 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 5
|
|
1
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 11. 02. - 10:37:26
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.   
to; Miss Delacour
Lolita szavaira könnyeden felnevettem.
— Valóban, igaza lehet... szeretem tönkretenni a saját estémet. Van valami szórakoztató az önszabotálásban — reppent a játékos vallomás, amely tényleg valamelyest a sajátom volt. Elvégre amikor eljegyeztem Deliaht, a tudtomon kívül szabotáltam a boldogságomat azzal, hogy hagytam, hogy apám kitörölje az emlékeimet róla. Hagytam, hogy beleszeressek Lorienbe, hogy elvegyem őt feleségül... miközben mindez a szüleim terve volt. Szégyenletes, aljas terve. Hiába telt el azóta lassan harminc év, mégsem voltam képes elengedni az árulásuk felett érzett csalódást. Na és persze leginkább az vágott a földhöz, hogy Lorien - ha nem is a legelejétől - de az esküvőnk után maga is tudott az egészről.
Ahogy kifelé tartottunk, és Lolita megjegyezte, hogy nincs mivel viszonoznia a szivart, hirtelen átgondoltam, volt-e az életemben valaha is olyan, amikor nem vártam viszonzást valamiért cserébe. Azt hiszem, soha...
— Elég, ha idegesít cserébe — húztam előszeretettel tovább. Élveztem most ezt a könnyed játékot, a közöttünk lappangó vonzalmat... olyan volt ez, mint amit a művészetről mondtam az előbb. Sokszor a csúcspont, a kibontakozási előtti pont élvezetesebb volt számomra.
— Hmmm... vannak ám gyümölcsök is, amiket én akkor szeretek, mikor még nem teljesen érettek: ilyen a banán, a füge vagy az avokádó is például - replikáztam csak úgy "sportból".
A friss levegő a teraszon most nekem is éltető volt, nem is tűnt fel, milyen melegem volt odabent. Igaz, nem csupán az öltöny vastag anyaga miatt, sokkal inkább a vastag álca miatt, amit az arcom helyén viseltem. Volt valami nagyon aljas abban, ahogy ezzel a fiatal nővel itt ismerkedtem. Ez a pillanat teljes képet adott arról, hol tartottam most az életemben...
— Signore.. én.. tényleg azért tölti velem az idejét, mert szórakoztatónak talál? Csak nézem, és.. mégis, mintha ismerném. Nem értem, hogyan.
Furcsa melegség járt át, holott nem is nekem szólt ez a vallomás. Hanem Gabrielének. Hiszen az ő arcát kölcsönöztem magamnak mára. Ekkor jött el az a kimerevített pillanat, amikor annyi minden történt egyszerre. Lolita felém hajolt, én már épp a szája felé nyújtottam a szivart, amikor elment a fény... Egy hosszú, nagyon hosszú pillanatig. Nem tettem mást, csak közelebb hajoltam, és finom csókot adtam a hölgy homlokára. Ez most őszintén és keresetlenül jött.... majd a fény visszatért és egyszer csak éles riasztó hangja sértette meg a hallójáratom.
— Hölgyeim és Uraim! Kérem maradjanak a helyükön, rablás történt a galériában! Hamarosan érkezik az aurorparancsnokság és megkezdődik a nyomozás. Minden tanú vallomására szükségünk van! — mondta be egy varázslattal felerősített hang. Bár a rabláshoz semmi közöm nem volt, pontosan tudtam, hogy csak idő kérdése, hogy rájöjjenek, valami nem stimmel a személyazonosságommal. Egyébként hosszú órákra elegendő százfűléfőzet nem is volt nálam, és ki tudja, meddig elhúzódhat egy ilyen kihallgatás. Nem kockáztathattam meg, hogy ennyi év sikeres bújkálás után lelepleződjek, és Toszkána üdveit az Azkaban zordon falaira cseréljem.
Az előbbi homlokcsók, talán búcsúcsóknak is beillett volna, de egy hirtelen ötlettől vezérelve ezt suttogtam a nő felé.
— Signorina, nekem most nincs más választásom, mint angolosan távozni... Lenne kedve velem tartani? Van erre egy igazán gyönyörű hely, amit megmutatnék... mert... furcsamód én is úgy érzem, mintha ismerném — kérdeztem Lolitától. Egyetlen másodpercet sem habozhattam, elnyomtam a szivaromat a párkányon, s ha Miss Delacour hajlandó volt velem tartani, úgy elkezdtem lefelé mászni a teraszról, le a meredek hegyorom felé, közben őt is segítve természetesen. Nem volt veszélytelen kihívás, igaz, lehetetlen sem, szerencsére nem volt annyira meredek a lejárat. Tudtam, hogy menni fog, a menekülés mindig is jól ment. Nem kellett messzire jutni, úgy száz méterrel lejjebb már nyugodtan lehetett dehoppanálni... már csak az volt a kérdés, hogy ezt egyedül teszem-e meg, vagy egy váratlan útitárssal.
|
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 09. 27. - 10:08:21
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
to; Miss Delacour
- Miért, milyen nő vagyok? A kérdés nem csak a levegőben, de bennem is ott ragadt. Bátor kérdés volt, ami választ érdemelt.
- Izgalmas, más... idegesítő és vonzó... veszélyes, mégis bájos. Halálos kombináció - adtam meg a választ, nem csak szavakkal, de sóvárgó pettyekkel is az arany íriszekben, amik áthatóan pillantottak a nőre. Bíztam abban, hogy a válaszom kielégítő volt. Ha egy kicsit zavaró is.
Nagyot nevettem a kézimunka-szakkörös beszóláson, nem engedhettem, hogy ilyen reputációja legyen Patriziónak, úgyhogy inkább lerántottam a leplet a szenvedélyéről.
- Hippogriff versenyeken repülök - feleltem tömören, ennél többet egyelőre nem szándékoztam mondani, de persze volt még ott, ahonnan ez a hobbi jött.
Lolita végtelen naivsága, hogy az itteni egyik képet szeretném megvásárolni, belső mosolyra fakasztott, ám ennek jelét ezúttal nem mutattam kívülről. Meghagytam abban a hitben, hogy valóban csak ennyiről van szó... egy kép vételéről, és nem a Noctua Tenebrosa szervezetének fontos interakciójáról. Egyre nagyobb lelkesedéssel töltött el az alulról szerveződő szervezet térnyerése, mint mérges kígyók, úgy leptük be szépen, lassan kúszva Európát... áthidalva mindenen és mindenkin. Már csak idő kérdése volt, hogy valóban átvegyük az uralmat a varázsvilág felett, és újra rendet tegyünk végre ebben a kibaszott káoszban.
- Azt ott - mutattam gondolkodás nélkül egy közeli képre, jobb kéz felé, amin egy gyönyörű arcú nő térdelt, fekete csuklyás talárban, kezében egy időnyerővel.
