mamusz
☰ profil menü
w i n t e r m o o d
* * *
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2023. 02. 23. - 16:36:54
Asszony.
Készíts elő egy hideg sört! Mi ez a forróság itt délen?!
H. A.
Készíts elő egy hideg sört! Mi ez a forróság itt délen?!
H. A.
Dátum: 2023. 02. 23. - 16:36:11
Bemelegítesz a vízen járáshoz?
Jordan Patrick Smith
Jordan Patrick Smith
Dátum: 2023. 02. 11. - 09:01:50
Asszony.
Londonban vagyok. Gyere a kikötőbe!
H. A.
Londonban vagyok. Gyere a kikötőbe!
H. A.
Dátum: 2023. 02. 03. - 09:50:01
Asszony.
A hülye bagoly megtalált. Mellesleg egész idomítható jószág, csak többet kéne vele foglalkoznod.
Hamarosan visszatérek Londonba.
H. A.
A hülye bagoly megtalált. Mellesleg egész idomítható jószág, csak többet kéne vele foglalkoznod.
Hamarosan visszatérek Londonba.
H. A.
Dátum: 2023. 01. 20. - 14:07:29
Asszony.
Ne is álmodj ajándékról.
Jövök és megyek. Ennyi.
H. A.
Ne is álmodj ajándékról.
Jövök és megyek. Ennyi.
H. A.
Dátum: 2022. 12. 31. - 12:44:23
w i n t e r m o o d
* * *
Dátum: 2022. 12. 26. - 12:54:26
történt valami?
2003. november 5.
Raven
2003. november 5.
Raven
Jobban belebonyolódtam, mint kellett volna. Sokkal, de sokkal mélyebbre nyúltam Raven életébe, ahogy azt szabad lett volna. Én csak távolabb akartam volna lökni magamtól és azt súgni a fülébe, hogy többé nem lát... de nem volt szívem megtenni, pedig nem tartoztam neki semmivel. Az orromban mégis ott ült az égett hús szaga és sikolyok hangja, meg egy kislány vígasztalhatatlan sírásának hüppögő kegyetlensége.
- Az az ember rohadással van tele A félelem hiánya meg a bolondok kiváltsága. Talán néha jobb lenne annak lenni.
Bolodn vagyok bizonyára akkor. Az apja nem keltett bennem félelmet, sőt. Az ellenkezőjét, minden erőmmel neki akartam menni, hogy távol tartsam őt Raventől. Miféle érzés volt ez? Nem tudom. Összekapcsolódtunk, mint egy láthatlan egész két fele. Az ő akarata gyökerett bennem, ahogyan az ő emlékei is. A félelem válthatta ki ezt belőle.
- Az apád egy roncs. Nem félni kell tőle, hanem eltaposni, mint egy csótányt – feleltem keserűen. Ezt az oldalamat Raven nem ismerte. Nem látott harcban, nem látott olyankor, amikor a bennem lévő keserűség test öltött és képes volt mindenen áttrapolva pusztítani. Az persze csak akkor működött, amikor valamit vagy valakit meg kellett védenem. Eddig csak Alfredért és a lányomért voltam képes ilyesmire. Ők voltak a családom... Raven csak egy nő volt, akivel Londonban szexeltem.
Jobb volt tovább terelni a témát, semmint elmerülni benne. Az csak újabb látomásokat váltott volna ki és én még nem álltam rá készen, hogy megmutassam mindazt, ami bennem lakozott. Ezért sört kértem. Amúgy is rám fért volna egy korty hűvösség. Kimerített az apjával való küzdelem és a látomások egyvelege.
- A ház aztán főleg – forgatta meg a szemeit, ahogy a pulthoz léptünk mindketten. Tetszett, ahogy kekeckedik velem. Jól állt neki. Ezért, mikor előre dőlt a pultnál, én is kicsit közelebb hajoltam, hogy érezhesse a leheletemet a bőrén. Közben egy kézzel a zsebembe gyűrtem a listáját.
