 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Múlt / Zsebpiszok köz / Re: Vakegér
|
Dátum: 2021. 01. 05. - 19:29:12
|
Reunión
2001.11.20. 18:00
Elliot
Nem akartam annyiban hagyni ezt a bálvány dolgot, de annyira nem fűlött a fogam ahhoz, hogy találkozzak ezzel a pasassal. Az sem tűnt viszont jó ötletnek, hogy Elliot egyedül menjen, még a végén valaki tényleg kivágta volna a szemét. Nem hiszem, hogy szemek nélkül akart volna élni az élete hátralévő részében. De mindegy, ettől még gyanús volt ez az egész és nekem tényleg nem sok kedvem volt most bajba sodorni magamat. Mintha nem lenne éppen elég bajom meg Elliotnak sem éppen rózsás az élete gondolom, de a bálvány témát azt meg kell oldani. Mi ketten tudunk csak erről, szóval nekünk is kell lezárni a dolgot.
– Van egy viking kelyhem, ami érdekelné pápaszemet. Szóval, ha azt felajánljuk neki, szerintem van rá esély, hogy azért cserébe megadja a szükséges információt és még a szemem is helyén marad. – mondta Elliot, ez valahol megnyugtatóan hangzott, de én nem voltam olyan magabiztos, mint ő.
– Egy kehely? Ennyi kell neki, hogy leállítsa magát a szemeddel kapcsolatban? –kérdeztem és felvontam a szemöldökömet. – Talán vigyünk neki valami mást is, hogy még véletlenül se akarjon semmi olyat tenni, aminek az lenne a vége, hogy szem nélkül kell majd hazavinnem téged – tettem hozzá, nem mintha találkozni akartam volna a családjával. Nem ismertem egyetlen ismerősét vagy rokonát sem, de jobb is volt ez így. Végül is ha azt nézzük csak „munkatársak voltunk.
– Eléggé érdeklik a középkori cuccok. Szenvedélyesen gyűjti őket. – mondta Elliot és ez jó kiindulópontnak tűnt, hogy én is be tudjak szerezni valamit addig, míg sor nem kerül a nagy találkozásra.
– Jól van, majd szerzek neki még valamit a kehely mellé, hogy jól le tudjuk fizetni és daloljon mint egy kismadár. A bálványt viszont inkább ne hozd magaddal, mert akkor biztosan megpróbálná azt megszerezni. Nem tudhatjuk, hogy másra milyen hatással van az a cucc. – mondtam, aztán beleittam a lángnyelvbe, ami még ott volt előttem. Nem mondom, hogy mindent megterveztünk száz százalékosan, de volt egy kiindulópontunk. Az a fazon pedig megadhatta a kérdéseinkre a válaszokat, nem igazán volt más választásunk, minthogy odamenjünk, beszéljünk vele és el tudjuk pusztítani a bálványt.
– Mikor akarsz odamenni? Nincs idő megtervezni komolyabban ezt a témát, szóval essünk rajta túl. Mondd meg mikor és ott leszek a patkányos helyen. – mondtam és közben reménykedtem benne, hogy Elliot legalább ennyire túl akar esni ezen a témán, mint én. Nehogy meggondolja magát a végén, hogy mégis megtartja a bálványt, mert annak biztosan csúnya vége lenne. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Zsebpiszok köz / Re: Vakegér
|
Dátum: 2020. 12. 19. - 09:27:16
|
Reunión
2001.11.20. 18:00
Elliot
Elliot sok hasznos dologra rájött, de még így is úgy éreztem, hogy a felét sem tudjuk annak, ami ezzel a bálvánnyal történt. A Démonok megtestesülése – milyen hülye neve van, bár tény és való, hogy igenis illik rá. Akárki is akarta fegyvernek használni az tudta, hogy tökéletes fegyver lenne belőle, konkrétan szerintem tömegeket lett volna képes megölni vele. Egy ilyen pici tárgy és mégis rengeteg problémát okozhat, hogyha rossz kezekbe kerülne. Számomra most már egyértelmű volt, hogy a legjobb az lenne, hogyha valahogy végül el tudnánk pusztítani a bálványt.
– Sajnos nem volt módom felvenni a kapcsolatot Johnnyval… illetve egyszer összefutottunk, de megfenyegetett, hogy kivágja a szemem, ha nem adom neki oda a bálványt. –mondta Elliot vigyorogva, bár nem tudom, hogy annak miért örült, hogy valaki ki akarta vágni a szemét. Mindegy, vannak furcsaságai.
– És ennek ennyire örülsz? –kérdeztem, de nem vártam rá választ, helyette inkább megittam a lángnyelvem maradékát és félretoltam a poharat.
– Elvihetlek a Patkányfészekbe, hogy beszéljünk vele… de ha egy késsel közelít az arcom irányába, akkor meg kell mentened… világos? – kérdezte Elliot.
– Nyilván –bólintottam. Elliot lehet, hogy nem így gondolkodott, de végül is társak voltunk. Mármint ebben az ügyben azok voltunk, mert együtt találtuk meg bálványt és együtt csináltuk végig az egész szenvedést Dél-Amerikában. Igazából ezt leszámítva nagyon hiányzott Dél-Amerika, de most nem volt időm erre gondolni, mert más problémáink voltak. – Tényleg azt hiszed, hogy ez a Johnny haverod tud nekünk valami újat mondani? Csak mert a magam részéről nem hiszem, hogy megbíznék valakibe, aki megpróbálta kivágni a szememet –tettem hozzá, bár volt egy sejtésem, hogy Elliot nem véletlenül akart hozzá fordulni. De sajnos az az igazság, hogy valószínűleg igenis tudhatott valamit, amit mi nem.
– Igyunk még egyet, ezt rendesen meg kell tervezni –sóhajtottam fel végül és aztán intettem a csaposnak, hogy hozzon még lángnyelvet, lehet egy egész üveggel kellett volna kérni ehhez.
Igazából tudtam, hogyha meg is tervezzük részletesen, hogy hogyan megyünk oda, akkor is majd valami bajba keveredünk. Mindenesetre mindent meg kell tennünk az előkészületeket illetően, nehogy Elliot szemek nélkül térjen vissza a családjához. Azt hiszem, akkor engem is mindenki meg akarna ölni majd, mert én sodortam veszélybe. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Zsebpiszok köz / Re: Vakegér
|
Dátum: 2020. 12. 12. - 10:18:20
|
Reunión
2001.11.20. 18:00
Elliot
Valahogy nem lepett meg, hogy a bálvány milyen bonyodalmakat okozott azon a kiállításon, amiről Elliot mesélt. A transzba esett boszorkányok és varázslók látványa nem volt elképzelhetetlen, hiszen én is éreztem annak a gonosz kis bálványnak az energiáit. Furcsa, hogy Elliot és én végül is nem kerültünk nagyobb bajba mikor megtaláltuk. Az még furcsább, hogy azóta sem történt semmi extra, azon kívül, hogy persze fura érzés, ha a közelben van a bálvány.
– Egy jelentéshez jutottam hozzá, ami azt állítja, hogy a bálvány... itt konkrétan a Démonok megtestesülése címmel illetik... – magyarázott tovább Elliot, én pedig figyelmesen hallgattam, hogy milyen titkokat sikerült megtudnia a bálványról. Közben kiterített elém egy darab papírt, ami a szóban forgó jelentés volt. Kicsit közelebb húztam magamhoz a gyűrött papírdarabot és megnéztem a jelentést magamnak. – Szóval a Démonok megtestesülését elrabolták 1923. január 7-én. – tette hozzá, miközben a magam részéről sokat nem tudtam kivenni a nehezen olvasható betűkbúl. 1923-ban az emberek még nem arra törekedtek, hogy minden olvasható legyen azt hiszem.
– Ez akkor sem magyarázat arra, hogy hogyan került Dél-Amerikába és ott is az amazóniai őserdő közepére –mondtam elgondolkodva, de volt egy olyan érzésem, hogy ebben Elliot is egyet érthet velem. Végül is az ilyesminek oka kellett, hogy legyen, nem? Dél-Amerika innen nézve a világ másik vége, az őserdőben pedig ki akarna megkeresni egy gonosz mágikus tárgyat? Hát éppenséggel én, ha megbíznak vele, de ezt 1923-ban még senki sem tudta. – Szerinted nem furcsa, hogy éppen ott bukkant fel? –kérdeztem, majd ismét ittam egy kortyot.
