 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 11
|
|
1
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 02. 04. - 01:16:16
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Sokan és gyakran mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Ő pedig nem egyszer volt kénytelen rájönni, hogy ez így és ebben a formában abszolút nem igaz. Ám jelen helyzetben pontosan ez a különbség az, ami képes is bárminemű kapcsolatot kialakítani kettejük között. Ha csak egy kicsit is... jobban hasonlít ebben a kérdésben Aidenre, akkor nem ülnének itt. Képes lett volna használni azt a Cruciot rajta és soha az életben nem néz vissza rá újra.
És valójában még csak nem is igaz, hogy nem hasonlítana rá, mert Noah... nem bízik az emberekben. Nem úgy legalábbis, hogy beengedjen másokat a saját mentális védelme alá, amiről nem egyszer bizonyította már, hogy jóformán törhetetlen. De nem neki. Talán a szélsőséges közös múlt teszi. Az a tény, hogy látta véresre törve, a saját romjai között... kínlódva a saját átka alatt nem is egyszer. Ez olyasmi, ami lehetetlenné teszi, hogy valóban védekezzen ellene, hogy ne engedje be azonnal, mert... mégis... mit véd tőle? Látta már a legrosszabb állapotában. Volt kiszolgáltatva neki. És ez a közhiedelem szerint minden szempontból egyszerűen csak rossz a létező összes értelemben.
És mégis... valahol van egy aprócska tulajdonsága, amely pontosan ezért egyszerűen csak képessé teszi megnyílni neki. Talán azért, ahogy most viselkedik vele. Ahogy az elmúlt találkozások során tette. Ahogy megmentette az életét legutóbb, vagy ahogy néha... valóban nemet mondott a saját kárára is.
Meglehet még így is rendkívül kifacsart logika. Beteges egyenesen. De Nightingale fejében a felszín színkavalkádja alatt nincs semmi, ami nem monokrómba fordult ki önmagából az évek alatt. Szánalmas valahol. Kurvára szánalmas, hogy éppen abban akar megbízni, akiben minden logika és észérv szerint egyszerűen csak nem kellene. De az olyan súlyú terhek, amelyeket ő cipel. És az olyanok is, melyeket Fraser... egyszerűen csak feloldásért követelnek akkor is, ha az ember minden idegszálával tudja, hogy lehetetlen. Mégis. Ki más lenne képes kecsegtetni vele, ha nem az, aki valahol kétség kívül szimbóluma annak az időszaknak és aki most mégis úgy fest képes... egy húron pendülni vele.
Nagyon. Nagyon korai ilyen állítania. Mi több, nagyobb az esélye, hogy kurvára téved az ügyben, de ahogy a fejét leteszi a vállára, egyszerűen csak megszűnik ellenérveken gondolkodni. Sok állat csinálja ezt. De a falkaigényű farkas tán a legjobb példa, amikor felajánlja a torkát az erősebb példánynak. És az megteheti, hogy felmarja inkább, semmint befogadja ám...
Mert nem löki el magától, Aiden önkéntelenül is megteszi.
Érti a póz sokszorosan komplikált, de nagyon könnyen leegyszerűsíthető lényegét. Érti azt is, mit képes okozni a puszta lélegzet is az ember bőrén, ha azt megfelelően használják, ám... mentségére szóljon, hogy most nem ebben gondolkodik.
Nem tudatosan legalábbis. A helyzet azonban az, hogy Nightingale egyszerűen csak ilyen. Igényli mások társaságát. A közelségét. Igényli a fizikai kontaktust és mert olyan hangulatban vannak, amilyenben, ezt itt és most megengedheti magának. Az, hogy ingerli önkéntelen, de valahol mélyen egyszerűen csak nem ártatlan. Még ha nem is tesz mást azon túl, mint lehetőséget ad arra, hogy ez a közelség definiálja magát... valamivé. Valamivé, aminek címkét adni a jelen szituációban egyszerűen csak nem lehet. És mert Aiden nem ad rá kategorikus reakciókat, nem is kell.
- Bő egy év és nekem sem áll szándékomban többet. - Már ha... túléli addig egyáltalán. És azt ép ésszel is teszi ugyebár. Ha ilyen ütemben haladnak, legalább az utóbbi erősen kétséges és valahol mélyen azért sejti, hogy nem a Csónakház az egyetlen, amivel hosszútávon rémálmodnia kell majd.
Azt a pózváltást már ő is megérzi. Egyszerűen csak túlságosan is asszociatív a mozdulat ahhoz, hogy ne aktiválja a megfelelő, avagy... nem megfelelő gondolatmenetet és ezen a ponton valószínűleg le kellene szállnia róla. Valószínűleg.
A mosoly olyan mint a halál; társakat kíván magára. Felfelé görbül a szája, mert igen. A látszat ellenére tudja jól hogy hangzik. Még akkor is, ha Aiden éppúgy nem ismerheti a sötétebbik oldalát és meglehet... akkor már nem lenne kedve nevetni.
Mit gondoltál mi fog történni, ha megtudom, hogy megöltél kettőt is közülünk, hm?
Ajkain megkopik a mosoly, ahogy felszakad benne Aiden... Morrow kérdése. Aidenként. Attól, hogy nem ő volt a Csónakházban még... nem jelenti, hogy a kérdés önmagában nem jogos.
El kellene mondania. Valószínűleg. És éppúgy nem teszi meg, ahogy egy pillanattal korábban az öléből sem kelt fel ugyanezzel a zárógondolattal. Ki tudja... talán ezért tesz megjegyzést Gosdwellre utólag kapva utána az egyik legrosszabbnak a régi brigádból, mintha jelentene bármit is, hogy hogyan reagál rá. Nem mintha képes lenne ilyen mértékig olvasni benne, de nem bánja, hogy olyan reakciót kap, amilyet. És mégis... sok köze nincs egymáshoz a kettőnek, nem igaz?
Ezt az arckifejezést viszont még mindig tudja olvasni, kicsit megforgatja szemeit a néma visszakérdésre, de ahogy megrándul a szája, az már a vidámság jele. Rejtély. Hogy van benne még bármi jókedv egyáltalán, de az elmúlt mennyi... fél órában? Sikerült olyan széles skáláját felölelni az érzelmeknek, hogy talán annyira már nem is meglepő.
És ezúttal tényleg kiszáll az öléből. Az, hogy rögtön megbánja mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva, még nem jelenti, hogy valójában bármi keresnivalója lenne ott.
- Hogyhogy miért. - Szól némi szünet után utolérve a gondolatmenetet, amit igen. Sikerült leterelni a megfelelő vágányról, de végeredményben Noah nem az a típus, aki nekiszegezett kérdéseket válasz nélkül hagy. - Megmentette az életem. Most már legjobb barátok vagyunk. - Pillantása felmoccan a felemásokra, ahogy megáll előtte egy pillanatra szerzeményeivel. Csak egy szívdobbanással hosszabb a kelleténél az a szemkontaktus. És komolyabb az a hangszín, mint amit a kiskutya téma igényelne.
- Hé! - Nyikkan egyből, ahogy lenyúlják a pálcáját. Ujjai megrándulnak; még mindig tartja a kezét a pózban, amiből kirántotta. - Nem mondták még, hogy nem tapizzuk más pálcáját, hm? - Igazából. Még csak nem is neheztelő a hangja, bár a tarkóján égnek merednek a pihék. Soha nem szerette, ha a pálcáját fogdossák. De miután most hozta ide az övét, nos... elnézi neki.
- Mh? - Kicsit felhúzza a térdét, megtámasztja rajta a könyökét, a tenyerében pedig a fejét, így figyeli, ahogy a másik a pálcát forgatja az ujjai közt. Valójában... annyira nem is zavarja a látvány.
Megrezzen az a pillantás a kérdésre. Önkéntelenül is átsuhan az íriszeken az emlék árnya és néhány másodpercig valóban úgy tűnik, hogy nem válaszol majd.
- Apám. - Lepillant a kezére, ahogy a pálcáért nyúl. - Az apám lett vele. - El kellene gondolkodnia azon, szerencsés-e hogy őszintén válaszol neki bárminemű kérdésre is egyáltalán. De mára egyszerűen csak túl kimerült fejben ilyesmin merengeni. Elfordul és előkotorja inkább zsebéből a törött darabokat, enyhén megemeli amolyan jelzésértékkel.
- Még karácsonykor. - Valóban. Az erdőben már az új pálcát szorongatta. Akkor, amikor egyetlen egyszer sem varázsolt egy falkányi farkassal szemben.
Aidennel ellentétben őt igen. Nagyon súlyosan megviselte saját pálcája elvesztése. Eléggé ahhoz, hogy majd két hónap után most használja először. És miért is ne tenné? Az a pálca volt minden, ami jó benne. A mostani pedig... minden, ami sötét. Minden, ami elveszett. És minden, amit nem tud elengedni. Ha másból nem is látszana az eltelt évek árja, hát a romokban fekvő, vidám, rugalmas somfa és a komor mogyorófa közti ég és föld különbség méltán ordít róla.
Ahogy varázsol, már nem néz rá. Csak beszél a semmibe, hogy fókuszban tartsa a saját gondolatait. Őszintén szólva... nem számít válaszra. Ahogy nem várta volna tőle azt sem, hogy emlékezzen rá egyáltalán, volt valaha bármi más pálcája a szürkésfeketén kívül. És mert végül mégis reagál rá, viszonozza azt egy helyes kis mosollyal. Francba, Fraser. Néha nagyon tudja mit kell mondani, hm?
Halkan hümmög már a kiegészítésre, felpillant, ahogy biztonságosan túlesik az első fázison.
