Örültem az ítéletnek, hiszen ezt akarta mindenki. Jasper ártatlan - a bíróság szerint is, szabad, nem kell börtönbe mennie. Boldog vagyok, de van egy kis keserű szájíz is mellette, mert Jasper nem értékelte, amit érte tettem. Ez piszkálta az önbecsülésemet, mert mégis csak azért jöttem ide, hogy neki segítsek, és még csak egy köszönömöt sem kaptam tőle.
Láttam, ahogy elindultak a kijárat felé, de muszáj volt beszélnem vele még egyszer. Csak egy köszönömöt szerettem volna kapni, semmi többet.
-Jasper, várj! - siettem utána. - Örülök, hogy jól végződött ez az egész dolog.
Ahogy megfordult, láttam rajta, hogy egyáltalán nem akar beszélni velem. Mérges volt, látni sem akart - ahogy mindig. Ettől megint, újra és újra megzavarodtam. Mit tehettem vele, hogy ennyire meggyűlölt. És mint mindig, most is könnyek szöktek a szemembe, amikor megláttam az elutasító pillantását.
-Én... - ...nem akarok semmit tőletek, mondtam volna, de a kezem rátapintott a varázspálcára, amit Jaspernek készítettem, és mindig magamnál hordtam. Talán most odaadhatnám neki. Talán akkor látná, hogy a jó szándék vezérelt.
Csak egy pillanatra néztem Sophie-ra, vajon emlékszik rám? Biztosan, nem volt olyan régen az a tanóra. Mit fog gondolni, amikor kiderül, hogy tényleg készítek pálcákat. És Jasper el fogja fogadni az ajándékot.
Nem akartam, hogy megbántson. Nem akartam, hogy megint rosszul jöjjek ki belőle. De talán ez volt az utolsó alkalmam rá, hogy odaadjam.
Elővettem a pálcát, és... olyan szerencsétlen pózban, hogy pont Sophie-ra mutatott. Teljesen félreértette mindenki: Jasper támadásnak vette, Sophie értetlenül nézett rám, a kiabálás, meg a feszült hangok pedig felkeltették a körülöttünk állók érdeklődését.
Többen is egy emberként vetették rám magukat, én pedig akaratlanul is elszórtam pár varázslatot - némán, ösztönösen.
Amikor kicsavarták a kezemből a pálcát, én csak vergődtem egy auror kezei között.
-Neee! - sírtam. - Ez csak ajándék. Ajándék Jaspernek.
Valahol mélyen megszólalt bennem egy hang: vissza fogsz kerülni a Mungóba. És most aztán tényleg senki nem fog látogatni. Egyedül leszel. ÖRÖKRE.
Zokogtam, vergődtem, sikítottam, próbáltam szabadulni. Nem vagyok őrült, nem vagyok őrült, nem vagyok őrült.
Végül valaki egy nyugtató átkot szórhatott rám, mert hirtelen elcsendesedett minden, furcsa álomképek tódultak be az agyamba, és már egyáltalán nem akartam szabadulni sehonnan. Itt akartam maradni, ebben a nyugodt, zavartalan környezetben.

Nem akarom, hogy Jaspert elítéljék. Ő nem rossz ember. Vajon mi történt azon a napon? És miért akarják bemártani Jaspert?
Ilyen gondolatok járnak a fejemben, ahogy várom az ítéletet. Habár azt mondták, a tanúvallomás után elmehetek, kíváncsi vagyok a döntésre. Végül is, rajtam is áll az ítélet.
Megfelelő dolgokat mondtam Jasper érdekében? Nem akartam bántani vagy fájdalmat okozni neki. Éppen eleget szenvedett már. És most olyan boldognak tűnt. Vagyis nem ebben a szent pillanatban, hanem úgy általában. Ezzel a lánnyal. Sophie-val. Úgy tűnt, ő is szereti Jaspert.
Oda se figyelek a záróbeszédekre, csak Jasperen, Sophie-n, na meg persze magamon gondolkodok. Vajon van még egy halvány esély is, hogy valaha újra barátok legyünk Jasperrel? Jó lenne tudni...
Egyszer csak felszólítanak minket, hogy vonuljunk ki a teremből, amíg döntést hoz a bíróság. Idegesen lépkedek kifelé, igyekszem az elsők között elhagyni a termet, hogy lássam Jaspert. Kénytelenek leszünk tisztázni, hogy akkor mi is a helyzet közöttünk. Meg kell hallgatnia, hiszen segítettem neki.
De végül nem Jaspert érem el, hanem Sophie-ba ütközöm bele. Kínos, nagyon kínos helyzet.
Egy pillanatig állunk ott, mint a szerencsétlenek, aztán ő bocsánatot kér, amiért nekem jött. Egy gombóc kezd növekedni a torkomban, hiszen, nekem kellene tőle bocsánatot kérnem. Ahogy fordul el tőlem, elkapom a karját, és visszafordítom.
-Nem, én kérek bocsánatot. Nem...nem kellett volna... ott az egyetemen.... - Miért van az, hogy a fejemben összeállnak a gondolatok, de amint ki kell mondanom, megkukulok. Semmi értelme nem volt annak, amit mondok. Közben látom, hogy Jasper megindul felénk, én meg még jobban összezavarodok.
