Legutóbbi hozzászólások: Seth Morrow

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2

1	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség	Dátum: 2021. 02. 02. - 21:31:18
Lincoln 2001/12/28 "We must not look at goblin men, We must not buy their fruits: Who knows upon what soil they fed Their hungry, thirsty roots?" Naiv gondolat. Hogy nem fogja megtudni sosem, holott a kígyó lételeme az információ, amit másokból szedhet ki. Megszerzés, fegyverré kovácsolás, felhasználás. A kegyetlen triumvirátus, ami Seth Morrow sajátja és amire Adwellt is neveli az első pillanattól fogva. Valójában... nem kellett kemény kézzel formálnia rajta. Lincolnnak az első perctől kezdve különleges affinitása van rá és ez talán a legdominánsabb indok, amiért olyan szépen... passzol a személyisége hozzá. Nem agyatlan gyalog azon a sakktáblán, mint Morrison, vagy Gray. De nem is rivalizál vele a trónért, nem. Adwell egy kulcsfigura a kezében, amely használható, de nem feláldozható. És pontosan ezért sokkal jobban rajta is tartja a szemét, mint a másik kettőn. Az, hogy Morrow ilyen figyelemmel fürkészi, féltve őrzött titkokkal a háttérben több, mint nem életbiztosítás. Amíg Adwell jól játssza a szerepét, meglehet valóban nem ébred rá. És ismerve a szürkeszeműt, talán hosszú éveken át képes még nyújtani ezt a helyzetet ám... Csak abban lehet kérdés, mi történék majd amikor megtudja. És még ez sem kérdés egyáltalán, ha nem tőle teszi egyenesen. Vannak titkok, amelyeknek jót tesz, ha rejtve maradnak? Valóban. Csak épp nem előtte. Nem titok előtte Fraser személye sem. Morrow nemes egyszerűséggel képtelen a két ikret hasonlónak látni egyáltalán. A veleszületett jegyek ugyanis váz csupán, néhány elnagyolt ecsetvonás, amit a szülők nagy sietségükben összemaszatoltak. A részletek már a személyiség kivetülésével születnek meg. Minden ember... még a legvisszafogottabb is rendelkezik egy bizonyos reakciós-készlettel. Valakinek ez a készlet igen színes. Ilyen a legtöbb Griffendéles; nyughatatlan, hangos, hirtelen, őszinte, hiszékeny, mozgékony, sistergő, vad, szenvedélyes, lobbanékony... jellemenként más és más, de az alapvetést nagyjából ugyanaz. Ez a típus rengeteg apró árulkodó mozdulattal rendelkezik. Látszólagos semmiségekkel, töltelékmozdulatokkal, pótcselekvéssel. Sajátságos mimikával. Mikromozdulatokkal. Részletekkel, amelyekről a személy maga még csak véletlenül sem vesz tudomást. Mindezek párjával rendelkezik a Mardekáros is, ám ízében, bűzében, a puszta létezésében más. Lehet mocskolni a házak szerinti szétosztást, de az a nagy helyzet, hogy a Süveg ritkán sem téved. Ahogy nem teszi Morrow sem. Fraser és Fraser között különbséget tenni számára ugyanaz a kategória, mint megkülönböztetni Adwellt Nightingaletől, bár egy mondatban említeni őket kifejezetten akkor akarja, ha arról van szó, ezúttal hogyan keserítsék meg az utóbbi életét. És most is erről van szó, ugye? Amit nem ért - és ez viszont merőben zavarja -, hogy mit keres a kígyóbbik Fraser a piros közelében. Néhány kínzásnál több kapcsolatuk aligha lehetett egymással, ámbátor... Frasernek volt egyfajta beteg perverzitása arra, hogyan mondjon nemeket bizonyos dolgokra. Puszta érdektelenségből? Szép próbálkozás, de nem. Egyikük sem volt abban a helyzetben valójában, hogy megengedhessen magának bárminemű érdektelenséget abban az évben, mert lehetett bármelyikük, bármekkora szörnyeteg is, végeredményben csak diákok voltak. Azok, amelyek tudták is, hogyan kell magukat jól pozícionálni. Meglehet Adwell valóban nem kellene örüljön annak, hogy megkeserítheti valaki érdekét, mert valójában a szimpla "kibaszáson" mostanra jó négy éve túlvannak. Mi több, egészen kerekedik ez a szám, ez volt ugyanis a pillanat, amikor fivére alkutott kötött Gosdwellel elvéve tőle az év hátralevő részére a szórakozási lehetőséget Nightingale kapcsán. Nem mintha nem találták volna meg a megfelelően kínálkozó alkalmakat, de a lehetőségek lekorlátozódtak. És maga az elv igazán, amellyel Seth képtelen volt kibékülni. Lincoln azért alakíthat ki magának Morrowra nézve ilyesfajta önkéntelen reflexeket, mert Sethet ez nem zavarja. Mi több... már idejekorán megtanulhatta, hogy kimondottan élvezi a szürkék figyelmét saját magán és előszeretettel ingerli is őket a maga csapdáival, mintha folyton. Minden áldott percben tesztelné, hogy mi az amit észrevesz és mi az, amit nem... Pillantása ezúttal megmarad a szürke íriszekben. Néha Lincolnnak egészen olyan érzése lehet, hogy valódi kígyóval néz farkasszemet, s ha az a törékeny kontakt elszakad, hát kérdés nélkül belemar majd. - Nevezzük... lehetőségnek. - A hangja szinte puhán szól, mintha ehhez a bizonyos "lehetőséghez" egyelőre vétek lenne hozzáérni igazán. Túlontúl képlékeny anyag, ám az még soha nem ártott, ha előre megteremtette a megfelelő mozgásteret. Talán Adwell ajkai nem moccannak, de a következő kérdés Morrowból előcsalja a maga jellegzetes, pengeéles mosolyát, a kékekbe beletekereg valami mélyebb, fűszeresebb, szórakozó árnyalat. - Gondolod, hogy nem saját kezűleg csinálnám, ha büntetni akarnálak, Lincoln? - A hangja egészen sajátságos tónust kap. Morrow szeretné megbüntetni. És nem szeretné megbüntetni. Ez olyan kettősség, amely remekül jellemzi kettejük kapcsolatát és ami olyannyira... veszélyessé is teszi azt. Ereszti végül a pillantást, hagyja hogy az a sóhaj beletekeredjen saját koponyájába és megmaradjon ott, ahogy visszadől a támláig, ezúttal már mélyebbre csúszva, eléggé ahhoz, hogy a karfára könyökölve kényelmesen megtámaszthassa halántékát a mutatóujján. - Csak néhány apróság, valójában. - A gesztikulációja ebben a pózban minimális, pláne úgy, hogy kivételesen lehunyja a szemeit és hagyja hogy a kandalló meleg fénye átmelegítse a szemhéjait. - Kell egy könyv a Zárolt Részlegről és... újra akarom nyitni a Vakfoltot idelent. - Az elhagyatott kis pincehelyiség az Ostrom évében került először elő. Akkoriban szükségük volt olyan helyre, ahova valóban vissza is tudtak vonulni a figyelő szemek elől. Az, hogy valaki megtanul sakkozni az aktuális helyzettel, még nem jelenti, hogy örökké reflektorfényben óhajtja azt csinálni és a kis zug kimondottan hasznosnak bizonyult. Még ha Adwellen kívül mást nem is engedett be oda. - Gray és Morrison nem térnek vissza még két napig, szóval ez ideális alkalom lesz. Ki akarok próbálni néhány új receptet. - Saját elgondolásúakat, egyenesen. Ha valóban Fraserrel akar foglalkozni, hát nem árt, ha megfelelően... felkészülnek.

2	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 29. - 19:23:43
Roxfort Expressz 1997/09/01 "In a world of locked rooms, the man with the key is king. And honey, you should see me in a crown." Soha nem ennyire egyszerű. Az olyan embertípusnak, mint Fraser... a világ minden ideje sem lenne elegendő, hogy megtalálja a helyét benne, amíg önmagát nem tisztázza le. Belülről. Mert amíg mások jellemétől, hozzáállásától, a környezetétől függ a pozíciója a világban, addig természetszerűleg képtelen lesz megtalálni a helyét benne. Más kérdés, hogy viszonylag egyszerűbb lenne a képlet, ha lennének is olyanok a környezetében, akik ezt megtámogatni képesek, ám... nyilvánvalóan nem Morrow az és még csak nem is Gosdwell, hiába csapódott hozzá még elsőben. Az utóbbi valahol nem is olyan mélyen egy nyomorult féreg, aki gerinctelenséggel és kegyetlenséggel kompenzálja a saját hiányosságait. Az előbbi pedig... egyszerűen csak született sötét varázsló, valaki aki nem hobbiból gonosz, az első változékony porcikájától az utolsóig minden ízében az. Morrow soha nem kereste a helyét a világban, a világ keresi a helyét körülötte. És ez az egyetlen, amit ő maga el is fogad tőle. Előle viszonylag nehéz elrejtőzni ilyen közelségből, de megvan az a "jó" tulajdonsága, hogy ezúttal nem teszi szóvá a fiú bőre alatt vibráló feszültséget. Talán van benne valami pozitív is... vagy szimplán csak mostanra megkapta amit akart a szituációból és nincs szüksége tovább ingerelni. Ez itt a probléma. Hogy ezt kívülről az önbecsülés hiányának veszi bárki is, holott nincs szó többről, mint csoportdinamikáról. Egy vezéregyedről, aki alá dolgozik a többi megbízhatóan és folyamatosan nevelt, fejlesztett precizitással évről-évre egyre simulékonyabb, hatékonyabb szintre juttatva egy olyan klikket, amely a Roxfort falai között tán nem is kéne létezzen, de a Mardekár berkein belül jóformán predesztinált. És legalizált is egyben. Nem ezt csinálja minden legyintés tanárok és diákok részéről egyaránt? Hagyd. A Mardekárosok ilyenek. Morrownak nem talpnyalói, emberei vannak. Többre értékeli még Morrison életét is, mint a fiúét előtte pusztán azért, mert az előbbi hasznos, az utóbbi viszont soha nem próbált azzá válni a szemében. Nevezhetjük korkülönbségnek, de a helyzet az, hogy Morrow messze túlmutat a saját korosztályán. Nos. Nem mindenki tudhatja, hogy pozícionálja megfelelően magát, hm? Érzékeli az oldala felől a beijesztés hatását és értékeli is azt a pálcareflexet, ami minden valamirevaló varázslónak sajátja kell legyen. A morgást hallva már felnevet, hangja körbekígyózik az aprócska helyiségben és aláfesti az elsuhanó fekete alakok dermesztő látványát. Gosdwell érkezésével a téma egészen más fordulatot vesz, avagy inkább... a rosszabbik oldalára fordul. Semmi olyasmi, amire ne hangolta volna Frasert szépen az elmúlt 20-30 percben. Nem olyasmi, amit a srác különösebben értékelne, de a maga módján Seth még jóformán figyelmes is vele. Az a pengeélű mosoly szélesebbre rebben a képén, ahogy a fiú felriad mellette, kék pillantása tanulmányozza a reakciókat. Szedd össze magad, Fraser, hm? Ha már olyan szépen dolgozik a saját maszkjain, hát itt az idő őket nagyon rövidúton tökéletesre csiszolni. - Ah, nem vagytok szórakoztatók. - Sóhajt teátrálisan, de a száján még mindig ott az a mosoly, Gosdwell nevetésének árnyékában és a saját szavai dinamikáján végül meg is érkezik Nightingale alakja. Ahogy az a pillantás távozik róla, már van is ideje megnézni azt az arcot. Esélyesen valaki megütötte, mert felrepedt szája már most vérzik, ami egyébként Morrow szerint a helyes Nightingaletartási gyakorlat. Ahogy az is, mikor a nyakára fogva elvonszolják. Pillantása elidőzik még pár szívdobbanásig a szomszéd fülkén, amiben túl nagy a csend és mozdulatlanság... Kellemetlen? Nézőpont kérdése. Kihűlt pillantása Fraserre vándorol. Van érzéke hogyan kapja el az utolsó szétcsúszott pillanatot és Gosdwellel ellentétben nem is az a típus, aki elsiklik felette. Ujjai között megáll a pálca, ahogy a vonat végre beindul és folytatják útjukat a Roxfort felé. - Tekintve csak itt mennyien szálltak fel, különösebben nem tarthatott sokáig átkutatni a vonatot és levonni a megfelelő következtetéseket. - Nem őt szólították meg, de ő az, aki válaszol is. - De hogy végeztek volna, Fraser... - Lógva hagyja azt a gondolatmenetet, hogy a fiú levonhassa belőle azt a következtetést, amit csak szeretne. Megvonaglik a száján az a mosoly, aztán könnyed mozdulattal feláll az ülésről és az ajtóhoz lép. A zöldesfekete árnyalatú pálca a kezével együtt támaszkodik meg az élén, mielőtt hátrapillantana. - Gosdwell. Majd keress meg unalmas perceidben, hm? - Pillantása még elidőzik Fraseren egy szívdobbanásig, aztán kilép a nevezetes fülke felé. Jellegzetes hangja még hallatszik, ahogy "Alohomora"-t varázsol. - Öcsi! A kurvaéletbe, nem tudtál volna előbb- - Stupor. - Halk puffanás, pár szívdobbanásnyi csend, majd egy test vonszolódásának súrlódó zaja. Aztán az ajtó suhogva visszazárul odaát. Mire felbukkan, már Aidan alakjában teszi. Rövid szőke haj, szürkéskék szemek, majd egy fél fejjel magasabb Sethnél és a vonásai is kevésbé kölykösek, ám csak egy fokkal... Zsebre dugott kezekkel, Aidan jellegzetes mozgásával indul meg a folyosón arrafele, amerre a griffendéles kiskölyköt elrángatták. Elhaladtában a páros felé pillant még és rájuk kacsint. Hiába nem az ő arca, a kígyó átsüt azon a pillantáson szemernyi kétséget sem hagyva maga után arról, ki is tartózkodik egészen pontosan a szürkéskék szempár mögött.