- Kiittál a vagyonomból. – Nyúlt előre. Az ujjait a szakállamba fúrta, én pedig élvezettel sóhajtottam bele a nekem szánt csókból. Végre ő próbált meg elcsábítani engem és nem fordítva. - Talán elfogadom fizetségnek a sörért – tette hozzá. A kacér csillogás a szemében mindent elárult.
- Szóval arra kérsz egy igazi vikinget, hogy adj neked a testét egy sörért... ehhez azért kicsit többet kell tenni... – Kacsintottam rá. Hátrébb léptem, de nem azért, hogy elmenjek, hanem, hogy megkerülve a pultot odalépjek hozzá és felkapjam. A lábait szépen magam köré simítottam, hogy tartsa meg magát.
A legközelebbi üres falfelüleltnek nyomtam.
- Ezért még sok-sok ingyen sör jár... - leheltem a nyakára a szavakat két csók között. Nem is igazán azért estem neki, mert el akart csábítani csak ki akartam tölteni az űrt. Ez az üresség érzés minden látomás után ott maradt, mintha hiányozna valami, mintha ezek a látomáosk felemésztették volna bennem azt az akármit. Bebúrkolóztam hát Raven illatába és remegésébe.
- Az az ember rohadással van tele A félelem hiánya meg a bolondok kiváltsága. Talán néha jobb lenne annak lenni.
Bolodn vagyok bizonyára akkor. Az apja nem keltett bennem félelmet, sőt. Az ellenkezőjét, minden erőmmel neki akartam menni, hogy távol tartsam őt Raventől. Miféle érzés volt ez? Nem tudom. Összekapcsolódtunk, mint egy láthatlan egész két fele. Az ő akarata gyökerett bennem, ahogyan az ő emlékei is. A félelem válthatta ki ezt belőle.
- Az apád egy roncs. Nem félni kell tőle, hanem eltaposni, mint egy csótányt – feleltem keserűen. Ezt az oldalamat Raven nem ismerte. Nem látott harcban, nem látott olyankor, amikor a bennem lévő keserűség test öltött és képes volt mindenen áttrapolva pusztítani. Az persze csak akkor működött, amikor valamit vagy valakit meg kellett védenem. Eddig csak Alfredért és a lányomért voltam képes ilyesmire. Ők voltak a családom... Raven csak egy nő volt, akivel Londonban szexeltem.
Jobb volt tovább terelni a témát, semmint elmerülni benne. Az csak újabb látomásokat váltott volna ki és én még nem álltam rá készen, hogy megmutassam mindazt, ami bennem lakozott. Ezért sört kértem. Amúgy is rám fért volna egy korty hűvösség. Kimerített az apjával való küzdelem és a látomások egyvelege.
- A ház aztán főleg – forgatta meg a szemeit, ahogy a pulthoz léptünk mindketten. Tetszett, ahogy kekeckedik velem. Jól állt neki. Ezért, mikor előre dőlt a pultnál, én is kicsit közelebb hajoltam, hogy érezhesse a leheletemet a bőrén. Közben egy kézzel a zsebembe gyűrtem a listáját.
- Kiittál a vagyonomból. – Nyúlt előre. Az ujjait a szakállamba fúrta, én pedig élvezettel sóhajtottam bele a nekem szánt csókból. Végre ő próbált meg elcsábítani engem és nem fordítva. - Talán elfogadom fizetségnek a sörért – tette hozzá. A kacér csillogás a szemében mindent elárult.
- Szóval arra kérsz egy igazi vikinget, hogy adj neked a testét egy sörért... ehhez azért kicsit többet kell tenni... – Kacsintottam rá. Hátrébb léptem, de nem azért, hogy elmenjek, hanem, hogy megkerülve a pultot odalépjek hozzá és felkapjam. A lábait szépen magam köré simítottam, hogy tartsa meg magát.
A legközelebbi üres falfelüleltnek nyomtam.
