JOAN MARCIE MYLES



Ha szeretnél ide betehetsz 3db 100x100as képet a karakterről vagy bármiről

-Késtél.- Joannak szándékában állt válaszolni, csakhogy nagyapja megrovó tekintetében megcsillant, a lány összes elkövetett hibája, amit a nagyapja örömmel rázúdított minden egyes alkalommal, amikor találkoztak. Ugyan ezen alkalmak egyre ritkábbak voltak, de elég volt ahhoz, hogy Joan újra azzá váljon, akiben a becsmérlő szavak visszhangra találjanak, és ezzel együtt elindítsa azt a bizonyos folyamatot, ami miatt gyűlölte maga körül a világot.
- Tudom nagyapa. Sajnálom..- Magyarázkodásnak még csak elejét se tudja venni, nagyapja hanyag mozdulattal int. Joan pedig helyet foglal az ebédlőasztal másik végénél, ami hosszú, túlságosan is. Mintha kilométerekre ülne a nagyapjától, ami jelenlegi helyzetben nem is olyan nagy hátrány.
Joan feszes egyeneséggel tartotta magát, mintha ezzel akarná ellensúlyozni, azt a nyomasztó érzést, ami a szobából áradt. A bútorzat, haragos zöld, mélybarna, és fekete árnyalatban váltakozott. Hangsúlyozva a sötét színek amúgy is nyugtalanító hatását. Pontosan olyan érzést keltett, mint a lánnyal szemben ülő öregedő Roderick Myles.  Valaha volt auror, majd a későbbiekben a Mágiaügyi minisztériumban foglalta el hivatalnoki helyét, amit  kevésbé tartott méltónak magához. Túlzott önértékelésen alapult minden egyes cselekedete. Így nem csoda, hogy még a puszta gondolattól is leverte a víz, hogy az általa áhítozott tiszteletet, hírnevet a varázslók világában, más kapta meg helyette. Bármi is volt az oka az ilyen fajta önhittségre, minden jel arra mutatott, hogy okkal nem kapta meg ezen kiváltságokat. Roderick az a fajta jellem volt, aki többre tartotta a család hírnevét, mint a család tagjait. Így szinte kiszámítható lépés volt tőle, hogy amint egyetlen fia, Frank Myles megtagadta félvérüségét, Roderick magához híven cselekedett, azonnal kitagadta. Nem ismerte el fiaként, és lenézte azért, mert mugliként akarta tovább élni az életét. Míg a fia csendesebb életre vágyott, minden varázslatot nélkülözve, addig az apja mohón vágyta a dicsőséget, és azt ami szerinte megilletti. Joan számára ezek a megrögzött elgondolások, csak még antipatikussá tették a nagyapját.
-Olyan vagy, mint az apád, ő is mindig késett.- Joan nem felel, csak kifejezéstelenül nézz maga elé. Tudta, hogy az epés megjegyzéseivel, csak próbálja megtartani az irányítást, azt a hatalmat, amit még tud rajta alkalmazni. Viszont a lány nem csak abban hasonlított az apjára, hogy hajlamos volt elfeledkezni az időről, hanem igyekezett kitörni a köré épített határokból, amit egyazon személy testesített meg. Roderick Myles. A férfi elvárásai családja felé teljesíthetetlenné nőte ki magát, amivel környezetét csak még jobban mérgezte. Ettől az élettől menekült el a fia, és védte meg lányát Joan-t, ameddig csak tudta. Egészen mostanáig, amikor Joan válaszút elé érkezett.

Úgy gondolta, már így is elég nagy hibát vétett a Mágiaügyi minisztérium, hogy tagadásba menekült. Ezzel talán kényszerítve az embereket, ugyanerre a cselekedetre. Hibáztatni lehet őket érte? Joan maga se tudta, csak annyit, hogy a félelem sok mindent befolyásol, egy ember döntését illetően. Sok mindennel találkozott már élete során, habár még alig élte meg a java részét. De tudta, hogy az elkövetkezendő események mindenki számára előidéznek valamit. Ami vagy a rossztól való, vagy a zsigeri félelemtől, vagy tettvágytól, egy jobb világért.
- Elmész, erről nem nyitok vitát.- Nagyapja hangja arra utalt, hogy nem tűr ellentmondást, és úgy kapkodta össze a lány holmijait, hogy siettében a fele ki is esett a kezéből, amit összepakolt.
- Pont most? Amikor talán értelme lehet annak, amiért itt vagyok?- Joan nem mozdult, nem segített pakolni, a nagapjával próbálta felvenni a szemkontaktust, ám aligha sikerült.
- Nem lesz értelme az itt létednek akkor sem, ha meghalsz!- Roderick egyre türelmetlenebb volt, és habár Joan tudta, hogy nem az aggodalom beszél belőle.
- Protector vagy, rád a háború után lesz nagyobb szükség.- Mosolyodott el a nagyapja, amiben Joan felfedezett némi őrületet is, kapzsisággal egybekötve.
Végül, Roderick akarata szerint történtek a dolgok. Joan elment, és vissza sem tért, amíg vége nem lett a háborúnak. Viszont amikor visszatért, arra nem volt felkészülve, hogy a nagyapján még jobban kezdtek kiütközni az őrület jelei. Ahogy arra sem, hogy ezek után az önutálattal kellett mindennap megküzdenie.



