Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 6
1  Múlt / Zsebpiszok köz / Re: A Szirén Dátum: 2021. 02. 23. - 18:55:23
Elliot
2002. február 19.

Elővigyázatosság, vagy sem, érzékeny minden fizikai ingerre jelenleg. Mégsem hagy maga után fájdalmat, egyszerűen csak élénkebb és tónusosabb az a simítás rajta, több szinten reagál rá és vibrál a bőrén az átoknak hála, amely fekete érdeklődését felütve feszegeti a határait az érintés irányába. Nem mintha elérhetné. Nem mintha hatást gyakorolhatna rá és mégis érzékeli moccanni a "figyelmét" a tenyér felé, mintha... megismerné. Miért is ne tenné? Legutóbb az ő fájdalmából táplálkozott, ő szolgálta tálcán az élvezetet és ő engedte szabadjára is, természetszerűleg követelőzik valami után, ami a megannyi átokkal tagadhatatlanul vonzó. Pláne azzal az újjal a vállában.
Akár kellemetlen is lehetne a gondolat, hogy az az átok ennyire jól érzi magát a testébe zárva, ám nem pazarol kapacitást ilyesmire, amikor a csókban amúgy is elpárolog minden kellemetlenség. Könnyű átadni magát azoknak az ajkaknak, a természetes alámozdulásnak, a követelésnek ami mind többet és többet kíván meg tőle. Annyira nagyon egyszerű lenne... elfelejteni, hogy miért van itt és miért nem akar annál az öt percnél több időt itt tölteni, mint amit feltétlenül muszáj. A hangok emlékeztetik bár, néhány pillanatra egyáltalán nem tűnik elvetélt ötletnek, hogy kimélyítse azt az üdvözlést valami sokkal többre.
Nem. Válaszokat vár. Ugye?
Amit nem tesz meg most, megteszi később, így a témaválasztás pillanatnyi engedése haladék csupán, nem pedig megértő elnézés. Még ha Elliot végül annyit kell csak megosszon, amennyit adott helyzetben akar is.
Tisztában van vele, milyen hatással van rá. Hogy mennyire nem kellene valójában az az érintés itt és most, hogy választhatná bármely más formáját a gyengédség kifejeződésének, de őszintén... tetszik így. És bármennyire is azt mutatja, messze nincs kőből. Pontosan öt nappal töltött több időt külön tőle, mint kellett volna.
Hogy a téma elvonja a figyelmét és egészen más miatt mulat, nos valójában... nem áll messze ettől az érzésvilágtól, még ha szorosabban is csavarodik fel a munkára és a megszállottságra, mint bárminemű egyéb érzelemre.
Enyhén megcsóválja a fejét. Nem, itt nincs semmi "de". Elliot túl gyorsan tekint el ettől a háttérben árnyékként föléjük magasodó ténytől, ám valahol érthető. Reménykedik. És a remény kegyetlen barát.
Még ha nem is adja jelét, hogy alaptalan volna. El kellene gondolkodnia ezen. Saját hozzáállásán, ám... baromira ráér. Erre még igen. Elméletileg.
- 39 vagyok Elliot. Elég kevés dolog maradt a listán, ami ezen a ponton túl "korai". - Pillantása hosszan fürkészi azokat a vonásokat, a szórakozó hang pontról-pontra megkomolyodik közben. Nem híve valójában a dolgok elhallgatásának egy kapcsolaton belül, még ha... valahol pontosan erre is szólította fel Elliotot a Cukormázas ágyban. Ugye. Az azonba nagyon más kategóriát képvisel nála egyelőre. - Kapcsolatügyileg, igen. Sok minden nagyon korai lenne alapvetően, de ez az adott helyzetben meglehetősen lényegtelen. Viszonylag hosszasan tudnám taglalni, miért nem fogok egy kuplerájba járni érted. - Lapos pillantása futólag a falra rebben, ahogy a nyögdécselések tompa hangjai magasra másznak a szomszédos szobában. - És valójában O'Mara... - A zöldek visszamoccannak, a bennük megfeszülő él pedig egyszerűen félreérthetetlen. - ...eléggé csábít a gondolat, hogy minden éjszaka az enyém vagy. Van fogalmad róla milyen lassan telik el öt nap, hm? - Nincs benne neheztelés valójában, az a hang sokkal inkább árulkodik a hiányról, amit egyébként ez a hely kielégíteni termett, de... nem mintha bárki más megfelelne neki. Ugye.
Az, hogy képes felülemelkedni a vágyon, már önkontroll kérdése, igenis visszafurakodik agyába a felkötött kar ténye és igen. Rákérdez.
Felfogja a némileg feszültebb reakciót. A gallérral való babrálás árulkodó jelét. Ujjai lecsúsznak a derekán, rásimít a fenekére, ahogy Elliot teste hozzányomódik.
Egyik szemöldöke magasra emelkedik az elhagyatottnak tűnő kastély információjára, aztán csatlakozik hozzá a másik is a "dárdaizét" hallva. Vagy meglehet a szimpla lelkesedés teszi, amit az arcán lát, a mozdulatokban, vagy abban a nyomásban a saját vállán...
- Miért jártál egy elhagyatottnak tűnő kastélyban? Már a nyilvánvaló tényen túl, hogy pokolian élvezed. - Miért tűnik úgy, mintha ez még csak ki sem akasztaná? Nos. Nyilvánvalóan, mert önmagában még nem teszi. Valahol nem nehéz összerakni azért a képet, hogy a munkamániás auror, aki notórius bűnözők után nyomoz, az elvetemült emberi pszichológia mocskában szeret tocsogni, jóformán állandó veszélynek teszi ki magát és csak azért nem jár háborúról-háborúra, mert azokból nincs elég, nagy eséllyel nem akad ki, ha felismeri a veszélyfüggés nyilvánvaló jeleit. Ez ugyanis gyanúsan egy közös vonásuk.
- Hát persze, hogy volt. Megnézetted valakivel legalább? - Keze a vállára simít, bár kerüli a seb feltételezhető helyével való direkt kontaktot, a hazugság azért még így is valószínűleg nyilvánvalóvá válik ennyiből Zeusz nélkül is.
- Lófaszt, Királylány. Még a hírhedt Elliot O'Mara sem élvezheti különösebben, ha természetellenes lyukakat baszogatnak a testébe random elátkozott dárdák. - Ezt olyan lapos pillantással közli, hogy az már-már szórakoztató.
Halkan sóhajt, aztán megemeli a fejét, hogy körbenézzen.
- Csak idebent vannak cuccaid? - Kissé elválik tőle, hogy a belsőzsebében kotorásszon. Az az aprócska tenyérnyi láda, ami előkerül belőle, nos. Nyilván nem való semmire, ugye?
Nem, amíg le nem teszi a földre és egy pálcaintéssel vissza nem fordítja az eredeti méretére. Az pedig nem csak úgy néz ki, mint egy Roxfortos utazóláda - pontosan az. Megkopva még a mai napig ott van rajta a G. F. Milton jelzés.
2  Múlt / Zsebpiszok köz / Re: A Szirén Dátum: 2021. 02. 22. - 23:08:24
Elliot
2002. február 19.

Pislogás ide, vagy oda, a néma kérdés válasz nélkül marad. Elliot nem kell, hogy megtudja, milyen lenne az a beszélgetés és őszintén. Nagyon őszintén reméli, hogy ez örökre így is marad. Nem mintha... Milton különösebben kegyetlen volna a kérdésben és valójában nem nevezhetnék beszélgetésnek sem egyáltalán. Mire újra találkoznának, már tudná, hol, mikor, kivel és miért tette azt, amit tett. És többé nem lennének kérdések, maximum válaszok.
Megvan a hátrányos oldala annak, ha az ember olyan aurorral akarja összekötni az életét, aki ráadásul képzett legilimentor is, ám...
- Hiszek neked. - ...megvannak az előnyei is. Egyszerűen nincs abban a válaszban kérdés, bizonytalanság, megingás, vagy árnyéka annak a ténynek, hogyan is kerültek ők ketten össze egészen pontosan. Nem esik nehezére kimondani és szavak nélkül, némán is lekommunikálni azt a bizalmat, ami ennyi idő után, kettejük múltjával és ismert háttereivel nem is szabadna, hogy létezzen és valamiért mégiscsak tapinthatóan jelen van.
Hogy elvárja a hűséget valójában... nem jelenti, hogy meg akarná változtatni. Szimplán csak akar valamit tőle, amit Elliot vagy képes megadni a maga természetes formájában, vagy nem. Mert egy kapcsolat ilyen. Szükség van áldozatokra és szükség van kompromisszumokra is. Esetében például, hogy nem zárkózik be teljesen és hajlandó megnyitni saját személyes menedékét olyasvalaki előtt, akitől minden más esetben foggal-körömmel védenie kellene inkább.
A macska nem köti le valójában, de egy pillanat erejéig kétség kívül elvonja a figyelmét. Kár érte valójában.
Nem mintha nem szúrta volna ki a felkötött kar látványát és ne lenne pontosan millióegy kérdése, de pillanatnyilag az a kisebbik probléma, ő pedig... sorban halad.
Az erőtlen szavak nem szolgálnak sok válasszal, így egyszerűen csak... folytatja. El fogja mondani, amit akar, hátha legközelebb, egy újabb szituációban már kérdésként sem merül fel, hogy adott helyzetben mégis hogyan reagálna és fordulhat-e hozzá segítségért...
Óvatos. Attól, hogy még nem teszi szóvá, nem érzéketlen a nyilvánvaló sérülésre. Egy hét. Egy hétig feküdt az ispotályban és máris belekeverte magát valamibe. A legkisebb gyengeséget sem engedheti meg magának, hm?
Nem, valójában. Ez soha nem is volt kérdés.
Téma és külön töltött idő ide, vagy oda, az az ölelés természetesebben jön, mint a lélegzet. Nem számít valójában, hogy a mozdulattól gyűrődik mellkasán az ing újabb ingerületet küldve az átokheg irányába. A helyzetben megteheti, hogy egyszerűen csak figyelmen kívül hagyja, amíg belezuhan azokba a sötét íriszekbe és elkalandozik az ajkaira.
Természetesen jön az a csók is. És valahol különös, mert nem kellene, hogy az legyen. Számára biztosan nem. Nem szabadna, hogy megelőzze a kérdések támasztotta igényt a válaszokra. Bárminemű reakcióra ezen kívül.
De jól esik. Átkozottul jól esik, ahogy a szája mozdul a száján, a nyelve a nyelvén és végre néhány hosszúra nyúló szívdobbanás erejéig úgy érezheti, hogy hazaért.
Egy kibaszott kuplerájba. Na nem.
A gondolat már az elszakadással egészíti ki magát, de az a zöld pillantás még így is egy fokkal szelídebben találja meg újra a mandulavágású szemeket.
Lehunyja egy pillanatra a szemét a bocsánatkérésre. Tekinthető elfogadásnak is valójában, mert megsimítja az arcát és ujjai felcsúsznak a fekete tincsek közé, lágy mozdulattal cirógatva meg a fülét. Nem, nem feltétlen segít a koncentrációban és nem teszi valójában a szomszéd szoba nyilvánvaló kéjelgése sem, de az utóbbi legalább nagyon sokadrendű aláfestőzeneként szolgál.
Megemelkednek a szemöldökei a vallomást hallva.
