Sophie bájos volt mindig, amikor nem tudott dönteni két ruha között. A legtöbb ígyis-úgyis kislányos volt, én meg sosem vártam el tőle, hogy egy igazi dög legyen. Így szerettem belé, ahogy ő is elfogadott minden dolgommal együtt. Nem voltam könnyű eset, az ő vidámsága viszont mindig hozott némi felüdülést a mindennapokban. Még mogorva is elfelejtettem lenni és ha még csak el sem mosolyodtam, legalább nagyokat pislogtam rá. - Kehöm, akkor lehet meztelennek kéne lennem? Nem bírtam ki. Ezúttal a komorságom annyira félresodorta ez a megjegyzést, hogy hangosan felnyerítettem. Pont úgy, mint amikor Sophie szokott valamit olvasni vagy bekapcsolja a zajládát, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre. Volt, hogy kiszúrtam a hátsó udvarról, de olyan édesen nevetett, hogy nem rontottam rá, hogy kapcsolja ki, mert ijesztő. Másképp nőtt fel, mint én. Ezt el tudtam fogadni. - Hát. Szerintem akkor útmutatót adnának a nudista strandra, Babám. A boldogság fél pillanat volt csupán, mielőtt szörnyűség vette át a helyét. Zserbó nem ugatott, csak Pete bégetett, de éppen ettől volt olyan furcsán vérfagyasztó a csend, ami körbevett minket. A lépcső recsegve-ropogva jelezte, hogy valaki közeledik. Éppen egy pillanattal az előtt, hogy minden tompa és fekete lett. Az érzés talán csak órákkal később múlt el. Fogalmam sem volt, de a csípős érzés a karomon és a vér szaga megijesztett. Nagy nehezen felnyomtam magam a földről, annyira, hogy oda tudjak mászni Sophie-hoz. - Jasper, ugye jól vagy?- kérdezte kimerülten. A tekintetemmel a sérülést kerestem. A karja vérzett, pontosan úgy, mint mindig, amikor belekeveredett a Renddel kapcsolatos ügyekben. Ahogy megérintettem volna, úgy vettem észre, hogy az én kezem is tocsog a vérben. A sajátomban. Ez volt az a csípős fájdalom tehát. Szisszentem egyet. - Mi a fene... - ennyit tudtam kibökni, ahogy a tekintetem visszavándorolt Sophie-ra. - Mi a...- Dünnyögtem és végig kúsztam a padlón, míg meg nem pillantottam a pálcámat. Azonnal összeforrasztottam a sebet Sophie karján és a sajátomon is. Nem forrt teljesen össze, csúnya, vörös csík maradt utána. - A Rend járt itt...? - még mindig nem voltam igazán magamnál. Aurort kéne hívni? Jelenteni az ügyet? Az agyam tompa lüktetéssel kereste a válaszokat.
Sophie éppen csomagolt, én meg csak úgy álltam a szekrény előtt. Nem szerettem hajtogatni és a bőröndömbe dobálni a cuccokat, mert akkor napokra előre ki kellett találnom, mi mivel néz ki jól. Nem szerettem. Reggel valahogy, munka előtt, mikor gyorsan kellett készülni, jobban jött az ihlet. Mindig gyorsan rátaláltam a megfelelő ingre és farmerre. - Szerinted, a cseresznyés bikini jó lesz?- kérdezte Sophie. Felé fordultam, majd elnevettem magam. Sosem volt az a nagyon szexi, felnőttes csaj, de a cseresznyés bikiniben már tavaly is úgy nézett ki, mint egy kamaszlány. Imádtam úgyis, de azért szerettem piszkálni. - Legfeljebb az apádnak néznek. - Vigyorodtam el és végül kivettem egy pólót a szekrényből. Fehér, semmi különös, de éppen elég egyszerű volt ahhoz, hogy bármi mással is türhetően nézzen ki. Beledobtam a táskába, miközben Sophie csicsergett tovább. Szerettem a hangját, mindig vidáman megtöltötte a teret... és mostanában nem is kellett sok mindenen aggódni. Egyszerűbb lett az élet. - Vagy esetleg vegyem a