It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.
Let there be light

Cseng a fülem a hatalmas bumm-tól, káprázik a szemem a fénytől. Bár nem is tudom, kihez igazán, mert nem vagyok gyakorlott hívő, magamban azért vadul fohászkodom, hogy nehogy benn maradjon valaki a buszban. Még csak gyerekek - visong a fejemben a gondolat, és rohanok, egyenesen a lángok felé, ellőve még néhány vízsugarat.
- Sokan voltak még benn? - harsogom főleg a felnőttek felé, akik a parton fetrengő, kupacokban dideregve pityergő, elázott gyerekek között rohangálnak, mobilt keresnek, törött karokat és lábakat rögzítenek megfelelő pozícióba.
- Csak Silvie - érkezik a sírós válasz egy szájra szorított tenyér mögül. A tanárnő még a busz felé néz. Kicsit belerohanok a vízbe, a lépteim alól felfröccsenő cseppeket vérvörösre festi a tűz. A buszhoz szerencsére nem kell közelebb mennem. Megtorpanok, és irányt váltok, mikor meglátom a két alakot; egy nagyot meg egy kicsit a nagy karjában, odébb kikecmeregni a part homokjára.
- Jól vagy, Suzie? Clara? - hallom meg a kérdést és a nevem, és már ott is vagyok mellettük, csak az utolsó pillanatban fékezek, pontosabban levetem melléjük magam a homokba.
- Itt vagyok - fújom, és kapkodva a kezembe veszem a kislány kezét.
- Nem Suzie, Silvie... Szia Silvie, segíteni szeretnénk. Biztos nagyon megijedtél, de most már biztonságban vagy. Megsérültél? Fáj valamid? - A lány a fejét rázza, a szeméből további cseppek potyognak, amik már nem a tengerből származnak. Ösztönösen bújik oda az őt megmentő srác széles mellkasához, nem érdekli se a vizes ruha, se az ismeretlenség. Ő csak a másik test melegéhez, az erős szív dobogásához húzódik, és nem gondolkodik. Talán ő tud valamit.
- Nyugodj meg, aztán gyertek oda a többiekhez, most én is odamegyek, megnézem, mit segíthetek még - mondom, és próbálok megnyugtatóan mosolyogni. Pedig hamis a gesztus, láttam egy-két durva sérülést, szükség lesz a pálcára, és nem csak a felejtésátkok miatt. Nem az a legsürgősebb. Már pattanok is fel, de azért sebtében vállon veregetem az ázott srácot, és finoman azt tátogom:
- Te jól vagy? Szép volt… Majd gyertek. - Biccentek is a tömeg felé, aztán elinalok csontot forrasztani, artériát foltozni, és sebtében emlékeket módosítani. Egész rutinos vagyok már abban, hogy csak a mágia tényét töröljem, és egy ilyen balesetnél egyébként magától is előfordulhat, hogy az emlékek ködösülnek, kuszálódnak. Sean nem tudom, csatlakozik-e, de a kislány jól ráakaszkodik, nem úgy tűnik, hogy egyhamar hajlandó lenne elengedni. Azért előbb-utóbb biztosan.
Nem végeztem még mindennel, de az egyre közeledő szirénák óva intenek, úgyhogy megkeresem Seant. Még utoljára a kislányra fogom a pálcám.
- Csak egy pillanat, ne félj - dünnyögöm, és egy néma exmemoriammal belepiszkálok a fejébe, csak nagyon óvatosan. A kislány megint Sean közelségét keresi, próbálja megragadni legalább a kezét, ruháját vagy valamit. És végül neki mondja suttogva, a sós víztől kissé rekedten:
- Köszönöm.
- Csak a pálcát és a varázsaltokat felejti majd el. Rád emlékezni fog - magyarázom Seannak suttogva félénken, de azért mosolyogva.
- Le kéne lépni, mielőtt a mugli bajelhárítók ideérnek - mondom, aztán szelíden útnak indítom a lánykát a társai felé. Egy felnőtt kísérő gondjaiba is veszi, végülis elterelődik rólunk a figyelem. Kutatva Seanra pillantok.
- A szikla mögül hoppanálhatunk - teszem hozzá, és a szóban forgó jó kis fedezékre mutatok. A vörös-kék villogók megszínezik a sötét homokot és megcsillogtatják a tenger hullámait is. A legtöbb tekintet most arra fordul. Tökéletes pillanat lelépni. Elsietek a sziklák mögé, a srác nem tudom, akar-e jönni, vagy mit tervez, de azért sután visszafordulok felé.
- A kislány… Nagyon hősies volt, amit csináltál. Hallottam, hogy Suzie-nak hívod… - Inkább csak puhatolózok, kérdezni nem merek. Nem is tudom, miért akadok meg egy pillanatra emiatt egyáltalán. Talán csak mert érdekes, hogy egy kőrözött bűnöző, akitől magam is tartok kissé, egy bajba jutott kislánnyal ilyen jót tegyen.
- Ugye ő a húgod volt? Azt hiszem, Silvie most sokat köszönhet neki - mondom szomorúan, de rájövök, talán jobb nem piszkálni ezt a sebet. Az aggodalmam visszatér, és nincs is miért maradnom - ésszel legalábbis nem értem, miért húzom még az időt, bámulva a másik ázott hajjal keretezett arcába. Mégis fogva tartja még egy kicsit a tekintetem, de aztán, a folyamatos szirénavijjogás, a tenger morajlása és a vizes ruhámon átmaró fagyos szél hatására ráeszmélek, hogy nem szép dolog valakit így megbámulni, és értelme sincs. Mennem kéne, vagy menekülni? Egykutya. Fázósan keresztbe fonom magam előtt kezeim, és lesütött szemmel hátrálok egy lépést.
- Minden jót, Sean Westerfield - biccentem, és még egyszer rápillantok, hogy egy halvány, feszengős félmosollyal köszönjek el. Kezemben van még mindig a pálca, csak aprót mozdítok rajta, majd halk pukkanással hoppanálok tova.

Köszi a játékot!

It's a dangerous game we're playing



   


2001. Szeptember 28.

Let there be light

Ez a mai nap ékes bizonyítéka rá, hogy ha sokat üldözöd a bajt, az előbb-utóbb követni kezd, és maga is rád talál. Vajon Sean , vagy vagy valami más képében? Ezt még nem tudom akkor, mikor a tengerpartra érünk. Inkább csak érzem az illatát keveredni a sós-nedves fövenyével, az autók füstjével és a halsütő olajos, nehéz gőzével. 

A hajába túr, én meg próbálok nem összerezzenni, mikor felemeli a kezét. Inkább csak megfeszülök, nem mozdulok, de felkészülök mindenre. Megsérteni sem akarom, de jobb is, ha nem veszi észre. A barna haja feketének tűnik a szemerkélő esőtől a szinte fehér ujjak ekeként szántanak végig rajta, s mit ültetnek el vajon a barázdákba. Inkább visszavonulok egy kicsit, a korlát hűvös vasa jólesik, ahogy megtart.

- Vagy mind a kettőnknek, volt néhány elpocsékolt tonhalkonzerv a sikátorban szanaszét... micsoda pazarlás - mondja. Kicsit félrefordítom a fejem, úgy nézem. Viccel talán? Ha már ingyen hal, ott a Temze, csak ki kell belőle bűvölni... Próbálom kiolvasni a zöldes íriszekből, milyen gondolatok rejtőznek a csillogó tükrök mögött, próbálok nyugalmat erőltetni magamra belőle. És sikerül is, győz a jólneveltség, amit nem is tudom, le kellene-e vetkőznöm. De belemegy a meghívásomba, sőt, megint úgy válaszol, mintha próbálna humorizálni.

