Talán csak képzelődtem, de mintha Daniel kissé csalódottnak tűnt volna a válaszomra...Ezt azonban csak arca rezdüléséből szűrtem le, hangszíne és szavai nem voltak árulói. - Igen... tényleg elég sok a feladat hétvégén is... Most például még ki kell javítanom a legutóbbi házidolgozatok nagy részét - feleltem picit gondterhelten, amint rájöttem, hogy tényleg sok a dolgom. Viszont azt is éreztem, hogy a javítást inkább majd holnapra hagyom... ezt a kalandot előbb ki kell pihennem. Aligha tudnék ezek után rendesen odafigyelni a mugli jóslási módszerekről íratott esszékre. Sejtettem, hogy ma még egész nap Amber és Daniel körül forognak majd a gondolataim... Sőt, még az is lehet, hogy holnap is nehezen szakítom el a gondolataimat tőlük. Nem csak én voltam azonban elfoglalt, Daniel is komoly feladat elé nézett, hisz meg kellett gyógyítania a madarat. Bár azt nem tudtam meg, hogy pontosan mivel is foglalkozik Amber apukája a mindennapokban, azt elárulta, honnan ért így az állatok gyógyításához. - A lénygondozás igazán szép hivatás... és biztosan sokban formálja egy gyermek jellemét, ha már ilyen fiatalon megtanul segíteni az elesetteken - jegyeztem meg elgondolkozva, majd nagyokat kortyoltam a teából. Olyan jól esett, teljesen átmelegedtem, ahogy itt ültem, Daniel társaságában... és talán nem csak a tea volt rám ilyen kedvező hatással. Igyekeztem nem gondolni erre, nem akartam bonyolítani az életemet egy plátói vonzalommal, hisz biztosra vettem, hogyha érdekelném is Danielt, az élethelyzete miatt nehezen tudna ismerkedni... Erre.... - Figyelj... tudod eléggé lefoglal a gyereknevelés, meg két helyen dolgozom is...De valamikor, a közeljövőben, ha van kedved... vacsorázhatnánk együtt. Hát, úgy tűnik, nagyot tévedtem az előbb. De ennek még számomra is meglepő módon nagyon megörültem. A szívem önkéntelenül is megdobbant a szavaira, és az örömöt le sem tagadhattam volna, olyan őszintén mosolyodtam el. Mosolyom talán kissé elbátortalanította Danielt, mert egyszerre szabadkozni kezdett. Erre gyorsan összeszedtem a gondolataim, nehogy félreértsen. - Lenne kedvem! Nagyon is! Te... olyan... - haraptam az ajkamba zavartan hirtelen, mert nem tudtam, illik-e kimondani, amire gondoltam: Vonzó vagy. - Szóval nagyon jól érzem magam veled... - összegeztem röviden a lényeget anélkül, hogy túl sokat mondtam volna. Az utóbbi pár alkalommal, amikor ismerkedni próbáltam, alaposan megégettem magam, és nem akartam túlságosan előreszaladni, így nem mondtam ki mindent, amit éreztem. De ha a sors kifürkészhetetlen útjai is úgy akarják, még lesz rá lehetőségem, nem igaz? - Most azt hiszem, ideje mennem, de bagoly útján elérsz bármikor! - pillantottam izgatottan a kék lélektükrökbe, majd kiittam az utolsó korty teát, és felálltam az asztaltól. - Köszönöm szépen a reggelit! Üdvözlöm Ambert és... alig várom a levelet - mosolyogtam rá melegen, aztán ha nem marasztalt tovább, a kanapéval szemben lévő kandalló felé léptem, hogy egy kis hopp por segítségével alig egy szempillantás múlva visszatérjek roxforti szobámba. Amint kibújtam a kabátomból, kimerülten, ruhástul dőltem az ágyra, és szinte biztosra vettem, hogy álmatlan álom ölel majd a keblére, de nem így történt. Nagyon is álmodtam... és abban az álomban tagadhatatlan főszerepet kaptak a ma megismert, lélekmelengető kék íriszek.
– Köszi… de azért lássuk be, hiányzik innen egy gondos női kéz. Nem értek különösebben a lakberendezéshez - jegyezte meg Daniel őszintén, mire halvány pír jelent meg arcomon. Gondos női kéz... Mennyit álmodtam arról, hogy egy nap, majd én is ilyen fontos szerepet töltsek be egy családban. Aztán jött Ryan és elhittem, hogy mindez valóra válhat. Bár Jasmine annak idején megjósolta, hogy soha nem lehet saját gyermekem, én mégis mélyen hittem benne, hogy tévedett... hisz soha nagyobb vágyam nem volt, minthogy édesanya legyek. Miután sikerült megszabadulnom Ryantől, feladtam a reményt, hogy az álom valaha valósággá váljon, és most, hogy itt voltam ebben a meleg, családi otthonban, hát... önkéntelenül is belefájdult a szívem, hogy nekem ebben sosem lesz részem. Daniel intésére helyet foglaltam az asztalnál, és türelmesen vártam, míg Daniel a teával és a kávéval foglalatoskodott. - Filteres zöldteám van… vagy egy kis angol. Melyiket szeretnéd? - érdeklődött kedvesen. Jól esett a figyelmesség, a Roxfortban egy kicsit elszoktam attól, hogy én legyek az, akit kiszolgálnak, akiről gondoskodnak. Ott, a kastély falai között, tanárként egyértelmű volt, hogy nekem kell minden tudásomat, figyelmemet és jóindulatomat a diákoknak adni, s ez a szereposztás fél év alatt olyannyira természetessé vált számomra, hogy hirtelen ez az egyszerű kérdés is meglepett. - Angolt, köszönöm - feleltem hálásan, majd megpihentettem a tekintetem a férfi hátán, akit alig egy órája ismertem meg talán, mégis egész meghitt nexus alakult ki köztünk. Legalábbis én így éreztem. Volt benne valami, ami azt súgta, megbízhatok benne... hogy szántszándékkal soha nem lenne képes bántani senkit. Visszafogott erő rejlett minden vonásából, annak a fajta férfinak tűnt, akin első ránézésre senki nem látja meg, milyen erős is valójában. Épp ezért nem is nagyon lepett meg a válasza. - Szerintem megoldom. Csak eltört a szárnya. Egy enyhébb csontforrasztó bájitalt hatásos lesz neki – míg felelt, a kis kanna megtöltötte a bögrémet, és a varázsló mindenféle hozzávalókat, még pár péksüteményt is kipakolt az asztalra. Figyelmessége önkéntelenül is megmosolyogtatott. Biztosan nagyon gondos apa...Amber szerencsés kislány... - futott át a gondolataim között. – Amint a kávé felpörgetett, megpróbálom rendbe tenni. Nem muszáj megvárnod, ha nem akarod. Megértem, ha elfáradtál és hazamennél pihenni - tette aztán hozzá. Míg elgondolkodtam a válaszon, egy kis tejjel és mézzel beízesítettem a teámat, de még nem kortyoltam bele, hagytam időt, hogy az ízek eggyé olvadjanak. A croissant jól nézett ki, úgyhogy elvettem egyet, és beleharaptam. Míg falatoztam, azon tűnődtem, mi lenne a megfelelő válasz. - Rendben, azt hiszem, reggeli után tényleg hazamegyek. Az igazat megvallva eléggé elfáradtam ebben a kalandban - vallottam be őszintén, miután lenyeltem a falatot. Na és nem szeretnék zavarni... - tettem hozzán csupán magamban. - Különben hogyhogy ilyen jól értesz a madarak gyógyításához? - érdeklődtem kíváncsian, két kezemet a bögre oldalára fektetve. Mindig imádtam az érzést, ahogy egy csésze meleg tea kívülről és belülről is képes felmelegíteni egy hideg, téli napon.