- Miért? - Talán nem kellene feltennie azt a kérdést, de Aiden belekezdett. Őt pedig a közhiedelemmel ellentétben érdekli a válasz, még ha amúgy különösebb reakció hiányában vissza is fordul a munkához. A válasz hiánya ezúttal olyan opció, amihez a másiknak joga van, neki viszont az ellenkezőjének elvárására nem lehet.
Ahogy átnyújtja az elkészült karperecet, pillantása önkéntelenül is megakad a hegeken. Az első ösztöne lenne megérinteni. A második kérdezni. És ezúttal nem teszi meg egyiket sem, mert van jóérzés is a világon.
Ahogy az a karperec helyet foglal a fiú jobbján, ő maga is felhúzza a balra sajátját. Felsimít a karján, ahogy végigszalad rajta egy enyhe, alig érzékelhető bizsergés, amit ő maga valamiféle fantomérzésnek könyvel el. Aligha tudhatja, hogy ugyanaz lekommunikál a párján is.
Nem mozdul, mikor feláll mellőle, kitámaszt csak a háta mögött és felpillant rá.
Belecsuklik, ahogy felnevet a megjegyzésre. A hangja igazából nem hangos, megmarad a mellkasában, de ott jókedvűen hempereg meg a bordakosár védelmében. Kibaszott szürreális, hogy mindezek után még egy házbaosztott megjegyzéssel riposztol, de igazából. Ez az a felállás és hangulat, amit a két ellentétes ház között tud is értékelni.
Hogy... mije van?!
Leolvad arcáról a mosoly és elnyílik a szája, ahogy hirtelen kiegyenesedik a szülinap említésére. Eltelik pár pillanat, míg végül elmosolyodik és megcsóválja a fejét, ám még mielőtt amaz valóban eltűnhetne...
- Hé Fraser? - Szemsarokból egyszerűen csak... túl gyorsnak tűnik az a mozdulat, amivel feláll a földről és a vállára fogva egyetlen mozdulattal maga felé fordítja. Hagyja dolgozni az első lendületet, amivel a teste a testéhez ér és nem. Ez ezúttal nem valami. Ez már nagyon kategorikusan ölelés, ami ellen végülis. Tehet, de minek.
Nem szorongatja meg, de határozott mozdulattal öleli magához néhány hosszú másodpercig. - Boldog szülinapot. - A hangja halk, de testközelből szól és ettől valahogy túlontúl bizalmasnak hat.
Túl sokáig tart. Túl rövid ideig tart. Minden csak nézőpont kérdése, de valójában az egész nem tart tovább pár pillanatnál, mielőtt eresztené.
Az a pillantás, amivel felnéz rá nagyon sok minden. Nagyon sok minden, ami meghatározhatatlan, de egy biztosan nyilvánvaló: már régen nem ellenséges, vagy távolságtartó. Nem, ez már egyenesen...
- Vigyázz a seggedre, hm? - Lecsúszik a keze a vállán, ahogy ellép tőle és ezúttal tényleg hagyja is dehoppanálni. Mert ő pedig ilyen kibebaszott jófej.
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 02. 02. - 03:22:45
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Megtarthatta volna ő is ennyinek. Egy távoli árnynak, melynek ikermása is távozott immár a Roxfort falai közül és ha egy kis szerencséje is van, hát nem kell találkoznia vele soha többet. Hihette volna azt, hogy... halott. Nem tette volna boldoggá, de boldogtalanná sem különösebben, egyszerűen csak lezárt tény maradt volna a háttérben feloldhatatlan kapcsolódó emlékekkel, amelyekből épp elég van ahhoz, hogy ez az egy fekete csokor ne számítson igazán.
Nevetséges valahol, de azzal, hogy a Fraser névre keresztelt szörnyeteg felemelte a fejét abból a fekete mocsárból és előmászva úgy döntött, hogy tisztára nyalja magát, hirtelen... emberi lett. És egyúttal a gyenge pontjává is vált. Mert az, nemdebár? Ha valamire jó Morrow, akkor erre biztosan: tükröt állít az embernek a saját gyengeségeiből. Figyelmeztette Batesnél. Most figyelmeztette Frasernél. Mert mindkét fronton még ha valamilyen csoda folytán békét is teremt az életében, akkor is ott az a kevéssé burkolt tény; megfigyelnek. Hogy a mai napig nem változott az égvilágon semmi sem. Komolyan ekkora bűn, hogy... nem akar örökké egyedül lenni?
Talán igen. És ezt képes is lett volna elfogadni végleg, ha valóban az lett volna a Csónakházban, mint akinek mutatta magát.
Valójában... nem várja el tőle, hogy sajnálja. Vagy hogy bűntudatot érezzen egyáltalán. Már a Könyvtárban sem tette arra hivatkozva, hogy nem jelentene tőle semmit. A Vadkanban talán már többet ért volna, de nem erre volt szüksége tőle. Az erdőben... az erdőben már nem is gondolt rá. Most pedig felülírta valaki más. És abban a pillanatban, hogy ezt megérti, az egész érzésvilág mozdul és egyszerűen csak más célpontot kap. Aiden pedig visszakerül arra a szürke lapra, ami fehér ugyan már sosem lehet az elmaszatolt múlt szürke sara miatt, de nem is borították rá azt a fekete tintát, amiért ne lennének rá képesek írni többet.
Az, hogy aggódik érte... sajátságos hangulatot teremt és nem. Az égvilágon semmi jelét nem adja, hogy választ kívánna adni azokra a kérdésekre. Neki nem kell keresnie őket, még csak el sem fogadja a tényt, hogy így van. Nem elemzi az érzelmi viszonylatokat már , egyszerűen csak tudni akar valamit és ennek nem számít, hogy az az igény mennyire logikus, avagy sem.
Van valami különös az egész jelenetben. Hogy a fizikai kontaktus ellenére egyszerűen csak nem kommunikálnak egymás felé az égvilágon semmiféle érzelmet. És valójában erre nincs is különösebben szükség még akkor sem, ha az a visszavillanó szempár igenis kérdéseket kellene szüljön. Minek? Nem mintha bármelyikük is tudna kezdeni bármit a válasszal, ha egyáltalán képes lenne megadni azt, de nem. Ez volt az első kérdés, amit ma éjszaka feltett neki.
Lehet egyszerűen csak kibaszott szerencsétlen és szimplán... nem képes rá. Őszintén... nem akarja tudni.
De nyilvánvalóan képes fokozni. Igen, felfogja milyen pozícióban vannak. És kellene, hogy erre valamilyen eltérő reakciót adjon, bármit ami beletartozik az elvárható emberi sémákba, de nagyon. Nagyon túlhaladtak már ezen. Bámulatosan könnyen érti mostanra a néma kommunikációt és veszi az adást. Aztán ignorálja. Kettejük közül esélyesen ő a fizikálisabb létforma és ő még nem áll készen elengedni azt a fizikai kontaktot, amiben pszichológiailag sikerült némi stabilitást találnia. Mérhetetlenül fáradt. Nem Aiden tehet róla, de ő az, akinek ignorálják azokat a magasba szökő szemöldököket a ki nem mondott kérdésekkel. Azzal a nyilvánvaló megfeszüléssel.
Fel sem fogja, mennyire ideális ez így a számára. Az a milliónyi kérdés, amit a másik egyszerűen csak nem mond ki sosem, ő pedig dönthet úgy ennek fejében, hogy átlép a kritikus válaszokon.
Igazából. A lelökéssel és a gúnyossággal is elérne... valamit. Valami mást. Mert ami jelenleg az ölében van, az pokolian képlékeny és ha rossz kézzel nyúl hozzá, hát annak kétségtelenül nyoma marad. Nem mintha az ő felelőssége lenne megőrizni bárminek is az épségét vele kapcsolatban. De azt megteheti, hogy egyszerűen csak... nem tesz semmit.
Vannak szituációk, amelyekben egyetlen apró, semmi érintés furcsán... felértékelődik. Nagyon fókuszáltan érzékeli azt a minimális súrlódást, mégsem jár... azzal a feszült ingerrel, amivel ezidáig minden egyes alkalommal.
Valamiért halvány mosoly rándul a száján azt a hangot hallva. Még csak meg sem tudja indokolni miért, de nincs is rá jelenleg szüksége.
- Jelenleg mindenképp rábaszok. Nem ez az egyetlen incidensem van vele, de tény, hogy ez volt az elmúlt években a... legdurvább. - Még mindig a nyakába beszél, ám végül a következő szavakra megrázkódik... mintha nevetne? Ha igen, némán csinálja és legalább a kotorászásnak sikerül rábírnia arra, hogy felegyenesedjen.
- Morrow megvolt a Rengeteges buli után. Igazából. - Kérdés nélkül elveszi a cigit és az ajkai közé csúsztatja. Kicsit hátradől a pózban, amitől az meglehetősen feszessé válik néhány szívdobbanásra, kihalássza a zsebéből az öngyújtót. Ez egy másik, bár sokkal viharvertebb fajta, mint amit a Roxfort falánál ülve használt. Annak megadta a kegyelemdöfést a kezére tapadt vérrel. - Sajna közbelépett pár Hugrás, mielőtt igazán kielégítő lett volna, de azért... egy pár percig jó volt. - Kurvára félreérthető a megfogalmazás, de a láng felett felvillanó pillantás azért egyértelműen az agresszivitás felé billenti a mérleget. Meggyújtja neki a cigit, aztán ugyanazzal a lánggal a sajátját is.
Az első slukkot mélyre szívja, lent tartja pár pillanatig megemelve kicsit az állát, mielőtt megkönnyebbülten az ég felé fújná a füstjét. Néha egészen olyan, mintha a cigivel egyszerűen csak... elfüstölhetné magából a negatív gondolatokat. Egész életében függő lesz.
