg leginkább apa. Hagyjuk.
- Minden készen áll, ha gondoljátok.
Bököm közbe egy kissé alkalmasabb pillanatban, mert akarom hogy tudják, nem rajtam bukik el az óramű pontosság témája. Arra azért kíváncsi vagyok hogy Harpell hogy fogadja Anna újbóli felbukkanását. Örül vagy hasonlóan jeges rideg mint én? Igyekszem olvasni suttyomban a vonásaiból, nem sok sikerrel persze. Nem vagyok pletykás, csak Alfred halálát írtam meg a bagolysürgönyben, ezt a fajta extra meglepetést nem kötöttem az orrára hiába tudtam addigra már hisz én cipelhettem be a Mungóba. Egyszerűen csak nem éreztem jogomba állónak, Cartwright pedig nem hatalmazott fel. No meg, jobb dolga is volt mindenkinek az is igaz. Az aurorokat lekoptatni, a temetést intézni, ő Volkovát pátyolgatta mikor épp nem veszekedtek az újságok hasábjai miatt… és ha már újságok. Mind az apa mögött lévő komódon pihen nagy kupacban. Gyújtósnak még jók lesznek… kár hogy Alfredot hátra temetjük a kertbe szűk családi körben nem egy fasza máglyát építettünk neki. Na mindegy.

Vannak napok amik bár jónak ígérkeznek mégis szarok. Rohadt szarok. Így van ez a karácsonnyal is, meg úgy az összes elcseszett ünneppel. Hála égnek nem tartozom azok közé a nyárverők közé, akik ilyenkor maszlagosan összeborulnak a karácsonyfa és a tojáslikőr alatt és Cartwright se az a pasas aki megkövetelné hogy ne legyek önmagam. Jó talán a tavalyi volt az első és az egyetlen, az is a húgomnak köszönhetően. Aztán Chris is rájött, hogy mi kurvára nem működünk egy normális átlag családként és elengedte a dolgot. Mert se normálisak nem vagyunk se átlagosak. És mivel mindenki ekkortájt utazik el ostoba mód világgá kürtölve úti célját ezzel hencegve körbe az ismerni vélt és ismeretlen ismerőseinek nekünk remek alkalom a szabadon hagyott mugli és varázslakások kifosztása. Szóval munka van dögivel és Cartwright utasításai évről évre profitozó csinos kis summákban köszönnek vissza januárra. Csakhogy idén bemondta az unalmast. Azt hinné az ember hogy a picsa Volkova miatt, de nem… ő szimplán csak lelécelt kurvázni Jamaicába. És mit ad Merlin míg ő sört vedel én dolgozhatok, rám marad a csürhe tegyek belátásom szerint.
Nem is lett volna ezzel gond, sőt még tetszett volna az újabb kihívással járó feladat ha nem lenne egy két nagypofás a bandába akik se a helyüket se az értéküket nem tudják. Chris meg elfelejtette őket pofán cseszni indulás előtt egy csinos kis átokkal szívélyes karácsonyi ajándékként, hát így esett hogy  a legutóbbi lopásnál az egyik lelécelt idő előtt beszívatva engem a pálcám pedig besült az egyik általa elcseszett mágia hatására. Miután a Patkányfészek kong az ürességtől, minden mozdítható ember terepen van kénytelen vagyok nem túl vidám hangulatomba hazatérni, Hogy a Garden Lodge-ba eldugott tartalék fegyvereket magamhoz szólítsam.
Eszembe se jut hogy Alfredon kívül valaki lófrálna itt, így bár hebegve habogva rám köszön és letorkollom valami dörmögős kulturált köszönéssel és egy ’ne most’-tal…. majd felrobogok a lépcsőn kettesével szedve a fokokat. A Trix által készített illegális pálcákból egyet Alfred szobájába rejtettem el kettőt meg Miráéban. Alfred a lépcső felénél se jár mikor már a kezembe van a lakájnál elbújtatott kőrispálca és már úton vagyok Mira szobája felé mikor…
- Fiatalúr….
- Ne most Alfred…!
