Legutóbbi hozzászólások: Aiden Fraser

Üzenetek megtekintése
Oldalak: [1] 2 3 ... 15

1	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 02. 04. - 21:33:36
can you fix the broken? 2002. február 17. style Valójában... valahol ez z egész helyzet meglehetősen nevetséges. Nevetséges, ha mondjuk a tizenöt éves Aiden fejével nézném. Nevetséges, ha az jut eszembe, hogy pár éve... talán pontosan ezen a napon pálcát tartottam a torkának. Hogy pár évvel ezelőtt... megöltem volna. És még nem is azért, mert gyűlöltem. Nem. Feryllen és a csatlósain kívül senkit nem akartam megírni. Az a fájdalom, amelyet ők okoztak... az a rengeteg törés. Az nem gyógyul csak úgy. Az nem gyógyul a szép szavaktól, nem elég egy bocsánatkérés. Itt pedig... én még bocsánatot sem kértem. Ami azt illeti... már mondta, hogy nem igényli. Én pedig csak nem szeretném kimondani, ha éppen nem véresen muszáj. Hülyeség. Valójában semmi sem muszáj, hm? Megérdemelné. És talán egy pillanatig jól esne neki, ám... semmi több. Nem magyarázna meg semmit, nem adna válaszokat azokra a kérdésekre, amelyek attól még, hogy nincsenek kimondva, itt vannak köztünk. Lapulnak a saját kis mocsarukban. Nekem egyelőre nagyon is kényelmes, hogy ott vannak, ám... akármikor kiemelkedhetnek, hm? És az már kevésbé lesz kellemes. Egyszer talán úgyis válaszolnom kell rájuk. Egyszer, de az... nem most lesz. Semmiképpen. Az utolsó év vázlatát megírni enyhén szólva is fájdalmas volna. Szavakban meg pláne. Szeretném azt gondolni, hogy már elmúlt. Már nem fáj. Szeretném a hibáztatást a gyerekkori énemre hárítani. Annyi mindent szeretnék. Ebben a pillanatban pedig minden a szokásosnál is nehezebbnek tűnik, mert... amíg ő csak egy emlék volt, úgy sokkal. Kibaszottul könnyebb volt. Hogy tudnék-e egyáltalán olyan válasszal szolgálni, ami vigasztalná? Nem, erre... meglehetősen kicsi az esély. Merthogy engem vigasztal-e a tudat, hogy amíg én szenvedtem, addig ő is? Nem. Ez nem így működik. Pláne nem ebben a pillanatban. És voltunk már ennél intimebb pózban is. Amikor ő alattam, a ciprus kegyetlensége alatt szenvedve... Nem. Az az én kegyetlenségem volt. Nem is kérdéses. Nem lett volna az a pálca, ami visszafog, pláne nem Feryll parancsa ellen. A galagonya tulajdonképpen... rajongana azért az időszakért valószínűleg. A ciprus inkább csak... csendben tűrte. Hazugság lenne azt állítani, hogy teljes egészében emlékszek a köztünk lejátszódó jelenetekre. Egy-egy sötét látvány ugrik be. Természetesen. Nem csak, mert így akar védekezni az elmém még mindig - mintha volna még esélye -, egyszerűen csak... Akkor ott, tényleg nem Nightingale volt a legfontosabb, rendben? A saját túlélésemet akkor is előbbre tartottam... Ahogy a családomét is. Ma már persze az a gondolat is meglehetősen nevetséges, ha azt mondanám: értük tettem. Azt hittem, meg tudom őket védeni. Pedig csak lehetetlenmód rábasztam. Noah igazából csak egy a sok közül. Egy, aki... valamilyen ponton néhány hónnappal ezelőtt akarva-akaratlanul is kivált, és én ennek már nem keresem az okait. Fárasztó folyton csak a miérteket hajszolni. Ebben a mennyiségben pedig már... egyenesen lehetetlen. Elöntenek, és amíg egyre választ találnál, addig csak még tovább sokszorozódik. Fárasztó. Kibaszott fárasztó. Néha szeretném csak úgy lehunyni a szememet és elfelejteni mindent, de... ezek még az álmomban is ott vannak. Nincs hátsóajtó. A közelség, az érintés pedig önmagában is olyan dolog, amely nem szokatlan... egyetlen embertől. És már tőle is az volna. Mindig kifejezetten érzékeny voltam rá, ez pedig azt jelenti... hogy ha lehet, kerültem. Nem is tudom. Igazából nem meglepő, hogy ebben sem vagyok kiemelkedő, de még csak általánosságban... jó sem. - Bő egy év és nekem sem áll szándékomban többet. Egy év sok... kibaszott sok. Furcsa a gondolat, hogy valójában én is csak tavaly végeztem volna, mert őszintén? El sem tudom képzelni magamat a Roxfort falai közt. Annyira... más. Köze sincs a való élethez. A Roxfort talán felkészít bizonyos dolgokra, de abban a pillanatban, hogy az utcán heversz véres kézzel, átfagyva, egy olyan heggel a hátadon, amitől mozdulni sem tudsz... ráadásul egy széttört pálcával? Nem. Erre semmi sem készít fel. Érzékelem az arcán átsuhanó feszültséget, de úgy döntök, nem kérdezek rá. Ha valami valójában fontos lenne, talán még ki is bökné ebben a pillanatban. De nem mond semmit. Én pedig inkább nem fúrom bele magamat. Ez már-már szokássá alakul köztünk oda-vissza, hm? - Hogyhogy miért - tér vissza hirtelen, bár határozottan megkésve az előbbi kérdésre arról a bizonyos... sok kutyás dologról. - Megmentette az életem. Most már legjobb barátok vagyunk. Halkan horkanok egyet. Végeredményben... igen, valóban megtette. Hogy hogyan, azt még most sem kifejezetten tudom, de az emlék... határozottan szórakoztató. Az persze kérdés, hogy miért nem mentette meg saját magát Noah, lévén... hogy varázsló. Ugye. De ahogy a kezembe veszem a pálcát, valamelyest érthetőbbé válik a dolog. - Hé! - Ártatlan fejjel pislantok fel. - Nem mondták még, hogy nem tapizzuk más pálcáját, hm? A szám félreismerhetetlen félmosolyt enged magára. Ez már majdhogynem széles, de mentségemre szóljon... ez azért kibaszott viccesen hangzik. *- Nem, valójában erre még nem sokan figyelmeztettek. Pláne azok nem, akikét... hm... megtapiztam.* Nem, mintha annyira figyeltem volna a varázspálcáira, de ha a sötétben a torkodhoz szorul egy, nos... azt akkor is érzed, ha nem látsz faszt se. Érzed a bizsergést, a dallamot, amit lejátszik a bőrödön arra várva, hogy végre utasítás érje. Az nem ilyen volt. Ez egészen... másképpen dereng. Van benne valami ismerős, de az a fajta, amelyet nem tudnék megnevezni. És a mintázata? Nem Noah az első, aki az eszembe jutna róla. - Apám. - Felvillan rá a tekintetem, mielőtt lassan a pálcáját is odanyújtanám neki. - Az apám lett vele. A francba. Visszakérdeznék, hogy mugli-e, de... tulajdonképpen tudom a választ, és valószínűleg amúgy se venné jó néven. Így marad csak az a pillanatnyilag végigsuhanó részvét az arcomon. Attól, hogy nekem nem fájt, még el tudom képzelni, milyen lehet, ha elveszted a pálcádat. Merthogy... hát itt van a galagonya. Egy szemét szar. Az a fajta, aki megfelelő kezekben valószínűleg még engem is leátkozna, habozás nélkül. És mégis - az a sok együttöltött, magányos év, hm? A pálca mintha egyetértve bizseregne meg a zsebemben. Bár az sem kizárt, hogy ezt már csak beképzelem. - Még karácsonykor. - Figyelem a törött darabokat az ujjai közt, majd amint elkezd rajtuk dolgozni. Hm. Szóval nem telt mindenkinek olyan jól a karácsony, hm? Az én apám akármilyen is volt, de... sosem jutott volna eszébe, hogy bántson. Vagy a pálcámat. Francba... még csak le sem kiabált, egyetlen egy kibaszott alkalommal sem, pedig olykor... megérdemeltem volna. Rohadtul rámfért volna egy kis nevelés, hogy legalább csak megpróbáljon a helyes irányba terelni. Nem tudhatja, hogy nem tudta. Hogy nem tudta... mi közeleg. Apám sokminden volt. De buta az nem. Kibaszottul nem. És... a francba is. Önzőség azt mondani, hogy talán az ő dolga lett volna megfogni a kezemet? Igen. Valószínűleg az. - Miért? - A kérdésre felkapom a fejemet, a pillantásunk összeakad egy pillanatra. Meg se kéne lepnie, hogy rákérdez. Erre már rájöhettem. Ő sokkal... közvetlenebb, mint én. De ebben a pillanatban én mégis elbizonytanodok egy kissé, hogy erre mit válaszoljak. Merthogy itt már azért nem illene lógva hagynom. - Költözés - préselem ki végül tömören. Mert... ez végülis magába foglalhatja a tényt, hogy valahonnan el kellett költöznöm. Vagy inkább valakitől. De tulajdonképpen annyira valóban nem fontos, hogy részletesen be kéne számolnom róla. - Szopás. A karomra érkező fém finom borzongással jelez. Nem tudom, ő is érzi-e, de nekem lágyan végigszánt az egész karomon, még egy kis libabőrt is hagy maga után. Még egyszer megsimítom a finom felületet, mielőtt visszahúznám a kabát ujját, és felállnék. Az, meg hogy az imént láthatóan észrevette a csuklómat... Nos. Volt már rosszabb. Nem tudom, mi történik velem. Túl sok olyan megjegyzést teszek, amit nem kéne. Nem neki. Nem itt, nem így... Bár a vérem már elapadt, és bár a fájdalom nem kifejezetten enyhült, ez már igazán fel se tűnik. Már-már természetes, hogy feltápászkodás közben mindenem kibaszottul sajog. Foghatom erre, hogy kicsúszik a számon a szülinap? Nos... valószínűleg nem. De ki fog megállítani benne, hm? Ahogy rögzül bennem a tudat, hogy tényleg születésnapom van... Ez az egész helyzet igazából még nevetségesebb. Komolyan. Kedvem lenne felröhögni, pedig most még csak nem is vagyok kómás az alkoholtól és a füsttől. Szívesen megkérdezném valakitől, hogy mi a szar történik... de az ilyen kérdésekre köztudott, hogy nem jár válasz. - Hé Fraser? - Mire felpillantok, már talpon van. Nem. Rajtam van. Úgy reppen rám, mint egy villám... Ha akarnék, se tudnám kiküzdeni magamat a karjai alól, merthogy ez... már egy igazi ölelés. Ó, basszameg, Fraser, hát nem megbánod mindig, amikor megszólalsz? Az a halk morranás, amit hallatok, sok mindennek betudható. Főleg engedjelnek. De sajnos... mindketten tudjuk, hogy Noah az ilyen pillanatokban nem kifejezetten ért azokból a rosszalló hangjaimból, akármilyen egyértelmű is. Megtehetném, hogy kiélvezem a pillanatot... de talán kétszer egy nap már túl sok lenne. - Nightingale... - Indulna egy "ez bőven elég lesz", de addigra közbevág. - Boldog szülinapot. Egyenesen a fülembe érkezik a hang. Nem is tudom. Ennek is van egy bizonyos... éle. Bizonyára tudnám valamihez hasonlítani, ha akarnám, de... Nem. Ezt valamiért nem akarom. Hadd... hadd tartsam meg magamnak ezt a pillanatot egy kicsit, hm? Csak egy nagyon kicsit. Figyelem, ahogy felpillant, és visszacsúsztatom a kezemet a zsebembe. Nem mondok semmit, de talán a szememben megcsillan egy "köszönöm". Abban a pillanatban nem figyelek oda a mimikámra. Ennek a napnak az már... amúgy is annyira kurvára mindegy, nem? - Vigyázz a seggedre, hm? - Kicsit csak megrándul egyik szemöldököm. Ezt már szokásosan, némán kommunikálom: mikor nem? Azután csak hagyom hátrébb lépni, és a galagonyára teszem a kezemet. Mielőtt viszont megérezném a hoppanálás forgását, eltelik még egy pillanat. Mert kell az a pillanat. Mert mégis mikor lettünk ilyenek, basszameg? Mikor... nőttünk fel ennyire. Vagy csak a világ lett más? Annyi kérdés. Szeretek belőlük kifogyni, de ők nem szeretnek otthagyni. Ez is egy dolog a listán, amihez már hozzá kéne szoknom lassan, hm? Hiszen már nem vagyok gyerek. Nem kellene hogy a gondolat ekkorát üssön. És mégis... Mégis megteszi. Tizenkilenc. Köszönöm! A helyszín szabad.

