 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3
|
|
1
|
Múlt / Hertfordshire városa / Re: Árnyas Pagony
|
Dátum: 2022. 04. 02. - 00:27:46
|
Pázsit szőnyegen Egy meleg márciusi szombat.
Arian A nap visszatér a felhők mögül és épp a mi kis helyünket világítja meg, felemelem a fejem a meleg sugarak felé és hagyom, hogy a kávém már-már égető melegséggel tapadjon a kezemhez. Ahhoz képest, hogy egy idegen ember volt hozzám tapadva, tudtam élvezni nyugodtan a nap melegét. Visszagondolva elég hisztérikusra sikerült a bemutatkozásom, amit már most bánok, magam sem tudom ilyenkor mi üt belém. Talán a lelkem már így próbálja velem tudatni, hogy fáradt, minden apró kis frusztrációra kiakadok a napokban, rám férne egy jó kis utazás, vagy mondjuk a nyár. Szerintem a tanév ezen szakaszában már mindenki fáradt valamennyire, én első évesként duplán kimerültnek érzem magam, mint tavaly amikor a vizsgák előtt álltam a Roxfortban, pedig aztán az is megleckézteti az embert alaposan, de én élveztem a kihívásokat és a tanulást is. Itt meg azt hiszem az új emberek megismerése, az új helyszín és az új helyzetbe való beleszokás merített ki ennyire, mivel a fél évi vizsgáim nem voltak nehezek, ezért csak ezekre tudok tippelni.
– Arian Bahri. Filozófiát és diplomáciát tanítok. Az utóbbi a fő szakterületem… bár nem értem miért érdekel ez az unalmas vacak annyira, hogy még rá is kérdezz. Nem számít mi a szakterületem, nem az határoz meg. – a számhoz emelem a kávémat belekortyolok és a műanyag pohár szélén hagyom egy kicsit a számat, hagyom, hogy a kávéillat lepje el az egész testemet és élvezem a melegséget ami a kis pohárból jön, onnan pislogok a professzorra. - A hét elején voltam beteg, mostanra már jobban vagyok. Egészségügyi sétára jöttem ide. Azt hallottam, csendes hely… kár, hogy tévedtem… - mint aki valami rövidet iszik, úgy húzta le a szinte forró kávét - Hadd tippeljek, valami színésznőféle vagy. Van benned egy olyan primadonnás beütés. – elemelem a számtól a poharat és leteszem magam mellé a fűre. Jót mosolyogtam a feltételezésén. Én színésznő? Talán az előző rikácsolásom miatt feltételezi a primadonnaságomat, de ugyan, hol vagyok én annyira bátor, hogy ilyen mesterséget tanuljak? A színészet az egyik legszebb művészet számomra, de ott ki kell vetkőzz minden gátlást magadból, a saját érzelmeidet bátran kell tudni használni és mindenki elé kitárni. Ezért választottam én inkább a táncot, ez is az érzelmek művészete, bármelyik táncba bele lehet pakolni nagyon sok érzelmet, de valahogy te magad kicsit mégis eltudsz rejtőzni, különösen ha páros táncról van szó, a partnered megfelelő menedékhely.
- Távol állok én a színészettől – mondom kicsit nevetve, - nincs elég bátorságom hozzá és kicsit azért szégyenlős is vagyok, bár tudom, nem épp olyannak ismertél meg, de azért a színpad más, mint egy eldugott kis rejtekhely. – mondandóm közben beletúrok a hajamban és észreveszem magamon, hogy máris zavarba jöttem. Mindig ez van ha magamról kezdek el beszélni. Másról bármikor meghallgatok bármit, csak magamról ne kelljen mondani semmit, ezért a témát rögtön visszavezetem rá. – Látom nem a munkád a kedvenc tevékenységed az életedben. De mond csak, akkor szerinted mi határoz meg? – kérdezem figyelmesen, bár eldöntheti, hogy válaszol vagy sem. – Nem ez határoz meg szerintem sem, de ez is hozzád tartozik, ez is te vagy, te választottad ezt az utat és a döntéseid viszont meghatároznak téged, szerintem. Aztán ha jobban belegondolunk, a munkahely és az, hogy milyen szerepet töltesz be a társadalomban elég sokat hozzátesz az emberek első benyomásához. Mert valljuk be, sok ember a külsőségek és a titulus által ítél. Általában hamarabb kezdeményezünk beszélgetést egy rendezett kinézetű professzorral akár, - mutatok rá - mint egy földön ülő, nincstelen emberrel. Aztán lehet kiderül, hogy előző hiába tanult ember, attól még egy tahó, utóbbi meg hiába nincstelen, mégis szebb a belseje mint bármilyen képzett professzornak. – hirtelen észbe kapok, hogy már megint csak sértegetem és próbálom menteni a menthetőt - De basszus, ne értsd félre, nem feltétlen rád értettem most, vagyis, egyáltalán nem rád értettem, szóval, mindegy is – gyorsan felkapom a kávémat a földről és jó hosszasan belekortyolok, közbe fülig elpirulok a tapintatlanságom miatt.