- Te Királylány. - Oldalra biccenti a fejét, a szája megvonaglik egy kevéssé bujtatott, féloldalas mosolytól. - Három éve vagyok rádszállva. Nagyon erősen kétlem, hogy felül tudsz múlni a kérdésben. - Az a hang már majdnem nevet. Igen. Megtalálja a helyzet komikumát, hiszen az nyilvánvalóan adott.
- Helyes. - Biccent végül lesimítva a férfi tarkóján. - Mert most hazamegyünk. - A zöldek megmaradnak párjaikon néhány pillanatig nagyon kategorikusan biztosítva arról, hogy ez nem vitaindító értekezletre való meghívás volt... mielőtt elkerülhetetlenül átmoccanna a vállára.
- Mi történt?
3  Múlt / Zsebpiszok köz / Re: A Szirén Dátum: 2021. 02. 20. - 01:13:32
Elliot
2002. február 19.

Egyszerűen csak olvashatatlan az az arc. A nyilvánvaló feszültségen túl, ami jóformán ömlik belőle a zöld szemek ezúttal Elliot számára is némák maradnak, mintha a totális védelem páncélajtaja bezárult volna azon a tudaton és a túl vastagra edzett acélfal hideg fémjén túl az égvilágon semmit nem lehet kiolvasni a mögötte dúló gondolatokból. Nem biztos, hogy ez a hidegfényű csillogás a "kellett" kategóriát meríti ki valójában, de az tagadhatatlan, hogy ezúttal önmaga és csak alig fullasztó a felsőtest középpontjából pulzáló mágia fekete, foszlányos csápja, amely úgy tölti fel a rendelkezésre álló teret, akár a cigifüst. Belülről nem látszik, az embert az elején még zavarja, aztán megszokja szépen lassan, hogy csípi a szemét.
Az a sötétség nem kicsi. Ha Elliot széttárt ujjakkal rátenné a tenyerét, akkor sem tudná lefedni teljesen a rúnázást, de ezúttal kétség kívül nem olyan domináns, mint volt az ispotályban. Daniel képtelen volt meggyógyítani, de hű maradt az esküjéhez és végeredményben Gabriel valóban működőképes. Nyilvánvalóan az, hm? A lány talán Elliotra pillant kérdőn, de van életösztöne. Érzékeli azt a hangulatot, ami Gabrielből árad, elvégre... errefelé élet és halál múlhat azon, hogy az ember képes-e időben felfogni a kuncsaft hangulatát... és megtanulja kezelni is azt. A kezelés ezúttal a szólunk a nálánál kompetensebbnek esélyesen, még ha amúgy Elliot megerősítése helyt is hagy a távozásnak.
A lábához dörgölőző macska nem zökkenti ki, viszont komolyabban definiálja az ittlét tényét és valójában... elég volt végigpillantania a szobán belépéskor, hogy megkapja a maga megerősítéseit. Igen.
Elliot. Itt. Lakik.
Ez olyan sok szempontból nincs rendben, hogy neki se áll taglalni, mert lehet olyan hangot ütne meg, amit kifejezetten nem óhajt prezentálni sem most, sem máskor vele szemben.
Nem. Belenéz inkább azokba a mandulavágású szemekbe és ott valami olyasmit talál, ami képes is csillapítani azt a jeges indulatot legalább annyira, hogy viszonylag értékelhető tónusban szólaljon meg, bár nem. A kurvák önfeledt nyöszörgése a szomszédban kimondottan nem segít a helyzeten. Mert mondhatjuk, hogy csak rá fókuszál, ami a feszültséget tekintve igaz is, ám vannak dolgok, amiket az ember nemhogy kizárni nem tud, nagyon kategorikusan belefestenek a kép egészébe.
Az a kurva macska meg szimplán csak figyelmen kívül hagyhatatlan, ugye? Csak azért rándul össze, mert a dög a mellkasát célozza be természetesen, hol a kurva anyjába máshol ugye. Nem mintha számítana, egyszerűen mindenhol érzékeny az átok miatt nagyjából. Nagyon kizárólag Elliot kedvéért nem ragadja meg hátul a nyakánál összemarva a bőrt és hajítja el a szoba túlvégébe, pedig egy pillanatra megihleti a gondolat.
Pillantása csak enyhén rebben arra a közelebb lépésre és bár az álla irányba mozdul, nem néz arra a tálcára. Valójában szükségtelen. A memóriája rögzítette a fontos elemeket és képes visszaidézni anélkül, hogy odahagyná azt a szempárt, még ha a macska éktelen dorombja és a szeme alá érő nyalás végül el is mozdítja a fejét az állattól ellentétes irányba.
- Ha feltételezném, hogy megcsaltál, nem ilyen beszélgetést folytatnánk. - Nem, nem folytatnának az égvilágon semmilyet sem valójában, mert akkor nem kérdezne, hanem nyomozna és biztosra menne. Elvárja a hűséget, mert ő is azt biztosít a számára és nem is feltételez, amíg nem törik meg súlyosan a bizalmát. A látszat ellenére Elliot ebben a kérdésben tiszta lapot kapott annak ellenére, hogy vele hogy játszott egészen pontosan, amíg idáig jutottak.
Eltartja a fejét, amíg az állat hozzádörgöli a fejét a nyakához, pillantása azonban még mindig a férfin. Hogy az akadozó hang teszi, vagy szimplán az elmondottak... mindegy végeredményben. Elég ideig figyel ahhoz, hogy végül csillapuljon benne az indulat ő pedig mélyen sóhajt.
- Elliot... mi a francért nem szóltál, hm? - Megcsóválja a fejét, aztán felnyúl a macskáért a nyakába, hogy leszedje onnan. Csak futólag simítja meg, ami betudható a mozdulat részének is, amellyel félrerakja egy alacsonyabb szekrény tetejére.
- Mennyibe telt volna egy kérdés felém, hogy jöhetsz-e hozzám? A kutyák megvédtek volna. A csapdák, a ház mágiája megvédett volna. Nem egy kibaszott kupleráj, ahova bárki besétálhat. - Előre lép, ahogy beszél, közvetlenül testközelbe, hogy fél kézzel magához ölelje. Jobbja nyúl az álla alá, hogy megemelje maga felé. - És valójában kérdezned sem kellett volna. Megmondtam, hogy megvédelek. Csak ezért nem töröltem a fejedből a ház pontos helyét. Komolyan azt hitted ilyen elemi hibát vétenék különösebb cél nélkül? - Hüvelykje rásimít az alsóajkára és végre elmoccan a szemekről egy pillanatra, hogy lekövesse a mozdulatot. - Hogy a francba kellene vigyáznom rád, ha ennyire nem segítesz, mondd? - Halkan sóhajt, mielőtt lehajolna, hogy megsimítsa az ajkait az ajkaival. Ez már kimondottan gyengéd gesztus, ahogy az a csók is, amellyel végre... üdvözli őt.
4  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet Dátum: 2021. 02. 19. - 01:38:44
Metzger
2002. február 19.

Történetesen tisztában van vele, mit érez Metzger Warren halála miatt. Ott volt, amikor történt és meglehetősen sok időt töltöttek együtt utána egyszerűen csak... ülve és hallgatva sok. Nagyon sok üveg lángnyelv társaságában. A némaság pedig kettejük közül csak Miltonnak volt sajátja és elég alkohol után... bárkinek megeredne a nyelve.
Soha nem hibáztatta érte. Elmondta ott és akkor, még ha nyilvánvalóan ez képtelen is segíteni a bűntudaton. Ám a háború ilyen. Veszteségekkel teli.
Ma nem gondol erre és nem is kapcsolja össze ezt a pszichológiai sérülést azzal, hogy esetleg... ezért nem jött volna be hozzá egy teljes héten keresztül. Megtehetné valójában. És valószínűleg egy ponton, ha nyugodtabb fejjel gondol vissza a kérdésre meg is fogja, ám most egyszerűen lehet csak irritált. Még ha valójában ennek nem is Metzger az oka. Már addig a vigyorig, utána kicsit mégis.
A válaszra magasra rándulnak szemöldökei.
- Nehogy véletlen egyszer meg kelljen menteni a segged és késsek egy kicsit - Szól megfelelő nyomatékkal, lapos pillantással és nem. Nyilvánvalóan nem gondolja komolyan. Olyan ugyanis még soha nem történt, hogy ha a szöszinek segítségre volt szüksége, akkor arra nem reagált volna azonnal nagyjából bármi mást a háttérbe szorítva. Még akkor is, ha megjelenve úgy csinált, mint aki a háta közepére nem kívánja.
Egy kicsit csendben marad, amíg leül és megtanulja tolerálni a megugró fájdalom mértékét. Nem itt kezdődött az a végigpillantás a bűntény helyszíneként kiterített jeleneten - avagy annak bizonyítékain inkább -, de nyilvánvalóan itt fejeződik be. Naiv gondolat lenne feltételezni, hogy nem szúrta ki az újságot... O'Mara képével... vagy épp az üdvözlőlapot. Nemes egyszerűséggel ideiglenesen ignorálja őket, mert ez kérem így működik. Metzger akar valamit, Milton meg nem adja meg. Mert néha ő is lehet seggfej.
Kicsit megemeli az állát, ahogy a tűz alátart a ciginek, mélyre és rögtön tüdőre szívja az első slukkot, engedve hogy az természetesen feszegesse szét magát a bordaketrecben. Igen. Még ez is fájdalommal jár, de tekintve a vele párosodó élvezetet, sikerül megfogannia valami kellemesnek is mondható egyensúlynak, amit képes is pozitív szerelemgyereknek értékelni.
Metz vigyorog, ő meg megdörgöli az állát, ahogy továbbra sem adja jelét semmi különösnek, csak pöfékel tovább. Igen. Tudja melyikük bírja tovább játszani a csendkirályt.
"De most ne arra koncentrálj..." Megvonja a vállát a felhívásra igyekezve ignorálni a "rajongó" kifejezést és kiveszi a szájából a cigit, azzal a kézzel is nyúl a kávéért, hogy belekortyoljon. Úgy összekutyulta már a sorrendet, hogy szöszi lassan sírhat egy sötét sarokban. Bár errefelé minden kibaszott fehér.
Végül csak kénytelen megadni, amit akar, hm? Pillantása lehullik az immár nyitott újságra. Igen. Nyilván tisztában van vele, hogy O'Maráról lesz szó. És mostanra eleget ivott magába Metzger zizegéséből, hogy feltételezze...
Hát persze. Persze.
Elliot Milton, hm? Valójában... elég jól mutat.
A cigaretta halkan serceg, Milton pedig olvas. Az emberek többsége már csak úgy van vele, hogy igyekszik minél tovább túllenni a kínos, avagy kellemetlen kérdéseken. Ez mindkettőn erősen túlmutat. Kissé magasabbra rándul a szemöldöke, ahogy a "baráti" sorokhoz ér, de amúgy a vonásai meglehetősen... nyugodtak.
- Hmmmm... - Hallatszik végül az egyetemes szónoklat, lepöccinti a hamut a hamutálban mielőtt enyhén megcsóválja a fejét.
- Tudtam én, hogy hiba Cainet választani tanúnak. Mindig eljár a szája. - Pókerarccal pillant fel barátjára, akinek remélhetőleg mostanra minimum kidagadt egy ér a homlokában. Bámulatos milyen gyorsan tud lehiggadni ő maga, ha ki akarják akasztani, hm? Lehet, hogy ebben mondjuk a cigi is segít és nem véletlen az volt az első választása.
Nos... rendben. Ez a cikk talán neki is okoz némi kellemetlenséget, a perifériáján már most ott ingerel a köszönőlap ténye.