Morcanok rá és nyitom a szobát, amikor több esemény tanúja leszek. A szétrebbenő párocska sikkantása, a szőke ismeretlen tincsek tulajdonosának meztelen idomainak látványa fél tizedpillanatra, a csomagolópapír vakítása elé lebegve és a húgom mérges visszafeleselése. Arca olyan piros mint a haja és a masni az egyetlen öltözéke.
Egyetlen pillanatra még én magam is meglepődöm aztán persze látva a szituációt amibe belemásztam már negédes élvezetes vigyor terül szét a képemen. Még szerencse hogy nem a vér szerinti húgom így büntetlenül bámulhatom meg. Sose voltam úriember, sose leszek az.
- Hoppácska… hogy te itthon?
Teszem az ártatlant és ja, még szélesebbre nyitom az ajtót, úgy jó sarkig hogy a mögöttem felkullogó Alfred is megcsodálhassa a ruhátlan testeket, már kiből mennyi látszik.
- Látom nem csak Cartwright csajozik és gandzsázik…
Utalok a kacajvízre mert az egyik üres üveg épp a lábam előtt hever. Megpörgetem a kezembe lévő pálcát. mintha csak unatkoznék pedig csak az időt és az élményt akarom tovább húzni.
- Kit köszönthetek a barátnődbe? Jó a szerkód Szöszi…
Jegyzem meg ördögi vigyorral kacsintva, majd nem kéretem magam és nem foglalkozom a lesújtó tekintetekkel, besétálok a szobába és Mira íróasztalát túrom fel.
- Már itt se vagyok csak… a…
Felemelem a pálcákat kiemelve az asztal fiókja alatti rejtekhelyükről őket. A fiókot meg ferfordítom hogy a tartalma a padlóra hulljon. Füzetek, könyvek, penna, tinta minden. 
- Legközelebb ha itt lepedőztök csukd ajtóra a szobát ’hugi’ .
Jegyzem meg flegmán kioktatóan, élvezve a pironkodós pillanataikat.
- És rakj rendet… micsoda disznóól…
Forgatom a szemem színészkedve a felforgatott fiók felé bökve mintha nem én műveltem volna.
- Örültem… leszBoszi!
Biccentek a bájos kis barátnő felé aztán röhörészve kisétálok, az ajtóval nem fáradva. Alfred ekkor ér oda hebegve valami sajnálom-ot meg akartam szólnit… mire csak a vállára teszem a kezét és közlöm.
- Drága Alfred… ez volt a legszebb karácsonyi ajándék, ilyeneknél sose szólj…
Azzal lendületesen elvonulok mert még négy házat kell szemügyre vennünk, hacsak valaki valami oknál fogva meg nem állít.

Mi tagadás legyezi az egómat a tény, ahogyan szelíden beleborzong bőrét csiklandozó leheletembe. Ha szemtelen lennék vagy jobban ismerném mi a tűrés és toleranciahatára talán el is nyújtanám ezt a pillanatot azzal, hogy szelíden a nyakába sóhajtok, de inkább nem teszem. Helyette inkább kivárok és épp ennyi kell hogy a varázs, már nem a körénk vont hanem a benne tomboló akarás elérje azt a pontot mikor már nem bírja tovább. Trix legalább ugyanannyira készségesen indul meg szinte ugyanabban a pillanatban felém, mint én felé, hogy aztán lelopjuk így együtt a távolságot, ami elválaszt minket.
Váratlan fordulat hogy a heves csókba még hevesebb zuhanás vegyül, mégpedig a lány jóvoltából. Annyira hirtelen történik hogy ahogy ő kibillen az egyensúlyából visz engem is magával. Talán ha tudom vagy látom előre megakadályozom, mert a súlya azért nem okozna gondot, de ilyesfajta meglepetésként csak a gravitáció szippant be, hogy ő kerüljön a kanapé puha szövetére én meg felé, újra nagyon közel.
Kuncogok egy sort, de már újra támad ezúttal ő és ott folytatja ahol abbahagyta az imént. Ajkai pajkos játékra hívnak, nehezen állom meg hogy ne harapjak telt ajkába, keze pedig már a hátamon simít végig, befészkelve magát a ruhám anyaga alá.