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Hertfordshire városa / Re: Árnyas Pagony
|
Dátum: 2022. 03. 26. - 00:16:33
|
Pázsit szőnyegen Egy meleg márciusi szombat.
Arian A szeszély a tökéletes napoknak a tökéletes elrontója tud lenni, bár a múltkor épp egy nagyon kedves emberrel hozott össze, csak annyira megijedtem, hogy nem sok alkalmam volt megismerni jobban az urat, elég ciki volt a helyzet, hebegtem habogtam és azt éreztem, hogy pillanatok alatt elájulok, nem is értem mi történt ott velem, soha nem szoktam így megijedni. Most nem egy túl kedves emberhez ragadtam, szóval lehet ezért meg sem akarom ismerni, de lehet csak rossz napja van és ezt a szeszély még meg is koronázza, szóval megpróbálom visszafogni magam és sokkal több türelemmel állni az úrhoz, hiszen már nekem nem teljesen ismeretlen a helyzet. A kávéstandhoz rángat magával és elérem végre, hogy meghallgassa a mondanivalómat, nem várok lelkizős, mindent kibeszélős társaságot az úrtól, de azt nem bánnám ha ő is puhulna kicsit, ki tudja meddig leszünk egymás mellett. A magyarázkodását csak csendben fogadom, nem reagálok rá inkább semmit. Elfogadom a kávét, rám is rám fér és a bocsánata nélkül is megleszek ha jobban belegondolok, csak nem rontotta volna el a helyzetet az udvariasság.
- Áh, professzor, csak nem a barátnőjével tesz egy gyógyító sétát? Hallottuk, hogy lebetegedett... jaj, de modortalan vagyok, Oliver Bones. Tökéletes kezekben van Bahri professzor, ahogy látom. – kicsit kellemetlen helyzetbe hozott Oliver, vagy kicsoda, mindenki ránk szegezte a tekintetét emiatt kicsit el is pirosodtam. Leginkább azért mert rájöttem, hogy az úr professzor, hát pont nem ügyvéd, ez a tippem nem jött be, így azért már érthető miért ilyen morcos, a tanárok élete azért elég gondterhelt. És, hogy én lennék az úr barátnője? A szavaim elakadtak, azért ez elég túlzás, még csak össze sem illünk, mármint a külsőnk, mondjuk az nem számít, de akkor is. Udvarias akartam lenni én is a sráccal, beakartam mutatkozni és nyújtottam volna a kezem de a professzor odébb rántott miután kifizette a kávémat. Eszembe sem jutott, hogy elmagyarázzam bárkinek is, hogy nem vagyunk együtt, ehhez senkinek semmi köze nem volt, és szerintem a férfi sem volt a magyarázkodós típus. Elindultam a pokrócomhoz vissza és húztam magammal az urat, közben azon gondolkodtam, hogy mit is tudnék mondani ezek után.
- Tehát professzor, nem gondoltam volna. - böktem ki – Túl morcosnak tűnsz, vagyis az én tanáraimhoz képest, tudod a művészek olyan elvarázsolt világúak kicsit, de élvezhetően és közvetlenebbek is mint sok más ember, - való igaz, a tánctagozaton a tanárok jó értelemben furcsák, lelkizősek, de mégis tudják mikor és hol kell a tanár-diák között a határt felállítani. – Amelia Evans vagyok – elveszem az egyik kávét a kezéből és biccentek felé köszönet képen – mivel így egymáshoz ragadtunk nem árt ha legalább egymás nevét tudjuk. És ha már professzor, akkor szabad megkérdeznem mi a szakterületed? – kérdezgetem kicsit magáról és csak remélni tudom, hogy kedvesebben válaszol mint ezidáig – Ami azt illeti nem nézel ki betegnek, vagy ez amolyan „munkacsömör”? – huppanok le a plédemre ahová igyekszek magammal rántani őt is.
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Hertfordshire városa / Re: Árnyas Pagony
|
Dátum: 2022. 03. 16. - 01:37:07
|
Pázsit szőnyegen Egy meleg márciusi szombat.