- Ezért még sok-sok ingyen sör jár... - leheltem a nyakára a szavakat két csók között. Nem is igazán azért estem neki, mert el akart csábítani csak ki akartam tölteni az űrt. Ez az üresség érzés minden látomás után ott maradt, mintha hiányozna valami, mintha ezek a látomáosk felemésztették volna bennem azt az akármit. Bebúrkolóztam hát Raven illatába és remegésébe.
KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Dátum: 2022. 12. 24. - 11:52:25
Asszony.
Estére ott vagyok.
Nálad.
H. A.
Estére ott vagyok.
Nálad.
H. A.
Dátum: 2022. 12. 16. - 10:54:51
történt valami?
2003. november 5.
Raven
2003. november 5.
Raven
A vak is látta volna, hogy Raven mennyire kikészült az apjától. Mégsem hagyhattam ott, akármennyire is jobbnak láttam volna kihátrálni a helyzetből. Addig működött minden, míg megvolt a távolságtartás, mostanra viszont belebonyolódtam és még meg is védtem. Többet tudtam róla, mint amennyit ő tudott rólam, és ilyenkor viszonzást várnak a nők. Nyíljak meg, mondjam el, honnan jöttem. Nem voltam erre felkészülve. Én északra tartoztam, nem ide, nem Ravenhez.
Ellenkezett ugyan. Be akarta bizonyítani, hogy nem fél, de én láttam a könnyeket a szemében. Nem volt szabad elmennem. Sokszor összetörtem a szívét, és még össze is fogom. Csakhogy rettegésben képtelen voltam elmenni. Én is voltam ilyen. Ismertem az érzést.
– El nem tudod képzelni, milyen veszélyes – suttogta halkan. A mellkasomat bámulta, mintha nem akarná látni az arcomat. Nem olvashatott volna le sok mindent róla. Az aggodalmat mindennél jobban tudtam álcázni. A tulajdon lányomért is aggódtam, de sosem mondtam neki, sosem mutattam az anyjának, pedig az én életvitelemmel aztán bármi megtörténhetett volna.
– Szeretnéd tudni, hogy mire képes? Rávenni egy halom embert, hogy elvegyék a gyerekek életét. Hogy tüzet rakjanak egy nő alatt, és nézzék ahogy elég. Rendben, beismerem, félek tőle. És magamtól is. – Magyarázta. Bizonyára azt hitte, megráz. Sok dolgot láttam már az életben és aki őrült volt, csak az nem félt. Nem, nem a haláltól kellett félni, inkább attól, amit láthatunk. Egy kegyetlen tett egész életünkre bele tudott ivódni a tudatunkba és ott élt a sötétben, ott kísértett az éjszakában.
– Éreztem rajta az égett hús szagát… – magyaráztam csendesen. Nem tudom miért mondtam el a látomást… nem kellett volna vele megosztanom. Semmi köze nem volt ezekhez a képekhez, hiszen nem tudott rólam mindent. Nem tudhatott. Addig volt jó, míg ott volt közöttünk az a fal. Nem engedhettem meg magamnak a ragaszkodást senkihez és semmihez, hiszen az életem a tengerhez és az utazáshoz kötött. Ha Soren ment, én is mentem.
– Láttam mindent.
Túlzás volt látásnak nevezni persze. Inkább csak éreztem. Égett hús, sikítások és remegő, kegyetlen levegő, ami körbevette egyfajta védőburokként. Nem féltem tőle. Szerencsétlen embernek tűnt. Csak az a beteg csillogás volt ott a szemébe. De mivel én nem rettegtem, mert nem ismertem eléggé, alkalmas voltam arra, hogy megvédjem Ravent.
– Csak egy bolond nem félne.
Eltereltem a témát, mielőtt túl mélyen belementünk volna. A sörömet akartam, odaadni, amit hoztam és letudni ezt az egészet. Egy részem menekülni akart innen, mielőtt még egyszer a könnyes szemeibe kellett néznem.
Figyeltem, ahogy kinti az italt.
– Na jó, gyere szépfiú, a ház ajándéka – biccentett fejjel a korsó felé.
Odaléptem, elvettem és megemeltem. Gúnyos kis mosollyal kacsintottam rá és nagyot kortyoltam az italból. Most jól esett a kesernyés, frissítő íz.