-Szia! - köszönök neki végül. - Én... én nem akartam idejönni. Csak beidéztek... - Miért magyarázkodom? Tényleg nem akartam ebbe beleavatkozni, mégis itt vagyok. - Én... Remélem tudtam segíteni. - nézek Jasperre bizakodóan, hogy talán tényleg hálás nekem egy kicsit azért, mert jó dolgokat mondtam róla.
Szeretném, ha látná, hogy mellette vagyok, hogy még mindig fontos nekem, még azután is, hogy olyan csúnyán beszélt velem korábban. Hogy folyamatosan ellökött magától. Hogy kizárt az életéből.
-Biztosan felmentenek. - teszem még hozzá halkan.
És néhány perccel később meg is tudjuk: tényleg így történik. Jasper megmenekült. Nem fog börtönbe kerülni.

A másik protektor lépett elém, és rögtön bele is csapott a lényegbe:
- Miss Flint, elmondaná, milyen érzéseket táplál Mr. Flynn iránt? - kérdezte, én meg meglepetten néztem rá. Hiszen beszéltem én már erről.
- Ha jól értem, amire céloz, akkor azt kell, hogy mondjam, csak barátok vagyunk. - válaszoltam hidegen. - Mindig az azok voltunk, és az utóbbi években keveset találkoztunk, én még mindig Jasper barátjának tartom magam.
Igen, ez így igaz. Ő volt az, akiért képes voltam visszatérni az ép elmémhez. Ő volt az, aki tudtán és akaratán kívül kihúzott az őrületből, ami a Roxforti csata után tért vissza. És még csak meg sem tudtam köszönni neki, mert mindig hátat fordított nekem.
- Mennyire is érezték magukat jól egymás társaságában a Roxfortban? - tette fel az újabb kérdést.
- Nem értem, mi köze ennek az ügyhöz... - motyogtam zavartan, de azért válaszoltam. - Még egyszer mondom, csak barátok voltunk.
- Kifejtené, hogy kire is gondol pontosan az iménti megjegyzésével? Biztosan meri állítani, hogy valaki más áll a gyilkosság hátterében? - faggatott tovább.
- Nem, dehogy, hiszen nem voltam ott. - ráztam a fejemet. - Én csak azt tudom biztosan, hogy Jasper nem ölne embert. Ha pedig ő nem öl embert, és valaki meghalt, és az Önök szerint nem baleset volt, akkor arra gondoltam, hogy esetleg más tette. Ennyi. Nem kell ezt túl kombinálni.
Egyáltalán nem tetszett nekem ez az ürge. Olyan dolgokról faggatózott, amikről nekem fogalmam sem lehetett, illetve aminek aztán semmilyen köze nincs az ügyhöz. Mégis mire akar kilyukadni ez a protektor?
-Tehát, úgy gondolja, hogy Sophie Vanheim, aki szintén a helyszínen tartózkodott Mr. Oakwood halálakor, nagyobb valószínűséggel ölte meg a varázslót, mint Jasper Flynn?
Milyen kérdés volt ez?
-Nem ismerem Sophie Vanheimet. Annyit tudok, hogy Jasper nem ölne embert. - mondtam el már sokadszorra.
-Rendben. - mondta a fickó, és intett a társának, hogy jegyzeteljen fel valamit. Közben az asztalához lépett, és elővett egy pergament, és még egyszer végigolvasott valamit, majd rám nézett.
-Miss Flint, igaz az, hogy Önt a Szent Mungó zárt osztályán kezelték több hónapon át?
-Igen - vallottam be, a fejemet lehajtva. Habár többször elmondtál ott, hogy ezt nem kell szégyellni, és ez ugyanolyan betegség, mint minden más, mégis mindenki szégyellte. Így nem lehetett munkát találni, mert instabilnak gondolták az embert, nem lehetett barátkozni, mert ha kiderült, rögtön senki nem akart megismerni. - De ennek semmi köze nincs a mostani ügyhöz. - mondtam halkan.
-Köszönöm, nincs több kérdésem. - ült le a protektor, én pedig visszaülhettem a helyemre. Vajon ezzel segítettem Jaspernek? Vagy mindent összekuszáltam csak. Fogalmam sem volt, most mi lesz.
-A tanúk meghallgatása véget ért. - mondta a bíró. - A záróbeszédek következnek.
És ekkor felállt a férfi, a protektor, aki másodszorra kérdezett ki. Mondott sok-sok bizonyítékot, ami arról szólt, hogy Jasper bűnös, hiába a sok-sok pozitív vélemény:
-De ezeket a véleményeket mind a családjától, a menyasszonyától és a barátaitől hallottuk. Közöttük egy olyan tanútól, aki köztudottan egy elmegyógyintézetben töltött el viszonylag hosszú időt. Kérdem én, hihetünk ezeknek a személyleírásoknak? Vagy inkább higgyünk a helyszínelő auroroknak, és a tényeknek. Jasoer Flynn gyilkos, és megérdemli a büntetést. Köszönöm.

Néhány napja kaptam egy baglyot. Tulajdonképpen semmit nem értettem, csak annyit, hogy be kell fáradnom a Minisztériumban, valami kihallgatásra. Először azt hittem, tévesen érkezett hozzám, de aztán megláttam Jasper Flynn nevét.