2	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 02. 03. - 01:24:54
can you fix the broken? 2002. február 17. style A fizika kontakt sosem volt kifejezetten az erősségem. A szavak sem. Tulajdonképpen... a párbajozáson kívül igazán nem sok dologban vagyok tehetséges. És abban is... ha nem lett volna Feryll, senki lennék. Ez amilyen szomorú, olyannyira be kell vallani. Nem csak a kiképzései miatt. Vagy azért, mert rengeteg tiltott és sötét átkot megtanított nekem, hanem... hanem mert használtatta is velem. Valószínűleg nem épp úgy, mint ahogy ő azt elképzelte. Nem, nagyon nem. Igazából... egészen biztos vagyok benne, hogy nem akart engem bántani. Az elején. Amikor tényleg látta bennem azt, ami az ő tökéletes karfájává tehet majd... akkor ő sem így tervezte. Merészség volna kijelenteni, hogy kiismertem őt. Mert nem. Az lehetetlenség volna. Azonban... Az a körülötte lebegő, hidegvérű veszély nem volt ott mindig. Az elején... kibaszott könnyű volt benne megbízni. Pontosan ezért nem bízok meg mára senkiben. Talán az alapvetően eltérő különbségeink Noahval már ilyen mélyen kezdődnek. Már lefogadom, neki is éppen elég oka van arra, hogy ne bízzon meg az emberekben, mint nekem. Vagy legalábbis. Megközelítőleg. És mégis - szinte semmit nem kellett tennem ahhoz, hogy kivívjam a... azt, hogy ne gyűlöljön. És már önmagában furcsa. Furcsa nekem, az a szintű hajlás a megbocsátásra, amelyet produkál, hiszen... én sosem voltam ilyen. Nehezen lehet kivívni az igazi, vérremenő dühömet, de ha az megvan... onnantól előjön az az énem, akit igazából Noah talán azt hiheti, hogy látott már, de nem. Kurvára nem. Az a vérszomj... még saját magam számára is ijesztő. Igazából fogalmam sincs, mindig bennem volt-e, de elég esélyes, hogy nem. Feryll tette. Az ostrom, az a... dolog, amire rávett, és az a sokáig tartó elkeseredett düh, amiből nem tudtam szabadulni. Gyűlöltem fogságban lenni... és amikor végre kitörtem onnan, valami elszabadult. Nem. Ez egy olyan oldalam, amit Noah még csak nem is lenne képes előhozni. De még Benjamin sem. Márpedig... hagyjuk is. Ahhoz valami sokkal nagyobb kell, és... pluszpont jár, ha sötét jegyet visel a balján. Ahogy az ölemben ül... az valahol nagyon el kéne, hogy bizonytalanítson. Meg is teszi. Valahol. Nem elég nyomós helyen ahhoz, hogy az mozdulatra ösztökéljen. Az egész helyzet egészen más dolgokat vált ki belőlem, azokat pedig olyan erősséggel, hogy a mozdulatlanság mellett tartson. Mert ahogy megérzem a puha érintést a vállamon... az még csak nem is fáj. És ez már fizikailag is közel esik a csodához, de nem. Ez ott nem fáj. - Jelenleg mindenképp rábaszok. Nem ez az egyetlen incidensem van vele, de tény, hogy ez volt az elmúlt években a... legdurvább. - A lehelete azonban már túl közel van. Annyira, hogy ezekkel a szavakkal is kivált egy kis borzongást, ahogy a nyakamra vetül az ajkai közül jövő forróság. De nem engedek meg rá reakciót... legalábbis nem egyértelműt. Az ujjam viszont már el is indul a cigiért. Mert valljuk be, egy szálat mostmár igazán kibaszottul megérdemlek. - Nem bánom, hogy három évig nem kellett látnom a pofájukat - jegyzem meg. A hangomba már nem keveredik az az agresszió, amelynek nyomait előbb mutattam. a tűz lecsihadt... de aprón azért ott parázslik. - Morrow megvolt a Rengeteges buli után. Igazából. - Érdeklődve emelem meg felé egyik szemöldökömet, az apró pozícióváltás pedig... nem kifejezetten jó helyeken érint, de... ez az egész póz kezd már nem jó hely lenni. Az ujjai közt felbukkanó öngyújtó azonban végre egészen másfelé tereli a gondolataimat. Olyan ez nekem, mint a drog. Egy olyan támasz, amely végigkísért az évek alatt. És ami még most is talpon tart olykor. - Sajna közbelépett pár Hugrás, mielőtt igazán kielégítő lett volna, de azért... egy pár percig jó volt. Egy kis félmosoly kúszik a számra. Egyből értem a szavai ízét, hogy mire gondol, habár... a gondolatot elképzelni önmagában nehéz úgy, hogy komolyan vehető is legyen. Úgy értem, Nigthingale és Morrow... Bocs, Noah. - Hmh - jegyzem meg egy jókedvű éllel, amiből egyértelműen kiveheti, hogy gondolatban egész jól szórakozok a hallottakon, aztán csak a számban tartva a szálat hagyom, hogy meggyújtsa. Az arcomtól pár centire fellobbanó láng még meg se rezzent, egy pillanattal később csak elégedetten szívok egy mély, jóleső slukkot. A testemet egyből átjárja erre a reakció. Felenged és ellazul, mintha hirtelen a füstfelhővel körbevonva, egyszerűen... semmi gond nem lenne a világon. Semmi. Még az sem, hogy egy griffendéles ül az ölemben. - Nem hiszem el, hogy az a fasz még nem tudott megdögleni. Már Gosdwell. Halkan horkantok egyet. Még tökéletesen emlékszek arra a pillantásra, amivel először illetett... amikor megpillantott, és hirtelen rájött: nem, nem, valaki kibaszottul nem döglött meg. Pedig már rég volt. De van, ami túl gyönyörű ahhoz, hogy elfelejtsék. - Hát látod... - Hosszasan, kissé elrévedve fújom ki a füstöt. - Ezt én sem. Sok minden van, ami zavar Gosdwell... egyszerű jelenlétével kapcsolatban is. Mert ha ő nincs... ha nem keveri azokat a kurva szálakat mögöttem... Hát. Most sok minden más lenne. De nem kenhetem örökké valaki másra a bűnösségemet, hm? - Nem jó. A csónakházban azt hittem te vagy. - Felé pillantok. Nahát, gondoltad? - Szívatni akartalak kicsit ha nincs ott a Hurka már léptem is alapon. És ugyan ebből nehéz kitalálni a lényeget, nem emlékszem mindenre amit művelt. Lehet hogy volt nálam pár kutyás cucc. Erre most nem emelem meg a szemöldökömet. Összevonom. Az még csak nem is hat meg már, hogy nem jegyzi meg a nevét... mert végeredményben a Hurka is több, mint találó. Egyszerűen csak nevetséges... ennyi a gond vele. Az utolsó mondatára sokkal kíváncsibb vagyok. - Miért? - kérdezek vissza valamelyest hitetlenkedve, de ekkor ragadja meg az alkalmat, hogy kimásszon az ölemből. Ez talán hirtelen elég is arra, hogy elterelje mindkettőnk figyelmét... engem legalábbis hirtelen nem ráz meg, ha nem érkezik a válasz egyből. Az ugyanis, ahogy a teste elszakad az enyémtől... olyasfajta furcsa inger, amilyennek nem szabadna lennie. Szívok csak még egyet a cigiből, és igyekszem ebbe folytani mindent. Nagyon igyekszem. Nem is pillantok utána, ahogy elsétál a saját pálcáért. Az hogy féltsem a közelében az életemet, már pár perce elmúlt. Talán amikor azt a... valamit produkálta a vállamon. Kihasználom azt a néhány pillanatot, hogy legalább csak egy kicsit, de csak magamra és a cigimre szenteljem az értékes figyelmet. Csak akkor pillantok fel, amikor felém nyújtja a két pálcát. Nyilvánvalóan a galagonyát kínálja. De én kikapom mindkettőt a kezéből. - Hmmm... - Először a sajátomon simítok végig, csak hogy meggyőzödjek róla, nem esett baja. Most meglehetősen csendben is van. Talán csak kicsit meg van illetődve itt a másik pálca közelségében, hm? Finoman rakom oldalra, hogy aztán a Noahét fogjam kézbe. Az enyémnél valamivel hosszabb, enyhén rugalmas... és ismeretlen. Hogy ez miért kérdés hirtelen? Igazából... nem az. Csak felvet bár... kérdést, amelyet a nyugalom hatalma ébreszt. Nevezhetjük unalomnak is, bár... ez még messze áll attól. - Mondd csak... Noah... - még mindig ízlelgetem kicsit a nevet a nyelvemen, ahogy megforgatom a pálcát ujjaim közt. - Mi lett a pálcáddal? A könyvtárban mintha nem ez lett volna... Valójában nincs közöm hozzá. Válaszolnia sem kell, őszintén. Nem is sértődök meg érte. Visszanyújtom felé a pálcáját, aztán odahúzom magamhoz a sajátomat. Gondosan a kabátom belső zsebébe rejtem, onnan pedig... egyszerűen csak nem figyelek többet a panaszkodására. Igen, tudom, milyen kibaszottul szeretett volna ma is tombolni egy kicsit... de az élet nem kívánságműsor, hm? Ahogy előhúz valamit a zsebéből... a választ úgy is megkapom, ha nem nyitotta ki közben a száját. Oldalra húzom a számat és épp csak ennyivel nyilvánítok felé részvétet. Tudom, milyen a törött pálcád látványa. Csakhogy... annak a ciprusnak én vetette véget, és nem. Egy kibaszott pillanatig nem sajnáltam. Addig szívom a cigarettát, amíg eléggé el nem ég, azután csak oldalra lököm, és a maradék füstöt fújom ki lassacskán, annak ködjén át figyelem, amit Noah csinál. Merthogy egyelőre nem túl egyértelmű. - Csak hogy tudd. Csipogós játékot vettem Hurkának. Imádni fogod. - Felbámulok az arcára, ahogy közli a tényt, mintha csak... azt mondaná, hogy holnap esni fog. Nem kérdezek rá, mit csinál... úgy döntök, ez fontosabb pillanat annál, mint hogy közbeszóljak. És ezzel a gondolattal egyszerűen csak figyelem. - Meg egy csomó jutalomfalatot. Egyébként tökre láthatási jogom kellene legyen, csak mondom. A szám sarka csak felgördül egy halovány kis mosolyra. Nem több. Megtámasztom magam az egyik kezemmel a hátam mögött, és csak figyelem tovább a mozdulatait, ezúttal már a kezét, nem az arcát. - Ki mondta, hogy nincs? - kérdezek vissza aztán. Igaz, eltelik pár pillanat. - Az utóbbi időben amúgy is... meglehetősen magányos lett a környezete. Nem engedem felkúszni egészen azt a szomorkás mosolyt, ami amúgy... kifejezetten kívánkozik. Pedig nem is tudom. Még csak közelítőleg sem kéne említenem a szakítást, hiszen... minek? Nem, mintha rá tartozna. Vagy egyáltalán érdekelné. A törött pálcája magjából egyszerűen csak... karkötőket varázsol. Nem mondom, hogy kifejezetten az én stílusom, de... tulajdonképpen nem is lényeg. Sokkal inkább az, hogy mit tud. Közelebb húzódok kicsit és lepillantok a tenyerében pihenő darabokra, majd felé nyújtom az enyémet, hogy landoljon benne az egyik darab. A kabátom ujja feljebb csusszan, hogy kivillanjanak azok a hegek a csuklómon... de már csak takargatni sem próbálom. Egyszerűbb. Úgy teszek, mintha nem lennének ott. - A tied. Innentől csak olyan találkozót fogadok el, amit ezen keresztül kommunikálsz. Az szám újra egy féloldalas mosolyszerűségre húzódik. Nem is tudom, hanyadik ma már, azonban, ahogy a pálcája az övéhez ér, az én tenyeremben lévő pedig finoman melegedni kezd, halkan, elismerően hümmögök is egyet. Basszameg, Nigthtingale... - A másik fele a te vezértárgyad. Okos. Várok egy pillanatot, hogy a fém kihűljön, aztán a jobbomra csúsztatom. A bal már túlságosan foglalt, sajnos... a jobbom köré viszont úgy illik, mintha csak valóban ott lenne a helye. - Nem rossz, Nightingale... - szólalok meg ugyanazzal a félmosollyal, és nem is pillantok rá... egyszerűen csak feltápászkodok, kezemmel egy laza mozdulattal le is seprem kabátomról és nadrágomról a koszt, nem mintha az egyre növekvő sötétségben bárki is látná. - Nem rossz egy griffendélestől. Egyszerű szivatás már csak ez, ahogy mégegyszer megszemlélem, immár állva az... ékszert. Tulajdonképpen. Más egészen biztosan annak nézné, ám... ez több annál. Valójában valami sokkal több. - Ezzel már majdnem kárpótoltad is, hogy kishíján szétszedtél a szülinapomon. - A szemem sarkából pillantok felé, miközben ujjaim előhalásszák a galagonyát, hogy a következő pillanatban majd hoppanálhassak. - De csak mert ilyen kibebaszott jófej vagyok.