3	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség	Dátum: 2021. 01. 28. - 01:29:47
Lincoln 2001/12/28 "We must not look at goblin men, We must not buy their fruits: Who knows upon what soil they fed Their hungry, thirsty roots?" Nem megfelelő gyakorlat. Ez lenne az első és legkategorikusabb reakciója Sethnek, ha tisztában lenne azzal, milyen sötét titkot dédelget valójában nem csal Lincoln, de az Adwell család egyenesen. Még csak nem is kizárólag a borítékolható belterjesség okán, mert jelenlegi pozíciójukból rendkívül nehéz megfelelő párokat találni az új generációknak, még ha mostanra kezd könnyebbé is válni a helyzet. A kvibliség átka egy rendkívül ritka jelenség. Az, hogy az Adwell családon belül ilyen gyakoriságot mutat, kétségbeesett kiáltás segítségért, a vér ugyanis - ahogy Morrow fogalmazna - kiürült. Adwellék feltehetően az eszeveszett küzdelemben a státuszért elfelejtettek megtartani egy nagyon fontos egyensúlyt, melyet ismét hosszas emberöltőkbe telik majd kidolgozni. Ez saját személyes véleménye volna, ha szakmai még nem is. És nem megfelelő a gyakorlat a helyzet kezelését illetően sem. Nem véletlen, hogy esetükben az emléktörlést nem csak a kvibliken, de az összes létező családtagon is elvégzik. Nem teljesen nyomtalanul, titkos lokáción a mai napig őrzik az alapvető információkat biztonsági okokból, ám... hogy megőrizzék magukban az emlékeket? Nem. Pontosan azért nem, ami Lincoln anyjával történt. Vagy azért a ragaszkodásért, ami megmaradt a fiúban. Mert az évek nem tesznek könnyebbé semmit, ha nem beszél róla. Ha csak tartogatja magában a legnagyobb csendben a gondolatot elültetve az elme sötét, termékeny táptalajába és hagyja kinőni valami elvadult, torz, karmos fává, amiről levelek és gyümölcsök helyett az emlékek akasztott emberei lógnak. Megengedhetetlen. Ki tudja azonban, hogyan reagálna rá Seth valójában. Talán nem kell, hogy valaha is tudjon róla, ám... ha valóban úgy alakul a jövő, mint ahogy tervezik és egy Morrow házasodik az Adwell családba, tudni fog róla. Ez nem is lehet kérdés. Függően attól pedig hogyan és miként szerzi meg ezt az információt, Lincoln Adwell maradhat elégedettségének megtestesülése, mint ahogy egyetlen cigarettagyújtástól most az. Avagy sem. A házasodáshoz fűződő érdektelenség közös vonásuk. Erre utal legalábbis, hogy Morrow látszólag jóformán sosem foglalkozik a kérdéskörrel és Adwell vérszegény hozzáállását sem firtatja különösebben. Esetében nincs min gondolkodnia. Jegyesét a tradíció szerint választották szülei, az érdekházasság pedig már csak olyan, hogy meg kell történnie azért, hogy képesek legyenek előre lépni. Néhány kötelező kört leszámítva nem változtat azon, ő maga milyen szerepet tölt be a világban, hogyan áll másokhoz és legfőképpen, hogy kivel kezd, vagy nem kezd. Mert a férj szerepe sem több egy felhúzott gúnyánál, amit bármikor könnyűszerrel cserélgethet. Gondolataik közel azonos vágányon járnak Frasert illetően. Ezt kimondottan kedveli Adwellben. Nem kell sokat beszélnie ahhoz, hogy megértse és egy rugóra járjon vele. És éppen ez az, ami egyúttal mérhetetlenül ingerli is benne. Mikor történt, hogy olyannyira közel engedte magához, hogy amaz képes volt kiismerni a gondolatmenetét, hm? Adwell valami, ami rá nézve kimondottan... veszélyes lehet. Mosoly rándul a száján azokat a szavakat hallva. Okos fiú. Nem mintha nem számított volna rá, hogy magától is leveszi a különbséget Fraser és Fraser között annak ellenére, hogy Nightingale védelme, a nyilvánvaló felismerés hiánya mindent megtett azért, hogy ezt megakadályozza. Gray és Morrison? Esélytelen. De Adwell... Az a fagyos pillantás egyetlen dolgot kommunikál: elégedettséget. Belekortyol a lángnyelvbe a kérdést követően, de pillantása megmarad a fiú vonásain. A beállt csendet csak a cigaretta sercegése és a kandalló tüzének ropogása töri meg. Fejét hátra dönti a támlának, állát kissé megemeli, ahogy figyelme elkalandozik rajta. Megszokta már. Hogy abban a fejben olyan megfontoltan tekeregnek azok a gondolatok, míg végigjárja a hátulütőket, a problémaforrásokat, a lehetőségeket. Adwell csendje mindig beszédesebb, mint amit az átlagos emberi fül meghallani képes. Elidőző pillantása valahol a pálca magasságából moccan fel, ahogy megérzi magán a figyelmét, kedvtelő pillantása csupán néhány árnyalattal mélyül, de a metsző íriszek után még ez is beszédes. - A tieid. - Emeli poharát engedékenyen, mielőtt a szájához mozdítaná. Az üveg hűvös pereme érinti az alsóajkát, ahogy elmosolyodik. - Az én oldalam meglehetősen... solo jellegű. - Kiissza a lángnyelv maradékát, lábai lekerülnek az asztalról, kissé előrébb csúszik a fotelben. A pohár halkan koppan előtte, az íriszeken lobog a kandalló fénye. - És Lincoln? - Egy utolsót szív a cigiből, majd a kezét előre nyújtja, hogy egy jólirányzott mozdulattal belepöckölje a csikket a kandallóba. Ráérősen fújja ki a füstöt felfelé, felvillanó íriszei átsejlenek a szürke függönyön. - Úgy intézd, hogy mind a négyen büntetőre kerüljetek.