- Nem hiszem el, hogy az a fasz még nem tudott megdögleni. Már Gosdwell. - Pillant vissza a felemásokba, keze a cigivel kitámaszt a térdén, ahogy vizsgálja őket pár pillanatig. Cleo említésére elhúzza a száját.
- Nem jó. A csónakházban azt hittem te vagy. - Igen, nyilvánvaló? Innen ered az egész probléma. Felemeli a kezét, fáradt kelletlenséggel megdörgöli a szemeit, az orrnyergét. - Szívatni akartalak kicsit ha nincs ott a Hurka már léptem is alapon. És ugyan ebből nehéz kitalálni a lényeget, nem emlékszem mindenre amit művelt. Lehet hogy volt nálam pár kutyás cucc. - Visszateszi a szájába a cigit, aztán ráfog a vállára és végre valóban leszáll róla. A mozdulat sima, de kimondottan... hiányérzetet hagy rajta, ahogy felkászálódik a földről és rájön, hogy kibaszott hideg van egy szál pulcsiban, télen, fűtő harag, vagy alákerült hőleadó testek nélkül. Ugye...
Lényegtelen, nem különösebben akar visszamenni.
- Kevesebből is összerakta már a lényeget, de történetesen jah. Van valami. - Arrébb lép hármat a saját pálcájáért, egy pillanatig megtorpan, amíg szemléli az a szépen megmunkált műremeket. A magafajta kezébe sosem adtak volna ilyen pálcát. Normál esetben.
Elsétál a meglehetősen rozogának ható ház irányába és rejtély. Kurvanagy rejtély, hogy maradt az az üveg pia életben, de még mindig ott figyel a tornácon átkoktól érintetlenül. Néha még nekik is lehet némi szerencséjük az életben.
- Invito Pálca. - Csak tesztjelleggel próbálta mégis... végigfut rajta a borzongás, ahogy megérzi a mágiát csordulni a bőre alatt. Sokkal. Sokkal könnyebb, mint ahogy emlékszik rá. A galagonya baljában landol sajátja mellett, jobbja az üveget szerzi meg. Ezúttal nincs benne az égvilágon semmi fenyegető, ahogy visszasétál hozzá a pálcákkal, lenyújtja mindkettőt, de nyilvánvalóan csak az egyiket kínálja fel valójában.
Leseggel mellé a földre, térdeit kissé felhúzza, hogy kitámasszon a lankás terepnek, aztán meghúzza az üveget. Hagyja, hogy a kerítésszaggató végigégesse a torkát, némi fintorral és szó nélkül nyújtja át az üveget. A másodpercek telnek, ő pedig nem szól egyszerűen csak... semmit. Figyeli az elterülő falu nem is oly távoli fényeit...
- Végül is... nem mintha használnám másra, hm? - Kérdez szórakozottan lényegi előzmény nélkül, mintha lefolytatott volna vele fejben egy komplett gondolatmenetet...
A lába előre csúszik, ahogy a zsebébe nyúl és kihalász belőle néhány elbaszott fadarabot. Fekete-vörös-sárga. Értelmetlen egészen addig, amíg fel nem sejlik benne az a néhány ezüstös szál, aminek mostanra mintha eltompult volna egykori fénye.
Értelmetlen, miért van szüksége egy törött varázspálcára. és nem nyer több értelmet akkor sem, mikor lassú módszerességgel és azzal a másik, feketének ható pálcával nekiáll felnyitni. Valójában... nincs szüksége másra belőle, mint az érzéketlenné vált szálakra.
- Csak hogy tudd. Csipogós játékot vettem Hurkának. Imádni fogod. - Igazából azt akarta, hogy meglepi legyen, de különösebben nem érinti jól saját törött pálcájának a látványa. Mintha egy számára kedves halottat szentségtelenítene meg... szóval kell, hogy valamiről beszéljen és ne üljön meg rajta túlságosan a csend.
- Meg egy csomó jutalomfalatot. Egyébként tökre láthatási jogom kellene legyen, csak mondom. - Az nem tagadható tőle, hogy kézügyessége nyilvánvalóan van, mert egy idő után valóban sikerül kioperálnia a vékony, ezüstös szálakat, melyeken a fehér derengés ugyan már nem él, de szépnek lenni nem szűntek meg.
Összefüggő karikává alakítani az egyszarvúszőrt egyszerűen csak nem kihívás. Szimpla átváltoztatásról beszélünk. Az, ahogyan ebből vékony, sima felületű karperec lesz, már kifinomultabb technika kérdése.
Ez az a pont, ahol egyszerűen csak koncentrálnia kell. Nem kellene képes legyen rá valójában. Sosem próbálta élesben ezt a varázslatot, még ha elméleti szinten behatóbban is foglalkozott vele az elmúlt két hónapban.
Ha bármikor máskor csinálja, talán lehetetlen volna, ám... nem ma. Nem ebben a sajátságos hangulatban, ahol nem talál még vissza ahhoz felszínhez, ahol biztonságosan hazudhatja, hogy a világon minden rendben van.
A megkettőződő karperec látványa még önmagában semmi különös. Az azonban, ahogy kettévágja az egyiket, a másik pedig automatikusan leköveti a változást, már egy fokkal érdekesebb.
Nem sokáig marad rejtély az eljárás, Noah ugyanis végül heg nélkül forrasztja össze a felcserélt párokat.
- A tied. - Pillant oldalra a válla felett, ahogy átnyújtja az egyiket. - Innentől csak olyan találkozót fogadok el, amit ezen keresztül kommunikálsz.
Hacsak a másik nem utasította vissza a dolgot, úgy a pálcája jelzésértékűen a fémhez ér, az Aiden kezében fekvő darab egyik fele felmelegedik. - A másik fele a te vezértárgyad. - Biccent, bár ez amolyan... megjegyzendő kategória, mert az égvilágon semmi nem jelzi a karperec egyik és másik fele közti különbségeket.
Nos... nem mintha a másolati oldalon tudna változást elérni.
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Griffendél / Re: Klubhelyiség
|
Dátum: 2021. 02. 01. - 23:45:39
|
★★ Sebastian ★★
2001.12.24
- Hagyj békén, Thane. - A hangja halk, de figyelmeztető éllel csendül, ahogy megpróbál elmozdulni a folyosón az auror mellett.
Nem figyel eléggé, a fickó ugyanis egy gyors rántással lehúzza róla a kapucnit. Szisszenve fordítja el a fejét a tolakodó pillantástól.
- Ki művelte ezt veled? - Szól a fagyos hang, amire megrándul a szája. Még ez az apró mozdulat is fáj.
- Semmi közöd hozzá. - Visszahúzza a fejére a sötét anyagot, ahogy megindul újra. A fickó elkapja a karját. Majdnem felnyüszít. Majdnem.
- Nem úgy volt, hogy a karácsonyt otthon töltöd?
- Szakadj már le rólam bazmeg. - Ezúttal már acsarogva mordul, a hangjában sistereg a feszültség, de az ujjak szorosabban zárnak rajta. Halkan nyikkan a repedt csontokba maró fájdalomtól.
- Hé-
Gyors a mozdulat, amivel a pálcája... valaki más pálcája az auror torka alá mozdul. Pillantása szinte lámpásként fénylik a kapucni árnyékából. Nem mintha tudna varázsolni... de kibaszott meggyőző tud lenni, ha akar.
- Hm. - Emeli meg kicsit az állát a férfi, a pálca pedig engedelmesen követi. - Ez nem túl bölcs Noah. Nagyon nem. - Nem reagál, amire Thane végül ereszti a karját és feltartott kezekkel tesz hátra egy lépést.
Nem válaszol, egyszerűen csak ő maga is elhátrál. Végül leereszti a pálcát, mikor eltűnik a következő szakaszon.
Nem akar itt lenni. Nem akar valójában az égvilágon sehol sem lenni, de viszonylag kevés választási lehetősége maradt; vagy az utcán alszik, vagy a Roxfort Expresszen.
A reggeli járattal jött valójában, de szokás szerint egy fél napjába belekerült a gőzösnek, amíg célba ért Roxmortsban.
Nem indult el azonnal visszafelé. Egy darabig járta a falucskát a néma, havas utcáival, mézeskalácsszerű házaival és az ablakok mögül kiszűrődő tűz meleg fényével. A mögöttük húzódó vidám, családi hangulattal.
Mennyire szimbolikus volt. Saját kívülállósága, mely valójában nem nem szűnik meg a Roxfort falai között járva sem. Egy ideje nem érzi már, hogy ide tartozna és ez a legutolsó botrány kimondottan nem javított a helyzeten. Egy részét már az sem zavarná, ha egyszerűen csak... kirúgnák. Egy aprócska hang benne viszont újra és újra emlékezteti, hogy tovább akar tanulni a képzőművészetin. Hogy egy nap saját boltot akar nyitni. És bár alapvetően nincs szüksége a RAVASZ vizsgákra, egyszerűen csak nem engedheti meg magának, hogy ellógja az életet...
Mélyebbre húzza fejében a kapucnit, ahogy szembe jön vele két auror is a folyosón. Nincs hova elrejtőznie... így talár nélkül, mugli ruhákban nem ússza meg az "igazoltatást", újabb öt percet veszt el az életéből, mire a nyomorultak rájönnek kicsoda, miért van itt és miért nincs megfelelő öltözékben. Kurvára kibaszott az élet. Képtelen használni a saját pálcáját, hogy elrejtse az arcán a sérüléseket. Hogy magára szórjon valami kiábrándító-bűbájt. Vagy egyszerűen csak tegyen bármit is a dolog ellen.
Mindenhol kibaszott aurorok. Mindenhol.
Nincs kedve trükközgetni, mégis végül úgy közlekedik egészen a Kövér Dámáig, holott... nem csinált semmit, amiért rejtőznie kellene. De félő, hogy a következő auror erőszakosabb lesz és nemes egyszerűséggel elvonszolja a Gyengélkedőig a kategorikus "nem"-ek ellenére is.