Arian Nem épp így terveztem a napomat, nem ilyen a megszokott szombat délelőttöm. Mármint, szívesen ismerek meg új embereket, ha adottak a körülmények. Ami azt illeti szívesen lépek ki a komfortzónámból is, de nem ilyen változásra gondol az ember, ha valami újra vágyik, vagy valami meglepetés szerűre, ez a meglepetésnek is a sokkal rosszabb része, mostantól remélem nem kapok a sorstól több ilyen újdonságot. De ha már így alakult a helyzet, akkor kaphattam volna valami figyelmesebb és tapintatosabb személyt az égiektől. Elkalandozik a szemem az ismeretlen férfi egész testén. Ha nem szólalt volna meg, akkor azt mondanám, hogy ügyvéd, a tapintatlanság szintén néhány ügyvéd védjegye, szóval lehet nem is lenne rossz tipp, de eszem ágában sincs, hogy beszélgetést kezdeményezzek vele, eleget zavarta már így is a szombatomat.
– Vegetáriánus vagyok. – hát ahhoz képest elég szarul áll zöldség ügyben. Nem válaszolok neki inkább semmit erre, mosolyogva nézem ahogy babrál a könyvén lévő folttal. Igazából kicsit örülök is, hogy nem csak az én dolgaimnak esett baja, végül is az ő hibájából történt ez az egész, had mérgelődjön ő is egy kicsit. Mérgelődtem már én is eleget és enni sincs kedvem, azt hiszem én szarabbul jártam. De azért próbálom visszafogni a hisztérika énem, más előtt mégsem illik megpukkanni a dühtől, bár legszívesebben a tóba dobnám a dobozt, vagy hozzá, na de az már pofátlanság lenne tőlem is és éppen elég egy ilyen ember a társaságba.
– Tényleg? Minden jót. – közli hűvösen, végre. Alig vártam már, hogy meghozza ezt a döntést, ez a néhány kínos perc is olyan volt mintha órák teltek volna el. Utoljára még azért volt olyan kedves, hogy majd fellökött, ezt aztán igazán erőteljes bemutatkozás és búcsúzás volt. Aztán valami furcsa történt, összetapadtunk, vagy mi, és húzott magával. Ő visszaesett engem meg ezzel közelebb rántott magához. Kissé kínosan éreztem magam amiatt, hogy ilyen közel kerültem hozzá, meg azért is mert egy idegen és férfi.
Szeszély..Nem kellett sokat gondolkoznom, hogy rájöjjek megint a szeszély játszadozik velem. Emlékszem még Roxfortos voltam amikor először találkoztam ezzel a jelenséggel, akkor Hamox professzorral gubancolódtam össze, remélem ez az eset sokkal hamarabb elmúlik mint az, bár akkor a Mágikus Szeszélyügyi Főosztályról jött egy hölgy aki segítségünkre volt a szétválásban, magam sem tudom, hogy ez magától is elmúlik, vagy minden helyzetben külső segítség kell? Egyre nagyobb kétségbeesés ül ki az arcomra és most már tudom pontosan, hogy oda a békés szombati reggelem.
– Ezt nem hiszem el. Én elmegyek egy kávéért. Szóval jössz. – jelentette ki a kedves idegenem, azzal felrántott magával a földről és húzott maga után, én pedig minden erőmmel azon voltam, hogy ellenkezzek. Nem azért mert nem fért rám egy kávé, csak nem szerettem, egyenesen utáltam ha más mondja meg mit csináljak.
- Olyan emberekkel szeretek kávézni akiket ismerek, nem szeretem az idegeneket és különösen nem a bunkó idegeneket – kiabáltam, miközben szinte rángatott maga után. Talán egy kicsit már sikerül fékeznem a tempón és remélem elérem, hogy rám nézzen. – Nézze, vagy nézd, ha már startból amúgy is letegeztél, - kulcsolom össze a melleim alatt a kezeimet – hajlandó vagyok megbocsájtani a „botlásodat”, még úgy is, hogy a megbánás legkisebb szikráját sem látom benned, - közlöm vele szemrehányóan – de nem bánnám ha nem lennél ennyire önfejű, ha nem látnád ketten vagyunk, sajnos. Szóval azt csinálod amit én is akarok, alkalmazkodj egy kicsit, ha már így összeragadtunk.
|
|
|
|
|
9
|
Múlt / Hertfordshire városa / Re: Árnyas Pagony
|
Dátum: 2022. 03. 13. - 20:48:31
|
Pázsit szőnyegen Egy meleg márciusi szombat.