A képben nem csupán a már tovatűnt, felbecsülhetetlen eszköz, hanem a nő tekintete is érdekes volt. Világító gyöngyház, ami mesterséges hatást keltve derengett ki a hószín bőrből. Valami nem stimmelt vele. És én tudtam, mi nem. Hogy Lolita is tudott e arról a tudatmódosító bűbűjról, aminek hatására minden szemszín ilyen ezüstös fényűre változik, nem tudhattam.
- Már régóta pályázom erre a képre - cizelláltam tovább a hazugságot. Majd egy másik műalkotásra tereltem a témát, Lolitára magára.
- Én, a műalkotás? Akkor biztosan valami félresikerült vázlat vagyok, ugye? Ha csak a felfedezésre várok, bizonyára nem lehetek a mester legnagyobb alkotása - hangzott az önkritika, amire halványan elmosolyodtam. Édes volt ez a nő... roppant édes.
- Lehet, hogy ez csak az én véleményem, de egy művész szerintem sokkal izgalmasabb, amíg még a feltörekvő szakaszában van... a kísérletező fázisban, amikor még úgy akar bizonyítani, hogy nem kell megfelelnie a közönség előzetes elvárásainak. Az aranykor... nekem kissé unalmas. Akkor már kiszámítható, túlérett... onnan már csak lefelé vezet az út.
Ezt valóban így gondoltam, halálfalóként ugyanezt éltem meg. A legjobb szakasz az volt, amikor a Nagyúr még nem a teljes teljhatalommal rendelkezett, de már behálózta a varázslóközösséget. A vihar előtti csend... abban van valami mélyen lappangó erotika, ami bármikor képes beindítani a fantáziámat.
Amikor Lolita felhatalmazott, hogy vezessem, előzékenyen nyújtottam felé a karomat. Ha elfogadta, úgy egymásba karolva indultunk a tágas terasz felé, nem telt bele két percbe, és már ki is jutottunk. A márványból épült tágas tér erkélyes volt, elegáns és privát egyben, ahonnan elképesztő panorámára nyílt rálátásunk.
Mélyet szívtam a friss levegőből, majd a zakózsebemből előhalásztam a szivartárcám. Pálcával gyújtottam meg, majd Miss Delacour felé kínáltam.
- Hölgyem... kéri az első szippantást? - tettem fel a klisének is beillő kérdést, de most kivételesen jól esett klisének lenni. Ilyen társaságban, ilyen kilátással, még ezt is túl lehetett élni. |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 09. 03. - 10:48:21
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
to; Miss Delacour
+16 - káromkodást és szexuális utalást tartalmaz Hogy milyen híresnek, vagyis inkább hírhedtnek lenni, azt jól tudtam természetesen. Fénykoromban sütkéreztem a figyelemben, a sóvárgásban, az irigységben, ami felém áradt. Az anyatejjel szívtam magamba, hogy több,izgalmasabb, gazdagabb, feljebbvalóbb vagyok másoknál. Na és persze erőszakosabb. Mert az erőszakot tanulni kell... Nekem legalábbis tanulni kellett... ellesni apámtól a fortélyokat, hogy hogyan is kell jól megkorbácsolni egy házimanót. Hogyan kell a beosztottakat szarrá kínozni, ha nem jól fektették be azt a `nehezen` megkeresett pénzt. Hogyan kell a nőket jó alaposan megbaszni, hogy aztán csillagokat lássanak, és ódákat zengjenek másoknak arról, hogy mekkora császárok vagyunk az ágyban. Még ha igazából nem élvezték, akkor is.
Mert a nőket már az elejétől be kell törni, meg kell velük értetni, hogy nekik az a jó, ha uralkodunk felettük. Ha sikoltoznak alattunk, még akkor is ha fáj. És nekünk is élveznünk kell, vicsorítanunk, kanos kutyaként szűkölni, akkor is, ha legszívesebben aznap este csak bekuporodtunk volna a fotelba egy vajsörrel. Ilyen a férfiak sorsa. Az aranyvérű férfiak sorsa. Az aranyvérű egyke férfiak sorsa.
Adamo persze nem hozta ezt az elvárást, igaz, neki vagy három nővére van, ha jól emlékszem. Nem csoda, hogy végül egy meleg fasz lett belőle, aki legszívesebben női ruhákban baszatta meg magát. Személyesen szerencsére nem kellett elszenvednem ezt a látványt, de a híre többszörösen eljutott hozzám, elég is volt ebből ennyi. Ha valami nem hozott soha lázba, az a női harisnyában pucsító férfiak látványa. Más fétiseim azért akadtak... adódtak... gyakran a helyzet szülte őket. Éppen az ilyen eseményeken. Ebben Lor volt a bűntársam, gyakran ő kezdeményezett, ő csábított bele olyasmikbe is, amik túlszárnyalták még a fantáziámat is. Ezek a képek... ugyan csak sejtették, hogy valójában milyen összejövetelek is voltak mindezek... Emlékképeim azonban jól megjegyezték és eltárolták a látványt... mely örökre elégedett mosolyt csalt arcomra, ha felidéztem őket.
A kötelesség szó, amit Lolita említett, akaratlanul is a fülemben csengett.
- Egy olyan nőnek, mint Ön különben, nem kéne kötelességekkel törődnie... - játszottam meg magam csak úgy szórakozásból. Különben valamelyest így is gondoltam. Azok az idők és eszmék, amiket apám anno belém vert, elég sokat árnyalódtak a házasságom alatt. Lorien erős, agilis nő volt... egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a szüleim gondolták. Ha tudták volna, milyen személyiség igazából, sosem engedték volna mellém. Egy femme fatale-t...amilyen nagy eséllyel ez a véla-leszármazott is volt. Mademoiselle Delacour.
- Higgye el, valójában nem olyan szórakoztató híresnek lenni - ezt most kivételesen tényleg így gondoltam, bár én jelenleg azért voltam híres, mert az aurorparancsnokság körözöttjei között voltam.
- Az ember még egy kávét sem tud nyugodtan meginni anélkül, hogy ne zavarják meg idegenek... - mondtam kétség kívül öntelt hangon.
- Ami Abramot illeti... hát azt nem csodálom, hogy zavarba hozta már, és gondolom itt nem csak a képeire gondol - csalfa mosoly, újabb korty a vörösborból, ami lassan elandalított. Meglepően jól éreztem magam most, kellemes volt a csevej, a bor és a kiállítás, amiből ugyan eddig csak egyetlen képet láttam, de ez nem zavart. Hogy ezzel a boszorkány is így volt e, abban nem voltam biztos... láthatóan zavarta a pohara, vagy az ital benne... de aztán egy adandó alkalommal csak sikerült letennie egy tálcára.
- Mintha csak azt várta volna, hogy megszabaduljon tőle - ugrattam finoman. Hogy mit is kerestem én az utóbbi években, Lolita kérdésére átfutott a kétely a gondolataim között. Mi jelentette az izgalmat? Valójában rá kellett jönnöm, hogy szánalmasan vissza kellett fognom a valódi igényeimet. Az alkohol, a nők és a luxus édes kevés volt. Nem voltam szabad, nem tehettem azt, amit akartam, úgy igazából nem uralkodhattam másokon..... de ha a föld alatt lassan mocorgó mozgalmunk végre megindul... nos, akkor ezek az idők megváltoznak. Alig vártam, hogy visszakapjam az életemet.