Igazából nem tudtam, hogy Elliot mit látott bele ebbe az egészbe vagy mit akart belelátni. Nekem az tűnt fel, hogy valaki vagy nagyon meg akart szabadulni a bálványtól, vagy elrejtette a bálványt, hogy később használni tudja valamire. Ha Elliotnak igaza volt abban, hogy ez a kis cucc tényleg akár fegyverként is használható, akkor ez az utóbbi gondolat nem is tűnt annyira lehetetlennek. Egy varázsló vagy boszorkány aki bosszút akar állni valamiért éppenséggel pontosan tudta volna, hogy hogyan használjon fel egy ilyen fegyvert. Vagy lehet, hogy nem tudta volna, de akkor is fel akarta volna használni és talán nagyobb katasztrófát is okozott volna vele, ha végül használja.
– A megbízód… vajon ő honnan tudta, hogy a bálvány ott van az őserdőben? –kérdeztem és felnéztem Elliotra, várva, hogy válaszoljon. Persze, könnyen lehet, hogy fogalma sem volt róla, de most őszintén, nem gyanús ez az egész? Oké, ha azt nézzük elég régen volt már ez a kalandunk, azóta sok dolog történt, de mégis úgy éreztem, hogy a megbízásnak meg mindennek oka volt. Lehet, hogy ez paranoiás gondolat volt, de szerintem akkor is igazam volt. Ettől viszont egy pillanatra kirázott a hideg, hiszen, aki megbízta Elliotot, az azt is tudta, hogy én elég jól ismerem Dél-Amerikát. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Zsebpiszok köz / Re: Vakegér
|
Dátum: 2020. 12. 01. - 17:49:38
|
Reunión
2001.11.20. 18:00
Elliot
Elliot végre megérkezett és már alig vártam, hogy beavasson mire jutott a nagy kutatással. Nem tudom igazából, hogy mennyire érdekelt ez a bálvány téma – persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem egy érdekes varázstárgyról van szó. Mert érdekesnek érdekes, csak éppen rohadtul veszélyes is és ezt nem igazán tudtam hova tenni egyelőre. Találkoztam már veszélyes tárgyakkal és annak soha nem volt jó vége. Elliot mondjuk ebben biztosan jártasabb nálam, én legtöbbször családoknak segítek megtalálni elveszett dolgokat, azok pedig nem mindig szörnyűek.
Elliot semmit nem változott a legutóbbi találkozásunk óta, de ez annyira nem lepett meg, végül is kb. csak egy hónap telt el. Mindenesetre jó, hogy a Vakegérbe nem hozta el a gyerekét azt hiszem. Nem éppen gyerekeknek való ez a hely, még akkor sem, ha ennyire kevesen vannak itt.
– A kutatásom egész érdekes eredményekkel járt… – magyarázta Elliot, miután megkapta az italát. Természetesen szóvá kellett tennie, hogy miért nem rendeltem neki, de nem vettem magamra a dolgot. Ez is olyan Elliotos volt, mindig máshogy reagált a dolgokra, mint azt egy normális embertől vártam volna. Vicces volt, de most nem volt kedvem elmagyarázni neki, hogy nem tudtam mit szokott inni. Szerintem ezt magától is kitalálta.
– Izgalmasan hangzik. Nem küldtél egy baglyot sem, úgyhogy kíváncsian vártam mire jutottál – válaszoltam és belekortyoltam a saját italomba.
– A bálvány nem oda tartozott eredetileg, ahonnan elhoztuk. Egyszer már járt Angliában… Igyunk a bálványra! – Elliot felemelete a poharát így koccintottam vele, de nem gondoltam volna, hogy annyira innunk kellene erre a bálványra. Mindenesetre a lángnyelv elég jó volt.
– Hogy érted, hogy járt már Angliában? – kérdeztem, miközben visszatettem a poharamat az asztalra. – Valaki ellopta korábban? És hogy került vissza Dél-Amerikába? – kérdeztem, de biztos voltam benne, hogy Elliot el fogja húzni a témát. Eléggé szeret beszélni, úgyhogy türelmesen vártam, hogy mit talált végül is a bálvánnyal kapcsolatban. Ez amúgy érdekes volt, hogy már valamikor itt járt Angliában, kicsit kezdett olyan érzésem lenni, hogy sokkal érdekesebb az egész bálvány története, mint amilyennek elsőre tűnt. Mármint persze a tárgy energiái és a mágia, ami benne volt érdekes volt alapban, de ez, hogy össze-vissza járt két kontinens között még érdekesebbé tette. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Zsebpiszok köz / Re: Vakegér
|
Dátum: 2020. 11. 23. - 18:57:23
|
Reunión
2001.11.20. 18:00
Elliot
Elliot nem hallatott magáról az elmúlt napokba, de ahogy megbeszéltük eljöttem ma a Vakegérbe. Nem tudom, hogy sikerült-e jutnia valamire a bálványt illetően, de bíztam abban, hogy meg tudott valami hasznosat. Egyrészt azért, mert tudtam, hogy az megnyugtatta volna őt is és engem is, hogy végre elpusztíthatjuk az a cuccot. Persze, ha fel akarja használni valamire, akkor lehet, hogy meggondolta magát az elpusztítást illetően. Hát reméltem, hogy nem ez a helyzet, mert akkor azt hiszem csalódtam volna benne. Mármint nem tudom mire használta volna fel, de ő is nagyon jól tudja, hogy az a mini bálvány igenis gonosz dolog és jobb, ha egyetlen varázsló vagy boszorkány sem tartja közel magához. Lehet, hogy aggódtam Elliotért? Nehéz volt eldönteni, de mikor ott voltunk az esőerdőben, akkor azt hiszem, hogy a legrosszabb formájában is láttam és emiatt az volt az érzésem, hogy szüksége van jó barátokra. Én csak egy útitárs voltam neki első körben, de szívesen lettem volna a barátja is, hogy tudja, hogy számíthat rám. Meg aztán az sem lenne rossz, hogyha még el tudnánk menni egy-két érdekes helyre kutakodni. Elliotnak szerintem egész jó kapcsolatai lehettek, én igazából inkább magányos farkas voltam és szívesen mászkáltam egyedül, de vele együtt sem unatkoztam végül is.
Nem voltak sokan a Vakegérben, amit nem bántam, nem kell mindenkinek azt hallgatnia, hogy valami titokzatos varázserővel bíró tárgyról folyik az egyeztetésünk. Mivel nem voltak sokan azt hamar észrevettem, hogy Elliot még nem ért ide.
– Egy lángnyelvet kérek –mondtam a pultosnak és miután megkaptam az áhított italt leültem a sarokba az egyik asztal mellé. Anyám kedvenc könyveiben a gyanús alakok mindig a sarokban lévő sötét asztalhoz ültek le, ezen nevetnem kellett, de inkább csak belekortyoltam az italomba. Egy pillanatig gondolkodtam rajta, hogy talán Elliotnak is rendelhettem volna, de nem voltam benne biztos, hogy mikor ér ide és amúgy sem kockáztatnám, hogy valami olyat kérek neki, amit nem inna meg.
Türelmesen vártam, de egy részem arra gondolt, hogy remélhetőleg nem esett baja a bálvány miatt. Mármint csak nem nyomozta le a megbízó és támadt rá a semmiből? Nem tudhatom, de akkor biztosan megpróbált volna valahogy jelezni nekem, hogy ma mégse jöjjek ide. Vagy nem tudom, túl sokat feltételeztem? Fura dolog ez, mert annyira nem ismertem még Elliotot, de mégis olyan érzésem volt, hogy szólt volna, ha bármi baj lenne. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 11. 20. - 19:06:33
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
Nem tudhattam, hogy Elliot mennyire gondolta tényleg át ezt az egész bálvány dolgot, de természetesen így is segíteni akartam neki. Mármint, engem is az hajtott, hogy megszabaduljunk ettől a gonosz tárgytól, nem szabadott, hogy sokáig húzzuk a dolgot, elvégre mindketten éreztük, hogy milyen hatással van az egyszerű emberekre. Elliot és én eléggé jól ismertük az ilyen tárgyakat szerintem, úgyhogy nem volt kérdéses, hogy a bálvány jó kezekbe került. Nem tudom, hogy az eredeti megbízó egyébként hogyan reagált arra, hogy nem kapta meg, amit akart, de hát ez nem is az én problémám. Nem hiszem, hogy valaha ki fog derülni, hogy mi történt Dél-Amerikában. Ha meg mégis, akkor úgyis mindketten bajban vagyunk, hiszen én is ott voltam és eszembe sem jutott, hogy elvegyem Elliot-tól a bálványt vagy ilyesmi. Akkor mondjuk még nem is gondoltam, hogy Elliot elteszi magának, de nem hiszem, hogy megakadályoztam volna, én csak a kaland kedvéért vettem ebben a dologban részt. De igaza van Elliotnak, elég jól tudunk együtt dolgozni, ami fura, hiszen csak egyetlen alkalommal vettünk részt egy közös kincsvadászaton. Igaz, akkor történt vagy százezer hülyeség és szörnyűség, de hát ettől volt az egész annyira izgalmas.