[/b]
Az eső ütemet mellőzve koppan a cserepeken, mégis zsibbasztóan hat, Joan idegeire. Szakkifejezések, cikkelyek egymást kergették gondolat formájában.  Meredten nézte az előtte tornyosuló papírokat, amiknek egy részét már átnézte, mégis úgy érezte, mintha nem kapott volna semmi érdemleges információt belőlük. A fejében a dolgok teljesen más képet festettek le az ügyről, de a leírtak minden egyes elképzelésével ütköztek. Nem szabadna, hogy az érzelmei más irányba vigyék, és a tényeknek ellent mondva, makacsul ragaszkodjon az igazához, hisz neki nem ez a dolga. Hanem pont az ellenkezője, hogy még több mindennel alátámassza, a leírtak létjogosultságát. Mégis egyre biztosabb volt afelől, hogy most a rossz oldalon áll. Talán csak egy egyszerű megérzés, amire nem kéne hallgatnia. Protectorként kellene jelen lennie, nem pedig külső szemlélőként, aki magában ítéletet hozz, vagy éppen felmenti a másikat. Objektív szemléletre kell törekednie, hogy egy biztos lábakon álló, megrendíthetetlen vádat fel tudjon állítani. Valami mélyen mégis azt súgta, hogy ha megteszi hibát követ el. Ez a hang pedig egyre nagyobb teret hódított magának az elméjében. Az eső moraja sem tudta kizökkenteni, megállítani a kételyt, ami szépen lassan beitta magát a sejtjeibe. Minden egyes elolvasott sornál felmerült egy kérdés, ami nem éppen segítette a munka folyamatát. Nem a felmerülő kérdéseken kéne fennakadnia, hisz ő a másik oldalon állt. Az igazságérzete viszont más sugallt.
- Szedd össze magad.- dörgöli meg az arcát, miközben egy keserves sóhaj hagyja el az ajkait. Egyre többször tör rá az érzés, ami valószínűleg az apját is gyötörhette ebben a világban. Talán nem ide tartozik. Nem ez kéne, hogy legyen az életcélja. Joan mégis azt választotta, hogy alárendeli magát nagyapja kérésének.  Nem azért tette, mert meg akart volna felelni. Egyszerűen csak kíváncsi volt, mitől óvták ennyire a szülei.  Ő pedig még gyerek volt, amikor a döntését meghozta, amit a szülei tiszteletben tartottak. Döntésétől függetlenül, szüleivel szoros kapcsolatot ápol.
- Joan, minden rendben?- Az ismerős hang hallatára, nem rögtön kapja fel a fejét, igyekszik a vonásait rendezni, és egy könnyed mosollyal felnézni Rina-ra, aki több ideje figyelhette őt, az ajtófélfának dőlve. Tekintetéből aggódalom sugárzik,  amiből az is következett, hogy túl sokat fog kérdezni.
-Persze, jól vagyok, csak kicsit fáradtan.- Joan igekszik könnyed mosollyal válaszolni, ezzel biztosítva az ajtajába strázsáló nőt, hogy minden rendben. De Érezte, hogy a mosolya pontosan úgy festhet, mint akinek komoly fájdalmai lennének inkább, vagy legalábbis komoly erőfeszítésre volt szüksége, hogy ne üljön ki minden az arcára. Ritkán engedte meg ezt magának, a tárgyalótermeken kívül kellett általában hagynia önmagát. Ez nem volt másképp az irodában sem.
- Rendben, akkor most úgy teszek, mintha hinnék neked.- Hálásan bólint egyet a nő felé. Nem volt az a fajta, aki egy kávé mellett megosztja, hogy éppen mi nyomasztja lelkét. Ha munkáról volt szó, akkor végképp nem. Csak akkor beszélt, ha kérdezték, és akkor válaszolt, ha nagyon muszáj. Mélyebb beszélgetésekbe nem szeret bocsátkozni. Nem azért, mert valamit rejteget, egyszerűen csak úgy érezte, hogy meg tudja szavak nélkül is oldani a dolgokat, úgy hogy ne kellejen mást vele fárasztania. Minden vívódását egyedül harcolta meg. Mert ebben a világban egyedül volt, még ha olyan posztot is vívott ki magának, ami nem erre engedd következni. A következtetésekből még soha nem jutott senki semmire, mert csak találgatnak, belelátnak azt amit akarnak.
Talán ő is éppen ezt csinálja most? Találgat? Azt lát bele amit akar?
Ő maga is tudta, hogy nem Reginald Cobham neve befolyásolta, idézte elő a kételyeket, akárhányszor átolvasta az ellene felhozott tényeket. Hisz a férfihoz aligha kötötte bármilyen szoros viszony, egy pár együtt ebédelésen kívül. A megérzései voltak azok, amik nem hagyták nyugodni, amit nem engedhetett meg magának. Mégis túl makacsul ragaszkodott az aggályaihoz.