Arian Ha a március mindennapja annyira békés lenne és meleg mint a mai, akkor talán én is sokkal boldogabban nyitnám ki a szemem reggelente. Félre értés ne essék a sulit már imádom, csak azok a fránya készülődések, vagyis inkább a készülődéshez való neki készülődések vagy mik, na azok borítanak ki igazán. Az ablakunkból gyönyörűen rálátunk a napfelkeltére, de a kora reggeli meleg világítás igazán bántó a világos szememnek, de a melegsége jól esik. Ránk férne egy sötétítő, bár a lányok akkor szerintem a nap minden órájában élveznék, hogy barlangot csinálhatnak az amúgy kis szobánkból. Szóval a melegséget elviselem, de túl erős fényt kevésbé, ezért van rajtam legtöbbször napszemüveg ha idekint vagyok. A Roxfortban végig szenvedtem az udvaron ücsörgéseket általában, elég szar dolog ha folyamatosan csík szemed van, csak azért mert hunyorítanod kell, hogy láss is. Erre a kis helyemre csak a lemenő nap sugarai hatolnak be igazán, azt meg igencsak élvezem, olyankor gyönyörű az ég, azok a pillanatok a jövőbe merengés pillanatai, olyankor mindig eltervezem, hogy vajon hogyan is lesz tovább, szeretek előre tervezgetni ha az életemről van szó és az olyan pillanatok tökéletesek rá, mert igencsak ritkán van az embernek ideje, de ha akad, akkor alaposan elvégzi a tervezgetést, persze ezek szinte állandóan változnak és mindig máshogy gondolom, hogy mit is szeretnék, attól függ azokban a napokban a környezetembe mik történnek.
Előszedek mindent a táskámból amire az uzsonnámhoz szükség lesz, vagyis csak a vizemet és mire neki kezdenék a falatozásnak egy óriási alak esik le hozzám a plédre és a könyve egyenesen belehuppan az alkotásomba, ezzel szétrombolva azt. Értetlenül nézek körül, honnan került ide ez az ember, hogy lehet valaki ennyire figyelmetlen és szétszórt?
Hoppsz? Tágra nyílt szemekkel nézek rá. Igazán kedves. Egy „bocs te bolond” kifejezést is jobban elfogadnék mint ezt. Végig hallgatom, ahogy őszinte szívből sajnálja a könyvét és csak óriási szemekkel bámulok közben rá, két perc néma csend után nehezen, de kibökök magamból valami értelmeset.
- Spenót... – mutatok a zöldre amivel bajlódott, - talán nem látott még spenótlevelet? Maga valami „csak húst eszek” közegből jött? – szegezem hozzá a kérdésemet, bár egyáltalán nem várom el, hogy válaszoljon.
Tönkre tette a művemet, amit egész reggel gondosan rendezgettem. Amúgy is utálom ha valaki belenyúl a kajámba, de azt még eddig el se tudtam képzelni milyen érzés ha valaki egyenesen beleesik és pofátlanul ücsörög tovább mellettem.
- Tudja sokkal jobb szeretem ha én nyúlok először az ételemhez, nem valami ezer idegen, különösen akkor, ha elég sokat szenvedek a kinézetével, tök jó érzés, hogy csak úgy szét bombázta, de ugyan, megbocsájtom, bár a bocsánatot nem hallottam még kegyelmessége szájából – azon kapom magam, hogy kivörösödik az arcom és a hangom is élesebb a megszokottnál, ezért próbálom magam megnyugtatni kicsit. Összecsomagolom az uzsonnát és odébb teszem, egy falat nem tudna most lecsúszni a torkomon, elment az étvágyam. |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Hertfordshire városa / Re: Árnyas Pagony
|
Dátum: 2022. 03. 11. - 02:45:38
|
Pázsit szőnyegen Egy meleg márciusi szombat. Imádtam a Roxfortos éveimet, az ottani barátaimat és leginkább a tanáraimat, de szeptembertől a feje tetejére fordult a megszokott nyugalmas életem. Végre Hertfordshire városkájába költöztem és végre elkezdtem az egyetemet. Amióta tudom, hogy már nem csak hobbi szinten akarok a tánccal foglalkozni, inkább az életemet szeretném rá szánni, azóta igyekszem formába hozni a testemet, jelentem nyáron nagy sikert arattam, talán ennyire kitartó soha nem voltam a futásban és az edzésben. Szeptemberben pedig hálát adtam, hogy nyáron nem adtam fel a kitűzött célokat. Heti öt napból, öt táncóra a legedzettebb embereken is ki tud fogni, esküszöm. De kezdek rájönni, hogy jól döntöttem amikor ezt az utat választottam a jövőmnek. Megnyugtat és felszabadít lelkileg, tánc közben azt érzem, hogy az agyam kikapcsol és más világban érzem magam, sokkal nyugodtabb és békésebb világban. Egy szenvedélyes páros tánc pedig akkora adrenalin adagot szabadít fel bennem, hogy a szívem órákig majd kiugrik a helyéről.