3	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: a sötétben	Dátum: 2021. 02. 01. - 21:21:39
*d o n ' t b l e e d o n m y f l o o r* 1998. április vége Végigkúszik a bőrömön a hideg, ahogy landol a tenyér a vállamon. Az az érintés... mintha egészen a pulóverem alá vibrálna. A talárom valamivel oldalt, a földön hever, zavart ugyanis a gyakorlásban. Melegem van egy kicsit, de ahogy hozzámér... az az érintés olyan hideg és jeges, mintha maga lenne a tél. A mai egész szép napnak indult. Csendesnek. Péntek délután van... tehát itt az ideje gyakorolni, a hétvégéim ugyanis általában Feryllé. Igaz, már karácsony előtt rámkerült a jegy, de a kiképzésem azóta sem állt meg... Hogy is állhatna? Hiszen közeleg. Hallom, ahogy sisteregnek a sötétben. Feryll nem mond semmi konkrétat... de nem vagyok süket. És vak sem. A feszültség már-már láthatóan szikrázik köztük, én pedig... azt hiszik, nem tudok szart se. Nem mondom, hogy nem tudom, mi az értelme. Rohadékok. Nagyképű rohadékok, mi pedig... diákok. Igazából ennyi. Én pedig úgy teszek, mintha ez nekem tökéletesen rendben lenne. Mintha nem tudnék a tervekről, sőt, nem is érdekelne... Előadom az ártatlan kölyköt, ami egyáltalán nem nehéz, sőt... kezdem felfedezni benne a saját tehetségemet. Már csak egy dolog aggaszt. Hogy Feryll olyan, mintha kibaszottul átlátna rajtam. Az ujjak megszorulnak kicsit a vállamon. Mintha csak kiolvasná belőlem, hogy elkalandoztam. És hogy merre kalandoztam. Kihúzom magamat egy kicsit és úgy lesek fel rá a szemem sarkából, az a fakóbarna szempár azonban csak egy pillanatra viszonozza a tekintetemet. Utána előrefordul ő is. *- Ne álmodozz -* csendül fel a hang. Elég erélyes ahhoz, hogy még egyenesebben próbáljak állni. *- Most minden energiádra szükség lesz. Könnyű megidézni egy átkot, James... de annál nehezebb használni is valakin.* Megfeszülök egy kicsikét a szavakra és felszegem az államat, hogy körbepillantsak az üres tanteremben. Feryll int az állával az egyik téglájának az ajtóban, amíg viszont az eltűnik a folyosóra pár pillanatra, a csend... szinte fojtogató. Ujjaim a ciprus fáját szorítják és feszülten várakozok, Feryll tenyere pedig megmozdul erre a vállamon. *- A mi fajtánknak ez a lételeme, James -* kezdi halkan. A szavai mintha körbefolynának körülöttem... mintha a levegő hirtelen sokkal sűrűbbé és mozgékonyabbá változna, körém csavarodna... Még a szabadulás gondolata is esélytelen, ahogy mindkét keze a vállamra kúszik szépen. Lassan. Apránként. *- Meg kell tanulnod... senkiben nem bízhatsz. Csak saját magadban és a pálcádban... ezen a kettőn kívül mindenki hazudik.* Az ajtóban felbukkan a pasas újra... valakit mintha maga után hurcolna. Talán... talán csak képzelődök... - Ha már ezek is hazudnak... Ott kezdődnek a bajok. A bőröm alá fészkeli magát a halk, rekedt orgánum, de nem mozdulok meg. Az előkerülő kisfiút bámulom... elsős. Nem lehet több elsősnél. Kék nyakkendőt visel, és remeg a férfi karjaiban, aki persze olyan erősen tartja, hogy egészen elfehérednek a bütykei. Nem... nem, nem, nem... - Feryll... *- Hallgass. -* Nem kiabál. Nem emeli meg a hangját, tulajdonképpen... szinte sose, de mégis azonnal becsukom a számat. Még a halk él is elegendő, hogy tudjam: esélyem sincs. - Hozd csak közelebb, Lean! Hadd ismerkedjen meg James a kis... játékszerünkkel mára. Akarod mondani, áldozat. Nagyot nyelek, és belülről alsó ajkam húsába harapok, próbálom levenni a szememet a fiúról, de nem megy. Akárhányszor elkapnám a pillantásomat, az visszakalandozik mégis... Mert retteg. Idáig látom a rettegést azokban a világos szemekben, és pont ezért... nem akarom látni. Kurvára nem akarom látni. *- Nézd csak meg... -* Feryll közelebb hajol. Lehelete a fülemet éri. - Hollóhátas, mint látod... olyan lelkes kis elsőéves, hm... És sávérű. - Olyan könnyedén mondja ki a szót, mégis. A mögötte húzódó él szinte belemar az ember húsába. Recés késként. - James... ez itt a tiéd. Hányingerem van. Kibaszottul... hányni fogok. Olyan erővel próbálom visszanyelni, hogy úgy érzem, mindjárt elájulok, de mégsem mozdulok meg. Még csak remegni sem tudok. Nincs erőm hozzá. Az ujjak megfeszülnék kicsit vállamon, majd engednek. Végigsimítanak, aztán érzem csak, hogy hátrébb lép... én pedig egyedül maradok, ahogy az aurája távolabb kerül. A hang mögülem szólítja Leant, aki immár teljesen elém tolja a kisfiút. Még csak... meg sem szólalt. Egy apró kis hang sem jött ki a torkán. Most, hogy közelebb kerül, hallom csak meg a halk zihálást, amely gyengén tör ki a szájából. A rettegés annyira megbénítja, hogy még beszélni sem tud. Egyikünk sem tud. - Fel a pálcát, James. - Magától mozdul a kezem. Gyerünk, Aiden... James... menni fog ez! Azért kéri, mert ez fontos. Mert célja van. Érd el a célt! Kontrázom magamban a szavakat, de az agyam egyszerűen nem akarja megadni magát nekik. Beszívom a levegőt... mély levegőt veszek, de csak kell egy kis oxigén, a kisfiú azonban ezt halálos jelnek veszi. Hirtelen elkezd ficeregni, kapálózni próbál, de Leon olyan erősen markolja a vékony karocskáit, hogy igazából... semmi esélye nincs. Nincs esélye. - Ahogy megtanultad... menni fog. Bízz magadban... a pálcádban. Bízz magadban... bízz benne... bízz már benne! Újabb adag levegő, de nem jön. Mintha a torkom elszorult volna. A szívem ver. Nagyon gyorsan ver, és... ez a párosítás korántsem szerencsés. Lesandítok a ciprusra a kezemben, ami... egyszerűen csak nem mutat semmi reakciót. Semmit. Csupán várja, hogy tegyem, amit kell, és még csak meg sem próbál győzködni. Érzem Feryll éles tekintetét a tarkómba fúródni. Lean felvont szemöldökkel méreget. A kölyök... könnyek csurognak le a szeméből, de már nem ellenkezik. A kurva életbe... valaki próbáljon már meggyőzni! Ezen a ponton kezd el remegni a kezem. Csak aprón. Talán... talán Feryll észre sem veszi. Ugye? Ennyi messzire csak nem lát el. Talán... - James. Erősen harapom össze a számat, hogy legalább az ne remegjen, de már rég úgy érzem, hogy a végtagjaim nem az enyémek. Hogy bírom tartani a pálcát...? Hogy tudok állni? Összefolyik a látvány a szemem előtt. Szédülök, és... a világ csavarodik. Ez nem én... ez nem lehetek én, ez nem akarok... - James! Kirobban a pálcámból egy átok. Nagy az ereje... szinte hátraránt, a fejembe pedig belehasít valamiféle bajt sejtető lüktetés... De nem. Ez nem zöld. És még csak nem is a gyereket kapja el. Lean megpördül a levegőben, és a padok közt csapódik le. A csattanásban nem is hallatszik, hogy eldobom a pálcámat, de hirtelen visszatér belém az erő. Nem tudom, hogy történik... csak a tekintetem villan a kisfiú felé, mielőtt megpördülnék. - Menj! Menj innen! - sziszegem oda. *- Egy tanárhoz, most!* Nem várom meg, hogy a szavaim célbaérnek-e. Megpördülök és egyszerűen csak... Nem is tudom. A fejemben összeállt, mit akarok tenni, de igazából... talán nem gondolkozok. Az agyam leblokkolhatott, mert egyszerűen csak rávetem magam Feryllre, mielőtt az átok kicsapódna a pálcájából. Ne, ne, ne... ne csináld ezt! Nem is tudom, ezt kinek szánom. Feryllnek... vagy magamnak. A próbálkozásom igazából esélytelen veszteségbe fullad, ahogy Feryll egyetlen egy csapással oldalra lök. Már a pálcám sincs a kezemben, nem... nem mintha merném használni. A szívem ebben a pillanatban kezd el veszélyes tempót diktálni a torkomban. Mit tettél, Aiden, mit tettél? Feryll megáll egy pillanatra, az a csend... a csend kibaszott hangos. Hát kijutott. Kijutott, ugye? Nem merek oldalra pillantani, a vérem a fülemben ömlik akkora hévvel, hogy igazából a saját gondolataimat is túlharsogja. Ahogy azt a tekintetet figyelem, a torkomba gombóc gyűlik... És ennek a gombócnak halálíze van. Ahogy közelebb lép, a keze hirtelen mozdul. Ha megpróbálnék, talán akkor sem tudnék kitérni előle. Akkora erővel csattan az arcomon az ökle, hogy a hátam mögötti padra csapódok, és ott még érkezik két ütés... legalábbis kettőnek érzem. Vér gyűlik a számba, de nem mozdulok, nem ellenkezek... érzem, ahogy megragadja a galléromat, és annál fogva emel meg egy kicsit, de a szemem... még a szememet sem nyitom ki. - James... - morog. A hangja most sem sokkal... érdesebb. Ugyanazzal a csendességgel jön, az él csupán... veszélyesebb. Fenyegetőbb. - Nézz rám. Halkan zihálok. Épp csak annyira, mint az előbb a fiú, és érzem, ahogy minden egyes alkalommal, ahogy kifújom a levegőt a számon, még több vér folyik le az államon. Elharaphattam a számat. Az íriszem nehezen találja meg az övét, igazából egyik sejtem sem akar ránézni... ugyanis rettegek attól, hogy mit találok majd ott. Várok valamire... egy válaszra. Egy kiáltásra, egy szóra... és semmi nem jön. Csak végigmér azokkal a hideg szemekkel... aztán az arcom durván találkozik a paddal. Halk, fájdalmas nyögés szakad ki belőlem, ahogy a padról egészen a padlóig csúszok. Lüktet az egész arcom, a nyers erő, amit használt... Még csak a pálcája sem kellett. Miért nem használja a pálcáját? Ez a gondolat sokkal aggasztóbb, annyira, hogy ahogy sikerül kinyitnom a szememet, oldalra is fordítom a fejemet, hogy a hasamon heverve lássak valamit... Ekkor érkezik meg az erős rúgás a bordáimra. Erősebben zihálok, összeránt a fájdalom, de csak ujjaimat szorítom össze erősen. Nem mozdulok. Nem merek megmozdulni... a pálca hegye ugyanis belevibrál a tarkómba. Bár az arcom oldalra néz, pont rálátnék a lábára... nem nézelődök. Még ránézni sem merek. Tovább várok a szavakra, hogy végre kapjak valamit... Hogy felcsendüljön az a már jól ismert, fenyegető hangnem, és elmondja, mekkora csalódást okoztam... hogy ez többet nem... hogy nem lesz többet. Visszahunyom a szememet, ahogy a pálca mélyebbre tör a bőrömben. Percek. Percek, amiket óráknak érzek. Zsong a fejem. Érzem a sós nedvességet lassan legördülni a szemeimből, hogy összemosódjanak a vérrel, de még így sem moccanok. A belső ingereim már nem ordibálnak. Hogy emlékeztessenek, mit tettem, hogy ők is büntessenek... csend van. Hatalmas a csend. - Tűnj el. - A hangja úgy mar bele a levegőbe, hogy kipattannak a szemeim. - Tűnj el innen! A pálca hirtelen eltűnik a tarkómtól, az aura pedig visszahúzódik. Ez pedig elég jelzés. Menj. Takarodj innen! Olyan sebesen ugrok fel, hogy sem a vér, sem a szédülés, de még az oldalam hasító fájdalma sem állít meg, kifelé menet még felkapom a pont útban lévő taláromat, és aztán... kirohanok. Egyszerűen. Körbe sem nézek. A pálcámat is ott hagyom... nem érdekel. Meg sem akarom érinteni. Remegek, ahogy a folyosóra érek, de ott sem állok meg. Úgy érzem, akármelyik pillanatban utolérhet, így csak akkor lassítok, amikor egy forgalmasabb folyosószakaszra érek. A remegő kezemet az orrom és szám elé szorítom, hogy felfogjam a vért, a talárt menet közben magamra löktem. Nem vagyok hirtelen több egy a többiek közt elsuhanó, sötét felhőnél. Gyűlölöm magam... abban a pillanatban elmondhatatlan a haragom. Gyáva. Olyan kibaszott gyáva vagyok! A saját esélyeimet cseszem el újra és újra... Miért, Aiden? Miért nem vagy képes még neki sem megfelelni? Miért vagy ennyire... kibaszott más? Egyre jobban remegek. Nem nézek fel, a fájós arcomat félig eltakarom a kezemmel, és így térek vissza a hálókörletbe. Abba a kibaszott lyukba... oda, ahova való vagyok. Mert semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes... Az égvilágon semmire.

4	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 02. 01. - 16:54:27
can you fix the broken? 2002. február 17. style Már magam sem tudom, mi fáj. Hogy hol kezdődik a saját fájdalmam... és hol az övé. Valójában őrület. Már csak maga a tény is, hogy egyáltalán... érdekel. Az meg méginkább, hogy ennyire megvisel. De tulajdonképpen, ha nagyon őszinte akarok lenni - tehát olyan, mint szavakban soha nem leszek -, akkor az egész... szinte egyértelmű. Valahol a fájdalmunk, valamilyen furcsa mederben összefutva, teljesen különböző utakról, de... közös. Nem mintha bármikor is azt merném állítani, hogy teljességgel tudom, mit érez, avagy fordítva. De mégis... Jobban belegondolva. Logikus, nem? Én okoztam azokat az emlékeket, amelyek most őt gyötörik, és most nekem is ugyanúgy fáj. Talán nem kéne. Hiszen jóval egyszerűbb lett volna eltemetni magamban a többivel együtt, azzal együtt, mennyi gyilkosságot követtem el hidegvérrel, hogy mennyi más embernek ártottam... Egykor ment. Ha most nem ülne itt... még mindig menne. Mert ha eszembe is jutna... csak egy arc lenne. Egy ismeretlen arc, akiről... mit tudok? Egyszer felkenődött a kupénk ajtajára, és azt a tekintetet sokáig láttam magam előtt. Aztán szépen lassan elfelejtettem. Más lett fontos. Hatalom. Erő. Játék. Ő nem volt más, mint... egy pillanatnyi bűntudat, majd tovaszökött. És nem. Ha aznap nem akadunk össze a könyvtárban... a vadkanban... ha nem ülök le mellé... ha Cleo nem jelzi a jelenlétét az erdőben... még mindig az lenne. Csupán egy üres arc, aki azóta már talán el is felejtett, úgyis annyival több fontos dolog történik vele? Különben meg a háborúnak amúgy is vége. Az emberekkel csak a háborúban történtek rossz dolgok, ugye? De az élet természetesen nem így ügyködik. Nem hagyja, hogy megússzam. A fájdalmat - és ebben a pillanatban nem a fizikairól beszélek. Nem érdekel a fejem zúgása, a sajgó orrom, az égő porcikáim... A két érzés teljesen elkülöníthető. Az egyik el fog múlni pár napon belül egy kis pihenéssel. A másik valószínűleg sosem. Mi lett veled, Fraser? Mitől kezdtél hirtelen... bűntudatot érezni? A saját önzőségem mindig is nagyobb volt. És igazából nem is bántam. Védekezésnek tökéletes. De ma... ebben a pillanatban már nincs hova védekeznem. Nem értem meg, miért érdekli. Ez egy olyan kérdés, amire nem tudok összerakni választ. Mert hogy a többire már nagyjából... rendben. Ebben a pillanatban a saját sérelmeivel kellene foglalkoznia, és nem azzal, én mit kaptam... és amúgy is. Ugyan már, Nightingale. Látod, kiért aggódsz, hm? Azon a néhány órán, napon túlnyúlóan, amíg a sebeimet nyalogatom, őszintén: én már nem is vagyok képes sajnálni magamat. Az a sok benyelt átok, csapád, fájdalom, vér, seb... Ez már az a szint, ahol nem jelentenek semmit. Egyszerűen csak... nem váltja ki azt a reakciót, amit átlagosan az emberből, ha megsérül. Őt sem kéne, hogy érdekelje. - Talán igen. - Nem mozdítom el a fejemet, de tekintetem követi az ujja mozgását. Ahogy a bőre az enyémhez simul az államon, a szemeim visszavillannak rá... De nem mozdulok el. Még csak érzelmet sem mutatok. Pedig azok nem úgy tűnnek, mintha az elmúlt pár perc óta csillapodni szeretnének. - De én nem tenném meg veled. Pedig ezúttal biztos voltam benne, hogy akarom. Megszorul az állkapcsom. Ismét. Miért? Miért nem? Ismeretlen ez nekem, egyszerűen csak... nem értem. A bosszú valahogy mindig is a részem volt. Sosem volt kérdés, hogy valahogy visszacsapjak, ha nem is egyből, de megszervezni a tökéletes lépést... tulajdonképpen az egész életem erről szólt. Mert az a kibaszott büszkeség sosem hagyott volna nyugodni. Így... Noah reakciója egyszerűen csak érthetetlen számomra, még akkor is, ha talán, valahol mélyen jól esik. Azt a halovány kis bizsergést túl gyorsan és túl könnyedén nyomja el a többi. De végül mégsem teszem fel a kérdést. Talán mert... sejtem a reakciót. Hogy ő sem tudna egészen pontos választ adni, vagy ha mégis... én azt sem tudnám elfogadni. - Helyes. - A szóra kicsit oldalra hajlik a fejem, de a figyelmemet aztán hamar eltereli a... a közelség. Ez pedig talán még jól is jön, mielőtt Noah érzékelhetné teljességgel, hogy nem sikerült megszereznem, amit akart. Inkább csak lepillantok, és érzem, hogy követi a tekintetemet... nem szólalok meg, de némán közlöm vele, hogy szálljon le rólam. Legalábbis... ez a terv. Mármint ennek kéne, hogy legyen a terv. És ő baszik ezt teljesíteni. Sőt... közelebb csúszik, hogy akaratlanul is megfeszülök egy egészen kicsit a hirtelen kérdéstől, hogy mire készül. A szemöldököm feljebb szökik... és csak akkor állapodik meg egy bizonyos magasságban, ahogy Noah álla puhán landol a vállamon. Pillanatok. Pillanatok nem történik semmi, csak... csak hallgatom a lélegzetét. Én azt sem tudom, veszek-e levegőt, mert hirtelen csak a közelségre figyelek. Nem ölel át, sőt... igazából sokkal több ponton nem is érintkezünk, mint két perce. De ez mégis más. El kéne löknöm. Ismerem magamat. Vagy legalábbis... valami gúnyosságot fűzni felé. Csak a szokásos. És nem. Egyszerűen csak... nem kommentálom ezt... ezt a valamit, legyen akármi is. Ahogy érzem moccanni az arcát, egy leheletnyit felé fordítom a fejemet, bár így is csak a tarkójára látok rá. - Tudom, hogy bosszút akarsz állni rajtuk. Éreztem rajtad. De te egyedül vagy, ők pedig sokan és egy közülük nagyjából akárki lehet. - Tudom. Kibaszottul tudom, és talán ez az, ami a legjobban felhúz. - Ezért nem fogom én sem laposra verni őket, de Aiden? Nem vagyok hülyegyerek. Használj. Ha van terved, tudok segíteni anélkül hogy az utadban lennék. Ah és a legfontosabb.. - Az arca valahogy közelebb jön... a lehelete pedig a bőrömre siklik, hogy érzem magamon a halvány kis bizsergést végigszaladni. - Akarok valamit, amiről egyből tudom, hogy te állsz-e előttem, vagy sem. Halkan sóhajtok egyet, így pedig állam finoman hozzáér. Az arca túl közel van, az érintés igazából jóformán elkerülhetetlen volt. - Bosszú, hm? - kérdezek vissza halkan, a hangom az előbbinél már valamivel... lazábban cseng. Nem, mintha meg kéne nyugtatnia a közelségének... vagy akármi. Egyszerűen csak... nem utál, oké? Ez elég hirtelen, hogy a hangulatomat visszaemelje az... alapvető szarba. Igen. - Ugyan már, Noah. Nem vagyok hülye. Nem teszek semmi olyat, amire te basznál rá. Ha akarnék, előállhatnék valami kellő kegyetlenséggel. Nem esne nehezemre. Vannak dolgok, amiket megtanultam, még ha nem is a megfelelő embertől... de végeredményben minden emberi kapcsolatnak vannak hasznai, hm? Kisebbek-nagyobbak. Ez határozottan kisebb, ám... mégis elnyomom a vágyat. Most el, mert a helyzet kibaszott egyértelmű: célzólistára kerültem, és ha megmozdulok, akkor Noah szívja meg. És ezt nem akarom. - Mindenesetre azt kibaszottul megnézném, ahogy laposra vered Morrowt. Esetleg Gosdwellt... áh. Az még jobban esne. - Félmosoly olvad rám, és a zsebembe nyúlok. Ha mozdul, ha nem, ujjaim előkaparnak két szál cigarettát, az egyiket a számba nyomom, a másikat pedig onnan felé kínálom. Egyelőre nem gyújtom meg azonban. A pálcám valahol odébb... a zsebemben lapuló öngyújtó pedig már régóta közel használhatatlan. Ajkaim között pihentetem a szálat néhány pillanatig, és csak elrévedek kicsit a távolba. A fülemben közben a benti buli dübörög. - Hm. Szóval jelszót akarsz? Nos... felteszem, hogy egyik fasszopó sem találkozott még Cleoval a suliból - vetem fel. - De mondd csak, ha van jobb ötleted.