narancsszínűt? Majdnem elnevettem magam, hogy az meg olyan, mintha börtönben lenne. Fürdő-egyenruha raboknak. Nem piszkáltam tovább, csak benyúltam egy újabb pólóért, hogy ugyanolyan érdektelenül dobjam be a táskába. Továbbra sem éreztem nagyon, hogy csomagolni akarok... valójában jobb lett volna, ha Sophie átvállalja tőlem. Meggyötörten sóhajtottam egyet. Talán Sophie is érezte, mennyire nincs kedvem semmihez, mert a következő pillanatban ugyanis átkarolta a nyakamat és megcsókolt. A tenyereim gondolkodás nélkül is a derekára simultak. Mindig egy kicsit belebizseregtem ezekbe a hosszú csókokba. Ezért is vettem feleségül. Mással egy idő után megszokott lett, de vele azóta sem. - Ja, Rose néni kérdezte, hogy szereted-e a Columbot, de mondtam neki, hogy nem nagyon szoktad meg a tévét - magyarázta, ahogy elhúzódott. A tenyeremmel még egyszer végig simította ma vörös tincseken. A tévének az említésétől is borsódzott a hátam, színes, hangos és durrog. - Majd nézi a Columbot míg zuhanyzom. - Morogtam és kicsit hátrébb léptem tőle. Már éppen nyúltam volna az egyik nadrágomért... amikor neszt hallottam. Talán Sophie ezt még észre sem vette, de nekem valahogy szokatlan volt. - Tudod, nagyon finom a pásztorpitéje. Odalent, a nappaliból túl nagy csend jött. Sem Zserbó, sem a többi állat nem zörgött... és mintha valami lépések jöttek volna a kicsi lépcső felől. Nem volt olyan nagy ez a ház, hogy ne hallhassuk, mi történik az egyik végében, ha a másikban vagyunk. Csak egy apró lakás volt, semmi több. Előre mentem, Sophie-t a háta mögött tudva, biztonságban. Végül is Frasernek és Benjaminak is volt bejárása hozzánk, de eddig sosem toppantak be hivatlanul. Csak egy árnyat láttam, aztán valami a homlokomnak csapódott, én pedig eldőltem. Minden sötét volt és nyugodt, mintha álmodnék. Aztán hirtelen ocsúdva fel a karomon fájdalmat éreztem, meg valami folyadékot. Vérszag volt. - Sophie... - dünnyögtem kábultan. Mozdulni sem tudtam még, de attól tartottam, valami baja van neki vagy az állatainknak. Csak Pete távolról jövő bégetése nyugtatott meg kicsit.
Nem akartam papolni. Tényleg nem. Még is milyen jogon tettem volna, hiszen Fraser maga választotta Elliotot annak ellenére, hogy már egyszer elhagyta. Valami mégis visszavitte hozzá. Nem tudtam, mi lehetett az, milyen indok... de nem támogattam. Frasernek biztosan meg volt az oka, hogy akkor lelépett, bár ezzel kapcsolatban sosem nyílt meg igazán. Talán nem akarta felhánytorgatni a múltat, vagy azt mutatni, hogy valamivel össze tudták törni a szívét. Ismertem. Ő is kemény volt, mint én. - Tudom, hogy nehéz elfogadnod, hogy miért hozzá ragaszkodom. De egyszerűen ezt nem is tudom jól megmagyarázni. Ha valaki miatt ennyit változunk, az csak jelent valamit nem? A legelejétől fogva éreztem, hogy ez más és mélyebb - felelte, mikor őszintén elmondtam a véleményemet. Én is ezt éreztem Sophie-val, habár talán nem ennyire tudatosan, mint ő. Egészen máshogy. - Örülök, hogy őszinte vagy - szólalt meg végül újra. - Elliotnak sok démona van, és néha azoknak a hangja sokkal erősebb bármi másnál. Tudom, hogy aggódsz, azért, hogy mi vár még rám... ránk, de bízz bennem. - Ahogy beszélt a cigi füstje megtöltötte a közöttünk lévő kevéske teret. Nekem is rá kellett volna gyújtanom, de nem tettem. Próbáltam kevesebbet szívni, sőt egyenesen