Ezek a látomások voltak a legrosszabbak... Amik jöttek ugyan, de képtelen voltam őket időben, rendesen megfejteni. Olyan kristálytisztán emlékszem a jelenetre, mintha épp most láttam volna. Egy vérszomjas farkas óvatosan, természetellenesen csöndben osont egy tisztáson. Éjjel volt, a hold élesen világított. Egy pár pillanatig csak a farkast láttam, majd a távolban feltűnt egy elhagyatott, bárányborjú alakja is. A bárány eleinte gyanútlanul legelt, ám valami miatt abbahagyta és aggódva kapta fel a fejét. Talán a szél szaladt a segítségére, elárulva neki a ragadozó illatát? Ki tudja... Az viszont egészen bizonyos, hogy reszketett a félelemtől. Amint észlelte a veszélyt, rohanni kezdett, ám nem volt elég gyors... Hogy is lehetett volna. Ő még csak egy kicsi, gyenge borjú volt, míg a farkas erős és nagy... Borzasztó volt látni, ami ezután történt, de nem fordíthattam el a tekintetem. Végül odaléptem a saját vérében úszó, nyöszörgő fehér áldozathoz, és suttogva simogattam a bundáját, amíg végső álomra szenderült... Amikor felébredtem, a jeges rémület nem hagyott magamra. Tudtam, hogy tennem kéne valamit, épp csak arra nem jöttem rá, mit... Napokig tépelődtem azon, szóljak-e Minervának a dologról, hisz mi van, ha esetleg valamelyik diákot érinti a `rémálom`. De túl kevés információ birtokában voltam, úgy éreztem, sehová sem vezetne, ha beszámolnék a látottakról, ígyhát... inkább hallgattam. Három nappal később pedig, mikor a kollégáktól értesültem a történtekről, zokogva átkoztam magam e döntésért. Most meg itt álltam, a tanári kar körében, amelyet Minerva hívott össze. Borzasztó lelkiismeretfurdalásomat képtelen voltam lecsitítani, de elhatároztam, hogyha eddig nem hoztam szóba a látomást, úgy most sem fogom. Mit segítene az most már? Az áldozatnak bizony semmit... Minervának és a kollégáknak meg fontosabb dolga is volt annál, hogy felesleges fecsegéssel tartsam fel őket. Néma bólintással üdvözöltem McGalagony professzort és a többi befutó tanárt. Meglepően csönd volt most, érezhető volt, hogy senkinek nincs kedve csevegni e vészterhes időkben. Minerva kérésére helyet foglaltam az egyik széken, majd szomorú arccal, csendben hallgattam végig, amint vázolta a helyzetet. - A legtöbben tudják, hogy két napja, május 9-én az egyik vérfarkaskórral küzdő diákunk, Sebastian Bates, megmarta Louis Soulier-t. A mardekáros fiút jelenleg a Gyengélkedőn ápolja Madam Pomfrey, szerencsére csak részben fertőződött meg, mivel Mr. Bates nem telihold idején, átalakulva marta meg. Mélyet sóhajtottam e szavakra... Ha csak egy kicsit részletesebb lett volna az az álom... mindez talán nem történt volna meg, hisz időben érkezett a látomás. Ám így is, hasztalan... Némán hallgattam tovább Minervát, aki immáron arról beszélt, hogy Bates trauma hatására cselekedhetett. S Demelza beszámolójára váratlanul átsiklott elmémen a gondolat, hogy mi van ha rosszul értelmeztem a látottakat? Ha Bates valójában nem is a farkas volt? Hanem a bárány... Kezdtem úgy érezni magam, mintha valami bonyolult találós kérdést próbálnék megfejteni. Talán el kéne engednem ezt az egészet. Ez a tépelődés nem vezet sehová, ezzel senkinek sem segítek. – A kérdés az, hogy milyen következménnyel járjon mindez. Mr. Morrow természetesen tagad, de Bates pszicho-medimágus és Mr. Murphy is úgy gondolja, hogy lehetséges, hogy ilyesmi áll a háttérben. Ugyanakkor Bates önbíráskodása sem támogatandó. Kérem mindenki szóljon hozzá a témához! - fordult most hozzánk, többiekhez is az igazgatónő. Egy kis ideig még csendben gondolkodtam. Demelza szavain merengtem, aki arra kért bennünket az előbb, hogy próbáljuk átérezni Bates nehéz helyzetét, mielőtt döntést hoznánk. - Bár Mr. Batest és Mr. Souliert sem ismerem túlságosan behatóan, mert nem tanítom őket, így a történteket is csak a kívülálló szemével tudom megítélni, egyet kell értenem Miss Digbyvel. A hallottak alapján Sebastian is áldozat, s bár megértem Louis családjának kérését, szerény véleményem szerint sem a fiú kicsapása lenne a megoldás. A felfüggesztést és a diákközösségből való kiemelést én is támogatom. További javaslatom az lenne, hogy az igazgatónő jelöljön ki egy mentort a fiú számára... Nem vagyok tisztában Mr. Bates családi hátterével, így akár egy családtagra, akár egy szociális gondozóra gondoltam, akiben Sebastian megbízhat... aki szemmel tartja és felelősséget tud vállalni érte. Fontos lenne, hogy Mr. Bates esélyt kapjon ismét visszatérni a helyes útra. Szerintem adjunk neki türelmi időt, hogy lássuk, milyen irányba változik, de persze közben mindenképpen - ahogy Demelza is említette - járjon terápiára, hogy fel tudja dolgozni az őt ért abúzust és a saját tetteit egyaránt. Nem mellesleg Mr. Souliernek is biztosan szüksége lehet egy pszichomedimágus segítségére - itt szünetet tartottam, hogyha Minerva, Demelza, vagy bármely kollégám közbeszólna, megtehesse. - Ha viszont mindaz igaz, amit Mr. Morrow-ról állítanak a kollégák, akkor ebben az esetben úgy vélem, az lenne a helyes döntés, ha Mr. Morrowt haladéktalanul eltanácsolnánk. A szexuális zaklatás eleve rendkívül súlyos vétség, de az, hogy mindezt ravasz módon, másnak adva ki magát vitte véghez, szerintem arra utal, hogy ez a fiú teljesen gátlástalan... és mint ilyen, roppant veszélyt jelenthet a társaira - fejtettem ki a véleményem határozottan körbepillantva a tanári karon. Reméltem, hogy nem ítélek túlzottan elhamarkodottan, ez ugyanis nem volt kizárt, hisz Ryannel való múltom miatt különösen érzékeny voltam a szándékos erőszak és a manipuláció minden formájára. A Dominic Monstrót illető felvetést az előbbiek után kissé komolytalannak, súlytalannak éreztem... így amikor Miss Digby a krumplipucolást javasolta lehetséges büntetőmunkának, alig bírtam elnyomni a feltörni készülő kuncogást. Mégsem akartam megbántani Minervát persze, pláne nem akartam más tanárok előtt tiszteletlennek mutatkozni az igazgatónő irányában, így gyorsan köhögésnek álcáztam a kuncogásomat, majd a táskámban kezdtem el kutatni a vizes kulacsom után, hogy még véletlenül se kelljen hozzászólnom a témához, mert úgy éreztem, ha most ismét hozzám kerülne a szó, talán nem sikerülne kellőképpen visszafolytanom a nevetést. Ittam pár kortyot, és közben sikerült lecsendesítenem a gondolataimat, aztán mikor ismét alkalmam nyílt, röviden hozzászóltam. - A büntetőmunkával alapvetően egyetértek, hisz ha egy diák ilyen nyíltan ellenszegül, az nem vezet jóra hosszútávon. Fontos, hogy a határok ki legyenek jelölve minden tanuló számára. Mindazonáltal, mivel Mr. Fawcett házvezetőként biztosan elég jól ismeri az ügyet, javaslom, hogy ő határozza meg a büntetés részleteit.