5	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 01. 31. - 20:20:47
can you fix the broken? 2002. február 17. style Sosem volt ritka, hogy szorult helyzetekbe kerüljek. Hogy valaki hirtelen megpróbáljon szétszedni. Nos... hozzászoktam már, azt hiszem. Viszont sosem voltam az a fajta, aki megadja magát. Nevezzük büszkeségnek, versengési kényszernek... igazából nem számít, hogy minek. Gyűlölök veszíteni. Beteges módon kell minden helyzetet a saját javamra forgatnom, mert ha ez nem sikerül, az nem csak egyszerűen zavar... a lelkemet sérti. Persze... annak már amúgy is mindegy végülis, hm? Azt nagyon sok... rengeteg dolog sértette már meg ahhoz, hogy egyszerűen feltűnnie sem kéne egy ilyen apró dolognak. Egy kis karcolásnak. Mégis, feltűnik, minden egyes alkalommal. Két ember. Ennyi volt, akiknek egyszerűen... csak hagytam magam. Akiknél egyszerűen nem vitt cselekvésre a... a mim? Minek lehet ezt nevezni? Nem is tudom. Igazából... nem kerestem az okát. Egyszerűbb volt csak elfogadni. Feryll - ő volt az egyik. Az az ember, akinek csak... nem érte meg ellenállni. Mert abban a pillanatban, hogy rámfogta a pálcáját, tudtam, az én kis ciprusom ellene semmit sem fog érni. Talán az első átkától egyszerűen csak... kettéroppan. Nem sokat néztem ki abból a pálcából, és igaz... magamból sem. Még azután sem, hogy Pitonnak talán megvillantottam valamit, ugyanis még a kaszabolóátkot is megtanította, azonban... Feryllel szemben egyszerűen csak felesleges őrület volna bármi ilyesmivel is próbálkozni. Akkor legalábbis azt hittem. Pedig mindig megtudta. Rájött, mikor voltam engedetlen, és olyankor a haragja lecsapódott. Akkor még nem tudtam, hogy amit akkor kaptam, az igazából igazán semmi volt a következőkhöz képest, azonban... hogy is pillanthattam volna bele a jövőbe? Akkor még reménykedtem. Akkor még azt hittem, szarabb nem jöhet. A nehezén már túl vagyok. Naiv kis kölyök voltam, hm? Még Benjamin haragja ellen se simultam be. A testvérem, és mégis... a köztünk lévő drótkerítés túl mélyre szúrt. Van valami benne, bennünk... Nem is tudom. Tulajdonképpen megfoghatatlan. Távol van ez a testvériességtől, kibaszott távol, bár jobban belegondolva... már gyerekkorunkban is távol állt. És most itt van ez. Egyszerűen csak... minden esélyem megvolt. A ködöt leszámítva, de azon kívül? Csak intenem kellett volna a galagonyával, hogy már szórja is ki magából az átkokat. Nem tudom megmondani, valaha is engem akart volna-e védeni, vagy egyszerűen csak ennyire szeret erőt fitogtatni... tulajdonképpen nem is számít, egyszerűen csak hasznos, ha baj van. És most? A kurva életbe, most? Nem is tudom. Egy részem megértően zsibbadva fogadja a sajgást. Mert igazából nincs benne semmi kibaszott meglepő, hiszen... megérdemlem, és ezen nincs mit szépíteni. Ha épp nem azért, amit tettem vagy nem tettem, akkor a múltért. Lehet, hogy már sokat kaptam azért is... De nem Noahtól. Ez ilyen egyszerű, és mégis... valahol mégsem az, mert valahol mégis éget a tudat. A düh egyszerűen veszi át az irányítást minden felett. Egyszerűen... túl sok minden felhúz. Hirtelen, pillanatok alatt. Egy a gondolat, hogy a helyembe léptek... mert bár nem kéne, hogy egyáltalán csak meglepjen, de mégis, hogy a faszomba merészeli? Látom a tervet. Igazából egészen egyértelmű. De minél tisztább lesz, annál mélyebbre vés a gondolat: hogy nem gondoltál rá előbb Fraser? Ez a tudat pedig egészen megőrjít. Miért? Miért nem tudtam egy kicsivel jobban odafigyelni, és akkor... az egésznek mégcsak meg sem kellett volna történnie. Vagy legalább nem most. Ha nem nyújtottam volna oda Morrownak ezüst tálcán az ajánlatot Adwellen keresztül... hirtelen nagyon kegyetlenül ölni szeretnék, és örülök is, hogy nincs kéznél a pálcám. Ebben a percben nem biztos, hogy vissza tudnám fogni. Mindeközben pedig... már egyszerűen csak nem is az dühít, hogy megpróbálták megkavarni a talpam alatt a szart... hanem az, hogy hogyan. Nem kéne, hogy érdekeljen. Mert... tulajdonképpen nem vagyunk mi egymásnak semmi, mint a múlt darabokra szedett, véres kis cafatjai, amelyek olykor-olykor összesodródnak. És mégis... A tudat nem is kér engedélyt, csak a csontjaim közé robban, hogy hasogatva olvadjon szét. A kurva életbe, Noah. Nem érdemelted meg. Persze, mert akármelyiket is megérdemelte? És akárhogyan is forgatjuk... ez is az én hibám. Ez pedig kibaszottul megcsavar. Egyszerűen csak el sem jut a tudatomig, hogy teljességgel az ölembe csúszik. A reakcióját sem fogom fel... A hangja az egyetlen, amely hirtelen képes kirántani a fakóságból. - Mit műveltek veled? - Visszavillan felé a tekintetem, egy kissé kitisztul a köd, de egy másodperc erejéig csak a kérdést próbálom feldolgozni. Talán nem is hallom jól. Elbizonytalanodom, és majdnem visszakérdezek... de nem. Tökéletesen jól értettem. De mégis mi a faszért azzal törődik még mindig, hogy velem mi van? Nem érzem. Ahogy azt sem, miért nem átkozott le. Könnyedén, egyszerűen... habozás nélkül. Nem is kellett volna gondolkodnia. Mert ha tényleg én tettem volna... akkor igazából kurvára megérdemelném. Csak intek egyet a fejemmel, hogy arrébb tereljem a kérdést. A számra egy keserű kis rándulás köszön. Miért, Noah? Mi a francért fontos? Figyelem a lassan olvadó felismerést a barna szempárban. A mellkasomban akaratlanul is felenged egy kis nyomás... pedig nem kellene. Nincs még nyert ügyem, már ha itt van is olyan egyáltalán. Ő csak lassacskán elkezdi összerakni a darabkákat, de... ez nem azt jelenti, hogy nem talál bennük hibát Kibaszott könnyen találhat. És még csak az sem lepne meg, ha azt hinné, hogy hazudok. Igazából... kifejezetten szokásom. És mégis. Ebben a pillanatban fájdalmasan őszinte vagyok. Elréved a Roxfort felé, de én csak a pillantásokat figyelem tovább. A kezeink még mindig egymáson. Tulajdonképpen most kezd csak lassan elérni a felismerés, de az amilyen gyorsan jön, már rebben is tovább. Muszáj ráerősítenem kicsit a szavaimra. Mert... ezt nem engedhetem el csak úgy itt, ugye? - Mit csinálnál a helyemben... Aiden - jön a hang. A nevemet még mindig olyan idegenül formázza. Vagy talán... csak egy részem még mindig nehézkesen szokik hozzá, miután évekig James voltam. Egy kicsit odébb hajtom a fejemet, várom, hogy folytassa. A vér kezd rászáradni az államra, ezt csak a mozdulattól érzem meg. - Ha most Morrow lett volna itt helyettem. Ha ő tartott volna rád pálcát, ugyanúgy megkínzott volna téged is. Mondd.. úgy értékelted volna, hogy jogosan állok bosszút rajtad a múltért? Kicsit feljebb biccen az állam, amely alatt, a torkomban, még mindig érzem tompán a pálca hegyes nyomát. A francba... A francba. Bárcsak nehéz kérdés volna. Bárcsak előhúzhatnám a nagyképű ütőkártyát, és tulajdonképpen... meg is tehetném, könnyedén. Innentől már formázhatom a történetemet, de nem akarom. Olyan kibaszott fárasztó már. - Jogos lett volna. Megérdemeltem volna. - Az én hangom sem sokkal hangosabb az övénél. Közel áll a suttogáshoz... de annál rekedtesebben hangzik fel. - Kibaszottul megérdemelném, Noah. Te is tudod. Ebben nincs kérdés. Nem is lesz. Lehetnek akármilyen körülmények... Lehetnek akármilyen érzéseim is, neki igazából, józan ésszel gondolkodva, sosem kellett volna megbocsátania. Megbíznia bennem. A hibáktól bomladozó rendszer igazából itt indult el. - Sosem láttalak volna többet... gondolom. Nem tudom eldönteni, miféle hangsúllyal cseng a hangja. Egy kicsit újra megszorul az állkapcsom, de nem pillantok oldalra. Egy pillanatig keresem a folytatást, akár csak kis rándulással is... de az nem jön. - Valószínűleg - helyeslek rá. A szavaim... már-már szenvtelenek. Messze állnak attól, amit ténylegesen érzek. Mert igazából csak egy gondolat dübörög belülről... Mi lett volna akkor? Jobb... vagy rosszabb? Ahogy lehajtja a fejét, hogy letörölje a könnyeket, muszáj elfordítanom a fejemet. A tájra szegezem a tekintetemet, mintha lenne benne bármi érdekes is. Valójában csak próbálom visszaszedni magam köré a lebomlott falat. Valójában csak... ebben a pillanatban képtelen vagyok ránézni. - Hiszek neked. - Visszasandítok felé, a szó meglüktet a bőröm alatt. A francba... szeretnék felsóhajtani, de valahogy még mindig nem jön a levegő. Valami még mindig megakadályoz benne... Nem is tudom, mi, az pedig nem jut el a tudatomig még, hogy... talán ő. Az ölemben. - Mostmár jól vagyok. Elengedhetsz. - Lepillantok a kezünkre, és lassan hagyom, hogy az ujjaim meglazuljanak és lecsússzanak a csuklójáról. Meg is támasztom magam azzal a karommal ültömben, a másikkal pedig az orromhoz nyúlok, hogy végre letöröljek még egy adag vért magamról. - Elmentem a kastélyba, még... tizenharmadikán. Adwellt kerestem meg, és azt hittem, sikerült tőrbecsalni... nos. Nem. - Az ezelőtt párral feltett kérdésére felelek végre. Bárcsak legalább azokat a válaszokat adhatnám meg neki, ami tényleg fontos lenne... És pont ezzel nem tudok szolgálni. - A másnap nem éppen úgy sült el mint terveztem. Nem tudtam kiszedni Adwellből semmit, de... - Nem tudom miért, de ez a pillanat hirtelen ráébreszt... a pozíciónkra. Kissé féloldalasan pillantok le az összesimuló lábainkra, de éppen csak a tekintetemmel jelzem a... a helyzetet. - ...de ne aggódj. Ők csúnyábbat kaptak, mint én.