Már hónapok óta nem kutattam utána, valami eltörött bennem, amióta megtudtam, hogy azzal a Sophie nevű lánnyal fog összeházasodni. Olyan... boldognak tűntek. Annyira boldognak, mint velem soha. Jasper sosem volt ennyire boldog mellettem, ebben biztos voltam. Na meg azt hiszem, velem sem lenne boldog.
Nem ismertem az ügyet. Fogalmam sem volt, hogy mit várnak tőlem. Egyszerűen csak megtaláltak velem kapcsolatban egy közös szálat, és oda kellett mennem.
Sok kedvem nem volt hozzá. Sophie még nem tudta, hogy azon a pálcakészítő kurzuson velem találkozott, nem is állt szándékomban közölni vele, de úgy tűnt, a sors nem hagyott más választást nekem.
Így hát azon a kellemes nyári napon összeszedtem magam, csinosan felöltöztem, és elballagtam a Minisztériumba. Nem volt kedvem hoppanálni, sem Hop-porral utazni, inkább gyalogoltam, és azon törtem a fejem, mit fog szólni Jasper és Sophie, amikor meglátnak.
Nem akartam megint veszekedni Jasperrel. Ezért is kerültem a találkozást vele az utóbbi időben. Valami mégis hajtott, hogy tudjam, mi történik vele. Talán ezért is ültem be arra az órára Sophie-hoz. De az is csak egy nagy arcul csapás volt. Egyrészt, megtudtam, miből maradtam ki azzal, hogy egyetem helyett a zárt osztályon töltöttem az időmet, másrészt pedig azzal, hogy kiderült, Sophie és Jasper kapcsolata már a lánykérésig jutott.
Kíváncsi lettem volna, hogy történt. Vajon egy romantikus lánykérés volt, csak kettesben? Vagy Jasper Sophie családja előtt kérte meg a kezét?
Én biztos annak örültem volna, ha a tengerparton, kettesben, naplementekor történik. Vajon egyszer nekem is sikerül kihevernem Jaspert, és találok valaki mást? Vagy vénlány maradok, és olyan undok leszek, mint Rita Vitrol?
A gondolataimba merülve végül majdnem tovább mentem a telefonfülkén, de végül megálltam, beszálltam, lementem a Minisztérium területére, és megkerestem a tárgyalótermet.
Korán érkeztem, még nem sokan voltak, úgyhogy leültem egy félreeső, sötét zugba, és ott vártam, mi fog történni: semmi meglepő nem történt - kikérdezték Jaspert, a szüleit, Sophie-t, semmi különös nem történt.
Nagyjából összeraktam a képet: volt egy férfi, aki korábban jelen volt Jasper életében, és visszatért. Elrabolta Sophie-t, Jasper pedig bosszúból megölte. Legalább is ez volt a feltételezés.
Furcsa volt. Jaspert nem tudtam elképzelni gyilkosként. Miért is ölt volna meg bárkit? Ez annyira abszurd volt. Hiszen ő inkább embereket mentett. Nem tudtam kiverni a fejemből a képzetet, hogy ez csak valami félreértés lehet. Jasper nem gyilkos.
Ezt mormoltam magamban, amikor a tanúk padjára hívtak. Leültem a székbe, zavarodottan néztem jobbra-balra, mert még mindig nem értettem, miért vagyok itt.
-Ön Beatrix Flint? - kérdezték tőlem.
-Igen. - bólintottam.
-Esküszik, hogy az igazat, és csakis az igazat mondja?
-Esküszöm. - Miért is mondanék mást?
-Köszönöm. Ismeri a vádlottat, Jasper Flynnt?
-Igen. A Roxfortban jó barátok voltunk.
-Tudna nekünk pár szót mondani Mr. Flynnről?
Egy kicsit hallgattam: mit is mondhatnék? Ismerem még egyáltalán. Megköszörültem a torkomat.
-Khm... Jasper mindig nagyon rendes volt velem. Sokat beszélgettünk, megértettük egymást, jól éreztük magunkat egymás társaságában. Sosem volt aggreszív, és biztos vagyok benne, hogy nem ölt embert. - A végét teljesen magabiztosan mondtam.
-Hallott Vincent Oakwoodról?
-Nem, nem ismertem, és Jasper sem mesélt róla nekem. - ráztam a fejemet.
Reméltem, hogy csak egy személyiség jellemzés miatt hívtak ide. Talán megúszom ennyivel.
-Tehát, akkor ha jól értem, akkor nem gondolná, hogy Mr. Flynn képes lenne embert ölni. Úgy gondolja, hogy ami az áldozattal történt, csupán baleset műve lehet?
-Tiltakozom. - pattant fel egy másik protektor. - A tanú szájába adja a szavakat.
-Én...én úgy gondolom, hogy Jasper nem ölne meg senkit. - motyogtam alig hallhatóan. Aztán eszembe jut valami, ami talán még segíthet: - Esetleg valaki más, aki még ott volt...
Miért kellett nekem itt lennem? Jól válaszolok? Meg tudom ezzel menteni Jaspert? A nő végül nem kérdezett többet, de most a másik protektor állt fel.

Utána kell néznem ennek a Simón Samanonak. Ha ez a lány azt mondja, hogy egy zseni, akkor biztos az. Biztosan sokat tanulnak itt ilyen varázslókról. De végül is mit ér az elmélet, ha nincs gyakorlat. Én pedig mindent magam tanultam meg, és még senki nem panaszkodott a pálcáimra. Szóval egyelőre egy-null ide. Vagy inkább sok-null, mert Sophie még egy pálcát sem készített, én meg már vagy tizet.