Egy részem tartott attól, hogy Amber nem akarja majd, hogy a karomba vegyem és én vigyem haza. Érthető lett volna, hisz mégiscsak most látott életében először, idegen voltam számára, na és ha ez nem lett volna elég, komoly megrázkódtatáson eshetett át. Teljesen jogos reakció lett volna a részéről, ha nem engedte volna, hogy hozzáérjek, de szerencsére nem így történt... Ahogy átöleltem, éreztem, hogy szorosan hozzám bújik. Teste reszketett, és én erősen aggódtam miatta, nehogy megfázzon és beteg legyen. - Szia India néni. Jó illatú a hajad. Anyukámé is ilyen volt - szólalt meg vacogva. Szavai megleptek és megmelengették a szívemet, hálásan mosolyogtam vissza rá. - Kedves vagy - feleltem, majd felkaptam a karomba gyorsan, hogy aztán a melegen bélelt kabátommal enyhítsem reszketését, amennyire lehetséges, míg el nem érünk a házukig. Tempósan indultam meg Daniel nyomában, aki mint bevallotta, szintén elég éhes volt már. - Mi lenne, ha tegeződnénk? - kérdezte meg útközben tőlem, mire mosolyogva bólintottam. - Rendben. Magam is úgy véltem, hogy egy ilyen kaland után kézenfekvőbb lenne tegeződni, még akkor is, ha nagyon rövid ideje és csak nagyon kicsit ismertük egymást. Merlinnek hála Danielék nem laktak messze, hamar odaértünk a házhoz. Talán csak öt perc lehetett az út, de Amber addigra elszundított a karjaimban. Szegény kislány, biztosan nagyon kimerült ez után a sok izgalom után... Hogy retteghetett... hisz nem tudhatta, az édesapja megtalálja-e egyáltalán. Na és közben még a sérült bagolyért is aggódott. Milyen nagy baja történhetett volna, ha mondjuk egy gonosz szándékú ember találja meg... Igyekeztem elhessegetni ezt a borzasztó gondolatot, hisz végtére is nem esett baja, az égiek segítségének köszönhetően hamar rátaláltunk. Mikor a házba lépve, megálltunk Danielék lakása előtt, ösztönösen felkaptam a fejem a kiírásra. Bár bemutatkoztunk egymásnak, az izgalom miatt kevéssé foglalkoztam Daniel vezetéknevével... Most viszont, így írásban látva azt, furcsa érzés kerített hatalmába. Csak nem... az az O'Mara? Ez a vezetéknév elég ritka volt errefelé, de persze nem volt elképzelhetetlen, hogy csak névrokonok legyenek. Külsőre Daniel egyáltalán nem hasonlított Elliotra, és mégis... valami legbelül azt súgta, nem véletlen a névegyezés. Nem tudom, miért zaklatott fel ez az egész, hisz végtére is semmi közöm nem volt Elliothoz, azon az egy, kínos találkozáson kívül, amikor teljesen irracionálisan és furcsán viselkedtem. Utólag megbántam, hogy csak úgy kitessékeltem, elvégre ő nem tehetett semmiről... biztosan teljesen őrültnek nézett. Jogosan különben. Nem kellett volna úgy túlreagálnom a helyzetet, de volt valami a jelenlétében, amitől egyenesen rettegtem. Nyilván a látomásaim miatt, amik akár tévedhettek, de én mégis maximálisan bíztam bennük, ezért akartam ennyire tartani a távolságot Elliottól. Most meg egyszer csak itt álltam, O'Maráék lakása előtt... akik talán az ő rokonai voltak. Mélázásomból Daniel hangja térített magamhoz. - Csak utánatok - nyitotta ki pálcájával előzékenyen az ajtót, hogy beengedjen bennünket. Beljebb lépve egy meleg, meghitt otthon képe tárult fel a szemem előtt. Ahogy végigpillantottam a könyveken és a virágokon, akaratlanul is elmosolyodtam. Jó érzés volt itt lenni. - Átveszem - nyúlt Amberért az édesapja, és én igyekeztem óvatosan átadni neki a kislányt, akit aztán a szobájába vitt aludni. Amíg vártam rá, tovább nézelődtem, minden apró kis részlet arról árulkodott, hogy egy meleg családi fészekbe csöppentem. Amikor Daniel visszatért, készségesen megkérdezte, hogy kérek-e egy kávét, mire hálásan pillantottam fel a kék szemekbe. - Inkább teát, ha lehet... Köszönöm! - feleltem halkan, nehogy felébresszem Ambert. Általában nem voltam az a kávézós típus, a reggeleket mindig inkább teával indítottam. - Nagyon otthonos a lakásotok - jegyeztem meg őszinte csodálattal a hangomban. - Mit gondolsz, meg tudod gyógyítani a baglyot, vagy inkább be kéne vinni a Mungóba? - érdeklődtem aztán, készen arra, hogy magam vigyem el az ispotályba a madarat, ha komolyabb ellátásra szorul. Hisz azt biztosan Daniel sem kockáztatná meg ezek után, hogy Ambert egyedül hagyja otthon.