Megvonaglik a szája egy mosolytól, ahogy beleszív a cigibe újra, mielőtt elnyomná egy határozott mozdulattal az üvegtálkában egyéb hamuromjai között. Kemény három perc alatt szívta le szűrőig.
- Kellett volna? - Kérdezi szinte már-már ártatlan kifejezéssel pillantva fel. - Ami azt illeti... valami ilyesmi. Új idők, új módszerek, Metz, kéne néha továbbképzésre járnod. - Újabb szálat vesz elő a dobozból. Igen, szándékában áll minden korttyal elszívni egy cigit. be kell hoznia az elmúlt hetet, hm?
5  Múlt / Zsebpiszok köz / Re: A Szirén Dátum: 2021. 02. 19. - 00:17:47
Elliot
2002. február 19.

Őszintén? Csodával határos, hogy O'Mara elengedte. Igen, öt nap ingerszegény környezet bőven elegendő volt ahhoz, hogy újradefiniálja ezt a nevet ideiglenesen Danielre, aki láthatóan szent küldetése céljául tűzte ki, hogy Gabriel Milton még csak véletlenül se hagyja el az ispotály területét.
Nem mintha... különösebben alaptalan lett volna a döntés. A rúnák feltörése után szabályos küzdelmet vívtak azért, hogy sikerüljön visszaterelni a fekete mocskot a saját medrébe. Ezúttal nem az életéért küzdöttek, pusztán azért, hogy... önmaga maradjon. Hálás volt érte valójában tekintve a tényt, hogy az önkontroll mint olyan, meglehetősen kardinális kérdés nála. Ennek elvesztése - az emlékeit is beleértve - olyan fenyegetés, amivel nem óhajt ujjat húzni és még mindig nagyon élesen él benne a tény, hogy gyakorlatilag hozzá kellett szíjazni az ágyhoz.
A sárkány még meglapulva is nevetett a karján. Az új átok őrjöngött a koponyájában felszaggatva minden kifacsart emléket, amit annak idején a kínzás hagyott maga után. Ennyi teher alatt túl gyorsan vadult el a tudata és gondolkodás nélkül váltott alakot, hogy megszabaduljon a béklyóktól. Tekintve, hogy sokkal később a vér ízével kelt a szájában, gyanúsan megsérült valaki. Megesik az ilyesmi, hm?
Szex abban az állapotban? Kurvanagy meggondolatlanság volt. Miután igazán kitisztult a tudata, azért ennyit még neki is sikerült felfognia és ehhez mérten egyébként kimondottan... sikerült is hálás betegnek lennie. Nem volt velük türelmetlen, engedetlen, nem vitatkozott. Valójában egy rossz szava nem volt hozzájuk ha egyáltalán annak ellenére, hogy az ingerültség egyenesen arányosan nőtt az eltelt napok számával. A tétlenség soha nem volt sajátja, s ebből fakadóan meglehetősen nehezen is tűri a mai napig. Szinte biztosra vette, hogy O'Mara nem engedi ki egy hét után sem. Remekül elő tudja adni, hogy nincs semmi baja, ám a szakértő szem még így is kiszúrhatja az árulkodó jeleket. Ha elég ideje ismeri, mint Metzger... vagy ha eléggé megértette már az átok működését ahhoz, hogy tudja, minden pillanbatban komoly fájdalmakkal jár.
A hoppanálás kimondottan nem segít rajta.
Tudja hova kell mennie. De legalábbis sejti. Elliot épp eleget használta azt a kártyát, hogy a nyomkövető aktív legyen még akkor is, amikor végre hozzájutott. Be tudta tájolni a célterületet és nem. A szemei előtt kirajzolódó Szirén képe egyáltalán nem teszi boldoggá.
Jóformán pontosan úgy néz ki, mint annakidején, mikor legutoljára itt járt. Nem, még csak nem is az elvárható viszonylatban; egy nyomozás miatt kereste fel az egyik lányt, ám... éppen ezért a terep nem ismeretlen előtte. Nagyon kristálytisztán tudja milyen helyről van szó. És viszonylag kurvára nehéz okot találnia, amiért Elliot O'Mara, akinek foglalt a segge és bérgyilkosok, meg az apja imperioi járnak a nyomában, miből érezte úgy, hogy ez a kupleráj történetesen alkalmas hely lesz az elszállásolására. Mert igen. Ha nap-nap után különböző időpontokban egyazon lokációról kap jelzéseket, arról vannak bizonyos feltételezései. Példának okáért, hogy az illető jóformán folyamatosan ott tartózkodik. Az elhagyatott Cukormázat ellenőrizve pedig egy meglehetősen felesleges és erőleszívó hoppanással karöltve viszonylag hamar nekiállt együttélni a megfelelő gyanúperrel.
A lendület és határozottság nem olyasmi, ami kimondottan kompatibilis lenne a felsőtestét jelenleg igen pofátlanul uraló átokkal, mindebből azonban kívülről mi sem látszik. Ami feltűnik, az a nyíló ajtó és a berontó két fekete dobermann, amint őrült szaglászással és sürgős tempóban haladnak... egy irányba. A pillanatnyi ijedtség érthető és kikben mozdulatlanná dermedést, kikből kiabálást vált ki, a lényeg úgyis egy; elvonja a figyelmet a némileg lemaradva őket követő, sötétkék hosszúkabátba bújt, nagyra nőtt férfiról.
Nem törődik az utánakiabálással. Nem úgy legalább, mint illene, még ha egyébként az esetleges támadásokra erőteljesen kiélezett is jelenleg. Finoman szólva is... irritált hangulatban van.
A szaglászás és finom kaparászás hangja előbb szivárog be az ajtó alatt, semminthogy az valóban kinyílna. Ám pár pillanattal később már valóban megteszi, csak hogy a bejáratot feltöltse a férfi termetes alakja. A kutyák megmaradnak kint az ajtó egyik és másik oldalán őrizve a rendet, Milton figyelme pedig körbevillan a beltéren egy pillanatra elidőzve a női alakon.
- Hagyj magunkra. - Az ellenmondást nem tűrő hang erőteljesen csend, belemélyül az indulat érdes súlya. A lány Elliotra bámul és Milton minimum elvár egy pozitív biccentést, amivel szélnek ereszti, hogy kettesben maradhassanak a szobában egymással. Meg a nyögdécselések hangjával a szomszédból.
Milyen idilli.
- Javaslom O'Mara. - Ah. Hát már vissza is tért, Daniel ismét csak doki innentől, hm? - Nagyon gyorsan avass be. - Igen. Pillanatnyilag ez a legdiplomatikusabb hangja, amit a hűvös pillantáshoz prezentálni is tud. Jóformán süt róla a feszültség, ahogy azzal szinkronban lobog az átok is a bőre alatt.
6  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 15. - 22:02:00
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Valóban. Az átok az állatias oldalára hat és ebben a kérdésben messze nem segít az, hogy animágus. Valamikor az akadémia évei alatt már rászinkronizálta magát arra a transzfigurációs bűbájra, amely képes is előcsalni a mélyről az állatot pálca nélkül a saját mágiája és akarata nyomán... és ezt az affinitást könnyűszerrel lovagolja meg az átok maga. Azt alapvetően nem erre tervezték bár, a nyers követelései ösztönszintűek. Zabálni. Pusztítani. Fájdalmat okozni. Lehetőleg mindezt egyidőben és töménytelen mennyiségben. Még nem volt érkezése nevet adni neki igazán, de a kielégíthetetlen, őrjöngő éhség, amivel azonosítani tudja és ennek a típusnak teljesen mindegy, hogy mit zabál magába.
Jelenleg a saját élvezetét. És legfőképp Elliot néma kínját.
Kellene, hogy számítson. Hogy fájdalmat okoz. Kellene, hogy szóvá tegye legalább és neki esélye legyen pórázt kötni arra az elhatalmasodó sötétségre. Az, hogy végül az élvezettel együtt csillapul ideiglenesen az átok is? Nem szabadna, hogy precedenst teremtsen egyáltalán, mert Gabriel ezt személy szerint nem akarja. És keserű szájízt is hagy maga után.
Nincs az a megkönnyebbülés, aminek lennie kellene. Vagy egy pillanatra csupán. A sötétség benne degeszre zabálja magát vele és jóllakott állatként gömbölyödik vissza a maga természetellenes, mágikus börtönébe. Gabrielben pedig űr marad utána és valami nagyon kellemetlen érzés, ahogy Elliotra pillant.
Képes kárt tenni a testében. Az, hogy Elliotnak képessége van hangtalanul eltűrni a fájdalmat, még nem jelenti, hogy ne okozott volna kárt. Hogy ez tény legyen, ahhoz nem kell maradandónak lennie. És ez nagyon más kategória, mint az hogy beleharap a nyakába ország-világnak kürtölve szét a tényt, hogy ez a fickó itt kurvára foglalt.
Pár pillanatig némán figyeli a reakciókat. Nem mintha nem ismerné mostanra a testét. Nem mintha nem tudná, milyen egy normális aktus után és hogyan reagálnak benne egymásra. Nem tudja nem érezni belőle a fájdalom huzalozta önkéntelen és sejtszintű feszültséget, mert igen. Ha valakinek vissza kell nyelnie a hangját, akkor egészen biztosan nem nyugodt és nem békés belülről.
Az a simítás semmi ahhoz képest, amit az imént művelt, de legalább kommunikálja a tényt, hogy valóban elmúlt a vész. Belenéz abba a sötét szempárba, ahogy felé fordul, kutató pillantása egyikről a másik mozdul. A szavakra enyhén megcsóválja a fejét.
- A kettő nem zárja ki egymást, Elliot. - Nem húzódik el, így a nevét már az ajkai közé súgja. Halkan sóhajt a csókban, de egyből reagál rá, nagyon messze van már attól, amikor még tüntető passzivitással indított. A gyengédsége ezúttal nagyon éles kontrasztja az előbbi aktus fájdalmának, ami a bocsánatkérés egy másik formájának tekinthető jelen esetben. Puhán simít rá az arcára és az érintés megmarad akkor is, amikor az ajkai elválnak tőle. Még visszapuszil egyszer finoman, mielőtt tényleg hagyná is hátrahúzódni.
Az ajtónyitódásra azonnal nyúl a pálcájáért... ami nyilvánvalóan nincs nála. Az, hogy Elliot gyakorlatilag az ölébe huppan, kiváltja a megfelelő védelmi reakciót, fél kézzel nyúl elé, csak hogy aztán felismerje a szükségtelenséget. Vagy hát... Tekintve ami történik, messze van a szükségtelentől. Ugye.
Saját meztelensége nem olyasmi, ami zavarná a helyzetben, nem mintha mindkét O'Mara nem látott volna már mindent, amit kell... de egyébként sem érdekelné különösebben. Elliot egyébiránt takarja belőle a lényeget, pillantása különösebb kifejezés nélkül, hűvösen villan hívatlan vendégükre. Leszámítva, hogy nem hívatlan. És nem is vendég.
A monológ első fele még hagyján. A másodikra viszont már megemelkedik egyik szemöldöke. Valójában nem kellene belepofátlankodnia a családi témába, ám ettől függetlenül szólásra nyitja a száját. És megdermed.
Az a duplaütemű szívdobbanás a mellkasában hirtelen túl hangos. Túl erőteljes. Felfut egészen a koponyájáig az érhálózaton és belelüktet a fejébe.
Lepillant és érzékeli, hogy Elliot egyszerűen csak... hozzásimult a rúnákhoz. Észre sem vette...