Semmi mást nem akar, csak befeküdni az ágyba és aludni. Vagy ha az nem is megy ahogy azt a vonaton kénytelen volt megtanulni, legalább bámulja a plafont egyedül. Ha minden igaz, a szobából senki nem marad a Roxfortban karácsonyra, bár őszintén... nem figyelt oda különösebben.
- Hé. - Ingerülten megdörömböli a Kövér Dáma képét, amikor az immár harmadszorra nem reagál a jelszóra, erre azonban a festett nőszemély felriad borgőzös álmából.
- Tündérzsálya. - Ismétli meg újra immár erősen fogyó türelemmel.
- Ah! Hogy merészeled, te pernahajder? Engem nem lehet csak úgy megérinteni?!
- Tündérzsálya - Érzi, ahogy egy ideg rángatózni kezd a szemhéjánál.
- Miért engednék be valakit, ilyen ruhában? Nem kellene-
- TÜNDÉRZSÁLYATÜNDÉRZSÁLYATÜNDÉRZSÁLYA - Hangos üvöltésébe belevegyül a Dáma hisztérikája, de végül csak eléri, hogy felcsapódjon az a portré, ő pedig bemászik a lyukon, mielőtt az meggondolhatná magát.
Morog még utána valamit ahogy beljebb sétál. Csak annyira néz körbe a klubhelyiségben, hogy tudja kiket kell elkerülni... persze nem lepi meg, hogy az teljesen kihal-
Hm.
- Hey. - Szól a szűkszavú köszönés, ahogy bemozdul a fiú látókörébe és egy óvatos, kissé darabos mozdulattal a szomszédos fotelba ül. Mostanra már megtanult nem sziszegni közben.
- Milyen volt a vacsi? - Az a hang kissé üresen cseng, de az ismerőssége azért nem változott még akkor sem, ha továbbra is mélyen az arcában van az a fekete kapucni. Táskája halkan puffan mellette a földön.
|
|
|
|
|
6
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A Szükség Szobája
|
Dátum: 2021. 02. 01. - 20:08:41
|
★★ Sebastian ★★
2001.12.17
16+
Különös, mennyire más a felfogás család és család között. Persze... a sajátja kimondottan jómódban él apjának hála és messze nincs miért panaszkodnia ilyen tekintetben. Habár 11 éves kora óta nem kapott az égvilágon semmit tőlük, az iskoláztatását a mai napig fizetik annak ellenére, hogy Noah éppen attól minősül értéktelen embernek, hogy felébredt benne a mágia...
Valahol mégis lepacsizhatnának az ügyben. Éppúgy nem szeret hazajárni annak ellenére, hogy imádja a szobáját és a saját dolgait, ám... az apja számára is csak akkor van fia, ha épp kitöltheti rajta a haragját. Nem, nem a cuccaiért és nem az otthoni szeretet kedvéért jár haza, szimplán csak a kishúgáért, akivel nem szeretné elveszteni a kapcsolatot. Annyira kicsi, hogy meglehet néhány év és már nem is emlékezne rá...
- Akkor majd belenyalsz az enyémbe. - Von vállat végül ártatlan képpel, ami úgy azért ebből a pózból nem látszik. - Attól még csak nem lesz semmi baj, hm? - Nem mintha... le akarná itatni, vagy valami. Mert nyilván vonzza az, amit nem szabad, de a részegség csak egy bizonyos pontig szórakoztató. Másnap meg a srác esélyesen halálra stresszelne azon, hogy hülyét csinált magából. Pedig ha ez lenne a legnagyobb probléma az életben, azt kifejezetten tudná díjazni ám... Sebastiannek is van ennél komolyabb, hm?
Példának okáért rögtön Noah hozzáállása... valószínűleg kegyetlen a részéről, de egyszerűen csak nem adhatja meg, amire vágyik. Nem engedheti meg magának akkor sem, ha a kisfarkas világában van még helye olyan kérdéseknek, mint hogy... járnak-e. Lesz, amikor ezzel a problémával foglalkoznia kell, de az egészen biztosan nem a mai nap.
A halk hangot csak a helyzettel köti igazán, a háttérinformáció elmarad, ő pedig fókuszál arra, amire jelenleg kell; úgy vetkőztetni, hogy közben nem veri ki a biztosítékot mégjobban a hangulaton. Olyan figyelmes vele, amennyire csak a jelleméből fakadóan lehet és ez sem gátolja meg azt a csókot, vagy az elnyúló pillantást, amivel végignézi a kecses mozdulatot. Félrebiccenti a fejét, mintha más szögből más lenne a látvány is, az égvilágon semmi szemérmességet nem mutat. Pláne nem ölben.
- Helyes. - Felkunkorodik a száján egy mosoly, pillantása megtalálja azt a szempárt saját vetkőzése közben. Ami azt illeti... nem sokat láthatta meztelenül. Vagy érintette egyáltalán az együttlétek alkalmával, egyszerűen csak soha nem jutottak addig úgy istenigazából, hogy levetkőzzön neki. Most megteszi és franc tudja, miért érzi úgy, hogy el kell vennie a dolog élét tökéletesen... független szöveggel. Nos. Nyilván az előzmények miatt, hm?
A morgásra élénkülnek meg azok a szemek úgy igazán és szélesedik a mosoly. A tetszés jelének veszi és még ha amúgy agresszívabb ösztönből is ered, a kettő nem független.
- Ah, szuper. - Mintha megkönnyebbülne erre a hírre, vagy a szimpla tényre, hogy ezen a ponton végre lenyúzza az öléről a nadrágot és hát. Nem, a "probléma" nem szűnt meg magától varázsütésre.
Fahéj viszonylag hamar ellopja azonban a reflektorfényt, "gazdájáról" Sebastianre bámul azokkal a hatalmas szemekkel és vidáman elpattog felé.
- Asszem ez egy "nem". - Állapítja meg Noah nevetve, miközben a golymók felmászik Bates kezére és onnan áll neki nyalogatni az arcát meglepően hosszú nyelvével.
- Nem tarthatok otthon állatot és apám kiakad ha véletlenül meglátja. - Nem jegyzi meg, hogy az apja így is őrjöngeni fog McGalagony levele miatt, egyszerűen csak bemászik mellé a kádba. Ő messze nem a kecses fajta, a mozgása inkább ruganyos és ez is nagyjából az egyetlen, ami illik ahhoz az izomzathoz. - Megtennéd, hogy vigyázol rá, amíg visszajövök? - Az ellentétes oldalon ül le, de bármilyen is a kád kialakítása, a hely véges. Az egyetlen pedig, amiért ez a pozíció lehetséges az a tény, hogy a csípője mellé húzza Sebastian lábait, ő pedig megtámasztja mellette a sajátjait. Pont semmibe nem kerülne ebből a pózból az ölébe rántani, de pillanatnyilag még jófiú.
- De elég sok a baj vele. Mindenbe bele akar enni. De hiperaktív lesz, ha túl sok édeset eszik. Pláne a pillecukortól... NE adj neki pillecukrot Bates, mert nem alszol utána... - Mindezt olyan lapos pillantással közli, hogy az már önmagában is szórakoztató. Valamikor a rózsaszín golyszi fölmászott a fiú fejére és most onnan bámul Noah-ra apróra nyújtott nyelvvel.
Hacsak Sebastian nem mondott nemet, úgy viszonylag hosszasan magyaráz a kis dög szokásairól és hogy mire kell figyelni. Tényleg sok a baj vele. Mint a gazdájával is. Nyilván nem találhatott volna magának passzolóbb háziállatot.
Az átmenet finom igazából. Az egyik pillanatban még erről magyaráz, aztán a téma elkalandozik a Fahéjas élményekre, majd szép fokozatosan elkezd kimélyülni, ahogy a kezdetben ártatlan simogatás ölbe húzza a hangulatot.
Noah elfelejti a szobának azt a bűntettet és végül... csak megtalálja benne saját magát. És a maguk örömét is.
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT! |
|
|
|
|
8
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 02. 01. - 02:12:35
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Minél több a sérülés valahol, annál jobban fáj, ha újakat szerez rá. De valahogy törvényszerű, hogy az élet újra és újra oda üssön, ahol a legjobban fáj, remekül ért ahhoz, hogyan találja meg a gyengepontokat és meglehet egyes események karcolásnak tűnnek, ha jóformán véres húsba vág, a fájdalom messzebbre mutat könnyű kellemetlenségnél.
Noah számára ez itt. A csónakházban történtek nagyon messze vannak szimpla karcolástól. Még csak nem is mondható, hogy heggel gyógyult volna, ez egy nagyon friss, érzelmileg letális sérülés, ami ebbe a pillanatba vérzik bele látszólag megállíthatatlanul. Meglehet semmi mást nem jelentenek egymásnak, mint a múlt még szelídítetlen és temetetlen árnyait. Meglehet nem kellene, hogy Frasert érdekelje valóban ez a helyzet. Nem kellene, hogy így legyen és mégis. Ha valaki képes még összefoldozni azt a sebet valami Frankensteini módon, az ő.
Ha ez tudatosulna benne úgy igazán, nagyon. Nagyon gyorsan menekülne innen. De esélye sincsen rá, mert az ő szemében jelenleg még ez a srác valaki, aki betegre kínozta - ismét. Akinek a mágiája összefoldozta az egyik napon, majd néhány hét múlva sikított tőle minden idegsejtje a következőn. Ez a kettősség olyasmi, ami megzavarja a fejét, ami képes a dühbe keserűséget plántálni és nem engedi átzuhanni a gyűlölet feneketlen mély vermébe. Megtehetné, hogy oda temet bele mindent. Talán sokkal könnyebb lenne belehajítani abba a végeláthatatlan szakadékba, mint folyton csak lapátolni a földet és kibaszott színes virágokat ültetni a tetejére, hogy ne tűnjenek fel senkinek azok a kétméter hosszú halmok a személyiségében.