- Gyönyörű... - reagált teljesen váratlanul Daniel a bemutatkozásomra. Láttam rajta, hogy roppant mód zavarba jött, és még mielőtt bármit is mpndhattam, vagy akár gondolhattam volna, magyarázkodni kezdett. - Elnézést, tudja csak... kicsit elragadtattam magamat. Ha ideges vagyok, mindenféle dolog kicsúszik a számon. Mármint, nem úgy értem, hogy nem gyönyörű... csak... - habogott idegesen, és én nem tehettem róla, de lágyan elmosolyodtam a szavaira. - Ó, ugyan... megértem, hogy össze van most zavarodva... - feleltem előzékenyen, de azért mégsem akartam úgy tenni, mintha nem hallottam volna a bókot. Persze nem tudhattam, hogy a dicséretet a nevem vagy a megjelenésem váltotta ki, de akárhogy is volt, úgy éreztem, akkor is az az udvarias, ha nem hagyom szó nélkül. - És köszönöm... - tettem hozzá udvariasan, csak így, röviden, majd elraktároztam magamban az érzést, amit ez a szó kiváltott belőlem. Nem is tudom, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki így, közbetlenül szépet mondott nekem... Ez... olyan elfeledett dolog volt, ami érthető módon megmosolyogtatta a lelkemet, most, hogy megtörtént. Persze Ryan kezdetben folyton azzal jött, hogy mennyire egzotikus és szép vagyok a szemében, és a tenyerén hordozott, hogy levegyem a lábamról. Drága ajándékokkal és nagyszabású gesztusokkal igyekezett meghódítani, amik persze jól is estek, de valójában koránt sem ezért szerettem belé. A humora és a férfias kisugárzása volt az, ami megfogott, na és a kedvessége... amiről sajnos hamar kiderült, hogy minden volt, csak őszinte nem. Az úriember ügyesen alakított álcája mögött sajnos botor módon nem vettem észre, hogy milyen kegyetlen lélek is lakozott... Vagyis észleltem a jeleket, csak nem akartam tudomást venni róluk, és mire végleg szertefoszlott a gondosan felépített rózsaszín köd előttem, már késő volt. Hatalmas küzdelem árán tudtam csak megmenekülni tőle, de ez szerencsére már a múlt homályába veszett... A jelen valaki másnak, egy Amber nevű kislánynak a megmentéséről szól, akivel kapcsolatban épp most talált meg egy újabb látomás. Láttam Danielen, hogy mennyire izgatottá vált, amikor megosztottam vele az újabb információkat. - Gondolja, hogy állatot akarna menteni? - tette fel a kérdést az aggódó édesapa, mire csak egy bólintással volt időm válaszolni, mert Daniel céltudatosan megragadta a karomat és maga után húzott. Ekkor már én is hallottam a síró hangot, amire ő már előtte felfigyelt, - India, ez ő... Szavaira a szívem a torkomban dobogott és a tőlem telhető leggyorsabban igyekeztem őt követni, bár ez nem volt annyira egyszerű, mert Daniel jóval magasabb volt nálam, és alig tudtam tartani vele a lépést. Szerencsére a bagolyszalon már nem volt messze, így megszaporáztuk a lépéseinket, és elértük végre szegény kislányt, aki a bolt előtt ücsörgött, egy bagollyal. - Apa... levelet hozott neked és bibis lett... - szólalt meg a vörös hajú kislány, aki olyan szívbemarkolóan nézett rá ebben a pillanatban, hogy majd elsírtam magam én is. Daniel elengedte a kezem, és leguggolt a kislányához, én pedig egy pillanatra odébb húzódtam, hogy ne zavarjam meg őket. - Apa gyógyítsd meg... - kérte zokogva, mire Daniel átvette tőle a baglyot, és én nem tehettem róla, muszáj volt közelebb lépnem a kislányhoz, hogy szorosan átöleljem őt... Reméltem, hogy nem húzódik el tőlem... ha engedte, hogy megöleljem, lágyan simogatni kezdtem gyönyörű, vörös haját, hogy ezzel is nyugtatni tudjam őt, majd halkan a fülébe súgtam: - Ssss.... Minden rendben lesz.... Csak remélni tudtam, hogy igazat mondok, és ha nem is Daniel, de egy medimágus meg tudja menteni a baglyot... Az édesapja ezután szólalt meg ismét: - Esetleg, felemelné Ambert? Vigyük haza minél gyorsabban... és meghívom reggelire - hangzott el a kéréssel járó invitálás, mire mosolyogva bólintottam, és kigomboltam a kabátomat, hogy azzal is melegíteni tudjam majd őt. - Hogyne... Máris... Megengeded Amber? - kérdeztem, s ha a kislány beleegyezett, hát felkaptam a karomba, és dédelgetve magamhoz öleltem, bő kabátommal két oldalról betakargattam, akár egy kisbabát. Persze ő már sokkal nagyobb volt, de a jógának köszönhetően egész erős voltam, így elbírtam a súlyát. - Az a reggeli meg csodásan hangzik.. Szóval mutassa az utat, és mi követjük! - fordultam megkönnyebbült pillantással Daniel felé.
- Vannak gyerekei? - hangzott el a kérdés, ami egyszerre mart a szívembe és öntött el fájdalmas reményekkel... Tettethettem volna az érzéseimet, de jelen pillanatban nem akartam erre energiát pazarolni, így rövidre fogtam a választ. - Nincsenek... sajnos - feleltem szomorú hangszínen, fájdalmasan csillogó szemmel. Tudtam, hogy nem is ismerjük egymást, nem önthetem rá a fájdalmamat, és nem is akartam, de a megjátszás most egyszerűen nem ment volna. Annyiszor adtam már elő másoknak, akik rákérdeztek erre, hogy tökéletesen jól megvagyok én gyerek nélkül, a tanítás miatt már-már olyan, mintha anya lennék, hisz számos tinédzser fejlődéséhez járulok hozzá nap, mint nap, a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy amit felelek, csak szemenszedett hazugság... a fájdalmam elkendőzése. De most, ebben a váratlan helyzetben, hajnalban, itt, a kihalt Abszol úton, nem volt erőm színlelni ennek az idegen férfinak. - Bocsánat, kicsit szétszórt vagyok... Daniel O'Mara vagyok - aki orvosolta a helyzetet, és észbe kapva bemutatkozásra nyújtotta a kezét. - Örvendek Daniel, India Zayathri vagyok - ráztam vele kezet finoman mosolyogva, de még mindig kicsit zaklatottan. Nem tudom, miért, de a kislányról látott akaratlan látomás elindított bennem valamit... a saját szökésem pillanatai jelentek meg elmém kivetítővásznán, párhuzamosan a valósággal. Fel tudtam volna sikítani, amiért engem olyan helyzetbe sodortak akkoriban a szüleim... amiért el kellett hagynom a nővéremet a legkiszolgáltatottabb helyzetben, ami csak létezik, amikor férjhez ment, és szüksége lett volna rám... s amiért azóta nem hogy nem mehettem vissza Új-Delhibe, de még álnéven is voltam kénytelen élni. A késztetés, hogy megmentsem ezt a kislányt, megtaláljam, és visszavigyem az édesapjának, hirtelen nem csak róla, hanem rólam is szólt. A bennem élő elveszett kislány kereste rémülten a családját... Éreztem, legbelül éreztem, sőt, tudtam, hogyha sikerül visszajuttatni őt a szeretteihez, azzal valami rejtélyes oknál fogva én is jobban leszek... - Csak az Abszol utat ismeri, legfeljebb a környékbeli utcába térhetett be... remélem nem a Zsebpiszok közbe... - mondta Daniel rettegve. Tökéletesen át tudtam érezni a rettegését. Csak egyetlen egyszer jártam a Zsebpiszok közben, amikor a Ryannel közös otthonunkból akartam megszökni, és úgy gondoltam, talán az az egyetlen hely, ahol nem keresne... Igazam lett, Merlinnek hála, valóban nem keresett... Faith egyik ismerősénél húztam meg magam pár napig, mielőtt találtam egy jobb rejtekhelyet, jó messze Londontól.... A rettegett múlt jeges fuvallatként suhant át rajtam, így hirtelen összébb húztam magamon a kabátomat, mint aki fázik. Hogy a valóságban is erősen fújt a szél, nem csak az én lelkivilágomban, azt abból állapíthattam meg, hogy az utcán néhány levél és szemétdarab hirtelen megiramodott. - Jobb lenne együtt maradnunk, azt hiszem. Több szem, többet lát - tette még hozzá a férfi, aki azt is javasolta, nézzünk körül a környéken, mert az aurorok csak egy nap múltán kezdik el keresni. - Igaz, ezt el is felejtettem - bólintottam határozottan. - Rendben, induljunk! - mondtam elszántan, majd megindultam a nyomában a kísértetiesen néma úton. Reménykedve pillantottam jobbra, balra, hátha megpillantom a kislányt valamelyik kirakatban, de egyelőre nem láttam senkit. Daniel szavai jártak a fejemben, hogy a kislány épp olyan, mint az édesanyja... Mérhetetlen részvét fogott el a kislány és édesapja iránt, amiért nélkülözniük kell azt a bizonyos nőt, akiről e pillanatban még semmit sem tudtam, de Daniel lágyuló hangszínéből, amikor őt említette, úgy ítéltem meg, hogy csodálatos ember lehetett. Tettem pár lépést, majd váratlanul fájdalom hasított az elmémbe, és meg kellett állnom. Egyik kezemmel megtámaszkodtam a legközelebbi dologban, ami azt hiszem, Daniel karja lehetett, majd önkéntelenül megszorítottam. Becsuktam a szemem, és erősen koncentráltam arra, amit látok. Törött kirakatüveg, egy sérült, vérző bagoly, a földön feküdve, majd egy kislány sikolya, aki aggódón hajol le a madárért, hogy aztán felemelve, szorosan magához szorítsa, és dédelgesse. A barna íriszek ebben a pillanatban pattantak ki. - Egy sérült bagollyal láttam.... talán... Uklopsznál lehet! - szólaltam meg izgatottan, biztatón pillantva Daniel kék szemeibe.
