Éreztem, ahogy elszakad a cérna, ami megbomlott elmémet tartotta össze... Az utóbbi időben egyébként sem sok kellett hozzá, és ez... jóóóval több volt, mint amit elbírt. Próbáltam menekülni, magam mögött hagyni mindezte, de csak akkor esett le, hogy valójában ami elől menekülök, az épp a kezemen van, amikor Elliot megfogta a karom, hogy visszahúzzon. - Kérlek, maradj... - suttogta, a fejével az apja felé intve, és én mindent értettem. Rettegett... ahogy én is... de...most... egyszerűen nem segíthettem neki. Előbb magamat kellett összeszednem, amihez az első ösztönös lépés az volt számomra, hogy megszabaduljak a gyűrűtől. Türelmetlenül húztam le az ujjamról, majd még egyszer ránéztem, és a zsebembe dugtam. Tudtam, hogy nem tehetem meg, hogy visszaadjam, vagy eldobjam, bármennyire is ezt akartam tenni. Először beszélnem kellett az apámmal, meg kellett győznöm arról, hogy képtelen leszek egy életen át azt a gyűrűt viselni, amit a halott anyám ujjáról rángattak le. Hagytam, hogy Elliot közelebb húzzon magához, és előadja a kis színjátékát: – Segíts választani egy szép szmokingot, neked meg veszünk valami jobb helyen egy ruhát… A Gucciban tuti akad egy-két hozzád illő darab - próbálta tenni a szépet, de láthatóan ő sem volt a helyzet magaslatán, én meg még mindig sokkos állapotban voltam. Éreztem, ahogy megremegek, pusztán attól a tudattól, hogy a kabátom zsebében még mindig ott van a gyűrű... Itt volt az ideje, hogy összeszedjem magam, és elmagyarázzam neki a helyzetet, mielőtt ismét faképnél hagyom. Mély levegőt vettem, hogy visszanyerjem az irányítást az összekuszálódott idegeim felett. – Na, hogy állna a jövendőbeli férjecskédnek? - kérdezte Elliot, egy ronda fekete bársonyszmokingot maga elé tartva. Értettem a koncepciót... megpróbált úgy tenni, mintha az előbb nem is utasított volna el... Mintha nem közölte volna velem az első lehetséges pillanatban, hogy mást szeret. De már késő volt... Nem vettem be az olcsó meséjét. - Kár a gőzért... - suttogtam, még mindig zavart tekintettel meredve rá. - Vettem az adást. Előttem felesleges megjátszanod magad... - folytattam felszegett fejjel. - Ez a szmoking teljesen megfelel a célnak - mondtam immáron olyan hangerővel, hogy azt Phillip is meghallja. Attól még, mert nem kellettem neki, nem akartam, hogy az apja miattam kínozza meg a szeretteit, vagy hasonló nyalánkságok... - Remekül fog állni - bólintottam, majd búcsúzóul annyit mondtam: - Bocsáss meg, de most muszáj mennem.... beszélnem kell az apámmal... Az eljegyzési partin találkozunk - indultam meg határozottabb léptekkel a kijárat felé. Menet közben Phillipet is útba ejtettem azért, nehogy Elliot számlájára legyen írva, amiért ilyen korán lelépek. - Sajnálom, Phillip, de ez az ügy tényleg nem tűr halasztást... Anyám gyűrűje nem épp a legjobb ómen a házasságunknak. Nem is értem, mit gondolt apám... Sürgősen más gyűrűt kell találnunk - magyaráztam neki, színlelt higgadtságot erőltetve magamra, majd kilöktem magam előtt az ajtót. Hosszan, mélyet szippantottam a hideg, száraz levegőből, hogy aztán hazahoppanáljak, és elküldjem apámat oda, ahová való... Tudatnom kell vele, hogy attól, mert belementem a kisded játékába, még vannak határok, amiket tiszteletben kell tartania, különben nem leszek hajlandó közreműködni.