– Szerencsém van, hogy a ház ennyire oda van értem. – Szólaltam meg egy nagy, elégedett sóhajt követően. Egészen oda voltam érte. – Szóval munkaügyben jöttem ide. Soren azt mondta, le akarod adni a megrendelést.
Jobb volt témát váltani. Rátérni az ületre és elfelejteni a korábban történteket. Nem kellett hánytorgatni a múltat feleslegesen. Szóval, ha készen állt, átadhatta a jegyzéket, én pedig megmutattam neki a mostani szállítmányt, ha kellett valami, jó pénzért hozzájuthatott.
Ellenkezett ugyan. Be akarta bizonyítani, hogy nem fél, de én láttam a könnyeket a szemében. Nem volt szabad elmennem. Sokszor összetörtem a szívét, és még össze is fogom. Csakhogy rettegésben képtelen voltam elmenni. Én is voltam ilyen. Ismertem az érzést.
– El nem tudod képzelni, milyen veszélyes – suttogta halkan. A mellkasomat bámulta, mintha nem akarná látni az arcomat. Nem olvashatott volna le sok mindent róla. Az aggodalmat mindennél jobban tudtam álcázni. A tulajdon lányomért is aggódtam, de sosem mondtam neki, sosem mutattam az anyjának, pedig az én életvitelemmel aztán bármi megtörténhetett volna.
– Szeretnéd tudni, hogy mire képes? Rávenni egy halom embert, hogy elvegyék a gyerekek életét. Hogy tüzet rakjanak egy nő alatt, és nézzék ahogy elég. Rendben, beismerem, félek tőle. És magamtól is. – Magyarázta. Bizonyára azt hitte, megráz. Sok dolgot láttam már az életben és aki őrült volt, csak az nem félt. Nem, nem a haláltól kellett félni, inkább attól, amit láthatunk. Egy kegyetlen tett egész életünkre bele tudott ivódni a tudatunkba és ott élt a sötétben, ott kísértett az éjszakában.
– Éreztem rajta az égett hús szagát… – magyaráztam csendesen. Nem tudom miért mondtam el a látomást… nem kellett volna vele megosztanom. Semmi köze nem volt ezekhez a képekhez, hiszen nem tudott rólam mindent. Nem tudhatott. Addig volt jó, míg ott volt közöttünk az a fal. Nem engedhettem meg magamnak a ragaszkodást senkihez és semmihez, hiszen az életem a tengerhez és az utazáshoz kötött. Ha Soren ment, én is mentem.
– Láttam mindent.
Túlzás volt látásnak nevezni persze. Inkább csak éreztem. Égett hús, sikítások és remegő, kegyetlen levegő, ami körbevette egyfajta védőburokként. Nem féltem tőle. Szerencsétlen embernek tűnt. Csak az a beteg csillogás volt ott a szemébe. De mivel én nem rettegtem, mert nem ismertem eléggé, alkalmas voltam arra, hogy megvédjem Ravent.
– Csak egy bolond nem félne.
Eltereltem a témát, mielőtt túl mélyen belementünk volna. A sörömet akartam, odaadni, amit hoztam és letudni ezt az egészet. Egy részem menekülni akart innen, mielőtt még egyszer a könnyes szemeibe kellett néznem.
Figyeltem, ahogy kinti az italt.
– Na jó, gyere szépfiú, a ház ajándéka – biccentett fejjel a korsó felé.
Odaléptem, elvettem és megemeltem. Gúnyos kis mosollyal kacsintottam rá és nagyot kortyoltam az italból. Most jól esett a kesernyés, frissítő íz.
– Szerencsém van, hogy a ház ennyire oda van értem. – Szólaltam meg egy nagy, elégedett sóhajt követően. Egészen oda voltam érte. – Szóval munkaügyben jöttem ide. Soren azt mondta, le akarod adni a megrendelést.