Engem viszont jobban érdekel Jasper, és a kapcsolata ezzel a csajjal.
- Hát majd a férjem lesz. - Persze, majd egyszer. - gondolom gúnyosan, de a fejemből nem tudom kiverni azt a kis csillanást, amit Sophie kezén láttam. Az simán lehet bármilyen gyűrű, ezzel győzködöm magam. Mert hát miért ne kaphatna egy ékszert szülinapjára vagy évfordulóra. Nem kell, hogy az a gyűrű egy eljegyzési gyűrű legyen. De a gyomrom összeugrik, hogy talán elveszíthetem örökre Jaspert.
-Nem is tudom, elég feltűnő jelenség. Szőke, magas, kék szemű és olyan "lenyűgöző vagyok és jól tudom" kisugárzása van. Kicsit hűvösnek mutatja magát, de nagyon aranyos. - Hú, bingó. Ez az a srác, akit én ismertem. De akkor most miért nem áll szóba velem? Miért gyűlöl, és miért nem enged közelebb magához?
-Jól hangzik. - motyogom a gondolataimba mélyedve.
- Biztos nem hallottál róla, a Roxfortban ő volt az egyik leghelyesebb srác a Fraserek után. - mondja, én meg bólintok.
- És ő most hol van? - kérdem. - Ő is itt tanul? - Mintha nem tudnám. De most már játszanom kell a szerepemet. - Mióta vagytok együtt?
Mielőtt még feltűnne a sok kérdés, színpadiasan sóhajtok.
-Imádom a szerelmes történeteket.
A sóhajtásom megzavarja a tanárt.
-Hölgyeim, kérem az órára figyeljenek! - szól ránk mérgesen, én meg csak fintorgok egyet Sophie felé.
-Tényleg elég furcsa. - suttogom Sophie felé, és közben a tanár felé bólintok.

Jasper csaja egy dumagép. A másik legalább nem dumált ennyit. Ennek a lánynak meg be sem áll a szája. Mondjuk a hallgatag Jasper mellé lehet, hogy pont egy ilyen kell.
Nem! - gondolom magamban. - Én kellek mellé, nem egy vöröske, és nem egy másik. Csak is én!
Néha teljesen belefeledkezem ezekbe a gondolatokba. Miért ő, miért nem én? Szeretném, ha Jasper boldog lenne. De miért nem mellettem találja meg a boldogságot? Miért kell ehhez egy teljesen másik nő?
Próbálok a lány szavaira koncentrálni.
-Öhm... - próbálok valami értelmeset válaszolni erre a monológra a tanárról. - Hát remélem nem fog kiszúrni.
Főleg, hogy azt nem fogja kiszúrni, hogy nem vagyok idevaló. Persze, ez sem igaz. Lehetne itt a helyem. Ha nem őrültem volna meg a roxforti csata során, és ha nem töltöttem volna el jópár hosszú hónapot a Szent Mungóban, és ha minden rendben ment volna az egész életem során. Szóval tulajdonképpen tényleg nincs itt a helyem. Túl sok újat nem tudnak mutatni nekem. Én már most is pálcákat tervezek és készítek.
-Még nem láttalak órákon, te is itt tanulsz, vagy spontán jöttél? - kérdezi aztán, én meg megint próbálok kinyögni egy hihető választ.
-Ó, én eddig Barcelonában tanultam, az ottani pálcakészítő iskolában, de úgy alakultak a családi dolgaim, hogy ide kellett költöznünk, így átjelentkeztem. Szerencsére a legtöbb tárgyat elfogadták, így folytathatom itt a tanulmányaimat.
Bravó, Bea, ez egész hihetőre sikerült.
Figyelem a lányt, vajon beveszi-e, amit kitaláltam. Úgy tűnt, hogy igen, így megnyugodva dőltem hátra.
-Szóval a mai tanár félelmetesen rossz órákat tart? - kérdeztem vigyorogva. - És milyen az egyetemi élet? Milyenek a pasik? - kíváncsiskodtam, mintha nem tudnám, hogy kivel jár, és kinek a kezét fogja minden nap. De hátha kiderül valami ínyencség, esetleg valami másik srác, amivel gátat szabhatok kettőjük bimbózó szerelmének.
-Az előző félévben készítettetek már pálcákat? Itt milyen magokat használtok?
Bevallom őszintén a szakmai kíváncsiság is hajt. Vajon itt is az Ollivander-féle iskolát tanítják még mindig vagy mernek már más fákkal, magokkal is kísérletezni, mint ahogy én teszem folyamatosan.

Egy csomót gondolkodtam azon, hogyan is kerülhetnék közelebb Jasperhez. Hónapok óta nem hallottam felőle, és ő sem bosszankodott miattam hónapok óta. Nem tagadom, nem akartam felkelteni az érdeklődését. Totálisan kiakadt minden egyes alkalommal, amikor meglátott, és esélyt sem adott, hogy megmagyarázzam az eltűnésemet.
Nem tudom, van-e bármi esélyem arra, hogy egyszer elmagyarázzam, nem szándékosan kerültem a zárt osztályra, és nem szándékosan törölte időlegesen a memóriám a dolgokat, amik a Roxforti csata során történtek.