4	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 27. - 00:29:10
Roxfort Expressz 1997/09/01 "In a world of locked rooms, the man with the key is king. And honey, you should see me in a crown." Morrow valójában... képes felfogni elsőre is a védekezés olyannyira jellegzetes, emberi megnyilvánulásait. A néma testbeszéd mondhatni alaptárgy a magafajtának. Jóformán minden gyerek előbb tanulja meg, mint az adott környezet orálisan beszélt nyelvét, ám az évek alatt ez a tudás elér egy bizonyos szintet és jellegzetesen stagnálni kezd, ahogy az elsődleges fókusz a beszélt nyelvezeten van. Az ő családjukban más a helyzet. Talán éppen azért, mert a metamorfmágus elsősorban a vérörökségi felmenők társaságát keresi, vagy talán szimplán csak annak okán, hogy a házban valójában senki nem lehet biztonságban. A belső körből legalábbis aligha és az érvényesülés - ha nem egyenesen a túlélés - záloga az, ha valóban képes olvasni a nonverbális kommunikációból, a környezet apró rezdüléseiből, a mögöttes felderíthető indítékokból. Mondhatnánk, hogy sosem volt gyerekszobája, de nem lenne igaz. Volt, a mai napig van és mindig is lesz. Csak egy kicsit más, mint az átlagé. Szóval igen. Ő érti Fraser testbeszédét még ha jellegzetes mosollyal is párosul, csak éppen... nem törődik vele. Egy pontig. Ahhoz azonban messze nem ismeri még eléggé, hogy rávehesse mélyebb beszélgetésre a felszínen tekergésnél és ez így ebben a formában rendben is van. - Beszerzőkörúton vannak. - Válaszol könnyed egyszerűséggel, mindenféle kertelés nélkül. A hatalmas különbség kettejük között, hogy míg Fraser tartozni akar valahova, addig Morrow... az, akihez mások tartozni akarnak. A "falkája" történetesen tagadhatatlanul ez a kategória éppúgy, ahogy Gosdwell is mágnes a megfelelő szférának. Mardekárnál mintha minden évfolyamban lenne legalább egy, mint valami örökzöld tradíció, hm? Valahol szinte döbbenetes, hogy jóformán sosincs köztük "bandaháború", de a kategorikus klikkek ellenére mégiscsak összetartja a ház tagjait valami néma egyetértés. Sosem beszélték meg, senki nem írta le, nem foglalta fennkölt szavakba és mégis létezik. Felszínesebben, mégis erősebben, mint a többi háznál - valami, amit minden kívülálló hajlamos elfelejteni. Mert a kígyó mindig tudja, mire számíthat a másiktól. Akkor is, ha csak a felszínt súrolják egymáson, ha azok a pikkelyek alig érintkeznek, tisztában vannak azzal kinek a mérge milyen mellékhatásokkal jár... míg a Griffendéles példának okáért veri a mellkasát a bátorságra, a barátságra, a lojalitásra, de az első adandó alkalommal, ha bármely tagjukra árnyék vetül, gyorsabban közösítik ki, mint oroszlán elől menekülő csorda a sérült állatot. Azok a valószerűtlen kékek megállnak az ujjak szüntelen dobolásán s az benne sajátságos dallamot komponál. A kimondatlan, maszkok alá hajtogatott, rejteni kívánt feszültségét. - Fraser... úgy nézek én ki, mint aki szokott unatkozni? - Emeli meg szemöldökeit, ahogy a fiúra pillant, hangjába belesziszeg valami mélyről felbukó, ajkakat alig érő nevetés. Az a kérdés felhívás keringőre. A már nevén nevezett Élet, vagy a vonat felé egyenesen, az ugyanis erre az alapra fékez rá és Morrow ezen a ponton maximum akkor pillantana Fraser helyes fejére, ha az amúgy valóban arccal az ülésén végezné. Azaz az ölében. - A legendák szerint, mikor legutóbb megállt a vonat, dementorok szálltak fel. - Sejlik fel Morrow hangja még jóformán buborék mögül, ahogy Aiden gondolatai saját fivére felé csoportosulnak. Az övéi nem mennek sehova, tökéletes rálátása van a szomszédos fülkében ülő párocskára. Hallhatatlan sistergésükben megtalálja a saját szórakozását. Nincs miért féltenie a fivérét, elvégre ő éppúgy egy név alatt fut vele. De a fivérének, nos. Van miért aggódnia. A kilátást eltakarja az ajtónálló alak, ő pedig "jó" szokásához híven tallózza is azt a formát. Vannak dolgok, amik sosem változnak. Sokkal jobban lefoglalja a frissen megjelenő háztárs, semmint hogy elsuhanó sötét alakokra figyeljen, habár periférián érzékeli az árnyak mozgását. Nem lenne túl bölcs a távolabbi veszéllyel foglalkozni, ha van épp egy, amelyik az aurájába ül bele. - Kösz, most kihagyom. - Tartja fel az egyik kezét. Fraserhez hasonlóan ő sem fogadja el tőle a cigit soha, bár tekintve hogy nem lógnak folyton egymáson, ez sokkal kevésbé feltűnő. Régi berögzülés. Ha teheti, nem fogad el mástól olyasmit, amit a szervezetébe juthat. Amikor valóban van értelmes választása. Halálfalók. Ki gondolta volna. Ujjait összefonja az ölében, a galagonya nyugodtan simul a keze alatt. Lényegesen több varázslatot ismer bár, mint évfolyamtársai, a pálca még messze nem hangolódott rá annyira egy év alatt, hogy reagáljon Morrow jellemére úgy istenigazán, de a vonzódásuk mondhatni első perctől fogva kölcsönös. - Óh? - Pillantása arról a kegyetlen vigyorról Fraser arcára vándorol. A kékek kiismerhetetlennek hatnak, s egy szívdobbanás múlva mintha érdeklődését vesztette volna, pillant vissza az ablak tükröződése felé. Azt jelenleg kitakarja két feltornyosuló, feketébe burkolt alak háta a szomszédos fülke előtt. Megnyalja a száját, kicsit megemeli az állát, fél kézzel az asztalra támaszkodik. - Egész biztosan azok lennének. - Talán egy pillanatra elfeledkezik magáról, talán teljes mértékig szándékos, de az ujjai között forgó pálca túlságosan is... technikásnak tűnik. Nagyjából így játszanak a pengével a profik, ha annak használhatóságát tesztelik éppen, bár Morrow esetében ez puszta játék. És nyilván véletlen, hogy a pálca hosszú, egyenese pontosan olyan kiegyensúlyozott, mint a tökéletesre kovácsolt penge... - De fájdalom, csalódni fognak. - Felpillant futólag Gosdwell arcára a köd szürkeségén keresztül, a kékek időközben méregzöldbe nyúlt árnyalata meglehetősen kígyószerű idegenséget mutat. A szomszéd fülkéből dulakodás és kiabálás tompa zajai szűrődnek ki. - Akartok fogadni? - A száján felkunkorodó mosoly... nem egy tizenkét éves kiskölyöké. Választól függetlenül figyelme visszarebben a fülke ajtajára. - Emlékszel Fraser, mit mondtam az életről, hm? Néha az ember éveket vár... - Int fejével az ajtó irányába, ahova a következő szívdobbanásban hangos csattanással felkenődik egy félig dühös, félig riadt tekintetű kiskölyök alakja. A nyakkendőről már ide üvölt, hogy griffendéles... - Míg máskor elég néhány perc is. - Pillantása találkozik a barna szemekkel, amelyek valamilyen oknál fogva segélykérőn néznek rá az üveg túloldaláról. Majd továbbvándorol Gosdwellre és gyorsan megállapodik Fraseren. Csak néhány szívdobbanással azelőtt, hogy a mögötte álló Halálfaló tarkónál durván a talárra fogva elvonszolná a Griffendéles kocsik felé.

5	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: A Griffendél öltözője	Dátum: 2021. 01. 26. - 20:46:09
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 18+ "I will burn the heart out of you" Seth Morrow érti az embereket. És néha nagyon nem. Nem érti, mit eszik Nightingale ezen a srácon. Egy értelmes mondatot képtelen kinyögni jóformán, egy szimpla kérdéstől is zavarban van és még annyira sem hajlandó, hogy elképzelje egyáltalán, milyen lehet vele lenni különböző módokon. Az első kettő egy dolog, de a harmadik egyszerűen csak érthetetlen. Éretlen. Gyerek. Persze ő nem értette azt sem, fivére mit eszik Nightingalen. Ha félre is tekint attól a ténytől, hogy sárvérű. Ha hajlandó túlmenni azon, hogy azonos nemű... az égvilágon semmilyen vérörökséget nem hordoz, képtelen öregbíteni a Morrow nevet, alkalmatlan az ő világukra. Nagyszájú, hangos, gyerekes, csapongó, flegma, trágár és önmagában még csak nem is különösebben vonzó. Nulla karrierlehetőség. Semmi érték, de cserébe tengernyi érte hozott áldozat. Nightingale jóformán minden, ami irritálja az életben. Fivére halála óta ez egyenesen a gyilkos indulatig fejlődött, még ha vérszomjas pillanatait sikerül is pórázra vernie valami hosszabb, aljasabb és kielégítőbb kedvéért. Meghalni könnyű. Szenvedni. Na az valóban nehéz. Ez a kölyök itt előtte szenved. Nem azért, mert valóban ártott volna neki. Egyszerűen csak azért, mert pszichológiailag végtelenül, szánalmasan gyenge. - Hé, nem történt semmi baj. - Szól még puhán, belül magában némán sóhajt. Van egy határ, amíg képes izgatni magát a saját beteges gondolataival, de ez az előadás viszonylag rövid úton képes lesz felpuhítani a hangulatot. Elszórakoztathatná magát a srác szenvedésének tényével, de ez ebben a formában egész egyszerűen csak képtelen a szexuális oldalára hatni. Óh, nagyon is felfogja a combjaira tapadó ujjakról, hogy mire készül. Képes olvasni abból a nagyon nyilvánvaló testbeszédből. Szánt szándékkal folytatja ennek ellenére is és amikor végül eltaszítja magától, tökéletesen mímeli Noah meglepett, megbántott arcát. Az utóbbi csupán néhány szívdobbanásnyi fény a szemekben pont ahogy az a szerencsétlen csinálja. Amiről azt hiszi, nem tűnik fel senkinek, mielőtt rendezi a vonásait pont úgy, ahogy most ő is teszi. Aggodalmasra. - Bates... - Szól halkan, megrebbenve ereszti a hajszálakat kicsit hátralépve. - Ne haragudj, nem akartalak... rákényszeríteni. - Pillantása megtapad a fiún, elnézi azt a remegős alakot. Lassan, de biztosan ürül ki a pillantása, míg végül kelletlenül szusszan. - Nyugi. Nem fogom a szádba erőszakolni, vagy ilyesmi. - Középmély hangja kifejezéstelenül kong, pillantása elhagyja a srácot, a saját nadrágjára néz inkább, ahogy elrendezi magát, fehúzza a cipzárt és bekapcsolja a gombot. - Még ha nagyon úgy fest, ki is nézed belőlem. - Kezeit zsebre dugja, a barna íriszek üresnek és tompának tűnnek a meleg fényben. - Komolyan Bates? Adtam bármi okot valaha is, hogy így reagálj rám? - Vállait megemeli, értetlenül csóválja a fejét, oldalra pillant az egyik fáklya lángjába, az állkapcsában megfeszül egy izom, mintha mondani akarna valamit... aztán inkább mégsem teszi. - Ez... - Fanyar mosoly rándul a száján, ahogy visszapillant a srácra. A következő szívdobbanással le is olvad róla, mintha soha nem is létezett volna. - Ez így nekem nem megy. Nem tudok olyasvalakivel lenni, aki ilyen kibaszottul nem akar valójában. Persze... feláll rám, hm? De az, hogy tegyél érte. Hogy hajlandó legyél valóban megadni azt, amire nekem van szükségem. Hogy egyáltalán rákérdezz... vagy netán elképzelj velem bármit és rájöjj, hogy ez neked még kurvára korai, hogy valójában mennyire gyerek vagy hozzám... az már nem megy, ugye? - Kivár egy pillanatot, az sem érdekli különösebben, ha itt már valóban pánikrohamot kapott a fiú. Kapjon. Ha szerencséje van, megfullad itt magában és nem jelent többet problémát. Nem képes sajnálatot érezni emiatt. Azon túl, hogy itt minden személyes, ez kimondottan nem az. Ez egy általános tény. - És félre ne érts. Ez nem egy kihagyott szopás miatt. Ha azt mondod, nem akarod, megértettem volna. Basszameg, még csak nem is én hoztam fel! - Elneveti magát, röviden, örömtelenül aztán megindul a srác felé. Ha nem mozdul magától félre, hát takarásból indítja azt a pálcamozdulatot, amivel egyszerűen csak oldalra csúsztatja az ajtóból. - Mindegy. Ne raboljuk többet egymás idejét, hm? - Ujjai rátapadnak a kilincsre, hűvös pillantása, a tónusa már egy az egyben hasonlít arra, ahogy Madam Pomfreyval beszélt látszólag egy örökkévalósággal korábban. - Javaslom legközelebb válassz olyasvalakit, aki megfelel az igényeidnek. Én is ezt fogom tenni. - Kitárja maga előtt az ajtót, a Nox már csak kegyelemdöfésként érkezik. - Ez volt az utolsó beszélgetésünk, Sebastian Bates. - Az ajtó halkan csukódik mögötte, Sebastian pedig magára marad a sűrű sötétségben.