A szívem megdobbant, amikor Elliot felém tartotta a dobozt, majd kinyitotta azt. A gyűrű egész egyszerűen gyönyörű volt... és nagyon, kísértetiesen hasonlított... - Te jóságos! - kaptam a számhoz a kezem. - Hiszen ez... - döbbenten meredtem a gyűrűre... - Ez... ez... anyám gyűrűje... - nyögtem ki szinte sokkos állapotban. Hogy volt képes? Hogy merészelte? Ez apám műve... Esett le azon nyomban... Csak ő tehette, csak ő lehet olyan beteg, hogy képes volt kinyittatni a családi kriptát és leszedetni anyám kezéről az ametisztköves gyűrűt. Nem volt más megoldása a rejtélynek... hisz a temetésem a saját szememmel láttam, ahogy anyám két keze a mellkasán keresztbe téve pihent... s baljáról nem hiányozhatott kedvenc gyűrűje, amit még apámtól kapott az eljegyzésükkor. A felismerés, hogy apám mire vetemedett, annyira lesokkolt, hogy eleinte fel sem fogtam Elliot szavait, aki valamiért, magam sem értettem, miért, de hozzám ért, és az ujjamra húzta a gyűrűt. Még mindig döbbenten, pár lépést hátráltam, majd megtámaszkodtam a falban. Csak ekkor fogtam fel a szavai értemét. – Sajnálom, de nem lehetek a férjed… - mélyet nyeltem, miközben elmém visszajátszotta az előbbi jelenetet. Mereven bámultam a gyűrűt, amin lágyan megcsillant a fény. Elmosolyodtam egy pillanatra, de aztán ismét elsötétült a tekintetem; kívülről nézve biztosan úgy nézhettem ki, mint valami őrült... - Szeretek valakit. És sosem árulnám el ezzel, még ha apám az életet is kiátkozza belőlem, ezt nem tehetem meg - tovább hátráltam, körülöttem minden olyan életlen volt, csak egy dolog volt éles... a köves gyűrű, amiről képtelen voltam levenni a tekintetem. Azt hiszem, ahogy csetlettem, botlottam, elsodortam az egyik próbababát is útközben, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt már...Nem mondhatnám, hogy meglepett, amit mondott, de mégis... valahogy, valahol mélyen apró tűszúrásokként érzékeltem az elutasítást. Csak most esett le, hogy legbelül én mégis csak reménykedtem abban, hogy... még ha ilyen elcseszett kerítőkkel is, de egyszer talán találhatok valakit, akinek kellek. Azzal szembesülni, hogy mennyire hülye vagyok, igazi arculcsapás volt számomra. Persze nem Elliottól... ó... nem... Saját magamat csaptam arcul, és ami még fontosabb: csaptam be csúnyán, amikor hiú ábrándokat kergettem. Mégis mit hittem? Hogy majd boldogan élünk, amíg meg nem halunk? Hogy elégedetten mosolyogva gyönyörködünk a kertünkben szaladgáló unokákat nézve, jeges teát kortyolgatva a verandán? Merlinre, Nellie... te tényleg nem vagy ép... - Nekem van választásom. Legfeljebb fájni fognak a következmények. Apád jobb jelöltet is találhatott volna neked - visszhangzott belül Elliot hangja, miközben én neki és az apjának hátat fordítva, szó nélkül próbáltam meg hanyatt homlok kimenekülni a boltból... Bár mindenben, amit mondott, igaza lehetett, ebben az egyben tévedett: számomra nem volt megfelelő jelölt. A szívem mélyén pontosan tudtam a kegyetlen igazságot: nincs épeszű férfi, aki örömmel venné feleségül Nellie Nottot, akit mára jóóval megelőzött a híre. A környezetemben mostanra mindenki csak egy őrült ribancnak tartott, s fájdalom, még csak hibáztatni sem tudtam őket... hisz ez volt a színtiszta igazság.