Néha még most is rémálmaim vannak attól, ami akkor történt. De legalább már nem annyira gyakran.
A Szombati Boszorkánynál haladt a karrierem, felvettek teljes állásban a szerkesztőségbe, így legalább kikerültem annak a bolond Vitrolnak a karmai közül. A mostani kollégáim egy fokkal rendesebbek voltak, mint Vitrol, és szerencsére a főző rovathoz készítettem recepteket. Ez nyugisabb volt, mint a Vitrolnak külödtt fenyegető leveleket olvasni.
Viszont továbbra sem tettem le Jasperről. És ha közvetlenül nem vezetett hozzá út, akkor meg kellett próbálnom közvetve. Egyik álmatlan éjszakámon forgolódva jöttem rá, hogy ott van az a kis csinos barátnője. Mi lenne ha vele barátkoznék össze?
Fogalmam sem volt, hogy hallott-e már rólam, vagy van-e egyáltalán esélyem nála, de meg kellett próbálnom. Így az előző félévben viszonylag sokat tanyáztam Hertfordshire-ben, és megtudtam, hogy a kisasszony is pálcakészítőnek készül.
Na hát én már az voltam, már több tucat pálcát eladtam ilyen-olyan embereknek, egészen jól jövedelmező állás volt. Viszont sosem ártott újabb ismereteket szerezni, így kitaláltam, hogy elkezdek órákra járni. Na nem voltam őrült, nem iratkoztam be az egyetemre, de alapvetően senki nem figyelte, hogy melyik órára ki ül be, úgyhogy simán ment.
Az előző félévben néhány előadásra már belógtam - persze itt is a hagyományos ollivanderi elveket követték, nem mertek komolyabbal próbálkozni. Ahhoz bátorság kellett volna.
Így fogtam magam, és kerestem egy órát, amin ez a Sophie is részt vett: Pálvatervezés - pont megtette. Ahogy beléptem a teremben, felmértem a viszonyokat. Voltak páran, de nem sokan - nyilván nincs tömeges kereslet a pálcakészítőkre. Na persze az olyanokra, akik nem regisztráltatják a pálcáikat annál inkább, de itt nem azok a varázslók és boszorkányok ültek.
Sophie már benn ült a teremben, én felvettem az ártatlan, kedves arcomat, és odaléptem hozzá.
-Szia, leülhetek ide? - kérdeztem a szabad helyre mutatva. Még egy mosolyt is megeresztettem. Biztos nem rossz csajszi, de hát Jasperrel jár, így pedig az utamban van.
Megvárom, amíg bólint vagy válaszol, aztán lehuppanok mellé.
-Hogy sikerültek az előző féléves vizsgáid? - kérdezem tőle, mintha csak én is éppen kipihentem volna a vizsgázás fáradalmait.

Meglepődök, amikor kiderül, hogy nemcsak egy varázslóval futottam össze a mugli Londonban, hanem egy Mardekárossal is. Ahogy jobban belegondolok, tényleg kezd egyre ismerősebb lenni a srác, biztosan láttam többször is a klubhelyiségben.
Aztán, amikor arra is rájövök, hogy Aiden Jasper egyik barátja - vagy valami olyasmi - volt a Roxfortban, még izgatottabbá válok. Mert hát mégis csak ismeri Jaspert, és beszél vele.
A lelkesedésem hamar alább hagy, amikor elmondja, hogy egy ideje már nem beszélt a szőke fiúval, nem igazán tud róla semmit. Szomorúan veszem tudomásul, hogy tőle nem fogok semmi újat megtudni Jasperről. Pedig érdekelt volna, hogy mi van vele, hogy viseli a véletlenszerű találkozásainkat. Nagyon kibukik, ha találkozik velem? Vagy gyorsab továbblép?
Jasper sosem volt az az igazán szívkiöntős fajta, de talán egy fiúnak könnyebben megnyílhatott. Talán beszélt rólam Aidennek, talán hallott már rólam. Kicsit kételmedtem benne, túl sok itt a talán. De meg kellett próbálnom, talán Aiden tudna pár szót szólni az érdekemben Jaspernek.
Amire ezt végiggondolom, Aiden már menne is tovább, indulna az útjára. Érthető, hiszen befejeztük az ebédet, neki meg biztosan dolga volt.
-Várj! - szólok utána gyorsan, és én is felpattanok, és odalépek hozzá. - Ha esetleg találkoznál vele a közeljövőben, mondhatnád neki, hogy találkoztunk... És... és hogy egész normálisnak tűntem. Meg, hogy hiányzik és szívesen találkoznék vele, hogy beszélgethessünk. Vagy akár csak meghallgathasson. Olyan dühös mindig... - sóhajtok fel. Tényleg így érzem. Hogy nemcsak rám dühös, hanem az egész világra.
Szeretném jóvá tenni azt, amit eddig nem is tudtam, hogy jóvá kell tennem. Valójában még mindig nem tudom, mi lehet az, amit jóvá kell tennem. De bármit megtennék, hogy legalább csak egy kis részét visszakaphassam annak a Jaspernek, akit korábban ismertem, és aki szeretett engem.
Reménykedve nézek rá, és akár mond még valamit búcsúzóul, akár nem, engedem, hogy menjen az útjára. Nekem is lassan vissza kell térnem a munkába.