Mikor sikerült végre elmagyaráznom a helyzetet a férfinak, az láthatóan megnyugodott kissé, ezt legalábbis abból szűrtem le, hogy leeresztette a pálcáját, amit eddig fenyegetőn emelt rám. – Bocsánat. Nem akartam megijeszteni - szólalt meg aztán, mire mélyet sóhajtottam. Olyan volt, mintha súlyos teher szakadt volna le a vállamról, ami most sokkal, sokkal könnyebbnek tűnt. Érdekes, ahogy az emberi test időről időre képes pszichoszomatikus tüneteket produkálni... bizonyos helyzetekben megismételve ugyanazt a fizikai érzetet, amit valamikor korábban éreztünk. Nem volt kérdés számomra, mikor éreztem életemben először a vállaimat feszítő kellemetlen érzést... akkor történt, amikor apám közölte velem, hogy 14 évesen férjhez fognak adni... s aztán Ryan jelenlétében is rendszeresen újra megismétlődött a zavaró érzés, mikor fenyegetőzött, vagy bántott. Örültem, hogy a feszítő érzés most ilyen hamar megszűnt, s hogy láthatóan nem voltam veszélyben már, mert nehezen viseltem volna el valami újabb traumát most, hogy olyan jól mentek a dolgaim. A Roxfortban nyugalomra leltem, a diákok érdeklődése, lelkesedése minden nap feltöltött, egészen másképp, mint amikor látóként praktizáltam Roxmortsban. Az is csodás időszak volt, persze, ha tudtam másoknak segíteni a látomásaimmal, de be kellett látnom, hogy a tanítás az én igazi utam. Sokkal nagyobb örömöt okozott, mikor láttam, hogyan nyílik ki egy diák jóstehetsége a szemem láttára, annál, mint amikor én osztottam meg látomásaimat idegenekkel. Természetesen a látomások nem szűntek meg, azóta sem... Szinte minden éjszaka, akaratlanul is beférkőztek tudatomba, hogy valami olyasmit tudjak meg a diákjaimról, vagy tanár kollégáimról, ami egyszer bizonyosan megtörténik majd velük... de hacsak nem életbevágó kérdésről szóltak, inkább nem osztottam meg a látottakat velük. A nyári incidensből elég sokat tanultam, mikor ösztönösen rázúdítottam egy mardekáros diákra, Teddy Jonesra, amit a testvéréről láttam, s mivel az akkor kifejezetten rosszul sült el, elhatároztam magam, hogy többé nem avatkozom emberi sorsokba, csakis akkor, ha életek forognak kockán. A ma éjjeli látomásomnál viszont éppen ez volt a helyzet... legalábbis én életbevágónak ítéltem meg, hogy egy ilyen fiatal kislány elveszett, és kétségbeesetten kiabál az édesapja után... Aki történetesen épp itt állt előttem, és egészen hosszasan magyarázkodott arról, miért támadt le az előbb ilyen vehemensen. - Nincs semmi baj... megértem, hogy megijedt... Talán én is épp így reagáltam volna - rántottam meg a vállam. Szerettem volna megnyugtatni, láthatóan teljesen zaklatott volt, szinte remegett, s épp oly elveszettnek tűnt, mint a lánya, ahogy idegesen a hajába túrt, hogy legszívesebben megöleltem volna, hogy megnyugtassam. De természetesen ez nem lett volna helyénvaló. – Egyszer már elrabolták, szó szerint kirángatták a bátyám karjai közül. Maga mindig ilyen önzetlen? - tette fel a váratlan kérdést, amire egyáltalán nem számítottam - Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget kellett átélnie... Remélem, hogy ezúttal nem elrablásról van szó! - feleltem én is kissé aggódóan. - Nem hiszem, hogy az átlagosnál önzetlenebb lennék, szerintem bárki megtenné ezt a helyemben, aki szereti a gyerekeket... - tettem hozzá kissé elpirulva, hisz a felvetésemből arra lehetett következtetni, hogy nekem is van gyerekem, csakhogy ez legnagyobb fájdalmamra mégsem volt így. - Na de ne vesztegessük az időt! Maga szerint hol érdemes még keresni Ambert? Váljunk szét, vagy maradjunk együtt? - kérdeztem lágy hangsúllyal, hogy ölelés helyett legalább szavaimmal enyhítsem szorongását kissé. - Bennem az is felmerült, hogy talán célszerű lenne az aurorparancsnokságot is bevonni a keresésbe... - osztottam meg vele korábbi gondolatomat, megnyugtatónak szánt pillantással fúrva sötétbarna íriszeim az övéibe, amik - kissé jobban elmerülve bennük - épp olyan árnyalatban játszottak, mint a viharos óceán szilaj hullámai.