6	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség	Dátum: 2021. 01. 23. - 21:48:19
Lincoln 2001/12/28 "We must not look at goblin men, We must not buy their fruits: Who knows upon what soil they fed Their hungry, thirsty roots?" A jó emberek kizárólag azért tündökölhetnek ebben a státuszban, mert vannak olyanok a világban, mint Lincoln Adwell. A sötét oldal igenis kell ahhoz, hogy legyen ami mellett kiemelkedőnek tűnhet a fény és igenis szükség van arra, hogy létezzenek emberek, akik képesek megtenni azt, ami szükséges. A nővér lehet boldog, sütheti őrült módjára a sütiket otthon, lehet fülig szerelmes egy "sárvérű" rokonba, amíg ott van Lincoln, aki már igen fiatalon belépett a megfelelő kapcsolatba a puszta véletlen útján egy bizonyos vonatfülkében. Hogy ez mennyire megfelelő valójában számára, avagy sem, az kérdéses. Valahol eladta a lelkét félúton a kígyónak és ez az aranyvért oly megszállottsággal hajszoló családnak talán valóban pozitívum, ám... tényleg megéri? Morrow az a típus, aki túl sokat vár el. Aki aznap a vonaton felnézett abba a szürke szempárba, megragadta benne azt a képlékeny sötétséget, ami eredőjét valójában a mai napig nem ismerheti igazán... és feltáplálta a sajátjával. Az első évben még finoman, a másodikban egyre súlyosabban egyetlen percig sem titkolva, hogy mindez többről szól, mint a túlélés. Seth komplex személyiség, de valójában a kapcsolat vele egyszerű alapokon működik: ha csalódást okoz, büntet. Ha elégedett vele, jutalmaz. Adwell pedig az az ember, akit egyszerűen csak jutalmaznia kell újra és újra és teljességgel lényegtelen, hogy ezt a szürke szemek tulajdonosa kívánja-e, avagy sem. Ha pedig az ilyen szívességeket viszonoznia kellene, arról már nagyon. Nagyon rég tudna. Van valami megnyugtatóan kellemes abban, hogy egyszerűen csak... valóban nem lepi meg semmivel. Hogy nem lát ostoba rémüldöző arckifejezéseket azon a szépen metszett arcon újra és újra, csak mert épp önmaga. Ami sokaknak nyilvánvalóan kellemetlen lenne, de nem neki. Ugye? Persze... nagyon sok mindenről Adwell sem tud. És ez így rendben is van. Soha nem fog megbízni annyira még a közvetlen rokonaiban sem, hogy minden kis titkát feltárja az utolsó trükkös kártyalapig. Többet tesz ki Lincoln elé az asztalra, mint bárki más esetében, de ez nem jelenti, hogy nincs mindig egy rejtett pakli a talár ujjában. Mosoly rándul a száján a dünnyögést hallva, belekortyol a lángnyelv selymes, égető borostyánjába és hagyja hogy végigmarja a torkát. - Miért aggódik ezen még mindig? - A zsebébe nyúl, előhúz egy hosszú, fehér szálat, megsimogatja a szűrőt, ahogy felpillant a fiúra. - Legközelebb nyugtasd meg, hogy nincs miért keresnie. Ha nem csinálsz nagy hülyeséget, ezt a problémát tekintheted elintézettnek. - A gyűrűre pillant, majd azokra a szürke szemekre. Néha álmodik velük. És álmában tükörnek látja őket. Amíg beszél, figyeli, ahogy felhúzza magára az ékszert. Kimondottan... kedveli rajta látni a dolgokat, amiket tőle kap. Ha beházasodik a családba, tetőtől-talpig a saját színeibe öltözteti majd. Megvan a maga perverzitása ennek a gondolatnak, de nem olyasmi, ami kérdéseket vetne fel benne. A birtoklás ezen formája nála abszolút normális. Biccent a köszönetre, aztán az ajkai közé csúsztatja a szálat. Kivárja, hogy Adwell meggyújtsa neki. Talán úri szokás, de Lincoln még fiatalon hozzászoktatta és mostanra olyannyira természetszerű lett, hogy szinte furcsa, ha nincs mellette épp megtenni. Nagyon könnyű hozzászokni az ilyen apró gesztusokhoz. Aztán olyan természetesnek venni őket, mint a lélegzet, mely ezúttal szürkén kavarog be a tüdejébe. Néhány pillanatig csendben figyeli a lángokat, merengve lögyböli meg a kortynyi alkoholt a pohár alján. A kígyó lemászik a nyakából, becsúszik mellkasán a talár alá. Ha Adwell nagyon figyelne, hát láthatná, ahogy jár az anyag alatt imitt-amott felsejlő tekergős mozgással. Nem kell sok idő, hogy felcsavarodjon bal alkarjára és mozdulatlanságba dermedjen. A kérdésre megemeli kicsit az állát, ráérősen fújja ki a füstöt a kandalló irányába, az pedig hosszú szálakban áll meg a térben, méltán árulkodva a belső légmozgás hiányáról. Sok helyszín huzatos ebben az iskolában, de a klubhelyiség mindig is otthonos nyugalmat árasztott. - Frasert akarom. - Közli mindenféle felvezetés és köntörfalazás nélkül. A tónusba ezúttal nem tekereg bele milyen vonatkozásban akarja, de mostanra Adwell ismeri annyira, hogy tudja; szenvedő szerkezetben. - És van egy olyan érzésem, hogy ehhez az út Nightingalen keresztül vezet. - Elmosolyodik, pontosan azzal a metsző, pengeélű fajtával, amit jóérzésű ember nem akar magával kapcsolatban látni úgy nagyjából senki arcán, nemhogy Morrowén egyenesen. Nightingale azonban megérdemli, ugye? Mégiscsak ő az, aki megölette az idősebbik Morrowt. Bármennyi összetűzés is volt a fivérek között, sosem lehetett kérdés, hogy Sethnek a család az első. A második. A harmadik. És hogy ez nem olyan bűn, amely a bocsánatos kategóriába tartozik. - A borzok azt csiripelik, hogy újévi buli lesz a Szellemszálláson. A vörösek pedig azt, hogy a sárvérű álompár is részt vesz rajta. - Megsimítja a száját, ahogy ismét beleszív a dohányba, annak narancsfénye megfesti a kékeket, ahogy a fiúra pillant. - Mondd, Lincoln. Hogyan kellene kihasználnom ezt a remek lehetőséget?

7	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 21. - 13:40:47
Roxfort Expressz 1997/09/01 "In a world of locked rooms, the man with the key is king. And honey, you should see me in a crown." Az ember soha nem tud kibújni a problémák béklyói alól, maximum cserélgeti őket. Az otthoni problémákat a Roxfortiakra, a családot háztársakra, egyik maszkot a másikra, mert lám minden alkalomhoz más stílusba öltözünk. Vajon ezt érzi a metamorfmágus előtte, akinek a génjeibe, veleszületett mágiájába kódolták, hogy örökké maszkokat viseljen? Talán igen. De talán ő már fiatal kora ellenére is felismerte a tényt, hogy minden sokkal egyszerűbb, ha nem problémáról-problémára jársz, sokkal inkább... te magad vagy a legnagyobb probléma. Pillantása összekapcsolódik a barna íriszekkel és egy szívdobbanásra valóban olyan érzés, mintha képes lenne betekeregni abba a koponyába a pupillák csillagűri résén keresztül örökké befészkelve magát az agytekervények végtelen útvesztőjébe. És valahol ez történik, nem igaz? Seth Morrow odabent egy emlékké válik, ami a megfelelő mágiával elfedhető bár, elég kemény kényszerrel háttérbe szorítható, de kétség kívül immár létezik. - Miért is ne? - Kérdésre kérdéssel, a hangja könnyed, pedig gondolatban felboncolta már. Apró, helyes, takaros kis darabokra. Megvonja a vállát engedékenyen, nagyon kegyes úr tud lenni, ha akar és Fraser maszkjainak feszegetése szórakoztató hóbortnak tűnik bár, hosszútávon van sürgetőbb terve is, mint a háztársat térdre kényszeríteni. Még ha amúgy kifejezetten tetszene is ott. Megvonaglik a mosoly a száján, az az ártatlanság annyira műanyag, hogy szinte fáj. - Vagy csak nem akarsz róla tudomást venni. - Jegyzi meg puhán, de a hangban benne van az elengedés. Az a fajta, amely tisztában van a saját igazával és azt cáfolni felesleges. A megerősítéssel a kedvére tehetne, ám... Morrow kedve nem különösebben Fraser motivációja, nemdebár? Nem. Az Adwell. A nyár témája már csak olyan, hogy szünetet ad a sötétségben éppúgy, ahogy fizikai értelemben is teszi. És tette, mielőtt maguk mögött hagyták volna egy újabb roxforti kiruccanás kedvéért. Hát nem pompás? A testvérekkel önmagukban még nincs baj. A kishúgával példának okáért nincs semmi probléma, bár 4 évesen alapvetően még nem is lehet. És ha rajta múlik - mert ki máson is múlna? - nem is lesz. Ami azonban Aidant illeti... a lázadása mostanában kezd kellemetlen mértékeket ölteni és ez kimondottan szúrja öccse változékony szemeit. - Épp ellenkezőleg. - Az óvatos szavakra felvillan az a tekintet, tanulmányozza a srác profilját, amíg az kifelé bámul. - Vannak dolgok, amikben az élet kifejezetten profi tud lenni. - A szárnyak letörögetése? Egyenesen specialitása. Seth Morrow ugyanis nem az a típus, aki maga mocskolja be a kezét, nem. Hagyja, hogy valaki más végezze el helyette a piszkos munkát, maximum... kellő lökést ad hozzá. Az olyan reakciókból, mint a szemforgatás, vagy a megjegyzés maga érzékelhető csak igazán, hogy valahol mélyen ő is csak emberből van. Talán mégsem egy elbaszott kígyó, ami emberbőrbe bújtatta magát, hogy elvegyüljön a varázsvilág formára szabott arcainak rengetegében... A gondolatfolyam frontálisan ütközik a vonattal, de legalábbis a fékezéssel és helyben szörnyet is hal a zakatoló sínek között. Véres teteme felett ülnek tort a kígyók és rejtély, miért élvezi egyikük a helyzetet. Pillantása már nem fordul Fraserre, a folyosót fürkészi, azt amennyit a tükröződésekből lát. Nightingale megnyúlt képét, a bátyját, ahogy magyaráz. Az ajtóban felbukkanó ismerős arcot. Száján kiszélesedik a mosoly pengeéle, a talár ujjának takarásában nem látszik, ahogy a galagonya hegye a középső ujjának utolsó percére támaszkodik, a lazán tartott mozdulatban épphogy alátámasztja a pálcát, mielőtt az a kezébe csúszhatna. Nem pillant Fraserre a kérdéssel, figyelme megmarad a közvetlen veszélyforráson. Mert lehet, hogy jóban vannak, de attól az még nem váltott színt; karakteresen veszélyes marad. - Mmmh... ajánlom, hogy valami jó legyen ilyen belépővel. - Biccent az elsuhanó sötét foltok felé, megemeli az állát, fejét nekidönti a vonat falának. Morrow soha nem volt az a típus, aki nemet mond egy kis szórakozásra, pláne nem ha azt ilyen tónus vezeti elő. - Ne kéresd magad, Gosdwell. - Int nagyvonalúan a Fraser melletti helyre. Jobb, ha mindkettőre kényelmesen rálát lehetőleg.