Kellemesen ebédelgetünk ezen a késői tavaszi napon, elcsevegünk, már azt is tudjuk egymásról, hogy varázsló és boszorkány vagyunk, mégis mintha két teljesen különböző világ lennénk. Én feszengek a munkám miatt, egy ember viselkedése miatt, amiről igazán nem én tehetek. A másik pedig szarik az egész világra - legalább is ezt mutatja, próbál lazának tűnni, de valami mégis csak zavarja. Látom rajta, hogy jár az agya, de nem mondja meg, mi izgatja ennyire. Remélem nem a munkahelyen zavarja, mert akkor el van az egész cseszve. Kezd egyre rosszabb hangulatom lenni, aztán végül ő szólal meg újra:
- Nem találkoztunk mi már valahol egyébként, hm?- kérdi, én meg meglepetten nézek fel rá a levesemből. Való igaz, nekem is ismerősnek tűnt ez a fickó, de egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy honnan. Valószínűleg nem a Szent Mungó zárt osztályán találkoztunk - nem tűnik őrültnek ez az Aiden -, úgyhogy elég nagy eséllyel nagyjából egy időszakban járhattunk a Roxfortba.
-Valószínűleg az iskolából... Nagyjából egy idősek lehetünk. Én Mardekáros voltam. - mondom, és csak reménykedni merek, hogy nem valami előítéletes Griffendélessel van dolgom, mert akkor már fel is állhatok, és mehetek az utamra. A Griffendélesek határozottan rühelltek minket, habár nekem speciel egy rossz szavam sem volt hozzájuk. Nem érdekeltek, nem érdekelt senki. Csak Jasper.
És ahogy a szőke hajú srácra gondolok, rögtön bevillan egy kép. Jasper és ez a srác... Feléjük tartottam, ők cigiztek.
-Te ismered Jasper Flynnt! - mondom még magamon is teljesen meglepődve. - Mindig együtt cigiztetek a Roxfortban! Szoktatok még találkozni?  - kérdezem kíváncsian. A pulzusom egyből az egekben: itt van valaki, aki ismeri Jaspert! Mennyi esélyem volt erre?
Végre nem Jasperrel futok össze, hanem egy barátjával. Akitől hallhatok majd ezt-azt a barátomról. Végre valaki, aki hajlandó szóba állni velem, és Jasperről beszélni. Talán még szólna is egy-két jó szót az érdekemben nála.
Rögtön feszültebben figyelek, várom Aiden válaszát, és reménykedem. Reménykedem, hogy egy lépéssel közelebb kerülhetek Jasperhez a sok visszalépés után.
Ezernyi kérdés fogalmazódik meg a fejemben: Hogy van? Mesélj róla. Mit csinál? Annyira jó lenne tudni róla sok-sok hét hallgatás után.
Folyamatosan jeleket kapok, hogy ennek az egésznek köztem és Jasper között működnie kell. Hiszen miért sodorta volna a sors az utamba Aident, ha nem azért, hogy közvetett úton beszélhessen Jasperrel? Hiszen ezt terveztem: találok egy barátot, és rajta keresztül jutok el a barátomhoz. És most itt az alkalom!
Információ morzsákra volt szükségem, hogy kicsit többet tudhassak, hogy merre induljak, hogy mit tegyek. Talán szerencsém lesz.

Mielőtt a koszorús néni párt keresne nekem, gyorsan elmagyarázom neki, miért is vagyok itt. Elkezdem kérdezgetni a koszorúról, hogy miért is kell ezeket fonni, és hogyan jött az ötlet. Készségesen válaszol, éppen eléggé lekötöm, hogy ne keressen nekem egy fess ifjú varázslót... Hiszen az én varázslóm itt van, csak valami másik vörös hajú lánnyal.
Szőke, vörös, most már igazán jöhetne egy barna is, Jasper!
Amíg a néni a koszorúkról beszél, én inkább a négyes társaság beszélgetésére próbálok fülelni. A cikket majd úgyis megírom valahogy, de az ő társalgásuk jobban érdekel. Úgy tűnik, mindenki ismer mindenkit, a bájcsevej egész jól megy mindenkinek. Mégis tele van feszültséggel az egész helyzet. Mindenki számára kínos ott ülni. Nyilván mindenki randizni érkezett, nem ismerősökkel cseverészni. Elliot és Aiden mennének már a maguk dolgára, Jasper meg a lány pedig inkább kettesben töltenék a napjukat.
Aztán végül Aidenék lelépnek, Jasper pedig egyedül marad a lánnyal. Nagyon susmorognak, fonják a kis koszorúikat, én pedig továbbra is azon gondolkozom, hogy odamenjek-e hozzájuk. Szükségem van még egy verbális pofonra Jaspertől? Ha odamennék és megzavarnám a randijukat, akkor tuti elküldene a búsba. Erre igazán nincs szükségem. Talán így tudom neki a legjobban bebizonyítani, hogy nem akarom feldúlni az egész életét.
De ha nem is tudja, hogy itt vagyok, akkor az semmit sem ér. Legalább látna meg, és akkor neki lenne lehetősége jelezni: akar-e velem kommunikálni vagy sem. Akkor ő odajöhetne hozzám, és mondhatna annyit, hogy Szia. Vagy, hogy tűnj innen, te őrült. Igen, inkább az utóbbit mondaná.