Sok mindenre számítottam, de arra azért nem, hogy az ismeretlen férfi egyből pálcát szegez majd rám. – Ki maga? Mit tud a lányomról? Mondja meg hol van, most azonnal! - kérdezte fenyegetően, mire egyből kétszer olyan gyorsan vert a szívem. A fenébe is... Talán nem kellett volna rögtön így letámadnom, de hát úgy éreztem, nincs vesztegetni való időnk. Csak remélni mertem, hogy nem fog megátkozni, még mielőtt elmagyarázhatnám a helyzetet. - Ssshh... Csak nyugalom.... - csitítottam halkan, felemelve két kezem, csupasz tenyereimet felé fordítva, hogy láthassa, mint valami suttogó a megvadult lónak, hogy visszaterelje zaklatott elméjét a helyes vágányra. Sötétbarna íriszeim magamra erőltetett higgadtsággal pillantottak az idegesen villanó kék zsarátnokokba. Még a kezeimet is felemeltem, csupasz tenyereimet felé fordítva, hogy lássa, nincs rejtegetnivalóm, nem ártó szándékkal érkeztem. - Én a maga oldalán állok - tettem hozzá már kicsit hangosabban, megkockáztatva egy leheletnyi mosolyt, hátha ezzel is megenyhíthetem kicsit. - Látó vagyok... jelenleg a Roxfort jóslástan tanára - magyaráztam, bízva abban, hogy végighallgat. Talán a tanári állásom most nem tartozott szorosan a tárgyhoz, én mégis úgy éreztem, jobb lesz, ha ezt is hozzáteszem, hátha így jobban elnyerem a bizalmát. Szerencsére állításomat bizonyítani is tudtam a zsebemben lévő megbűvölt érmével, amit tanárként Minervától kaptunk, s veszély esetén oda-vissza tudtunk jelezni vele az iskolában köröző auroroknak és tanároknak. Az érme tudata valahogy meg is nyugtatott kissé, hisz ha valóban komoly slamasztikába kerülnék, ezzel jelezhetem a bajt az illetékeseknek, akik azonnal rám is találnának. Az ébenfa pálca ugyancsak ott pihent a tágító varázslattal ellátott kabátzsebemben, s nem féltem volna használni azt sem, de távol állt tőlem, hogy elhamarkodott lépéseket tegyek. - Azért jöttem ide, mert látomásom volt a lányáról... aki ebben a boltban az apját kereste - biccentettem fejemmel a bájitalkereskedés felé. - Avagy keresni fogja... ezt nem tudhatom, azt viszont biztosan láttam, hogy jól van... Csak ennyi volt a látomásban - vallottam be őszintén, hisz könnyen lehet, hogy amit láttam, nem a jelent, hanem a jövőt tükrözte. Kezemet még mindig mellkas-magasságban tartva vártam ezután lélegzetvisszafojtva a reakcióját. Ugyan nem voltam profi legilimentor, látóként könnyedén le tudtam tapogatni az emberek erősebb érzéseit, így nem volt kérdés számomra, hogy a férfiban e pillanatban számos érzés kavarog: egyszerre érzett félelmet, aggódást és dühöt valami miatt, ami mind arra utalt, hogy a lányát keresi. Bár első ránézésre nem tűnt vérszomjasnak, sajnos volt már elég keserű tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy nem mindenki az, akinek látszik... Lehet, hogy tényleg rendes ember, de ha ő Amber apja, ahogy azt gondoltam, ebben az érzékeny lelkiállapotban könnyedén elveszítheti a kontrollt önmaga felett... A kétségbeesés kiszámíthatatlan tettekre sarkallhatja az embert, ezt jól tudtam. Ryan is úriembernek tűnt, egy igazi gavallérnak, aztán mi lett a vége... Én sem néztem volna ki belőle, hogy a féltékenységtől olyan mértékben eszét veszti, hogy bezár az otthonunkba, és bántalmazni fog... Nem engedhettem meg hát magamnak, hogy könnyelmű döntéseket hozzak ebben a kényes helyzetben, még akkor sem, ha az ösztöneim azt súgták, nincs valódi félnivalóm ettől az embertől.
Szélsebesen pattantak ki a szemeim, majd az órámra pillantottam, és láttam, hogy még csak hajnali négy óra van, de az ebben a helyzetben egyáltalán nem volt opció, hogy visszaaludjak... Láttam, amit láttam, és cselekednem kellett. Türelmetlenül sodortam arrébb hát a takaróm, hogy a puha, meleg szőnyegre lépjek, majd nagyot nyújtózkodva felfrissítsem magam. Általában egy hosszabb napüdvözlettel kezdtem a napot, de erre most természetesen nem volt lehetőség. Gyorsan magamra kaptam valami meleg ruhát, majd a szokásos reggeli tea-szeánszomat is elhagyva léptem a szobámban lévő kandallóba, hogy a hop-port elszórva és az úticélom világosan bemondva, egy minutummal később a Foltozott Üstben találjam magam, ahonnan egyenes út vezetett az Abszol Útra. Ebben a lelkiállapotban inkább eltekintettem a hopponálástól, nem akartam, hogy balul üssön ki... Máskor már előfordult ugyanis, hogyha zaklatottan próbáltam hopponálni, akkor eltévedtem, vagy iszonyatos szédülés kínzott, akár órákon át, és ezt most nem akartam megkockáztatni. Áldottam az eget, hogy egy szabad szombaton történik mindez, nem pedig hétköznap, amikor órám van. Persze akkor is igyekeztem volna segíteni, de akkor esélyesen csak bagoly útján tudtam volna közbe lépni, nem pedig személyesen. A téglafalat türelmetlenül kocogtattam meg a megfelelő módon ébenfa pálcámmal, majd miután bebocsátást nyertem, teljes erőmből rohanni kezdtem a látomásbeli helyszín felé. Szerencsére hamar megpillantottam a Levendula feliratú cégért. Izgatottan odasiettem, és bekopogtattam az ajtón, de keserűen csalódnom kellett... Még túl korán volt, így az üzlet nem nyitott ki, és láthatóan senki nem is tartózkodott odabent. A látomásban reszkető kislány még, vagy már nem volt itt... Térdemre támaszkodva fújtam ki magam, majd kiegyenesedtem és megráztam a fejem, hogy kicsit magamhoz térjek, és végigvegyem a lehetőségeket. Talán legjobb lenne, ha elmennék az aurorparancsnokságra... Igen... és bejelenteném nekik, hogy eltűnt egy vörös hajú, Amber nevű kislány, aki az édesapját kereste. Talán a múltkori eset után most már kérdés nélkül hinnének nekem... Ha Miss Liu bent van, ő biztos azonnal segít is, ahogy mindig. Ahogy végiggondoltam mindezt, kicsit szórakozottan fordultam el a bolttól és nem néztem az orrom elé, ezért lehetett, hogy egyenesen beleütköztem valakibe. Az orrom fájdalmasan sajgott, mintha valami keménybe ütöttem volna, de egyelőre nem tudtam beazonosítani, hogy mi is lehetett az. Felnéztem az illetőre, akivel összekaramboloztunk, majd a vörös hajat és szakállat elnézve azonnal beugrott a felismerés. Talán épp ő az a bizonyos Apa, aki után a kislány olyan keservesen kiáltott a látomásban. - Elnézést... - szólitottam meg, majd mély lélegzetet vettem és gyorsan kiböktem, ami a nyelvem hegyén volt. - ...hogy csak így lerohanom, de... maga nem Amber apukája véletlenül? - tettem hozzá aggódóan. Egyáltalán nem izgatott, ha esetleg bolondnak néz, rengetegszer fordult már elő velem, volt időm hozzászokni. Most csak az számított, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy a kislányt megtaláljam, és ha ehhez az kellett, hogy egy vadidegen férfit leszólítok, csak azért, mert vörös a haja, és ő is szokatlanul korán sétál a kihalt Abszol úton, hát bántam is én. Jóval őrültebb dolgokat is elkövettem már azért, hogy segítsek a jóslatokban látottaknak.