8	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Klubhelyiség	Dátum: 2021. 01. 20. - 23:33:44
Lincoln 2001/12/28 "We must not look at goblin men, We must not buy their fruits: Who knows upon what soil they fed Their hungry, thirsty roots?" A Karácsony mindenkinek Karácsony. Még Seth Morrownak is. Kívülről könnyű azt gondolni, hogy az a típus akit nem érdekelnek olyan apróságok, mint milyen nap van éppen. Minden nap kibaszásnap. Minden nap Karácsony valakinek, aki bárki testébe bebújhat és aljassága is van elérni és megkapni mindent, amit csak megkíván. Mégis... ha valamit születése óta nagyra értékel, akkor azok az ünnepek. Az idő, amit a Családdal együtt tölthet, amikor az ikrek is hazatérnek aktuális kiküldetésükről és körberajongják pontosan úgy, ahogy azt gyerekkorában megszokta és miként azt megköveteli a mai napig. Mert ha szoros emberi kapcsolatokat akarunk rásütni, akkor az ikrek igen magasan indulnak a címért és nem csak azért, mert őrültséggel határos természetük szórakoztató, nem. A két metamorfmágus hasonlatos vele. Persze, senki nem lehet olyan, mint ő. Egyedülálló és különleges, mégis eltagadhatatlan tény, hogy a Család metamorfmágusai - ha megérték azt a kort, amikor egy időben és térben létezhettek - mindig is különlegesen szoros kapcsolatot ápoltak egymással. Ahogy veleszületett mágiájukban és genetikájukban, úgy pszichológiájukban is elkülönülnek a többiektől. Van valami a megfelelően nevelt metamorfmágusban, ami újradefiniálja az alapvető fogalmakat, megváltoztatja a játékszabályokat és valami újat alkot. Morrowék esetében valami fertelmeset. Igen. Seth Morrow élvezte az időt, amit a családjával tölthetett. Élvezte az ajándékokat, amelyekkel elhalmozták, a figyelmet, amivel körbevették, azt a tényt, ahogy körülötte zajlottak az események tőle függően és érte létezve. Mert meglehet ezen a ponton apja irányítja még a Családot, aligha lehet kérdés, hogy ez a szerep évről-évre egyre inkább felé orientálódik. Még egy év és egyenjogú riválisa lesz. Még akkor is, ha további 5-10 év, míg valóban a háttérbe kényszerítheti majd és elfoglalhatja méltó helyét a trónon, melyet születése óta oly lelkesen tartanak melegen neki. Seth képes hirtelenharagú lenni a megfelelő témakörökben, ám valójában rendkívül türelmes típus. Félre tudja tenni az adott problémát valami más kedvéért, ha úgy látja szükségét, mint ahogy többé-kevésbé félrerakta Nightingalet is az elmúlt években. Látszólag legalábbis. Társai azonban sok mindenről nem tudnak. Nem tudják, hogyan nyomorítja az életét az iskola falain túl. Hogy a ráhatása túlmutat azon, ami emberileg még elfogadható lenne. Hogy a gyűlölete sokkal mélyebb, semmint azt igazán kielégíthetné néhány apró szívatással, melyekre az elmúlt évek lehetőséget nyitottak, nem. Jelenleg ketten tudták, hogy Nightingalet kitették otthonról. A fiú maga. És Seth Morrow. És talán mostanra Sebastian Bates... Mosoly rándul a száján a gondolatra és meg is marad ott, ahogy hunyt szemmel, hátravetett fejjel élvezi a hatalmas méregzöld fotel kényelmét. Valamikor, valaki, valamiért úgy döntött, hogy a központi elem éppen ez a fotel lesz a kandalló előtt a kanapé helyett. Az a valaki valószínűleg pontosan az az ember, aki itt ült jelenleg, de ki tudja? Meglehet csak átvette a trónszéket egy óvatlan pillanatban az idők folyamán. Már elsőben sem hordta a konvencionális talárt és ez mit sem változott azóta. Mindig is jobban szerette a test vonalát követő éjfekete, ezüstös, vagy méregzöld mintázattal díszített darabokat. Van valami hanyag elegancia a magasított nyakban, amely elöl most mégis mélyre gombolva enged rálátást a nyakába tekeredett, ezúttal fehér testű kígyóra, mely lecsordul a kulcscsontok között, megül a szegycsontján és fejét csak akkor emeli fel sziszegve a fiú nyakából, mikor Adwell belép a klubhelyiségbe. Seth nem néz fel, megmarad továbbra is hunyt szemekkel, baljában egy föld fele lógatott pohárnyi lángnyelv whiskeyvel. Nem kell megnéznie ki jött, ha Salazar belesziszegi a fülébe. Hozzá van szokva ahhoz, hogy nem beszélnek. Hogy Adwell nem nyitja ki a száját, ha nem feltétlenül muszáj, a csendje pedig általában nyugtatólag hat rá, még ha a beszéde sokkal jobban érdekli is. Álla oldalra moccan a szavakra, ám ahogy a szemei felnyílnak, odabent hirtelen nincs az égvilágon semmi emberi. Hogy a mélyben úszó gondolatok teszik, vagy valami egészen más, lényegtelen: a szemfehérjét felzabáló sötétség, melyben az írisz egyetlen vékony sötétszürke gyűrű csupán szinte félelmetes. Valamely ponton azonosult a kígyóval a nyakában, s most mintha egy létformaként figyelnének rá. Seth a zsebébe nyúl, apró fekete dobozkát vesz elő belőle és kinyújtja a srác felé. Mond valamit Adwellnek címezve. Párszaszóul. A kígyó felemeli kicsit a fejét, megsimogatja vele az állát, mire egy "ah" kíséretében lehunyja még néhány szívdobbanásra a szemét. Mire újra felpillant, az ismerős kékek visszafoglalják azt a szempárt. - Ez a tiéd. - Ismétli meg immár emberibben. Talán távol áll tőle a boldog karácsonyozás, de az nem róható fel neki, hogy ne lepné meg minden évben valamivel. Általában valami... hasznossal. - Remekül. Milyen volt otthon? - Hogy őt mennyire érdekli a válasz, vagy sem, kérdéses. Időnként könnyű olvasni róla, máskor azonban jóformán lehetetlen. A dobozkában ezúttal egy ezüstszín gyűrű lapul szürke kristállyal. Nem giccses, de nem is egyszerű, amolyan... intrikált darab. - Vigyázz vele. Ha befordítod a tenyered felé, kiugrik belőle egy tűhegy. A méreg benne azonnal bénít. - Igen. Az ajándékai általában... messze vannak az ártatlantól. Vagy a társadalmilag elfogadhatótól.

9	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: A Griffendél öltözője	Dátum: 2021. 01. 20. - 21:11:29
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 18+ "I will burn the heart out of you" Noah tudná egyetlen szó nélkül is, hogy fél tőle. Hogy valójában abszolút nem áll készen a témára és mégis... ezen a ponton ő is engedne neki, de nem így. Egy átbulizott éjszaka után, némi alkohollal a szervezetében, ami feloldja kicsit a gátlásait. Rávezetve szépen a saját farkára, pontról-pontra irányítva, hogy mit csináljon... Seth is tudja, hogy fél tőle. Érzi rajta. Nem tudja nem beleolvasni a reakciókba, az eddig megmutatott jellembe. Abba a veszett gátlásosságba, amely a korosztálynak olyannyira sajátja és mégis mintha Bates esetében súlyosabb volna az átlagnál... Nightingale és Morrow között a helyzetben a legnagyobb különbség, hogy bár mindketten tudják, amit tudniuk kell, az utóbbit egyszerűen csak nem hatja meg. A félelem a kezében fegyver. A bizonytalanság egy manipulációs eszköz. A kimondatlan gondolatok és kérdések energiabefektetés nélküli védelem, amit nem kért és mégis megkapott. Sebastian Bates olyan tökéletesen felkínálja magát neki, hogy az már-már fájdalmas is lehetne. Ha lennének ilyen jellegű emberi érzései. Nem... Seth valami más. Még csak nem is nevezhető pszichopatának, mert rendelkezik a megfelelő érzelmi skálával, azok mégis valamiképpen betegesen eltorzultak. Kifacsartak. A Morrow család nevelési módszereinek tökéletesre csiszolt díszpéldánya. Kemény vele. Tisztában van vele, hogy deviál Nightingale alapvető jellemétől, de tekintve milyen gyorsasággal húzta fel a fiú vágyait, ennyit még megengedhet magának. Persze ezen kívül is rengeteg apróság van, de az emberek többsége ezeket egyszerűen csak... megmagyarázza magának. Az utolsó utáni gondolat, hogy akit maguk előtt látnak, az valójában mégsem az, akinek gondolják és az emberi pszichológia már csak olyan, hogy feltölti a maga összetapasztó magyarázataival az eltérő részleteket. Ma kicsit más. Más a hangulata. A mugli ruha teszi. Az új parfüm. Talán alkohol. Változtak az érzések. Ez csak egy új oldala. Talán haragszik rám. Morrow tisztában van az emberek ezen oldalával és lelketlenül ki is használja azt. Az a morgás nagyon komolyan az idegein táncol. Nem érti mi van benne, ami ilyen mértékig nyugtalanítja és kifejezetten irritálja a tény, hogy egy óvatlan pillanatban képes némi keménységen túl is kizökkenteni vele. Nem engedheti meg magának, hogy rászóljon, mert valahogy biztosra veszi, hogy Nightingalenek ez... bejön. Kárpótolja a dologért a tény, hogy a srác kimondottan... engedelmes, ez pedig természetéből fakadóan is megsimogatja a hiúságát. Mondhatnánk, hogy nem neki szól, de az ő parancsára teszi és ez már olyasmi, amit a fiú nem tud visszacsinálni. - Miért nem? - Biccenti oldalra az állát, pillantása megsimogatja a srác vonásait, ahogy az a nadrágjával szemez. - Komolyan egyszer sem játszottál el a gondolattal milyen érzés lehet a szádba venni? - Lenyúl érte, ujjai végigcirógatják az arcát, míg a nadrág kissé lejjebb csúszik rajta. Szinte érzi mennyire forró a bőre saját zavarától. Mennyire... ártatlan. Mennyire nagyon tönkre fogja tenni. Nem segít neki. Végignézi a zavart, a remegést, a bizonytalanságot. A bocsánatkérésre elmosolyodik. - Ssh. Nincs semmi baj, ráérünk. - Ujjai feljebb moccannak az arcán, megcirógatja a halántékát, a fülét. Ahogy az alsónadrág lecsúszik róla, végigpillant "saját magán". Sok mindenért cseszegetheti Nightingalet, de azt nem verheti rá, hogy ne lenne szép farka. Keze hátramoccan a fiú tincsei közé, halkan sóhajt a csókra. Csak akkor szorulnak meg ujjai a hajkoronában, mikor tényleg a szájába veszi és nekiáll mozogni rajta. Hmh. Hát tényleg nem gondolta túl a dolgot. - Héhéhé. Csak finoman. - Elhúzza a srác fejét a hajánál fogva, kicsit felfelé irányítja, hogy kénytelen legyen szembenézni vele. - Előbb csókolj meg. Újra és újra, amíg megbarátkozol az érzéssel. Lassan. Hosszan. - Visszahúzza magához a fejét, de ezúttal a tövéhez, hogy onnan irányítsa a végéig finoman vezetve a mozdulatsort. - Úgy csókolj, ahogy te szeretnéd, hogy én tegyem veled. Használhatod a nyelved. És simogathatsz is közben. Szeress egy kicsit, Sebastian.