És vajon... tényleg nem érdemelte meg?
Nem biztos, hogy ő is ilyen kategorikusan képes lenne ezt így és ebben a formában állítani. Messze nem bűntelen. És nem mintha bűnhődnie kellett volna azért, mert gyilkolt. Még akkor is, ha az alapvetően önvédelem, az idősebbik Morrow halála akkor is az ő számláján van és nagyon. Nagyon vastagan fogott rajta a vörös tinta.
Számos oka van annak, hogy úgy reagál, ahogy. Hogy ezt a kérdést teszi fel mindenek előtt anélkül, hogy egyáltalán realizálná saját magában, hogy nem. Abszolút nem ez az, amivel jelenleg törődnie kellene, de pontosan ez egyúttal, ami kiragadja saját túlcsordult sötétségéből és kijjebb löki kicsit a kínlódás, a csalódottság, a keserűség, az elárultság mixtúrájának gravitációs vonzásköréből. Ez és az a pillantás, amely képes is rábírni, hogy a gondolatmenet elmozduljon egy irányba, megpróbálva megérteni ezt az egészet.
Ő várja arra a kérdésre a választ. Mert amíg nem kap rá érdemi reakciót egy elbizonytalanodó pillantáson túl... amit talán soha életében nem látott még ezen az arcon, addig a létezése ezen a kérdésen függ, mert valamiért pillanatnyilag ez a legfontosabb. Gyakorlatilag tükörreakciót adnak egymásra azzal a keserű kis szájrándulással, mert ezt váltja ki belőle, ahogy elutasítja a választ egyetlen nemleges biccentéssel.
Sokáig nem szólal meg. Mert lehet, ha kinyitja a száját, akkor üvölteni fog. Üvölteni azért, mert nem kapja meg a választ, amit hallani akar és mert a Crucio alatt nem emlékszik hogy megtette, márpedig az emlék amit benne hátrahagyott, az megkövetelné hogy üvöltsön itt a semmi közepén, amíg elmegy a hangja és nem kell értelmes válaszokat adnia semmire. Vagy gondolkodnia. Megkérdőjeleznie a saját tetteit. És hagyni a semmibe hullani azt a tömérdek miértet, amire soha, soha nem kap választ.
Még csak nem is idegenül formázza azt a nevet. Egyszerűen csak valahol fáj a mai napig kiejtenie. Nem segít a tény mi szerint az, hogy egyáltalán képes rá azt jelenti, hogy kezdi Fraserrel azonosítani ezt a hangkombinációt. Hogy a tapasztalás belőle pontról-pontra írja át a névhez kapcsolódó emlékeket teljesen más jelentőséget adva neki. Más ízt a szájában, más csengést a tudatában. Mégis... ebben a közelségben, ezekkel az előzményekkel egy szimpla "Fraser" már nem tud kellő távolságot tartani és képtelen megadni a hangját annak a mélységnek sem, amivel jelenleg kommunikál vele. Most nem egy volt mardekáros. Nem egy haver. Nem egy ellenség. Nem érdekli, mi a válasza a Fraser maszknak, itt és most az ember kell alatta.
Nem reagál azonnal. Néma figyelmét aláfesti az a rekedt, halk hang, a tekintet pedig - legyen bármennyire is fáradt -, egy fokkal tisztább, mint korábban.
- Talán igen. - Szabad kezét megemeli. Egy ideje nincs már szüksége rá a támaszkodáshoz, de olyannyira nem tűnt fel a póz változása, hogy egész egyszerűen csak megfeledkezett a létezéséről is. Most kell, hogy arra az arcra simítson csak hogy hüvelykjével letörölje róla a vért, már amennyit még le tud egyáltalán. - De én nem tenném meg veled. Pedig ezúttal biztos voltam benne, hogy akarom. - A mozdulat közben beszél, de... nincs olyan éle annak az érintésnek, mint amit az ilyesfajta kontaktok megkívánnának. Ez szimbolikus. Nem akarja látni rajta még azt a vért sem, amit ő kényszerített ki belőle.
Nem hajlandó ezt tovább részletezni. Aidennek van annyi intelligenciája, hogy levonja ebből a megfelelő következtetést: ha valaki megteszi, az nem ő, nézzen ki bárhogy is. Ha bárki a képében súlyosabb átkokat használt annál, amit a haragja tetőpontján az imént prezentált neki... az egyszerűen csak nem ő.
De a probléma forrása már nyilvánvalóan ő. Soha, senkiben nem bízik meg. Értelmetlen benne miért tette. Nem is tud magyarázatot adni rá egyáltalán és nem is próbálkozik vele. Az ilyen veszélyes tócsákat egyszerűen csak átlépi gondolatban...
A következő válaszra szimplán csak... biccent. Ahogy Aiden nem kommunikál érzéseket, úgy nem teszi meg Noah sem. Kimondatlan kérdésekre pedig nem ad választ, ahogy nem tette korábban sem holott nyilvánvalóan és olvashatóan ültek és ülnek meg a levegőben.
Értékeli, hogy van benne ennyi tapintat, hogy elforduljon. Kurvára tudja, hogy tudja, kibaszott nyilvánvaló, de hazudhatják azt, hogy nem és így egyiküknek sem kell foglalkoznia vele. És ez így neki megfelel.
Ezúttal nem viszonozza azt a pillantást. Valójában... abszolút nem kellene hinnie neki. Mi van, ha téved - megint. Nem az első és nem is az utolsó eset lenne, de ez egy olyan végtelen spirál, ami feloldhatatlan és amin nem áll szándékában lefelé csúszni. Ha téved, hát... mégis... mi a faszt tudna még bárki is rombolni benne? Elvenni tőle?
Érzi lecsúszni az ujjakat a csuklójáról és leküzdi a kényszert, hogy megdörgölje. Nem... fáj? Mégis lüktet rajta az ujjak nyoma és ez pillanatnyilag nem olyan érzés, ami még belefér a kiscsoportos foglalkozásba.
Csak akkor pillant fel, amikor a másik beszélni kezd és végre... végre megkapja azt a választ. Szemöldökei összeszaladnak, ahogy Adwellt említi... hát nem megmondta, hogy állandóan Morrow seggében van beteges szinten? Persze... igazán, mi más választása volt?
- Helyes. - Nem kritizál és nem vádol, egyszerűen csak tudja értékelni a tényt, hogy a kis brigád szopott vele egyidőben, még ha nem is egy kategóriában esélyesen. Figyelme követi azt a jelzésértékű lepillantást, megállapodik kicsit az ölében, a saját combjain körülötte. Aztán felkúszik rajta az a pillantás megállapodva a szemek felemásán és tökéletesen egyértelmű a barna íriszekből, hogy mindenféle zavar és pánik nélkül fellobbant abban a koponyában a megfelelő asszociáció. És neki ez így... rendben van.
Az a közelebb mozdulás pillanatnyilag nagyon sok mindennek felfogható, de valójában nem csinál semmi mást azon túl, hogy az állát megtámasztja a vállán, kezeit pedig lelógatja az oldala mellett. Nem ölelés, nem bújás, egyszerűen csak... valami.
Mélyen lélegez és halkan sóhajt végül, mintha ennyivel el lehetne ereszteni azt ami történt.
- Tudom, hogy bosszút akarsz állni rajtuk. Éreztem rajtad. De te egyedül vagy, ők pedig sokan és egy közülük nagyjából akárki lehet. - Pillantása a semmit fürkészi, de lelkiszemei előtt Morrow és brigádja táncol lidércfényként. - Ezért nem fogom én sem laposra verni őket, de Aiden? Nem vagyok hülyegyerek. Használj. Ha van terved, tudok segíteni anélkül hogy az utadban lennék. Ah és a legfontosabb.. - Jut eszébe hirtelen a lényeg, kicsit oldalra biccen az álla, mintha a tarkóján, vagy a nyakán kívül láthatna ebből a pózból bármit is - Akarok valamit, amiről egyből tudom, hogy te állsz-e előttem, vagy sem.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 01. 31. - 18:48:31
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Még ha pillanatok lennének, valószínűleg nem jelentene problémát. De úgy fest, mintha az egész élet arra szakosodott volna, hogy egyetlen, hosszú, kiszámíthatatlan, kegyetlen büntetősorozat legyen. Folytonos küzdelem valami ellen, amit nem látni igazán addig, amíg belé nem sétál a kitartott pengébe újra és újra ráhúzva magát, mert valamiért erre a szenvedésre kiemelkedő képessége van.
Szükségtelenül.
Nightingale egy senki. Ez nem önsajnálat, ez a puszta tény. Mugli családból származik, nincs fenenagy véröröksége, nem kiemelkedő képességű varázsló, nem rendelkezik befolyással, vagy neves barátokkal, esetleg világrengető célokkal. De rendkívüli tehetsége van bajba keverni magát és úgy fest az élet igenis igényel magának ilyen elbaszott kis játékszereket.
Morrownak és bandájának nyilvánvalóan az. Carrowéknak is az volt. És úgy tűnik pontosan ennyi Frasernek is.
Értelmetlen, miért fáj ez sokkal jobban a többinél. És valójában nem az, elvégre végigvizsgálta már az ok-okozati összefüggéseket, de mégsem... kellene, hogy ennyire számítson. Nem kellene, hogy képtelenné tegye néhány fajsúlyosabb, ártó szándékú átokra, mint aki biztosra akar menni, hogy nem okoz neki minimális sérülést sem. Még a vér látványa is kellemetlen rajta. Nem sajnálja, egyszerűen csak nem esik jól, bár pillanatnyilag nem érzi úgy, hogy bármi is jól esne még ebben az életben.