- Eléggé odáig vagyunk az adrenalint termelő szórakozásokért... a részleteket a fantáziájára bízom - nevettem fel lazán. Patrizióról például tudtam, hogy ha csak tehette, illegális hippogriff versenyeken repült. Ismét nem hazudtam hát.
Ezzel viszont úgy látszott, egyedül voltam, Lolita érezhetően nem mondott igazat az anyjával vagy az ittléte okával kapcsolatban. Zavart pillantása és mozdulatai legalábbis ezt tükrözték. Ha nem is voltam a legilimencia kifejezett mestere, ennyire azért jól tudtam olvasni az emberekből.
- Hogy őszinte legyek, van egy másik oka is az ittlétemnek. Le kéne bonyolítanom egy átadás-átvételt.
Újabb őszinte válasz, nem tudom, miért, de az este, avagy a vélavér ezt hozta ki belőlem. Valóban volt hátsó szándékom, kézbesítenem kellett egy borítékot az egyik vendégnek, akit úgy egy óra múlva kellett a kiállítás címadó képénél várnom. Videre in tenebris... A káoszból hamarosan megszületik az új rend. És én tárt karokkal fogom várni.
Ahogy vállaink összeértek, Lolita bájos mentegetőzésére negédes susogással feleltem.
- Ha Ön is úgy véli, mint én, hogy maga egy felfedezésre váró műalkotás - sokkal inkább, mint a falon itt jelenlévők - akkor valóban egyetértésben vagyunk.
Sima bók. Egyszerű. Az a fajta, ami bekúszik a bőr alá is.
- Egy kicsit kipirult a bortól...kimenjünk levegőzni? Ha rágyújtana, van nálam szivar... |
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 08. 14. - 10:08:53
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
to; Miss Delacour
Lolita jelensége meglehetősen összezavart, olyan volt, mintha cirka 23 évvel ezelőttre repültünk volna vissza. Abba az időbe, amikor megkértem szeretett mostohatestvérem kezét, tudva és vállalva, hogy apám és anyám ezért nagy eséllyel ki fog tagadni. Amikor mégsem így történt, az eléggé elbizonytalanított. Igazi bajt sejtettem a 'könnyed' dorgálás mögött. Sajnos igazam lett... bár ne lett volna. Mindössze egy év telt el az eljegyzés bejelentése után, mikor apám egy este sarokba szorított és szó szerint elrabolta tőlem az emlékeimet. Deliah pedig kénytelen volt végignézni, ahogy beleszeretek egy másik - a szüleim által jóváhagyott, dúsgazdag, aranyvérű nőbe - és elveszem őt feleségül. Csak tizenhárom évvel ezután jöttem rá az igazságra, amikor megtaláltam Deliah hozzám írt leveleit... amiket Lorien valami morbid önmarcangolás végett rejtett el a lakásunkban. A házasságomnak ebben a pillanatban vége szakadt, ugyan próbáltuk terápiával menteni a menthetőt, de sosem bírtam benne újra megbízni. Anyámék ekkor már nem éltek, így velük nem kellett megszakítanom a kapcsolatot, ellenben arra sem volt lehetőségem, hogy szembesítsem őket.
- Ön igazán kedves - pillantottam melegnek szánt tekintettel a szempárba, ami ebben a megvilágításban sötétebb volt az éjszakánál is. Volt valami rémületes ebben a nőben, még azon túl is, hogy a fiatal Deliah doppelgangere volt. Valami földöntúli és kegyetlen éra lengte körbe... és be kellett vallanom, ez meglehetősen tetszett nekem. Talán ezért is volt, hogy egy pillanatra megbántam, amiért kézfogás helyett nem csókoltam kezet neki.
- Elnézést... öhm... én nem annyira vagyok híve a kliséknek - húzódott ajkam gyilkosan sármos félmosolyba, esélyt adva rá, hogy ennek köszönhetően a nő szemet hunyjon a kihágás felett. Az Orsinik álcája azért volt tökéletes számomra, mert jól ismertem Domenico Orsinit, a jelenlegi duke-ot. Tudtam, hogy van egy unokaöccse, Patrizio, aki fizimiskában és korban is hasonlított Gabrielehez, így inkognitóm tökéletes volt. Mivel jártam már az Orsini birtokon, túlságosan zavarbaejtő kérdést sem tudtak volna feltenni nekem róla, ennek ellenére volt némi kockázat abban, hogy ismert aranyvérű család vérének adtam ki magam. Aki ismert, az viszont tudta, hogy én mindig szerettem a kockázatokat. Bizonyos értelemben pedig védett személyiség volt ez, hiszen egy duke örökösével szemben kevesebb kérdezősködést vagy szkepticizmust engedtek meg maguknak az emberek. Avagy a véla-leszármazottak. A Delacour név említésére egy pillanat alatt megvilágosodtam. Szóval ez volt az a sötétség. Az a nem emberi. Kirázott a hideg... volt már dolgom néhányszor véla-származású nővel... és kivétel nélkül rosszul sült el a dolog. Nagyot nyeltem. Gyorsan igyekeztem rendezni arconásaimat, hogy leplezzem a borzadást.
- Igen... ne aggódjon, nem veszített semmit. Már lejárt lemez vagyunk. Ám ezek szerint kegyed sem szűkölködik ismert rokonokban - újabb mosoly, újabb terelés.
- Sajnos még nem volt szerencsém találkozni vele, de évek óta csodálom a munkáit - hagyta el a számat az újabb hazugság. Nagyon is jól ismertem Abramót, ahogy a londoni sötét varázslók többsége, a Nagyúr aranykorának idején. Az, hogy a fényképész megúszta komolyabb felelősségre vonás nélkül, hogyan lehetett jelen olyan bennfentes eseményeken, mint amilyet ez a kép is ábrázolt... nos nem volt másnak köszönhető, csak egy kiváló ügyvédnek. Bár Mitch is mindent megtett volna értem, annyi kínzást és gyilkosságot, amit tanúkkal lehetett ellenem bizonyítani, képtelenség lett volna eltussolni azzal, hogy az imperióra fogjuk. Abramo csupán tükröt tartott világunknak, ki-bejárása volt benne... és ugyan mi, a Nagyúr hívei tisztában voltunk nézeteivel, a világ nagyrésze elől ügyesen titkolta, hogy maga is a vértisztaság híve... csupán a színtiszta tükröt mostanság görbe tükörként aposztrofálja.
- Én inkább azt mondanám, hogy Gravinában mindig az izgalmat keressük... Ha van kedve, egyszer nézzen be hozzánk. Lehet nem ért a művészetekhez, de ha az építészet esetleg közelebb áll önhöz, úgy a nerolai kastély talán kedvére volna. Na és... ha szabad érdeklődnöm, mi az a szívesség, melynek lerovásához ilyen hosszú utat kellett vállalnia? Ha jól tudom, Önök Franciaországban élnek...