Nem is tudom, mire számítottam, amikor apám közölte velem, hogy megvan a férjem. Mióta az eszemet tudom, azóta beszélt arról, hogy egyszer majd egy tisztes, aranyvérű család sarjával fog kiházasítani, így nem lepett meg a dolog. Sőt, igazság szerint még az is átfutott az agyamon, hogy jó későn találta meg a megfelelő alanyt. Az aranyvérű fiatal nők legtöbbször már a Roxfort elvégzése után közvetlenül férjhez mentek, vagy nem sokkal utána.... Persze voltak kivételek, mint az az idegesítő Hopkirk is, de hát az ő esetében azon sem lepődtem volna meg, ha vénlány marad. Vele ellentétben azonban nekem eszem ágában sem volt aggszűzként leélni az életem, így hát olyan elánnal habzsoltam a szeretőket, ahogy csak jól esett. Persze ez apámnak nagyon nem tetszett, ezért aztán aktivizálta magát, és megállapodott a Rowle család fejével a frigyről. Elliot neve - amikor közölte velem - eleinte nem volt ismerős, de mikor rájöttem, hogy ő valójában ugyanaz az Elliot, akiről a szennylapok nem is olyan rég még hetente cikkeztek, megnyugodtam afelől, hogy legalább nem valami undorító, vén taghoz akarnak hozzáadni. Így, élőben végignézve rajta meg hát, meg kellett állapítanom, hogy nagyon is jól nézett ki. A fekete, fényes haj és az azzal harmonizáló, éjszín szempár kifejezetten előnyös kontrasztot alkotott a sápadt arcbőrrel, és a telt, szépen ívelt ajkakkal. Elnézve őt, amint a tükörben csodálta saját magát, nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy milyen szépek is lennének a gyerekeink... – Ó valóban? És pontosan mi érdekel alatta? - kérdezett vissza szemtelenül leendőbelim. Nem hibáztattam a stílusért, elég magas cikeszt adtam a megjegyzésemmel, sejtettem, hogy el fogja kapni. - Igazából minden - mosolyogtam rá szemérmetlenül kihívóan, ahogy flörtöléskor szoktam. A könnyed csevej, amit Elliot meztelen testéről folytattunk, elég jól megalapozta a hangulatom, így dudorászva nézegettem az unalmasabbnál unalmasabb szabású estélyiket. Annyira azonban nem voltam hangos, hogy ne halljam a kellemetlen közjátékot, ami nem messze tőlem zajlott le Elliot és az apja között. A szemem sarkából még azt is láttam, ahogy Phillip egy ékszeres dobozt nyom a fia kezébe. Szerencsétlen... Nem sokkal ezután Elliot odalépett hozzám, gondolom inkább hozzám menekült, minthogy az apjával kelljen beszélgetnie. - Találtál ruhát? - kérdezte zaklatottan, s mikor ráemeltem a pillantásom, hogy válaszoljak, azt is láttam, hogy néhány kósza könnycsepp pihent meg a fekete zsarátnokokon. - Á dehogy... ezek mind borzalmasak - fújtam egyet, demonstrálva a véleményem a választékról. – Azt hiszem, én a szmokingot inkább rád bízom. Biztosan jobb ízlésed van, mint nekem… – szorongatott közben a kezében valamit... feltehetően a dobozt. Nem akartam megnehezíteni Elliot dolgát jobban annál, mint amennyire szükséges volt, ezért tök őszintén, megjátszás nélkül ezt feleltem: - Oké... felőlem nyugodtan lépj le, majd én választok valami kevésbé ronda darabot... - biccentettem az ajtó felé, érzékeltetve, hogy részemről tényleg elmehet, ha akar. - Azt meg add ide gyorsan, jobb, ha túlesel rajta... - nyújtottam felé a kezem, bízva abban, hogy erőt vesz magán, és átadja a dobozt. - Hidd el, nincs más választásunk... - tettem hozzá magyarázatképpen, nagyon halkan, hogy Phillip meg ne hallja. - Én már csak tudom... - suttogtam komoran.
Elég hamar elértem a célom, ez nem is kérdés... Kellően elszórakozhattam Melanie fájdalmas arckifejezésén, hogy megzavartam a kis idlljüket. - Á, Miss Nott... Csak nem összekever valakivel? Az alapján, amiket a madarak csiripelnek, nem is csoda, ha már nem tudja számon tartani az alkalmi partnereit... - reagált feltűnően támadóan Monstro kis titkára. - Hát... köszönöm a bókot, de azt hiszem, maga sem panaszkodhat e téren - kortyoltam az italomba elégedetten somolyogva. Olyan átlátszó volt, ahogy itt tepert, hogy előadja a feddhetetlent... Pont ő, akiről mindenki tudta, hogy a fél minisztériumot meghúzta már. Így bár egész ügyesen hazudta le a csillagokat is az égről, számomra nagyon túlzásba vitte. Látszott, hogy kellemetlen neki a