6	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 01. 31. - 12:33:43
can you fix the broken? 2002. február 17. style Vannak ezek a pillanatok. Amikor a világ összeesküszik ellened. Érzem a vér ízét a számban. A forróságot, amely lassan folyik végig az arcomon, de egy idő után elvesztem, merre gördülnek tovább. A vér... részemmé vált már valahol az évek során. Tulajdonképpen olykor elgondolkozom az ember csodálatos biológiáján, hogy a faszba van még egyáltalán vérem. A színe, a szaga, ismerősként fogad. Már csak undort sem vált ki belőlem. Igazából semmit. Inkább csak... egy emlékeztető, egy megtörhetetlen kis szokás, amely sosem hagyott el ahogy kúsztak az évek egymás hátára. Elég sovány vigasz, azonban... legalább ott volt, hm? Akárhányszor Feryll jött. Vagy valamelyik vállalkozó szellemű csatlósa. Akárhányszor a galagonya fordult ellenem... franc se tudja. Annyi ilyen volt, hogy... egyszerűen csak összemosódik mind, és az egyetlen közös pont, amely marad, amely megőrzi az emléket, az a vér. Valahol meglehetősen ironikus az, hogy ma van a születésnapom. Nem, mintha bármikor is kifejezetten érdekelt volna. Kölyökkoromban már csak azért sem, mert Benjaminé is akkor volt. Örültem volna, ha nem kell még ebben is osztoznunk - de nyilvánvalóan, ez ikerként eléggé nehéz kérdés. Igazából sosem voltam kíváncsi az otthonról érkező levelekre... legalábbis ezt mondtam magamnak. Aztán megláttam Chrissie bizonytalan kis kézírását, a lapocskát széthajtogatva pedig azt a rajzot, amit készített. Aiden, ahogy fogja a kezem... Aiden, ahogy együtt játszunk vele meg Unikornis Úrral... minden évben más. Ezek a rajzok még mindig mindig megvannak. Valahol, talán otthon a szobámban, az ágy alatt, vagy valami másik sötét helyre eldugva, csak hogy mégcsak... meg se lássam. Mert elég elmenni amellett a fehér ajtó mellett. Amelyet soha többé nem nyitunk ki, mert nem fog elkezdeni egy tinilány sikoltozni odabent, hogy "húzz már ki innen!" Összeszorítja a mellkasomat a gondolat. Annyi minden szorít ebben a pillanatban, és a felettem ülő Nightingale még csak nincs is köztük. Nem... csak a tudat, az a fájdalmas tudat, amelyet a tetteim nyomán újra és újra átélek. Miért nem lehet átírni a múltat, amikor egyszer ennyire fáj? Miért nem lehet tenni ellene valamit, ha... ha ennyire elfogadhatatlan? Miért nincs valami... bármi. Üres gondolatok. Mindig azok, ha a múltra gondolok. Mert... néha olyan nehéz ráaggatni valamire, hogy ez rossz. A kurva életre. Erre nem nehéz, olyan kibaszottul nem. Megvan minden esélye. Itt fekszem alatta, a pálcám valahol arrébb őrjöng a saját tétlenségem okán, minden porcikám sajog, hogy megmozdulni is szinte kín... még csak védekezni sem tudnék. És ő... egyszerűen csak eldobja a pálcáját. Az egyetlent, amivel az ő szemszögéből felettem állhat ebben a pillanatban, bár igaz... ez is valamelyest hamis. Érzem a belőle áradó... düh. Ez düh, valamivel felhígítva, de még így is elégnek kellene lennie. Nagyobb vagyok nála valamivel. Idősebb, és lefogadom, ha egyszer megszerzem a pálcát, sokkal kegyetlenebb átkokat tudnék rászórni, mint fordítva. Olyanokat, amelyeket valószínűleg még ő sem kapott. Olyanokat, amelyeket nem rá fejlesztettem ki... És amiket nem is használnék rajta soha a kibaszott életben. Egyetlen egy okom sem volna gyűlölni őt. Még ha az elején meg is próbáltam. Mert az emlékek... de igazából azokról sem ő tehet. Ő csak egy arc, aki kötődik hozzájuk, és ezzel felveri a hullámokat, azonban... az én tettem, az én döntéseim. Még csak azt is megérdemlem, hogy ezt felverje bennem. - Ne merészeld... - Tudom. Tudom, mire gondol, de az arcom nem rezzen, még csak menekülni sem próbál a közel kerülő szempártól, pedig ahogy azok vörösen, nyúzottan villannak felém... Fájdalmas ízt hagy a vér mellett. És mégis. Az összerakáshoz ez nem elég. Kell lennie még egy kis darabkának. Mert ez így... persze, persze, bizonyos vonalon felvezethető... de valami hiányzik. Valami jelentős, valami, ami... ami az én kezemhez tapad. Mert hol a faszban lenne az logikus, hogy a legutóbbi találkozónk váltotta ki ezt belőle? Hol lenne logikus az, hogy ez a kihagyott egy hónap okozza azt a fájdalmas dühöt, kétségbeesést, ezeket a könnyeket... Hol a logika? - Kurvára nem teheted ezt velem megint. - Megszorul az államon egy izom, és kicsit oldalra pillantok. Nem értem. Túl sok a kérdés, és az összeilleszthetetlen darabka... a tekintetem pedig ahogy körbejárja a Szellemszállás oldalt húzódó, rozoga falát, az agyam úgy kattog. Fáradhatatlanul kutatja azt az elveszett részletet. Kell a teljes kép. Mit, Noah, mit tettem meg újra? Fájdalom. Fájdalommal jelez a mellkasomban a gondolat. Nem is az, inkább... sejtés. Egy nagyon veszélyes sejtelem. Olyan, aminek a gondolata, riasztó... De nem eléggé riasztó, hogy ne lehessen igaz. A tekintetem hirtelen már kíváncsian kutatja az arcát. Felhúzva várom a válaszát, még csak azt sem érzékelem igazán, ahogy ellenállni akar a kezemnek. Ujjaim megszorulnak a csuklóján, és valamiért... nem engedik. Szólalj meg, Noah! Kell nekem az a válasz, kibaszottul szükségem van rá... ha már nem, a lezáráshoz. De ez természetesen nem egy lezárás. - Csónakház. Három napja. Éjszaka egy óra... - Három napja. Egy órakor. Nem, nem, nem... A kurva életbe. A kibaszott, kurva életbe... A szívem kihagy egy ütemet, hogy utána váltson a ritmusán: fenyegető. És ideges. Ez a két érzés pedig olvadt acélként siklik végig a bőröm alatt, hogy már a fájdalmat sem érzem, ahogy feljebb őlük. Szavak jönnek az ajkamra, de az a szempár túl beszédes ahhoz hogy ki is engedjem őket. Még várok. Várok, hogy kimondja, de a francba is... reménykedek, hogy nem... - Crucio. A kurva életbe, Fraser. A kurva életbe, Nightingale. Ujjam még erősebben szorulnak meg rajta. Ez akaratlan. Igazából... fel sem fogom. Mintha sötét függönyt engedne a szemem elé, ahogy az állkapcsom megszorul a bennem éledő idegtől, a hirtelen vérszomjtól, talán még a felemásaim is fenyegetően villannak fel, amit akár magára is vehet. Pedig nem neki szól. Nem. Ahogy tekintetem elréved mellette, ajkaim elnyílnak és nyelvem hegye végigjárja alsó ajkamat újra, egy pillanatra vagyok attól, hogy lelökjem magamról Nightingale-t. Hogy lelökjem, és addig meg se álljak, amíg egy cruciot Morrowba engedek bele. Hát persze. Hát persze! Hiszen annyira egyértelmű. Az egy dolog, hogy bevettem Adwell szövegelését... az meg egy másik, hogy gyanút sem fogtam, miért nem Morrow jött el értem személyesen. Basszameg, Aiden! Egy kis remegéssel suhan át rajtam az idegesség, de kell ez, hogy vissza tudjak nézni Noahra. - Három napja. Gólem. Éjszaka egy óra. Adwell és a két másik... - Szinte sziszegem a szavakat az összezáró állkapcsomon át. Ha engedi, megpróbálok még feljebb ülni, még ha így lassan már az ölembe csusszan is. Igazából kurvára nem érdekel. Még csak fel se fogom. - A kurva életbe, Noah... nem én voltam. Kibaszottul nem. Mégis miért... - Túl sok. Túl sok ez hirtelen, ami bennem kavarog, hogy muszáj bepréselnem magamba egy adag levegőt, még ha ebben a percben épp az is az utolsó, amire vágyok. A szemeim újra az övéit kutatják, hogy a szemébe nézzek, ha egyáltalán hagyja. Ha rajtam van még, és nem hagyott itt valamikor két mondattal ezelőtt. Annyi mindent mondhatnék. Rengeteg dolgot... felhozhatnám egyszerűen csak azt, hogy... szimplán képtelen lennék pálcát fogni rá. Nagyon egyszerű, és mégis különös okokból. Még csak most sem támadtam rá vissza... pedig ha én kínoztam volna még pár nappal ezelőtt, akkor nem esett volna kifejezetten nehezemre. - Hinned kell nekem... - mormogok végül. A hangom még csak nem is a szokásos hangsúlyán cseng, de ez sem elég fontos tény ahhoz, hogy most érdekeljen, vagy egyáltalán felfogjam. - Nem én voltam.

7	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 01. 31. - 00:15:05
can you fix the broken? 2002. február 17. style Valami furcsa módon ismeretlen az érzés, hogy menekülnek előlem. Mert oké, ahhoz már eléggé hozzászoktam, hogy valaki folyton a nyomomban van. Hogy valakinek valami baszottmód nem tetszik a pofám, esetleg rosszat tettem vele, esetleg... kiraboltam... de ez? Hogy konkrétan rám se néz, és csak úgy elfut? Még a könyvtárban sem tette ezt. Pedig megtehette volna, hogy egyszerűen csak elfut, gondolkodás nélkül, jelt ad annak a felbukkanó aurornak és szétszedet a picsába... de mégsem. Akkor most mit tettem, hogy elfutsz, Noah? Sok oka van annak, hogy ennyire zavar. Hogy ennyire hitetlenkedve indulok el utána, nem nyújtva fikarcnyi reakciót sem azok felé, akiket vélhetően fellökök. Az elmúlt napok... szarok voltak. Inkább hetek. Igazából... kibaszottul szarok, oké? Nem mondom, hogy annyira vártam a találkozót... de a francba is, ha más nem is, de Noah egy dologra egész biztosan képes: elfeledtetni velem az alapvető gondolatokat, amelyek napközben nyomják a fejemet. Meglehet, hogy ezek helyére mellette nem feltétlenül jobb képek kerülnek, de... mások. És nekem most szükségem van egy kis másra. És nem, Nightingale, basszameg, nem ilyen másra gondolok! Egyszerre önt el az értetlenség és a düh. Mert igen, egy részemet felhúzza ez az egész, főleg, mert tippem sincs, mi a szar történik. Mit tettem? A legutóbb egyáltalán nem úgy nézett ki a dolog, mintha annyira gyűlölne és tartana tőlem. Tulajdonképpen... nem is lenne oka. Már tartani tőlem, merthogy gyűlöni? Arra lenne, oh, kurvára lenne, és... mégsem. Eddig mégsem tette. Eddig. Nem is tudom. Egy részem folyton azt kérte és remélte tőle, hogy majd megkapom az érdemelt utálatot, talán többet is. És nem. Ő egyszerűen csak... nem volt hajlandó ezt megadni, úgy nem, ahogy Benjamin, anyám... és még az a sok ember, akit összetörtem valamilyen formában. Ezt sosem értettem, és mégis... talán egy kis részem vágyott rá. Valahol, mélyen, elrejtve, elnyomva, de... most mégis szinte kétségbeesetten vinnyog ez a rész. Konkrétan eltűnik a szemem elől. Elégedetlenül morgok, pláne, hogy így erősen tehetetlen lettem - megpróbálhatnék varázsolni felé, dehát az merre is van? Talán már el is húzott a Roxfort felé, kérdések és kérdőjelek között hagyva. Mi a fasz van, Nightingale? Ha hozzámvágná, mi a gondja, elviselném. Ennél jelenleg akármi is jobb lenne. - Mi a szarért bujkálsz, Noah... - morgok, majd csak lemondóan megcsóválom a fejemet. Nem is tudom, mit érzek... vagy inkább nem akarok a tudatában lenni. Mert ezek az érzések nem én vagyok. Nem is voltam, vagy leszek, ez csak... Mindegy. Igazából annyira kibaszottul mindegy, hm? Lehajolok, hogy az ajtótól rövid kis fa verandára tegyem a kezemben tartott üveget, hogy aztán helyetfoglaljak mellette én is, és ekkor nyelem be az első átkot. Olyan hirtelen és váratlanul kap el, hogy az ereje, még ha nem is találja el pont a pálcámat, de vállbakap, és az ajtóig lök, amely bár nyikkan egyet a súlyomtól, de talán a benti buli zaja ezt könnyedén el is nyeli. Felkapom a fejem, hogy megpróbáljam felmérni, merről jöhetett a csapás, ám addigra azt követi néhány másik. Igazából mielőtt felfoghatnám, mi a franc van, már az udvar közepére lök az átok. Nem komoly átkok ezek. Nem olyanok, amelyeket nem lehetne könnyűszerrel kivédeni... ha látod, merről jönnek. És én abban a pillanatban semmit sem látok. Másodszorra pördülök meg a levegőben, ahogy végre a galagonya eszeveszett, zsibbasztó energiája, amellyel szinte sikítozik rám, hogy használjam végre, eljut az agyamig is. Rácsapódok a sajgó mellkasomra és zihálok, csak rekedten jön a számra egy Circus Protegum, de persze ez sem elég ahhoz, hogy megvédjen addig, amíg legalább összekaparom magam a földről. Már reflexből gördülök odébb, még ha nem is csattan varázslat, de a túlélőösztön ott lüktet bennem, és menekülésre sarkall. A pálcám épp ellenkezőleg. Szinte a fülembe suttogja azokat a kegyetlen varázslatokat, amelyek támadóképtelenné tennék az ellenfelemet még úgy is, hogy láthatatlan... és nem. Mégsem vetek be egyiket sem, hiába tűnik már-már csábítónak... - Mi a jó fasz, Nightin... Még egy rántás. Egy erős lökés a mellkasomra, valahonnan, egy helyről, amit nem látok, mert igazából hirtelen nem is látok semmit, csak annyit érzek, hogy a testem valami erősnek csapódik Valószínűleg a ház oldala. A vér fémes ízét érzem meg nyelvemen, a fejem zsong és minden egyes porcikám fájdalmasan zsibbad végig, de máris nyúlnék oldalra, hogy meneküljek... nyúlnék a pálcámért, de nem megy. Mert hiába tapogatom magam mellett a füvet, a galagonyának és annak veszélyes rezgéseinek kibaszott nyoma sincs. Valami nehezedik a mellkasomra, hogy halkan, fájdalmasan felnyögök, ezzel együtt nyitom ki végre a szememet is. Akárhol is van a pálcám, szinte érzem az idáig nyomuló lesajnáló vibrálást - mi a fasz volt ez Fraser? És mégsem mozdulok még most sem, ha számról - vagy orromról - legördülő vércseppek így végigfolynak egész arcomon is, le a fülemig és nyakamig. Ekkor pillantom meg végre az arcot, tisztán, ahogy felettem térdel. A pálca hegye egészen a nyakamba fúródik az állam alatt, hogy kissé frusztráltan kifújom a levegőt az orromon, de mégsem ellenkezek. Egyrészt, nincs pálcám. Az övé meg a torkomban, így hát fő a mozdulatlanság... még ha tudom is, hogy amúgy sincs sok esélyem. A szívem valami furcsa ütemet játszik le a mellkasomban, ahogy azokat a vörös szemeket bámulom... Már nem is tudom, mi okozza a dübörgést, a saját vesztem közeledő íze, vagy a hirtelen megszülető kérdés: mi a franc történt veled, Nightingale? Fájdalmas ez a fej. Ez a tekintet. Fájdalmasan ismerős... olyan, amely éveken keresztül visszanézett rám a tükörből. Olyan, amely nem született meg csak úgy magától. A barna szemekben még csak... a sértettség sem csillan. Inkább semmi. Ami talán a lehető legaggasztóbb mind közül. Jár az agyam. Próbálok rájönni... komolyan. Általában tudni szoktam, hol basztam el. Tudom, miért kapom azt, amit. Ma ez nincs így. És mégis - a helyzet túlságosan kiélezett, túlságosan egyértelmű. Érzem a felbizsergő átkot a pálca hegyén, ahogy a bőrömre csúszik az abból lüktető energia, és meg is borzongok tőle egy pillanatra. Rég nem hevertem ilyen helyzetben... de az is pontosan ugyanilyen volt, és a testem emlékszik rá. - Miért. - Visszavillan a tekintetem azokra a sötét szemekre. - Miért nem tudlak még mindig... - Nem reagálok, csak egy apró nyelést engedek meg magamnak, amely talán megmozdítja a pálcát. Bízok benne, hogy ennyi nem elég ahhoz, hogy kirobbanjon az átok. Mert bár... igen, kibaszottul megérdemelném... valahogy ma túl önző vagyok szenvedni, hm? Csak feszülten méregetem Noah arcát, miközben nyelvem leszed egy kis adag vért felső ajkamról. - Miért, Fraser. Soha nem ártottam neked. Te ártottál nekem. De megbocsátottam. Megkedveltelek. És mégis... - Megfeszülök a szavaktól. A pálca hirtelen lökődik ki oldalra, a helyüket Noah ujjai veszik át a nyakamnál, hogy a pulóverbe marva emeljenek meg kicsit. Erre sem ellenkezem, mert bár, talán egy részem meg van róla győzödve, hogy kézzel alapvetően legyűrném... nem. Most nem menne. Még esélyem sem volna, és nem csak a fájdalmaim miatt. Tudom. Tudom, hogy mit tettem, de miért most, Nightingale, miért? - Van róla fogalmad, mennyire kibaszottul kegyetlen, amit művelsz? - Az arcán végigcsorgó, vékony kis csíkokat figyelem, ahogy lassan elérnek egy pontot, ahonnan már nem bírják tovább, és leponyannak. Talán pont rám. Valahol a nyakamnál még érzem is őket. A mellkasomban dübörgő szív már nem a saját halálomat félti... ez bűntudat. Olyan kibaszott kínzó, hogy fáj, ahogy a következő pillanatban csendesen levegőért kapok. Annyiszor kínoztam meg. És én még nem is sokszor. És tudom... ha nem tettem meg, akkor ugyanazt kaptam pontosan én is, mint ő. De mégis... Ebben a pillanatban hirtelen újra megbánom azt, amit az elmúlt években már annyiszor és annyira. És mégsem... ez az érzés sem elég, hogy eloszlassa a kérdőjeleket. - Mit tettem? - A hangom halk és rekedt. A torkom is fáj egy kicsit, bár nem tudom, miért. Egyszerűen... már mindenhol. - Úgy értem... tudom. Persze, hogy tudom, mit tettem. Évekkel ezelőtt. Tudom, hogy... De azt mondtad, megbocsátottál... akkor... - Elhal kissé a hangom, ahogy megpróbálok feljebb fészkelődni. A mellkasomba szúró éles fájdalom kipréseli belőlem a levegőt. Kurva Adwell... Hirtelen felvillan a tekintetem az övébe újra. Hirtelen... ahogy az az apró kis gondolat megszületik, a balsejtelem pedig vészjóslóan sújtja le minden egyes tagomat. Nem is tudom, hogy történik... az ujjaim csak elindulnak felfelé, hogy a végén Noah csuklójára kulcsolódnak. Ebben a pillanatban nem én irányítom őket. - Mit tettem, Noah? - Ugyanaz a kérdés, ám a hangsúly... ezúttal teljesen más. Az elkeseredést felváltja valami más... a tekintetem megcsillan, ahogy őt figyelem, ahogy a választ követelem, egészen azt, hogy igenis mondja el, mert... mert ezt nem én tettem, igaz? Ezt most... nem. Tehettem. Én.