Hideg korty a borból, várva a bódulatot. |
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 08. 10. - 16:40:02
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
to; Miss Delacour
Hogy a különleges mellett milyen jelzővel illetné a hölgy a képet, nem derült ki. Délibábom elterelte a szót. A haloványszürke fürtök, sötét, majd' fekete szempárral... szomorú, fájdalmas tekintettel, ami mögött, ha az ember jobban belepillant küzdeni, élni akarás van. Ilyen volt Deliah... és ilyen ez a nő is...Lolita. Szavai egy pillanat alatt rántottak vissza a múltból. Abból a delejes, sosemvolt illúzióból, ahol két kölyök szerette egymást. Ahol a nevetés előbbre való volt a rettegésnél. A kapcsolódás a hatalomnál. A könyvlapok a vércseppeknél.
Igen... egyszer... régen... én is ember voltam... mielőtt még szörnyeteggé tettek volna a körülmények. Persze nem lehet mindent a körülményekre fogni, nem is tenném... De Liah mellett egy másik ember lettem volna. Ez egészen bizonyos. Csakhogy az az ember nem születhetett meg. A lehetősége meghalt már abban a pillanatban, hogy anyám a karjaiba vett a Beckett kúria illusztris falai között. Abban a pillanatban, ahogy apám a legdrágább champagnet bontotta meg, mert fia született. Elsőre. Persze aztán már arcizma se rándult, természetes dolognak adta elő mindezt. Egy Beckett sosem okoz csalódást. Egy Beckett mindig győz, mindig mások felett áll. Mindezt az anyatejjel szívtam magamba. Sosem lehettem gyenge, kevesebb másoknál. Erőt kellett sugároznom. Leuralni másokat... és amikor Deliah Beckett belépett az életembe... vele ugyanezt kellett volna tennem. Csakhogy nem tudtam megtenni. Az egyetlen ember volt, akit őszintén szerettem. Ezt persze nem hagyhatták... El kellett őt távolítaniuk az útból. A gondosan, hideg fejjel megtervezett útból. Be kellett teljesítenem a sorsot, amit számomra alkottak, és semmilyen eszköztől nem riadtak vissza, hogy ezt megtegyék. Mindezzel nem is lett volna gond, ha aztán nem jövök rá, hogy a bolondot járatták velem... azt viszont már nem tűrhettem. Nem lehettem engedelmes gyermek. Azok után nem. Hiába, az ember nem lehet egyszerre szörnyeteg és megbocsátó is.
Döbbent arccal figyeltem a lelket kísértő arcot... mohón magamba szívva azt. Majdnem teljesen olyan volt, mint a tizenhét éves Deliahé... a menyasszonyomé. Ha sok dolgot is felejtettem azokból az időkből apám ármánykodása végett, az arcát sosem tudtam volna.
- Öhm... Elnézést... - ösztönös fejrázás, ökölbe szoruló ujjak. - Tévedtem... bizonyára összekevertem valakivel - erőltettem gyorsan magamra a korábbi magabiztos mosolyt, majd mintha mi sem történt volna az előbb, felé nyújtottam a kezem. Ha engedte, úgy a bézs öltönybe burkolt test laza eleganciával mozdult, hogy aztán egyszerű kézfogásban érjen véget az övével.
- Én pedig Patrizio vagyok. Patrizio Orsini - hangzott el a kitalált név, ami mögé mára bújtam. - Nagy tisztelője vagyok a fotósnak, Abramónak.
Igyekeztem azt az érzetet kelteni, hogy bennfentes vagyok, hogy még véletlenül se kérdőjelezzék meg a jelenlétem. Egy pincér ekkor lépett mellénk, fehér és vörösbort kínálva. A fehér után nyúltam, hogy aztán friss, gyümölcsös borral enyhítsek zavaromon. A háttérzaj meglehetősen idegesítő volt, jobb szerettem volna a csendet.
- Kegyed is szakmabeli, fényképész talán? Vagy csupán műkedvelőként van itt? - érdeklődtem a laza csevej álarca mögül szemlélve régmúltam immár nem egy, de két szívmelengető darabkáját is.
|
|
|
|
|
6
|
Karakterek / Lolita Delacour / Re: i can hear the sirens
|
Dátum: 2025. 08. 06. - 09:30:26
|
Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.
to; Miss Delacour
San Gimignano mindig is vegyes város volt... Varázslók és muglik egyaránt éltek itt. Volt egy már jól bevált szirt, ahova ilyenkor - ha új kiállítás nyílt a neves Roccia Nera galériában - hoppanáltam toszkán villámból. A szigorú előírások miatt nem lehetett egyenesen odahoppanálni. Innen gyalogosan közelítettem meg a galériát, s ahogy beljebb merészkedtem a hegy gyomrába, a távolban két hegymászó muglit pillantottam meg. Akaratlanul is megráncoltam az orrom. Azóta sem értettem, hogy tudnak a saját 'bűzükkel', gyengeségükkel, jelentéktelenségükkel együtt élni ezek a... lények.
Hiányzott a régi világ. A régi rend. Amikor a Nagyúr parancsára kedvünkre pusztítottuk ezeket a szerencsétleneket, visszarepítve őket oda, ahová valók... bele a pusztulásba. Nem maradt utánuk más, csak vér, mocsok és por.
Ide is azért jöttem, hogy a régmúlton nosztalgiázhassak. Bagni San Filippóban ugyan minden jót megkapott a testem, de a lelkemnek is szüksége volt a táplálásra. Egy ilyen kiállítás, amely ha nem is tisztelettel, de borzadással adózott emlékünknek... nos, be kell valljam, izgatottsággal töltött el.
Régen biztosan vértisztasághoz kötötték volna az efféle mesterművek megtekintését, most azonban sajnos már más volt az eljárásmód. Bárki számára megnyitották a galéria kapuit, akinek varázslóvér folyt az ereiben.
Saját arcomat nem vállalhattam erre a kiruccanásra, túlzottan kockázatos lett volna. Így hát Gabrielet, jól megfizetett inasomat kértem meg arra, hogy kölcsönözzön nekem arcot a mai napra. Jól esett elbújni a fiatal, sármos arc mögé, igaz amúgy sem panaszkodhattam, de most egy pohár százfűléfőzet hatására letagadhattam cirka húsz évet. Nem volt kellemetlen érzés. Gabrielet erre senki sem ismerte, Rómában találtam rá egy bárban. Egy végtelenül elszegényedett aranyvérű család sarjaként munkát, kimagasló fizetést ajánlottam neki, és ő élt a lehetőséggel. Sajnáltam, de közben meg is vetettem. Mily szánalmas, hogy egy okos, aranyvérű ifjúnak ily alantas munkát kellett végeznie.... A világ kifordult a négy sarkából. Ahogy magabiztos, hideg mosollyal arcomon, lassú léptekkel haladtam a képek között, elismeréssel adóztam a fotósnak. Bizony lebilincselően örökítette meg az aranykort... amit még Loriennel közösen éltünk meg. Érdekes, a szerző neve első perctől kezdve ismerős volt... de csak most, - ahogy a távolból megpillantottam az egyik képet - értettem meg, hogy miért is.