Jól esett, hogy Teddy nem neheztelt rám. Ezek szerint mégsem vetettem olyan nagy hibát a nyáron. Megkönnyebbültem a válaszát hallva, és elengedve a jóslatom miatti lelkiismeretfurdalást, újult erővel folytattam az órát. Csodás élmény volt, hogy négy diák is megjelent az első órámon, s ily módon rögtön sikerült természetesen párokba rendeződniük. Bár arra is volt tervem, ha páratlan lett volna a létszám, ez esetben az egyik diákkal én alkottam volna párt. Így azonban ideálisabb volt a helyzet, mert sokkal jobban tudtam figyelni, mit jósolnak egymásnak a párok. Annak idején Sybill gyakran járkált közöttünk ilyen helyzetben, de én inkább maradtam a helyemen ülve, s öntve magamnak is egy gőzölgő csésze teát, a meleg nedűt kortyolgatva adtam át magamat a várva-várt pillanatnak, vajh mit jósolnak majd egymásnak a nebulók. Eleve elterveztem, hogy nem akarom őket megzavarni azzal, hogy föléjük hajolok, belenézek a csészébe, amit olvasnak. Nekem elég volt hallani, amit mondanak, s mivel elég közel ültünk egymáshoz, ez bizony nem volt nehéz. Elsőként Teddy szólalt meg, s mint kivettem a szavaiból, egy emberi arcot láthatott a teafűből kirajzolódni. Elmosolyodtam, örülve, hogy Issának nem kellett kellemetlen jóslatot végighallgatni. Ezután Issa következett, aki egy nyulat és kissé bizonytalanul bár, de egy fát is jósolt párjának. Elismeréssel pillantottam Issára, aki nagyon jól ráérzett Teddy jövőjére. Hisz pont azt jósolta neki, amit magam is, az Abszol úton. Márpedig, hogy hamarosan előtérbe kerülnek Teddy családi kapcsolatai. Az önbizalomhiányt jelentő nyúl szintén telitalálat volt, így miután végighallgattam a párosukat, el is határoztam, hogy mindkettőjük megérdemli a jutalompontot az óra végén. Ám mielőtt erre még sor kerülhetett volna, továbbra is csendben, a háttérben megmaradva figyeltem Mira és Sophie párosát. A lányok ugyancsak remek érzékkel pillantottak a jövőt tükröző ázott teafűbe. Mira szintén egy nyulat vélt felfedezni elsőként, amely úgy éreztem, Sophie jellemét is jól tükrözte, nem csak Teddyét. Ám itt még nem állt meg a jóslat. Tetszett, hogy Mira jót akar Sophie-nak, és nem akarja megijeszteni a gyermekáldást jelentő almával, ezért inkább a köves gyűrű mellett teszi le a voksát, ami kevésbé nagy kötöttséget jelentett, hiszen érzelmekben gazdag kapcsolat kialakulását jelezte. Mira még egy szimbólumot látni vélt, ami nem másé volt, mint a bimbózó szerelemé… Örültem a jóslatnak, bíztam benne, hogy Sophie sem rémül meg egy várható nagy szerelemtől. Végül, de nem utolsósorban Sophie következett, aki tökéletesen szinkronban volt Mirával… A hugrabugos lány ugyanis kis gondolkodási idő után szintén közelgő szerelmet látott a fűből, s ezzel bezárult a mai jóslatok köre. Hagytam még egy kis időt a pároknak, hogy feldolgozzák a hallottakat, majd a mellettem lévő asztalkára tettem a csészét, és elégedetten összedörzsölve két tenyeremet, magamhoz vettem a szót. - Nagyon köszönöm nektek, hogy ilyen nyitottan álltatok a feladathoz! Ahogy hallottam, a jóslatok mind igen reálisak, és többnyire pozitívak voltak, aminek kifejezetten örülök! Azt hiszem, bár néhányan talán kételkedtetek abban, hogy van-e itt keresnivalótok, mind bebizonyítottátok, hogy sok más mellett van érzéketek a jóslás szenzitív területéhez is – mosolyogtam. - Mindannyiótok munkáját négy-négy ponttal szeretném jutalmazni, ily módon a Griffendél és a Hugrabug ház négy, a Mardekár pedig nyolc ponttal lett gazdagabb a részvételetek és hozzáállásotok miatt– pillantottam rájuk egyesével, miközben kiosztottam a pontokat. - A következő órán a muglik által is ismert tarot kártyák mágikus változatával ismerkedünk majd meg. Ha van kedvetek, szeretettel várlak benneteket az órán! Addig is, az ég áldjon benneteket! – biccentettem feléjük mondandóm befejeztével, majd megvárva, hogy mind a négyen távozzanak a csapóajtón át, egy rövid meditációval zártam ezt a nagyszerű órát, mely igazi mérföldkövet jelentett számomra.
Először egy kedves arcú, vörös hajú lány érkezett meg az órára, aki – arckifejezéséből ítélve - talán nem is ide készült, mert annyira meg volt lepődve, ahogy körbenézett a teremben. Bemutatkozása aztán tökéletesen alátámasztotta a benyomást, hogy valóban eltévedt, és mint mondta, csak benyitott ide. Sosem hittem a véletlenekben. Vagy abban, hogy bizonyos dolgok „csak úgy” megtörténhetnek. Éppen ezért tudtam, hogy Sophie Vanheim okkal van itt, és nagyon örültem neki, hogy a sors kifürkészhetetlen szándékai idevezették őt az órámra. Amikor arról vallott, hogy harminc gyereket jósoltak neki, elmosolyodtam. Aligha valószínű, hogy ez a jóslat valaha valóra válik. - Szervusz Sophie, nagyon örülök neki, hogy idetévedtél…. Bár bizonyosan magadtól sem vetted komolyan a bizarr jóslatot, amit kaptál, szeretnélek megerősíteni, hogy nem fenyeget a veszély, hogy harminc gyermeked lesz - mondtam, s lelki szememmel végigmértem Sophiet, akiben nagyon sok levegőt érzékeltem. Az volt a benyomásom, hogy ez a lány alig-alig találja a kapcsolatot a körülötte lévő világgal, s a sok levegőhöz sok föld elemre és fára lenne szüksége, hogy kellőképpen le tudja őt földelni. Talán egyszer lesz alkalmunk erről bővebben is beszélni, de a mai óra keretei sajnos nem adtak erre lehetőséget. Közben a második érkező felé fordítottam a tekintetem, aki szintén vörös hajú lány volt. Név szerint Mirabella Harpell. Ő már szánt szándékkal jött el az órára, aminek kifejezetten örültem. Ezek szerint azért van, akit érdekel a jóslástan a sors közreműködése nélkül is. Mirabella ráadásul a látomásoktól sem állt távol… Hogy a tűz felszínre hoz az emberekben rég eltemetett dolgokat, számomra nem volt meglepő, de mindenképpen izgalmasnak találtam, hogy ez a fiatal lány tudatában van a lángok különleges hatásának. - Üdv, Mirabella! Nagyon érdekes, amit mondasz… A természeti elemek képesek felerősíteni a kapcsolatot a lelkünkben lakozó megoldandó traumákkal… de az a jó hír, hogy nem csak kapcsolatba hoznak velük, hanem abban is segítenek, hogy kitisztítsuk azokat. Ha van kedved, keress meg valamikor, és megtanítalak, hogyan fordítsd ezt a képességedet a javadra…. hogy a múlt ne üldözzön többé… hogy megszabadulj attól, ami fájdalmat okoz. Addig is, remélem a mai gyakorlás kicsit közelebb vezet majd téged ahhoz, hogy megtaláld a válaszaidat a pályaválasztásra vonatkozóan – mosolyogtam felé biztatásképpen. Ahogy Mirára néztem, egész lényében egyértelműen éreztem a tűz elem jelenlétét. Szinte magától értetődő volt, hogy ennek a lánynak tehetsége van a lángok olvasásához. Kezdtem megnyugodni, hogy igen, működni fog ez a nagybetűs tanítás nekem is, hiszen már két diák is itt volt, akinek segíthettem a tudásommal. Az óra egyre izgalmasabbá vált, amikor befutott Teddy