- Rég volt hogy kukázásra meghívtak volna - mondja, és elvigyorodik, én válaszul halványan, félénken elmosolyodom. 

- Hát, az előbbi konténerből ihletet merítettem - magyaráztam, és gondolatban hozzátettem, hogy mellé meg konkrétan egy nagy csomó szemetet is. Aztán a nyomába eredek a múltat célzó kérdésemmel. A kukáról is bevillannak emlékek, míg beszél. 

- Deeee, naná. Elvileg oda. Mert ismernünk kéne egymást?

- Hát… Egy kicsit - helyeslek halkan, szégyenlősen, mert hát végülis nagy az az iskola, és megsérteni se akarom, én nem pont az az arc vagy személyiség vagyok, aki emlékezetes szokott maradni egy-két futólag látás alapján. Nem is csoda,ha nem emlékszik rám. 

- Azt hiszem, három évvel alattunk jártál. Csak egyszer beszéltünk… Izé, amikor kaptad azt a büntetőmunkát. De nem tőlem! - tettem hozzá gyosran. Persze, láthatóan nem emlékezett már, régen is volt, és jó sok víz lefolyt a Temzén azóta, de mégis ki tudja? Ha egy gyerekkori sérelemért bosszút lehet állni, azt van, aki nem szalasztja el. De tényleg nem én voltam, hanem a prefektustársam, aki megszivatta őket, és amúgy nem ok nélkül.

- Tudod, a húgoddal együtt. Mikor csúnyán összebalhéztatok azokkal a mardekárosokkal. Kicsik voltatok, de alig tudtunk Titeket szétválasztani. Nekem beszóltál… Izé… Valami illetlent - pirultam el, mert ahogy beszélgettünk róla, az incidens egyre élénkebb lett. Hát konkrétan fogyasztásra ajánlotta bizonyos részét, ami egyáltalán nem arra való, na nem mintha ez nagy dolog lenne, azóta már hallottam cifrábbat is.

- A barátnőmnek meg a  fejére borítottál egy teli kukát, ami ott volt kéznél, azért büntetett meg végül is. Én nem akartam volna. Azt hiszem, te csak a húgodat védted. De egy hónapig varázslat nélkülkellett takarítanotok az iskola összes szemetesét - tettem hozzá kicsit bocsánatkérően, kicsit pedig sajnálkozva.

- Amúgy jó srácnak tűntél - akartam vigasztalni, de ahogy kiszaladt a számon, rájöttem, mekkora ordasnagy hiba is volt ilyet mondani, mikor ebben benne hangzott az is, hogy jelen állapotában mégsem látszik annak. Kikerekedett a szemem, és próbáltam kimagyarázni:

- Úgy értem, nem mintha… Szóval most is annak tűnsz… - habogtam, az utolsó meg már olyan átlátszó hazugság volt, hogy kínomban azt gondoltam, inkább visszamegyek a korláthoz, és a tengerbe ugrok elsüllyedni. - ...Csak meglepett mindenkit, hogy eltűntetek. Aztán pedig jövő évben mondták, hogy meghaltatok. Szóval sajnálom, bármi is történt - tettem hozzá próbálva együttérzőnek lenni, meg magyarázkodni a nyilvánvalót, de minek is, hiszen vele történt, biztos jobban tudja.

Nem tudom, hogy az utasok sikoltanak, vagy a kontrollvesztett jármű fékjei, de már csak a pördülést látom. Jó, hogy befogom a saját szám, hogy én ne sikítsak velük duettet. Vagy kórust. A sok rémült hang összefacsarja a szívem. Egy évig jártam a világot direkt az ilyen helyzeteket keresve, és már előtte is volt közöm veszélyekhez. Mégsem sikerült se megszokni, se megunni. 

Sean mozdul és ez térít  magamhoz a kezdeti megrökönyödésből. Meg is lepődök egy kicsit  - biztos ő az a bűnöző az össze taposott plakátról? Mert úgy tűnik, az én megmentésemen túl most egy második jótettet készül végre hajtani, nem törődve a kockázattal. Pedig a busz félig vízben van, félig meg lángol. Ő pedig olyan gyorsan mozdul, hogy én addig még a kezemben lévő pálcára se gondolok. De aztán igen, és hagyom, hogy a másik lendülete magával sodorjon. 

Valami osztálykirándulás lehet, ami itt vakvágányra futott. Iskolás gyerekek és néhány kísérő tanár ragadt a buszban. Az előbbi pördülések  alatt hasznos volt, hogy az itteni buszokon minden üléshez van biztonsági öv is, most, mikor lángolva lubickol a jármű, már kevésbé praktikus. A kaszni tropa,az ajtók beragadtak,az ablakok viszont szilánkos fogakkal tátonganak a borús éjszakába, a tűz fénye megvilágítja az üvegcserép-utat , amit a busz hagyott a homokon. Némely felnőtt már tuszkolja ki az ütött-kopott, kicsit véres  gyerekeket, ahol tudja. De a lángok egyre magasabbra törnek,  és benzinszag keveredik az iszapéhoz.

- Robbanni fog! - kiáltom Seannak rémülten, de ő már nagyon belevetette magát a mentő akcióba, és  közel jár a sikítozó kislányhoz, aki a busz hátuljában ragadt, beakadt biztonsági övvel, lángoktól  körülvéve. Próbálok nekik időt nyerni.

- Aqua eructo! - harsogom futtában, és igyekszem az egyre nagyobb vízsugárral legalább addig féken tartani a lángokat, míg Sean meg a kölyök a tengerbe kerülnek.

Az egész busz nagyja víz alatt van már, a legtöbben az utasok közül a parton dideregnek biztonságban, csak néhányan küzdenek még a szabadulásért. A busz alja -ami most felül fordul, minden igyekezetem ellenére berobban, s a tűz elharapódzva nyal végig a kilógó kaszni részeken,  meg a víz  hullámos tükrén.  Csobbanást hallok, remélem Sean  és a lány volt, aztán kivont pálcával én is rohanni kezdek,  hogy kiszedjem a víz alól, aki még a buszban ragadt.

It's a dangerous game we're playing



   


2001. Szeptember 28.

Félénken elengedem Seant, sőt el is hátrálok a közeléből, és lendületből nekidőlök a szemerkélő esőtől iszamos korlátnak. Hátunk mögött a sziklás, meredek part és végtelen, tenger hullámzik sötéten, előttünk homokos föveny terül el. Mögötte forgalmas, épp itt kanyarodó gyorsforgalmi úton robognak a mindenféle mugli autók, jövet fehér fénnyel vakítanak, távoztuk vörös fénnyel dereng. Az út mellett, nem messze tőlünk ezen a homokos kiszögellésen egy lebetonozott parkoló van, ahol pihenhetnek az utazók. Még egy kis, szakadt éjjel-nappali büfé is áll rajta, az ingyen mosdó mellett. Ki van elé dobálva néhány koszos, törött műanyag szék, asztalnak egy nagy, rozsdás olajoshordó, meg abba tűzve egy csicsás, rikító napernyő, ami valamennyire az esőt is fölfogja. Ettem itt egyszer. Olcsó és vacak, de meleg étel. Most is nyitva állt, égett olaj és halszag, meg sápadt lámpafény áradt belőle ki az éjjeli sötétbe. 

- Bocsánat. Nem tudom, miért ide hoztam magunkat. Kicsit halszagod van, lehet azért. Vagy nekem van - habogok esetlenül fintorogva, és felnézek az arcába nagy szemekkel, vajon mérges-e. Furcsa, mert épp a éjjel feketesége és az autók villogó fényei miatt most nem látom az arcát kirívóan sötétnek vagy gaztevőnek. Csak egy srác, aki segített nekem.