Abramo ott volt... - dermedtem meg a felismeréstől. A kép engem ábrázolt.... engem és Lort... ahogy maszk mögé bújva simultunk egymáshoz egy halálfaló estélyen. Lorien arcát csipkés, fekete, az enyémet ezüst, halálfaló maszk fedte. A zavar egy pillanat alatt átsuhant az arcomon.
Nem ismerhetnek fel... - mantráztam magamban, majd a kép előtt álló fiatal nő mellé léptem.
- Különleges felvétel - jegyeztem meg, a pasztell ruhát viselő nő felé intézve szavaimat, majd futólag rápillantottam. Az ereimben megfagyott a vér... Deliah nézett szembe velem... vagyis nem pontosan ő... de majdnem.
- Liah? - siklott ki ajkaim közül a döbbenet. |
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 10. 11. - 09:40:17
|
When old 'friends' meet in the new year  
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz
Akár hol is volt, a Sötét nagyúr talán most is rajtam tarthatta szemét, mert emberünk ahelyett, hogy rögtön közelebb jött és megölt volna... megkímélte az életemet. Hogy miért tette, jó kérdés, talán nem volt ínyére a gyilkolás. Én ebből az egészből csak annyit érzékeltem, hogy az a kibaszott nehéz súly, ami eddig a lábamat nyomta, megszűnt létezni. Ettől még az elviselhetetlen fájdalom és a furcsa zsibbadás megmaradt. Bár nem voltam teljesen magamnál, azért a fenyegetését érzékeltem. Válaszolni már nem bírtam, csupán elhaló nyögéseim jelezték az ismerős idegennek, hogy életben vagyok. A lángcsóva fellobbanását távoli zajként érzékeltem csak, aztán végleg megszűnt a világ. Hogy nem haltam meg, csak akkor konstatáltam, amikor újra jelentkezett az éles fájdalom. A szememet még nem bírtam kinyitni, de amikor megmozgattam a tagjaimat, egyszer csak Mitch szólalt meg mellettem.
- Nocsak, ki tért magához? Ezek szerint mégsem felejtettem el mindent a gyógyításról - mondta legjobb, és lényegében egyetlen barátom. Mitch különben tényleg elég jó gyógyító volt, a Nagyúr uralma és a háború alatt nem egy társunkon segített inkognitóban, ha az illetőnek kellemetlen lett volna a Mungóba menni. Mitch sosem volt halálfaló, de így is jó szolgálatot tett a Nagyúrnak és körének, mint protektor és önjelölt medimágus.
- Köszönöm... - siklott ki a számon a megkönnyebbült sóhaj. Bizony, nem egyszer húzott ki már a posványos szarból régi cimborám, és ha most nem lenne itt, valószínűleg már thesztrálokon lovagolnék a túlvilágon, vagy itt kísértenék a többi elcseszett, dolgavégezetlen szellemmel.
- Na és ki bánt el ilyen szépen veled? - kérdezte ugrató hangsúllyal Mitch.
- Redway, a sárvérű, akit még Gray kínzott szanaszét ezer éve. Elkaptam, hogy nehogy feldobjon a Minisztériumnál, de csak még több szart hoztam magamra, mert sikerült elmenekülnie... Engem meg... hát... látod... hogy leamortizált - végre futotta egy kis nevetésre is a mondat végén.
- Hát haver, te sem vagy már a régi, ha ilyen könnyen kicsinált egy sárvérű... - nevetett protektor barátom is mostmár jóízűen rajtam.
- Bocs, hogy késtem... ha időben ott vagyok, talán jobb mulatságot is találsz, minthogy sárvérűekre vadássz...Szerencsére megmarad a lábad, de pár napig még nem szabad ráállnod - vázolta a helyzetemet.
- Semmi gond... így is jól elfoglaltam magam, mint látod... Sajnálhatod, miből maradtál ki. Erős kezdés volt ez az újévre - eresztettem meg egy gyenge poént.
- Ha-ha. Na de bízzunk benne, hogy ez a Redway sem szeretne túl közeli kapcsolatba lépni a Minisztériummal... hátha jobb dolga is van, mint téged feladni... különben... elég gyorsan neki kell állnod csomagolni - tette hozzá, mire fájdalmas fintort vágtam. Máshoz sem volt kedvem, mint felszámolni itteni életemet, és új menedéket keríteni. De ha muszáj volt, nyilván megtettem. Ha valamihez nincs kedve az embernek, akkor azt kedvetlenül kell csinálni. Akárhogy is... valahogy most örültem ennek az égető fájdalomnak, akkor is, ha rohadt szar volt, mert azt jelentette, hogy életben maradtam... egyelőre.
Köszönöm a játékot!
|
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 10. 09. - 10:34:22
|
When old 'friends' meet in the new year
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz Szánalmas poénjára fájdalmas üvöltéssel vegyes röhögéssel feleltem. Kibaszott sárvérű... még van mersze itt poénkodni a nyomoromon. Ezek után tiszta sor, ha a kezem közé kerül, már nem kérdés, hogy megöljem-e. Sajnos a kábítóátok ezúttal nem találta el rendesen a tagot, sikerült arrébb másznia anélkül, hogy nagyobb kárt tettem volna benne. A kudarc csak tovább idegesített, abban reménykedtem, hogy esetleg befut majd Mitch. Neki ugyanis szabad bejárása volt a házba, miután évtizedek óta a bizalmasom volt. Gyakorlatilag az egyetlen, akiben megbíztam. Imáim viszont - mint azt tapasztalatból tudtam - ritkán hallgattattak meg. Ezért sem imádkoztam soha. Milyen értelmetlen szokás is ez a varázstalanoknál... Képesek azt hinni, hogy majd valaki, aki jóval felettük áll, megsegíti őket. Holott akinek egy csepp értelem is volt az agyában, átlátta, hogy aki mások felett áll, az magasan szarik az alatta lévőkre. Maximum arra használja fel őket, hogy rájuk taposva, még magasabbra kapaszkodjon azon a képzeletbeli létrán. Szívesen eltapostam volna most rögtönzött rabomat is, de a helyzet egyelőre egyáltalán nem nekem kedvezett. Nem láttam a célpontomat, és ilyen körülmények között felelőtlen húzás lett volna előmerészkedni most, hogy végre megfelelő fedezéket találtam. Ám az sem volt opció, hogy örökké így maradjak, akár a fűben lapuló agresszív törpe. Akárhogy is, mielőtt még kiötlöttem volna a nagy ötletet, egyszer csak megéreztem a füstöt... A sárvérű képes volt felgyújtani a függönyt mögöttem.