Óráknak tűnő hosszú percek után emberelem csak meg magam annyira hogy elszakadjak tőle és a zöld szemeibe nézve meglássam a szándékot. Módfelett az enyémre emlékeztet, de talán némi aggodalom is belevegyül. Somolyogva támaszkodom meg távolabb kerülve ezzel tőle. Kell így egy pillanat, hogy a fejem kitisztuljon annyira, hogy nem túl leplezett szándékomat egyértelműsítsem számára is.
- Nem itt… - dörmögöm a kanapé felé bökve, mert bár nem vagyok túl nagy erkölcscsősz, azért adok a formaságokra. – Gyere hercegnő, vár egy kis pezsgő meg kaviár odafent…
Fejemmel fel bökök a mennyezet irányába, jelezve hogy a tágas luxuslakosztályért és a vele párosuló kilátásért bizony tizenöt szintet kell megmásznunk… már ha akarja. De mi másra is van a lift?
Kezem nyújtom felé, és szelíden felhúzom magamhoz közel, hogy újra érezzem formás teste érintését de csak futó csókot lehelek ajakira. Gyorsan felkapom kevéske cuccainkat és ha nem ellenkezik kézen fogva vezetem határozottan a lift felé, hogy aztán fent a körpanorámás tetőtérben a kilátás mellett  egy hosszú, szenvedélyes éjszakát töltsek vele. Még magam sem sejtem mennyire emlékezetes lesz, nemcsak nekem hanem neki még inkább.

Élvezet piszkálni ezt a lányt, vagy legalábbis szórakoztat, ahogy újra meg újra képes vagyok meglepni. Pedig nem tűnik olyan fajtának , aki könnyen elcsábítható lenne. Talpraesett bár talán valamelyest tapasztalatlan még, de mindez pár kósza év és elmúlik. Oda lesz az üde ártatlanság, a naivitás, és besavanyodik mint a legtöbb hozzá hasonló mágiahasználó.
-Azt hittem, ez a pálca neked készül...
Mulattat a hangszín, az, ahogyan felcsattan. Mintha csak féltené a pálcát, holott már megkapta ellenértékét, így jogot nem formálhat rá. Vicces az is, hogy helyettem akar kiállni a tulajdonomért… mintha csak egy tejfölösszájú ötéves lennék, aki ne tudná megvédeni önmagát vagy legbecsesebb tárgyait.
- Jobban tenné, ha készíttetne egy sajátot magának.
Somolygok az hangos gondolatmeneten, mert így persze ő jár a legjobban. Nem hibáztatom valahol érthető de valahol sejtheti nem kell annyira könyörögnie a munkáért.
- Talán akar is…
Utalok kétértelmű hangszínnel kissé felé billentve a fejem, hagy izzon csak közöttünk a levegő, hagy támadjon csak nagyobb zűr abba a logikusan érvelő kis buksiba. Nem akarom hogy győzködjön, mert engem semmiképp nem kell, Christ meg… ráér egy másik alkalommal.
-Úgy látom elégedett vagy a munkámmal.
- Miért ne lennék?
Kérdezek vissza pimaszul, de válasz helyett inkább bölcsen folytatja.
- Én pedig elégedett vagyok a pálcával. Szép munkát végzett.
Elégedett vigyorral figyelem, ahogy közénk emeli szemmagaságtól kissé lejjebb a kapott csokrot. Már csak az adna nagyobb élvezetet ha ujjai rásimulnának a virágokra, hogy elgyönyörködjek karcsú és elegáns játékukon, a szép a szépen.
- Próbálgasd még.
Talán a pálcára érti, talán a varázslatok újabb és újabb előhívására, de én már túllépek ezen a szinten és inkább veszélyesebb vizekre evezek a képzeletbeli óceánon. Egészen pontosan hozzá közelebb, s most engem lep meg mennyire készségesen hagyja hogy köze húzzam magamhoz, sőt… egész bele is simul a karomba.
- Nem kell kétszer kérned...de lehet inkább téged próbállak ki
Búgom lágyan, de vágytól fűtve. Nincs igazán ellenkezés, sem szavak már, miknek értelmük vagy jelentésük van, csak ő van meg én és az aranylón pislákoló megidézett fényfoltok körülöttünk, melyek tánca körbeleng minket. Tökéletes pillanat ha Trix menthetetlenül romantikus alkat és talán az is. Mert még a tekintete is azt sugallja, ragadjam meg a kínálkozó lehetőséget, s nem lennék én az aki ha elszalasztanám.