10	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: A Griffendél öltözője	Dátum: 2021. 01. 15. - 22:31:14
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 előzmény 16+ "I will burn the heart out of you" Nem tudja, miért ingerli a rosszabbik oldalát az a mordulás. Van valami furcsa zöngéje, ami kellemetlenül kapar fel a tarkóján és égnek mereszti ott a pihéket. Meglehet tudat alatt emlékezteti valamire, amit azonban jelen formájában egyszerűen csak nincs luxusa boncolgatni. Ha elkezd ugyanis úgy istenigazán a kígyó fejével gondolkodni, menthetetlenül kiesik a szerepből, az ugyanis messze inkompatibilis Nightingale hevesebb, szenvedélyes vérmérsékletével. - Ha mégis... - Hangja kimélyül kissé, a hidegben szabályosan forrónak ható lélegzet a harapás nyomán csiklandoz. - Biztosan találunk rá módot, hogy kiengeszteljük, hm? - A harapott bőr érzékenysége, a hang tónusa, a mozdulat, amivel végül magával húzza valami tűrhetetlen türelmetlenségről árulkodva mind kiszámított lépés egy vérvörös-méregzöld színekkel felfestett sakktáblán, amin Nightingale magányos kis parasztja már évek óta egyedül áll. A játéknak valójában réges-rég vége van, de a sárvérű a mai napig nem ismerte fel, mikor kell csak szimplán megadni magát. Ő pedig megengedi neki. Nem mert bármi értékeset látna benne, hanem mert egyszerűen bicskanyitogató, hogy egyetlen feláldozható, jelentéktelen kis báb miként lehet még mindig életben, ha mindenki más pályán kívül végezte már körülötte. Mi több... ide-oda sétálgat oldal és oldal között, amíg újabb bábukat állít be maga mellé. Wolfgang. Thane. Bates. Fraser. Értelmetlen. Nincs benne vezetői potenciál. Sem az égvilágon semmi vonzó, amivel magához kössön másokat és mégis valahogy megjelennek mellette. A maga pofátlan módján pedig kiirthatatlanul terjeszkedik mások képében, mint valami megállíthatatlan fertőzés, amire van ugyan ellenszer, de hagyja pusztítani a maga nemében, amíg rá nem jön miért. Mi olyan kibaszott különleges, hogy még a kígyók is körülötte tekeregnek, mintha muszáj volna? Az ő fivére egy dolog. Amit viszont múltkor Fraser művelt a kedvéért, túlmegy minden logikai határon. Nos. Nem mintha benne ne lenne kellő potenciál előrángatni a múltból megfelelő problematikus egyedeket. Mindig is tökéletesen működött nála a multifunkció. A koponyája olyan, mint a kígyófészek; milliónyi gondolat tekereg benne egymással kivehetetlenül összegabalyodva és mégsem megfojtva mindazt, amire valóban koncentrálnia kell. Óh. Hogy le akarja szopni. Elneveti magát a gondolatra, ami egészen úgy tűnik, mintha a mi hova fér be témának szólna. És egy kicsit talán annak is. - Nincs miért aggódnod. - Még vidámságot nyomokban őrző hangjába belemászik az a fűszeres, várakozó, türelmetlen gondolat. Kinyúl a fiú álláért, rásimít hüvelykjével az alsóajkára, finom presszióval veszi rá, hogy kinyissa a száját. Lusta mozdulattal simít rá a nyelvére. - Biztos lehetsz benne, hogy befér. Hmh. Még a végén meg sem kell húznia, elég ha torokra élvez, aztán elküldi a picsába. Amilyen bizonytalan a srác, valószínűleg elég nagyot ütne, de... miért is végezne félmunkát az ügyben? Olyan könnyen löki odabent az ajtóhoz a sötétben, hogy az szinte fáj. Megvan ennek is a maga fűszere, de személy szerint jobban élvezi, ha küzdenek alatta. Ha megtörhet. Sőt. Ha elég ideje lenne a fiúval, hát hetekig nevelhetné a megfelelő béklyók között pontosan olyanra, ahogy az neki tetszik. Soha többé nem nézne Nightingalere. Ki tudja. Ha eléggé megihleti a dolog, talán ezt fogja tenni. Nem hagy időt gondolkodni egészen addig, amíg már nincs mivel a farkán kívül. Ez a tehetség nem veleszületett, viszont behatóan tanulmányozott sportág, aminek a töredékét sem kell elhasználnia arra, hogy felhúzza úgy istenigazán. Megint az a morgás. Végigfut rajta a borzongás, ami a pózban jólesőnek hat, de a hideg rázza tőle. És fogalma sincs miért, holott a ruhaszaggatásra felüti benne a fejét valami hitetlenkedő gondolat. Ebben a nyeszlett testben egyszerűen csak nem lehet ennyi erő. Hmhm. Csak nem titkolunk valamit, Bates? - Térdre. - A hangja konkrét parancsnak hangzik, ellentmondást nem tűrően hasít bele a sötétbe. Nem elég kegyes ahhoz, hogy meg is hagyja így szemérmesen az élményt, a néma pálcaintés nyomán visszafogott fény lobban fel az öltözőben. A rögtön követő másodlagos mágiát, ami kívülről mindezt észrevétlenné teszi, már nem érzékelni a levegő vibrálásában, olyannyira rácsatlakozik az előzőre. A galagonya végül visszacsúszik a zsebébe, ő pedig lepillant a srác fejére. - Biztosan elképzelted már párszor. Mutasd meg mire gondoltál.

11	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 15. - 20:17:30
Roxfort Expressz 1997/09/01 "In a world of locked rooms, the man with the key is king. And honey, you should see me in a crown." Soha nem tudná igazán megérteni az ilyen jellegű problémákat. Alkalomadtán másolja ugyan őket egy-egy személyiség kedvéért, ám annyi empátiával azért nem bír, hogy igazán rátapintson valamire, amit a mélységeiben képtelen átélni. Fogalma sincs milyen érzés, ha a felmenők nem tartják a család szeme fényének. Születése óta magától értetődően mindent visz. Fivére idősebb ugyan nála, ám ő maga alkalmatlan volt, hogy igazán teljesítse az elvárásokat, mi több szabályosan lázadt ellenük. Seth azonban... neki így tökéletes. Rengeteg figyelemmel körbe véve, mindenkivel tartva a kapcsolatot a családon belül, élvezve a tényt, hogy már most azzal a mentalitással kezelik, amely a leendő családfőnek kijár. Ki akarna Morrowéknál a rossz oldalára kerülni, ha egy nap majd szembesülnie kell az elvárható retorziókkal? Bámulatos, milyen jól képes működni ez a felfogás. Valamely évszázados hagyománnyal beléjük nevelt családdinamika, mely jóformán önálló társadalmi berendezkedést mutat egyetlen mikrokörnyezeten belül. Máshogy fejlődik a családtagok mentalitása, mások az alapvetések, a normalitás, a preferált, elfogadott, megtűrt, vagy megbocsáthatatlan tettek. Mások a bűnök, mások a kiemelkedő tulajdonságok, mert egyszerűen csak... semmi sem illik bele a hétköznapi értelemben felfogott "normális"-ba. A Morrow név nem csak családot jelöl, egy külön fogalmat, életstílust, gondolkodásmódot, affinitást és gondos kezeket, amelyek úgy alakítják a tagok jövőjét, ahogy attól jobbérzésű varázslók a világból kimenekülnének. Talán érdekesnek találja Frasert a maga kifacsart világában, ám megérteni sosem fogja igazán. Mert könnyű azt gondolni róla, hogy éppolyan felszínes, mint változékony külleme, ám a lényeg valójában belül lapul. És a háztárssal szemben ő ezzel tökéletesen tisztában is van. Nincs benne semmi, ami ne lenne értékes az első gondolatától az utolsó porcikájáig. - Avass be. - Int fél kézzel előzékenyen, van valami veleszületett elegancia a mozdulatban, mely azonban a hüllő lassan moccanó szenvedélytelenségével párosul. Azzal a pillantással, az éles mosollyal az a legnagyobb probléma, hogy tisztában van vele. Egyszerűen csak nincs meg a morális gátlás, amely szemérmesen elrántaná róla a figyelmét a normalitás kedvéért. Nincsenek ilyen igényei, mert mindig. Azt csinál, amit csak akar. Ha valaha animágiára adná a fejét, kérdés sem lehetne miként csúszik ki a varázs fogságából. - Definiáld a rosszat. - Von vállat, de az az ingerlő félmosoly már ott vonaglik a képén. - Minden csak viszonyítás kérdése, Fraser. Nem rosszabb. Csak változott az élet perspektívája és pillanatnyilag más réteget favorizál. - Ilyen ez a szakma. Az övé meg olyan, amely képes kell legyen alkalmazkodni az adott szituációhoz és simulékony jellemmel idomulni a változó formákhoz és formalitásokhoz, míg kihozza magának minden történésből a legtöbbet. Mindig a legtöbbet. Morrow elneveti magát és leveszi a lábát az asztalról. Felteszi inkább az ülésre maga mellett, térdhajlatait megtámasztva a leengedett karfán, hátát pedig az ablak hűvösén elzárva ezáltal maga elől azt a romantikusan szellemjárta hangulatot. - Ő is pontosan ugyanezt mondta. Csak más volt a tónus. - Megtalálja ebben a tényben saját szórakozását, átlagosnál hegyesebb szemfogai fehéren villannak abban a félig nevető vigyorban. - Őszinte részvétem. - Nem, nagyon sok minden van Sethben, de ez a két fogalom történetesen nemhogy köszönőviszonyban nincs vele, még nagy ívben el is kerülné a folyosón, ha alkalomadtán találkoznának. Amíg a srác kifele bámul, ő futólag megnézi magának a még népszerűtlen folyosót. Figyelmét pár szívdobbanásra elvonja a felismerés, hogy a kinti ablak tükröződéséből rálát a tesóra, meg a sárvérűre. Kissé elnagyolt foltokban bár, de még így is herótja van tőle. Ahelyett, hogy fintorogna mint minden normális ember, az a mosoly szélesebbre rándul a száján. Ha a másik figyel rá, valójában nem nehéz átérezni rajta ezúttal némi hátborzongató élt. - Mindenkinek lehet két perc lázadó korszaka, mielőtt letörik a szárnyacskáit egy óvatlan pillanatban. - Van valami mélyebb fűszer abban a hangban, ami olyan mint az alattomosan méreggel felkent pengeél, ami éppazokat az óvatlan pillanatokat keresi, mint amelyekről beszél is. Van valami a kölyökben... talán a kifejezésmódja, a stílusa, vagy valami egészen más, de egyszerűen nem tűnik gyereknek. Sokan gondolják róla, hogy azért, mert sosem volt gyerekszobája Morrowéknál. Tévedés. Az egész világ Seth Morrow gyerekszobája. - Annyira klisé már ez a Rómeó és Júlia sztori, de tényleg. - Erre már megforgatja a szemeit, pillantása visszarebben a srácra tökéletesen elkapva a pillanatot, amikor a vonat hirtelen irdatlan hanggal csikorogva befékez és több méternyi csúszás után nemes egyszerűséggel... megáll. Rejtély, Seth hogy nem borult le az üléstől, jóformán fesztelen a pózban. Valamit a metamorfmágia nagyon jól csinál... - Oh-óh. Esemény van. - Morrow elmosolyodik, halványkék pillantása látványosan élénk árnyalatra színeződik, ahogy a diákok hirtelen minden kupéban értetlenül mozgolódni kezdenek.