helyzet... Na persze a kis légyottunkkor Monstro irodájában még egészen prímán érezte magát, most, meg hogy fel kéne vállalni, hát... Hiába jó az ágyban, elég kiábrándító, ahogy ezt a helyzetet kezelte. Azt hiszem, jobban is járok azzal, ha mellőzöm egy időre, úszkálnak itt nagyobb halak is. A további oltogatását hallgatva lenézően ciccegtem egyet. - Nahát Mirol, hogy maga milyen álszent ma este... - vetettem oda lazán, majd Mel stréber beszólása következett. - Wizengamot-tagként behatóan ismerem a tárgyalótermet, a rendeltetésszerű használatát, ellentétben veled. Erre aztán felnevettem. Valóban csak ennyi tellik a nagy Melanie Hopkirktól? Hát, ahogy elnézem, egyikük sincs túl jó formában. Melanie ezek után a tőle már megszokott felsőbbrendűséggel libbent arrébb, így volt még egy fél pillanatom, hogy közelebb húzódjak Mirolhoz, és a fülébe súgjam: - Kár a gőzért... Tök frigid... - mosolyogtam rá gonosz pillantással, aztán több szót és időt nem pazarolva rájuk, megindultam az ellenkező irányba. Ha ők nem is, Fortuna láthatóan eléggé szeretett engem, hiszen ebben a pillanatban egy idióóta suhanc futott el mellettem olyan hévvel, hogy rendesen meglökött, és sikerült - valóban véletlenül - beleütköznöm Shackleboltba. De nem csak hogy beleütköztem, hanem rá is öntöttem a poharam teljes tartalmát. - Ó, elnézést Kingsley - vetettem be a legcsábosabb mosolyomat rögvest. - Azonnal megszárítom... - nyúltam a pálcámért a varázslattal kitágított retikülömbe, majd még mielőtt a döbbent miniszter felocsúdhatott volna, egy pálcaintéssel felszárítottam a vodkával átáztatott zakóját és ingjét. - Á, Nellie - nézett rám azokkal a csokoládébarna szemeivel. - Kérem ne szabadkozzon, nem a maga hibája volt, na és nem is történt semmi... Viszont ahogy elnézem, maga ital nélkül maradt... Nem hagyhatom, hogy szomjazzon... Kér esetleg egy pohár pezsgőt? - ajánlotta fel rendkívül édesen, mire hálásan pislogtam fel rá, egy elkóborolt hajtincset a fülem mögé simítva. - Hogy maga milyen figyelmes... Persze, menjünk... - követtem Kingsleyt elégedetten a szökőkút felé, ahol tüntetőleg úgy helyezkedtem aztán, hogy még véletlenül se kerüljön a látómezőmbe Hopkirk és Mirol. Az este további részében ugyanis nem voltam kíváncsi sem az elitista szűzkurvára, sem a hazug szemétládára... Figyelmem immáron csak és kizárólag Shackleboltnak kívántam szentelni. No meg az újonnan kapott pohár pezsgőmnek.
Rowle elég gyorsan kettesben hagyott minket, aminek örültem. Így azért mégis csak több esélyünk volt megismerni egymást, mint egy garde-dame mellett. - Akkor jó, mert én viszont harapok – vágott vissza Elliot, mire elmosolyodtam. Nocsak, ez jól kezdődik... Ezek szerint legalább nem valami dögunalmas strébert akasztottak a nyakamba. – Nos… pont egy bársony szmokingot szeretnék. Tudod, istenien áll nekem az az anyag - provokált teljesen szenvtelenül a leendő férjem. Nem tehettem róla, tényleg annyira örültem annak, hogy ilyen kis tapló, hogy akaratlanul is felkacagtam megint. De ezúttal őszintén. - Tőlem... Engem úgyis jobban érdekel majd, hogy mi van a szmoking alatt - néztem rá kihívóan, leplezetlen ironikus mosollyal ajkaim szegletében. Igazából bármit is csinált, az nekem megfelel, és ezt a tudtára akartam adni. Egy rohadt egyszerű okból... Ő is és én is pontosan tudtam, hogy ebből az elcseszett ítéletből, amit apáink hoztak az életünkről, nem menekülhetünk. Ha Rowle akar lenni, annak minden privilégiumával, és nem akar kiesni az atyai méltányosságból és támogatásból, akkor úgy kell táncolnia, ahogy Phillip fütyül. Rám ugyanez volt érvényes, annyi különbséggel, hogy... azt is pontosan tudtam, mi van abban az esetben, ha szándékosan szembemegyek vele. Egyenes út vezet vissza a Szebb Napok Pszciho-medimágiai Intézetbe. Ha a kis madaraim jól csiripeltek, akkor Elliotra is valami ilyesmi várt, nem is olyan régen, és nem volt kérdés, hogy abban szintén az apja keze volt. Így hát - bármennyire is éreztem, hogy Elliotot rohadtul hidegen hagyom - némi részvéttel álltam a személyéhez, már a legelejétől kezdve. Akartam, hogy tudja, én nem az ellensége vagyok, hanem