- Picsába! Aqua Eructo - céloztam be az égő függönyt a pálcámmal, hogy eloltsam a tüzet. Még csak az hiányzik, hogy az egész villát porrá égesse ez a senkiházi. A tüzet sikerült gyorsan eloltanom, de amíg a művelet elvonta a figyelmemet, nem vettem észre a következő veszélyt. Egy kibaszott hatalmas tárgy landolt a menedéket adó fotelon, és... a bal lábamon. Sebzett vadként üvöltöttem fel, egyelőre nem láttam a lábam, mivel a zongora teljesen eltakarta, de az alóla szivárgó vérből és a befogadhatatlan fájdalomból ítélve akár nyílt törés is lehetett. Most nem úsztam meg szárazon a helyzetet, és ilyen állapotban dehoppanálni sem bírtam volna, így hát nem volt más hátra, mint a leszámolás pillanata. Ha a közelembe jön a sárvérű, biztos lehet benne, hogy utolsó csepp véremig küzdeni fogok. Összeszorítottam a fogam, és vártam a döntését. Az biztos, hogy ebben a helyzetben könnyedén elmenekülhetett volna a nappali kandallóján át, de ha arra vágyott, sajnos simán ki is nyírhatott. Nem sok választott el már az ájulástól ebben a pillanatban. Különös, hogy a vérveszteség milyen játékot bír űzni az ember elméjével. Régi emlék villant be most, amint Deliah-val apámék könyvtárában olvasunk, meghitten nevetgélve egymás mellett. Egy kósza hajtincset simítok ki az arcából, s közben őzbarna pillantása a lelkembe ég örökre. Ez talán életem egyik legboldogabb pillanata lehet... és ilyen már a büdös életben nem adatik meg számomra, abban biztos voltam. Sem ha most, sem, ha vénségesen patkolok el.
|
|
|
|
|
10
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 09. 26. - 10:06:08
|
When old 'friends' meet in the new year
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz Elkövettem azt a kibebaszott hibát, hogy alábecsültem ezt a sárvérűt. Ahogy azt máskor is tettem már. Talán a pia ártott meg, vagy talán túlságosan elhittem, hogy itthon, a saját közegemben nem mer majd fellépni ellenem, hogy nyert ügyem van, hogy innen már csak darabokban jut ki. Ehhez képest miközben a különleges delíriumos főzetből öntöttem magamnak, a megszokott csend és rémület helyett idegesítő visszapofázást voltam kénytelen hallgatni. Felbasztak a szavai, de nem akartam magam ilyen gyorsan felhúzni, úgyhogy először csak hangosan felröhögtem a felvetésre, hogy perverz mutatványként azért hoztam ide magammal, hogy újév napján seggbe kúrhassak egy jót. Ha valami, hát ez soha nem volt jellemző rám, mindig is a nők híve voltam, ezt a környezetemben igencsak jól tudták.
- Csak szeretnéd, haver... Ellentétben veled, én nem vagyok elfajzott - csóváltam a fejem továbbra is mosolyogva, ám a mosoly egy pillanat alatt az arcomra fagyott, amikor a másik poharat készültem megtölteni.
- Mi a fasz?!!! - ordítottam fel hangosan, ahogy egyenesen a vállamba csapódott valami rohadt fájdalmasan. Először le sem esett, mi volt az, majd a pohárral és a bájitalos üveggel egyetértésben szanaszét repülő üveg- és fémszilánkokból összeraktam, hogy az apámtól örökölt antik órát törte ripityára. A vállam mellett az egyik tenyerem is erősen vérzett, a ruhámat meg átitatta az édeskés bájital, de most magasról tettem arra, milyen állapotban vagyok.
- Ez kibaszott drága volt, te tetves sárvérű! - üvöltöttem mérgemben, és közben gyorsan fedezékbe rohantam a zongora mögé, ami épp szemben volt a kanapéval. Az órát mondjuk lehet később még helyre lehet hozni, de most fontosabb dolgom volt. Ki kellett iktatni ezt a debilt. Igyekeztem valahogy elcsípni őt a szememmel, nem akartam esélytelenül szórni a varázsigéket. Kivártam egy darabig, pár néma percig a helyemen maradtam, aztán egy magas fotel felé rohanva, amint megpillantottam a célpontomat, megkíséreltem elkábítani őt.
- Stupor - adtam ki az utasítást, remélve, hogy a piros szikrák célba találnak. Akárhogy is, a manőver után ismét fedezékbe vonultam a padlizsánlila fotel mögé, ezúttal nem akartam elkövetni azt a szarvashibát, hogy alábecsülöm az ellenfelemet. Elvégre a pálcáját nem vettem el tőle, így könnyedén védekezhet, vagy akár végezhet is velem. Mondjuk ezutóbbit nem néztem ki belőle, de őszintén szólva szembe kellett néznem a ténnyel, hogy semmit sem tudtam erről a szerencsétlenről, leszámítva azt, hogy egyszer Gray alaposan megkínozta. Ha itt és most megölöm, lehet, hogy komoly erőkkel megpróbálják őt megkeresni, hisz még az is előfordulhat, hogy fontos ember. Persze az is lehet, hogy a kutyát nem érdekelné, és mindenféle következmény nélkül eláshatnám a kertben. Ami engem illet, a fájdalmas igazság az volt, hogy mindössze egyetlen ember tett volna erőfeszítéseket a gyilkosom megtalálása érdekében; és az Mitch. Ő bizonyosan igazságot szolgáltatott volna, még ha nem is a Wizengamot előtt, elvégre körözött, inkognitóban lévő halálfalók kiiktatásáért nem szokás senkit az Azkabanba küldeni, de jól tudtam, hogyha régi barátom a gyilkosom nyomára bukkanna, akár saját pálcájával is kész lenne igazságot szolgáltatni. Ha valami, ez a gondolat legalább megnyugtatott ebben a magamnak okozott, végtelenül elcseszett helyzetben. |
|
|
|
|
11
|
Általános / Játékkuckó / Re: paparazzi
|
Dátum: 2024. 09. 17. - 21:11:32
|
Láthatóan neked nem esik ugyanez nehezedre.A mindig akkurátusan öltözött Richard Madden
|
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 09. 17. - 21:02:51
|
When old 'friends' meet in the new year
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz Most, hogy rettegő barna íriszeibe mélyedek saját jégkék zsarátnokaimmal, érzem, ahogy elveszítem a kontrollt, és ahogy előtör belőlem az állat. Ha valamit, azt mindig is kéjesen élveztem, hogy mások rettegnek tőlem. Ettől hatalmasnak, erősnek, megkerülhetetlennek éreztem magam. Olyasvalakinek, aki több másoknál. Az elmúlt hosszú években ezt az érzést már-már elfelejtettem, hiszen mélyen el kellett temetnem még csak az emlékét is, aki egykor voltam. A gazdag, kivételezett helyzetben lévő aranyifjú halálfalóét, akinek elég volt pislognia, hogy bárkit és bármit megkapjon. Ebben a pillanatban, ahogy a csapdába esett áldozatnak eszébe jutnak szörnyű kínjai, szinte a lelke legmélyét szívom ki tekintetemmel, s pont mikor kimondja Gray nevét, eszembe jut az övé is.
Amit mond, azt egyébként elhiszem neki, látom rajta, hogy igazat mond. Bár nem vagyok igazán képzett legilimentor, azért az alapok mennek, és erősen kétlem, hogy ilyen helyzetben bejátszana egy hazugságot, pláne, hogyha valóban őt keresném, az a hasznára lenne. Elvégre olyan információt tudna felajánlani, ami kell nekem. Ám lévén, hogy ezzel nem rendelkezik... így első blikkre, ideje a következő fokozatra kapcsolnom. Nevetve megcsóválom a fejem, miközben a válaszát ízlelgetem.