leszokni róla. - Csak nem akarom, hogy sebet ejtsen rajtad. Nem tudom pontosan, mi történt közöttetek, de úgy hiszem, hogy valami komoly dolog állhatott az mögött, hogy elmentél egyszer... - magyaráztam rekedten. - Talán pont Elliot démonjai voltak, fogalmam sincs. Nem is várom, hogy megoszd velem... csak figyelmeztetni akarlak. Gondold át megéri-e. Halkan beszéltem. Nem erőszakosan, hogy érezze, ez tényleg csak egy vélemény. Nem akartam én neki megmondani, mit tegyen. Ha Elliot kellett neki, hát szerezze meg magának újra. Ha más kellett, akkor szerezzen meg mást. Én csak véleményt mondhatok, azon kívül, hogy ott kell állnom mögötte, mint jó barát, hogy mindig és minden körülmények között támogatni tudjam. - Én mindig bízni fogok benned, Fraser.- Utáltam nyálas lenni. Csak leüstöttem a szememet és magam elé néztem. Előre dőltem kicsit, a karjaimmal megtámaszkodtam térdeimen és a szőnyeg mintáját figyeltem. Én tényleg próbáltam jóbarát lenni, amennyire tőlem telt. Elliotnak is hálásabbnak kellett volna lennem, hiszen csak miatta ismertem meg jobban Frasert, meg Benjamint is. Talán barátaim sem lennének, ha nem így alakul a dolog közöttük. - Most már tisztábban látom a helyzetet. Kösz, hogy eljöttél - Szólalt meg aztán Fraser. Csak lassan bólintottam. Vállba veregetett, hogy még jobban kifejezze a háláját. - Azt akarja, hogy megtaláljam - tette hozzá. - Akkor indulnod kell. Rosie-t bízd rám, átviszem az anyukádhoz. - Fordultam felé és megszorítottam a vállát. - Cleo-t és az állatokat meg majd Benjaminnal megoldjuk. - Nyeltem egyet. Tudtam, hogyha elhatározza magát legfeljebb egy-két nap és máris megleli Elliotot. Fraser határozott volt, általában tudta mit akar. Csak egy kis noszogatás kellett neki most is, mert annyira elveszett a keserűségében. - Ne aggódj semmi miatt.
A kísértet kilebegett a pihenőből. Nem bántam, hogy megszabadultunk tőle, bár általában rideg nyugalommal nézem végig az ilyesmit. Nem egyszer fordult már elő, hogy valamelyik körbe visította a nyugalmas, esti műszakokat. A vezetőség ezért is zárta le hangok elleni védelemmel a többi helyiséget. A gyerekek és az újszülöttek így nem riadtak fel az éktelen rikácsolásra... mert persze a kísértetek leginkább a mi pihenőinket szerették fellármázni. - Jól van Pierre, már úgyis az enyém vagy - mosolyodott el Sophie. Az asztal alatt finoman meg is paskoltam a térdét. - Teljesen elcsábítottalak- húzta ki magát. Erre nem bírtam ki, megeresztettem egy vigyort. Valójában mindig is édes volt, nem szexi, vagy túlzottan csábos. De ezt jobban szerettem. - Ha tudnád mennyire, babám. Teljesen el vagyok vakulva a szerelemtől. - Paskoltam meg újra a térdét, aztán folytattam az evést. Csak ott ülve éreztem meg, mennyire éhes voltam már. A munka lefoglalt, nem foglalkoztam a testem igényeivel. Pedig fáradt voltam. A tanulás és az ügyelet együtt tényleg sok volt. Talán nem mutattam ki soha igazán, hogy kimerültem... de nagyon is így volt. Rám fért volna egy nagyobb pihenés, de közben ott lebegett a szemeim előtt, hogy ez a sok munka lesz az eredménye a közös életünknek, amit Sophie-val megálmodtunk magunknak. Majd, ha idősebbek leszünk gyerekeink lesznek, akiknek kell egy nagyobb ház, példamutató szülők. Nem akartam, hogy olyan ridegségben nőjenek fel, mint én. - Hát arra gondoltam, hogy jó