egy ugyanolyan elnyomásban élő szerencsétlen, mint ő... Akinek az életét a "megszoksz, vagy megszöksz" című klisének csak és kizárólag az első fele jellemezte. Ha megszöktem, hát záros határidőn belül az elmegyógyintézetben, vagy rosszabb esetben vérbe fagyva találhattam volna magam. Apám számára ugyanis csak egy út létezett, és az a feltétlen engedelmesség kikényszerítése volt. Bármi áron. Ha ellenszegültem, és úgy érezte, nem tud betörni, emelte a tétet... Képes lett volna megkínozni és megölni is, csakhogy az ő engedelmes lánya legyek, akivel a nyilvánosság előtt tetszeleghet. Anyámmal ugyanezt játszotta el... egészen addig jól is ment neki ez a játszma, amíg... Anyám végül... megszökött. Felsóhajtottam erre a gondolatra, s kissé arrébb lépve kezdtem el nézegetni a báli ruhákat. Elvégre pontosan tudtam, hogy Elliot ha akarna, sem tudna tőlem megszabadulni, nem kellett hát a nyakában lihegnem. Nekem pontosan megfelelt az is, ha egyedül választja ki azt a tetves szmokingot. Cseppet sem bántam. De ha már itt voltam, nem akartam üres kézzel távozni én sem, így a selyem estélyik felé vettem az irányt. Ha ő bársonyt választ, akkor ahhoz mi is mehetne jobban, mint a selyem? Ezt mindenki tudta.
Hogy mit kerestem itt ezen a fenomenális "partin", magam sem tudtam... Akarom mondani, kit is akartam becsapni... természetesen össze akartam kötni a kellemest a hasznossal. Újabb trófeával idegesíteni apámat, aki amellett, hogy elszórakoztat egy éjszaka erejéig, még esetleg némi protekcióval is szolgálhat nekem a jövőre vonatkozóan. Az ember lánya sosem tudhatja, hogy melyik numerája segíti majd hozzá ahhoz, amit akar... Limonádénak álcázott vodkaszódával a kezemben sétálgattam hát fel-alá, hátha sikerül megpillantanom valakit, aki elég jól néz ki ahhoz, hogy... éééés bingó! Shacklebolt ma kivételesen szexi volt, és ha az információim nem csaltak, nem vetette meg a fiatal húst, én meg szívesen megnéztem volna apám arcát, amikor kiderült, hogy a Mágiaügyi miniszterrel is dugtam, de sajnos a kiszemeltem épp elmélyülten beszélgetett valami külföldi taggal. Ezzel tehát várnom kellett, de nem adtam fel, hogy addig is elszórakoztatom magam, és hát nem kellett sokáig keresnem... egyszer csak ott állt a fess szőke herceg, aki ráadásul biztos választás lenne, mert néhány hónapja már sikerült letesztelnem. Az egyetlen kis bökkenő a mellette álló, borzasztóan lehangoló jelenség volt. Melanie, ki más? Na sebaj, terveim szerint nem sokáig zavarja majd a köreimet, ha sikerül a kis gerlepárt szétrobbantanom. Nem vártam hát sokáig, hanem csak úgy mellékesen oda léptem hozzájuk, valahogy úgy intézve, hogy észrevétlenül, de közéjük furakodjak. - Dögunalmas a parti... mint mindig... - intéztem szavaimat Mirolhoz. - Nem dobjuk fel valamivel, mint a múltkor? Ilyenkor még a tárgyalóterem is üres... - mosolyogtam rá édesen, majd bevittem a végső döfést, ezúttal Melre pillantva. - Jé, te is itt vagy, Hopkirk? Ha nagyon unatkozol, részemről te is beszállhatsz - nevettem fel kárörvendően, egyszerre élvezve, hogy beégetem Mirolt és felidegesíthetem Hopkirkot. Merlinre, hogy mennyire gyűlöltem ezt a nőt... Gyakorlatilag roxfortos korunk óta mindig ott volt az útban, azzal a sznob, fennhéjázó stílusával, és állandóan pont azokat a fiúkat nézte ki már akkor is, mint én. Sosem értettem, mit esznek a medence méretű száján, meg az átlátszó pillarebegtetésén... Amikor csak alkalmam volt rá, betettem neki. A legnagyobb húzásom az volt, amikor beköptem Fricsnél, amikor éjszaka randizott a hollóhátas kiszemeltemmel. Ha jól emlékszem, utána Frics valami jó gusztustalan munkára is befogta, hála az én mesterkedésemnek. By the way, sosem értettem, hogy hogy kerülhetett a hollóhátba és hogy végezte el a Godrikot, amikor meggyőgyőződésem, hogy annyi agya van, mint egy trollnak. Az persze nem volt kérdés, hogy hogy került be a Wizengamotba anyuci pici lánya... Ccchh... Elégedetten néztem hát a párosra, vajon hogy reagálják le, hogy belegyalogoltam a kis idilljükbe. Ezért már megérte eljönni erre a partira, még ha egyedül is mennék haza, amit azért kötve hiszek...