Mindennap későn végzek a suliban ezért a szombat és a vasárnap csak az én napom, amikor csak magamra koncentrálok. Hertfordshire csodálatos város, csodálatos helyekkel és igencsak hamar rátaláltam a kedvenc kis nyugis helyeimre.
Gondosan csomagolom az uzsonnámat egy kis ételhordóba, szeretem magam készíteni néha a harapnivalómat. Nem vagyok egy nagy szakács, sőt igazából egyáltalán nem tudok főzni, de egy szendvicset néhány zöldséggel én is össze tudok dobni és ha művészkedni kell a tányéron vagy a dobozomba az máris jobban megy, az ehető művészet az én asztalom. A szokásoshoz híven ma is elidőzgetek a kajám kinézetével és elrendezésével, aztán óvatosan a táskámba helyezem, hogy véletlenül se essen baja, bedobok egy könyvet és egy plédet egy palack vízzel és útnak indulok a pihentető, szombati parkban ücsörgésemhez.
A tó túlsó oldalán vagy egy kis hely, amit a bokrok szigetelnek el a többiek zajától, alig felfedezhető kis menedék a víz közelében, egy fűzfa alatt. Ott szoktam tölteni az időm egy részét ha kikapcsolódásra vágyok. Elég hosszú séta vezet idáig, de végül is azért jövök ide, hogy a természetben legyek. A plédemet a földre terítem és lehuppanok, mire ideérek mindig elég éhes vagyok már és neki is állok a csodadobozomnak, de először rendbe hozom ami szétrázkódott benne az út során.
|
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Amelia Evans / Re: Oh yes, coffee time
|
Dátum: 2020. 08. 05. - 01:08:49
|
Arian 2001. július 25. – Ahhoz képest elég bátran szólítod le őket – meghúzom a vállamat. A nagyszájúság öröklődő, én meg abból mindkét oldalból kaptam bőven, bár most tényleg nem mondtam olyan dolgot, amit illetlenség lett volna kimondani, vagy kérdezni. Őszinte voltam, még akkor is, ha nem volt kíváncsi arra, amit gondolok. Na, már ha ő nem kíváncsi a mondandómra, akkor én meg arra nem vagyok kíváncsi, hogy ő mit is akar hallani, vagy akarja-e, hogy megszólaljak. Nagyot kortyoltam a forró italomból és jólesett ahogy átmelegített belül. Kissé rám fagyott már ez a póló, egyre libabőrösebb lettem, ezért erősen fogtam a poharam oldalát, hogy felmelegítsem vele a kezeimet. Végre elértem, hogy a szemembe nézzen, bár unottabb már nem is lehetne az arca. Nem szeretnék a tekintetére hangosan reagálni, ezért csak megforgatom a szemeimet, bár lehet, hogy ezzel veszem el még jobban a kedvét, még az élettől is. Alapból nem szoktam ennyire bunkó, meg nagyszájú lenni, de valahogy ez a kifejezéstelen, rideg arc ezt hozza ki belőlem, és még a tapintatlanságáról nem is beszéltünk. – Az urat Ariannak hívják – bólintok, bár kicsit olyan mintha csak azért mondta el a nevét, hogy örüljek és ne nyaggassam már, de azért még mindig jobb, mintha egy továbbra is vadidegen, névtelen pasival szórakoznék, még ha csak egy kávé erejéig is kell kibírjuk egymás társaságát. Remélem bírja a forrót és gyorsan elfogyasztja a kis eszpresszóját, egyre bosszantóbb ez a nagy kedvtelenség és idegesít már a bunkósága, bár tisztába vagyok vele, hogy én kezdeményeztem ezt a beszélgetést és én sem voltam valami aranyos az elején sem, és továbbra is szeretném megtartani magamnak a kedves énemet. - Az attól függ. Valaminél izgalmasabb. Szóval szórakoztatnod kell. Bár meg kell mondjam, egyelőre nem állsz valami fényesen, mert a melleid határozottabban érdekesebbek a szemeidnél. – rápillantok a pólómra. A székem karjáról leakasztom a kabátomat és felveszem, próbálom úgy összehúzni magamon, hogy semmit se lásson a melltartómból. Igazából jól esik belebújni a kabátba, szerencsére a belseje nem vizes, kortyolok még egyet a kávémból és kezdek mostmár azért én is mondani neki valamit, ugyanazzal a hangsúllyal amivel elkezdtük a beszélgetést. - Nos mivel ennyire érdekesnek találtad, ezért inkább eltettem őket, csak, hogy tudj másra is koncentrálni. – sóhajtok, aztán már próbálok valami normális témába belekezdeni. Amiről azért nem is lehet sokat beszélni, de egy kávé mellé pont tökéletes, még idegeneknek is. – Te jártál már ezen a helyen Arian, vagy, most vagy először? Hogy tetszik? – pillantok körbe- Amúgy nálad az időjárás okozza ezt a mogorvaságot, vagy alapból, mindig ilyen vagy? |