Aztán valami történik ott közöttük. A lánynak elkezd vérezni az orra. Itt az újabb döntési helyzet: menjek-e oda segíteni, és legyek én a jófej lány, aki segít a bajba jutotton. Vagy hagyjam, hadd legyen Jasper a lovag, és mentse meg a királykisasszonyát.
Közben a néni befejezi a mondandóját, én pedig megköszönöm neki az információkat. Fogalmam sincs, miket mondott, de majd kitalálok valami szaftos és menő termékenységi történetet a koszorúkra. Vitrol úgyis azokat szereti.
Aztán odalépek a Jasperék melleti asztalhoz, úgy, hogy Jasper ne tudjon nem észrevenni. Odahajolok a párocskához, akik ott fonják a koszorújukat, és érdeklődő pillantásokat vetek a műveikre. Kérdezem őket, honnan jöttek, mióta egy pár, hogy tetszik nekik a fesztivál, de közben a szívem hevesen ver: vajon Jasper észrevett-e?

Amíg megjön Aiden ebédje, feltérképezzük egymást. Most már mindkettőnk számára egyértelmű, hogy varázsló, illetve boszorkány vagyunk. Egészen meglepő a mugli Londonban egy varázslóval találkozni, de mindenesetre megnyugtató érzés, hogy nem vagyok egyedül. A mugli Londonban járva néha az az érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek különleges mágikus képességei vannak. Annyira máshogy élik az életüket a muglik, hogy nehéz nem rájuk figyelni. Most viszont jobban érdekelt, hogy mit mond Aiden.
Mint a legtöbb embernek, neki is gondja van Rita Vitrollal. Vagyis nem neki, hanem az öccsének és O'Marának. Meg sem lepődök, hogy ez a fickó is ismeri Elliot O'Marát. Őt mindenki ismerni. És, most, hogy így jobban megnézem, kezdem kapisgálni, honnan is volt ismerős a férfi. Arra a kviddics játékosra hasonlít, akiről a múltkor írtunk. Vagyis én nem írtam, csak olvastam, mivel nagyjából semmi esélyem nincs arra, hogy valaha is írhassak egy cikket a múltkori fiaskó után.
Amikor finoman beszól nekem, először egy kicsit méreg fut át rajtam, de utána inkább hagyom, hogy leperegjen rólam a sértés.
-Én csak egy béna asszisztens vagyok, nincs beleszólásom abba, hogy mi jelenik meg a cikkekben. Anyám protezsált be a Szombati Boszorkányhoz, és azt tervezem, hogy amint lehet, lelépek onnan. De sajnos egyelőre szükségem van a pénzre. - vonom meg a vállam. Meg kell értenie, valamiből élnem kell. A pálca biznisz még nem fut olyan jól, hogy meg tudjak élni belőle.
-Szóval a kollégáim nevében is elnézést kérek a cikkekért. - teszem hozzá, hogy lássa, engem tényleg nem érdekelnek sem az O'Maráról, sem a kviddicsjátékosokról szőtt pletykák. - Ezt átadhatja Mr. O'Marának is, ha találkozik vele, mert legutoljára, amikor én láttam, éppen leüvöltötte a fejem Vitrol miatt...
-Én jobbára csak kávét főzök, és korrigálom a hibákat a cikkekben. Ja meg hozzám vannak lepattintva a dühös érintettek. Higgye el, a legkevésbé sem vágyom erre...
Ha Aiden tudná, mire vágyom igazán. Egy kis boltra, az Abszol úton, ahol a kedves pálcáimat készíthetem. De hát ki veheti fel a versenyt Ollivanderrel?
-És Ön mivel foglalkozik? - kérdezem tőle, de igazán nem akarok tolakodó lenni. Valamivel viszont el kell ütni az időt, amíg megebédelünk, és nem akartam, hogy kínos legyen a közösen eltöltött idő.
Közben mindketten nekiláttunk az ebédünknek. Aiden tésztája is nagyon jól nézett ki és az illata is ínycsiklandozó volt, de az én minestrone levesem sem volt semmi.

Egy újabb szivatás Vitroltól. Neki valami hihetetlenül fontos oknyomozásba kellett kezdenie a múlt héten, ezért jobb híjján engem küldött ide, hogy tudósítsak a roxmortsi utcabálról. Valójában nem volt semmi dolgom, de arra semmi szükségem nem volt, hogy sok-sok nyálas emberrel körülvéve töltsem az estémet.
Itt most minden a szerelemről, a tavaszról, a boldogságról szólt. Ebből nekem mi volt meg: egy eltűnt szerető, az esős London és az önsanyargató gyötrelem. Szóval jó cikk lesz ebből.
Vitrol külön kitért arra, hogy ezt most ne szúrjam el. A múltkori interjú azzal a medimágussal csúfos véget ért, mielőtt egyáltalán elkezdődhetett volna. Rita azóta is engeszteli ki a professzort... én meg inkább nem akarom tudni, hogyan és mivel.
A lényeg, hogy itt voltam, és unott fejjel léptem be a zenétől hangos Három seprűbe. Attól nem féltem, hogy ismerős roxfortiakkal találkozom, már éppen elég régóta nem jártam erre, és talán kicsit meg is változtam ahhoz, hogy felismerjenek. És amikor még ide jártam, sem ismert túl sok ember.