- Köszönöm, hogy nem köptél be. És hogy leszedted rólam a konténert... Meghívhatlak valamire? - kérdezem, fejemmel a büfé felé intve. Volt még a zsebemben egy kevés pénz, és a gyomrom korgása megint eszembe juttatta, hogy én se ettem már elég rég. Fölnézek rá, és fázósan keresztbe fonom magam előtt a karjaim. Rajta sincs sok felesleg, ami melegítené. És most hogy így elnézem, beugrik, honnan ismerős.

- Te nem a Roxfortba jártál?  - bukik ki belőlem a felismerés halvány szikrája, és egyre biztosabb leszek a válaszban. Amíg beszélgetünk, sorra száguldanak el mellettünk az autók, mígnem egy hangos fékvisítás vonja magára figyelmemet. Tátva marad a szám, mikor a turistabusz tehetetlenül kipördül a kanyarban, átforog a homokos mezsgyén, egyenesen a víz felé. A szám elé kapom a kezem, aztán Seanra pillantok, hogy ő is látja-e ezt, vagy a megviselt idegeim szórakoznak velem.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

Őzike szemeim kigúvadnak az erőlködéstől, és tehetetlenül pislogok az előttem tornyosuló fémre, ami kis híján agyonnyom.  Hiába, nem hatom meg, az ridegen, kíméletlenül présel a mocskos tégláknak, kiszorítva belőlem lassan az összes levegőt. A tenyereim nekitámaszkodnak a súlyos szerkezetnek, de semmi erő nincs bennem, hogy akárcsak megmozdíthatnám. A pálcám elejtettem az előbb, a lábamnál lehet valahol. Eddig nagyon vigyáztam, nehogy sarokba szorítsanak. Hogy keverednék ki magamtól? Sehogy, mint most se. Sose voltam igazán harcos típus, sose voltam tehetséges és erős sem. Az ügyeskedésem is csak addig tarthatott, míg fel nem fedeznek, míg el tudok futni. És most itt vagyok, és a sok szemét, amit én borítottam ki, végül megfojt. Megérdemlem talán? A mai napon biztosan.
Kínlódva nézek fel az égre, kapkodva levegőért, és tehetetlenségemben kicsordul egy könnycsepp szemem sarkából. Az épületek szigorúan magasodnak fölém, mintha azok is készülnének rámvetni magukat. Közöttük a sötét égbolt is alig látszik. Vörös fény villan, többször is, befestve a feketeséget. Kicsit a tűzoltó autó figyelemfelkeltő villogója jut róla eszembe, még gyerekkoromból, mikor láttam, bár nem villog sokáig. De furcsa csend áll be utána, olyan békés szünetszerű, amibe van esélyem belenyikkanni, hátha meghallja a másik.
- Gondolom minden vágyad itt megfulladni a szemét között - hallom a szavakat, de csak egy kérlelő tekintettel tudok csak válaszolni. Vajon meghatja, vagy hagy meghalni? Hiszen minden jel (de legalábbis a kőrözési plakát) szerint emberölő bűnöző.
Nézem a srác flegma arcát, szürkésszöld szemét, és azon gondolkodom, olyan, mint bárki más. Na jó, van a képén valami szomorú, sötét borongás, olyan baljós árnyék féle.
de első blikkre nem mondanám meg, hogy gyilkos lenne. Csak egy mogorva srác. Bizonyítéka annak, hogy az ember sose tudhatja. Amúgy ismerős is, kezd derengeni valahonnan az arca, ha az említett sötétséget leszámítom. Most, hogy engem éppen kihúz a kutyaszorítóból, főleg.
Engem, aki egyébként meg sem érdemli. Ahogy a szorítás megszűnik hirtelen, én tehetetlenül rogyok a földre. Hátammal a tégláknak dőlök, két tenyerem a mocskos betonon támaszkodik magam mellett a fal tövében, és zihálva kapkodok levegő után. Becsukom a szemem is egy pillanatra, és amikor kinyitom, a srác már egész közel hajol hozzám. Azért egy kicsit mégis ijesztő, nem ő maga, csak a tudat, hogy ő egy elég keresett gyilkos. Főleg így fegyvertelenül, a padlóra zuhanva nézni vele farkasszemet zavarba ejtő. Próbálom összeszedni magam, hátradőlök kissé, míg a fal engedi, és becsukom a számat, most már az orromon át fújtatok, egyre halkabban, felszegett állal. Igyekszek úgy csinálni, mint aki mégsem nyomorult annyira.
- Szar nap, mi?
Kínomban elmosolyodom egy kicsit, csak halványan, és biccentek egy aprót. Kedves, hogy kérdezi. Még egy utolsó, nagy sóhaj, és elég levegőm van egy rövid válaszhoz.
- Az… - válaszolom levegősen, felnézve a másikra, aki guggolva is mintha fölém tornyosulna. Átvillan bennem a gondolat, hogy: de tényleg, miért is segített ki a kutyaszorítóból? Ám közben meg olyan megértően kérdezett az előbb, hogy nem is tudom, mit várjak tőle.
Úgyhogy egyelőre nem engedek a mindenféle előítéleteknek, hanem míg döntök, marad az udvarias hála.
- Köszönöm szépen - mondom motyogva, és zavartan eltávolítok a hajamból egy csokoládépapírt. Aztán felveszem a pálcámat is, karnyújtásra volt a földön, majdnem a kezem ügyében. Próbálok talpra állni, de az aurorok felől halk, panaszos hang hallatszik, én meg majdnem újra elejtem a varázseszközt ijedtemben, és visszahuppanok a szutyokba. Kicsit azért megkönnyebbülök, hogy West - Westerfield? Szóval, hogy a srác nem ölte meg őket, de így viszont veszélyt jelentenek Rá is, meg hát Rám is. Végülis váratlan segítségem akad, megint, és pillanatok alatt talpon találom magam.
- Tiplizzünk le - mondja, és úgy emel fel a mocsokból a karomnál fogva, mintha aprópénz volnék, vagy valami egyéb, könnyű dolog. Megijedek egy kicsit, ahogy hozzám ér, mert ugye még mindig azon tanakodok, vajon mi szándéka van velem. Talán le kellene most lépnem. Az egyik gondolatom éppen ez, hogy itt hagyhatnám. Csakhogy még fogja a könyökömet, és farkasszemet néz velem. Az az érzésem támad, mint mikor az ember valami vad, harapós állattal találkozik össze. Sose szabad elfutni. Csak szép lassan, óvatosan hátrálni, pont annyira kicsinyenként, hogy ne indítsa be a vadászösztönt.
És közben meg segített is rajtam. Megértő volt. Mintha láttam volna már egy hasonló embert korábban, de nem tudtam hová tenni. Lazán indul el a két nyöszörgő auror között, pedig a sarkon túl szaladó léptek hangzanak fel. Nyilván más is hallotta a csetepatét, és a főúton futva érkezik az erősítés.
Elhoppanálhatnék egyedül is. Azt kéne tennem. Ő egy kőrözött bűnöző… De hamarosan én is az leszek. És nekem most segített. Néha nehéz jól dönteni, mert nincs igazán helyes döntés. És mégis könnyű, mert nem kell mindig gondolkodni. Ha akarok, segítek. Most szerettem volna.
- Exmemoriam - mondom először az egyik, aztán a másik pasas felé hadarva és közben sebtében rájuk bökök a pálcámmal. Így nem lesz tökéletes a felejtés átok, de nincs most idő vacakolni. Egy negyed órát teljesen elfelejtenek, ami feltűnő lesz, de talán nem tudják majd helyreállítani az arcokat meg a neveket a fejükben. Sean lehet, hogy hátranéz, míg varázsolok, főleg, mivel most én kapom el a könyökét, de csak finoman, inkább rásimítom az ujjaim, mintsem megragadom velük. Nem mintha ezzel önmagában feltartóztathatnám, inkább csak figyelemfelkeltésként. A főúton a felfordulás hangjai egyre közelebb érnek a sarokhoz, de nem várom meg, hogy kiderüljön, hány újabb auror vagy egyéb valakik érkeztek. Bocsánatkérőn pillantok a másik szemébe, aztán hirtelen elhoppanálok vele. A mágia nagyot ránt rajtunk. Először egy erdőben, aztán egyháztetőn bukkanunk fel, végül pedig egy tengerpartra érkezünk meg.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