Elliot azt ígérte, hogy novemberben kicsit kutakodik majd a bálványról és ezt rá is hagytam. Én sosem tudtam túl sokáig ülni egy könyv felett, inkább mozogni szerettem, szóval kettőnk közül Elliot tűnt alkalmasabbnak erre. Meg igazából ő volt az, aki többet akart róla tudni, engem nem érdekelt, én el akartam pusztítani. Leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy mindenkinek az lenne a legjobb, hogyha a bálvány eltűnne a világból. Az ilyen mágikus erővel bíró tárgyak amúgy is mindig csak káoszt okoztak.
– Mit szólnál, ha november 20-án, este hatkor találkoznánk a Vakegérben? – kérdezte aztán Elliot, igazából örültem, hogy viszonylag gyorsan meg tudtuk beszélni, hogy hogyan tovább.
– Rendben, ott leszek– bólintottam és megint beleittam a kávéba, de rögtön meg is töröltem az arcomat. Elég béna lett volna ha másodjára is tiszta hab lett volna a bajszom.
– Aztán gyanítom majd keresünk egy helyet, ahol kettesben elszórakozhatunk a bálvánnyal. – mondta Elliot és bólintottam.
– Ha nem haragszol, nem sokat szeretnék szórakozni vele. De ha valami érdekeset találsz róla a kutatásod során, akkor nyugodtan küldj egy baglyot – válaszoltam. Engem nem igazán érdekelt még most sem, hogy mire képes az a bálvány, mivel csak rosszra tudtam gondolni, ha eszembe jutott. – Aztán minél előbb próbáljuk meg elpusztítani, ki tudja, hogy mire képes pontosan. –tettem hozz, de nem akartam okoskodni, hogy szerintem jobban tenné, hogyha nem tartaná a zsebében vagy a gyereke közelében. Mint már mondtam Elliot felnőtt ember, nyilván tudja, hogy mit csinál és nem az én tanácsomra van szüksége ebben. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 11. 08. - 16:29:11
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
Nem akartam megmondani Elliotnak, hogy mit csináljon, talán egy kicsit túl erélyesen közöltem vele, hogy szerintem nem volt jó ötlet, hogy ezzel a bálvánnyal mászkál ide-oda. Őszintén az ilyen gonosz dolgokat megsemmisíteni kellene, nem pedig őrizgetni. De Elliot egy gyerek kíváncsiságával tekintett minden varázserővel bíró tárgyra és ezért foglalkoztatta a hülye bálvány is. Jó, hogy ennyire elhivatott ezekkel a tárgyakkal kapcsolatban, de szerintem néha fel sem fogja, hogy egy-két nagy varázserővel bíró tárgy igenis komoly károkat okozhat benne. A fiára sandítottam egy pillanatra, akire egyáltalán nem volt hatással a bálvány jelenléte, ugyanolyan békésen szuszogott a babakocsiban, mint mikor beléptünk a kávézóba.
- Hát annál tuti jobb ötlet, minthogy valami gyökér bűnöző kezébe kerüljön, aki aztán másokat kínoz vele – mondta Elliot, miután a bálvány ismét eltűnt a kabátja egyik belső zsebében. Nem mondom, hogy nem idegesített, hogy tudtam, hol van a bálvány, de jobb helyen volt ott, mint kint az asztalon.
Időközben visszatért a pincért és amint távozott bele is kortyoltam a kávéba, reménykedve abba, hogy az alkoholos íz egy kicsit jobb kedvre derít majd. Lehet, hogy a bálvány már nem volt az asztal közepén, de attól még tudtam, hogy mire képes és milyen dolgokra gondolok, ha csak ránézek.
- Igazad van, nem akartalak megbántani. Felnőtt ember vagy, nyilván tudod, hogy mi a helyes döntés és mi nem az –válaszoltam nyugodt hangon, nem állt szándékomban felzaklatni Elliotot. A bálvány az ő dolga végül is, én csak jókor voltam jó helyen és segítettem neki megtalálni.
- Ki kell derítenem, miből nyeri az erejét. Aztán elpusztítom. Persze nem itt és most... – mondta és megmondom őszintén az megnyugtatott, hogy el akarja pusztítani a bálványt, ha végre megtudja, amit tudni akart. - Gondoltam, szívesen részt vennél benne... – tette hozzá és egy pillanatig az arcát tanulmányoztam, aztán felnevettem. Olyan béna volt, ahogy ezt mondta, egyáltalán nem a megszokott Elliotnak tűnt, aki pontosan tudja mindig, hogy mit akar és hogy hogyan szerezheti meg azt.
- Szóval a segítségem kell? Miért nem ezzel kezdted? –kérdeztem vigyorogva és belekortyoltam megint a kávémba. - Az elpusztításban tudok segíteni. De hogy mire képes az a kis izé… fogalmazzunk úgy, hogy nem tartom biztonságosnak, hogy jobban beleássuk magunkat a témába – tettem hozzá. Nem akartam elutasítani Elliot kérését, láthatóan így is nehezére esett, hogy segítséget kérjen tőlem. Meg tudtam érteni, én is mindent egyedül intézek, amit csak lehet és próbálok nem hagyatkozni másra. De a bálvány nyomára együtt bukkantunk rá, ezért nem értem miért érezte úgy, hogy ne fordulhatnak hozzám a témában.
- Jól van. Szóval mikor kezdjük a bulit? –kérdeztem és próbáltam úgy nézni rá, hogy megértse, itt vagyok és segítek. Nem szívesen babrálok azzal a cuccal, de segítek neki, főleg azért, mert utána elpusztítjuk majd és remélhetőleg nem fog más idióta kezébe kerülni, aki még rosszabb dolgokra használhatja. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 11. 05. - 11:01:53
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
A találkozásunk elején is sejtettem már, hogy nem azért hívott ide ma Elliot, hogy megismerjem a gyerekét és igyak vele egy finom ír kávét. Ha jobban belegondolok, nem is kifejezetten vagyunk abban a fázisában a barátságunknak, hogy együtt kávézgassunk. Még abban sem vagyok biztos, hogy nevezhetjük egymást barátnak. Ugyan Elliot nem mondott ki mindent, valahogy úgy éreztem, hogy így is akaratlanul túl sok információt oszt meg a családi életéről velem. Nem zavar, csak én ezekkel nem tudok mit kezdeni, nem érzem át a helyzetét és nem tudok segíteni neki, mert nekem nincsen családom.
Szóval úgy tűnt, hogy a találkozásunk lényege a bálvány volt, ami miatt megjártuk az őserdőt Dél-Amerikában. A bálvány most ott feküdt kettőnk között az asztalon és egyáltalán nem voltak jó energiái. Ugyanezt éreztem a romos templomban is, amikor ráakadtunk erre az apró, de nagyon is gonosz tárgyra.
- Elloptam – mondta Elliot, aztán ránéztem.
- Azt látom –válaszoltam, inkább nem kérdeztem rá, hogy mit szólt ehhez a megbízója. Lehet azért viselkedik ennyire furcsán? Mert valaki most is vadászik rá, hogy megkaparinthassa ezt a kis izét. Mi a fenére lehet jó ez egyáltalán? Azon kívül, hogy konkrétan a világ legrosszabb emlékeivel kínozza az embert.
- Jobban mondva megtartottam… mert tetszik –pontosított Elliot, de inkább nem akartam tudni a részleteket.- Tudni akarom milyen titkokat rejt… hogy mire jó… azt hiszem fegyvernek akarták használni – tette hozzá.