- Lehet csalódást okozok, de nem Grayt keresem. Magasról szarok arra az idiótára - teszek rövid célzást arra, hogy tisztában vagyok érthetetlen döntésével.
- Egyszerűen csak nem akarok magamnak kellemetlenséget amiatt, hogy összefutottunk...Tehát drágalátos Mr. Redway, azt hiszem, nincs más hátra, mint hogy meginvitáljalak a birtokomra... hogy ott folytathassuk e magasröptű eszmecserénket - biccentem oldalra a fejem, ahogy továbbra is erősen nekiszegezem a pálcámat. Balommal megragadom a ruháját, majd egy pillanat alatt hoppanálok el vele a Bagni San Filippo fürdő mellett elterülő hatalmas villámba, amit természetesen avatatlan szemek nem láthatnak, s az általam eszközölt erős védővarázslatoknak köszönhetően belépést sem nyerhet ide senki Merlinfia az engedélyem nélkül.
Ahogy megérkezünk, egészen pontosan a tágas nappaliba, síri csend fogad bennünket. Nincs itt senki rajtunk kívül, csak a dekadens berendezés és a drámai hangulatfény, amihez mindig is jól értettem. Ez az első pillanat, hogy hagyom levegőhöz jutni kedves ismerősömet, mióta beléfutottam. A pálcámat elhúzom tőle, a grabancát elengedem, és szinte szívélyes mosollyal az arcomon teszem fel a kérdést.
- Nos, mit innál? Ahogy elnézem, jól jönne egy kis másnaposság elleni alkohol löket... de erősebbel is szolgálhatok akár... olyan fájdalomcsillapító szérumom van, amitől egy pillanat alatt elfelejted minden nyomorodat - nevetek fel kedélyesen, hogy aztán a nappaliban lévő klasszikus bárszekrényhez lépjek. Ha már Mitch felültetett, legalább kiélvezem, hogy új ivócimborám lett, elvégre csak thesztrál iszik magában. És különben is kell egy kis feszültségoldó, amíg kitalálom, mihez kezdek ezzel a szerencsétlennel. Persze az események felgyorsulhatnak, ha Redway nem veszi a tónus-váltást, és ellenkezni próbál... de az igen bosszantó fordulat lenne. Már egész megjött a kedvem egy kis nosztalgiázáshoz a régi szép időkről. Még ilyen alantas társaságban is. |
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 09. 06. - 12:19:14
|
When old 'friends' meet in the new year
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz Ahogy meglátom az ürességgel vegyes félelmet a szemében, rájövök, hogy valószínűleg elbasztam. Talán mégsem ismert fel... A picsába. Most már viszont késő visszakozni, előbb-utóbb akkor is leesik neki, ki vagyok, ha most még hirtelen nem vágta le.
- Azt nem hinném. Na gyere... nem fog fájni. Annyira - nevetek a gyenge viccen csak úgy merő szórakozásból. Mert megtehetem. Ha belegondolok, az is lehet, hogy azért rángatom el magammal, mert hiányzik az érzés, hogy rettegnek tőlem... Ahogy merev lépteit és döbbent arcát szemlelem, elönt az adrenalin. Igazából bármit művelhetnék ezzel a sárvérűvel, akár meg is ölhetném. Valószínűleg magasról leszarná mindenki. Különben miért kóvályogna itt egyedül, láthatóan másnaposan Volterra utcáin január elsején. Persze ha egészen őszinte vagyok, ezzel a gondolattal öngólt is lőttem. Én is pont ugyanebben a helyzetben voltam, mint ő. Senkit nem érdekeltem, senki nem tudott még csak a létezésemről sem, Mitchet, és az exmenyasszonyomat és exnejemet leszámítva persze. Deliah azzal a szerencsétlen roxforti tanárral hetyeg valahol, míg Lorien egyelőre képtelen volt elfeledtetni velem a hatalmas hazugságot, amivel a tudtomon kívül romba döntötte Del iránti odaadásomat.
Na de életem nőit most inkább hagyjuk is... Mitch hol a francban van, amikor szükségem lenne rá? Amikor meg kéne állítania? Hiába, ez már egy elcseszett nap lesz... és talán egy elcseszett év ismét... de a jövő sosem érdekelt különösebben, ha már itt vagyok, ideje kiélveznem egy kicsit a pillanatot. Túl régóta vagyok már száműzetésben... Ugyan Toszkána borai és női egy időre elvonták a figyelmemet a londoni történésekről, a Rend feltűnését azért észleltem én is. Egyelőre nem vettem fel velük a kapcsolatot, megakartam fontolni, érdemes lehet e csatlakozni hozzájuk. Az utóbbi időben sajnos egészen csendesek maradtak, így félő volt, hogy a bujdosásom tovább tolódik, mint azt terveztem. Már várható volt, hogy előbb-utóbb elpattan a húr és a keserédes tétlenséget nem bírom tovább elviselni. Nem vártam, hogy épp ma sokallok be, de mint tudjuk, Fortuna útjai kifürkészhetetlenek. Ahogy beérünk a sikátorba, hirtelen megállok, szembe fordulok vele és szabad kezemmel nekidöntöm őt a jéghideg kőfalnak. A pálcám immár a gyomrára irányul. Ideje felvilágosítanom, milyen szörnyeteggel is áll szemben.
- Hát, nem irigyellek, ha olyan haverjaid vannak, mint én... Tényleg nem rémlik, hogy magad alá hugyoztál, mikor Brandon Gray szanaszét kínzott? Ha jól emlékszem, akkor is valami hasonló helyen ébredtél másnap reggel, és épphogy csak éltél - vetem a szeme közé hidegen, mélyen magamba szívva a reakciót, amit szavaim kiváltanak belőle. Ha már a sors különös fintora ismét összehozott minket, hát jól elszórakozok vele.
- Mondjuk most sem vagy sokkal jobb színben, és még nem is értem hozzád... - mérem végig szarkasztikus mosollyal. Azt még nem döntöttem el, hogy végzek is e vele... Kivárok. Kíváncsian oldalra hajtva hallgatom a szavait. Hátha fel tud ajánlani valamit az életéért cserébe, amiért érdemes kihagynom a mámort, amit az avada kevada bizsergető érzése ad a tenyeremben.
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / When old 'friends' meet in the new year
|
Dátum: 2024. 08. 13. - 09:06:24
|
When old 'friends' meet in the new year
to; Mr. Redway
2005.01.01.