Felfogja a törést a mágiában. Felfogja a hirtelen torkára maró fájdalom forrását is, ahogy feketén nedvesedik át a géz a férfi hátának takarásában. Csak annyira mozdul hátra tőle, hogy amaz ne érzékelje a problémát.
- Nincsenek rokonaim, Mr. O'Mara. - Pillantása felrebben a kékekbe, saját zöldjei még mindig hűvös fénnyel csillognak. - Elliot a párom, csak neki van joga itt tartózkodni. - Teljesen mindegy, milyen világban vannak, ha a páciens ébren van és akaratot tud kifejezni, akkor igenis az a perdöntő. Ha tetszik, ha nem tetszik. Ez az üzenet folyékony fémként ömlik bele a hangjába, hogy ott megszilárdulva kellően metsző legyen ötvözve azt a megfelelő súlyozással.
- Ettől függetlenül... Elliot. - Nem néz rá, pillantása rezzenéstelenül marad meg a kékekben. A távolságnak hála eddig nem vehette észre ugyan a változást, de mostanra nyilvánvalóvá válik Daniel számára, hogy nem szimplán elsötétült az a pillantás... a bal szabályosan nekiállt felvenni a pupilla fénytelen színét lassan terjedve át a szemfehérjére. - Most tényleg jobb lesz ha egy kicsit... messzebb mész tőlem. - Mondat közben rándul meg a fájdalomtól, de az a pillantás még mindig kimerevített egyetlen kéklő ponton... Talán az átoknak megvan a maga fészke a testében, de nem jelenti, hogy a megfelelő védelem nélkül nem nyúlik ki undorító fekete csápokkal belőle.
7  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 13. - 22:48:03
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Néha meglehet hallgatnia kellene arra a belső hangra és nem felszítani olyan szörnyetegeket, amelyeknek talán jobb, ha fokról-fokra szelídítik meg őket ahelyett, hogy hagyják egyetlen nagy viharban tombolni. Mert a vadállat már csak olyan, ha egyszer megérzi a vér szagát, akkor nem engedi el a prédát sosem és az a sötétség ott benne... ami most magába issza a kínjait, elvéve mindent, ami a szituációban élvezet lehetne... az nem olyasmi, amit táplálni kellene. Nem olyan, amit Gabriel értékelne, ha felfogná egyáltalán és az, hogy most nincs olyan tudatállapotban, még nem jelenti, hogy nem érti meg később, mit művelt. Megkérte rá, hogy szóljon, ha az aktus kibillen a fájdalom javára. Mondhatja, hogy mindent kibír. És még hajlandó elhinni is neki. De ez egyszerűen csak szükségtelen, tőle nem elviselnie kell, hanem élveznie. Miltonnak nincs igénye arra, hogy bántsa és ezt nagyon határozottan ki is fejezte a saját nézetei szerint. Hogy ennek ellenére nem... szól rá, azzal felállít egy bizalmatlansági alapot a kapcsolatban, aminek egyszerűen csak nem szabadna léteznie.
Nos. Nem mintha Gabriel nem ugyanezt tette volna a saját pozíciójából, amikor közölte vele, hogy soha nem nyílhat meg neki, különben hűvösre dugja...
Kétség kívül megérdemlik egymást.
Nem változtat a tényen, hogy ezért itt személy szerint Milton lenne dühös, ha felfogná. Nem ő irányít valójában. Túl sok a sötétség, amit beléinjektáltak és amit O'Mara felhergel benne, az alapvető vágyait lovagolja meg. Az átok pedig nemes egyszerűséggel teszi, amit az átkok tesznek általában; pusztít.
Nem akar neki fájdalmat okozni. De van benne valami, ami semmi mást nem akar a világon, mint fájdalmat okozni bárminek, amihez hozzá ér és ezúttal nemhogy hozzáér, egyenesen elmerül benne.
Nem fogja fel igazából a szinteket, a saját élvezetére fókuszál, az ujjak marásában kéjt lát, az engedélyben vágyat, a pózban pedig azt az állatiasságot, amire szüksége van.
Kegyetlen. Attól, hogy hagyja neki és egyetlen szóval sem mond nemet, még erőszaknak minősül és nem. Nem így akarta a magáévá tenni. Egyszerűen csak nem kapcsol időben, a mozdulatok nem csillapulnak, a durvaság megmarad, ezúttal nem szereti a testét, hanem használja és amikor végül hördülve elélvez benne, esélyesen csak végigégeti rajta a sérült fájdalmat.
Idő, amíg elér a tudatáig a minta... a hangja, ami egyáltalán nem azonos azzal, amit mostanra már szinte elvár tőle. Az a remegős nyöszörgés... más ízű volt. Más a frekvencia, disszonáns azzal, amit hallani szeret tőle. És ettől, ahogy tudata hirtelen felocsúdik a pillanatnyi őrületből és végre belobban a fejében az információ hűvös valósága, végre lepillant.
- Elliot... - Nehéz lenne bármikor is ráhúzni, hogy ijedt lenne. Talán az a hang nem is képes rá, de van egy tónusa, amibe hirtelen kúszik bele az aggodalom és ez már valóban képes háttérbe száműzni az átok mocskát. Vagy ez... vagy a kín amit okozott és amivel megetették. Mert úgy fest... nem csak mágiával és emlékekkel lehet táplálni valamit, ami fájdalmat okozni született.
Ezúttal már óvatos, ahogy visszavonja belőle magát. Nem jelenti, hogy jelen helyzetben már ne okozna ezzel is további kínokat.
- Nagyon sajnálom... - Fél kézzel simít rá a derekára, a tenyere forró és gyengéd pontosan annyira, amennyire a saját gondolatai nem. Most, hogy képes is tiszta fejjel visszagondolni az eseményekre, egyszerűen csak... mérhetetlenül haragszik saját magára. - Nem akartalak bántani. Őszintén.
8  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 12. - 21:44:16
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

A mellkasa túl zaklatottan emelkedik és süllyed, túl élesen rajzolódik ki a vállaiban az izomzat, megfeszült torkán pedig végignyal a szavak fűszere, amíg végül kénytelen felnyögni. Túl sok az ingerlés és valójában... túl kevés. Túlságosan is finom legalábbis és ő sok szempontból nincs olyan állapotban, hogy képes is legyen eltűrni ezt a kínzást. Mert igen. O'Mara az ő szempontjából most kimondottan kegyetlen, még akkor is, ha nyilván ennél sokkal mélyebb szintre is tudnának ereszkedni.
Valójában tetszik neki. Megtalálja a maga perverzióját egyértelmű válaszként a játékra és meglephetné igazán, de... nem ez az első alkalom. Valahol törvényszerű volt, hogy hagyjon benne valamilyen... súlyos utóhatást akkor is, ha ott és akkor nem talált benne különösebb élvezetet. De az ember már csak olyan állat, hogy kialakítja a megfelelően elbaszott neuronkapcsolatokat, amelyek kiszürkülnek bár különösebb ingerek híján, ilyenkor mintha... végigégetné őket újra. Nem mindet. Nem eleget ahhoz, hogy felrántsa benne az emléket igazán az átok nagy örömére, de elég specifikusan ahhoz, hogy egyszerűen csak sokkal. Sokkal érzékenyebben reagáljon rá.
Valójában. Megadhatta volna neki a kegyelemdöfést, ha meg is kötözi előtte, de akkor egészen más állapotban lenne most, hm?
A sárkány a vállán érdeklődve mozdítja a fejét, szinte mosolyog, ahogy rácsordul a tarkójára és jóformán megérzi a villás nyelv forró sziszegését a bőre alatt.
Vannak dolgok, amikre egyszerűen csak veszélyes emlékeznie.
Nem ezért figyelmeztet, valójában. Ilyen mélységig nem gondolkodik, de megteszi, mert ennyi átkozottul kedves. Mert megadja a lehetőséget, hogy O'Mara válasszon magának fegyvernemet. És a hallgatás ha nem a farkával a torkán történik beleegyezésnek minősül. Ugye?
Ennek nagyon sok szempontból rossz vége lehet. Az átok nem olyan kedves, hogy figyelmeztessen, egyszerűen csak kiömlik belőle az információ, mint rosszul kordában tartott kölyökmágiából a gyorsan félelmetessé váló, lobbanékony és robbanékony hiszti, ha apuci nem vette meg neki épp az új tűzvillámot.
Látja azt a hátrahőkölést és ennek valószínűleg meg kellene mozgatnia benne valamit. De az egyetlen dolog, amit meg akar mozgatni az a saját farka. Elliot testében.
Valószínűleg nem kellene örülnie annak, hogy az átok rá koncentrál, de tény. Amíg vele foglalkozik, nem Gabrielt zabálja belülről és az jelenleg felér egy kisebb győzelemmel.
Még a csók is erőszakos. Előrevetíti azt, ami egy fél perccel később rá vár, csak éppen. A farka messze nem lesz olyan simulékony, mint a nyelve a szájában, hm? Elliot nyög, az ő ajkain pedig elégedett mosoly rándul az érzésre, ahogy az anyag mozdul az ujjai alatt. Tudná addig húzni, hogy átnedvesedjen? Valószínűleg. Szinte kár, hogy nincs türelme hozzá. Újabb dolog, amit idővel pótolnia kell.
Messze nem kellene, hogy ennyi erő legyen benne. És valójában nincs is. De kivételesen eléggé felhergelték ahhoz, hogy szinkronban legyen a saját átkával, az pedig nemes egyszerűséggel kipótolja a hiányt és megteremti helyette az erőszakot. Valójában... annyira nem is csoda, ha ilyen mértékig ragaszkodik Gabrielhez a dög. Egyszerűen csak megvan benne a potenciál mindenre, amivel azonosulni tud egy olyan jól karbantartott testben ráadásul, amely el is bír vele.
- Ssssh... - Az a csitító hang? Az övé. Valójában a mozdulat is az övé, amellyel mélyre tolja magát. Az ösztön is az, nincs semmi, ami ne ő lenne a jelenetben és mégis... nem az az embertípus, akire jó hatást gyakorol a sötétség.
- Mikor állítottam, hogy én nem vagyok az? - Az az érdes hang a mozgással együtt érkezik és. Nem lesz gyengéd a nyöszörgés hatására. Nem lesz fegyelmezettebb, vagy kevésbé állatias tőle. Saját fájdalmát keveri bele Elliot testébe minden mozdulattal, amellyel benne jár és rákényszeríti, hogy idomuljon hozzá minden döféssel.
Kegyetlenül szeretné magához rántani, hogy érezze a testét a testén vonaglani közben, hogy elkenje a farkán saját előnedveinek síkos elegyét de... valahol homályosan még rémlik, miért nem teheti meg. Hogy miért nem érünk aktív rúnákhoz. Hogy miért nem kellene kurvára azt csinálnia, amit csinál.
És ez még nem jelenti, hogy nem fog elélvezni benne.
9  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 12. - 00:05:22
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Elliot mohósága legalább annyira ajzza, mint a nyögései és átkozottul megkívánja, hogy ennél sokkalta nyomósabb érveket adjon rájuk, mondjuk hátulról, kellő határozottsággal és keménységgel, amíg tényleg próbára teszik az ágy tűrőképességeit. De nagyon őszintén, amíg a szája így jár a farkán, az égvilágon semmi nem tudja rákényszeríteni, hogy megállítsa benne és nem. Az, ahogy a saját nyálát simítja rajta, vagy amikor az ujjai belémarnak nos... egyik sem olyasmi, ami az ellenkezőjét követelné meg tőle. Minden létező gondolata arra az egyetlen célra fókuszál, hogy beleélvezzen a szájába.