- Senki - mondja a srác, én pedig tudom, hogy hazudik, rögtön, ahogy kilesek a konténer mocskos sarka mögül, és meglátom a sötétből kilépő auror arcát. Ő az, aki engem üldözött, és most mégis felismerés fut végig elszánt képén, ahogy a srácot meglátja. Ennek hangot is ad aztán, elég vészjóslón. Ki lehet ez az alak? Aggódnom kéne talán...
- Tök híres vagyok, tele a képemmel minden fal - állítja, én pedig először azt hiszem, viccel. Ezeken a falakon egy ideje csak a szeszélyre figyelmeztető tájékoztató plakátok, meg körözések vannak, amiket félig elmázolt  az eső. Csupa zord arcú alak, pont mint… ő, az egyik földön fekvő, szakadt plakáton. A betűk szerint Sean Westerfield. És nem kisstílű bűnöző, ezt így is látom, hogy nem állok le olvasgatni. A szemem még jobban elkerekedik, összepréselem a szám, nehogy kiadjak bármilyen hangot meglepetésemben. Az ujjam kicsit erősebben kapaszkodik a konténer rozsdás vaspántjába, ahogy újra kilesek.
- Everten Static! - Inkább visszahúzom a fejem, próbálom lenyelni a torkokban dobogó szívemet. Oda se merek nézni, csak bámulok előre kiguvadt szemmel, és a plakáttal nézek újra farkasszemet, míg a puffanások elhalnak. Mi a fenét csinálhat, pattogtatja a földön az aurort, mint egy kosárlabdát?
Ázott a papir, és meg is taposták. Van rajta keresztben egy lábnyom, de valóban ugyanaz az arc, mint aki épp az imént átkozott le egy aurort. Jó, hát igazából miattam... Kilöktem a zsarunak magam helyett, úgyhogy jófejség tőle. És nem mintha én jobb lennék, mert én meg elszaladtam a törvény embere elől. Előtte meg megöltem valakit. Jóindulatból. Mint tudjuk, a pokolba vezető út azzal van kikövezve.
Felfordul a gyomrom, most már nem csak a rémület miatt kapaszkodom a kukába, hanem azért is, mert a hideg, kemény fém érintése segít itt tartani magamat az ittben és mostban. Francnak se hiányzik a lelkizés.
- Oké,  most le is léphetsz! - harsan a srác - a körözési plakát szerint tehát Mr. Sean Westerfield - hangja, én pedig épp készülök kiskutya szemekkel előoldalogni, hogy eleget is tegyek a kérésének. Nyitottam a számat egy halk “köszönöm”-re, de alattomos fényvillanás következik, és Sean úgy vágódik bele a konténer oldalába, hogy az megkondul, mint valami büdös, mocskos gyászharang.
- Most megvagy, West! - reccsen rá egy számomra ismerős hang - csak egyszer hallottam, de sajnos jól megjegyeztem. Az az auror, aki utánam jött.
Újból támadásra emelte a pálcáját. Megbénítani akarta a kuka tövében fekvő alakot. Groteszk kép volt ez valahol, mert a bűnöző feküdt védtelenül a földön, a törvény elvileg jó embere pedig ádáz élvezettel kegyetlen képén a magasba emelte a pálcát.
Biztos, hogy velem van a gond. Miért próbálok megmenteni egy, a kőrözés szerint minden bizonnyal gyilkos alakot? Talán, mert egy másikat ma véletlenül megöltem. Vagy mert ő meg megpróbált megmenteni. Vagy csak mert nem bírtam nézni ezt az egyenlőtlen helyzetet.
Nem vagyok egy nagy csatamágus, egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor fordultam szembe nyíltan bárkivel. Csak addig érek valamit, míg titokban, muglik között bűvészkedek. Itt meg egy támadásra lendülő aurort kell feltartóztatni. És nekem milyen varázslat jut eszembe először?
- Exlukhops! - suttogom a konténerre mutatva. Sose voltam jó a teljesen néma varázslatokban, de abban, hogy ne vegyenek észre, annál inkább. A mágia nyomán a fémtartály okádni kezdi magából a mocskot. Röpködnek a szennyes pelenkák, rothadó ételmaradék, műanyag kacatok, miegymás. Egy konzervdoboz orrba vágja az aurort, de az már lendítette a pálcát, így végülis ellövi a tervezett átkot. Aztán még két másikat is útjára enged, de majdnem vaktában lövöldöz már, mert egy banánhéj teljesen beteríti a képét. Záporozik körülötte a szemetes tartalma. Nem tudom, a kőrözött srácnak sikerül-e elugrania, vagy hogy amúgy eltalálná-e, de a konténer ismét nagyott dörren, majd megadva magát a mágikus erőnek, hátrább csúszik néhány métert. Velem együtt.
Nagyot nyekkenek, ahogy a falnak taszít a jókora fémszerkezet. Nem kapok levegőt, moccanni sem bírok, úgy megbénít ez a szorítás, hogy még a pálcát tartó kezem se mozdul. Még jó, hogy nem törtem össze teljesen, de így is csapdába kerültem. Csak pislogok, aztán próbálok kivergődni valahogy innét, mielőtt megfulladnék. Közben azon gondolkodom, vajon az utcát beterítő mocsokhalom alatt vajon ott van-e valahol az auror meg a Westerfield nevezetű.

It's a dangerous game we're playing


 