Jobb volt témát váltani. Rátérni az ületre és elfelejteni a korábban történteket. Nem kellett hánytorgatni a múltat feleslegesen. Szóval, ha készen állt, átadhatta a jegyzéket, én pedig megmutattam neki a mostani szállítmányt, ha kellett valami, jó pénzért hozzájuthatott.
Dátum: 2022. 12. 07. - 21:04:49
történt valami?
2003. november 5.
Raven
2003. november 5.
Raven
Raven nyugtalansága megfertőzött. Éreztem, amint sötét betegségként árad szét a testemben és újra, meg újra furcsa látomások férkőztek a lelki szemeim elé, vagy ahogyan odahaza hívták, a belső szemeim elé. Északon sok látó volt, az én képességeim még sem voltak kiforrottnak nevezhetők. Olyan volt, mintha sötétben tapogatóznék. Nem volt soha egyértelmű a kép, inkább homályos és félelmetes, ezért nem is feledkeztem bele soha egyikbe sem.
A fickóról gyorsan kiderült, hogy Raven apja. A karjaimat a mellkasom előtt fontam össze, kicsit remegő gyomorral mondtam ki azokat a szavakat. Nem féltem tőle, egyszerűen csak éreztem rajta, hogy nem jó ember, volt egy kisugárzása, mint a legtöbb gyilkosnak. Ez pedig azért ölt, mert élvezte.
– Megjegyeztem az arcod, kölyök – Közölte hideg pillantással. Elküldtem, nem tetszett neki… és valójában nekem sem. Nem kellett volna kiállnom Ravenért, a családi életébe még annyira sem kellett volna belefolynom, mégis megtettem. Mi nem tartoztunk össze. Csak dugni jártam hozzá, ő meg élvezte, hogy van kit piszkálnia, amiért nem foglalkozik vele eleget.
– Én is megjegyeztem az arcod, öreg – feleltem ugyanabban a stílusban. Eddigre már nem csak sziklaszilárdan álltam előtte, hanem egy támadáson is túl voltam. A tűz volt az én fegyverem a ridegség ellen, na meg az ő kegyetlensége ellen is.
– Még találkozunk – Mondta, ahogy hátraugrott a tűz elől. A lángok így nem árthattak neki, de éppen elég volt, hogy megérezze az ijesztő forróságukat. A hozzáhasonló emberek gyengék, nem tűrték a saját fájdalmukat, a többiekét viszont élvezték. Undorító fajta volt, mégsem köptem utána, ahogy megérdemelte. A fenyegetései alig hatottak meg, volt már nála rosszabbal is dolgom.
– Nem kellett volna... Iagzából ura voltam a helyzetnek – Szólalt meg Raven, én pedig egész egyszerűen csak felé fordultam. Nem mondtam semmit, csak végig mértem. Ideges volt, ráadásul a szemei is könnyfátyolosak voltak. – A füst...
– Nem most jöttem le a falvédőről. – Jegyeztem meg, de csak is az ő kedvéért intettem egyet a pálcámmal, hogy a kocsmában gyülekező füstöt eloszlassam és a helyét a megszokott levegő vegye át. – Ne legyél már hülye. Látom, hogy félsz tőle… – Folytattam. Nem volt hozzá közöm, egész egyszerűen nem volt, de csak azért sem tudtam visszafogni a szavaimat. Gyűlöltem, hogy retteg és nem ismeri be, pedig éppen ez volt az az erő, amivel a legnagyobb mumust is le lehet győzni.
– Miért szültál bele, nem akarom, hogy bántson – törte a szavakat, ahogy ököllel a mellkasomba ütött. Cseppet sem fájt, ezért csak felvontam a szemöldökömet. Ez lehetett volna az az alkalom, amikor végre őszintén elbeszélgethettünk volna, de az egyikünknek sem volt az erőssége. Én sem mondtam ki soha, hogy nem akarok tőle semmit, mert félek. Félek, hogy mi várna itt, ha visszajönnék, hogy mi lenne vele, ha nem is jönnék többé… mi történne velem, ha kint ragadnék a tengeren vagy ha megtudná, hogy van egy lányom.