Mocskosul közel áll hozzá. Érezheti rajta a test ajzott feszültségén, a bőréről lüktető forróságban, vagy egyszerűen csak abban a mély hangban, ami nyögve tölti fel a kórtermet újra és újra.
Szinte felnyüszít, amikor nemes egyszerűséggel ereszti. A szájával legalábbis, nagyon kristálytisztán érzékeli a köré fonódó ujjakat... túl gyengéd. Túl lassú. Túl finom. A megelőző ingerekhez képest szabályosan kínzásnak minősül.
Ziháló lélegzetét a forróságnak, a fájdalomnak, a túlfűtött izgalmi állapotnak köszönheti, a kínlódást pedig saját magának, mert felkönyököl, hogy rápillantson a férfi arcára. Az a lihegés felette megteszi a hatását, mert megfeszül a síkos ujjak között. Nyilván belekívánja magát a szájába. Teljesen felesleges mondania egyáltalán, a reakciókból, a nagyon konkrét elvárást támasztó pillantásból meglehetősen nyilvánvaló.
Felhördül, ahogy megnyalja és egy szívdobbanásra túlságosan is érzékenynek tűnik az a pillantás... miért is ne lenne? Átadta neki az irányítást és valaki angyali képpel él vissza a helyzettel, hm?
- Te pedig kegyetlen. - A hangja mély és rekedt, sajátságos fűszere van, ahogy beleerőszakolja magát a követelés, ami egyszerűen csak nem nyer viszonzást. Hátraveti a fejét a sóhajban, amíg újra és újra belefeszülve ingerlik a férfi ujjai. És szimplán csak tényleg őrjítően kegyetlen. El tudna élvezni ennyitől? Igen. Sokkal lassabban épülne fel benne, de nagyon közel jár hozzá... és ez nem jelenti, hogy nem zaklatja fel. Egyszerűen csak látszik rajta, a teste túl feszült, a veríték gyöngyházfénnyel nyal fel a bőrén, az felsőtest izomzata még csak nem is próbál nyugodt maradni. És az az átok őrjöng rajt, állatiasan, haragosan tekeregve, mintha ugyan neki kellene büntetnie a kínzásért.
És mégis... ki másnak kellene?
- O'Mara... - Ez már figyelmeztető. Az átok mélyen rezonáló sistergésével karöltve már egyenesen fenyegetőnek hat és őszintén, ha valamit tökéletesen sikerült elérnie Elliotnak, az az hogy a két entitás kivételesen valóban egy húron pendüljön.
Azonnal mozdul a csípője, ahogy az ajkai érintik és frusztráltan morran, amikor nem engedi mélyebbre. Meg sem várja a nyálát őszintén, bőven elég a fogait megérezni magán, hogy végleg elpattanjon a türelme.
Még csak nem is reagál a fájdalomra, pedig jóformán színtisztán hasizomból húzza fel magát ülésbe. Kivételesen pontosan azt csinálja, amit az átok akar... még ha végeredményében egészen mást is szeretnének.
Van az egész mozgásban valami félelmetes. Nem Gabriel, hanem a testében lüktető sötét mágia maga okozza, mintha megveszett vadállatként akarna átmarni Elliot testébe és mégis... maximum szétcincálni kívánja, mert pillanatnyilag foggal-körömmel ragaszkodik jelenlegi hordozójához.
A nyakkendőre fog fél kézzel feltekerve az öklén és azzal is emeli fel magához egészen addig, amíg a pózban nem nyújtózik már előtte. Rámar a szájára, míg szabad kezével az ölébe nyúl, meglehetősen határozott és erőteljes mozdulattal simít rajta végig, hogy végre kiélvezze mennyire átkozottul vékony az a nadrág. Még az anyagon keresztül simít rá hüvelykujja a hegyére enyhe nyomást fejtve ki rá. Az egyetlen dolog, ami érdekli, hogy élvezte-e annyira valóban, amennyire nyögdécselt a farkán...
A végjáték szempontjából lényegtelen. Neki öltözött ki ugyanis, szíve joga letépni róla azt a nadrágot és meg is teszi. Hagyja, hogy elpattanjon róla a gomb, szisszenjen a cipzár és mire valaki benyöghetné, hogy átokkal nem kefélünk, már meg is fordította a férfit.
Egyszerűen csak nélkülözi már a felesleges mozdulatokat. Nem hagyja a kezein, mikor Gabriel feltérdel, a lapockák közé mért presszió mélyre nyomja Elliot felsőtestét az ágyon, amíg a fenekét magasba emeli. Gyakorlatilag még a pózba kényszerítő mozdulat közben van, mikor beléhatol hátulról. Síkos a nyálától, de ennél többel ezúttal nem szolgál, ahogy nincs benne már türelem sem. Az, ahogyan szétfeszíti magának, állatias, nyers és erőszakos. Ahogy mozdul, kétség sem lehet, hogy az átokkal együtt jár a testében.
10  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Látogatók Teázója, Kórházi Üzlet - Ötödik Emelet Dátum: 2021. 02. 11. - 02:11:55
Metzger
2002. február 19.

Hét nap telt el. Hét, Metzger.
Hogy eddig nem volt képes idedugni a pofáját, arról tömött sorokban és cirill betűkkel tudna tartalmasan értekezni, ám arra a bizonyos "beígérésre" ezúttal maximum egy beintés lett volna a válasz.
Nem mintha haragudna. Ahhoz minimum az kellene, hogy érdekelje különösebben, hm?
Egyszerűen csak betegre unja magát folyamatosan és szenvedélyesen nagyjából azóta hogy Elliotot kibaszták a Mungóból. Oh, hát. Lehet, hogy ez valahol az ő hibája, de viszonylag meglehetősen pontosnak érzi a becslést, mi szerint alsóhangon 99,9%-ban a másik O'Maráé.
Őszintén, fogalma sincs mit keres még itt. Rendben, Elliottal talán túlzás lett volna távoznia - ha nem egyenesen forrófejű, amit nyilván a láz hozott ki belőle? De másnapra kifejezetten működőképesnek érezte magát és a láza is csillapodott.
Nyilvánvalóan a legsúlyosabb probléma a hasfalán csapdába ejtett, tekergő sötétség volt, ám saját meglátása alapján az a megfelelő rúnázáson túl egy alapvetően pszichológiai küzdelem, amelyet lássunk be őszintén, nem az ispotály falai között célszerű megvívnia.
Persze... erről mindenkinek megvan a maga véleménye, de az a nagy helyzet, hogy beszámítható állapotban van és az égvilágon senki nem fogja felülbírálni Milton akaratát. Még akkor sem, ha fizikai szinten hagyta kezelni a testét ért traumát.
Megfigyelik hogyan reagál a testébe varrt csapdára. Ez volt a ma reggeli jelige és akkor még kimondottan úgy gondolta, hogy egy nap már nem oszt nem szoroz.
Hát nagyon tévedett.
Csak öt nap telt el, hm? Mégis valahol mérget mert volna rá venni, hogy Elliot így vagy úgy, de beszökik hozzá. Az átok a gyomrában kellemetlenül megcsavarodik a nyilvánvaló tényre, hogy... nem tette. És ez valójában meglehetősen... zavarja. Ez a felismerés pedig frusztráló valahol. Jóformán semmi időt nem töltöttek még együtt és abból sem emlékszik mindenre. Ez a reakció egyszerűen csak... indokolatlan. Értelmetlen.
Bosszantó.
- Nyughass. - Mordul hirtelen oroszul lepillantva saját felsőtestére. Mint valami morcos vadállat, úgy rágja belülről a húsát az átokdög saját szétszórt, irritált gondolatainak hála. Nem csillapodik a parancsszótól, ellenben a két kutya az ágya mellett hátracsapja hegyes füleit.
Ezúttal csak futó pillantással adózik a testére vésett rúnáknak. A spirálnak, ami egy megadott vonalon engedi mocorogni csupán a belé injektált sötétséget. A bemeneti sérülés valójában... jelentéktelen. Az átok az, ami igazán leamortizálta. Mostanra tudja, hogy a mágiáján élősködik. Hogy minél többet ad neki, annál jobban felerősödik, de minél inkább kiéhezteti, annál nagyobb az esélye, hogy az emlékeiből táplálkozik inkább. Hogy megtelepszik a tudatán...
Nagyon. Nagyon sok szempontból rendkívüli módon ingerli ez az információ. És ezek közül egy sem a pozitív oldalára hat.
Sokkal jobban van, mint öt nappal ezelőtt, ám messze ingerültebb, mint akkor volt. Kellemetlenül tapad a bőrére minden eltelő óra és kedve lenne lekaparni magáról. Mint mindent, ami a bőréhez ér az elhegesedett átoknyom felett.
Ennek ellenére bújik bele a fekete ingbe és gombolja végig magán. Tüntetőleg nem reagál a sokszorozódó fájdalomra, amit mostanra megtanult... kezelni. Nem jelenti, hogy nem meríti ki hosszútávon, szóval viszonylag rövid úton le kell ráznia Metzet, ha ma még bizonyítani akarja O'Mara árgus szemeinek, hogy igen. Elég jól van a hazamenetelhez. Ez az egyetlen ok, amiért tökéletesen hozza a Gabrieltől elvárható stílust. A fekete nadrágot, inget, az egyenes tartást, a bakancsba bújtatott, nehéz lépteket.
Senki nem mondta, hogy nem fáj kibaszottul.
Senki nem mondta, hogy érdekli.
De legfőképp, senki nem mondta, hogy Metzger kinézhet ilyen pofátlanul könnyednek és jólfésültnek, jóformán könyörögve érte, hogy verje be az arcát.
Nem látszik a vonásain. Zöld pillantása kifejezéstelenül pásztázza a kávézóban jelenleg különösebben nem létező tömeget. Zsebre dugott kezekkel mint egy mellékesen áll meg a férfi mellett.
- Hé nem látta az ex-haveromat? Sötétszőke, kék szemekkel, kibaszott beképzelt képe van és ahogy beszél van egy ilyen furcsa sípoló kis alhangja ami folyton könyörög azért, hogy üssék meg. Nem? Semmi? Saccper hét napja kéne itt lennie. - Mindezt olyan pókerarccal adja elő, ahogy az egyébként tőle elvárható és végül sokkal. Sokkal lazábban ül le a férfival szemben, mint amit megengedhetne magának. Egyetlen arcizma sem rezdül.
- Majomtartásba kezdtél? - Pillant a banánokra futólag, aztán lenyúlja a cigit. Legalább egy valamiért megérte kijönnie idáig. Ezt a műveletet egyébként kutyák nélkül tette. Az ebek nyüszögése túl... nyilvánvaló.
Az a szál gyorsan helyet talál az ajkai között, aztán egy nagyon hosszú, jelentőségteljes pillantást vet a férfira. Az a minimum, hogy meggyújtja neki. Ugye?
- Úgy nézel ki, mint a kisgyerek, aki először talált rá a saját farkára. Akarom tudni?
11  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 10. - 22:44:11
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Szokták mondani, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Sosem értett egyet ezzel az állítással. Gabriel szerint ami nem öl meg, az eltorzít. Olyan formába, amely már izommemóriával emlékszik a fájdalomra és az ebből eredő természetes paranoiával tanulja meg elkerülni azt. Nincs szüksége arra az átokra valójában, ám nem egyértelműen megállapítható mit okozna, ha csak úgy... elvenné tőle. Ha nekiállt felzabálni belülről és a maga sötétségével töltötte fel a légüres teret, mi történik, ha hirtelen eltűnik belőle? Nem olyasmi, amit hagyna megtörténni. Mert egy idő után és még az érzékenység hiányában is fel fog tűnni, ha félrebillen a mérleg nyelve és Elliotban egyszerűen csak túl sok sötétség van. Belőle.