2001. Szeptember 28.

Messzire mentem. Aztán visszajöttem. Visszajöttem? Elmenekültem Londonból egy időre, jártam a világ körül. Én, a szürke kisegér, hátam mögött egy mintaszerűen unalmas és egyhangú élettel, reggel nyolctól délután fél ötig tartó irodában seggeléssel, hirtelen belecsöppentem egy egész más valóságba. Erdőtüzek Ausztráliában, orvvadászok Afrikában, lerobbant kórházak Brazíliában. Csupa olyan helyzet, amivel a muglik vért izzadva küzdöttek. Én meg egy pálcaintéssel rendet raktam. Aztán futottam a helyi mágikus rendfenntartók elől. És imádtam. Megváltoztatott. Régen még a mágiatörténet órai puskázáson is leizzadtam, most lazán elsütök egy nonverbális átkot egy muglival szemben, ha arra van szükség. Nem főbenjárót - sajnos, de bár előbb jutott volna eszembe az imperio azon az estén… Mert a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve ugyebár.
Haza jöttem. Anyám miatt, meg mert egyszerűen vissza akartam. Valahol mélyen érett már a gondolat, hogy újra és újra a brit varázstársadalom orra alá dörgöljem, hogy mi a véleményem. Hogy mit csinálunk rosszul. Hogy milyen nevetséges, hogy ártatlan életeket hagyunk veszni, mikor egy hussba és egy pöccintésbe se kerülne megakadályozni a vesztüket. Úgyhogy meg is tettem ezt estéről estére, meg amikor csak nem foglaltak le az olyan mellékes emberi szükségletek, mint az alvás és az életfunkciók fenntartása.
Az is úgy indult, mint a többi éjszakai műszak. Ültem a rendőrautóban, amit varázslattal törtem fel, és szórakozottan hallgattam a rádióból szóló karattyolást. Szép aláfestést adott neki a szélvédőn doboló, szemerkélő eső. Ex-irodista lévén gyorsan megtanultam a rendőrségi kódokat, melyik milyen bűncselekményt, balesetet vagy veszélyhelyzetet jelent, úgyhogy már nem lapozgattam a könyvecskémet, amiben ezek voltak, ahelyett a két fakabátot tartottam szemmel, akik boldogan fánkoztak az utca túloldalán, egy gyorsétterem nagy, esőcseppektől csillogó üvegablaka mögött.
“Gyorshajtás… Koccanás… Tilosban parkolás…” Egyik se olyasmi, amire vártam. Ásítottam egyet, és újra az autó jogos tulajdonosaira nézvén eszembe jutott, hogy nem emlékszem, mikor ettem utoljára. Folyton elfelejtem. Bizonyságául ennek, a következő pillanatban is. A rádióból recsegve, kicsit élesebben szólt a diszpécser hangján egy szám, amit nem sokszor hallok, viszont határozottan olyasmi, ami érdekes lehet.
-  Fegyveres rablás - suttogtam a számsor jelentését, és nagyot bólintottam. A rádióból a hang mondta a címet is. Jártam már ott. Egy kis bankfiók az, nem messze az Abszol úttól egyébként. Lendült a pálcám, és már ott se voltam az autóban, nyomom se maradt. Hacsak az nem, hogy nyitva felejtettem az autó ajtaját, de talán fel se tűnik majd nekik.
A bankfiók épületének tetején bukkantam fel, aztán egy koppintással kinyitottam a tetőtéri ajtót, majd rohanni kezdtem lefelé a lépcsőházban.
Biztos voltam benne, hogy hamarabb értem ide bármelyik hatósági személynél. Edzésben lennék? Nem meglepő. Nem is szuszogtam, mikor leértem a földszintre, és egy, az ügyfélszolgálati teremre nyíló ajtó mögül meghallottam a fogvatartó hangját.
- … és ezzel a szarral idecsődítetted a zsernyákokat!
Egy nagy koppanás, múanyag és fém csörömpölése hallatszott a kőpadlón. Gondolom a támadó a földhöz vágta a szóban forgó mobiltelefont. Én csendben elismeréssel adóztam az ötlet iránt, hogy SMS-ben szólt az a valaki a rendőröknek, kár, hogy nem volt túl ügyes, és lebukott. Sebaj, ezért vagyok itt.
- Ezért veled kezdem a kivégzést, te kis…
Bár, pisztollyal hadonászó muglira még nem volt meg a bevett taktikám, de nem estem kétségbe. Talán meg tudom úgy oldani, hogy észre se vegyék, varázslat történt. A pálcám hamarabb lendült, mint ahogy a varázstalan lőfegyver emelkedett a magasba. A résnyire nyitott ajtóból elsuttogtam egy confundo-t. Aztán dörrenés. Sikolyok. Egy test a földre zuhant, nagy dobbanással. Sötétvörös tócsa növekedett a feje körül.
Én meg álltam az ajtó mögött, és nem értettem. Mellé kellett volna lőnie. A célpont mellé. Nem azzal pont szembe. Magával szembe…
A szám elé kaptam a kezem. Most komolyan megöltem valakit? Nem, magát ölte meg. De nem akarta, és a varázslatom miatt halt meg, mert rosszul sült el… Hát az nem kifejezés. Hátráltam iszonyodva, a fejem csóválva, próbálva kirázni az emlékképet a fejemből, de sokkal hatásosabban terelte el a figyelmemet az, hogy mögöttem halk pukkanás hangzott fel, és nekihátráltam valakinek, aki az előbb még határozottan nem volt ott.
Ballonkabátos, szigorú tekintetű pasas magasodott fölém. A kezében volt a pálcája. A hátam mögé nézett, láthatta is a jelenetet, de ha nem, hát a hangokból gondolom összerakta a képet. Aminek a része voltam én is, még mindig előre mutatva a magyalpálcával.
Nem vagyok jó párbajmágiában. Nem vagyok jó a hazudozásban. Csak egy dologhoz értek - menekülni. Egy hajszállal gyorsabban dehoppanáltam, minthogy ő a képembe vágta volna a maga stupor-ját. Hirtelen az Abszol-úton találtam magam. Ez jutott eszembe, talán mert az előbb gondoltam rá, hogy a közelben van. Meg itt talán el tudok vegyülni…
Nincsenek túl sokan a környéken. Máris felhangzik valami csetepaté, de kicsit még távolabb tőlem. Talán az én emberemet is eltéríti ez a hangos kis intermezzó. A fejemre húzom a kapucnit, próbálok halkan surranni a tornacsukámban a macskaköveken, és az első sarkon eltűnök, lekuporodok egy konténer mögött, úgy kapaszkodva a pálcámba, mint a fuldokló az utolsó szalmaszálba. Mert az elvek, az egy dolog, de az Azkabanban azért nem óhajtok vendégeskedni. Pedig technikaila az előbb megöltem valakit. Megöltem valakit… Majdnem összerogyok a gondolatra, halk, remegős nyikkanás tör fel belőlem.
Valaki közben bevágódik a sikátorba. Talán az auror? Az ujjaim úgy szorítják már a fényesre csiszolt magyalfát, hogy csoda, el nem törik. Muszáj összeszednem valami kis bátorságot. Elszánom rá hát magam, hogy kilessek a konténer felett, de nem az aurorral találom szemben magam. Egy srác az.
- Ez az én búvóhelyem, keress másikat. - Morcos, sápadt arcának érdekes kontúrt ad az esővíz csillogása meg a háta mögül érkező gyér világítás. Elfog az értetlenség, enyhe bosszússág, hiszen hé, én voltam itt előbb, és különben is… De rohanó léptek hangzanak fel szinte a sikátor bejáratánál, hirtelen sokkal közelebbről, mint eddig, gondolom előrehoppanált az illető a nyilvánvaló rejtekhelyt látva, mindjárt befordul a sarkon.
- Osztozzunk! - javaslatom inkább kijelentés, és kihasználva az esetleges meglepetését, a pólója nyakánál fogva berántom a srácot magam mellé. Kellemetlen közelségből bámulok az arcára, kicsit mérgesen, kicsit meg bocsánatkérőn. Főleg pedig kiskutya szemekkel kérlelőn, hogy lécci ne buktass le minket. De már késő.
- Tudom, hogy itt vagy! Gyere elő feltartott kézzel! - reccsen egy rekedt, szigorú hang a sikátor bejáratánál, én meg nem tudom, hogy ez az a tag-e, aki engem üldözött, vagy az, aki őt. Most már semmi más nincs a képemen, csak puszta rémület. Kétségbeesetten nézem a fiú arcát, aztán, bár nálam jóval magasabb, megpróbálom kilökni a búvóhelyről. Reméljük, ez az a tag, aki engem üldözött, és akkor őt talán nem bántja...

Hogy ki vagyok? Hogy lettem az, aki?  Ez hosszú lesz, kislány! De sebaj, ahogy nézem, úgyis bőven van időnk, míg az árvíz elvonul.