Csak egyetlen pillanatot engedek neki vagy inkább magamnak hezitálásra, aztán szenvedélyesen, követelőzőn, de közel sem durva módon veszem birtokba ajkait. Beszívom az illatát miközben még közelebb vonom és bár nem indulok vele fizikálisan semerre mégis rátévedünk egyfajta útra, ami vagy az édes gyönyörök vagy a keserű éjjel felé mutat utat. Valójában csak rajta áll mit is akar. Mennyire is akarja. Ha olyan ügyesek az ujjai mint ahogy a pálcát készítik lehet el se engedem ma éjszaka.

Belőled egy is sok Vöröske

Bár lenne egy normális húgom!

-Főbenjáró átok, háztartási bűbájok, gyerekes ártások…
Bár a hangjában igyekszik leplezni a csalódottságot, azért kiérzem a neheztelést. Nem vagyok ostoba és mellesleg jó pár nővel volt már dolgom.
- Az egész attól függ, hogy milyen magabiztos a varázsló vagy a boszorkány, aki a kezében tartja a pálcát.
Hümmögve értek egyet, és tetszik hogy hideg vérrel tűri, ahogy rá szegezem a  varázseszközt majd végül csak egy egyszerű alap varázsigét alkalmazva tesztelem használhatóságát.
-Csak egy Lumos? Igazán kipróbálhatnál valami erőteljesebbet is.
Bírom, ahogy türelmetlenné válik, ahogy noszogatni kezd, mintha ezzel akarna igazi löketet adni. Kicsit anyáskodó, kicsit önérzetes, de minden téren szexi, és jól áll neki a méltatlankodás. Így csak laposan felfelé pislogok rá, ezzel is húzva a pattanásig feszült idegeit és elégedetten somolyogva kérdezek vissza.
- Szeretnél… valami… hm… erőteljesebbet?
Sok minden felötlik bennem, varázslat is és másfajta varázslat. Talán ezért is kérdezek így, sokat sejtető hangsúllyal és hangszínnel. Szeretném ha újra elpirulna, mert lehet akkor nem állnám meg hogy menten meg ne csókoljam még akkor is, ha ez… korai lenne és talán valamilyen szinten elhamarkodott.
A pincér befut a rendeléssel, de mivel ez Cartwright hotele ahol mágusok is sokszor fordulnak meg szeme se rebben a fénylő pálca láttán. Egyetlen néma nonverbális igével eloltom a halovány kis fényárt, ami a lámpák sziporkázó fényárjában igazán felesleges de számomra azért tetszetős.
-Gyerünk David! Mutass valami komolyabbat!
Imádom a követelőző hangszínt, amely önkéntelen valahol ösztönösen tör fel belőle és bár vonakodva de szót fogadok. Egyszerű pálcamozdulatsorral vonom körbe magunkat, apró aranyló fénypöttyöket idézve meg majd egy csokor vörös rózsa pattan ki a pálca végéből hogy az Trix kezébe landoljon. Semmivel, senkivel nem foglalkozva lépek felé és állok meg előtte, úgy hogy aztán lenézve rá a kezem nyújtsam. Ha engedi, segítek neki talpra állni, ha nem reagál szelíden húzom két lábra, hogy körülbelül egy szintbe kerüljön velem.
Csodálattal vegyes áhítattal figyelem vonásait míg ujjaim egy illetlenül hosszú perccel tovább időznek el kézfején hogy aztán a fülébe suttogva valljam meg az igazat fokozva a hangulatát.
- Lenyűgöző pálca egy lenyűgöző személytől…
Búgom negédesen szelíden a füléhez érintve ajkaim hogy végigsúrolják a finom bőrt miközben belélegzem illatát. Bársonyosan cirógató érzés, de nem kapkodom el semmit. Még nem.
- Okos döntés volt a szemiflázs. Otthon vagy a láthatatlan lények becserkészésében, mi?