Nem akartam a roxfortos éveimre gondolni, mert csak összeszorult a szívem. A hertfordshire-i eset óta igyekeztem nem Jasperre gondolni, de ez elég nehezen ment. Továbbra is álmodtam vele, a medimágusom pedig nem akarta az altató bájitalom adagját növelni. Annyira meg sosem voltam jó bájitaltanból, hogy egy ilyen bájitallal próbálkozzak.
Akármennyire is magam alatt voltam, öngyilkosságra soha nem gondoltam. Annál én erősebb vagyok.
A Három Seprűre visszatérve, a zenész-táncos rész még nem tűnt elég érdekesnek, így inkább a hátsó fertály felé vettem az irányt. Szükségem volt néhány interjú alanyra, néhány ügyesen meg- és átfogalmazott mondatra a cikkhez. Reméltem, hogy a kevésbé zajos közegben nyitottabbak lesznek az emberek.
Ahogy beléptem, és körülnéztem, legszívesebben azonnal kifordultam volna, de mivel ezen a tudósításon múlt a fizető állásom, ezért nem tehettem.
Az egyik asztalnál két roxfortos srác ültek. Ők annyira nem érdekeltek, habár érdekes téma lehet, hogy két fiú mit keres a termékenység koszorúknál. Egy másik asztalnál az a fickó ült, aki néhány hónapja elküldött a jó büdös francba. Viszont ő Aidennel ült, akivel egy ebédet költöttünk el néhány hete. Talán így nem lettek volna barátságtalanok azonnal.
Egy félreesőbb helyen azonban - nem tudtam volna eltéveszteni a szőke haját - Jasper ült... Egy lánnyal, aki határozottan nem az a korábbi csaj volt. Hallottam, hogy új barátnője van, de ez most szívem ütött. Nem számítottam rá, hogy itt összefuthatunk.
Egyelőre nem akartam konfliktust, sem Jasperrel, sem O'Marával, ezért inkább a koszorúfonó hölgyhöz léptem oda, aki kitörő örömmel fogadott.
-Kisasszony! Csak így egyedül? Na, ne búsoljon, csak találunk magácskának egy párt. - mondta és lelkesen nézett körbe, éppen elég hangosan, hogy mindenki, aki a közelben van meghallja. Én pedig vörös képpel, legszívesebben valamelyik asztal alá bújtam volna.

Egy röpke pillanatig azt hittem, hogy ugrott a levesem és a helyem is. Úgy tűnt, a srácnak nincs túl jó napja, elég morcosnak nézett ki. Nem akartam éhesen távozni, de ha nem engedte volna, hogy leüljek, akkor nem tudtam volna, hogy mit csináljak. Akkor megint úgy éreztem volna, hogy kicseszett velem az élet - már megint.
Néha elgondolkodom azon, hogy miért van az, hogy vannak olyan emberek, akiknek minden sikerül az életben: tökéletes családjuk van, tökéletes munkával, tökéletes életet élnek. És vannak olyanok, mint én, akiknek a családjuk vállalhatatlan, a munkájuk tróger és még egy nyamvadt levest sem tudnak megenni nyugodtan, mert valami biztosan közbejön.
A szerelmi életünkről már nem is beszélve...
Mindenesetre megkönnyebbültem, amikor a hapsi megengedte, hogy vele fogyasszam el az ebédemet. Gyorsan be is mutatkoztam neki, nehogy azt gondolja, hogy bunkó vagyok. Mert egyáltalán nem akartam az lenni. Csak egy egyszerű, szimpla, nyugalmas napon szerettem volna túl lenni. Végre nem kellett bemennem a szerkesztőségbe. A hertfordshire-i baki után folyamatosan dolgoznom kellett, hogy "jóvá tegyem a megbocsáthatatlant".
Hamarosan megtudtam, hogy a velem szemben ülő úriember Aiden és a tejszínes fusilijére várt. És akkor olyan történt, amire igazán nem számítottam.
-Egészen nyugodt ez az étterem, és szerencsére most nem olyan Szeszélyes az idő sem. - Én pedig, aki eddig a táskámban turkáltam egy papírzsepit keresve, felkaptam a fejem, és kérdőn néztem rá. Szeszélyes... Vajon arra gondolt, azt próbálta megérdeklődni, hogy boszorkány vagyok-e? Minden brit boszorkánynak és varázslónak ismert volt a Szeszély. Biztosan nem véletlenül használta Aiden a szeszély jelzőt. Gondoltam, belemegyek a játékba, és válaszoltam.
-Nem, sőt igazán varázslatos a mai nap. - mosolyogtam rá, és a táskámat direkt úgy tartottam, hogy kivillanjon belőle a pálcám. Ezzel Aiden egyértelműen láthatta, hogy boszorkány vagyok.
Hihetetlen volt, hogy London közepén, egy olasz étteremben pont egy varázslóval futok össze, és rögtön szimpatikusabbá is vált a srác.
-Főleg azért, mert nem kell Rita Vitrol nyávogását hallgatnom a szerkesztőségben... - sóhajtok. Ha eddig nem lett volna világos, hogy boszorkány vagyok, és ha Aiden is varázsló, akkor most egyértelműsíthetjük a helyzetet. Ha valaki Londonban él, a varázslóvilágban, Rita Vitrol nevét legalább annyira ismerheti, mint a Szeszélyt.
A munkám pedig pont egy jó beszélgetés alapja lehetett, ha Aiden is hajlandó volt belemenni a dologba.