Életem története megegyezik annak a történetével, hogy hogyan lettem a varázsvilág kőrözött bűnözője. Jól emlékszem arra a pillanatra, mikor első ízben emeltem főbenjáró átokra a pálcám. Ez egy mugliismeret óra keretében történt egyébként, az első és egyben utolsó mugliismeret órán,  amin részt vettem. Titkoltam,  hogy varázstalanok a szüleim, ez akkoriban eléggé kényes dolog volt, és  gondoltam ezt a tárgyat felvenni jó alibi lesz. Nem, nem volt az, hamar kiderült.
A mugli foglalkozások voltak  az aznapi téma, azon belül is a tűzoltókról beszélgettünk. Olyan szinten távol állt a valóságtól, ami ott elhangzott, hogy hiába voltam szakértője a témának, én kezdtem földönkívülinek érezni magam.
- … Ha valami felgyullad, a muglik nem tudják maguk eloltani, hanem ezeket az embereket hívják, és ők lelocsolják vízzel, ami hosszú csövekből jön. Ennek hatékonysága persze kérdéses,  így sokszor harapódzik el a tűz, és csak nehezen tudják megállítani. Nem ritka, hogy egy kis balesetből katasztrófa lesz, és emberéletek vesznek oda a felelőtlenségük miatt.
- Mekkora bénák - röhögött szemtelenül egy srác,  valahol a hátsó sorokban.
- Szerencsétlenek- sopánkodott a mellettem ülő lány. A professzor pedig az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulásokat egyszerűen elengedte a füle mellett. Tudom, hogy nehéz dolga volt. Egyszerre kellett megküzdenie a tudatlansággal, az előítéletes neveltetéssel, a divatos gonoszkodással. De attól, hogy megértettem, azért még nem fogadtam el. Felháborított. Úgy nőtt bennem a düh,  mint ahogy a szikra lobbantja lángra a felhalmozott avart - kezdetben alattomos füstölgéssel, titkon a levelek rejtekében, míg hirtelen fel nem csapnak a lángok.
- Ezek az emberek azzal is foglalkoznak, hogy macskákat hozzanak le különböző magas helyekről, fákról,  háztetőkről… - folytatta a tanár. Míg én azon bosszankodtam, hogy a professzor nyilván egy mugli gyerekeknek szóló képeskönyvből készült az órára, addig újabb gúnyos és lesajnáló közbekiabálások hangzottak el.
- És hogyhogy nem ragadnak fenn? Ebbe is belehalnak néha? Micsoda ostobaság… - És hasonlók. Meg nevetgélés. Végül nem bírtam tovább.
- Mivel nekik nincs varázserejük, ez nem vicces, se nem szánalmas! Igenis komoly dolog! A tűz hamar, egy szempillantás alatt is embermagasra csaphat, berobbanhat, futótűzzé válhat, körbevehet kisgyerekeket, egész falvakat - okoskodtam közbe emelt hangon, próbáltam visszanyelni az indulataim, ami valljuk be, így tizenévesen, személyes indíttatástól is fűtve nem sikerülhetett. Azért akkor még próbálkoztam.
- De nagy szakértő valaki! - Újabb gúnyolódás, mondhatni kihívás. Nem volt divat akkoriban a varázstalanok mellé állni - de mit is beszélek, minek itt a múlt idő? Most sem az.
- Miért nem oltják csak el egyszerűen? Minek gyújtanak akkor tüzet? Nem is tudják, mit csinálnak, mint a gyerekek, jobb lenne, ha nem nyúlnának hozzá… Nézik bambán, és még többen odamennek meghalni? - És így tovább.
- Akik ezzel küzdenek, megmentik az életveszélyben lévő embereket! Pedig nincs semmi fegyverük a természet erői ellen, csak a puszta kezük és a leleményességük! Ők mágia nélkül is hősök, ti meg azzal se! - csaptam az asztalra. Azt hittem, meggyőzhetem őket. Hogy megértik, ha jobban átlátják… Akkor még nagyon naiv voltam. A teremben csend lett a kirohanásom után, de csak egy pillanatig. Aztán ahogy a tűz is robbanhat egy alattomos szikrából, úgy öntötte el a termet a vad nevetés.
- Hősök, aha... - vinnyogott az a szemétláda a hátsó sorból. - Szájhősök! Semmik. Értéktelenek és szerencsétlenek, nem is kár értük...
Dühömben felpattantam a padból, úgy perdültem hátra, hogy jól megnézzem magamnak, ki ez a barom, sőt hozzá vágtam a tintatartómat. Persze nem találta el azt a kerek képű seggfejt; a kis üvegcse a feje mellett röpült el, és szilánkokra robbant a falon. A kék folyadék lassan, lustán kezdett folydogálni a föld felé. A srác vére is ilyen színű lett volna, ma már épp ilyennek  képzelem. A nevetés hangzavarrá fokozódott. A professzor tehetetlenül dühöngött.
- Elég legyen! Nincs dobálódzás az órámon! Micsoda boszorkányhoz méltatlan viselkedés ez?! Badarság, honnan is tudhatná maga, milyenek a tűzoltók és milyenek nem?
- Igenis bátor emberek! Hősök! Tudom, mert apukám is az!- bukott ki belőlem. Sokan elcsendesedtek, én meg prüszköltem felindultságomban, mint egy kovácsfújtató, amivel a tüzet szítják. A kezem ökölbe szorult. A pálcám felé siklott.
- Persze, egy hős! Hőscincér, mint te! Alantas, ostoba…
Ennyi. Elöntötte a vihar az agyam. A kezem magától nyúlt a pálca után, és a legrudvább átkot harsogtam keresztül a termen, amit csak ismertem. Legalábbis, amiről úgy tudtam, hogy ismerem. Zöldfülű kis boszorkánypalánta voltam, honnan is ismerhettem volna?
- Abraka kedavra!
Néma csend lett. A pálcám hegye a kis patkány szívére irányozva remegett, de nem történt semmi. A többi diák vagy tátott szájjal bámult, vagy a szája elé kapta a kezét. Néhányan meg inkább gyanakodva, akik a zsivalyon át hallották, mit is mondtam pontosan. A professzor összehúzott szemekkel, értetlenül méregetett. Sokáig azt hittem, (és el is borzadtam tőle), ha helyesen mondtam volna a varázsigét, indulatomban megöltem volna azt a hülyegyereket. Persze, ma már tudom, hogy nem. Akkor még nem tudtam volna ezért ölni.
A többiek is rájöttek, mekkora hülyeséget mondtam és csináltam. A nevetés újra fellobbant, még harsányabban, mint eddig. Én már nem dühöngtem, csak füstölögtem némán, kontrasztban a társaimmal. A jelen lévő tanerő próbálta túlharsogni a ricsajt:
- Ezért ötven pont a Hugrabugtól! És menjen az igazgatói irodába, azonnal!
Végül nem csaptak ki. Nem itt lett belőlem a mágikus társadalom ellensége. Egy évre elég büntetőmunkát kaptam, kiderült, hogy sárvérű vagyok, megkaptam a kellemetlenségeket, amik ezzel jártak, de az ügy szép lassan feledésbe merült. Én is eltemettem magamban. Sokat tanultam belőle. Ez csak az első, bizonytalan lépés volt afelé, hogy a rendszer ellen forduljak, s tovább nem is ebbe az irányba mentem.