Egyszerűen csak túl friss az emlék ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Hogy el tudja temetni magában a többi mellé és egyszerűen csak ne gondoljon rá többet amíg nem kényszerítik az ellenkezőjére. De valahol mélyen legbelül már annyira kibaszottul fáradt, hogy elbaszott sírásót kell játszania mindennel, ami éri és csak temet és temet, mintha nem rohadna a mélyben minden átkozott esemény bűzlő, féregjárta hullája már így is.
Semmi nem indokolja, hogy megszabaduljon a helyzetben saját pálcájától. Az ugyanis engedelmeskedni akar neki, a saját akarata az, ami hiányzik a varázslatból. Még az sem szolgál mentségére, hogy sikerült levinni állat szintjére és nyers fizikai erőszakkal akarja beléverni, miért nem szórakozunk Nightingalelel unalmas perceinkben elvégre... még csak meg sem üti, nem. Saját magát sérti fel inkább, ahogy túlcsordul benne az indulat. Soha nem akart felette állni. Nem akart kínlódni sem alatta. Nem akart ebből a pozícióból sem szembenézni vele, de legalább itt valamennyire egyenlők.
Nem érti ezeket a reakciókat. Nem érti a felemások kiismerhetetlen fényét, hogy miért pillant félre tőle egyáltalán... olyan mérhetetlen frusztrációt zaklat fel benne, hogy ezúttal tényleg kedve lenne megütni. Majdnem. Egy gondolattal azelőtt, hogy ráfordulna az a pillantás és a csuklójára fonódó ujjak miatt hirtelen megfagy benne az indulat, hogy átadja a helyét valami másnak.
Észre sem veszi, hogy feljebb mozdul. Egyszerűen csak elvonja a figyelmét az a szempár. Túl közel van ahhoz, hogy ne érezze a felemások változását, ahogy néhány szótól letükrözi saját korábbi indulatát. Nem. Mintha elvenné tőle inkább és átgyúrná magában valami sokkal kiterjedtebb, veszélyesebb szörnyeteggé.
Megrándulnak az ujjai, ahogy szorosabbá válik rajta a fogás. Nem az a semmi fájdalom kényszeríti rá az engedésre. Az a pillantás teszi, amitől megfagy a vér az ereiben. A feltámadó menekülési vágy az, amely miatt kicsúszik ujjai közül a pulóver anyaga és ahogy Fraserben fellángol a gondolat, hogy lelökné magáról, ő menekülne. Pattanásig feszül az izmokban a futás iránti vágy és mégsem... mozdul. Valószínűleg kizárólag azért, mert az a pillantás egyszerűen csak elnéz mellette és valahol mélyen ösztönlényi oldala felfogja, hogy ennek a haragnak nem ő a célpontja.
Miért nem?
Elég közel van ahhoz, hogy tökéletesen érzékelje a remegést maga alatt, mégis ő az, aki megrezzen arra a visszaforduló pillantásra. Nem érti, mi történik. Nem érti azt sem, hova párolgott el a saját haragja és képtelen felcímkézni saját összezavarodott érzéseit ahogy azt az arcot fürkészi pár szívdobbanásig.
Nagyon hirtelen egyenesedik ki, eléggé ahhoz, hogy Aiden felülhessen, ő pedig valóban az ölében kössön ki. Fel sem fogja a pózt, vagy a közelséget egyáltalán, holott a keze még mindig fogságban van. Nem... csak az a néhány hang kong a fejében, amitől nagyon gyorsan elsötétül a pillantása.
- Mit műveltek veled? - A hangjába hirtelen belefeszülő, felsistergő indulat nem így és nem ezért kellene megszülessen. Nem azt a lényeget vette le, amit kellett volna az időpontból. Automatikusan feltételezi, hogy bántották valamilyen szinten és ez egy pillanatra elfeledteti vele azt, amiért itt van. Nem tehet róla valójában. Mindig is az a típus volt, aki azonnal ugrott, ha valaki olyat bántottak a közelében, aki neki...
mi? Mégis micsoda, Nightingale, hm?
Miért... mi a kurva élet...
"nem én voltam"
Kiürül az a pillantás, ahogy végül lassan, de biztosan helyrecsúszik a káoszban a lényeg. Azonos időpontok. Más helyszín. Másik brigád... másik brigád?
Elnyílik a szája, mintha mondani akarna valamit, de ezúttal nem jön ki hang a torkán. Pillantása felrebben a srác válla felett a Roxfort sötét sziluettjére. Már nem feszül a fogás ellen, egyszerűen csak figyel némán beledermedve egy olyan gondolatmenetbe, ami valami nagyon sötét, üres térré változtatja a koponyáját odabent...
Ebben a pillanatban nagyjából bármit megtehetne vele. Noah több, mint elvesztette azt a fölényt egy perccel ezelőttről, az egész pozíciója nyitott, nincs meg még az ösztönös védelem sem vele szemben. Pedig... egyáltalán nem szabadna, hogy pusztán néhány szó erre elég legyen. Igenis kellene, hogy védekezzen ellene még mindig, hogy megtartsa azt a veszett haragot ahelyett, hogy két kézzel belekapaszkodik a felkínált mentőövbe.
A mormogás hívja vissza magára. Az íriszek képlékenynek hatnak, mintha még küzdene a gondolattal, amit tudat alatt egyszerűen csak elfogadott, mert ez így neki most jó. És valami... bármi kell, hogy jó legyen.
Annyira akar hinni neki. És mert még logikus is... mert érti, látja a lehetőséget, hogy valóban... Morrow volt. Annyira nagyon adja magát. És mégis...
- Mit csinálnál a helyemben... Aiden. - Kérdés, bár nem úgy hangzik a szájából. A hangja ezúttal halk és érdes, a gombóc a torkában egészen torzítja azt a baritont.
Nem mintha lehetne rá érdemi válasz. Egyszerűen csak teljesen más jellemek. Nem kerülhetnének hasonló helyzetbe esélyesen, bár... de. Tekintve, hogy jóformán egyáltalán nem védekezett ellene, talán mégis.
Miért nem védekezett ellene?
- Ha most Morrow lett volna itt helyettem. Ha ő tartott volna rád pálcát, ugyanúgy megkínzott volna téged is. Mondd.. úgy értékelted volna, hogy jogosan állok bosszút rajtad a múltért? - Annyira csendes a hangja... az a szélsőséges érzelmi állapot sem világít át lámpásként az íriszeken és ebben a pillanatban annyira végtelenül kimerültnek tűnik. Érzelmileg és fizikailag egyaránt.
- Sosem láttalak volna többet... gondolom. - Nem mintha az életnek nem lett volna meg eddig a trükkje, hogy összesodorja őket, de ezidáig... Fraser nem is próbálta különösebben kerülni. Valószínűleg.
Fájdalmas belegondolni, de valószínűleg még ez volt az... ideálisabb opció. Hogy őt találta meg kettejük közül. Valamiért örömtelen mosoly rándul a száján, de lehajtja a fejét, mielőtt azok a könnyek kibuknának.
- Hiszek neked. - Ennyire. Egyszerűen. Szabad kezével nyúl csak az arcához, hogy egyetlen mozdulattal szabaduljon meg a könnyektől. Ez még mindig kibaszott szánalmas.
- Mostmár jól vagyok. Elengedhetsz. - Nem, kurvára nem úgy hangzik, mint aki jól van, de a beismerés valahogy egyiküknek sem erőssége.
|
|
|
|
|
11
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 01. 31. - 03:17:19
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Meg sem hallja igazán a hangját... nem igaz. Hallja. Érti. De képtelen értelmezni, ahogy azt a tényt sem, hogy egyszerűen csak leül. Érthetetlen. Értelmetlen. És kibaszottul megalázó. Érzékeltetni, hogy annyival felette áll, hogy megengedheti magának ezt a lazaságot vele szemben, elvégre... könnyűszerrel kivédhetne bármilyen átkot tőle. Komolyan azt hiszi, hogy ennyire sikerült összetörnie?
Sikerült ennyire összetörnie?
Egy része. Az, amelyik véresre horzsolta magát a szilánkokon, amely most önmaga romjai közül kapar fel vinnyogva azt mondja, hogy igen. Sikerült.
Ha egyszerűen csak megkínozza a régi szép idők emlékére amikor először találkoztak újra a könyvtárban, más lenne. Az is megtörte volna. De csak annyira, hogy végigszántsa azt a sok lapátnyi földet, amit ráhordott annak az évnek az emlékére és előrángasson néhányat közülük. Néha megtörténik. Néha előhozza Morrow. Néha valaki más. Néha csak álmodik vele és nem tud tenni ellene semmit sem. De mindez olyasmi, amin képes is felülemelkedni előbb, vagy utóbb. Erre van berendezkedve, erről szól az élete és hiú ábránd, hogy majd csillapul, ha megszabadul ettől az iskolától. Az emlékek nem helyhez kötöttek.
De ez.
A haragja nagyon sok sebből vérzik és minden ilyen sebbe a keserűség kotyvaléka dörzsölődik bele, ahogy képtelen igazán kielégülni pszichésen csak attól, hogy azok az átkok igenis elérik. Nem mind. Nem az összes. De épp elég ahhoz, hogy akár elégedettséget is érezzen.
Nem érez semmit. Valójában pedig túl sok mindent érez, de olyan szakadéknyi mélységben, amiben kong az elme és nem igazán képes visszaverni mást a visszhangon túl.
Annyival kegyesebb lett volna, ha elintézi a könyvtárban. Gyorsan és fájdalmasan, amikor még csak egy lett volna a sok közül. Valami friss, de semmi új.