És tessék... Természetesen nem úsztam meg ezt a mai találkozót... Pedig rohadtul nem volt kedvem Phillip Rowle-lal meg a fiával bájologni, akihez önhatalmúlag el lettem jegyezve, anélkül, hogy valaha is láttam volna. Ez az egész párzási rituálé, amit a felső tízezer művelt a varázslótársadalomban, olyan elcseszettül maradi volt, hogy nem tehettem mást, mint kínomban röhögtem rajta. - Na és azt is megszabjátok Apa, hogy milyen pózban hozzuk össze azt a bizonyos fiú gyereket? - kérdeztem a szememet forgatva, miközben vettem a kabátomat. - Nem, azt kivételesen rátok bízzuk, kislányom - mondta apa nagy kegyesen, apró mosollyal a szája szegletében. Nos, igen, apámat lehetett utálni, én számtalanszor meg is tettem, de azt el kellett ismernem róla, hogy humorérzéke az volt. Nem volt kedvem hoppanálni, mert mindig teljesen elszédültem tőle, de ez volt a leggyorsabb megoldás, úgyhogy nem volt más választásom, már így is késésben voltam. A Shanda és Seymesht amúgy mindig rühelltem, számomra nagyon lejárt lemez volt már, de persze atyáink kívánságának azzal is eleget kellett tennünk, hogy a legdrágább és legunalmasabb ruhákat viseljük majd az eljegyzséi partinkon... Különös, ahogy beléptem a szalon ajtaján, erre a gondolatra mégis csak elfogott valami jól eső borzongás... Nellie Nott és Elliot Rowle eljegyzési partija... Milyen előkelőn is hangzik. Azt hiszem, kénytelen leszek az esemény fényének megfelelő profizmussal menedzselni ezt a mai találkozót, bármennyire kínos is ez most. Örültem, hogy én érkeztem előbb, így volt egy kis időm összeszedni a gondolataimat. A férfi osztály felé vettem az utam, ha már itt voltam, gondoltam megragadom az alkalmat és választok valami puccos csokornyakkendőt apámnak karácsonyi ajándéknak. Gyakorlatilag három féle ajándék közül választottam neki, hiszen mindene megvolt, így semmi értelmeset nem tudtam kitalálni. A csokornyakkendő, lángnyelv és szivar hármasa viszont minden évben megmentett, ebből ugyanis - mint apám mondta - soha nem lehet elég egyetlen úriembernek sem. Ha jól emlékeztem, akkor most a csokornyakkendő volt a soros a rotálódó rendszerben, így unottan nézegetni kezdtem a választékot, és már épp leemeltem volna egy hetyke norvég mintásat a polcról, amikor... Phillip és a fia egyszer csak berontottak az üzletbe. Ahogy elnéztem, az öreg mintha egyenesen belökte volna az ajtón Elliotot, mire alig tudtam megállni, hogy hangosan fel ne nevessek. Ezek szerint ő sincs nagyon oda a kettőnk elrendezett frigyéért. Remek. – Ő itt Nellie Nott. Nellie, végre bemutathatom a fiamat, Elliot Rowle-t - fordult felém Rowle, mire elővettem a legbájosabb műmosolyomat. Azt, amit tíz éves korom óta fejlesztettem ki a legförtelmesebb családi rendezvényekre. - Á, Phillip, örvendek! - néztem először a leendő apósomra, majd Elliotra: - Szia! Sokat hallottam rólad. Örülök, hogy megismerhetlek - mosolyogtam rendíthetetlenül Elliotra, de láthatóan nem tettem túl mély benyomást rá, ugyanis köszönés és bemutatkozás nélkül rögvest sarkon fordult, és menekülni készült. – Válasszatok nekem szmokingot… dolgom van… - mentette volna ki magát meglehetősen bunkó módon. Amatőr - gondoltam, miközben megengedtem magamnak egy látványos szemforgatást, ami az évek során szinte a védjegyemmé vált. – Ti ketten fogjátok kiválasztani, közösen – szögezte le aztán Phillip, miközben útját állta a fiának. Hát ez borítékolható volt. - Ne izgulj, nem harapok... Kivéve, ha bársony szmokingot akarsz... azzal ki lehet kergetni a világból - kuncogtam fel a mondat végén finoman, majd most először én is végigmértem Elliotot. Nem rossz alapanyag... egy kis csiszolással valóban remekül mutatnánk együtt... A picsába, hogy apámnak most is igaza volt, mint mindig...