Évekkel később történt csak az igazi elfordulás, addig egyszerű, unalmas életúton jártam. Az iskolában ezután a kínos eset után csendes, mintaszerű diák voltam. Szerény, de elfogadható eredménnyel végeztem a Roxfortban, majd a Godrikon, alkotmányjogi szakon. Aztán dolgoztam a Minisztériuban, jelentéktelen kis aktatologatóként, mint egy igazi, csehovista szürke egérke. Megismerkedtem egy fiúval, nem volt eszetlen boldogság, nem volt nagy a tűz, de éppen biztonságos mértékűnek tűnt egy életre. Házasság, gyerekek, csendes és átlagos élet. Ez volt előttem. Csak semmi veszélyes.
Ez is egy volt a megannyi színtelen szombat estéből, amit a szüleimnél töltöttem. Aznap akartam bemutatni a szüleimnek Edet, a páromat. Illetve nem akartam, de erősködött, és hát minden szombat estét náluk töltöttem, gyermeki kötelességtudatból, így ideje volt már, hogy ő is megismerje őket. De nem beszélgettünk sokat. Olyan sablonosan kínos első találkozás volt.
A vacsoraasztalnál ültünk, hallgatagon. Ed feszengett, én falatoztam fásultan, beletörődve, hogy nem egy nagy nap a mai. Sem.
- Még egy kis borsópürét, valaki? - udvariaskodott anyám, és csak úgy, puszta kézzel kínálta körbe az ételt. És a saját kezével mozgatta a szedőkanalat is, nem mágiával. Ed bambán bólintott. Nem volt éppen mugligyűlölő, de láttam, hogy bámul mindenen, mint a ma született borjú. Most is a tévével szemezett, ami halkan, de mindig szólt a szüleim ebédlőjében, villódzó, kellemetlenül színes fénnyel világítva be a szürkésen otthonos nappali részt.
- Nálatok nincs tévé? - vakkantotta apám mintegy mellesleg. Nem tudom, amúgy akarta-e barátságosra a kérdést, de nem sikerült. Nehéz héten volt túl, sokat kellett dolgoznia, borúsan és fáradtan turkálta csak az ételt. Enyhe füstszag lengte körül, ahogy mindig, hiába zuhanyozott. Ez már a bőrébe itatódott, ahogy a vélemény is a mágustársadalomról.
- Tessék? - kérdezte Ed. - Elnézést, nincs. Még sosem láttam.
Ahogy muglit sem - de ezt csak én tettem hozzá gondolatban. A szüleim meg mágust nem láttak egyébként, rajtam kívül. Össze kellett volna kötnöm a két világot itt, emellett a hétköznapi vacsoraasztal mellett, de szó, ami szó, nem csináltam valami jól. Ez a gyakorlatban nehezebb ügy volt, mint a munkahelyemen semmitmondó papírokat tologatni.
- Nincs is benne sok néznivaló - rántottam meg a vállam, próbáltam derűsen legyinteni rá.
- Csupa borzalom. Balesetek, árvíz, földrengés, ámokfutás, bűnözés - morgott az öreg.
- Ez sajnálatos - sétált bele a csapdába emberem gyanútlanul.
- Az. Főleg, hogy megelőzhető lenne.
- Apa, ne kezdd megint - sóhajtottam fel.
- Még egy kis pürét, valaki? - próbálta anyám menteni a menthetőt, de a próbálkozása hiábavalónak bizonyult.
- Ez tény. Emberek halnak százával, és hiába volna egyeseknek hatalmában, hogy tegyenek ellene valamit, nem tesznek. Sőt, egyenesen tilos tenniük. Vagy ami még rosszabb, ügyet se vetnek rá - biccentett fejével a meglepetten pislogó fiú felé. Szegény Eddie, abban a pillanatban ő volt az ártatlan, tudatlan kisebbség, és mi a marakodó bennfentesek. Szokatlan lehetett neki.
- Már megint ez a nóta? Mondtam, vigyáznunk kell, hogy ne derüljön ki a titok. Törvény is van rá. Különben káosz lenne.
- Káosz? A háborúitok tán nem okoznak káoszt? A nemtörődömségetek mellett talán nem történnek tragédiák, amik elkerülhetőek volnának? - Anyám finoman rásimította a kezét apám karjára, de az ellökte, ahogy a tévé felé bökött vele, amiben most a híreket közvetítették. Valahol földrengés volt, romokat mutattak épp.
- Nem én hozom a törvényeket - tártam szét a kezemet tehetetlenül.
- De nem is próbálsz változtatni rajtuk!
- Nem vagyok senki se, hogy…
- Boszorkány vagy! - csapott az öreg az asztalra. A tányérok ugrabugráltak egy kicsit, anyám ijedten pislogva átölelte a borsópürés tálat, Ed zavartan félrenézett, de most véletlenül sem a képernyő felé.
- Varázserőd van! Mi értelme, ha nem teszed vele azt, ami helyes? - szegezte nekem a kérdést az öreg, a végét már csak csalódottan morogva. Összefacsarodott a szívem. Ő nekem a hősöm volt, de neki én csak csalódás. Próbáltam felvértezni magam a szavai ellen, hogy ne haljak bele. A harag volt az én pajzsom, mindig is.
- Ez nem ilyen egyszerű… - sóhajtottam bosszúsan. - Nem tehetek meg akármit. Azt akarod, hogy bűnöző legyek? - tettem hozzá.
- Pont annyira bonyolult, amenyire megbonyolítjátok! Ha értelmetlen halálokat és pusztítást megfékezni Nálatok bűncselekmény...
Az idillnek nem nevezhető, élő csendéletet egy csúnya, éles hangú pittegés szakította félbe. Jól ismertem e hangot, végigkísérte egész gyerekkoromat. A szolgálati csipogó olyan egy ügyeletes tűzoltónak, mint a katonáknak a hadba hívó kürt. Apám egy mordulással fejezte be a függőben hagyott mondanivalót, és felpattant az asztaltól. Rácsodálkoztam a változásra, ahogy a megfáradt, zsémbes öregemberből egy ilyen egyszerű, semmiség hang milyen könnyedén varázsol az asztal fölé magasodó fürge, izmos férfit. Pedig nincs is benne semmi mágia. A szemében mégis olyan láng lobbant fel, ami előtt nem áll meg egyetlen köznapi tűzeset sem.
- Muszáj, Ralph? Egész héten túlóráztál. És hétvége van - cincogta anyám, bár ő maga is tudta a választ.
- Nem úszod meg ezt a beszélgetést. Innen folytatjuk legközelebb - fordult felém édesapám. Felnéztem rá, ahogy széles, erős vállával fölém magasodott. Elszánt ember volt mindig is, makacs és igazi jellem. Én meg fintorogtam rá. Tudtam, hogy amit mond, az úgy is lesz.
Ő elsietett, mi folytattuk a vacsorát. Anyámmal csacsogtunk valami jelentéktelen dologról, amire már nem is emlékszem. Eltelt pár perc, vagy néhány óra? Nem tudom. De Ed figyelme egyszerre újra a tévére kalandoztott, ami most tűzvörös villódzásával töltötte be a szobát.
- Nézd! - bökött oldalba. - Ez nem itt van a közelben? Valami tanya ég. Lovak, meg tehenek, rengeteg széna és faépületek. Nem ezt láttuk idefelé jövet?
Én először szórakozottan pillantottam oda, anyám rutinosabb volt. Egyből hangosított a távirányítóval. A fiúm eltátotta rajta a száját, azt hitte, ez valami olyan varázslat, amit ő nem ismer. És ó, milyen igaza volt, s mennyi varázslatot nem ismer se ő, se a hozzá hasonlók!
- A tűz eredete ismeretlen, a tűzoltóság jelenleg is a megfékezésén és a bent rekedt család kimenekítésén dolgozik. Még nem tudni, sikerül-e...
Óriási robaj hallgattatta el a kommentátort. Az élő közvetítés hátterében az egyik nagyobb épület - a lakóház - abban a pillanatban roskadt magába. Anyám ugyanígy követte, egy pár pillanattal később. Azt hiszem, Ed látta el, nem tudom, mert ahogy összeraktam a képet, azonnal dehoppanáltam.