- Hát akármilyen titkokat is rejteget, az egyértelmű, hogy ez itt egy nagyon gonosz dolog – válaszoltam és a fejemmel a bálvány felé böktem. - Te is érzed az energiát körülötte? Semmi jóra nem utal, csak szörnyű dolgokra tudok gondolni, ha ránézek – tettem hozzá. Nem akartam beleszólni Elliot életébe, de szerintem nagyon felelőtlen volt, hogy megtartott egy ilyen gonosz erőkkel bíró tárgyat csak azért, mert „tetszett neki”. Ki a fene gondolkodik így egyébként is? Mármint Ellioton kívül mégis ki?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet volt megtartanod. Az pedig végképp nem jó ötlet, hogy magaddal hordod mindenhova – mondtam végül őszintén. Nem kell rám hallgatnia, de ha már sok kalandban vett részt, akkor azt is tudja, hogy az ilyen tárgyak nem véletlenül szoktak „elveszni”. Ha fegyvernek akarták használni, akkor is talán akinek ez volt a célja nem volt elég erős ahhoz, hogy tényleg használni tudja a bálványt. A nagy varázserőjű tárgyak bárkit képesek megtéveszteni és semmi jóra nem lehet használni őket. Nem hiszem, hogy Elliot ezt ne gondolta volna át, ráadásul itt hozta ezt a cuccot a zsebében, miközben vele van a fia is. Kezdtem úgy érezni, hogy Elliot tényleg nem fél semmitől vagy egyszerűen őrült. |
|
|
|
|
9
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 10. 28. - 17:44:22
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
Nem sok kedvem volt családról meg ilyenekről beszélni. Elliot nem sokat tud az életemről azon kívül, amit talán elmondtam neki a közös kalandunk alatt. Bár nem emlékszem, hogy túl sokat mondtam volna neki, egyszerűen a család – a létező és a nem létező is – olyan téma volt, ami nekem nem volt szívmelengető. Nem akartam mindig anyám dühös tekintetére gondolni vagy Santiago üres tekintetére. Azt meg még annyira sem szerettem volna, hogy sajnáljanak a történtek miatt. Minden családnak megvannak a maga fekete foltjai vagy nehéz pillanatai, amikről lássuk be senki sem beszélt szívesen.
Én sem ismerem Elliot családi hátterét, de enyhén szólva is meglepő, hogy itt van egy gyerekkel. Azért ő sem az a típus akit ilyen családosnak képzelnék el. De lehet, hogy csak én vagyok az, aki így gondolja. Mindegy, nem akarok én turkálni az életében, a gyereke azért aranyos.
Szerencsére belement, hogy beüljünk egy kávézóba. Jól bírom a hideget, de még egy esőzést nem akartam az utcán átvészelni. Angliában pontosan az esőzések voltak azok, amiket nagyon nem szerettem és bármit megtettem volna, hogyha néha valami kellemesebb, melegebb helyen élhettem volna az életemet. Angliát nem éppen az én személyiségemnek találták ki.
- Ó, van ír kávéjuk. Imádom a whiskyt benne. – állapította meg Elliot, majd megint a gyereke felé fordult. Noah nagyon nyugodt gyereknek tűnt, egyetlen zajra sem moccant meg, de az is lehet, hogy csak elfáradt délelőtt és most próbálta bepótolni az egész napos alvást. Nem értek a gyerekekhez, de azt hiszem nekik sokkal több alvásra van szükségük.
- Rendben, akkor igyunk azt – mondtam és intettem a pincérnek, majd megrendeltem az italt mindkettőnknek. A whisky majd biztosan mindkettőnket kicsit felmelegít, közben megint elkezdett esni odakint az eső, szóval éppen a legjobbkor húzódtunk be ide azt hiszem.
- Tényleg nem akarod elmondani, hogy miért is futottunk éppen ma össze? – kérdeztem, miközben vártuk, hogy a pincér kihozza a kávét. Kellemes volt idebent, miközben odakint szakadt az eső. - Van még egy kaland a láthatáron vagy ilyesmi? – kérdeztem, talán túlságosan is reménykedve abban, hogy emiatt keresett fel Elliot.
A fél karomat odaadtam volna, ha kiszabadulhatok a füstös és szürke Angliából. Nem arról van szó, hogy folyamatosan Dél-Amerikába vágytam, hanem egyszerűen zavart, hogy nem vagyok úgy mozgásban, mint régen. Az országon belül is adódtak persze munkák, de az nekem kevés volt. Én menni akartam, világot látni és újabb kalandokba keveredni.
- Ne haragudj, biztosan a fiad miatt most nem éppen a kincsvadászat áll az első helyen – mondtam, miután rájöttem, hogy mekkora hülyeséget mondtam. Hát igen, amíg mások megállapodnak és elkötelezik magukat, addig engem jobban érdekelnek a felfedezetlen fehér foltok a térképeken. Soha nem fogom ezt kinőni azt hiszem. |
|
|
|
|
10
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 10. 18. - 15:32:42
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
Ahogy az utcán sétáltunk a sok tudatlan mugli között valahogy az a gondolat férkőzött az agyamba, hogy Elliot megváltozott. A babára pillantottam, aki nyugodtan szuszogott a babakocsiba és úgy éreztem, hogy neki ehhez elég komoly köze lehet. Nem tudom milyen érzés lehet ha az embernek saját gyereke van, de nyilván az ember ilyenkor akaratlanul is megváltozik. Ez a kis élet még annyira ártatlan, semmit sem sejt azokból a borzalmakból, ami amúgy a világban várhat rá. Biztos voltam benne, hogy Elliot egyébként mindentől megvédené ezt a picit, ha úgy adódna és ez teljesen természetes.
De ettől függetlenül tudtam, hogy Elliot nem hülye és akar valamit, máskülönben nem keresett volna fel. Úgy értem, hogy persze volt egy kalandunk, ami elég veszélyes volt, de valahogy túléltük. Ettől függetlenül nem állítanám, hogy világra szóló barátok lettünk volna. Én a természetemnél fogva azért kötődni szoktam az emberekhez, ha valami fontos eseményen vettek részt az életemben, de ettől még nincsen sok barátom. Ahhoz kell egy fajta bizalom, amit nehéz kiépíteni, főleg ha az emberen látszik, hogy nem angol.
- Fernando… vagy Pedro… erre majd visszatérünk később. Most beszélgessünk egyet – magyarázta Elliot, miközben tovább sétáltunk. Azon, hogy még mindig nem tudja eldönteni hogyan szólítson csak mosolyogtam a bajszom alatt. Fernando-nak hív általában mindenki, apám José-nak hívott amikor még élt, az, hogy Elliot valamiért a Pedro-t találta ki egy kicsit sem zavart. Ha az embernek négy neve van már semmin sem akad fenn azt hiszem. - Neked van gyereked? –kérdezte aztán, ezen pedig már egyenesen nevetnem kellett.
- Olyan alkatnak tűnök, akihez passzol egy gyerek? – kérdeztem, de igyekeztem nem nagy hangzavart kelteni, nehogy felverjem a babát. - Nincsen, ilyen életstílus mellett álmodni sem mernék családról –tettem hozzá.
Hát tény és való, hogy nálunk a nagy család volt a megszokott kép. Négyen voltunk testvérek, őszintén amúgy azt gondoltam, hogy Santiagonak eddigre már lesz is legalább felesége, de sosem próbált ő sem családot alapítani. Most meg már… a körülmények miatt azt hiszem, hogy jobb is, hogy így alakult.
- Nagy családom van, de nem tudom elképzelni, hogy nekem is lenne valaha mondjuk négy gyerekem –folytattam. - Nem hiszem, hogy bárki el tudná viselni, hogy mindig úton vagyok. A kalandozást pedig nem tudnám csak úgy feladni, én erre születtem, nem arra, hogy apa és férj legyek – megvontam a vállamat. Azt nem tudhattam mit hoz a jövő, de azt igen, hogy a kényelmes családi életet nem nekem találták ki. Nem gondoltam, hogy Elliotnak ez fura lenne vagy elriasztaná, sőt, inkább azt gondoltam, hogy megértheti. Ha minden igaz az életünk eléggé hasonló, de mégis, ő meg merte lépni, hogy emellé bevállaljon egy családot is.
- Jó hideg van. – állapította meg és a vállamra hajtotta a fejét. Nem tudtam amúgy nem észre venni, hogy egy egészen picit feszült. Nem akartam tolakodó lenni és rákérdezni, hogy mi a baja, elvégre mint már megállapítottam, ennyire nem vagyunk nagy barátok.
- Az biztos, nem fog így megfázni a fiad? Meghívlak egy kávéra, van itt rengeteg mugli kávézó vagy ilyesmi –ajánlottam fel, de úgy éreztem, hogy el fog utasítani. Pont emiatt a feszültség miatt, talán attól tartott, hogy valaki követ minket? Nem mondom, hogy nem lennék benne még egy kalandba, de mivel Elliot gyereke is itt van azért ezt most így inkább kihagynám |
|
|
|
|
11
|
Múlt / London mugli része / Re: Belvárosi utcák
|
Dátum: 2020. 10. 13. - 17:30:11
|
Amanecer de los ídolos
2001.10.11.
