Trágya cunami
2002. január 7.
Sophie Vanheim
Umának sajgott az orra az ütéstől, amelyről nehéz lett volna eldöntenie abban a pillanatban, hogy szándékosan vagy a véletlennek köszönhetően volt ennyire pontos. Mindenesetre igyekezett kevés esélyt hagyni a mardekáros ellenfelének, hogy a pálcáját is használhassa ellene. Nem tagadhatta, hogy fűtötte az indulat, de kellő tapasztalat híján nem sok esélyt látott arra, hogy "győztesként" kerüljön ki a küzdelemből. Nem is akarta bántani a lányt, ez távol is állt a személyiségétől, inkább csak védekezett ellene, ahogy tudott. A hosszúnak tűnő küzdelmüknek végül a hugrabugos lány vetett véget, aki a megfelelő bűbájt alkalmazva kellő távolságra taszította őket egymástól.
- Na jó, most ebből elég legyen! Az iskola házirend szabályzata szerint tilos a verekedés az épületen belül, bármi ilyen tevékenység szankciót von maga után! Most azonnal elmegyünk Fawcett professzorhoz, vagy ha tovább folytatódik ez a balhé, egyenesen az igazgatónői irodába. - hangzott ellentmondást nem tűrően a hangja. A mardekáros triónak több sem kellett, felnyalábolták egymást, és Lorelei fogát takargatva rohantak a kastély irányába. Uma némi elégtételt érzett a látványtól, de közben iszonyatosan is szégyellte magát a történtek miatt, holott nem is ő kezdeményezte a csetepatét.
- Mi pedig elmegyünk Tachibana professzorhoz. - fordult felé a megmentője. Így már értelmet nyert számára az is, hogy miért rezeltek be annyira a fenyegetőzéstől a mardekárosok, ugyanis csakis egy diákprefektusnak állhatott hatalmában ilyesmi.
- Remélem jól vagy... nagyon megkarmolt? Nos, el kéne mennünk a házvezetődhöz, hogy beszámoljunk róla mi történt... de ha gondolod először leülhetünk és beszélgethetünk, hogy megnyugodj, elég rémültnek nézel ki... minden rendben? - kérdezte aggódó tekintettel, miközben próbálta valamelyest helyrebillenteni a komfortérzetét azzal, hogy megtisztította a sártól. Uma iszonyatosan fázott, ezért nem tudta eldönteni, hogy a hideg vagy a történtek hatása miatt remeg annyira.
- Az orrom még vérzik, de azt hiszem nem törött el. Mindenesetre megnézetem majd Madam Pomfreyval. - motyogta maga elé meredve, mert érezte, ahogy könnyek szöknek a szemébe. - Én nem akartam, hogy ez legyen, de tudom, hogy jelentened kell a dolgot. - magyarázkodott, és közben hagyta, hogy a lány a legközelebbi padhoz vezesse. Jéghideg volt a kőlap, de Umának muszáj volt egy pillanatra leülnie rá, hogy összeszedje magát. A felé nyújtott kekszet gépiesen elvette, majd rágcsálni kezdte apró falatokban.
- Egyébként Sophie vagyok, téged hogy hívnak? - kérdezte Umát, akinek így már összeállt a kép, hogy a Hugrabug prefektusa, Sophie Vanheim ül mellette.
- Uma vagyok, Uma McGruder. Alattad járok egy évfolyammal. Jaj, Sophie, ne haragudj, még meg sem köszöntem, hogy segítettél nekem, de annyira sokkolt ez az egész! Lorelei sohasem kedvelt, a mai Gyógynövénytanon pedig még okot is adtam nekik, hogy rám szálljanak, mert véletlenül rázúdítottam egy adag trágyát Lancaster professzora... jaj, annyira hülye vagyok! - törtek fel belőle a szavak és a könnyek egyszerre, amelyek az arcára fagyott vérrel keveredve potyogtak a talárjára. Lehorgasztotta a fejét, és remélte, hogy hamarosan végre felriad ebből a rémálomból.
- Nem láttad a pálcámat véletlenül? Itt kell lennie valahol... - Uma hirtelen felpattant, mert eszébe jutott, hogy a varázspálcája azóta nincs nála, amióta Lorelei lefegyverezte. A keresésére indult, de a sírástól feldagadt szemei aligha lehettek segítségére a kutatásban.
Üzenetek megtekintése