8	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 01. 30. - 03:25:48
can you fix the broken? 2002. február 17. style Nincs sok hangulatom ma a partizáshoz. Alapból sincs. Nem vagyok az a... szétcsapós fajta. Vagyis, pár nappal ezelőttig tényleg nem voltam. Aztán hirtelen csak jó ötletnek tűnt... borultak a poharak, az üvegek... meg igazából, franc tudja még mi. De tényleg, franc tudja. Tulajdonképpen arra sem igazán emlékszem, hogyan jutottam haza. Ami azért meglehetősen... kellemetlen. Bezzeg az átkok emlékei rémlenek. Még mindig. Sajognak a porcikáim. Nagyjából... az összes. Nem csak a buli, de a pár nappal ezelőtti roxfortos látogató is betett. Persze, nem mondom... Adwell nyilván rosszabbul járt. Ettől függetlenül még ott fut a két ostorcsapás a pulóverem alatt, és azok minden kis lépésnél jelzik szépen, hogy igen, Fraser, erre igazán rábasztál. Egy részem nagyon szeretné leinni magát a sárgaföldig újra. Egy másik részem pedig még a kezemben tartott lángnyelvtől is undorodik kissé. Furcsa a kettősség... így csak húzok egy kortyot, és úgy keresem tovább Nightingale-t a tekintetemmel. Igazából tökéletesen megvan annak is az esélye, hogy nincs itt. Hiszen... nem írt vissza a levelemre. Ugyebár. Az én koromban azért nem volt ennyire sűrű az iskola... Oké, ez talán ebben a formájában nem igaz, de az is biztos, hogy mástól volt sűrű, mint napjainkban. És erre valószínűleg Nightingale is pontosan emlékszik. Elkergetem inkább a gondolatokat, ugyanis megvillantom az arcát. Persze... Nightingale és a bizonyos gondolatok elkergetése nehezen összeegyeztethető. Persze... lassan kezdik felváltani más emlékek a vonásokat. De ez a folyamat tényleg baszottul lassú. Annyira könnyű volt évekig elmerülni a saját szenvedésem és önsajnáltatásomban, hogy ezek az emlékek egyszerűen... eszembe sem jutottak. Talán azért sem, mert néha Feryll még a józan gondolkodást is kiátkozta belőlem. Mostmár talán ezeket az emlékeket kéne mélyebbre temetni. A vér szagát, az egyre lejjebb süllyedő sötétséget, a fájdalmat... ahogy a padlón heverve csak annyit érzek, ahogy átlép felettem, és már-már vágyóm azt az átkot... de nem jön. Otthagy. Hadd szenvedjem vissza magam egész darabokba, hogy aztán újra szétszedhessen... Múlt idő, Aiden. Ő már múlt idő. Veszek egy mély levegőt. Néha még mindig emlékeztetnem kell rá magamat. Úgy értem... egész gyakran. Van egy bizonyos reakció, amire számítok Noah részéről. Az eddigi különös találkozásaink után legalábbis... egészen kezd felkészülten érni a stílusa. Ám most egyik fejemben lejátszódó opciót sem kapom meg. Egy olyat egyéb verziót mutat, amelyre kissé sem vagyok felkészülve: semmit. Felém se fordul, rám se néz. Nem mondom, reagál rám... egyszeren csak váratlan az a sercegés, amely elér felőle. - Fraser... - Felé fordítom a fejemet, befogom a számat, még ha a szavaimat nem is fejeztem be teljesen. Egyszerűen csak elfelejtem, mibe kezdtem, és a tekintetét kutatom... nám. Kutatnám. Mert hogy sarkon fordul, és beleveszik a tömegbe. Mi a merlin jóságos fasza volt ez? Egy röpke pillanatig csak bámulok a nyoma után. Nem értem. Egyáltalán nem értem, és... mi a fasz, Nightingale? Halk kis mordulással fogok rá erősebben az ujjaim közt tartott üvegre, és utána indulok. A fel-fel bukkanó fej után sietek, és nem, nem hagyom, hogy eltűnjön előlem. Mégis mi a szart képzel? Hogy csak úgy... itt hagy? Miután még kishíján össze is törettem magam miatta az iskolában? Hüm. Rendben, az előzőt határozottan nem ártana nem kimondani hangosan. És lehetőleg magamban sem többször. - Mi a fasz, Nightingale... - morgok, azzal sem törődök, hogy valakire valószínűleg épp ráöntöttem az italát, mert most utánam ordibál. A nevemet is tudja, de igazából úgysem, így csak nem is törődök a dologgal. Ez már Benjamin ügye lesz. Még látom, amint kilép egy valószínűleg az udvarra vezető ajtón, a küszöbre érve azonban... egyszerűen eltűnik. Egy frusztrált sóhaj szakad ki belőlem, ahogy kilépek a csípős hidegbe, mögöttem a rozoga ajtó pedig tompán csapódik is, hogy a zenéből és a tömegből csak egy halovány lüktetés marad, nem sok más. A jobbom nem engedi el az üveget, de a balom a galagonyáért nyúl, amely egyelőre kissé összezavarodottnak tűnik. Egyre ügyesebben veszi át az érzéseimet. - Kibaszott vicces, Nightingale... - morranok fel. - Biztos kurva jól szórakozol, hogy húzod az időmet, de sajnos most nem vagyok kincskeresős kedvemben. Előtolnád esetleg a pofád? A pálca meg-meg bizsereg ujjaim alatt, de nem emelem meg egyelőre, hogy leszedjem a griffendélesről a bűbájt. Egy részem bízik benne, hogy tényleg csak szórakozni próbál... Számításba sem akarom venni a lehetőséget, hogy valami... több van emögött. Nem. Én csak... nem, oké? Ne ma, ne most.

9	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 28. - 01:09:24
and i was in the darkness so darkness i became 1997. szeptember 1. A hallgatás volna a legjobb védekezés? Ha Benjamint kérdeznénk, a válasz egész biztosan nem lenne. De persze a köztünk lévő egyértelműen szimatolható ellentét miatt még csak meg sem lepő, hogy mindenben egymás tökéletes fordítottjai vagyunk. Ebben is. Emlékszem még az első vonatutunkra, igazából. Ahogy leültünk az egyik kupéba egymással szemben, ő máris az ablakra tapadt, hogy integessen anyáéknak. Én csak belesüppedtem az ülésbe. Csendben próbáltam elnyomni az idegességemet, amely magasra nyúló hullámokban csapkodta a gyomromat belülről. Igazából... sosem találtam a helyemet. Abban a pillanatban reménykedtem benne, hogy ez aznap megváltozik. Hogy elég lesz csak belépni a kastélyba, hogy megérezzem azt a... nem is tudom, mit. Nem tudom, mit kellett volna éreznem. Tényleg nem. Vagy mit kellene. Mert... még mindig nem történt meg. Egyszerűen csak... mintha a sötétben bolyonganék egy csapáson, amelyre rányomták, hogy ez a helyes út, valójában meg... talán nem is tartozom rá. De akkor hova tartozom? Frusztráló, idegesítő kérdés. Talán akkor is pont ugyanezeken rágódtam. Talán a Süveg alatt reszketve is. Talán... sok a talán. Fogalmam sincs, mi okozza ma ezt. Ezt a sok gondolatot, amelyek nem hagynak nyugodni, de biztos vagyok benne, hogy Morrownak is egyre egyértelműbb az idegességem. Hogy is ne lenne az... de nem törődök vele. Egyszerűen csak... ignorálom a tényt. - Beszerzőkörúton vannak. - Halkan hümmögök a szavaira, inkább nem kérdezek vissza. Bár az is biztos, hogy én nem ugrálnék Gosdwell segge alá... senki segge alá. Ennél azért több az önbecsülésem. Jóval. Persze... azt már jóval kevésbé bánnám, ha alám ugrálnának, az tény. Dehát nem vagyunk ugyanazok a személyiségek. Tulajdonképpen, nem is kifejezetten ismerem Morrow bandáját. Ehhez túl nagy az évfolyamok közti hézag, viszont... az egyik csendes, túl csendes. A másik kettő pedig az a szokásos, nagyszájú, gyáva mardekáros. És nagyjából ez mind, amit tudok róluk. - Fraser... úgy nézek én ki, mint aki szokott unatkozni? - A hangjába vegyülő él már-már nevetés, mire a szám sarka is kis vigyorra lendül, mintha olyan jól szórakoznék rajta. Arra viszont, hogy esetleg őszintén is mulassak vele együtt. már nincs idő. Az események felgyorsulnak, a vonat pedig alighogy megáll, a mocorgás már fel is morajlik. - A legendák szerint, mikor legutóbb megállt a vonat, dementorok szálltak fel. - Morrow felé kpom a fejemet, és egy kicsit összébb húzom a szemöldökömet, úgy húzom ki magam, legalábbis próbálkozok meg vele, és óvatosan a pálcámért nyúlok. A ciprus hegye finoman koppan a tenyeremben, de egyelőre nem fogok rá. A közelsége is eléggé megnyugtat, bár igaz... Ez a néhány év sem volt elég arra, hogy megfelelően összecsiszolódjunk. Nem, mintha gondom akadna elvégezni vele varázslatokat, nem működne együtt rendesen, inkább... Nem is tudom. A rezgésekkel van gond. - Remek vagy abban, hogy felfesd az ördögöt a falra, mondták már? - mormogok Morrow felé, de közben már kibámulok a folyosóra. Piros nyakkendő helyett csak sötét köpenyek suhannak el... amelyek biztosan nem tanárokhoz tartoznak. Gosdwell úgy huppan be közénk, mintha csak mindig is ide tartozott volna. A cigifüstje marja kissé a szememet ahogy lassan körbefut a szűk kis helyiségben, majd ahogy idebent kellően kitöltötte a teret, a folyosó felé kezd vándorolni. Ahonnan még mindig nem veszem le a tekintetemet. Morrow szavai el sem jutnak hozzám igazán. Az a... megpattant feszültség teszi. Egyszerűen csak bekúszik a bőröm alá, ott bizsereg, és nem hagy nyugodni. A sötét alakokat figyelem, akik épp csak egy röpke pillantást vetnek ránk, és azok közül is... csak az a barna pillantás visszhangzik bennem, amely mintha az imént különösen sokág időzött volna el rajtam. Szedd össze magad, Fraser! - Akartok fogadni? - Visszakapom Morrow felé a fejemet egy "hüm?"-mel együtt, mint aki most riadt fel, Gosdwell pedig felnevet a cigarettája felett. - Szerintem sem. Potter túl gyáva ahhoz, hogy itt legyen... - sóhajt ki egy adag füstöt, majd ő is a folyosó felé fordítja a fejét. - Óha... most jön a buli... Kicsit odébb helyezkedek, hogy kilássak tőle, bár... egy részem nem akar. Az a részem egyáltalán em érti, hogy a francba kerülhetnek ide egyáltalán halálfalók. - Emlékszel Fraser, mit mondtam az életről, hm? Néha az ember éveket vár... - Nem rezzenek meg a csapódásra, amellyel a fiú az üvegnek érkezik, ám ezúttal nem is a mögötte lévő, sötét köpenyes alakot nézem. Morrow szavai... mintha egy burkon kívül szólnának. - Míg máskor elég néhány perc is. Az a tágranyílt, barna pillantás a többiek után végül engem is megtalál. Rezzenéstelenül ülök, igyekszem, hogy az arcom se mozduljon... ám belülről erősen harapok rá az alsó ajkam húsára. Ne bámulj már... rá akarok szólni, de aztán csak visszanyelem a szavakat. A levegővel együtt, amely csak akkor libben fel kissé, amikor a kissrácot a nyakánál megragadva elrángatják visszafelé. Az azután derengő röhögést pedig csak feszült mozdulatlansággal figyelem. Ez Benjamin is lehetett volna. Rohadtul könnyedén... - Kellemetlen - nyugtázza Gosdwell, a hangja végre visszaránt a jelenbe. Valamelyest. Mocorgok kicsit a helyemen, és végigsimítok a nyakkendőmön, közben pedig próbálom lenyelni a nyelvemre sodródó vér fémes ízét. - Dehát a kis nyomorultak megkapják, amit érdemelnek... Nem igaz, Fraser? - Belém bök oldalról, mire kissé megrezzenek. - Mi van, szellemet láttál? Felé fordítom a fejemet és újra magamra gördítem az érzelemmentes vásznat. - Hm? Csak elgondolkodtam. Ebben a pillanatban hirtelen a vonat egy kis rántással újraéled. Meglepetten pislantok a folyosó felé, azonban az már teljesen üres, érintetlen... mintha semmi sem történt volna. - Máris végeztek? - mormogom halkan, és Morrowról Gosdwellre pillantok át, valamelyest gyanakodva. Igaz, magam sem tudom teljességgel, mire.

10	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Szellemszállás	Dátum: 2021. 01. 27. - 13:24:34
can you fix the broken? 2002. február 17. style Igazából... nem gondoltam volna, hogy egy nap majd tejesen önszántamból, mindenféle kényszerítés nélkül belépek az oroszlánok barlangjába. Nem, egyáltalán nem gondoltam volna. Ha lehet, már csak elvből is kerülni akartam a pirosakat. Mindig. Ezt persze valahogy egész életemben megnehezítették bizonyos tényezők. Kezdetnek például Benjamin, aki elég egyértelműen griffendéles volt. Majd pedig jött Nightingale. És, nos... hát igen. A dolgok már csak ilyenek. Arról a bizonyos, négy nappal ezelőtt történt dologról... nem. Egyszerűen csak... nem beszélünk. Hirtelen jó ötletnek volt beleolvadni az iskolába pirosban, na de... Ne, valóban ne beszéljünk róla. Kissé összehúzom magam, miközben elsiklok két nagyhangú fasz mellett az ajtóban. A hangulat már közelít a kellemeshez, igaz, akármilyen mértékű és vadságú buli számomra már egészen gyermeteg a Tabu után. A hegeim még jelzésértékkel sajganak fel minden mozdulatra, ám az is igaz, ezeket nem mind Feryll okozta. Mármint... Summer. Hiába viseli ő is azt a nevet, nem... Feryllből csak egy van. Volt. - Fraser! - kicsit megrezzenek a kurjantásra a fülem mellett, ahogy egy nagydarab tenyér csattan a vállamon. Oldalra sem pillantok, úgysem ismerem az alakot, és bőven elegendő a megcsapó alkohol szaga, amely felém terjeng a levegőben. - Hát mivaaaan, hogy megy a kvidics, haver? Aprón mormogok egyet, és lapos pillantásomat egészen a falig csúsztatom, hogy kiszúrjam az ott sorakozó üvegeket és poharakat. Hm... valaki betárazott, mi? Szinte már várom a pillanatot, hogy Frics üvöltözve rajtaüssön a kis bulin. - Faszán, faszán... - Amíg a másik örül velem, egyszerűen csak kibújok a karja alól, majd egy könnyed mozdulattal elvegyülök. Nem mondom... az önbecsülésemet egy egészen kicsit sérti, hogy itt vagyok. Már nem is a tény miatt, hogy születésnapom van. Az francokat érdekel. Éppen eléggé... kiünnepeltem magam délelőtt, ahogy átugrottam anyámhoz és Benjaminhoz. Nem, mintha annyira szükségét éreztem volna megjelenni, inkább csak... értelemszerű okokból nem én vagyok az egyetlen, aki ma egy évvel idősebb lett. Közben meg bemutattam legalább nekik Cleot is, így ő sem unatkozott egész nap az újdonsült, egyelőre meglehetősen üres és szánalmas kis lakásunkban. Saját lakás. Ez valahol azért eléggé... röhejes, nem? Talán csak nekem. Teszek egy kört, mielőtt megközelíteném az üvegeket. Minden lépés fáj egy kicsit. A mellkasomat és hátamat ért átok Adwell kibaszott pálcájából... nem a lehető legjobbkor jött. Persze... ez az egész helyzet nem a lehető legjobbkor jött. De tulajdonképpen... teljesen mindegy, hm? Felmarkolok egy üveget az asztal széléről, és úgy nézek körbe. Igazából egészen hidegen hagy a partihangulat. Nightingale-t keresem, ugyanis... mennyi esélye van, hogy pont ő ne lenne itt? Na ugye. Amikor Benjamin megemlítette ma ezt a bulit, egyből megihletett, hiszen a kölyök valamiért nem volt hajlandó a leveleimre. Már arra az egyre, amelyet tegnapelőtt küldtem neki, és arra kértem, hogy találkozzunk. Egyszerűen csak nem jött válasz. Persze, baromi fontos az iskola, értem én... de ez is fontos. Az persze más kérdés, hogy nem sok mindent sikerült kiderítenem. Basszameg, kibaszott szánalmas ez az egész. Halkan sóhajtok egyet, úgy emelem számhoz az üveget, hogy nyeljek egy kortyot. Az alkohol csípős utóíze nem kelt kifejezetten jó emlékeket... abban a pillanatban viszont megvillan a keresett fej a többi között, ha csak egy pillanatra is. Ellököm magam az asztal szélétől, még egy kortyot veszek magamhoz, és azzal együtt indulok el Nightingale felé, hogy a táncikáló tömegen átpréselődve odajussak hozzá. - Jó a buli, hm? - szólalok meg, ahogy éppen elég közel érek, és szinte a fülébe tudom súgni a szavakat. - Csak kicsit sok a piros... Halkan horkanok egyet, hogy aztán szavaimat egy újabb korttyal mossam el. Talán nem kéne innom. Mostanában kicsit túlszaladt a dolog. Ám a pár napja történtek... valahogy kiérdemlik, ahogy maga a tény is talán, hogy születésnapom van. Valahogy meg kell ünnepelni, hm? - Valaki nagyon elfoglalt mostanában... - teszem aztán hozzá kevésbé felhőtlen hangon, csak hogy érezze: igen, a levélről beszélek, és igen, bosszant, hogy válaszra sem méltatott.