Ez új. Már más. Ezúttal rosszabbul érintette a Crucio a szájából, mert annakidején még nem jelentett semmit sem. Nem tekintett rá emberként. Valakiként, akinek saját gondolatai, céljai és érzései vannak. Valakiként, akit érdekesnek talál fejtegetni. Csak egy pálca volt a sok közül, amelyik fájdalmat akart okozni.
De valahol érthető. Miért is ne fokozná, ha már egyszer megtanulta, hogy mindazzal amit tett, még a gyűlöletét sem tudta kivívni. Igazából... nem is kérdés a miért. Érti, miért. És mégis ez az, amit újra és újra feltesz.
Mondhatná, hogy tetszik így. Alatta, pálcával a torkán, véresen, kiszolgáltatva a haragjának. De nem érez semmi olyat, amibe bele tudna kapaszkodni segítségként. Egyszerűen csak nem az az arc néz vissza rá, amin pontról-pontra felépíthetné a saját haragját, átgyúrhatná dühből gyűlöletté.
Miért nem tesz ellene semmit... miért nem mond semmit... miért néz ilyen kibaszott ártatlanul.
Nem. Nem fog megint játszani a fejével.
Érzi, ahogy a pálca moccan a torkán a nyeléstől, de ez nem készteti retorzióra. Még az a pillantás sem rezzen. Nem tud másra fókuszálni a szemeken túl amíg beszél, mert talán, ha az arcáról nem is, ha beszélni sem hajlandó, hát talán azokban a lelketlen tükrökben megtalálja a maga válaszait.
De nem látja lelketlennek még ilyen közelségből sem, amikor jóformán már az arcában van. És ettől rosszabb. Sokkal rosszabb. Ha csak egyszerűen egy kibaszott csúszómászó üres szemeibe bámulna, mint Morrow esetén, akkor értené. Neki nem számít. Ő kristálytisztán gyűlöl és őt könnyű is viszontgyűlölni.
Érzi maga alatt a feszültséget és egyszerűen értelmetlen, hogy szimplán csak hagyja ezt itt megtörténni. Sokkal jobban összezavarja vele. Fogalma sincs már, ez épp milyen játék része és mely ponton kell számítania a támadásra...
Azok a szemek élesen megvillannak a halk kérdésre.
- Ne merészeld... - Figyelmeztetően mordul. Nem. Nem fogja kijátszani megint a nem emlékszem ütőkártyát. Legkőképp nem a nem akarok emlékezni típusút. Nem lehet ennyire kibaszottul... Csak nem.
Ujjai minden egyes szóval keményebben szorulnak azon a pulcsin, eléggé ahhoz, hogy a körmei a tenyerébe vájjanak mély, véres félholdakat hagyva maguk után mindenhol, ahol nem véd le az anyag. A szoros fogás egyúttal lekorlátozza azt a mozgolódást is.
- Kurvára nem teheted ezt velem megint. - A vállaiban pattanásig feszülő elkeseredett indulatnak már nem szab gátat egy megvillanó pillantás. De azonnal reagál a csuklójára fonódó ujjakra. Azt gondolná az ember, ennyi közelség elég ahhoz, hogy ne legyen hatással rá, de ez nem így működik. A póz, a fogás rajta a saját akarata. Az ujjak a csuklóján az övé.
Keze jóformán azonnal és pánikszerűen nekifeszül a fogásnak, az íriszekbe belekeveredik a félelem és a düh jellegzetes keveréke. Van, ami sosem változik, hm? Gyereknek is ilyen volt, maximum mostanra... kevés dolog maradt, ami még kiváltja belőle.
Franc tudja miért működik ezúttal. Talán a hangsúly teszi, a megváltozó felemás pillantás követelése, de egy pillanatra mintha megállna az a tomboló vihar benne egyszerűen a zavart értetlenség miatt. Nem ül ki az arcára. De látszik a szemekben, ahogy egyik íriszről a másikra moccan, mintha próbálna rájönni... valamire.
Nem engedheti meg magának ezt a luxust. Mégegyszer nem.
És mégis...
Valami megvillan abban a szempárban, ahogy néhány szívdobbanásra félrepillant róla.
- Csónakház. Három napja. Éjszaka egy óra... - A hangja kifejezéstelen. Csendes. Nyugodt. Talán túlságosan is. Az, hogy címszavakban válaszol árulkodik róla, hogy valamilyen érthetetlen okból kifolyólag engedelmeskedik bár annak a követelésnek, még nem jelenti, hogy nem kell pórázon tartania magát.
Pillantása visszamoccan a felemásokba. Kimondania sem kellene valójában a következő szót, egyszerűen csak kristálytisztán látszik azokban a szemekben.
- Crucio. - Ha lenne pálca a kezében, talán most képes lenne használni saját magán azt az átkot. Mert jelenleg kibaszottul gyűlöli magát azért, hogy valahol nagyon, nagyon mélyen még... reménykedik.
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 01. 30. - 13:12:40
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Ennek egyszerűen csak nem szabadna megtörténnie. Nemhogy nem ma és nem most, soha a büdös életben. Miért? Merlin faszára, mégis mit követett el vele szemben, amiért hajlandó időt pazarolni arra, hogy újra és újra levadássza...? Mi a terv? Két kínzás között tartanak egy 2-3 alkalmas bízz bennem kört, amiben "véletlenül" találkoznak és ő elbizonytalanodik újra... és újra... nem. Ennyire azért nem nézhetik hülyének.
Egyszerűen csak nem érti, miért. Miért van erre szükség megint. Miért veszi a fáradtságot egyáltalán megtalálni. Miért és hogyan ismerhette félre ennyire fatálisan...
Talán mégis kibaszottul hülye.
Nem hagyta elvérezni a Rengetegben és ettől... az egész véletlenszerű találkozgatástól, a beszélgetésektől, mindentől, amit előadott neki, Hurkától... egyszerűen csak... elkezdett megbízni benne. Nem ellenségként, nem idegenként tekinteni rá, hanem valamiféle... barátként egyenesen? Basszameg, még jóformán hiányzott is, bár ezt legalább könnyű indokolni azzal, hogy ezúttal valóban akart is valamit tőle.
Mondd, Nightingale. Komolyan elhitted?
Igen. Ami azt illeti, igen. Komolyan elhitte. Mikor lett ennyire kibaszottul szánalmas, hm? Miért érzi úgy, hogy kikaparták a szívét a mellkasából és megfullad nélküle... nem mintha lett volna egyáltalán. Azt elhagyta valamikor két holttest felett és ha meg is találná, hát... nem áll szándékában visszagyömöszölni a testébe és nem csak azért, mert mostanra valami felismerhetetlen fekete mocsokká rohadt a padlón valamelyik elhagyatott tanteremben.
Tudja, hogy követi. Egyszerűen csak érzi. De érezné akkor is, ha nem tenné már, mert a paranoiája nyilvánvalóan abszolút megalapozott. De egyszerűen csak tudja. Hiába nem néz rá, ha minden idegszála ráfeszül, ha hallja a ráadott reakciókból, az üvöltésből.
Komolyan, Fraser? Mi a kurva életért nem tudja egyszerűen csak békén hagyni... nem mintha legutóbb nem lett volna elég alapos.
Nem.
Valójában... nem mintha nem figyelmeztette volna. Jobban tenné, ha gyűlölné, hm? Olyan kibaszott szánalmasan nagypofájú griffendéles volt az az ezzel ellentétes kijelentés tőle. Egészen más fénybe helyezi azokat a gúnyos reakciókat...
Annyira kibaszottul fáj.
Nem mintha újdonság lenne. Nem mintha véletlenül nem bízna az égvilágon senkiben. Nem mintha valójában annyira meg kellene lepje...
Amilyen hangos máskor Nightingale jelenléte, most olyan végtelenül néma. A csendje nem beszédes, valami nagyon mély, rezzenéstelen, hideg némaság, mely részévé válik a sötétségnek, amibe beleburkolja. Nem képes örömöt, vagy elégedettséget érezni afelett, hogy a pálcája végre... engedelmeskedik neki. Vagy talán csak benne pattant el valami végleg és ezen a ponton már minden mindegy.
És mégis. Hogyan ne engedelmeskedne. Azt a sötétséget mintha a bőre alól, a bordaketrecből idézte volna elő és most... Fraser az egyetlen benne.
Pillantása némán figyeli feketébe burkolt alakját. Látja a pálcát. Hallja a hangját. A koponyájában azok a szavak nagyon más tónusban csapódnak le, mint amiben valójában elhangzanak. Komolyan azt várja, hogy odasétál elé engedelmesen a következő körért?!
Felülírja azt a jeges félelmet a düh elkeseredett forrósága. A Capitulatus már némán jön egyenesen a pálcára szegezve. Így, hogy csak ő lát a sötétben, nincs nehéz dolga megcélozni.
És baromi nehéz levédeni. Majd két teljes hónapja nem varázsolt. Az a felgyűlt, frusztrált energia jóformán kiömlik belőle, mint valami felbolydult vihar. Ott rezonál a sötét köd minden alkotóelemében, mintha folyamatos kapcsolatban lenne a saját hatásával. A feszültség apró kisülésekben cikázik Fraser bőrén és a sajátján is. Teljesen lényegtelen számára, hogy végül kiszedte-e a kezéből a galagonyát, vagy sem. Jóformán azonnal küldi a következő átkot, mindegyiket egymás után valami fájdalmasan gyors ütemben, meg sem várva, hogy az előző egyáltalán betalált-e, vagy kifejti-e a hatását. Flipendo. Everten Static. Obstructo. Incarcerandus. Immobilus.
Nem ezeket a varázslatokat akarta használni. Sokkal. Sokkal dühösebb annál, semmint hogy nemes egyszerűséggel földre akarja vinni, vagy mozdulatlanná tenni, mégis... ebben a pillanatban nem gondolkodik és egyszerűen csak rászór mindent, ami első ösztönből felsistereg azon a pálcán.