12	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Fúriafűz	Dátum: 2021. 01. 10. - 18:36:08
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 "I will burn the heart out of you" Milyen átkozott ártatlan. A gondolat feltekeredik benne, amíg a fiú ajkai az övéihez érnek. Túl puha, túl gyengéd, túl szelíd. Abszolút kizárt dolog, hogy ezt Nightingale annyiban hagyná, ebből az elgondolásból születik a viszonzás, ami a lágy pusziknál nyilvánvalóan többet akar. Ahogy a másik elhúzódik, hát mozdul utána, halkan mordul, amiért nem kap meg mindent, amit akar. Nem mintha hagyná elmenekülni, vagy elszakadni igazán, pár pillanattal később kristálytisztán bemutatja mire gondolt bizonyítás alatt és mire hozzá simul, elég feszes ahhoz, hogy meggyőző legyen mi szerint valóban türelemre van szüksége ahhoz, hogy várni tudjon. Hogy Batesre izgulna? Nem ennyire egyszerű. Valami kifacsart, perverz vágya van arra, hogy tönkretegye Nightingale életét az elejétől a végéig és erre viszonylag betegesen sokszor tud élvezni különböző testekben és formákban, mert a vágy csak vágy marad és teljesen lényegtelen honnan ered, ha a szituációban egy az egyben fókuszálni tudja legújabb fegyverére eme elbaszott játékban a sárvérűvel. És attól csak jobb, hogy kettejük közül nyilván ő az egyetlen, aki élvezi ezt. Nos. Ha minden jól megy, Bates is teljes mértékig élvezni fogja. Egy darabig. Úgy kegyetlenebb, nem igaz? Elnézi a fiú arcát, a zihálást, a nyilvánvaló vágyat rá, az ölének feszülő rejthetetlen akarást. Látod, Nightingale? Elég egyetlen átkozott csók és egyetlen pillanat alatt pótolható a létezésed. Milyen érzés ennyire... jelentéktelennek lenni? Valami, amit ő maga sosem fog megtapasztalni, de a piros imitálásához erre nincs is szüksége. Megsimítja a fiú arcát arra a motyogásra, elégedett mosolyát belerejti a nyakába és oda is csókol válaszként. - Naná. Nyugi, az ilyenek mindig hajnalig tartanak, nem maradunk le semmiről, sőt. - Beleharap a nyakába búcsúzóul, ujjai a fiú ujjai közé simulnak, kézen fogva irányítja a pálya és az öltözők felé. Ugyan már. Milyen zárt ajtó van ebben a kastélyban, amin keresztül nem tud átjutni a magafajta? Még Nightingale is tudja a legtöbb jelszót, itt meg egy szimpla varázslat is megoldja a dolgot. A Roxfortban több hely van az enyelgésre, mint amennyi nincs, csak épp az öltözők esetén nem járnak ki-be kísértetek, mintha a kukkolás lenne a legújabb sláger. Ami azt illeti. Elég régóta benne van a top 10-ben. Mardekár pikkelyes faszára Nightingale, mégis milyen banános dolgot?! Hála a születésétől fogva kötelezően fejlesztett önkontrollnak, nem esik ki a szerepből az azonnali visszakérdezés kedvéért. Ugyan már. Asszociációs alapon nem lehet semmi durva dolog, hovatovább... egészen biztosra veszi az eddigi performansz alapján, hogy Nightingale dugja Bateset és nem fordítva, szóval bármit is akar a kissrác kipróbálni, azt fix, hogy rajta csinálják. Hümmög egyet időt nyerve amíg szélsebesen végigszalad rajta a gondolatfolyam, pillantása oldalra villan a srácra, a száján felkunkorodik egy jól ismert szemtelen mosoly. - Gondolod, hogy készen állsz rá, Bates? - Sok mindent tesztel az elméletből egyetlen visszakérdezéssel. Nem mintha tudna olyasmit okozni vele, amit nem tud elsimítani. Esélyesen. A téma túlságosan is elvonja a figyelmét, eléggé ahhoz, hogy majdnem a Mardekár öltözője felé induljon el a Griffendél helyett. Szerencsére időben kapcsol és nem buktatja le magát hülyeségekkel, az ajtónál egy szimpla Alohomora varázslattal ereszti be magukat. A sötétben esélyesen nem tűnik fel a másféle pálca trükkje, pláne mert maga a mozdulat is gyorsnak bizonyul. Behúzza magával a fiút, de nem várja meg, hogy igazán akklimatizálódjon, az ajtónak nyomja Sebastiant és saját előremozdulásának részeként csukja be azt. A fiú a teste és az ajtó közé szorul, Seth tenyerei pedig feltapadnak a feje mellett az ajtón, ahogy közelebb hajol hozzá. Ő nem tudhatja, de a sötétség, a szoros póz levegőtlensége menthetetlenül idézik az első alkalmat, amit a két srác kettesben töltött abban a szeszélyes átjáróban. Mielőtt a fiú bármit is mondhatna, a szája a szájára tapad hevesen, fullasztón, szenvedélyesen, beleinjektálva a srác testébe azt a perverz örömöt, amit ő a helyzet felett érez, még ha az odaát egészen másként is csapódik le. Az egyetlen domináns gondolat, hogy benne akar lenni, élvezni akarja és látni akarja szétolvadni a gyönyörben mielőtt kitépi a szívét. Hát nem mocskosul romantikus ma éjjel?

13	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Fúriafűz	Dátum: 2021. 01. 07. - 22:44:48
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 "I will burn the heart out of you" Nightingale soha nem volt az a nyugodt típus. Meglehet nincsenek közeli barátai, de viszonylag sokakkal jóban van. Ezért nehéz beazonosítani igazán, hogy valójában a felszín alatt egyes-egyedül ácsorog közeli barátok, támogatók, szerelmek, család és bárki nélkül, aki valójában fontos lenne. Az utóbbi időben Thane ott van ugyan, hogy megvédje a seggét, ám ez még nem jelenti, hogy érzelmi kapcsolat húzódna közöttük. Az a kölyök részéről ugyanúgy felszínes, mint bármi más, amihez hozzá ér... Kivéve ez itt. A barna szemeken nem üt át a sötétben tekergő kígyó figyelme, de kétségtelenül ott húzódik a háttérben, ahogy tallózza a fiú alakját már a messzeségben. Azt az igazgatást, amivel nyilvánvalóan tetszeni akar. Neki. Ezek a kis sárvérű mocskok lám megtalálják egymást, ha nem figyel öt percig... Mi olyan különleges ebben az egyben? Nem látja mit talál olyan vonzónak Nightingale a kölyökben. Túl fiatal. Túl vézna. Túl komoly, éretlen, túl... gyerek. Nincs benne az égvilágon semmi, ami beindítaná a fantáziáját és nagyon távolra mutat a mocsadék alapvető típusaitól is, szóval... Mi olyan különleges? Még az a hozzásimulás sem olyan, ami igazán árulkodna a mélyben húzódó kémiáról, pedig a fiú az, akinek a helyzetben prezentálnia illene. Így tud alkalmazkodni is hozzá. - Hát nem is tudom, Bates, győzz meg szépen. - Előrébb hajol, az ismerős barna szemekbe belehunyorog a játékosság, mutatóujjával puhán megütögeti a saját száját jelezve hova várja azt a meggyőzést. Csak belül forgatja a szemét a mozdulatra. Nagyjából csak milliószor látta tőle, amikor a fivérével enyelgett. Nem ereszti az indulás kedvéért, egészen máshol óhajtja folytatni ezt a játszmát. Alapvetően nem sokat számít, ha a buliban kötnek ki és ott alapozza meg a hangulatot, egyszerűen csak... nehezebb kontroll alatt tartani egy olyan környezetet, amelyet részeg tinik dominálnak. Morrow nem vak. Kristálytisztán látja a reakciókat, az affinitást arra az elcsábulásra. Nem tudhatja mi játszódik le pontosan a fiú fejében, de az az arc nagyjából nyitott könyv a szemei előtt. És ilyesmiből elég jól tud saccolni. Nem követi a pillantását a fa felé, figyelme fixálódik Sebastianon és nem is ereszti belőle. Vajon ez jön be Nightingalenek? Ez a nyilvánvaló, kendőzetlen akarás, ami mégis másodpercek alatt zavarba jön a saját vágyaitól? Bizonyára túl sok kavarog benne pillanatnyilag a sárvérűből, mert ezt hirtelen még szórakoztatónak is találja. Képlékeny anyag. Valami, ami az ember kénye-kedvére formálható. Valójában... tudna dolgozni vele. Hagyja beszélni össze-vissza, belegabalyodva saját magába, keze lustán simít fel közben a hátán, eljátszik a hajszálakkal és a lebukásnál marokra fogja őket. A következő szívdobbanással már a fiú szájára tapad. Még ha ebben a pillanatban meg is szakítaná kis játékát valaki, lényegtelen lenne. Morrow ugyanis tökéletesen képes leutánozni azt, ahogyan Nightingale csókol. Mert ismeri azt a meggondolatlan fűszert benne, ami felkínálja magát. A tüzességet, ami lángra gyújt. A szenvedélyt, ami elhiteti, hogy nem kell senki más. Azt ahogyan mindig többet követel meg. Ismeri a nyelvjátékát, ahogy a szája mozdul, ahogy elfeledtet minden mást. Ilyen tudása pedig csak annak van, aki elsőkézből tapasztalta. Ugye? Még ha így, vagy úgy fel is állnak ebből előbb, vagy utóbb, ez megmarad rejtett üzenetként Nightingalenek. Mert nem teljesen hülye azt felismerni. Ennyit még neki is el kell ismernie. - A pályán ilyenkor nincs senki. Sem az öltözőkben. - Még az ajkai suttog, megnyalja a fiú száját, szabad keze lesimít a fenekére. - De benézhetünk, ha szeretnél. - Ujjai megszorulnak rajta és magához húzza egészen, amíg az ágyéka az ágyékára simul. - Én tudok várni, ha muszáj.