Elliot
Az egyik legjobban a rengeteg esőt utáltam Londonban és az ezzel járó nyomott, depressziós, szürke időt. Ilyenkor mindig igyekztem a színes Dél-Amerikára gondolni, ami lehet, hogy nem volt szintén mindig rózsás, de ennél jobb volt. Az eső ott is esett nyilván, de az is más volt, mint itt. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom szokni Angliát, pedig már elég öreg vagyok. Azt hiszem ebbe a szegény apámra hasonlítok.
Azonban arra nem számítottam, hogy a nem éppen zökkenőmentes kis kiruccanásunk után az esőerdőben Elliot még keresni fog a közeljövőben. Nem mondom, elég jó kaland volt, de Elliot azért majdnem otthagyta a fogát. Vagyis gondoltam, hogy azért talán nem a kígyómarásba fog belehalni, de okozott pár kellemetlen pillanatot. Ha nem is halt volna meg féltem volna, hogy agykárosodást szenved, mint Santiago. Na de erre nem is akartam most gondolni, a bátyám állapota napról napra rosszabb volt, remélni sem mertem, hogy a helyzete valaha megint jobb lehet.
- Szia. Sétálunk egyet, ha nem bánod. – mondta Elliot. Na igen, arra nem számítottam, hogy gyerek is lesz nála. Nem tudom a családi hátterét, de ez a baba nagyon pici volt. Aludt a kocsiban mint a bunda, de ettől még nem tudtam nem észre venni, hogy mennyire apró. Érdekes, hogy engem sosem foglakoztatott különösebben a család gondolata, nem tudom, hogy miért. Nem hiszem, hogy valaha lesz például egy ilyen apró gyerekem, mint Noah – ha hinni lehet a takaróba gondosan belehímzett névnek.
- Dehogy bánom, nagyon szép gyerek – válaszoltam, bár az időjárás nem volt a legjobb, de ennél rosszabbat is éltünk már át Elliottal együtt.
- Te tolod a kocsit – jelentette be aztán Elliot, így nem volt más lehetőségem mint engedelmeskedni és tolni a babakocsit. Furcsa volt, sosem csináltam ezelőtt ilyet, a családban évek óta nincsen kicsit gyerek és az ikreket sem toltam soha babakocsiban. Na nem mintha ezt nagyon el lehetne rontani.
- Térjünk a tárgyra, miért is kellett ma összeakadnunk? – kérdeztem, mert sejtettem, hogy nem véletlenül keresett fel. Elég kevesen keresnek meg véletlenül, az csak egy dolog, hogy Elliot éppenséggel részt vett velem egy kincskeresésen. Mivel ezt általában egyedül intézem és nincsen társam a mi helyzetünk bizonyos szempontból különleges volt. Elliot első ránézésre nem tűnik nagy kalandornak, de azért mégis érzéke van ahhoz, hogy megtaláljon ereklyéket. Ezt onnan tudom, hogy mi történt az esőerdőben és az azért nem volt semmi. Én ehhez képest csak egy szórakozott pasasnak tűnök, aki szeret a koszban kotorászni konkrétan. Szóval kíváncsian vártam, hogy mi is volt a célja ennek a találkozónak. |
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Futottak még / Fernando Flores
|
Dátum: 2020. 06. 10. - 18:55:12
|
José Fernando Flores Castillo
La vida no es la que uno vivió, sino la que uno recuerda, y cómo la recuerda para contarla Alapok
jelszó ||"Utállak! Vegyél nekem unikornist!"
így ejtsd a nevemet ||Hozé Ferrnándó Floresz Kastijjo
nem ||férfi
születési hely, idő ||Santiago de Chile, 1965. április 2.
horoszkóp ||Kos
kor ||36
vér || félvér
munkahely || Kincsvadász 1. rész: Santiago De Chile 1973
Egy egyszerű családba születtem 1965-ben Chile fővárosában. Mikor megérkeztem a családba már volt egy két éves bátyám, Juan Santiago, az én születésem után pedig hat évvel megszülettek az ikrek – egy fiú és egy lány, Lucas Antonio és Sofia Francisca. A szüleim nagyon szerettek volna egy kislányt, így Sofia volt a család kis hercegnője. A gyerekkorom mondhatjuk, hogy csendesen telt egészen 1973-ig. Augusto Pinochet államcsínye alapjaiban változtatta meg Chile mindennapjait, én ekkor még csak nyolc éves voltam, de féltem, mint mindenki ebben az időszakban. A szüleim keményen próbáltak lázadni a kialakult politikai rendszer ellen, így nem volt más választásunk, mint szeretett otthonunkat hátra hagyva menekülni az országból annak reményében, hogy valahol máshol fogunk egyszer majd otthonra találni. Nyolc évesen menekülni pedig nem volt könnyű, nem voltam benne biztos, hogy kijutunk az országból vagy, hogy egyáltalán túléljük-e ezt mindannyian. Egy átlagos család voltunk, de most politikai menekültek lettünk egy csapásra. Ugyan én a politikai részből ennyi idősen sokat nem értettem, az mégis egyértelmű volt, hogy az életünk már soha nem lesz ugyanolyan.
Fogalmam sem volt róla, hogy valaha fogom-e még látni az otthonomat vagy jobb lesz, ha elfelejtem örökre, hogy itt éltünk valaha a családommal. Logikusnak tűnt volna Észak-Amerikába menekülni, de a szüleim úgy döntöttek, hogy a legjobb az lesz, ha elhagyjuk a kontinenst is. Így kerültünk Európába, ahol végül Nagy Britanniában kaptunk menedékjogot.
Mivel hosszú ideje már menekültünk csak az járt a fejemben, hogy ez vajon beárnyékolja-e majd az egész életünket? Vajon mindig is mi leszünk az a furcsa család Chiléből, akik folyton költöznek és egyik napról a másikra hagynak maguk mögött mindent? Ekkor még a testvéreimmel fogalmunk sem volt arról, hogy anyánk boszorkány. Nem beszélt róla korábban és otthon nem igen használt varázslatokat, de sosem tudtuk meg, hogy ennek mi volt a pontos oka. Az otthonunk elvesztése félig olyan volt, mintha a nemzeti identitásunkat is elveszítettük volna. Anglia más volt, mint amit Chilében megszoktunk. A magam részéről nehezen tanultam meg az angol nyelvet és a mai napig olyan akcentusom van, amit a legtöbben megmosolyognak. Nem akartam elfelejteni, hogy ki vagyok és honnan jöttem, de amikor a bátyám, Santiago megkapta a levelét a Roxfortból úgy tűnt, hogy még egy olyan világ részesei vagyunk, amiről eddig sejtésünk sem volt.
Gyerek voltam még, de az, hogy menekülnünk kellett egy politikai rendszer elől korán felnőtté tett, mondhatjuk, hogy kényszerből. Akárcsak Santiagot, az ikrek még nagyon kicsik voltak ekkor, így ők sokat nem fogtak fel az egészből, a menekülésre pedig egyáltalán nem emlékeztek. De a szüleink ragaszkodtak hozzá, hogy ne felejtsük el a kultúránkat, mert attól még, hogy most már angol állampolgárok voltunk mi igenis Chiléből származtunk – legyen az akármilyen hely is.
2. rész: Új otthon, Roxfortos évek
Alig vártam, hogy Roxfortos legyek, Santiago történetei alapján biztos voltam benne, hogy élvezni fogom minden percét és izgatottan számoltam vissza a napokat, míg végül meg nem érkezett az én levelem is. Eddigre megszoktuk Angliát többé-kevésbé, vidéken éltünk egy egyszerű házba és próbáltunk önfenntartók lenni. Apa még nálam is nehezebben tanult meg angolul, szinte lehetetlennek tűnt, hogy el tudjon helyezkedni valahol, pedig mugli volt. De azt hiszem nem is nagyon próbálkozott, hiányzott neki Chile és otthon amúgy is csak spanyolul beszéltünk.
Anya még egy ideig otthon volt az ikrekkel, de hamar belátta, hogy ez nem mehet így sokáig. A Minisztériumban végül el tudott helyezkedni, mint kiderült a nemzetközi ügyek intézéséhez éppen szükségük volt valakire, aki folyékonyan beszél spanyolul. Szerencsénk volt, de ettől még nem lettünk gazdagok. Soha nem úszkáltunk a pénzben, de valahogy engem ez nem érdekelt, hiszen miután én is Roxfortos diák lettem egyre több izgalmas dolgot csinálhattam és ahhoz nem kellett feltétlenül pénz.