feleséged leszek, és mielőtt visszamész a munkába, talán meg is masszírozlak - folytatta, mikor rá kérdeztem mi a terve a megetetésem után. - Na jó... most az a terved, hogy elkényeztess, ugye? - kérdeztem és be kaptam még egy falat húsit. Aztán hátra dőltem a székbe. A lábamnál apró simítást érezrem és olyan édes volt megint, hogy el kellett mosolyodnom. Már kelt is fel, hogy mögém lépjen. A csók a nyakamon borzongatóan jól esett. Sóhajtottam is egyet. - Teljesen ellazítalak, a napod végéig - tette hozzá, aztán elkezdte a vállamat masszírozni. Lehunytam a szemeimet. Élveztem az ujjai érintését. Lehunytam a szemeimet, el tudtam volna aludni. Sophie nem masszírozott erősen, éppen csak elég kellemesen ahhoz, hogy beleborzongjak. Hangosan sóhajtottam, tényleg órákig el tudtam volna viselni ezt a kényeztetést és olyan hálás voltam Sophie-nak, amiért meglátogatott.
A gőzölgő ételrre hangosan korogni kezdett a gyomrom. Sokat dolgoztam délelőtt, nem csoda, hogy máris megéheztem. Sophie tökéletesen időzített, annak ellenére is, hogy eltévedt és az irodák felé kóválygott. Helyre kellett volna tenni az önbizalmát, de ahhoz még az én szerelmes rajongásom is kevésnek bizonyult... pedig milyen bájos lett volna, ha ott vár a folyosón, mikor kilépek a vizsgálóból. Csak magamhoz öleltem volna ott, mindenki előtt. Hadd féltékenykedjenek! - Milyen lovagias vagy, Jasper - mondta. A villára tűzve egy falatot felém nyújtott és ahogy találkozott a pillantásunk, elpirult. Lehetne bárki édesebb nála? Nem bírtam ki persze, hogy ne szórakozzak vele. Közelebb hajoltam és a lehető legszexibben ettem le a villáról a falatot. Finom volt, kicsit talán kevésbé ízes, mint amire számítottam, de jól esett. Lenyeltem és már át is vettem a villát, hogy most már magamtól kezdjek falatozni. Hangosan csámcsogtam, mert jól esett végre enni és kicsit pihenni. Ma már éppen elég gyerek harapott meg. - Pontosan. Gondoskodnom kell a szexi medimágusomról - a mondandója végére összerezzent. Az étkező ajtaja kivágódott. Egy szellem jelent meg az ajtóban. Akadt egy-kettő a Mungóban. Főleg egykori osztályvezetők és medimágusok alakjában. - Jaj, mi volt ez? Egy női szellem suhant be. Ruhája és haja lebegett a siklás közben. Átlátszó szemeit rám emelte, majd sikoltó hangon üvölteni kezdett: - HÁT MEGCSALSZ- töltötte meg a hangja a teret. - Pierre! Hogy tehetted ezt? Lenyeltem a falatot. Még egyet magamhoz vettem, úgy néztem tovább a jelenetet. - Héloise! Hogy lophattad el tőlem Pierre-t megint?! - kiálott Sophie-ra, majd bőgős sikollyal ellebegett kifelé a konyhából. - Ne is foglalkozz vele. - Legyintettem Sophie-ra pillantva, aztán csendesen falatoztam tovább. Engem nem zavartak a kísértetek, a Roxfortban már volt alkalmam megszokni őket. Ha éppen nem minket ijesztgettek, egymással veszekedtek. Kivéve Hóborc. Ő mindent megtett, hogy a lehető legkellemetlenebb helyzetbe hozzon minket. Nem egyszer "nyitott" ránk, mikor Cassennel már majdnem egymást testét élveztük. Aztán ment is árulkodni Fricsnek. Úgy kellett elmenekülnünk a helyszínről. - És mit csinálsz ma, miután megetettél? - kérdeztem. A lábammal az asztal alatt megérintettem Sophie lábfejét. Csak ne lenne vége ennek a nyugodt pillanatnak - igen nyugodt, az üvöltő kísértet ellenére sem -, hiszen olyan ritkán voltunk igazán kettesben.