– Engem ez az ember nem tud bántani. – Jelentettem ki olyan határozottsággal, hogy az talán meg is lephette. – Csak egy vén fószer. Látszik rajta, hogy olyanokat bánt, akik nem tudják megvédeni magukat. Te meg tudod védeni magad, Raven, ahogy én is. – Sóhajtottam, majd hátat fordítottam neki.
Valahogy nem akartam, hogy a szemembe nézzen.
– Kérek egy sört.
A fickóról gyorsan kiderült, hogy Raven apja. A karjaimat a mellkasom előtt fontam össze, kicsit remegő gyomorral mondtam ki azokat a szavakat. Nem féltem tőle, egyszerűen csak éreztem rajta, hogy nem jó ember, volt egy kisugárzása, mint a legtöbb gyilkosnak. Ez pedig azért ölt, mert élvezte.
– Megjegyeztem az arcod, kölyök – Közölte hideg pillantással. Elküldtem, nem tetszett neki… és valójában nekem sem. Nem kellett volna kiállnom Ravenért, a családi életébe még annyira sem kellett volna belefolynom, mégis megtettem. Mi nem tartoztunk össze. Csak dugni jártam hozzá, ő meg élvezte, hogy van kit piszkálnia, amiért nem foglalkozik vele eleget.
– Én is megjegyeztem az arcod, öreg – feleltem ugyanabban a stílusban. Eddigre már nem csak sziklaszilárdan álltam előtte, hanem egy támadáson is túl voltam. A tűz volt az én fegyverem a ridegség ellen, na meg az ő kegyetlensége ellen is.
– Még találkozunk – Mondta, ahogy hátraugrott a tűz elől. A lángok így nem árthattak neki, de éppen elég volt, hogy megérezze az ijesztő forróságukat. A hozzáhasonló emberek gyengék, nem tűrték a saját fájdalmukat, a többiekét viszont élvezték. Undorító fajta volt, mégsem köptem utána, ahogy megérdemelte. A fenyegetései alig hatottak meg, volt már nála rosszabbal is dolgom.
– Nem kellett volna... Iagzából ura voltam a helyzetnek – Szólalt meg Raven, én pedig egész egyszerűen csak felé fordultam. Nem mondtam semmit, csak végig mértem. Ideges volt, ráadásul a szemei is könnyfátyolosak voltak. – A füst...
– Nem most jöttem le a falvédőről. – Jegyeztem meg, de csak is az ő kedvéért intettem egyet a pálcámmal, hogy a kocsmában gyülekező füstöt eloszlassam és a helyét a megszokott levegő vegye át. – Ne legyél már hülye. Látom, hogy félsz tőle… – Folytattam. Nem volt hozzá közöm, egész egyszerűen nem volt, de csak azért sem tudtam visszafogni a szavaimat. Gyűlöltem, hogy retteg és nem ismeri be, pedig éppen ez volt az az erő, amivel a legnagyobb mumust is le lehet győzni.
– Miért szültál bele, nem akarom, hogy bántson – törte a szavakat, ahogy ököllel a mellkasomba ütött. Cseppet sem fájt, ezért csak felvontam a szemöldökömet. Ez lehetett volna az az alkalom, amikor végre őszintén elbeszélgethettünk volna, de az egyikünknek sem volt az erőssége. Én sem mondtam ki soha, hogy nem akarok tőle semmit, mert félek. Félek, hogy mi várna itt, ha visszajönnék, hogy mi lenne vele, ha nem is jönnék többé… mi történne velem, ha kint ragadnék a tengeren vagy ha megtudná, hogy van egy lányom.
– Engem ez az ember nem tud bántani. – Jelentettem ki olyan határozottsággal, hogy az talán meg is lephette. – Csak egy vén fószer. Látszik rajta, hogy olyanokat bánt, akik nem tudják megvédeni magukat. Te meg tudod védeni magad, Raven, ahogy én is. – Sóhajtottam, majd hátat fordítottam neki.
Valahogy nem akartam, hogy a szemembe nézzen.
– Kérek egy sört.