+16 nyomokban káromkodást tartalmaz 2005... január 1. Egy újabb elbaszott dátum, ami azt jelképezi, hogy mások örülnek az újrakezdésnek... Milyen szánalmas naivitás is azt hinni, hogy egyetlen másodperc alatt majd minden megváltozik. Attól még, hogy az óra elüti az éjfélt, a világ nem változik meg, és az emberek sem. Ugyanazokkal a démonokkal fogunk küzdeni tovább, ahogy azt én is teszem ma, Volterra utcáin részegen kóborolva. Az illuminált állapot segít abban, hogy kevésbé zavarjanak a varázstalanok. Egy üveg hipogriff erős lángnyelv után már egész bájosak, ahogy önfeledten nevetnek kicsiny mivoltjuk romjain, miközben én Mitchet várom. Lassan egy órája itt kellene lennie, úgyhogy kezdek türelmetlen lenni, bár ha belegondolok, a pontosság sosem volt az erőssége, hiába a magasztos protektori praxis. Az biztos, hogy jócskán le lesz maradva tőlem, ha egyszer majd megérkezik... bár tőle kitelik, hogy két húzásra lenyom egy üveg whiskyt, úgyhogy gyorsan behoz majd. Már ha megérkezik egyáltalán, és nem ragad ott az aktuális szeretőjénél. Ha így alakulna, egészségére, nem aggódom érte különösebben. Egész jól leköt a részeg, szórakozó tömeg, akik mind sötét, rémisztőnek szánt jelmezt öltöttek a mai napon, meghosszabbítva a tegnapi szilveszteri tivornyát. Volterrát a misztikum iránt rajongó csőcselék a vámpírok egyik ősvárosának tartja már régóta, ha úgy tetszik, ez a város imidzse, így hosszú szemfogak, csuklyák, vörös és fekete palástok lepték el a mai napon ezt az egyébként meghitt várost. Közeledem a kedvenc helyem felé, semmi extra, csak egy szépen megmívelt pad, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a toszkán szőlővidékre. Szerencsére a pad üres, így senkit nem kell lelöknöm onnan, majd miután helyet foglalok, rágyújtok egy szivarra. Ellazultan pöfékelek egy pár percig, belefeledkezve a látványba, majd a közeli mellékutcára terelődik a figyelmem, ahol egy magányos hegedűs játszik. Vézna, idős férfi, ránézésre nincs benne semmi különös... mégis, ahogy játszik, valahol mélyen megérint és elszomorít a zene, amit a vonóval csal ki a hangszerből. Az érzelgősséget azonban váratlan kép szakítja meg, egy férfit pillantok meg, ahogy megáll a vonós előtt... és hirtelen bevillan a múlt egy régi darabja.... Ahogy Gray élvezettel kínozza ezt a sárvérűt. Az indíttatására már nem emlékszem, igaz, akkoriban nem kellett sok indok ahhoz, hogy a társaim elhurcoljanak és megkínozzanak bárkit. Bár a kínzás sosem tartozott a kedvenc hobbijaim közé, ha a Nagyúr utasított, természetesen szó nélkül engedelmeskedtem. Nagyon más világot éltünk, szabadon garázdálkodhattunk, tettük a dolgunkat. Most pedig sunnyognunk kell, hogy túléljünk. Míg az emlék gyorsan lefut lelki szemeim előtt, egyszer csak azon kapom a férfit, hogy mereven engem néz.
- Ez nagy hiba volt. Nagyon nagy hiba... - suttogom magam elé, ahogy szinte látom, hogyan kattognak a fogaskerekek a világos fejbőr mögött, összerakva, ki is vagyok én valójában. Körözött halálfalóként nem engedhetem meg, hogy ez a senki feljelentsen, és beszámoljon rejtekhelyemről az auroroknak. A bajt meg kell előznöm...
Egy szempillantás alatt dobom el a szivart és érek oda a megkövült férfi mellé, hogy szorosan belekaroljak, hosszú köpenyem alatt az oldalához szegezve tiszafa pálcámat.
- Nocsak, kit látnak szemeim? Azt hiszem, ideje ünnepelnünk, öreg barátom... - sziszegem felé higgadtan, majd ha nem ellenkezik, úgy határozott mozdulattal megindulok vele, és egy közeli sikátor felé vezetem őt, hogy egy kicsit elbeszélgessünk múltról és jelenről...Ha bármivel próbálkozik, úgy abban biztos lehet, hogy nem hagyom magam egykönnyen lerázni. |
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Leonard B. Beckett / Re: April's fools on therapy
|
Dátum: 2021. 05. 13. - 12:32:23
|
to; Lorien
2002.04.01.
language! I knew that Lor will have some doubts about my plan which is honestly missing some details.
- And you think that would solve… the situation? - she asked, and if I wanted to be honest, I would have said, I'm not sure... but I aimed to convince Lor to give the plan a chance, not to be perfectly honest... we will get to that later when we solved the situation. So I simply said: - Yes... I think so - then for a short time, I didn't react yet to her other doubts, because I didn't know what to say... I had to think it through carefully. Of course, I couldn't promise her that my past self would decide differently than my present self... I was the same man and... I wouldn't take the unbreakable vow that I will choose her... I was never a religious person, but at this point, I could only pray that I would make the right choice... Which seemed obvious to me now: Lor.
I couldn't deny that a part of me still loved Deliah, because she was the very much opposite of me... a pure, spotless soul... who made me a better person back then... and at the same time, she was as cruel as me sometimes, if the situation required. And it happened a lot of times...
So Deliah had her place in my entire being, but I knew now, that she is the past... That Lor is the perfect woman for me not just in the present, but in the future as well. She always understood, encouraged, and loved me for who I am, and... she still blew my mind. I remembered the feeling that I felt for the first time I saw her. She mesmerized me... I felt a strong, insuperable desire to get her... in every possible way...
Now that I remembered the feeling, I answered, with a confident smile.
- I think you underestimate your power over me.
It was a big fat bluff, I don't deny... but I believed in that bluff with all my existence. The possibility to make everything right didn't only excite my imagination, but Lor's as well.
- How far could we… theoretically, travel back in time? Because if we truly want to fix this… We could try and snip this mess at its roots - she shared her idea with me, which honestly surprised me. I didn't think about this option, and it somehow scared me like hell... but on the other hand, it touched me... and it felt fucking... right.
- Well... we can go back as far as... we want... - I answered slowly, thinking about the changed scenario. What if... what if my love for Deliah was stronger back then than many years later, as I became Lor's loving husband... It could happen that if I knew the truth at the very moment Lor found it out... that I left our perfect life behind before it even started?
I felt terrified for this idea... but at the same time, I desired to put our relationship on new, crystal clear foundations. I was tired of "If"s... I simply wanted to make our dream life come true again. So I answered - maybe a little bit - rashly:
- If you really want to do this... me too...I think we deserve the possibility to make everything right... - I said, then took a sip of wine. We didn't specify the details after that... not just because we didn't want to talk it over at a restaurant, but I think we needed time too, to process this all incredible plan. I didn't know how we will figure everything out, the only thing I knew that we will fight hard until we succeed. So when Lor nailed the question to me, if she is my love again, I slowly stroked her flawless face with my fingers.
- Yes... Finally, I see clearly again that you are the Love of my Life... And You always will be... The cruel slut never existed... Everything I said to you was the delusion of an immature asshole...
Thank you for the game!;) |
|
|
|
|