Jones, akivel a nyáron Florean Fortescue fagylaltozójánál találkoztam. Akkor akaratlanul is nagy terhet tettem a vállára azzal, hogy az igazi családjáról jósoltam neki. Nem tudhattam, utánakeresett-e a hallottaknak, s megtalálta-e a testvérét, de valamiért az volt az érzésem, hogy nem. A jóslat ugyanis, amit hallott, kéretlenül érkezett, és én jól tudtam, hogy csak annak szabad jósolni, aki maga kéri… Hibát követtem hát el a nyáron, amit nagyon sajnáltam, bár mentségemre legyen mondva, hogy transzállapotban nagyon ritkán tudom magam koordinálni. Ezért is reméltem, hogy az óráimon elkerülnek majd a látomások… még ha legbelül tudtam is, hogy erre vajmi kevés esélyem van. - Szia Teddy… Igen, emlékszem én is Rád… utólag is szeretném elnézésedet kérni az eset miatt… ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét és nem jósoltam volna neked kéretlenül – néztem rá bocsánatkérően. Nem, nem érdekelt, hogy talán ezzel lejáratom magam a többi diák előtt. Szerettem volna velük hosszútávú kapcsolatot kialakítani és ehhez nagyon fontos volt, hogy őszinte és megbízható legyek a szemükben. Ha ehhez az kellett, hogy felvállalom önnön gyengeségeimet, álltam elébe. Nem vártam választ a bocsánatkérésre, de ha szeretett volna reagálni rá, akkor hagytam egy rövid szünetet erre. Közben érzékeltem, hogy Teddyben rengeteg víz elem tükröződik vissza számomra. Nagyon érzékeny lélek… mégis oly szívós, mint a sziklát lassan átmetsző víz… bárhol, bármilyen körülmények között utat tör magának és akármilyen nehézségek érik, fennmarad. Kívántam, hogy ő is érezze át saját erejét egyszer, és ez adjon neki erőt ahhoz, hogy végleg maga mögött hagyja a múltat. A negyedik érkező felé fordultam aztán, akiről hamar kiderült, hogy Sophiehoz hasonlóan a véletlen szerencsének köszönhetően jelent meg az órán. Amíg beszélt, tüzet és ezzel együtt némi víz elemet véltem felfedezni benne. Sötét, kissé zavaros vizet, de lényében így is egyértelműen a tűz dominált megérzésem szerint. Rendkívüli intellektus és általában lezárt, olykor viszont elsöprően lobbanékony érzelemvilág… ez volt a benyomásom. - Üdvözöllek Issa. Bízom benne, hogy annak ellenére, hogy nem szándékosan jöttél el az órára, tanulságosnak találod majd – biccentettem felé, s miután senki más nem érkezett meg eddig a pillanatig, belefogtam a teafűjóslás magyarázatába. - Nos, tehát… ha megvannak a párok, akkor kérlek egymás után öntsetek a csészétekbe a teából. Hagyjátok állni pár percig, majd amikor a teafű a csésze aljára ülepedett, igyátok meg, de hagyjatok az alján egy kis folyadékot, hogy felkavarhassátok – adtam ki az utasítást, és megvártam, amíg a diákok lekövették a mondottakat. - Bal kézzel, az óramutatóval ellentétes irányba lögyböljétek meg háromszor a teát, és óvatosan fordítsátok le a csészealjra a csészét. Várjátok meg, amíg az utolsó csepp tea is lecsöpög, aztán fordítsátok meg, és cseréljétek ki a párotokkal a csészét – megint vártam, amíg úgy láttam, hogy mindenkinek sikerült ez a fázis is, és a csere után folytattam. - Most pedig igyekezzetek kiüresíteni elméteket. A gondolatok jönnek és mennek, ne kapaszkodjatok beléjük, hanem engedjetek teret a jóslatnak... meredjetek a teafűre üres elmével, s bízzatok magatokban, ha kirajzolódni láttok egy-egy ábrát – mondtam, s közben minden diák mellé pálcaintéssel odareptettem egy-egy pergament a földre. A listán A jövő zenéje és más jóslástankönyvek egyes elemei mellett főként saját, több évtizedes jós-tapasztalatomból összegyűjtött jelek és magyarázatuk szerepelt. - Kérlek benneteket, hogy csak azután keressétek meg az ábra jelentését a listában, amikor azt biztosan láttátok. Nem szeretném, hogy az értelmezés bezavarjon benneteket a jóslás folyamatában. Bármilyen kérdéssel forduljatok hozzám bizalommal. Például ha olyasmit láttok, ami nincs a listán. Vagy ha egyszerre több ábrát is felfedeztek, melyek jelentését nehezen tudnátok együtt értelmezni – tettem hozzá, s ezután várakozóan pillantottam a párokra. - Ha kész vagytok, felváltva osszátok meg egymással a jóslatot!
gyűjtötte: India Zayathri, saját tapasztalat, valamint A jövő zenéje, Mit üzen a teafű, és a Teánk tükrében című források alapján
Csillag - váratlan tehetséged felszínre kerül. Figyelj a jelekre, és könnyebben felfedezed, hogy milyen utat kövess Kereszt – megpróbáltatás vár rád Négyzet – az otthon szimbóluma. Jelentése többrétű – jelentheti, hogy a megoldás a problémádra házon belül keresendő, vagy hogy ideje stabilabb otthon teremtened Háromszög - zavaró személy, dolog jelképe. Végig kell gondolni, hogy ki, vagy mi akadályoz a fejlődésedben Kör – a harmóniát semmi nem fenyegeti életedben, kiegyensúlyozott időszakra számíthatsz Ágy - tehetetlenség, mozdulatlanság jelképe. Vizsgáld meg, hogyan tudnál ebből a helyzetből kiszabadulni Mérleg – egy nehéz helyzetben nem várt egyensúly, megoldás érkezik Kagyló - nagy utazás várható hamarosan Bagoly - jó híreket kapsz, égi segítség várható egy nehéz helyzetben Csont - váratlan baleset vagy sérülés előjele Köves gyűrű - érzelemben gazdag kapcsolatod fog kialakulni a közeljövőben Kígyó - kísértés szimbóluma Farkas - harcra, konfliktusra számíthatsz Egymásba fonódó gyűrűk – házasságot jelez Homokóra - nehéz döntés, helyzet előtt állsz, de ha meghozod végre a döntést, felszabadulsz Nyúl - önbizalomhiányt mutat. Ez a jel, hogy ideje bíznod önmagadban, és belevágni a halogatott tervekbe Sárkány – védelmet jelent bármilyen nagy veszéllyel szemben Alma – gyermekáldást jelez Szarvak - Csalás, rossz döntés ómene. Óvakodj a befolyásos emberektől! Nyíl - Figyelmeztetés! Terveidben nehézségek adódhatnak Nap – váratlan boldogság, felhőtlen időszak közeleg életedben Seprű - Régóta húzódó gondok végét jelzi. Valamint az újrakezdés lehetőségét Fa - Előtérbe kerülnek a családi kapcsolatok. Ha kör van mellette, gyermekáldást is jelezhet Szem - környezetedben valaki irigy, féltékeny rád. Gondold meg, kiben bízol! Tojás - hamarosan anyagi jólétre/segítségre számíthatsz Ajtó – váratlan látogató tűnik fel az életedben Virág – bimbózó szerelem szimbóluma Száj – tisztelet fog övezni Üst – betegség esetén gyógyulást jelez, ha egészséges vagy, akkor megerősít abban, hogy jó úton jársz Emberi arc – szórakozásra, örömre, esetleg valamilyen nagyszabású eseményre, bálra számíthatsz mostanában Szárnyak - nem várt segítség érkezik céljaid megvalósításához Hegygerinc - a nehézség, amitől tartottál, nemsokára bekövetkezik Macska - veszekedés előjele Makk – váratlan haszon, talált arany Sólyom – ellenség van a közeledben. Légy résen, lehetséges, hogy olyasvalakit jelöl, akit barátodnak tartasz Nagy kutya – szellemkutya, avagy a Zordó. Rossz ómen, halálesetet is jelölhet, de nem törvényszerűen
Üzenetek megtekintése