14	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 07. - 21:21:53
Roxfort Expressz 1997/09/01 "In a world of locked rooms, the man with the key is king. And honey, you should see me in a crown." Mi a gond, Fraser? A néma kérdés belesziszeg a koponyájába, ahogy kéken fénylő pillantása rátalál arra az ismerős alakra. Látja rajta. Ugyanaz a feszült hangulat uralkodik ebben a fülkében, mint bármelyik másikban. Hűvös, nyugtalan zizegés a levegőben, amely a nadrágba maró ujjaknál csoportosul, megül a tartáson, megsimogatja a mimikát, belekapaszkodik a sötét talárba, hogy lehúzza abba a végtelen, sűrű olajos lápba, amit a bizonytalanság jelent. A kígyó benne kíváncsi. Más-e minőségében Fraser íze, ha nyomasztja valami megfoghatatlan balsejtelem? Vajon többet árul-e el magából, ha kibillentik az alapvető egyensúlyból? Nem ez vonzza be, de kétségtelenül ez marasztalja, mert vérszagra gyűl az éji vad és az az ezernyi maszk mind szörnypofán tapad. Száján felkunkorodik a mosoly arra a pofátlan kijelentésre, lám a zöldeknél mindenki arrogáns seggfej, de legalább nyíltan azok. - Ugyan kérlek. - Karjait keresztezi a háttámlán a tarkója mögött, ahogy megtámasztja rajtuk a fejét. - ilyen búvalbaszott képpel kellően unalmas lehet odabent is. - Felfelé pillant a saját koponyájára jelzésértékkel, de nyilvánvalóan a fiúéra gondol. Nem. Nem rejti véka alá, hogy volt szeme meglátni az előbbi pillanat gyengeségét, a néma kommunikációt a környezetbe, amit nem sikerült elrejteni időben. Miért is tenné? Az ő dolga felmérni, hogy ez a srác éppolyan gondterhelt-e belül, mint a többiek odakint. És még ha úgy is van... rosszabb helyre is mehetett volna némi szórakozásért. Elnézi a tükörmozdulatot, mielőtt pillantása felvillanna az arcára és úgy issza magába a mimikát, mintha a saját szájízére kevert méreg volna. Morrow legnagyobb különlegessége az állandó, a többség számára ártalmatlan alakváltás mellett valószínűleg a figyelme. A legtöbb ember amikor figyel... gondolkodik. Szétszóródik, a fókusz bizonyos pontokon törvényszerűen ellustul, a mértéke pedig ingatag; hol gyengébb, hol erőteljesebb. A szőke esetében azonban... amilyen változékony a külleme, olyannyira kiegyensúlyozott az a pillantás. Nincs félrecsúszás, hiányzik mindenféle zavar és gátlás, amely az emberi tekinteteket nem engedi túl sokáig bámulni a másik szemébe, mert mind fél hogy odabentről, nagyon mélyről valami majd visszabámul rá. Nem. Ez az a pillantás, ami előtt ha az ember gyengeséget mutat, sziszegve csavarodik fel a torokra és többé már nem ereszt. Szürreális, hm? Túl fiatal ahhoz, hogy komolyan tartani kelljen tőle és mégis... ki mondja meg, hogy valóban az a diák, akinek mutatja magát? - Nem meglepő. - Von vállat végül, pillantása követi a fiúét, ám minden ami érdekes lehet számára, jelenleg idebent tanyázik. - Mondjuk nem lepne meg, ha csak felhúzná magát. Mindenki úgy néz ki, mintha temetésre készülne. - Szemöldökei magasra szaladnak, megcsóválja a fejét, mielőtt az a lehetetlenül kék pillantás visszatérne a fiú arcára a kérdéssel szinkronban. - Elég szórakoztató volt. - Szája felkunkorodik egy elégedett mosoly kedvéért, valami beazonosíthatatlan gondolat hunyorog bele abba a szempárba. - Így, hogy túlestem az első éven, apám hajlandó volt elengedni az ikrekkel utazgatni. Bámulatos, milyen gyorsan leépíthető a "még gyerek vagy" kifogás, ha sikerül tapasztalatszerzésként eladni. - Halkan nevet és nagyon nehéz eldönteni, hogy mi tetszik jobban; a szülők irányítása, vagy a kiruccanás maga. Szabályok ide, vagy oda, a kígyó is csak akkor boldog, ha a saját fészkében valaki mással tekereghet. - Apropó, ikrek, hogy van a tesó? - Emeli meg a szemöldökét. Ez a téma mindig szórakoztató és nem csak azért, mert a kettős nyilvánvaló különbözősége olyan egetrengető a szemében, hogy mindig megdöbben, amiért bárki is képes őket összekeverni, nem. Egyszerűen csak izgatja az ikrek témaköre. Nagybátyjainak köszönheti az érdeklődést, elvégre elsőkézből tapasztalja a közöttük lévő viszonyt, azt az intrikált mágiát, ami az egypetéjű ikrek letagadhatatlan sajátja. Bár ahogy elnézi ezt a kettőt... egyáltalán nem biztos benne, hogy ez nem csupán saját vérvonalukon belül jellemző.

15	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Fúriafűz	Dátum: 2021. 01. 05. - 18:26:40
Sebastian 2001/12/31 - 2002/01/01 "I will burn the heart out of you" Érdekes mechanikája van a pletykának. Aljas örömmel tölti el azt, aki adja, izgalmat okoz annak aki kapja, zavart és megszégyenülést annak akiről szól és hatalmat annak, aki mindezt uralni képes. Kevesen vannak ezen a helyen, akik az első pillanattól kezdve tudják, hogy ezt az iskolát nem a falakba oltott mágia, az ide járó kölykök, a tanárok, vagy netán az éppen aktuális igazgató, avagy jelen esetben nő irányítaná, nem. A szóbeszéd igazán, mely végigcsordul a folyosók végtelen útvesztőjén; az épület bonyolult érhálózatán, befurakodik a falakba a holtak szellemtestén át, elsutyorogják az órákon a tananyag sorai közé, beivódik az összesúgó festményekbe, jár fecniről-fecnire, szájról-szájra, megfertőzi az emberek elméjét és ha igaz, ha nem, átírja a percéletű történelmet, míg végül a keseűkényt köröző nép tudata egyetlen apró mérgezett húscafat körül tolong. Ez az, ami igazán élővé változtat bármely közösséget, ami az épület üresen kongó szerkezetét a kibeszélt titkok visszhangjával tölti fel és amire már valóban érdemes is építeni. Mert ha valakinek van értelme kiszűrni a lényeget, kibogozni a körítést, a torzulásokat, akkor nagyon hamar válik azzá az emberré, aki mindig megfelelő helyen van a megfelelő időben. Jó helyen volt a két mardekáros barom, aki őrt állt, a félreeső folyosószakaszon a Griffendél klubhelyiségétől az előcsarnokig. Jó helyen volt Adwell, aki remek időzítéssel találkozott szembe Frics ványatt macskájával és vezette maga után, mintha pórázon húzta volna. És rossz helyen volt Nightingale, aki imádja bár a pletykákat magába szívni, igazán sosem él velük. Ö mit sem sejtve a körülötte rezgő érzékeny pókhálókról gyanútlanul indult meg az időponthoz mérten jól bejáratott útvonalon azért az egyetlen kis randi kedvéért, amin talán unalmas perceiben elgondolkodott, valóban jó ötlet-e. És amire hamarosan kénytelen lesz ráébredni, hogy a létező legkisebb problémája. Különös dolog a türelem. Ami a legtöbb ember gyengesége, számára fegyvert jelent. Már gyerekként megtanulta, hogyan használja mások ellen a kivárás képességét és kamatoztatta ezt az iskolában, ahol minden egyes napon ott illegett előtte testvére gyilkosa. A mocskos kis sárvérű, akinek évekkel ezelőtt az Ostrom napján meg kellett volna halnia, de még mindig, a mai napig úgy vesz levegőt, mintha nem kölcsönbe venné azt mostanra. Elkaphatta volna? Igen. Bármikor. Bár a piros különös hatodik érzékkel volt képes általában kikerülni a jelenlétét, sosem volt érinthetetlen. Inkább olyan, mint egy vadállat, ami ösztönszinten érzékeli a kígyót a közelében és nem szégyen számára futni, ha úgy érzi szükségét. Elkaphatná. Elintézhetné azt is, hogy eltegyék láb alól egy önfeledt hazai kiruccanás alkalmával, amikor gondtalanul alszik mugli otthonában az emeleti szobában egyedül. Bármikor, amikor munkába menet rója Cardiff utcáit. A képregényboltban a sorok között, a raktárban, ahol minden nyáron leltárt csinál. Az esti órákban, mikor a felületes lokálcimborákkal piál a parkolóban. Netán egy Soseholos kiruccanás után, mikor még túl kába a drogoktól. Nem. Nem célja megölni valójában. Az egyetlen, amit akar tőle az az, hogy szenvedjen. Ismeri már. Kívülről és belülről egyaránt, tudja mi fáj, hogyan és hol. Ismeri azt az elbaszott működést ott fejben, amellyel egyetlen ponton tud igazán egy húron pendülni: mindketten Noaht hibáztatják azért, ami történt. Erre az egyetlen szinkronra képes felépíteni a fiú egész létezését, hagyni hogy a húsa körülölelje, a léptei pedig megváltozzanak arra a ruganyos, gyors járásra, mely olyannyira sajátja. A kesztyűket lehúzza, ujjai megnyúlnak, ő pedig kiropogtatja őket, mielőtt zsebre dugná kezeit. Fejét jobbra, majd balra dönti, nyaka hangosan roppan, ahogy hagyja felkötegelődni magán a húst, az izomzatot. Ez a test... sok szempontból ismerős a számára. Sokkal több időt töltött a megismerésével, mint azt Nightingale sejthetné egyáltalán, elvégre... a talpnyalóinál csak az ellenségeit kell jobban ismernie. A felsejlő alak szintén mugliruhában van. Borvörös bakancsai ropognak a keményre fagyott hóban annak ellenére, hogy nincs farkasordító hideg. A viszonylag enyhe időhöz képest azonban továbbra is tél van és semmi nem indokolja, hogy egyesek ne húzzák fel azon a mélyvörös árnyalatú kabáton a cipzárt. Pláne, ha csak egy fehér pólót hordanak alatta valami piros-fekete mintával, ami a félhomályban kivehetetlen. - Mh. És én még azt hittem, örülsz majd hogy látsz. - Sóhajt fel teátrálisan, de a mosoly már pofátlanul ott görbül a szája sarkában, hunyorgó pillantása levillan a srácra, ahogy kinyúl érte és átöleli a derekát. - Frics. - Közli jelentőségteljesen és szemforgatva, mintha ezzel az egyetlen szóval az égvilágon mindent megmagyarázna és voltaképpen... nem is nehéz kitalálni a lényeget. - Hmmmh. - Felpillant abba az irányba, amelybe a fiú mutat, néhány szívdobbanásig figyeli a fúriafűz alakját. - Mennyire van kedved bulizni? Mert ami azt illeti... - Fél kézzel a srác álla alá nyúl, mutatóujjal emeli meg, hogy rápillantson inkább. - ...szívesebben kezdeném csak veled az újévet. - Pillantása megsimogatja a fiú ajkait, mosoly görbül a száján. Valahogy sokkal finomabb az egész jelenet, mint amit általában megszokhatott tőle, ám ki tudja? Talán csak a Karácsonyi idill van még rá ilyen hatással.

Oldalak: [1] 2

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.129 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.