És Nightingale ebben a percben irreálisan erősnek tűnik. Mint a ketrecből kiszabadult vadállat, amit az őrületig kínoztak fogvatartói és mégis első tébolyult percében is kristálytisztán tudja melyik célpontot kell darabokra tépni.
Még a saját védelmével sem törődik különösebben, bár a mindent körbevevő sötét nem szűnik meg létezni magától. Addig nem, amíg Fraser így, vagy úgy de földre kerül. Ha máshogy nem, hát testközelből fog nekiesni egészen addig, amíg ki nem köt felette térdelve, a pálcájával az álla alatt. Ez az, ahol a sötétség szétfoszlik és a felemás szemek szembetalálják magukat azzal a nyúzott, elkínzott arccal, a karikás, bevérzett szemekkel, a barna szempárral.
Azok az íriszek... mérhetetlenül üresen kongnak. Fénytelenségükben mintha csak árnyéka lenne önmagának és ez valami elmondhatatlan hiányérzetet hagy a most mosolytalan, fakó arcon. Máskor nem ennyire feltűnő, mennyire sokat kommunikál az a szempár, azok a vonások, de a hiányukkal szinte ordító a különbség.
Állkapcsa keményen zár, pattog benne egy izom saját feszültségétől. A Haragjától. Az a feketének ható pálca mélyebbre fúródik áll alatt kicsit megemelve, de nem eresztve a szemkontaktusból. Megvonaglik a szája saját frusztrációjától, ahogy újra. Képtelen varázsolni. Képtelen kimondani azt az egyetlen szót, amit pedig mostanra joga lenne újra és újra és újra, ezerszer is visszaadni.
- Miért. - Csúszik ki helyette az, amit többször tett már fel neki, mint ahányszor nem és kevesebbszer kapott rá választ, mint ahogy szerette volna. - Miért nem tudlak még mindig... - Elhallgat, képtelenül kimondani egyáltalán. Egyszerűen még csak... szóban sem megy. Annyira. Kibaszottul. Szánalmas.
- Miért, Fraser. Soha nem ártottam neked. Te ártottál nekem. De megbocsátottam. Megkedveltelek. És mégis... - Frusztráltan elhajítja saját pálcáját, ujjai helyette a pulóver nyakára fognak, ott gyűri csomóban, ahogy megemeli kicsit maga felé. - Van róla fogalmad, mennyire kibaszottul kegyetlen, amit művelsz? - Hangja megkínzottan csuklik el, ahogy gombócba gyűlik a torkában a keserűség. Észre sem veszi az arcán végigszántó apró kis könnycseppet. Még csak nem is sír. Egyszerűen csak túlcsordul benne saját elviselhetetlen zaklatottsága.
|
|
|
|
|
15
|
Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás
|
Dátum: 2021. 01. 28. - 23:07:48
|
★★ Aiden ★★
2002.02.17
Nem akar itt lenni.
Minden idegszála üvöltve pattanásig feszül az ellen, hogy magán érezze a bulihangulatot, a pia szagát, a felelőtlen tizenévesek túlfűtött vidámságát. Mintha az égvilágon semmi rossz nem lenne ebben az életben és minden olyan kibaszott boldog és gondtalan volna. Mintha minden rendben lenne.
Semmi sincs rendben. Az ő koponyájában biztosan nem és ezen a helyen nincs elég pia, drog, a zenébe pedig nem keveredik bele Wolfgang manipulációja, hogy valóban képes legyen átadni magát és elfelejteni minden képzeltnek remélt, mégis valós szörnyeteget, mely lépten-nyomon az árnyékában jár.
Három nap telt el. Perceknek tűnik. Egy örökkévalóságnak. A szemén még mindig látszik némi bevérzés, de a legrosszabbon már valójában túl van. Fizikailag legalábbis. Mégsem képes túl sokáig a táncoló tömegben ott maradni. Minden hozzá súrlódó test, minden félrecsúszott érintés kellemetlen, jeges borzongást nyal végig a nyakszirtjén és égnek mereszti a tarkóján a pihéket, karjain a szőrszálakat. Különös, nem igaz? Azon az éjszakán... egyetlen ujjal sem ért hozzá, most mégis elviselhetetlen, hogy valaki... bárki is megtegye. Még Sebastiant is kerüli napok óta nagyon vigyázva rá, hogy véletlenül se kerüljenek lehetőleg egy légtérbe. Talán képes eladni nagy általánosságban az érdektelen közönségnek, hogy rendben van, de az az érzékeny farkasszimat valószínűleg kiszimatolná, hogy valami nem stimmel. Sokkal könnyebb volt az apja után visszazökkenni a megfelelő kerékvágásba, holott akkor még a pálcáját is elvesztette. Ez az új... régi. Ez itt nem az övé. Nincsenek összehangolódva és a legkisebb hajlandóságot sem érzi rá, hogy kezdjen vele bármit is. Talán nem emlékszik kristálytisztán mi történt annakidején, de... tudja, hogy varázsolt vele. És emlékszik a hullára is. Nem egyre, hanem kettőre. Egyedül. Vele. Nagyon jól tudja, hogy az első és utolsó varázslat, amit vele használt valami, amire képesnek sem tartotta magát.
Nem törődött hát a pálca csendes vibrálásával az elmúlt napokban. Az újra és újra társának ajánlkozott a magányban, ám még annyira sem tudott ránézni, mint másokra...
És mégis... mit keres itt?
Valahogy kikecmereg a felsőévesek sűrűjéből és abban a pillanatban, hogy végre kifújja magát, hirtelen végigfut rajta a jeges borzongás. Kissé paranoiásan pillant körbe. Valaki elölről kurvahangos, de a dübörgő zenén nem hallja át a szavakat. Lényegtelen...
Rájön, hogy kurvára nincs nála pia. Abszolút kizárt dolog, hogy átverekedje magát a tömegen újra, de ha nem issza le magát úgy istenigazán, semmi értelme nem volt eljönnie. Valójában. Sehogy, semmi értelme nem volt ide eljönnie. Hiú ábránd, hogy majd itt elfelejt bármit is. Wolfgangre lenne szüksége, lehetőleg napokon át, hogy kiégessen belőle az égivlágon mindent.
- HÉ! - Kiált fel valaki mögötte. Valószínűleg azért, mert elhaladtában gondolkodás nélkül vette ki a kezéből azt a poharat. Megfordul, felvont szemöldökkel emeli meg a piát, tesz néhány lépést hátrafelé.
- Óh? Csak nem keresel valamit? - Kérdezi ártatlan hangon, mire a csávó szeme alatt betikkel egy ideg.
- Nemár, szerezz magadnak sajátoneeee fúj! - A felé forduló indulat hamar fintorba torzul, ahogy ő szenvtelen képpel végignyalja a pohár száját továbbra is hátrálva.
- Baszd már meg Nightingale. - Mutat be neki a srác egy egyezményeset, mire ő rohadék mosollyal válaszol. Szimpla griffendél dinamika. Reflexszerű. Ahogy a fiú dohogva elfordul, megenged magának egy halk, elcsukló nevetést is és ebben a környezetben az égvilágon senkinek nem tűnik fel, mennyire üres. Belekortyol a piába. Konkrétan meg egyben lenyeli a felét - kis híján félre.
Háta nekiütközik valakinek és a váratlan kontakttól azonnali reflexből megfeszül.
Nem először fordul elő ma. Már-már megszokta a saját reakcióját és nem érti meg azonnal ezúttal miért sokkal. Sokkal élesebb. A hangja előbb érkezik, mint ahogy agyába felmászik az illata és ott pánikszerű gyorsasággal helyre kattannak az illatok.
Mindenki. Mindenkitől képes volt azonnal félrerebbenni, de attól a hangtól azonnal megfagy a vér az ereiben.
Nem...
Hallja a szavakat. Fel is fogja őket. A fülén játszó lélegzettől egyszerre ugrik egekbe a pulzusszáma és karmol végig a gerince mentén valami istentelen jeges feszültséggel.
- Fraser... - Jóformán csak nyögi a nevet, ahogy végre visszaszakad tüdejébe a lélegzet. És a következő szívdobbanással nemes egyszerűséggel elrugaszkodik tőle.
Még csak hátra sem néz. Egyszerűen elinal, bele egyenesen a táncoló tömegbe, keresztül mindenkin. Hirtelen semminek tűnnek ahhoz képest, ami mögötte van. Aki.
Nem nem nem...
Ki kell jutnia innen.
Nightingale kimondottan gyors, ha arról van szó, hogy menekülnie kell és pillanatnyilag nagyon úgy néz ki, hogy pontosan azt csinálja.
Az egyetlen ok, amiért az udvarra lép és nem indul meg visszafele inkább az a tény, hogy nem akar vele kettesben maradni egy szűk járatban fedezék és lehetőségek nélkül, nem. Pánikba pácolt agytekervényei a nyílt terepet, ahol van mozgástere még mindig biztonságosabbnak érzékeli. Fel sem fogja a hideget, pedig nem a februári klímához öltözött. A kabátját valahol elhagyta bent és a vörös alapon fekete "Go Fun Yourself" feliratú póló alá vett sötét, vékony pulcsi, a fekete szűk nadrág és bakancs kombó nem sokat véd rajta. Nem számít különösebben.
Ahogy nem gondolkodik azon sem, miért csúszik a kezébe a pálcája olyan természetességgel, mintha az elmúlt majd két hónapban bármikor is használta volna.
- Calligo. - A varázslat olyan könnyen jön, akár a lélegzet és a pálca azonnal reagál rá. Abban a pillanatban, hogy Fraser kilép a szabadba - már ha követte egyáltalán -, hirtelen sűrű fekete köd veszi körbe.
|
|
|
|
|