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Amelia Evans / Re: Oh yes, coffee time
|
Dátum: 2020. 07. 27. - 01:22:39
|
Arian 2001. július 25. Irtóan para az alak és már nem is vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt megszólítanom. De most olyan mindenkibe belekötős hangulatom van és ő az egyetlen, akihez hozzá is szólhatok, talán zavarom, de megszokja, vagy elmenekül, ő dönt. Próbálom oldalból megfejteni az arcvonásait, mivel nem szándékozik egy pillanat erejéig sem rám nézni, vagy mondani valamit. Lapozgat ott abban a könyvben és én egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem is tudja, hogy mi is áll a lapokon. Zavart és feszült a levegő körülötte, ezt bárki megérzi, van a viselkedésében valami furcsa és tényleg ijesztő, pedig még eddig nem sok mindent csinált, csak annyira durván ér mindenhez, mintha a világ lenne az ellensége. Hagyom, had fogja fel amit mondtam neki, inkább elfordulok és az asztalomon lévő rózsát piszkálom, az arcom színe pedig kezd visszaállni az eredeti állapotába. Mire éppen megszólalnék újra, hogy elnézést kérjek azért amiért nyaggatom, ismételten durva mozdulattal fellöki a kávéscsészéjét ami a fehér kerek asztalt barnává varázsolja. Azt hiszem elértem, kellően kellemetlenné tettem a helyzetet és sikerült még jobban felidegesítenem az alapból indulatokkal teli férfit. Mielőtt bármit is érkeznék mondani, ledobja az asztalomra a könyvét és lehuppan az üres székre. Micsoda társaság ma délutánra, nagyszerű.
– A következő kört te fizeted.– és ezzel folytatta is tovább az olvasást. Érkeztem ezalatt a néhány másodperc alatt észrevenni az arcvonásiból, hogy jó pár évvel idősebb lehet nálam, de igazán jól tartja magát, kinézetre, a viselkedése meg egyre durvábbá válik, de azért kibírható és tudom, hogy képes vagyok kezelni, legalábbis egy kávé erejéig biztosan.
- Már épp akartam szólni, hogy leülhetsz ide, nagyon szép mozdulat volt az előző, de tényleg – jegyzem meg kicsit cinikusan és bökök a fejemmel a kiborult kávé felé. Bár nem hinném, hogy érdekli amit gondolok, ő azt teszi amihez neki kedve van. – Ha már meghívok valakit egy kávéra, akkor szeretem tudni, hogy ki az, a vadidegen emberek nem épp a kedvenc társaságomba tartoznak tartoznak – végre már annyival méltat, hogy leteszi azt a könyvet, amit valójában csak nézeget. De a tekintetét látszólag mégsem az arcom fogja meg, kicsit lejjebb vándorol, és ó, igen, tudom is, hogy miért. Ez a felső nem épp az esős napokra van tervezve, de azért hálát adok, hogy reggel volt kedvem melltartóba elindulni, valahogy éreztem legbelül, hogy ma jól fog jönni. Van mit nézegessen, tisztába vagyok vele, de azért ez így elég zavarbaejtő. Összefonom a karjaimat, ezzel még jobban megfeszülnek a melleim.– Tudod, szerintem az arcom is megállja a helyét és örülnék ha gyakorolnád a büszkeségeim után, a szép kék szemeIm fürkészését – vigyorgok rá, kissé kioktatósan. Végre megérkezik az italom ő pedig szól a pincérnek, hogy lesz egy eszpresszó az én számlámra. – Emily, legyen még erősebb mint az előző, az úrra ráfér egy kis dopping – kiáltok oda a pincérnőnek, akit már régóta ismerek. – Nos, szerintem szépen odébb is teheted azt a könyvet, ha már leültél, nem lesz szükséged rá, meg amúgy sem lehet izgalmas ha csak nézegetted.