Hamar megtapasztaltam, hogy a varázslat jó dolog és nagyon hasznos is. Bájitaltanból kiváló teljesítményt nyújtottam, Gyógynövénytanból szintén valamint a Legendás Lények Gondozása is az egyik kedvenc tantárgyam volt. Sajnos más tárgyak nem különösebben kötöttek le, már-már aggódtak értem, hogy egyes tárgyakat nem is fogok tudni teljesíteni. Lusta voltam, hogyha olyasmiről volt szó, ami nem foglalkoztatott, elaludtam órán, nem írtam meg a házi dolgozatokat. Viszont elkezdtem kviddicsezni és a házam csapatának a terelője lettem egészen addig, míg véget nem értek a Roxfortos tanulmányaim. Azt hiszem, hogy ez valamennyire lekötötte az energiám egy részét, de természetesen nem száz százalékosan.
Be kell ismernem, hogy sokszor kevertem magamat bajba, mivel a tiltások ellenére sok kitérőt tettem a Tiltott Rengetegbe. Azt hiszem, hogy a tiltott dolgok kifejezetten vonzóak voltak számomra, mindig kerestem valamit, még akkor is, hogyha igazából azt sem tudom, hogy mi az pontosan. Egyszer ötödikes koromban még a Fekete tóba is lemerültem csak úgy kíváncsiságból és találkoztam a tóban élő sellőkkel – hát nem volt szép látvány, a mugli könyvekben és mesékben nem ilyen sellőket festenek le. Kemény küzdelem után sikerült elcsennem tőlük pár kincsüket, ami azt hiszem rányomta a pecsétjét az egész életemre.
Rájöttem, hogy ebben van az igazi kaland, mikor az ember keres és végül talál is valamit. Kincseket, amik talán egyes embereknek semmit sem érnek, de másoknak a világot jelentik. Nos, az ilyen típusú akcióim rendszerint azzal végződtek, hogy a házam pontlevonást kapott, én pedig büntetőmunkát. De nem tudtam uralkodni magamon, égtem a vágytól, hogy új dolgokat lássak és minél több érdekes tárgyat találjak meg eldugott helyeken.
3. rész: A chilei kalandor
Mikor befejeztem a Roxfortot azt hiszem a teljes tanári kar felsóhajtott örömében, hogy végre nem kell velem bajlódniuk. Igazából az ellenére, hogy imádtam a Roxfortot és tudtam, hogy hiányozni fog, én is örültem, hogy vége van. Nem volt ugyan semmi pénzem, de már ekkor tudtam, hogy amint lehet, útra fogok kelni. Olyan volt, mintha a talpam alatt folyamatosan lángolt volna a talaj, mindig menni akartam valamerre, mindegy volt, hogy merre és hogy hol töltöttem a napjaimat, csak úton akartam lenni és ez végül is sikerült.
Anyám nem örült, hetekig nem is szólt hozzám, mert szerinte meggondolatlan voltam és idióta. Nem arról volt szó, hogy hátra akartam volna hagyni őket, szerettem a családomat természetesen. Santiago eddigre már egyetemre járt, elszántan arra készült, hogy auror lesz belőle. Mindenkinek más az álma nyilván, neki ez volt, nekem az, hogy találjak valami értékeset egy elhagyatott helyen. Az ikrek még a Roxfortba jártak, de mindketten sírtak, hogy ne menjek el. Nagyon hozzám nőttek, pedig viszonylag kevés időt tudtam velük tölteni. Abban biztos voltam, hogy ők fognak a legjobban hiányozni a családból.
De abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy én választhattam meg a saját sorsomat és elindultam. Nem számított, hogy nincs pénzem, mert rájöttem, hogy elveszett tárgyak felkutatásával komoly pénzeket tudok összeszedni. Eleinte nem igazán volt hírnevem, így elkezdtem „házalni”. A húszas éveimben Európát jártam körbe, könyvekből és szóbeszédből tájékozódtam, hogy az adott országokban milyen híres varázslócsaládok élnek, majd felkerestem őket. Volt pár pofára esésem, de akadtak olyanok, akik valóban rászorultak a segítségemre és így szépen lassan beindult az üzletem. Egy idő után már engem kerestek fel, hogy segítsek megtalálni valamit és ez elég jó érzés volt. Azt csináltam, amit imádtam, olyan kalandokba keveredtem, amik akár az életembe is kerülhettek volna, de valahogy mégis mindig túléltem.
Jártam Európa minden egyes országában, nem sokkal azután, hogy betöltöttem a harmincat eljutottam Oroszországba és Fehéroroszországba, ahol tényleg majdnem meghaltam. A kemény hidegeket nehezen bírtam Szibériában, már nem is tudom, hogy hogyan éltem túl. De erről szólt az életem: vagy majdnem megfagytam valahol vagy majdnem kiszáradtam. Mégis boldog voltam, és ha haza is mentem, akkor sem tudtam egy-két napnál több időt egy helyben tölteni. Anglia szürke és unalmas volt nekem, úgy éreztem, hogy ott nem vár rám semmi érdekes.
– Valami kezd megváltozni, Fernando – mondta a bátyám egy késő nyári napon. Én már éppen azt tervezgettem, hogy itt lesz az ideje visszatérnem Dél-Amerikába. Anyámnak még meg sem mertem említeni, szerinte már rég le kellett volna telepednem és családot alapítanom, itt Angliában, ami most már ténylegesen az otthonunknak számított. De anyám nem olyan volt, mint én, mert én vissza akartam menni Chilébe, látni akartam az egykori otthonomat.
– Miről beszélsz? – kérdeztem vissza miközben felnéztem a térképemből.
– Régen voltál itthon – sóhajtott fel Santiago. – Egyre több a sötét varázsló, valamiben mesterkednek, a Minisztérium pedig egy katasztrófa.
– Mikor nem volt katasztrófa? – kérdeztem kicsit gúnyosan. Tudom, hogy Santiago aruror volt, talán éppen abban is volt elég kaland, de a magam részéről el sem tudtam volna képzelni, hogy a Minisztériumban dolgozzak.
Anyát már nyugdíjazták időközben, így ő a ház körül töltötte az idejét. Apa beteges volt már eddigre és nem volt hajlandó megszólalni angolul egy egészen kicsit sem, csak spanyolul lehetett vele bármiről is beszélgetni. Lucas és Sofia pedig felnőttek azalatt, hogy én bejártam a világ egy részét, de én még mindig gyerekként láttam őket.
Sofia még mindig a mi kis hercegnőnk volt, így egészen megijesztette, hogy mennyire felnőtt az utóbbi években, ő és Lucas talárkereskedést nyitottak pár évvel ezelőtt. Mindketten nagyon tehetségesek voltak művészetek terén és az üzleti érzékük is kimagasló volt. De igaza volt Santiagonak, tényleg régen voltam itthon és fogalmam sem volt róla, hogy mik történnek itt a mindennapokban. Az egyetlen probléma az volt, hogy nem is igazán érdekelt.
Harminckét éves koromban pedig megkezdtem utamat Dél-Amerikába. Bejártam az egészet, de Chilében töltöttem a legtöbb időt. Az ország ismét megváltozott, de furcsa módon, amikor ott voltam otthon éreztem magamat. Anglia is az otthonom volt, hiszen ott volt a családom, de ez itt – ez más volt, olyan volt, mint egy igazi hazatérés. Egy rövidke pillanatig még az is megfordult a fejemben, hogy itt maradok, letelepedek és megpróbálok családot alapítani. Csakhogy a családalapításhoz eleve hiányosságokkal néztem elébe és sejtettem, hogy nem fogok tudni egy helyben maradni amúgy sem. Talán nem is volt nekem való a családi élet. De jól éreztem magamat, kutattam kincsek után, bajba kevertem magamat és megint menekültem. Mégis minden rendben volt, egészen addig, míg Santiago levele meg nem érkezett.