Nem kellene, hogy ennyire elveszítse a fejét pusztán a kezétől, de nyilvánvalóan megtörténik. Lehetne magyarázkodni, hogy ez valamiképpen a furcsa fájdalom-élvezet kombináció frusztráló, mégis átkozottul izgató hatása, netán abból a tényből fakad, hogy megosztozik vele az átkon úgy, ahogy a száján is, de a testén... a testén még mindig nem. Sok mindent lehetne mondani erre, de a tény csak tény marad, hogy nem először nyúlt az ölébe így és a türelmetlensége sem új ennek eredményeként.
Szemei összeszűkülnek a szájnyalást látva, nem tudja nem viszonozni azt a mosolyt. És őszintén, baromira elégedett, amikor nem áll neki ellen, egyszerűen csak... megteszi. Valójában szereti azt is, ha játszadozik vele, de kicsit túl... romantikus lenne az ő ízlésének elfogadni nemes egyszerűségében a tényt, hogy minden tetszik tőle.
Van annyira figyelmes, hogy mozdítsa a comjait helyet adva neki, közöttük egyáltalán. Az átlagember ilyenkor jön rá igazán, hogy egyetlen ártatlan mozdulat mennyi izomcsoportot érint egyidőben, de nem Gabriel. Saját edzési módszere pontosan ezt a megértést hivatott kihasználni és tökéletesre fejleszteni. Ennek okán tisztában van vele mi és milyen mértékű fájdalmat okoz majd. Hogy ennek ellenére teszi mindazt, amit tesz - még ha némi önkéntelenség csípőből bele is táncol időnként a tudatosságba - az már abszolút a saját értékítélete. Mert ár-érték arányban egyszerűen csak nem tudja nem megérni jelenleg.
A csókok izgatják, automatikusan kívánja magán egy sokkal merevebb, feszesebb, keményebb és türelmetlenebb pozícióra. A harapás más. Azt nem feltétlen akarná a farkán, de így a combjánál erőteljes és érzékeny ingereket indít meg rajta futótűzként, eléggé ahhoz, hogy beleégjen a torkába, amikor nyög cserébe.
Mintha mindig türelmetlen lenne a közelében. Túlságosan is ért hozzá, hogyan zökkentse ki a predefiniált határok közül és ez alapvetően veszélyes. De egy aurorról beszélünk. Az élete veszélyes. És nyilvánvalóan élvezi így. Ha nem így lenne, nem a saját célpontját dugná. Vagy a száját éppenséggel.
És imádja csinálni, ugye? Bár, nevezzük nevén a szopást, merthogy ő maga messze nem mozog eleget, amiért valójában Elliot hálás is lehet. Még ha megfelelő pozícióban is van kontroll alatt tartani az eseményeket és nem engedni mélyebbre annál, mint ami pillanatnyilag kezelhető.
Ha elkezdene játszadozni vele ezen a ponton, nem biztos, hogy a fájdalom megakadályozná még úgy nagyjából bármiben is. Ha ezt a játékot akarja űzni vele ugyanis, rövid úton meg kell oldania, hogy ne tudjon tenni ellene, hm? Mert a két szép szeme nem feltétlenül lesz mindig elég.
Van, hogy egyszerűen csak izgató az engedelmesség, bár. Ez még csak nem is az. Kért és nem parancsolt, de még így is, egyszerűen csak őrjítően jó érzés elmerülni a szájában. Forró, nedves, síkos, feszes és olyan imádnivalóan odaadó... Elliot nyögése közvetlenül a farkán? Elmondhatatlan dolgokat tud művelni vele, eléggé ahhoz, hogy az ujjai elfehéredjenek a fémen, ahogy ellentart neki. Hidegnek tűnik ahhoz a forrósághoz képest, ami a testében lüktet, de melegebbnek, mint a dolog a rúnák fogságában. Embertelen, ahogy összeütköznek és nekifeszülnek egymásnak a különböző ingerek és talán éppen ezért sokkal élesebben és hevesebben is éli meg őket.
Ha O'Mara így folytatja, még a végén valóban kialakul valami beteg perverziója a fájdalom témakörre.
12  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 09. - 23:31:16
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Ha valóban fekete, értéktelen vacak volna, nem tudna mit adni ebben a kapcsolatban, Gabriel pedig nemes egyszerűséggel nem lenne vele. Mert igen. Valójában pontosan azért van vele, mert azt a feltételezett sötétséget ami O'Mara, szándékában áll bezárni rövid-, közép-, vagy nagyjából az égvilágon bármilyen távon ám... egy pillanatig sem állítható, hogy ne adna neki és hogy az, amit ad ne lenne jó. Valami, ami neki személy szerint jó és kénytelen beismerni, hogy nyilvánvalóan szükséges is. Még ha ezt az igényt a férfi maga nyitotta rajta és nem is létezett igazán korábban... nem jelenti, hogy elmúlna pusztán attól, hogy drasztikus módszerekkel eltávolítja az egyenletből.
Hogy mi helyes és mi nem, arról feltehetően O'Maránként eltérőek lennének a vélemények, de Gabrielnek láthatóan és kézzel foghatóan igénye van rá. Valahol kifacsart a gondolat, hogy itt és ebben a szituációban, de őszintén... mi más lenne képes egyszerre elvonni a figyelmét, tompítani a fájdalmát és mindezt úgy, hogy örömet is okoz közben?
Majd 3 évnyi kutatómunka nem múlt el nyomtalanul. Még ha O'Mara személye kimondottan a Csillagleső fesztivál óta kering is a gondolatai között, ez nem jelenti, hogy ne lett volna már korábban, aki információt gyűjtött róla és akitől azt ő maga meg is szerezhette. Ha mindez azonban nem lenne elég... cseppet sem romantikus az a szint, amelyen Milton egészen ezidáig követte. Nincs abban semmi meglepő, hogy tud Danielről, tisztában van vele, hogy itt dolgozik és neadjisten még képet is látott róla esetleg... ha nem figyelte meg őt is egyenesen.
- Mhm... - Már csak azért hümmög, hogy reagáljon valamit, de nem figyel oda különösebben. A medimágus pontosan olyan gyorsasággal kerül kispadra, ahogy egyébként a jelen szituációban sem helye, sem jelentősége nincsen. Viszonylag hamar beszűkül az érdeklődési köre O'Marára, a kézjátékra a farkán, a hozzádörgölőző csípőmozdulatokra, az átok feszülésére benne, a fájdalomra, az élvezetre, arra a tényre, hogy nézi közben. Időnként a legapróbb információk tudják kiváltani a legerőteljesebb hatást és mindez a helyszínnel együtt kombinálva, megspékelve a ténnyel, hogy a konstans fájdalom jóformán kiforgatott belőle és a bőrére kényszerített rajta minden idegvégződést pokolian érzékennyé téve, nos...
Az, hogy a neve a szájára csúszik, ezúttal nem figyelmeztető, még csak nem is könyörög, felcímkézi az érzést az ölében, a forróságot magában és mostanra anyanyelvi szinten kommunikálja vele szájról-szájra olyan hagyományként, ami egyelőre nem is létezhetne.
Kurvára izgatja a gondolat, hogy ennyire fel van ajzva mellette. Megtehetné, hogy viszonozza a szívességet? Talán. Nem ennyire hatékonyan, de végülis megoldhatná, ha akarná, de őszintén... tetszik így, hogy vonaglik rajta és saját magát hergeli egyre jobban és jobban. Megteremti azt az illúziót, hogy legalább annyira élvezi a helyzetet, mint ő maga, pedig... az lehetetlen. Ugye?
Ujjai megszorulnak hátul a ruha sötét anyagán a csók közben. A saját íze a nyelvén olyasmi, ami éppúgy alkalmas rabolni a türelmét, mint minden, amit O'Mara művel rajta és pillanatnyilag egyszerűen csak túladagolja magát az ingerekből... ki mondta, hogy bármennyi is elég belőle?
A mozdulattal húzza ki az inget a nadrágból, eléggé magasra kényszerítve ahhoz, hogy még az ölelésben is meztelen bőrt érhessen rajta. Érzékeli milyen átkozottul vékony az az anyag. És nagyon pontosan el tudja képzelni, mit érezne, ha az ölébe nyúlna.
Halkan, élvezőn mordul a simítással szinkronban és ahogy az a felforrt pillantás az ajkaira simít, mielőtt felvillanna újra, az nagyon veszélyesen szuggesztív.
- Tudod, hogy mocskosul megveszek érte, Királylány. - Ujjait befúrja a sötét tincsek közé, rájuk szorít és kifejt némi lefelé irányuló pressziót rá. Nem annyit, hogy mozdítsa igazán, de ahhoz épp eleget, hogy érezze belőle a követelést. - Nagyon akarom.
Elégedetten mordul, mikor végül a férfi mozdul rajta és nem ereszti a tincseket addig, amíg ujjai meg nem rándulnak közöttük az izommozgás elvárható fájdalmától. Esze ágában sincs a takaró alá tuszkolni, látni akarja mit művel rajta, még ha az a tapasztalatok alapján kimondottan nem is segít az önkontrollban.
Az a ragadozószerű pillantás nem szűnik meg csak azért, mert lejjebb mászott rajta, éles figyelemmel követ minden elhúzódó mozdulatot és gyakorlatilag azonnal belefeszül az első csókba is. Nagyon tudja, hogyan kínozza meg úgy, hogy igazán élvezze minden pillanatát, az az ingerlés tökéletesen célt ér nála és hangosan nyög fel, ahogy végül végignyal rajta.
Néhány kíváncsibb ápolónak lesz néhány kellemes perce az ajtóra tapadva, hm?
Felhördül, mikor végre a szájába veszi és amíg a gerince feszül tőle, az átok tombol benne, az első ingerek pedig végigvágnak rajta... és néhány szívdobbanásra valóban szemet huny felette.
A második reflex lenne, hogy ráfogjon a tincsekre újra és egyszerűen csak magára húzza, hogy elmerülhessen benne teljesen... ennek a vágynak tart ellen, amikor helyette ráfog maga mögött az ágytámla rácsozására mindkét kézzel, mert amíg a fém hűvöse a tenyerébe mar talán. TALÁN nem csinál olyasmit, amitől a kín a hasfalán az egekbe szökik.
A kezét talán nem használja, de ez még nem jelenti, hogy a csípője nem vonaglik meg alatta a következő lefelé csúszó mozdulatnál nyilvánvalóan kommunikálva a mélység vágyát. A meggondolatlanság olyasmi, ami fájdalmasan kapar bele a torkába. Türelmetlenül szusszan.
- Elliot. Kérlek. - Lám-lám. Tud ő szépen is kérni, ha megihletik rá.
13  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 09. - 01:29:06
Elliot
2002. február 14.