Fraser sápadt volt, megtört. Nem szerettem ilyennek látni, hiszen a legjobb barátom volt... mint egy testvér, ami nekem sosem volt. Ragaszkodtam hozzá és meg akartam védeni. Legényegében ezért sem támogatottam soha sem a kapcsolatukat. Elliot idősebb volt, szeszélyes, olyan, akire nem lehet rendesen építeni. Aiden más típus volt, kimért, ragaszkodott a megszokott dolgaihoz, amibe egy ilyen szélsőséges embert nem lehet beilleszteni. Remegő kézzel gyújottta meg a cigit. Megköszörültem a torkomat, vártam mit mond. Nem akartam, hogy megkeresse, hiszen már egyszer sebet ejtett rajta... de mit mondhattam volna? Engedd el, nem illetek össze? Egyiket sem volt jogom eldönteni helyette. Pedig úgy kimondtam volna. Frasernek is nehéz élete volt, megérdemelte, hogy boldog legyen úgy igazán. - Soren hajóján nem lehet. Most még az embereim közelében se húzná meg magát. Tudom, hogy szereti északot, de nem hiszem, hogy Spitzbergákban ücsörög. Finnország nem illik hozzá, Soren Norvégiában van. Dánia nem olyan észak, azt hiszem Svédbe lehet- sóhajtott. Hátra dőlt a kanapén, a tekintetünk találkozott, mielőtt a plafonra emelte a pillantását. Kimerültnek tűnt. - Aki így eltűnik, azt akarja, hogy megtalálák. Benjamin is, mindig ha felhúzta magát, szó nélkül lelépett, és anyáék teljesen kiborultak. Folyton én kerestem meg - magyarázta, mintha a gondolataimban olvasna. Mentegetni kezdte Elliotot. - Előadta, hogy nem akarja hogy megtaláljam, de tudtam, hogy csak segélykiáltás volt. Csak egyszer nem én kerestem meg. De akkor már minden tönkrement. Akkor már halálfaló voltam. Nyeltem egyet. Fiatal volt. Sok mindenbe belerángatták őt, olyan dolgokba, amikről még nem tudott felelősségteljesen dönteni, de örökre nyomot hagytak rajta. Csoda, hogy az Azkabant megúszta. - Nem akarom, hogy elveszítsem Elliotot, abba bele őrölnék. Utána kell mennem, igaz? Most rajtam volta a sor a sóhajtásban. Őszintének kellett volna lennem, de nem akartam még jobban összetörni Fraser szívét. Legalább próbálja meg. Adjon egy esélyt maguknak, ahelyett, hogy magát kínozta volna. - Nem tudom, Fraser... ha ezek után is haza szeretnéd hozni, igen. - Bólintottam röviden. Igen, segítettem neki, mert éreztem, milyen összetört, mennyire akarja Elliotot. Jó. Megértettem, a szerelem sok mindenre készteti az embert. Régen az olyan lányokat, mint Sophie, egyszerűen kiröhögtem volna, most viszont megóvni akartam a világ kegyetlenségétől. Talán Fraser is valami ilyen mély, kicsit megmagyarázhatatlan dolgot érzett Elliot iránt. - Figyelj, én csak attól félek, hogy megint sebet ejt majd rajtad... és mivel a legjobb barátom vagy, nyilván aggódok. - Váltottam végül őszintébb hangnemre. - Viszont nincs jogom megítélni Elliotot. Őt annyira nem ismerem, mint téged. - Magyaráztam meg a véleményem okát. Én nem akartam megsérteni őt, sem a házasságát.
Üzenetek megtekintése