4. rész: A háború
Nem tudtam, hogy háború lesz a vége annak, amiről Santiago azon a nyári estén beszélt. Vagy lehet, hogy tudat alatt tudtam, csak nem érdekelt, azonban mikor megtudtam, hogy mi történik Angilában nem volt más választásom, mint hazautazni. De éppen egy küldetés kellős közepén voltam, nem hagyhattam ott mindent, míg meg nem találtam a kincset, amiért ide jöttem. Még szükségem volt pár napra és ugyan lélekben nem a kutatással foglalkoztam mégis rekord gyorsan megtaláltam az elveszett ládát, amit egy kétségbeesett boszorkány kerestetett meg velem. Rengeteg pénzt kaptam érte, aminek örülnöm kellett volna, de nem sejtettem, hogy éppen emiatt késtem el.
A háború közepén tértem vissza, anyám nem vett részt benne, sírva számolt be az eseményekről, de abból nem sokat értettem meg, amit ő mondott. A Roxfortba kellett mennem, Santiago ott volt a többi arurorral és amennyire értettem az ikrek is részt vettek a háborúban. Ez utóbbi hírtől azonban ideges lettem, ők voltak mindig is a kicsik a családban, semmi keresnivalójuk nem volt a háború közelében sem.
– Fernando, mikor jöttél? – kérdezte a bátyám, mikor végre megtaláltam az iskola egyik romos folyosóján. Fáradt volt, látszott rajta, de nem akartam szóvá tenni.
– Küldtél egy baglyot, jöttem, ahogy tudtam. Hol van Lucas és Sofia? – kérdeztem idegesen. Az egész Roxfort egy merő káosz volt, diákok, professzorok és aurorok szaladgáltak mindenfelé, a halálfalókról nem is beszélve. Az épület romokban hevert, holttestek feküdtek a földön egymás hegyén hátán, lehangoló látvány volt az egész.
– Nem tudom, valahol harcolnak, nem akartam, hogy itt legyenek, de nem hallgattak rám. Otthon kellett volna lenned, Fernando! – fakadt ki idegesen, de nem tudtam reagálni, mert a következő pillanatban ránk támadt két halálfaló. Tudtam, hogy igaza volt, szerettem is volna azt mondani neki, hogy igaza van, de én nem a kényelmes életet választottam. Éreztem, hogy haragszik rám, de nem volt időnk beszélgetni a sérelmeiről, hiszen harcoltunk. Ő végül eltűnt valamelyik mellék folyosón, én pedig tovább kerestem az ikreket azután, hogy a két halálfalót elintéztük.
De sajnos már elkéstem, mikor végre rájuk akadtam az üvegházak közelében. Fáradt voltam én is, kezdtem elveszíteni a koncentráló képességemet és alig-alig tudtam elkerülni egy-egy rontást vagy átkot, amit felém küldtek. Nem aludtam egy percet sem azóta, hogy Chilében otthagytam a ládikát a tulajdonosánál.
– Lucas, mi történt? – kérdeztem idegesen, az öcsém fél arca véres volt, a könnyei pedig patakokban folytak, spanyolul beszélt össze-vissza. Sofia a földön feküdt és üveges tekintettel nézett fel a csillagos égre. Pontosabban már nem nézett semerre, de nem akartam felfogni, hogy mi történt. Lucas megzavarodott az ikertestvére holtteste láttán, a haját simogattam, hogy megnyugodjon. Senki sem talált ránk az üvegházak mellett, még csak a közelbe sem jött senki, de a csata hangjait még hallottuk a távolból.
Meghalt a húgom, a kislány, akire annyira vágytak a szüleim halott volt és Lucas elvesztette a legjobb barátját, a legértékesebb testvérét, a másik felét. Az ikrek között mindig is különleges kötelék volt, de csak most értettem meg igazán, hogy ez mit is jelentett az öcsém számára és valószínűleg mit jelenthetett ez Sofia számára. Lucas könnyei megállíthatatlanul potyogtak és én féltem, hogy ezt a fájdalmat soha nem fogom tudni elvenni tőle. Későn érkeztem és ennek az volt az ára, hogy Sofia meghalt.
De sajnos ezzel nem ért véget minden, a családom hatalmas árat fizetett a háborúért. Lucas soha nem épült fel ebből a traumából teljesen, félembernek érezte magát Sofia nélkül és hónapokig nem ment vissza az üzletükbe dolgozni. Folyton azt hajtogatta, hogy a húgunk nélkül ezt nem tudja egyedül csinálni és egy éven keresztül nem szólalt meg angolul – minden bizonnyal ez is a trauma utóhatása lehetett, mintha elfelejtette volna a nyelvet. És ez nem minden, Santiago is megsínylette a háborút, mivel nem voltam mellette nem tudtam, hogy miken ment keresztül, de rendesen megkínozták a halálfalók és ugyan nem halt meg, de maradandó agykárosodást szenvedett. Sajnos nem volt más választásunk, mint a Szent Mungóban hagyni, hogy szakemberek ápolják őt. Minden héten meglátogattuk, de olyan volt, mintha nem is a bátyám feküdne a kórházi ágyban, hanem egy idegen. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán felismer-e minket. Lucas egy ideig nem látogatta meg, Sofia elvesztése így is elég nagy trauma volt neki, de én és anyám ott voltunk. Apám betegeskedett és nem szívesen hagyta el a házat, kezdett elfordulni tőlünk, az év végével pedig meg is halt.
Sokat vesztettünk ebben az időszakban és hiába kaptam megkereséseket nem mehettem sehova sem. Anyám olyan volt mintha haragudott volna rám, talán azt gondolta, hogy a történtek az én hibám volt, mert nem értem oda időben. Egy kicsit én is így éreztem, de nem akartam magamat utálni, hiszen ha ott is lettem volna időben lehet, hogy akkor sem tudtam volna semmit sem tenni. Viszont most ott akartam lenni az öcsémnek, miközben összeszedte magát. Santiagon nem tudtam segíteni, néha úgy éreztem, hogy ahhoz sem vagyok elég erős, hogy meglátogassam, de anyám makacs volt és mindig magával rángatott.
Anglián belül igyekeztem dolgozni, de hiányoztak az igazi kalandok, kezdtem úgy érezni, ahogy múlt az idő, hogy lassan üressé válik az életem és ezt nem akartam. Szörnyű dolgok történtek, de mégsem szerettem volna az otthonunkban ragadni életem végéig. Az nem nekem való volt és ezt mindenki tudta, de még akkor is maradnom kellett Lucas miatt elsősorban.
5. rész: Új kalandok
Eseménytelenül telt el a háború utáni első év, Lucas karácsony után döntött úgy, hogy elég volt az önsajnálatból. Láttam, hogy fél egyedül utcára lépni, mert Sofia nélkül ő sem volt teljes ember. Sajnáltam, de szerintem tudta, hogy nem fogok én sem sokáig mellette maradni. Anyám alig beszélt hozzám, talán egyre jobban haragudott rám, nem tudom, de az ellentétet, ami kialakult közöttünk sosem oldottuk meg. Ettől függetlenül rendületlenül látogattam vele együtt a bátyámat és igyekeztem erős maradni. De Santiago állapota mintha egyre csak romlott volna, amikor rám nézett csak ürességet láttam a szemében és ez megijesztett. Az én erős bátyám olyan volt, mint egy kiszáradt kagylóhéj.
Következő év januárjában elkísértem Lucast az üzletbe amikor először döntött úgy, hogy ideje lenne legalább kitakarítani a helyet. A kinyitásról még nem beszéltünk, reméltem, hogy hamarosan elhatározásra jut ezzel kapcsolatban is. Persze, tudom, hogy a trauma hatására most minden nehéz volt neki, még emberekkel beszélgetni is nehezére esett volna.
– Nekem ez nem fog menni, Fernando, olyan magányos vagyok nélküle – sírt Lucas, miközben belém kapaszkodott.
– Nyugodj meg, menni fog, erős vagy! – mondtam és közelebb vontam magamhoz, majd megöleltem. – Büszke vagyok rád, összeszedted magadat és most Sofia miatt folytatnod kell, amit együtt elkezdtetek.
– Tudom, de… Santiago sosem lesz a régi, te pedig megint el fogsz menni. – válaszolta letörten, majd megtörölte a szemeit. – Nem maradhatnál csak egy kicsit tovább?
– Lucas…– sóhajtottam fel gondterhelten.
– Visszamész Dél-Amerikába? – kérdezte, de csak lehajtottam a fejemet. Több megkeresést is kaptam Dél-Amerikából és igen, szerettem volna visszamenni oda, ahol igazán otthon érezhettem magamat. De most úgy éreztem, hogy két tűz között vagyok, mert hajtott a vágy, hogy ne csak üljek itt Angliában a babérjaimon, de aggódtam Lucas miatt. Valami azt súgta, hogy nem kellene még magára hagynom.