18+
Szexualitás

Nem feltétlenül akar a Mungón kívül lenni. Működőképes akar lenni és ezt a lehető leggyorsabban. Ha ezt elérni Elliotnak van nagyobb potenciálja, akkor igen, bármikor viheti innen és egyetlen percig sem fog ellenkezni. Más lenne a helyzet, ha tisztában lenne azzal a ténnyel, hogy a férfi egyszerűen csak elnyeli belőle a negatív mágiát, még ha ebben a koncepcióban az "egyszerű", mint olyan kulcsszavakban sem létezhet. Ezesetben ugyanis egészen biztosan nem tűrné meg a maga közelében egészen addig, amíg a mocsok benne nem csitul annyira, hogy ne nyelje belőle ha kell, ha nem. Egy dolog a közös terhek viselése és egy másik jóformán átvenni tőle a problémát...
Még ha Elliot amúgy érzékelheti ki, hogy az a sötétség ott a gyomorszájánál, ami lelkes mocsadékként próbálja kaparni magát a szíve felé, meglehetősen ragaszkodó fajta is. Tompítani talán valóban tud rajta, amíg ennyire közel van hozzá, ám egyáltalán nincs biztosíték arra, hogy ha kimozdul a közeléből, nem cuppan vissza a sötét mágia pontosan oda, ahonnan jött. Pláne, ha megérzi a gazdatest megőrzési vágyát, hm?
Amiről nem tud azonban, az egyelőre nem is fáj és nem is tud tenni ellene.
Vannak bizonyos reflexek, amiket nem vetkőz le akkor sem, ha még nincs abban a stádiumban. Az hogy a vigyort vigyorral jutalmazza, vagy hogy az ajkához érve ösztönösen nyal az ujjára, történetesen pontosan ilyen.
Mentségére szóljon, valóban nem érzékeli, hogy mi történik. Ilyen mélységig még nincs ráhangolódva a testébe injektált parazitális, emésztő sötétségre és nem is fog gyanút az első reakciótól, még ha merengő figyelme meg is áll a férfi feje búbján.
Természetesnek veszi, hogy egyszerűen csak... könnyebb az emberi kontakttól, attól a ténytől, hogy elpihenhet kicsit és az égvilágon semmit nem kell tennie azon túl, hogy kommunikál vele és hagyja elvonni a figyelmét. Mert ez így most tökéletesen megfelel.
Akkor is, ha nem tetszik a csendje és valóban választ várna arra a kérdésre. Kellene, hogy mélyebben boncolgassa a témát, de ő sem teljesen önzetlen és pillanatnyilag úgy érzi, hogy kiérdemelte.
Ezzel a pillanattal valójában nagyon sok probléma van. A Mungó. Az átok. Otthon a saját ágyában sokkal szívesebben csinálná, de ez még nem jelenti, hogy ne tudná kiélvezni most is a helyzetet a lehetőségekhez mérten.
- Sem. - Közli igenis ragaszkodva a témához, ha nem is áll le hosszabban vitatkozni vele. Pontosan érti, mire gondol. De ez a munkája. A teste minden pontjára felmázolták már az évek a maguk hegtérképét, melyen lekövethető minden egyes mozzanat. Nem kell naplót vezetnie, elég végigvezetni az ujjait és tudja mi, mikor, miért, honnan és kitől származik, milyen előzmények vezettek odáig és milyen lecsengése lett végül. Sosem élt nyugodt életet és valószínűleg erőszakos halált is hal majd egy nem túl szép napon. Szóval igen. Újra és újra hozzá fognak érni úgy, ahogy Elliotnak nem fog tetszeni és nem mészárolhat halomra mindenkit, aki megteszi, különben újra és újra ő maga válik azzá a bizonyos munkává. Nem éppen ez az, amit elkerülnie kéne?
Elliot siet. Túlságosan is, holott Gabriel maga sem különösebben lassú a témában. Maximum a beteljesülési igény mértéke eltérő kettejük között annak ellenére, hogy idősebb nála. Ki tudja. Talán a probléma forrása ott keresendő, hogy Gabriel a saját személyét nem teszi függővé egy kapcsolattól, ám ezt a személyiséget képes mégis beleadni maradéktalanul. Legyen az jó, vagy rossz éppenséggel? Ki tudja. Elliot még soha nem látta a rosszabbik oldalát, ahogy valójában ő sem fordítva.
Nos... egyszer mindkettőnek eljön az ideje, hm?
Nem most. Nem ezen az ágyon legalábbis, amit kimondottan nem arra terveztek bár, hogy nyílt szexuális utazásokat küldjenek benne takaró fölé, vagy alá nagyon is fizikális módszerrel, de erre nyilvánvalóan igény van.
- Őszintén, csodálom, hogy még nincs itt. - Folytatja rezzenéstelenül, mintha tudná, hogy az öccséről van szó. Nyilvánvalóan tudja mostanra. Valahol félúton összeállt a kép, honnan volt ismerős, miért ismételgették folyton, hogy O'Mara itt van, mikor nem is volt éppen... nyilván mert kettő van belőle. Innentől már nem nehéz összerakni a képletet, ugye.
Valójában mostanra Elliot érzékelheti, hogy az a töménytelen gonosz, amit magába szív belőle mintha... egy intelligens, élő és ösztöni létforma lenne, amely önvédelmi reflexekkel rendelkezik. Ha húzni akarják, jobban kapaszkodik és mélyebbre fúrja magát. Ha bezárják, feszegeti a határokat. Ha emlékezni akar rá, hogyan szerezte, kínt okoz, hogy ne jusson közelebb semmiféle megoldókulcshoz, holott... ilyen mértékű átoksebeknél az jóformán hasztalan. Ki tudja azonban? A megértés talán csillapíthatná, mert minden szörnyeteg csak addig vad, amíg az értő kezek meg nem szelídítik és be nem parancsolják az ágy alá.
Elakad benne a lélegzet, ahogy rámarkol, elégedett hümmögése nem illik valójában a témához, de ez még nem gátolja meg, hogy folytassa a megkezdett mondatot. Abban már igen, hogy újakat találjon ki, a gondolatmenet a vérével együtt csordul ölbe, az átok pedig gyanakvón követi az útját, ha fel is kenődik végül a rúnák utálatos falain.
Nem igazán tud tenni az alapvető reflexekkel szemben. Saját nyögéseibe keveredik az élvezet és a fájdalom sziszegős kombinációja, ahogy hasfala újra és újra befeszül az öléből szétfutó ingerektől. Alapvetően... nincsenek benne mazochista hajlamok, de pillanatnyilag nagyon is igényli azt a stresszlevezetést és kristálytisztán tudja, hogy a fájdalmat viszonylag hamar dominálja az élvezet, ahogy felülkerekedik rajta pontról-pontra átdolgozva a testében dolgozó lázat szenvedéllyé. Ami pillanatnyilag rendkívül önző tőle, de néha kell, hogy az ember az legyen.
- O'Mara... - Rásimít az arcára és maga felé fordítja, Elliot pedig szemsarokból láthatja, ahogy a karjára menekült sárkány elégedetten pihenteti meg a fejét a férfi vállán. Neki is megkönnyebbülés, hogy az az idegen mocsok nem felé araszol szüntelen, bár volt idő, amikor ő sem volt több valami idegen, elviselhetetlen szörnyetegnél. Amelynek mára neve is van.
A dörgölőzéssel szinkronban csókolja meg, ebben a gesztusban adja át azt a szenvedélyességet, amit testben most egész biztosan képtelen lenne, még ha nyilvánvalóan akar is. Szinte már rituálé, hogy a szájára harap, mielőtt eresztené, elégedetlenül szusszan, ahogy ugyanezt megteszi Elliot is ölben, csak hogy aztán ráfüggjön az a pillantás a nyalásra.
Hosszan és mélyen mordul, ahogy visszatér rá a keze, a nyállal kevert asszociáció azonnali, a csípője pedig belemozdul a markába és nem. Abból a fájdalmas nyögésből ítélve ez nem valami amit csinálnia kellene.
A következő csókban fullad el a reakció, lekóstolja a saját ízét a szájáról, csak hogy végül az állára fogjon.
- Elliot. - Ha már egyszer önző, nos. - A szádat akarom. - Szeretne mocskosul az lenni.
14  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 08. - 23:12:36
Elliot
2002. február 14.
16+

Mondhatná, hogy esetében is, ám... ez nem igaz. Egyetlen házasságot leszámítva Milton egyszerűen csak nem rendelkezik korábbi kapcsolatokkal. Az alapvető szükségletek kiélésén túl soha nem volt igénye másra valójában és éppen ezért nem is kellene, hogy bármi fogalma legyen arról, mi az amire O'Marának szüksége van. Hogy mit kellene tudjon nyújtani egy valamirevaló kapcsolatban egyáltalán.
Ám Gabriel nem egy ostoba ember. Nem véletlenül volt affinitása a kriminálpszichológiára, vagy a legilimenciára és annak változatos formáira egyenesen. Egyszerűen csak érzéke van az emberekhez akkor is - avagy éppen azért -, mert ő maga érzelmileg rendkívül zárkózott típus.
Bámulatos, ezt mennyire képtelen megmutatni Elliotnak valójában. Meglehet nem nyilvánvaló az első perctől fogva, hogy hatással van rá, ám a bájital után aligha lehetett bármilyen kétség, még ha az auror maga nem is tudhatta, hogy az legmélyebb vágyát hivatott kiforgatni belőle, nem pedig pusztán annyit, hogy álljon a farka, hm?
Mostanra aligha számít. Nem mintha titkolnia kellene előle bármit is, nyílt kártyákkal játszik a Cukormáz konyhai afférja óta és valójában nem hazudott az első találkozásnál sem, még ha a leadott információkat súlyosan vissza is fogta előle.
Nem. Gabriel egészen máshogy építi fel a maga érzelmi világát, mint Elliot teszi. Nem képes arra az azonnali rózsaszín szerelmi kábulatra, ami leígéri a csillagokat az égből az első három hónapban. De megvan benne a potenciál, hogy boldoggá tegyen egy életen át.
Ami most benne van... az egy megszállottság. Az a lény, ami O'Mara egy szükséges dolog. Egy célpont. Egy feladat. Egy nagyon régóta megnyitott és máig lezáratlan ügy. Valami, ami foglalkoztatja reggel, délben és este és amit felzabál belőle a most karján lapuló sárkány minden egyes éjszaka, amikor álmodnia kellene. Valami, amit elkezdett embernek tekinteni és ami sokkal több szükséget hozott elő belőle néhány nap leforgása alatt, mint amit ő maga lehetségesnek gondolt. Valami, ami most itt ül mellette és... egyszerűen csak nem zavarja, hogy gyengének látja.
Kellene, hogy zavarja. Hogy nem teszi, egyet jelent azzal, hogy túl sokat enged meg neki saját magával kapcsolatban, ám. Ki más dönthetne arról mi a túl sok, ha nem ő maga?
Akarja ezt. Kiélvezni legalább addig, ameddig tart.
- Akkor múljon rajtad, O'Mara. - Az ő válasza éppolyan egyszerű. Mindegy hogyan, oldja meg, ha erre valóban van kapacitása. Nagyon sokat képes elviselni azért, hogy ismét kontroll alatt tudhassa a saját testét mert ez... ez, legyen bármi is ami a szervei között csavarog mint valami fekete métely, nem olyasmi, aminek időt, teret, energiát és mágiát óhajt adni, nem.
Nem válaszol, egyszerűen csak iszik, mert az előbbi vággyal kommunikál a víz hűvöse, ami képes ellentartani annak a forrongó érzésnek a gyomrában. Nincs tudatában valójában, hogy lázas minden csillapítón túl is és a szervezete szinte forr belülről a folyamatos küzdelemtől, de Elliot tudhatja a csókok nyomán, vagy abból ahogy az arcát érintette.