11	Általános / Játékkuckó / Re: hogy mik nem jutnak eszedbe!!	Dátum: 2021. 01. 25. - 10:33:03
szellemíz

12	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: a sötétben	Dátum: 2021. 01. 25. - 00:57:09
the truth doesn't always make a good story, does it? 2002. február 13. Egy egészen kicsit frusztráló, hogy még csak most jutottam idáig. Tudom, tudom... Az illendőnél kicsivel... tovább várattam Noaht. Egy egészen kicsivel. De mentségemre szóljon; nem számítottam rá, hogy az addig egészen biztos lábokon állónak hitt életem egyszer csak összeborul. Újra. Tulajdonképpen faszt lep meg, mi? Költözni egészen... furcsa dolog. Nem sokszor kellett eddig... ténylegesen ilyen csinálnom. Az a típus vagyok, aki nincs kifejezetten helyhez kötve. Szívesen sodródom, nem zavar, ha naponta változik az ágyam. Motelek, szállódák... nem válogatok. Azonban... lett egy kutyám, és egy kutyával ezt nem tehetem meg. Szóval kellett egy lakás. Ez pedig... elhúzódott, kissé. Pedig nem mondom, hogy én kifejezetten ezzel akartam tölteni az időmet. Tényleg nem... kurvára nem. De az élet hullámaira valahogy fel kell szállni és megülni őket, hm? Szóval... Roxfort. Egy nagyon csendes és békés Roxfort, amelynek folyosóin csak néhány auror járkál. Elsiklok közöttük. Minden gond nélkül. Nem néznek rám. Nem néznek ki különösebben, hiszen... ma én is csak egy diák vagyok a sok közül, hm? A néhány napja szerzett átokhegeim még sajognak a talár alatt. Summer... kibaszott Feryll... Kezdek lassan eljutni arra a szintre, amikor már a levegőben sem bízok. Helyekben pedig pláne nem. Mert az a fakó barnasággal csillogó, ravasz tekintet mindenhol megtalál... De nem. Ez egy egészen másik ügy. Nem az, amivel ma kell foglalkoznom. Összébb húzom magamon az egyenruhát, amire lepillantva kicsit megkörnyékez a hányinger. Vörös. Oroszlános címes lapul rajta. És... igencsak szorít itt-ott... de mit tehet az ember, ha rögtönözni kell? Pláne, ha egész véletlenül otthon van egy nemrég ballagott öccse, aki még ráadásként az ikre... a dolgok adták magukat, és ezzel csak könnyedén elkerülöm a kérdéseket. Legalábbis bizonyos emberek kérdését. Felteszem, hogy az iskolában még mindig kérdéses egyesek számára Benjamin Fraser ikertestvérének a léte avagy nem léte, bár igaz, lassan kiballag az a korosztály. Ami valahol furcsa és egy egészen kicsit szomorú is. A talár zsebébe rejtem kezeimet, ahogy lazán végigsétálok a folyosón, a Mardekár klubhelyiségét célzom meg. A célpontot utoljára évekkel ezelőtt láttam rendesen, és mára csak a szürke szempár rémlik belőle rendesen, de ez nem rendít meg. Tudom, hogy megkapta a baglyomat... merthogy végül őt céloztam meg Nightingale helyett. Nem is tudom, talán írnom kellett volna neki is, azonban... a napokban kissé szétszórt voltam. Miután szétvert egy csaj, inkább csak minél hamarabb bele akartam kezdeni valami másba, és közben a legalapvetőbbről elfelejtkeztem. Ami nem szokásom. A kurva életbe, Fraser, ennyire? Halkan kifújom a levegőt, és a klubhelyiség közelébe érve felemelem az államat. Néhány zöld taláros alsóévesnek tűnő szállingózik ki az ajtó mögül, de Adwellnek egyelőre nincs nyoma, így nekitámaszkodom fél vállal a falnak. Nem kifejezetten bízok meg benne. Nem írtam alá, de talán így is sejthet valamit... franc tudja. Mindenesetre fel vagyok készülve arra az eshetőségre, hogy Adwellel megjelenik Morrow is. Igazából kurvára nem lepne meg. Megérintem a galagonya finoman csavart anyagát a zsebemben, amely mintha csak szimatolná az izgalmat, finoman megbizseregve simul a simításom alá. Hogy is fogalmazott Benjamin? Egy időzített bombával harcolok... tulajdonképpen valóban az. A helyzet viszont az, hogy ez a bomba az én kezemben nem robban. Mostmár. - Vársz valakit, Fraser? - A hang egyenesen a hátam mögött sejlik fel, és egy egészen gyenge, de érezhetően rosszul eső hideg simít végig a hátamon. Lassú, ráérős mozdulatokkal lököm el magam a faltól, hogy megforduljak, egyik kezemet kihúzom a zsebemből, a másikat azonban a helyén hagyom, a pálcámat érintve. Felkészülök a szürke pillantás mellett felsejlő kékre is... ám az előbbi egyedül fogad. Persze nem vagyok teljesen hülye. Attól, hogy egyértelműen Adwellnek tűnik, még lazán lehet Seth. Egy halovány, üdvözlő kis mosolyra húzom a számat. Látom, hogy az acélos tekintet lekúszik a taláromra, majd vissza az arcomra. Nem nehéz kiolvasni a ráérősen mozgó szempárból, hogy a képet próbálja összerakni... sőt... felismer. - Eltaláltad... - Oldalra billentem a fejem. - Segíts ki... az vagy, akire várok? Adwell tekintete az enyémbe villan. Metamorfmágia... kiszámíthatatlan, előrejelezhetetlen. Egy kicsit mégis, mintha meglepné a kérdésem. - Feltételezem. - A válasz néhány másodperc késéssel érkezik. Ezután a vállam felett a klubhelyiség ajtaja felé pillant. - Ez a tökéletes helyszín csevegni, Aiden? Lefogadom, hogy nem lennél boldog, ha illetlen fülekbe jutnának a szavaid. A szám jobb sarka visszafoghatatlan vigyorra kunkorodik fel. Okos, okosabb, mint gondoltam... s hogy ez jó lesz-e nekem? Franc tudja... de éppen eléggé szeretem a kihívásokat ahhoz, hogy ez ne bizonytalanítson el. - Keressünk egy csendesebb helyet. Talán vannak kérdései. Talán nem érti ezt az egész helyzetet... és talán épp tervet szöveget ellenem amögött a csendes, szürke pillantás mögött. Mindenesetre Adwell csendben marad, amíg az egyik toronyba megyünk. Út közben pedig nem jön velünk szembe Seth Morrow... általános formájában legalábbis biztosan nem. Odaérve az ujjaim már valamivel lazábbak a pálcámon, de mégsem engedem el. A délután és a lenyugvó nap összekeveredő, gyér fénye borul ránk a kis ablakokon keresztül, épp csak aranyosan megvillanva itt-ott. Eléggé biztos vagyok benne, hogy mondanom kéne valamit, ahogy odaérünk. Ám ahogy felé fordulok, ő hamarabb nyitja ki a száját. - Nem szóltam Morrownak a kis... találkozóról. - Újra végigmér. - Ha esetleg emiatt aggódnál. Őszintén... nem lep meg, hogy te vagy az. Bár a öltözet egy kissé túlzás, nem gondolod? A szavai mögött nem húzódik humoros él, ahogy viszont felpillantok, a szemek őszintén csillannak felém. Régen is ennyit beszélt? Ez az első kérdés, ami eszembe jut, miközben az ablakon beáramló szellő megborzolja Adwell kócos, fekete tincseit. - Értékelem a diszkrétséget - biccentek. - Nem véletlenül téged kerestelek. Úgy gondoltam, tudsz segíteni a legutóbbi... incidens után. Adwell szeme megvillan, de végül nem mond semmit. Nehezen találom ki, mire gondol, ez pedig valamelyest frusztrál. Túlságosan üres, túlságosan... érzelemmentes. - Gondolom Morrow eléggé be van rágva. Adwell álla megemelkedik, mintha csak a névre reagálna. - Ő mindig - jön a válasz. Már-már túl hirtelen, de a szemek még ekkor sem csillannak fel. Jól tettem, hogy hozzá fordultam? A vadkanban történtek után sejtem, hogy Seth a fejemet akarja. Egészen... heves természet, és ismerem a bosszúját, még ha csak látványból is. Jelenleg nem épp megtapasztalni van kedvem. Bőven akar egyéb gondom is. - Mit akarsz, Fraser? Morrownak nemsokára fel fog tűnik, hogy eltűntem. Inkább nem teszek megjegyzést ennek a szövegnek a szánalmasságára. - Információ - közlöm egyenesen. - Információ kell, és reménykedtem benne, hogy békésen is megszerezhetem. - Mélyebben nyúlok a zsebembe, ujjaim a galagonyára markolnak, és egyértelműen jelzem neki: a békésen felül is vannak terveim. *- Persze, nem vagyok hülye. Sejtem, Morrow... mhm... barátja* nem akarna csak úgy kisegíteni. Szóval... gondolkodtam, mivel vesztegehetném meg Lincoln Adwellt? - Kicsit odébb lépek, előhúzom a pálcámat és úgy fonom össze ujjaimat a hátam mögött, köztük tartva a galagonyát. - A helyzet az, hogy nem ismerlek. Persze, törhettem volna magamat egy kicsit... De ennyit aztán igazán nem ér a dolog. Adwell felé fordulok. Követ persze a tekintetével, de még azt is egészen sikerül elrejtenie, hogy fogalma sincs, miről van szó. Márpedig nem tudhatja. Nem vagyok az az ember, aki valaha is kimondja a terveit hangosan. - Szóval gondolkodtam tovább... és végül arra jutottam, a legjobb, ha egyszerűen csak kiszedem belőled a választ, amíg nincs itt a haver, hogy megvédjen. Megcélzom a pálcámmal Adwellt, a mozdulatba pedig belesajognak kicsit a hegeim. Látom, ahogy megfeszül, kezei pedig egyből ártatlant kiáltva emelkednek fel, a szürkék ezúttal a pálcám hegyén pihennek meg. - Fraser... - Te sem vagy olyan kibaszott ártatlan, hm? - közelebb lépek, a pálcám egészen nekibiccen az állának. Nem tud szabadulni. - Ha dalolsz szépen, akkor nem kell majd plusz még darabokban felbukkannod Morrow dühe előtt, mit szólsz? - Megelem kicsit a pálcával az állát, hogy találkozzon az állunk. Látom a megfeszült állkapcsot, a kifejezéstelen szemeket, amelyekben most mintha fémes feszültség csillanna meg... - Mesélj szépen az alkuról. Adwell nyel egyet, ahogy a galagonya a torkára vándorol. - Az alkuról...? -** kérdez vissza, majd elhallgat, ahogy a pálcám mélyebben szorul bele a nyakába. Ugyan már, Adwell... jól tudod, hogy miről beszélek, hm? Tudom, hogy épp a tűzzel játszom. Hogyha ezt Seth megtudja, akkor kibaszott rossz vége is lehet... Ezért hát a tervem igencsak egyszerű... és meglehetősen őrült. Valószínűleg nem kellene jól esnie a gondolatnak, hogy kicruciozzam Adwellből még ennek a beszélgetésnek a rohadt emlékét is, hm? Tudom, milyen ez. Tudom, hogy létezik, és... a jelenlegi helyzetem kibaszottul nem fog vissza attól, hogy megtegyem. - Fraser... - szólal meg halkan Adwell. - Nem én vagyok az embered... azt hiszed, engem valaha is beavatott ilyen dolgokba? - Megszorul a galagonya a torkán, hogy újra nyel egyet. - Fra... - Jó próbálkozás... - Esküszöm! - feljebb emeli a kezét, ahogy megérzi a mágia felvibráló erejét a galagonya hegyében. - Esküszöm! Csak Morrow egyik bábuja vagyok... de... - Kezd egyre inkább zihálni a torkába mélyedő pálcától. - ...de tudok segíteni, oké? Csak engedj el... Végigpillantok az arcán, egy pillanatig gondolkodok, és nem húzódok el. Franc, franc, franc... Ezt nem gondoltam át, igaz? Mikor voltam utoljára olyan, hogy valamit nem gondolok át? Basszameg, Fraser! Nézz már rá, csak szórakozik veled! Újra a szemébe pillantok, ő pedig még mindig a magasba tartja a kezeit, és csak váltogatja a pillantását a pálcám és az arcom között. - Ha átbaszol, tudod, hogy... - Tudom - vág közbe. - Fraser, nem tudom, mitől ilyen fontos neked Nightingale hirtelen... de Morrow egy kibaszott állat... szerinted bármibe beavat az alapvető utasításon kívül? Egy kicsit lejjebb engedem a pálcámat, ő pedig sóhajtva a torkához kap, ám én épp a saját csalódottságommal vagyok elfoglalva. Nem szeretem, amikor nem válik be a tervem. Kibaszottul nem szeretem. Ennyire lebénították volna a testemet a pár napja benyelt Feryll átkok és a tömérdek alkohol? A fájdalmuk alapján a kis csitri egészen az apjára ütött... ám most visszaterelem ide a figyelmemet, és újra megbököm Adwell állát a pálcámmal. - Szóval akkor? Mit ajánlasz fel cserébe, hogy ne kínozzalak halálra itt helyben, ha már ilyen rohadt haszontalan vagy? A tekintete megvillan. Nem tudom, mivel... egyszerűen képtelen vagyok kiolvasni belőle. - Őt - mormog. - Holnap este. Odaviszem, ahova kéred, és ott kiszedheted belőle a válaszokat... Merlinre! - mordul, ahogy a pálcám ismét megszorul rajta. - Ígérem! Ilyen nehéz elhinni? Ha nincs ő, Fraser... akár még barátok is lehettünk volna. Mindjárt megolvad a szívem! Barátok... már-már röhejes ilyet hallani a szájából. De végeredményben... valahol igaza van. Ám az egészben nem csak Morrow volt a probléma. Nagyon-nagyon sok probléma volt, ő pedig csak az egyik... számomra inkább kisebb, mint nagyobb probléma. - Holnap este. A Gólem. Egy óra. - Távolabb lépek tőle, és még magam sem hiszem el, hogy ezt teszem. Sötéten pillantok végig a fiún, tekintetem fenyegetően villan, ahogy ő levegőért kapva érinti meg a torkát ismét. Nem nyúl a pálcájáért, egyszerűen... nem támad. - Ha átbaszol, Adwell... Kissé zihálva les fel rám. Látom, ahogy méreget egy pillanatig, aztán az ujjai felgyűrik a talárját az egyik csuklóján. - Fraser... - A csuklóján egy átokhegnek tűnő, fehéredő sebhely rajzolódik ki. - Belefáradtam, elhiszed? Holnap egy óra, Gólem. Kelletlen szájízzel szorulnak össze a fogaim. Nem tetszik ez nekem... kibaszottul nem tetszik, és mégsem tudom hirtelen, hogy mi mást tehetnék. Még egyet lépek hátra, a galagonyát pedig lassan visszaengedem a zsebembe. Az rosszallóan sajog, de nem törődök vele... csak egy utolsó pillantást vetek Adwellre, mielőtt megfordulnék, és elindulnék az egyik titkos kijárat felé. Őszintének tűnt. Ez nem kéne, hogy jelentsen semmit... és pillanatnyilag mégis elég volt. Egyre növekszik a rossz érzés, ahogy viszont hátrapillantok, ő már nincs a helyén. Ettől a balsejtelem méginkább nő... de végülis mitől félek? Két kibaszott roxfortostól? Volt már dolgom rosszabb fazonokkal is. Sokkal rosszabbakkal. Akárhogy is alakul a holnap, én nem veszíthetek. Ugye? Ezzel a gondolattal öntöm magam tele, felszegem az államat, és elhagyom az épületet, hogy kihámozzam magam a griffendéles ruhákból. A rosszat sejtő, keserű érzés pedig a kinti hideg levegővel önt nyakon.