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Nyugati szárny / Re: A Szükség Szobája
|
Dátum: 2020. 07. 26. - 23:31:10
|
"..nem lesz május többé nélküled." Miles **
A cipőimet ledobva törökülésben folytatom tovább a mondandóimat. Sokkal kényelmesebb így, esküszöm ettől is felszabadultabbnak érzem magam, bár azért már egy ideje elmondhatom, hogy nincs bennem az a nagy stressz, mint az elején. Látom nincs mitől parázzak, nem az az első randin letámadós típus, vagy inkább én nem vagyok az akit leakar támadni, de mindegy is, ilyeneken még nem is szeretném törni a fejemet, inkább csak természetes próbálok lenni és sikerül, talán már ezért is jött nekem, hogy húzzam fel a lábaimat, csak a megszokás.
- Ne haragudj, csak a megszokás – próbálkozik kissé aranyosabb hangra váltani, de azért furcsa az ő hangja ebben a formában. Hát persze, megszokás. Akaratlanul is elnevetem magam, a mondat miatt is és a nagy beleéléssel játszott szerep s rátesz azért egy lapáttal.
- Akkor ez vállik be a csajoknál, ha jól értem– kérdezek rá egyenesen arra amire kíváncsi vagyok. De igazából nem meglepő, hisz azért tele van a Roxfort is olyan csajokkal, akik egy jó megfogalmazott és szépen kiejtett mondat után is szívesen beadják már a derekukat és a fiúk úgy tudják irányítani őket, mintha hipnózisba estek volna.
- Hűű, hát szerveztem egy nyaralást Olaszba a családnak, mert már ránk fér. Meg ott leszek azon a csillaghullásos fesztivál izén, ha te is jössz talán összefuthatnánk, bár én egy haverommal megyek majd. Szerintem nagyjából ennyi, sok időt töltök majd a húgommal meg a mugli barátaimmal– ennek hallatán már kicsit elkezd lehervadni a mosoly a számról, de azért igyekszem visszavarázsolni. Milyen szerencsés már, ha én tervezném a család nyári programjait, akkor szinte minden második héten úton lennénk és minden nyáron óriási felfedező körutat tartanánk, de nekem be kell érjem azzal, hogy elmegyünk néha valahova, egy hétvégére, ha van a szüleimnek ideje. - Norvégia is jól hangzik, s bár hozzánk London nincs valami közel, de ha arra járok mindenképp dobok egy baglyot– ó, dehogy hangzik jól, szörnyű lesz. Bár ő ezt nem tudhatja. Minden éven családi botránnyal zárjuk az ilyen kis kiruccanásokat, de nem igazán tudom, hogy miért kell akkor ezt erőltetni, szerintem elég ha ünnepekkor küldünk egy üdvözlőkártyát, meg nénikém is vissza és kész, megspórolnánk egy idegileg kimerülős, kicsit sem tökéletes hétvégét.
- Én is ott leszek azon a fesztiválon egy barátnőmmel, vagyis inkább ismerősömmel, még nem sokat beszélgettem vele, de szerintem épp ott lesz az ideje a barátkozásnak. – ez volt életem legfurcsább ötlete, hogy elhívtam magammal a szőke Griffendéles csajt, de tudom, hogy nem fogom megbánni, igazán jófejnek nézem.– Szeretem Olaszországot, szép emlékeim fűződnek oda, talán az az első olyan nyaralásunk, ahol többet voltunk 3 napnál, de sajnos az ilyen utakat annyira nem szoktuk gyakorolni. Te amúgy máskor is voltál már ott? Amúgy úgy látom tök közeli kapcsolatban állsz a húgoddal, irigylésre méltó, de tényleg.