- Volt egy homályos sejtelmem a dologról, Mr. Milton. - Ahhoz a pókerarchoz jobban illik a hideg pillantás, mint most a zöldek lázas fénye, de a tónus amúgyis elárulja. Igen, hallotta. Igen, szórakoztatónak találja. Igen, egy pár percig elmerengett rajta, mégis hány év, hónap eshetett ki, ha az esküvőre sem emlékszik.
Az alkoholt egyébként nagyra értékelné. A cigit is. És Metzgert egyébiránt, mert biztos benne, hogy a dögje már hosszasan kifaggatta a dokit a problémáról, bár... lehet nem az ő előadásában akarja végighallgatni.
Rendben. A profizmust azért nem vitathatja el tőle, van az a szituáció amiben képes komoly hangot megütni. Elég ideje ismeri ahhoz, hogy pusztán ennyiből tökéletesen tisztában legyen vele, milyen állapotban van valójában.
- Az. - Ért egyet biccentve és legalább ez a mozdulat nem jár fájdalommal. Vannak még csodák. Történetesen egyébként egyetért a lekvároskenyér kérdéskörében is, egyik sem a kedvence és nem csak azért, mert mindkettő édes mint a bűn. És átkozottul ragad.
A felvillanó pillantásnak - ha érti is mire vonatkozik -, nem ad választ, egyszerűen csak kinyúl érte. Tisztában van vele, mire van szüksége és az nagyon nem a nutella.
- Melyikünkre? - Gondterhelten ráncolja egy pillanatra a homlokát. De hacsak nem saját magát igazolja vissza O'Mara, akkor szimplán ignorálja a problémát és a tincsek közé csókol épp csak a mélyre került érintésre lassul meg kicsit a mozdulat és időzik el rajta. Be van takarva, de az anyag elég vékony rajta, hogy érzékelje az az érintés a meztelenség tényét. Annyira nem lehet meglepő. Mint auror, potenciálisan sok mágikus dolgot hord magánál és biztosra mentek, hogy az égvilágon semmi ne zavarhasson be a rúnáknak. Vagy ingerelje az átkot egyenesen.
Hunyt szemekkel élvezi a csendet, s végül csak arra a suttogásra nyílnak fel a zöldek. Nem pillant le rá, de a szavak megragadnak benne. Nem a fenyegetés maga, ami megteszi a hatását. Az a tény, hogy elhiszi neki. Hogy meg sem kérdőjelezi egyáltalán, megtörténhet-e valóban. Tudja, hogy igen.
- Nem akarom, hogy értem ölj, Elliot. - Az a kijelentés nem suttogásként érkezik, nagyon is határozott kitétel jelenleg még akkor is, ha a mély, érdes hang csendes marad. Számára nem minősül szerelmi vallomásnak, ha öl érte. Az ugyanis valami, amivel kettejük kapcsolatát veszélyezteti, mert döntési kényszerhelyzetet állít elő.
Néha egy kapcsolat nem azon múlik, mit tenne meg az egyik fél a másikért. Néha az a kérdés, mit nem tesz meg valaki a kedvéért.
Talán éppen Elliot képessége teszi az elszívásra, hogy a saját gondolatai képesek elszakadni az önző szenvedés mocsarától és immár szerteágazik annyira, hogy élő árnyékai után nyúljon, akiknek a hiány mostanra kategorikusan érzékelhető.
- Mh... - Lehunyja a szemét a simogatásra. Egyszerűen csak... nem tud nem reagálni rá. Még ebben az állapotban sem.
- Tudnak vigyázni magukra, nem ez a probléma. - A probléma az, hogy nem tudja, élnek-e egyáltalán. És ez a gondolat aggasztó... eléggé ahhoz, hogy el akarja terelni a figyelmét és a hozzá simuló test történetesen... felettébb alkalmas erre.
- Nem. - Ezúttal meg sem próbál visszaemlékezni inkább, bár olyan ez, mint a ne gondolj az elefántra szlogen. Ahogy az utasítás megszületik, másra sem gondolna hirtelen. Előbb fog rá a férfi csuklójára, semmint, hogy ez bekövetkezne, a következő mozdulattal pedig bevezeti a takaró alá. Ha simogatni akarja, hát véletlenül se csak szemérmesen tegye.
- De kétlem. - Folytatja töretlen gondolatmenettel. - Ahhoz legalább háborús állapotoknak kellett volna uralkodnia.
15  Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Varázslati Traumák - Negyedik Emelet Dátum: 2021. 02. 08. - 03:24:47
Elliot
2002. február 14.

Minden ember törékeny. Hús, vér és csontok, sebezhető és elpusztítható. Még akkor is, ha az ember tévesen abba a képbe ringatja magát, hogy Milton valóban nem más, csupán harci gépezet, amely a nem túl távoli jövőben bekövetkező apokalipszis napjáig menetel majd. Mert hogy ilyen képet kellene keltsen, hm? Hogy O'Mara nem ilyennek látja, annak valójában számos oka lehet és a mostani helyzet, nos... erősen alá is támasztja a képet.
A dugás gondolata olyasmi, amit sokkal egyszerűbben tudna kezelni, mint azt a tényt, hogy a férfi... elsírja magát.
Nem mintha nem tudna mit kezdeni a könnyekkel. Úgy általánosságban és azt leszámítva, hogy jellemzően soha senki nem tud mit kezdeni velük. De legyünk őszinték, ha az ember nem érti, mi történik körülötte és ilyen felvezetéssel lép be valaki hozzá, esélyesen van ok arra, hogy átgondolja az életét és nem csak azért, mert lepereg esetleg ha a halálán van.
- Hmh... - Hogy a simítás csillapítja-e a kezdeti nyomatékot, vagy maguk a szavak gondolkodtatják el, kérdéses. Néhány szívdobbanásig némán figyel csupán saját testének merőben... idegen reakcióira. Valaki számára, aki azért edzi magát napról-napra, hogy tökéletesen uralma alatt tartsa a saját testét, az ilyesfajta önálló életet élő átoksebek kimondottan... kellemetlenek.
Nem kell látnia ahhoz, hogy érzékelje mekkora kiterjedésű, ahogy nem kell a karjára sem néznie, hogy tisztában legyen a sárkány menekülésével. Mostanra O'Mara is észrevehette már, hogy az a dög rajta nem olyasmi, amit Milton önszántából hord saját magán. És legfőképp nem pozitív a mágia, ami pulzál belőle. Mégis eltörpül most ahhoz képest, ami az auror gyomorszájánál lüktet.
Az a sárkány már így is élősködött az álmain. A másik pedig... nem. Nem akar találgatni, hogy mit művel egészen pontosan, az orvosi szakvéleményt akarja hallani, mégpedig tegnapra.
Ujjai ráfonódnak a férfi simító kezére. Talán nem figyel rá eléggé ahhoz jelenleg, hogy kiolvassa belőle a vágyat, de ez még nem jelenti, hogy ne lenne meg rá a megfelelő tudatalatti reakció.
A visszaemlékezés nyilvánvalóan nem tesz jót a sérülésnek, mintha csak érzékelné, hogy újdonsült gazdája a titkai után kutakszik és azt megfelelő retorzióval is "honorálja".
Megfeszül az arcában egy izom, ahogy az állkapcsa keményen zár, mikor elvonják a figyelmét. Nem az a típus, aki ne nézne szembe a saját problémáival, ha arra van szükség, ám... nem mintha pillanatnyilag tudna segíteni saját magán.
Kettejük esete valószínűleg össze sem hasonlítható, ha Elliot kezelés nélkül élte végig a maga átokhegeit. Esélyesen esetében egy percig sem késlekedtek és azonnal ide szállították, a másik O'Mara pedig rögtön kezelésbe is vette a problémát. Még akkor is, ha az életveszély miatt egyelőre kénytelenek voltak ilyen megoldáshoz folyamodni. Ahogy Elliot maga felé fordítja Gabriel arcát, láthatja azokban a zöldekben, avagy inkább azok tág pupillától elkeskenyedett gyűrűjén, hogy nem. Valószínűleg nem a rúnaspirál és védkör az egyetlen, amivel próbálkoztak nála.
Kifejezetten válaszokat szeretne, rengeteg választ mondjuk csoki helyett, de pillanatnyilag sikerül betömni a száját és elterelni a figyelmét. A másodikat sem sikerül megúsznia, de valahol ezen a ponton eléri a cukortűréshatárt, mert állati gyorsan nyakkendőre fogja a témát inkább. A csók viszonzásra nyer az ajkain, de a reakció gyenge.
- Mennyi ideig kell itt lennem. - Nem hangzik kérdésnek, de mégis az, ujjai lecsúsznak a nyakkendőről szinkronban a puszival és amíg a férfi tölti a vizet, ő némileg feljebb tornázza magát. Van benne annyi, hogy ezúttal magába zárja a fájdalmas reakciókat, de ez még nem jelenti, hogy nem fordul fel a gyomrában az a két kis csoki, ahogy az átok megcsavarodik benne újra.
Merlin faszára...
- Mh. - Ez valószínűleg az igen, mert Gabriel kinyúl a pohárért és sikerül nem magára öntenie az első lendülettel ahogy a szájához emeli. Főzetek ide, vagy oda, az hogy képes kontroll alatt tartani magát ebben a helyzetben is kifejezetten az évek és a rutin kategória. Nem először van súlyos állapotban és nem is utoljára.
Gyakorlatilag egyben lenyeli a vizet és tartja a poharat a következőért. Aztán újra. A harmadiknál már csak a felét issza meg, mielőtt visszaadná, elégedett sóhajjal dől vissza a párnára. Kéne egy cigi.
- Nyugi Királylány. Gyorsan helyre jövök. - Ez nyilvánvalóan hazugság, de legalább a fehér fajta. Kinyúl oldalra, hogy megsimítsa a férfi karját, nagyjából ekkor látja meg, hogy mit tart a kezében.
Ha nem az átok, akkor O'Mara fogja kinyírni csokival, hm? Végül is. Ez is egy módja az Azkaban elkerülésének.
Miért érzi úgy, hogy Elliot most nem értékelné a poénkodást?
- Ezt. Kenyérre kell kenni. Vagy inkább pirítósra. - Igyekszik pókerarcot vágni a dologhoz, mert igen. Vannak olyan elvetemült emberek, akik kanállal tömik magukba. Gabriel pedig elvetemült bár a maga nemében, messze nem ennyire.
- Védőfólia. - Figyeli a műveletet, aztán egyszerűen csak kinyúl az üvegért.
- Hé O'Mara. - A mozdulat részeként teszi le az asztalra és fog rá a nyakkendőre újra, ezúttal nagyon kategorikusan lehúzva magához a férfit. - Csak mássz be mellém szépen, hm? Nem lesz semmi bajom. - Az az ágy nagyon távol áll attól, hogy kényelmes legyen kettejüknek, de arrébb húzódik annyira, hogy Elliot az oldalára fekve elférjen mellette. Ott legalább nincsenek rúnák, még ha amúgy könnyű dolga sem ha át akarja ölelni. Ez utóbbit azonban Milton megteszi helyette, ha hajlandó is volt befeküdni.
Lehunyja a szemét, amíg ujjai a férfi hátán játszanak és néhány percig egyszerűen csak csendben van, ha Elliot nem érzi úgy, hogy szólnia kell. Akkor azonban végül meglassul a mozdulat és megáll valahol középtájt, ahogy a zöldek lassan felnyílnak.
- Elliot. Hol vannak a kutyáim?
Oldalak: [1] 2 3 ... 6

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.124 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.