– Vannak még kincsek ebben a szürke országban is, amiket meg kell valakinek keresnie – veregettem meg a vállát végül. – De igen, idővel visszamegyek Dél-Amerikába. Talán egyszer elviszlek téged és anyát is Chilébe, ha valaha megbocsát nekem.
– Az jó lenne – értett egyet Lucas, hiszen ő semmire sem emlékezett Chiléből, csak két évesek voltak Sofiával, amikor elmenekültünk. A neveltetésünk miatt viszont természetes módon ő is szerette volna látni a szülőhazánkat. – Szétszórhatnánk Sofia hamvait… – végig sem tudta mondani megint eltörött a mécses, én pedig esetlenül próbáltam megvigasztalni.
Tehát egyelőre úgy nézett ki, hogy maradok Angliában, ami egyáltalán nem hangzott izgalmasnak. Viszont valahogy pénzhez kellett jutnom, így feladtam egy hirdetést a Reggeli Prófétában, hogy egy ideig itt leszek elérhető az országban, ha valakinek meg kellene esetleg találnom valamilyen kincset. Nagyon unalmasnak hangzott a dolog, ezért reménykedtem benne, hogy hamarosan újra útra kelhetek, de ugyanakkor Lucas-t nem szívesen hagytam volna magára ilyen állapotban.
Jellem
Fernando tipikusan az a típusú ember, aki nem képes sokáig egy helyben üldögélni. Mindig szüksége van arra, hogy el tudja foglalni magát valamivel, különben megőrülne az unalomtól. Neki egy csendes délutáni pihenés egyenlő a rémálommal. Szereti a kalandokat, a kiszámíthatatlan eseményeket és mindig örül, ha valami meglepő történik vele egy-egy útja során. Szereti teljes szívével élni az életet, miközben olyan helyeken jár, ahol előtte talán soha senki nem is volt. Az adrenalin az élete szerves része, általánosságban nem ijed meg az új helyzetektől. Úgy érzi, hogy nehezen tudja kifejezni az érzéseit, különösen ha azok negatívak, de nem is szereti, hogyha az emberek szomorúnak látják. Ugyan nem szereti a túl hosszú, lelkizős beszélgetéseket mégis kifejezetten jó hallgatóságnak számít és a maga módján igyekszik jó tanácsokat is adni, hogyha valaki ilyesmire kéri. Sokszor keveri magát bajba, amit ő csak egy újabb kalandnak él meg a legtöbb esetben és kifejezetten örül, amikor valamilyen kiszámíthatatlan esemény részese lehet. Apróságok
mindig || kalandozások, utazgatások, séták, térképek, érdekes történetek
soha ||unalom, egyhelyben ülés, túl hosszú beszélgetések, idegeskedés, futás
hobbik ||új helyek felkutatása, kirándulás, térképszerkesztés
merengő ||Legjobb emléke, amikor elkezdett utazgatni. Legrosszabb emléke, amikor meglátta Sofia holttestét és, hogy Santiago milyen állapotba került a háború után.
mumus ||Múmia
Edevis tükre ||A családját látja együtt egy nagy asztal körül: az apja életben van még és boldog, Sofia szintén életben van és Santiago is éppen úgy viselkedik mint az agykárosodása előtt.
százfűlé-főzet ||Szürkéskék színű, kissé kesernyés és citrusos ízzel.
Amortentia ||nedves föld szaga, dohos szag amit kriptákban és efféle helyeken lehet érezni illetve jázmintea illat.
titkok ||Gyűlöli magát, amiért „elkésett” a háború elejéről és úgy érzi, hogy az ő hibája teljes mértékig, hogy Sofia meghalt, Santiago pedig agykárosodást szenvedett.
azt beszélik, hogy... ||valójában nem fejezte be a Roxfortot, mert olyan borzalmasan teljesített a hét év alatt, hogy inkább eltanácsolták még a RAVASZ letétele előtt.
A család
apa || Juan Franco Vásqez Castillo, 65 lenne, jó volt a viszonyuk
anya || Camila Isabella Rivera Flores, 62, nem túl jó, felszínes viszony
testvérek||
Juan Santiago Flores Castillo, 38, viszonylag jó, az állapota miatt azonban jelenleg leginkább semmilyen
Lucas Antonio Flores Castillo, 30, nagyon jó viszony
Sofia Francisca Flores Castillo, 30 lenne, nagyon jó viszony volt
Családtörténet ||A család 1973-ban menekült el Chiléből, miután Augusto Pinochet államcsínyt követett el. Politikai menekültként telepedtek le Angliába, ahol a körülményekhez képest igyekeztek beilleszkedni. A gyerekek mind Santiago de Chilében születtek, tisztelik a chilei kultúrát és igyekeznek nem elfelejteni, hogy honnan is érkeztek.
Juan Franco Vásquez Castillo egyszerű mugli, Chilében egy nyomdában dolgozott a család menekülése előtt, ugyanúgy mint az apja is korábban. A szülei a lázadásokban haltak meg. Angliában sosem érezte kifejezetten otthon magát, nem tanult meg elég jól angolul és nem tudott soha elhelyezkedni.
Camila Isabella Rivera Flores boszorkány, amit gyermekei csak azután tudtak meg, hogy áttelepültek Angliába. A vér szerinti szüleit nem ismerte, nevelőotthonban nőtt fel, így felmenőiről semmit sem tudott. Spanyol nyelvtudásának köszönhetően el tudott helyezkedni a Mágiaügyi Minisztériumban és nyugdíjazásáig ott dolgozott, korábban a gyerekeivel otthon volt, mint teljes állású háztartásbeli.
Juan Santiago Flores Castillo a család legidősebb gyermeke, a Roxfortban jól teljesített, majd a Griffendél Godrik Akadémia elvégzése után aurorként helyezkedett el. A háború alatt átélt kínzások miatt maradandó agykárosodást szenvedett, aminek következtében élete végéig a Szent Mungóban kell maradnia.
José Fernando Flores Castillo a család második gyermeke, aki arról híres képtelen egy helyben maradni. Célja bejárni az egész világot, új dolgokat felkutatni és megismerni. Saját magát kincsvadászként tartja számon, pénzért cserébe megkeres elveszettnek hitt kincseket, tárgyakat, akármit, amit csak kérnek tőle. Az egyszerűség kedvéért a Fernando Flores nevet használja hivatalosan, de bizonyos körökben csak „A chilei kalandor” néven ismert.
Lucas Antonio Flores Castillo és Sofia Farancisca Flores Castillo a család legfiatalabb gyermekei, ikrek, így életük során elválaszthatatlan kötelék alakult ki közöttük. Mindketten nagyon művészi beállítottságúak, így együtt tervezték el, hogy talárszaküzletet nyitnak, ahol minden egyes darabot saját kézzel terveznek meg. Sofia halála után Lucas sosem volt már ugyanolyan, mint korábban. Az ikrek közötti kötelék felbomlása rányomra a bélyeget a fiú sorsára, ennek ellenére mégis úgy döntött, hogy üzletüket újra nyitja és megpróbálja ezúttal egyedül tovább vinni, amit elkezdtek. Külsőségek
magasság || 180 cm
testalkat || sportos
szemszín || barna
hajszín || barna
kinézet || Fernando magas, bajszos férfi és a ruhái kivétel nélkül szinte mindig koszosnak tűnnek. Nem igazán ad a külsőségekre, a legfontosabb számára a kényelem és a praktikusság, hiszen van, hogy napokig csak gyalogol egy-egy úti cél között. Sokan ijesztőnek tartják első ránézésre, ami többször a hasznára vált már. Tudás és karrierpálca típusa || 12 hüvelyk, vörösfenyő, sárkányszívizomhúr a magja
végzettség || Roxfort
foglalkozás || Kincsvadász
varázslói ismeretek || Bájitalok és gyógynövények terén komoly ismeretekkel rendelkezik valamint a Legendás Lények gondozása órának köszönhetően könnyen felismeri a különböző varázslényeket is. Párbajban közepesen jól teljesít, ha úgy alakul a helyzet meg tudja védeni magát. Fontos számára, hogy minél több praktikus varázslatot tudjon, amelyek segíthetnek, ha nehéz helyzetbe kerülne egy-egy kalandja során, így kevés szabadidejében igyekszik ilyesmiket tanulni. Háztartási bűbájokban egyenesen siralmas, de igyekszik fejlődni, habár az ilyen varázslatok tanulása nagyon untatja. Egyéb
avialany || Pedro Pascal |
|
|
|
|