13	Karakterek / Aiden J. Fraser / a sötétben	Dátum: 2021. 01. 24. - 22:46:53
folytatás innen i am afraid that if i open myself i will never stop pouring.

14	Karakterek / Aiden J. Fraser / Re: Kígyófészek	Dátum: 2021. 01. 24. - 21:38:30
and i was in the darkness so darkness i became 1997. szeptember 1. Az évődés különös játéka, amely köztünk zajlik, furcsa hangulatba festi a fülkét. Valahol feszít a dolog... de túl nagy részem képes ezt elfedni ahhoz, hogy ténylegesen kényelmetlen legyen. Egyszerűen csak... inkább azt a taktikát válaszoltom, hogy nem adom meg a teljes figyelmet Morrownak, hagyom, hogy az ülésnek biccentett fejemben a gondolatok többször is elsodródjanak valamerre. Legtöbbször visszavándorolnak a családom felé... Chrissie-hez, mert apa kifejezetten nem izgat. Anya pedig... ő csak anya, ő mindig jól van. Az a fajta nő, aki még három gyerek mellett sem veszítette el az épelméjét. Pedig egyik sem kifejezetten egyszerű eset... pláne Benjamin nem. Christine pedig csak egy tünemény, egy tünemény, aki már csak azzal kiköveteli a szeretet, ahogy rádpislog azokkal a kék, csillogó szemekkel, amiket apától örökölt. Benjamin és én apa génjeit vittük tovább. Kinézetileg legalábbis. A barna tincsek és szemek... tulajdonságainkban keveredünk, de én mégis makacsul szeretem állítani, hogy anyára hasonlítok jobban. Hiszen ez az igazság. Természetesen. - Miért is ne? - Visszavezetem a tekintetemet Morrowra és hagyok egy kis mosolyt végigolvadni a számon. Egyszerű, és tiszta válasz ez - pláne, hogy csenddel párosul. Ugyanazzal az arckifejezéssel rendezgetem a lábamat egy kicsit az asztalon és összefonom magam előtt a karjaimat, hogy még egyértelműbbé tegyem a védekezést. Ha bárkinek is mesélnék azokról a furcsa gondolatokról, amelyek bennem keringenek... az nem ő lenne. Egészen biztosan nem. - Vagy csak nem akarsz róla tudomást venni. Kicsit feljebb szegem az államat, onnan pislantok rá a szempilláim fakó homálya alól, ujjaim megütögetik karomat a talár meleg anyagán át. A vonaton mintha ma a szokásosnál is hidegebb volna... vagy csak én érzem? - Hol hagytad a falkádat, hm, Morrow? - kérdezem hirtelen bárminemű válasz helyett. Általában nem látni őt a kis sleppje nélkül... Úgy össze van ragadva azzal a pár nyomorulttal, mint én Gosdwellékkel. Dehát... ez már csak ilyen, nem? Az embernek tartoznia kell valahova, hogy túlélje. - Épp ellenkezőleg. - Oldalra billentem kicsit a fejemet. Az élet és a kegyetlenkedés... nem ismeretlen fogalom egymástól, mégis, az ember olykor kegyetlenebb dolgokra képes, mint az utóbbi, nem? - Vannak dolgok, amikben az élet kifejezetten profi tud lenni. Tovább ütögetem ujjaimmal alkaromat. - Szóval hát meg fogod várni, amíg az élet seggberúgja a bátyódat, hm? Nem unalmas az egy kicsit? - kérdezek vissza gonoszkodó hanggal. De valami... talán pont a karma, nem hagy sokáig szórakozni. A vonat hirtelen befékez, én pedig majdnem pofával Morrow ülésén végzem. Cikáznak a gondolatok a fejemben. Kelletlen, aggasztó gondolatok. Az ilyen megállásoknak sosincs jó vége. Csak lett volna valami alapja a furcsa előérzeteimnek...? A folyosó felé pillantok, és akaratlanul is Benjamin felbukkanását várom. Nem is tudom minek... nem keresem a választ, mert nem mondom ki. Csak elnyomom, és csak lopva pillantok ki az ajtón. Francokat, Aiden! Tud ő vigyázni magára. Vagy ha nem, meg kell tanulnia. Erről szól az élet, nem?! A felbukkanó alakra aztán éppen csak megrezzenek. Gosdwell éppen elég ahhoz, hogy kitakarja a látványt, és ne lássak többet a folyosóra. Matthew az évfolyam és háztársam. Tulajdonképpen... valahol az első évben keveredtünk össze. A vacsoránál valahogy mindig egymással szembe kerültünk, amíg a végére egyre többet beszélgettünk, lógtunk együtt... igazából ennyi volt. Mostanra pedig talán egyike vagyok azoknak, akik még a legféltettebb kis mocskos titkát is tudja: hogy a segg igazából nem is aranyvérű, akármennyire is próbálja magát beállítani annak. Szánalmas, mi? - Mmmh... ajánlom, hogy valami jó legyen ilyen belépővel. - Morrowra lesek a szemem sarkából, igyekszem elnyomni azt a cseppnyi kis idegességet, ami még bennem feszít. Feljebb ülök az ülésen, és a pálcámért nyúlok, ahogy Matt beljebb lép. - Ne kéresd magad, Gosdwell. - A fiú mellém huppan az ülésre, a zsebéből egy doboz cigit vesz elő. Először felénk kínálja, én pedig csak megrázom a fejemet aprón, ahogy mindig is szoktam. Ő azért nem adja fel. Ekkor vezetem újra a folyosóra a tekintetem. Egy sötét taláros férfi halad el ott... épp csak felénk villan a tekintete egy pillanatra, majd el is tűnik. Nem is ránk... rám... A hátamon furcsa hideg szalad végig. Az egyetlen, amit megjegyzek belőle, az az a fakó barna szempár, és az a furcsa csillogás... - Halálfalók - súgja oda Gosdwell. m Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. Füst tölti meg a kupét. - Gondolom sejtitek, kit keresnek... biztosan nagyon hálásak lennének, ha valaki előkerítené... Kegyetlen vigyort villant felém, én pedig érzem, ahogy egy pillanatra megrándul a gyomrom. De csak egy pillanat. Annyi az egész.

15	Múlt / 2001/2002-es tanév / Re: Az erdő széle	Dátum: 2021. 01. 24. - 20:30:42
maybe we exist to bleed maybe we exist to burn 2002. január 4. style A hold gyér fénye egyre nagyobb szögben villog be a fák csupasz ágai között, a hideg pedig csípősre vált. Közeledik az a pont, amikor már nem ajánlatos kint lenni... Összehúzom magamon a kabátomat, és ahogy az anyagot érintem, csak élvezem, hogy van. Egy éve ilyenkor... nem is tudom, hol voltam. Ünnepeltem, talán. A friss szabadságot, amely az enyém volt, a felszabadult világot. Hogy nincs többé Feryll, egyszerűen csak... eltűnt. Túl gyorsan, túl egyszerűen... mondhatni. Persze ez nem hozta vissza apát, se pedig Chrissie-t. Nem hozta vissza azokat az elvesztegetett éveket, nem vitt vissza a Roxfort falai közé... elvett tőlem annyi mindent, amit a szimpla nemléte már nem adhatott vissza. Egyszerűen csak... nem vehetett el többet. Mindössze ennyit nyertem a halálával. Hogy jobb vagyok-e, mint ő? Nos... egészen biztosan kevesebb embert öltem meg, mint ő tette. De ettől nem kifejezetten leszek jobb. Hiszen én a saját testvéremet... Szóval igen. Különbözőek vagyunk, ennyi az egész. De jobbak vagy rosszabbak már kevésbé. Most pedig itt van Nightingale, és... nem is tudom. Olyan sok dolgot szakít fel bennem, hogy amúgy a saját vérében fetreng itt a sötétben, még ránéznem is fáj. Hiszen... bár nehéz lehet elhinni, sőt, elképzelhetetlen a viselkedésem alapján, de igazából én is megbánok néha dolgokat. Mondjuk... azt, ahogy a saját családommal bánok még mindig. Gyűlölhetnének, és nem teszik, én meg... még csak haza sem megyek, hogy meghálájam. De Noah nem a családom. Az ő szemébe nézve nem szorítja el a torkomat a tudat, hogy megöltem egy szerettét, aki a mindent jelentette neki... Halkan sóhajtok. A megrohanó emlékeknek csak egy pillanatot adok, nem többet, és utána fordulok újra a griffendéles felé, hogy az a nagy pofája elterelje a figyelmemet. Szerencsére ez működni látszik. - Nem mondod? Már majdnem kezdtem aggódni pedig. A szemem összeszűkül, és egy sötét pillantással illetem, úgy rándul a szám egy szenvtelen "hahára" valamiféle gúnyos reakcióként, ő meg persze csak mosolyog, mintha ez egy olyan felhőtlen pillanat volna. Tulajdonképpen... a lelketlen lelkem egy apró kis töredéke irigykedik valahol, mocskosul. Amiért Noah ilyen önfeledt tud még abban a pillanatban is, hogy az előbb majdnem szétszedték a farkasok. Én még a legemelkedettebb állapotomban sem nevetgélek így, pláne nem, ha épp imént még lyukas volt az oldalam. Nightingale más. A jókedve pedig valahol ragadós... de természetesen ezt minden nyom nélkül temetem el. Még csak az kéne, hogy elbízza magát hogy fel tudja dobni az örökdepressziós Aiden Frasert. Inkább csak hagyom, hogy belém kapaszkodjon. Rám tapad a vére, a fémes, nyers szag pedig az orromba fúrja magát, de ez kevésbé kellemetlen, tekintve a tényt, hogy nem a sajátom. Emlékszem még a véremmel bűzlő motelszobákra. - Nem érdekes, amúgy is kurvaszar volt ott. Nem mintha hiányozna - válaszol Noah, én pedig hümmögök egyet, ahogy zörög alattunk az avar. - Tényleg nem? - kérdezek vissza. Átlépek egy gyökeret és erősen tartom, el ne vágódjon. Nincs kedvem felnyalábolni a földről, ha már megvan egyszer. - Az otthon általában szokott. Egy idő után megszokott lesz a hiánya... de nem múlik el. Tulajdonképpen nem tudom, mi hiányzik. Maga a ház és annak a lelke, a benne lakók, vagy minden együtt? Megfoghatatlan a kérdés, és pont emiatt a válasz is. A füst betölti köztünk a levegőt, én pedig elégedetten sóhajtok egyet rá, egyik kezem ujjait rövid ideig pihentetem a szálon. A pálcám mellett ez az egyetlen dolog, amely olyan hűségesen maradt velem az elmúlt három... lassan négy évben. Fájdalmas a tudat, az évforduló méginkább az lesz. Pláne, hogy öt napra rá van Chrissie születésnapja. A május nem a kedvenc hónapom. Elérjük az iskolát, bár a tény szinte hihetetlennek sejlik. Valószínleg Noah is így van vele, ahogy a falnak vágja magát, én pedig végigsimítok a fekete kabátom vérrel átitított ujján. Elliot egészen biztosan kiakad, ha hazaértem. - Vigyázz vele, Aiden. Az a múltkori affér nagyon kihozta a sodrából. Kifejezetten... kegyetlen lett. - Inkább nem kérdezek rá, hogy mit csinált vele. Egy kicsit feljebb szegem az államat és az ajkaim közül kiszabaduló kis füstcsíkokon át figyelem Noah arcát, egy pillanatig kiélvezem a szájából csengő nevem különös, idegen élét. Szóval hova lett a Fraser, hüm? - Ismerem - felelem tömören. Mostmár nem annyira... de ezt nem kell tudnia. Ez már az én dolgom. Az viszont, hogy valahol mélyen talán aggodalom vezérel, hogy rászóljak, vigyázzon magára... áh, nem. Kizárt. Igazából csak teljesen kizárt. - Csak semmi pánik, majd unalmas pillanataidra időzítem a következő bullshit parádét. Óh, hát helóka. - Megforgatom a szememet, a szám szélére vonuló kis mosolyrezzenést éppen elnyomhatja a cigaretta, ahogy szívok belőle. Figyelem egy pillanatig ahogy játszik Cleoval, de nem tart sokáig. Nightingale-lel talán épp egyszerre kapjuk fel a fejünket, ahogy valamerről léptek csendülnek. Ajajj, Nightingale, rajtakapnak, hogy összevérezed a földet. Lehajlok és Cleo felé nyúlok, hogy a következő mozdulattal, ahogy odaszalad hozzám, egyszerűen csak felkapjam. Szerencsére egyből elernyed a kezemben, ez az elmúlt pár óra valószínűleg annyira kifárasztotta, hogy holnap estig aludni fog. Azt persze még nem tudja, hogy ma még fürödni fog... bár a gondolat meglehetősen röhejes, hogy én mosdassak egy kiskutyát. - Kösz Fraser. Majd dobj egy baglyot vagy valami. És vigyázz a seggedre. Jelentősségteljesen pillantok Noah felé - ami valószínűleg nem úgy néz ki, miközben Cleo az államhoz nyomja a nedves, hideg kis orrát -, és épp csak biccentek egyet válaszol mielőtt hátralépnék, hogy aztán újra elnyeljenek a fák. Direkt erre indulok, hogy gyorsan elvegyüljek a közeledő szeme elől. Onnan könnyedén találok egy gyors utat a Cukormázig, addig pedig Cleo már el is alszik a karomban. Mire hazaérek, már a terv is egészen összeáll a fejemben. Morrow veszélyes. Tudom ezt. A korából adódóan... ez szinte nevetséges, de mégis az. Nem sokat tudok az egész családról és a háttérdolgokról, épp csak az emlékek győznek meg: óvatosan kell játszanom. Pont ezért tudom, kit kell megközelítenem. Adwell. A hülyébbik szolgáit megkörnyékezni ostobaság lenne, egy minimális szintű agyra szükség van, így... a szótlan kis árnyék a tökéletes célpont. És tényleg nem akarom lebecsülni, egyáltalán... De talán valahol megtörténik, mert az ötlet túlságosan tetszik. A terv pedig összeáll. Hibátlan, fedhetetlen... És akkor még a franc se sejti, hogy a dolgok rohadtul félrecsúszhatnak már az elején. Köszönöm a játékot! A helyszín szabad.

Oldalak: [1] 2 3 ... 15

Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország

Az oldal 0.168 másodperc alatt készült el 25 lekéréssel.