A múlt Őszintén szólva, tényleg nem tudom, hogy kerültem ide. Fagyos és kemény alattam a jégpáncél, mégis megnyugtató... Azt hiszem, itt végre el tudnék aludni, igen. Meztelen testem lágyan simítja végig az érdes felületet, úgy érzem, helyenként meg is olvasztja azt, miközben én egyre jobban hűlök ki... Nem tudom, mennyi idő telik el így, egyszer csak arra eszmélek, hogy gyerekek sikoltoznak mellettem és hamarosan szirénák vijjognak. Remek, az alvásomnak lőttek. Borzasztó dühös leszek, a méreg egyszerűen elönti az agyamat és képtelen vagyok visszafogni magam... Szabadjára engedem a sötétséget, a fájdalmat és az utálatot, ami napok óta emészt belülről. Idézem fel az érzést, amit akkor éreztem, mikor behoztak a Szebb Napok Pszciho-medimágiai Intézetbe. - Hogy pontosan mit tettem ebben a pillanatban, arra nem emlékszem azóta sem... - számolok be a csoportterápián a többieknek, akik megértően bólogatnak. Ez itteni nyelven azt jelenti, folytassam. Fogalmam sincs, kik ezek, annyira értelmetlen ez az egész... Vadidegenekkel bájolgunk egymásnak, tettetve, hogy tökéletesen megértjük és elfogadjuk egymást, a válogatott pszichés zavarainkkal együtt. - A következő kép, ami megvan, hogy egy fehér szobában harapdálom a karomat véresre... - nézek határozottan Phil, a csoportvezető szemébe, aki állja a tekintetemet. Ez tetszik. Végre valaki, aki nem jön zavarba az őrülettől. Biztosan sok mindent látott... nálam jóval vészesebb eseteket is, amik felvértezték ahhoz, hogy jól végezze a hivatását, és legyen gyomra ehhez... - Arra emlékszel, Nellie, hogy mire gondoltál, amikor megharaptad magad? - hangzik el a kérdés.
Behunyom a szemem, majd hirtelen megjelenik előttem anya... ahogyan karácsonykor készülődik. Hófehér estélyit visel, fekete haja tökéletes kontyba rendezve, a sminkje makulátlan. Annyira, lélegzetelállítóan gyönyörű, hogy arra szavak nincsenek. - Anyámra... és arra, amikor... - itt kezd kicsúszni a talaj a lábam alól kissé, érzem a gombócot a torkomban, ami egyre nagyobb lesz, és nem tehetek róla, hiába próbálom visszatartani a zokogást, mégis kitörik belőlem. Innentől kezdve csak szaggatottan tudok beszélni, egy-egy szó hagyja el ajkaimat, majd végül két társam visszatámogat a szobámba, ahol bebújok a meleg, fehér paplan alá, lehajtom az éjjeli szekrényemre előzőleg kikészített bájitalt, és jobb híján... elalszom. Felejteni próbálok... és közben előre rettegek, még álmomban is attól, amit látni fogok. Minden éjjel ugyanaz az álom kísért... ami nem is álom, hanem a színtiszta valóság. Valami rosszat sejtek, valami nem hagy nyugodni, ezért ébredek meg az éjszaka közepén. Magamra kapom a köntösöm, úgy sietek anya szobája felé, aki az utóbbi napokban nagyon furcsán viselkedett... Aggódom érte, meg akarok róla bizonyosodni, hogy minden rendben van-e. Be akarok nyitni hozzá, de az ajtó zárva. A pálcámat mostanában mindenhova magammal hurcolom, részben anyám kérésére is, aki - mióta megtudta, hogy apám halálfaló lett, és mennyi ártatlan ember vére tapad a kezéhez -hisztérikus rohamokkal küzd. A pszicho-medimágus szerint pánikbeteg... Kinyitom gyorsan az ajtót, és a jeges fuvallat azonnal a zsigereimbe mar... Sötét van, nem látok mást, csak anyám hófehér köntösét, amint lágy lebernyegként száll a szélben. Majd egy sikolyt hallok, tompa puffanást, és ekkor zihálva, verejtékben úszva, magam is sikoltozva, felébredek. Másnap reggel úgy ébredek, mint akit agyonütöttek.