A mágiának köszönhetően egy pillanat alatt értem oda, ahová apám és tűzoltó társai csak értékes percek alatt tudtak. Tudtam, hol kell kibukkannom, ismertem a környéket, mint a tenyeremet. Mégis, egy pillanatra azt hittem, elvétettem, és a pokolban kötöttem ki. Nagy pelyhekben hullott a hamu, mindenfelé izzott a száraz fű, Lángoló sörényű lovak és izzó szőrű marhák rohangásztak fel-alá bőgve-visítva a sötét éjszakába húzva fénylő csíkokat. Nyomukban lángra kapott a világ. Nagy hanggal összedőlt egy újabb épület, talán egy istálló. Kisebb bámész tömeg gyűlt össze, egyöntetűleg jajdultak fel. Nem törődtem velük, én nem jajongtam. A lakóház romjai felé rohantam. A maradványokat még mindig vadul emésztette a tűz, úgyhogy gondolkodás nélkül rántottam pálcát, aztán belevetettem magam a gomolygó füstbe. Amit apám mond, az úgy is lesz. Nem úszom meg a fejmosást, tudtam én. És úgy is lett.

Újra eltelt egy kis idő. Tartoztam ezzel a beszélgetéssel.
- Nem felejtettem el, hogy van egy befejezetlen beszélgetésünk. Sajnálom, hogy idáig tartott eljönnöm hozzád... - mondtam csendesen, és letérdeltem a hóba. Nagy pelyhek kavarogtak körülöttem és a fejfa körül. Mintha a hamu lett volna arról a borzalmas éjszakáról, amikor utoljára láttam apám. Csak fehérebb volt, tisztább, jegesen jóleső.
- … De most itt vagyok. És befejezem helyetted. Minden szavadra emlékszem. Ha értelmetlen halálokat és pusztítást megfékezni Nálatunk bűncselekmény… Hát képzeld, bűnöző lettem - mosolyodtam el, és leereszkedtem a sarkaimra. Az ölembe tettem a kezeimet. Volt rajtuk néhány sebhely, ki-kibukkantak a rongyos, lyukacsos kesztyű alól. Bizony az idő és az élet foga több nyomot hagyott rajtam, mint gondoltam volna. Tűz és jég, szél, potyogó törmelék és üvegszilánk, aurorok átkai… S főleg, rengeteg megmentett élet.
- Legutóbb egy vulkánkitöréssel hadakoztam. Majdnem otthagytam a fogam, tudod? De azok az emberek megmenekültek. Közben sokat gondoltam Rád. Eszembe juttatott Téged a tűz, és a hála. Arra használom a tehetségem, amire mindig is szeretted volna. Remélem, tudod ezt, és örülsz - sóhajtottam. Apró, fehér ködfelhő lebbent fel ennek nyomán előttem, aztán szétoszlott a fagyos szélben, ahogy a korábbi életem is.
- A Minisztérium nem nézi jó szemmel, de ne félj, vigyázok, nem kerülök gyakran a szemük elé. Hála Neked, beláttam, hogy választanom kell; vagy azt teszem, ami helyes, és megszegem a tövényt, vagy nem teszek semmit. Nem vagyok többé szürke kisegér, nem vagyok jelentéktelen már, és nem vagyok jókislány. Sajnálom, hogy nem láthattad. De pont, ahogy szeretted volna. Nem fizet jól, folyton bújkálok, néha nagy botrányt csinálok, de tudod… Ez jobb, mint nem tenni semmit. Igazad volt. Sokkal, sokkal jobb. 

- Nos, ez vagyok én. Jól elbeszéltük az időt, elnézésedet kérem ezért. Már annyiszor elmondtam ezt a történetet, hogy egész hosszúra nyúlik. Tessék, egy csoki - kacsintottam bocsánatkérőn a lányra, aki szorosan mellettem ült a fenyőfa ágán. A kezébe nyomtam a zsebemből kivett édességet, ő pedig egyben a szájába tömte. Felettünk a sötétszürke, viharos égbolt, alattunk hömpölygött még az áradás, saras folyamként, épületek törmelékét, félig szétzúzott bútorokat sodorva magával. A kislány alig tizennéhány éves lehetett, és felváltva bámult hol engem, hol a pálcám, hol meg a talpunk alatti áradatot - nagyjából egyforma arccal. A sártól már megszabadítottam, és a ruháját is megszárítottam, de érezni lehetett még rajta, hogy lélekben olyan, akár egy elázott kisveréb. Lenyelte a falatot, aztán nagy levegőt vett. Finom mosollyal bátorítottam.
- És… Most kitörlöd az agyamat, hogy ne emlékezzek Rád? Aztán visszaviszel a szüleimhez? - kérdezte félősen. Megnyugtatólag karoltam át a vállát, és közelebb húztam magamhoz.
- Csak egy picit módosítok az emlékeiden. Nem fogsz emlékezni se a varázslatra, se az arcomra. De igen, visszakapnak a szüleid, ne félj - tettem hozzá, és megint átjárt valami kellemes, forrástalan melegség. Hirtelen nem volt olyan szürke se az ég, se a lábunk alatt zajló katasztrófa. Ma is azt mondják majd a mugli hírekben, hogy csodával határos módon nem volt halálos áldozat. Egy család ma is visszakapja a kislányát. És mire kiderül, hogy itt jártam, és közbeavatkoztam, rég messze járok majd. Tán csak nem én vagyok a varázslótársadalom legnagyobb ellensége, hogy egy ilyen apró kis csíny miatt kergessenek meg hanyatt-homlok. Van néhány auror, akinek a bögyében vagyok, de egyelőre előttük járok pár lépéssel.

Clara nem egy tipikusan feltűnő jelenség. Elsőre átlagosabb az átlagosnál, nyugodt, de kedves természet, visszafogott humor, nem hangos, de nem is hallgatag társaság. Bármiről szívesen cseveg, de mélyebb dolgokba nem szívesen megy bele, és magáról sem igazán beszél, inkább hallgatóság. Nem a bátorság a legszembetűnőbb erénye, és magát nem is tartja annak, inkább óvatosan elszántnak. Mégis lazán vág bele hajmeresztő dolgokba, nem fél sem természeti erők tombolásától, sem puskagolyótól. Azért a nyílt konfrontációt nagyon igyekszik kerülni ugyanúgy, mint a színre lépést. Inkább a háttérben maradva szeret belekavarni az eseményekbe, ameddig lehet. Nem kifejezetten éles eszű, de jól feltalálja magát. Ritkán dühös, de vannak dolgok, amikért elönti a pulykaméreg. Csak a legkivételesebb alkalmakkor veszti el a fejét, de másokat érintő vészhelyzetekben soha. 

Átlagos mugli család, bár a korábbi felmenőktől több mágus is leszármazott, de másik ágon. Claranak vannak  rokonai, az anyjának a testvére és családja, illetve a nagyszülők testvéreinek családjai.

Főleg olyan bűbájokat ismer, amik segítik a munkáját. Védő varázslatokat, a természet erőinek irányítását, átváltoztatásokat használ. Támadó varázslatokban átlagos, de jól tudja álcázni magát és nagyon ért az amneziáláshoz.  “Felhasználói szinten” érdekli a történelem és a rúnák, számmisztika.Bájitalokhoz kevésbé ért.