|
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Amelia Evans / Re: Oh yes, coffee time
|
Dátum: 2020. 07. 26. - 15:51:59
|
Arian 2001. július 25. Tanácstalanul nézem végig a pályaudvaron, ahogy a vonatom a semmibe tűnik, engem otthagyva egy bőrönddel és a jegyemmel. Utálok vonattal, repülővel, vagy bármi olyan közlekedési eszközzel utazni ami időhöz kötött és pontos kell legyek. Mert mikor annyira szeretnék időben odaérni, bárhova is, az úgysem fog összejönni. Ahogy most sem. Ez volt a mai utolsó járat, úgyhogy szépen elhetelhetjük a barátnőmnél töltött hétvégét. Vagy esetleg holnap indulok, de az milyen már?! Már a holnapi napot bulizással akartam tölteni, a ma estét pedig mesélgetésekkel, ehhez képest, marad a kis ágyam, az üres házunk és a csend. Anyáéknak is pont most kellett elutazni. Nem készültem fel eléggé lelkileg erre a napra és az idő sem hasonlít a megszokott nyári napokhoz, egyre több esőfelhő jelenik meg az égen és a hőmérséklet is őszies. Bőröndömmel a kézben megindulok lassan, oda ahova most igazán vágyok, London legjobb, legcsendesebb és leghangulatosabb kávézójába. Ilyenkor, amikor semmi nem jön össze és az egész naptól elmegy a kedvem, mindig beülök oda és egy forró latte társaságában bámulok ki az ablakon. Amíg elsétálok oda, általában a házunktól, már az idő alatt is kikapcsolok kicsit, de ott jön az igazi megváltás. Erre a helyre mindig magamba megyek és szerintem a család többi tagja nem is tud a zsákutcában lévő kis kávézóról, ahogy sok más ember sem, nagyon kevesen járnak oda, épp ezért tervezték a nyár elején, hogy bezárnak, de úgy látom rájöttek, hogy az embereknek szüksége van egy kikapcsolódáshoz tökéletes helyre.
Az utcába beérve elered az eső és pillanatok alatt bőrig ázok, mégsem kezdek el futni, pedig csak néhány méterre vagyok már, lassan húzom magamután a bőröndömet a kávéillat felé haladva. A kávézóhoz érve nagy mosollyal tolom meg az ajtót. Jól esik most a meleg levegő, ami ide beszorult és a kávé illat.. Igen, erre vágyom most. Nincsenek sokan, az egyik sarokban egy aranyos pár romantikázik, a helyiség másik végében egy szakállas, morcos fekete hajú pasi ül magában, méghozzá az én szokásos helyemen, igazából a kávézó legjobb asztalánál, onnan látni az utcára és az összes asztalra, gond nélkül. A bőröndömet a bejárat melletti fogas alá betuszkolom és elindulok a pult felé, hogy szóljak, nekem most is csak a szokásos lesz, szinte törzsvendég vagyok már itt, ezért nem kell itallap és a pincéreknek sem kell mondani már semmit, mindig ugyanazt iszom, karamellás lattet, ezért annyit szoktam mondani, hogy „csak a szokásos” és már tudják is mi kell. Megállok a fura férfi melletti asztalnál és leveszem a kabátomat, ami csurom víz. Kicsit megrázom, ő is kap az esővízből az asztalára és a felsőjére is.
- Bocsánat, hogy lefröcsköltelek, esküszöm nem volt szándékos – leülök közben és az ujjaimmal az asztalon dobolva várom az italomat, közben néha átnézek a férfi asztalára, aki valami érdekes könyvet tart a kezében és kifejezéstelen arccal bámul a sorokra és néha mikor megunja, kipillant másodpercekre az ablakon.– Ne haragudj már, hogy megint zavarlak de,- megállok kicsit megvárom, hogy rám nézzen,– olvasod is azt a fura könyvet, vagy csak nézed? Nem kötekedésképpen tényleg, csak olyan semmilyen arcot vágsz közben, vagy nagyon nem érdekelhet, vagy nagyon nem olvasod. – fogom be gyorsan a számat. Úr Isten, el sem hiszem, hogy ezeket tényleg kimondtam, az arcom színe kezd a vörös rózsára hasonlítani ami az asztalomon lévő vázában hervadozik. |
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Amelia Evans / Oh yes, coffee time
|
Dátum: 2020. 07. 25. - 23:05:28
|
Espresso Bar A kávézó a Kensington street melletti kis zsákutcában helyezkedik el. Nagyon kevesen találnak rá a helyre, de aki mégis idetéved a kedvencei közé sorolhatja a látogatása után és biztos, hogy ha újra erre jár, akkor az első útja idevezet majd, főleg a magányos és csendre vágyó lelkeknek.
A bolt előtt már kávé illat várja a vásárlókat, bent pedig éghajlathoz alkalmazkodó hőmérséklet fogad mindenkit, kényelmes fotelekkel, utcára néző pultokkal és mindenféle finom édességgel. |
|
|
|
|