Csillan meg ravaszkásan a tekintetem és egy kissé visszább húzódva tőle kikapok a csokorból egy szál virágot.
- Ago aureus
Suttogom halkan, kissé rekedten, mire a szirmok égő vörösből aranyló ónsárgává válnak. Bár nem igazi arany, sokkal inkább egyedi mint a tucat csokor a lány kezében. A szirmok ellenben ugyanolyan puhák és finoman selymesek, hát megemelve kezem végigsimítok vele a boszorkány arcán.
- Lehet oda sem adom Cartwrightnak…
Dörmögöm és bár a pálca is értékes, ez már egyértelmű a boszorkány még inkább. Így, szinte karnyújtásnyi távolságon belülre kerülve óvatosan csúsztatom a derekára a kezem melybe a pálca is van és vonom közelebb ha engedi az aranyló pöttyök kavalkádjában.

Élvezettel figyelem, ahogy a lány arcára a meglepettség után a kalandvágy vigyora ül ki. Nem ellenkezik, nem picsog sem mikor ráadom a sisakot, sem mikor fel kell szállnia mögém. Élvezem egy kicsit a belém karoló kezeket, melyek most biztonságot keresve fonnak át. Remélem nemsokára más miatt ölelnek hasonlóan lelkes szenvedélyesen körbe, de csak megsomolygom a gondolatot és felbőgetve a motort egy erős rántással elindulok a Hilton felé. A kocsik között szlalomozva pár piros lámpát figyelmen kívül hagyva el is érünk a hotel impozáns bejáratáig, hogy ott aztán leparkolva előtte lesegítsem a lányt majd én is megválok a nyeregtől.
Várom hogy megüt a száguldozás miatt vagy szóvá teszi hogy milyen vagyok, meg akarom én talán ölni, de valahogy inkább közömbösnek hat az egész dolog iránt. Az ajtóban előre engedem, és az elénk siető komornyiknak intek hogy merre is mennénk. Ő már tudja a dolgát, vezet is pár kurtán udvarias szót fecsérelve ránk és nem telik el tíz perc se, máris a puccos privát asztalok egyikénél ücsörgünk.
-Remélem a új pálcádat használtad az Imperius-átokhoz, hogy bejöhessünk ide...
- Elárulok egy titkot… nem kell imperius átok.
Felszökik a szemöldököm és kihívóan meredek rá. Mit szól hozzá? Álltalában a nők buknak a pénzre. És nekem ha úgy tetszik nagyon sok is van. De nem célom ezzel vagy a luxus bármely ígéretével megvesztegetni. Ezek eszközök csak hogy célokat érjek el. Erre tanított Cartwright.
-Én fizettem a kávézóban, most rajtad a sor!
- Ne aggódj ezen… a ház állja a fogyasztásod
Bökök szórakozottan az itallap felé, hogy ha akar rendeljen csak magának. Én addig ledobom a kabátot magamról majd belenyúlva a tértágított zsebébe előveszem a lánytól kapott kis csomagot. Óvatos érdeklődéssel nyitom ki és mustrálom a benne lévő varázseszközt. Szép darab, nem kétséges. Nem holmi ócska kontármunka, és bár nem olyan kifinomult stilisztikailag mint mondjuk Ollivander pálcái azért meg kell hagyni nemcsak a fa van ügyesen megmunkálva de összhatásban a pálca is tiszteletet parancsoló.
- Szóval… ugyanolyan jól remekel főbenjáró átok esetében is akárcsak egy egyszerű suvickus-nál?
Gonoszkodom vele, magam sem értem miért. Tudom hogy nem ez az út hogy elnyerjem a szívét vagy ágyba vigyem, de nem is rohanok annyira előre ezzel. Ujjaim közé fogom hát a vesszőt és megpörgetem köztük. A bőrömhöz érő hideg fa érzete valami mást is ígér… erőt, varázslatot. Talán a szemiflázs mag teszi.. ki tudja.
Egy percig hanyagul a készítőjére tartom majd végül le a lábunk irányába.
- Lumos…
Búgom és a pálca végén rögtön halk fénypötty jelenik meg. Eddig jó.. nagyon jó.