A szokásos reggeli szesssön után eljön a látogatási idő. Csütörtök van, bár elfelejtettem, - ki képes itt számon tartani a napokat - azonnal eszembe jut, milyen nap van, amikor Phil odalép hozzám, és közli, látogatóm jött. Végignézek magamon, látom, hogy semmi sincs rendben. A ruhám gyűrött és foltos, így nem mutatkozhatok előtte. Aztán nagy nehezen leküzdöm a pánikreakciót, és fogadom a szobámban. - Nellie, jobban vagy? - kérdezi apám, aki mint mindig, most is kifogástalanul fest, és nyers erőt sugároz. - Jobban?! - kuncogok egyet. - Hogy jobban vagyok-e? - most már hisztérikusan felnevetek, majd őrült csillogással a szememben megindulok apám felé. - Elég volt... most már össze kell szedned magad! A Nagyúr eddig kivételesen türelmes volt veled szemben, de az ő türelme is véges - fogta meg a vállaim apám, miközben engem tovább kínzott a röhögőgörcs, amit képtelen voltam abbahagyni. - Azonnal hagyd abba! - rázott meg apám teljes erejéből, és valami nagyon mély, mindennél erősebb akarattal, hogy megfeleljek neki, erőt vettem magamon, és abbahagytam a nevetést. Néma csendben bólintottam, s csak miután apám végre magamra hagyott, roskadtam remegve a földre.
Jellem Rendkívül szabad szellemű, ravasz, találékony nő, kivételes humorérzékkel. A háború alatt apja nyomására maga is kénytelen volt olyasmit megtenni, ami alap járaton kifejezetten távol állt volna tőle. Bár embereket nem ölt és nem is kínzott, számos alkalommal kémkedett potenciális ellenségek után, majd sikeresen tőrbe is csalta őket. Mióta véget ért a háború, megkönnyebbült, hogy többé nem kell ilyen szinten kifordulnia önmagából, de nem sikerült megnyugodnia. Pszichiátriai kezelése óta ugyan látszólag a munkahelyén és a társasági életben is remekül funkcionál, gyakran vannak akut zavarai, amikor mások számára érthetetlenül viselkedik, hisztérikus - avagy pániktüneteket produkál. Minden erejével azon van, hogy ezt a gyengeséget titkolja a környezete elől, de előfordul, hogy lebukik. Belső szorongását hedonista módszerekkel igyekszik tompítani, méregdrága alkohollal, dizájner ruhákkal és válogatott szeretőkkel ködösíti el elméjét, hogy elbírja viselni a különben elviselhetetlenné váló valóságot. Az összeomlása előtt fontos volt számára a munkája, nem igazán hivatástudatból, inkább csak azért szerette csinálni, mert mentálisan kellően kielégítőnek érezte, ám amióta nem a régi az idegrendszere, nagyon szélsőséges a viszonya a munkájával. Vannak napok, amikor egyáltalán nem érdeklik a kliensei, és az ügyek, amiken dolgozik, máskor megszállottan veti bele magát a munkába. Apja nyomására igyekszik helytállni a rosszabb napokon is, de előfordul, hogy bunkón viselkedik a kliensekkel, aminek lassan kezd híre menni...
Kapcsolatok Elliot O'Mara - Még nem találkoztak, de Nellie nagyon kíváncsi rá. Megbomlott elméje miatt talán kezdi maga is elhinni, hogy vágyik arra a stabilitásra, amit ez az elrendezett házasság nyújtana számára.
Avery Cassen - Elliot fogadott lányának személye nem ismeretlen a számára, bár vele sem találkoztak. Tervei között szerepel, hogy összemelegedik a lánnyal, hogy ily módon is közelebb kerüljön Elliothoz.
Azt beszélik… Egyre többen nevezik aranyvérű körökben a háta mögött ribancnak, és ebben igazából annyira nem is tévednek. Apja bosszantására Nellie sem nagyon titkolja, hogy szinte minden nap más férfi mellett ébred Talán ez is az egyik oka annak, hogy Rufus minél előbb ki akarja házasítani a lányát... még mielőtt végleg lejáratná a Nott nevet.
Üzenetek megtekintése
