 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2
|
|
1
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 08. 23. - 16:07:08
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone Szerintem Håkon nem bízott abban, hogy meg tudnám oldani a helyzetet, ha visszahoppanálnánk Londonba. Érthető, általában ez volt mindenkinek a reakciója, hogyha én akartam kézbe venni a dolgokat. Nem is tudom, hogy miért próbálkoztam, csak valami jót akartam végre tenni, Håkon-ért, hiszen a legutóbbi miatt én is sokat köszönhetek neki. De nem számít, volt egy olyan érzésem, hogy sok időt már nem fogunk itt tölteni Izlandon.
Megcsókolt – ez valószínűleg szép emlék lesz innen, hiszen mást nem is vihetek magammal Izlandról.
– Kérlek, bízd ezt rám! A főnököm ismer pár embert, akik szót tudnak érteni a minisztériummal, így nem hiszem, hogy bajba kerülnék… – mondta és a homlokát az enyémhez érintette. Olyan bensőséges volt ez az egész, pedig a körülmények nem voltak éppen ideálisak. – De ha még is az Azkabanba vinnének egy félre hoppanálás miatt… akkor te hozod a bablevest minden héten, oké? – tette hozzá nevetve.
– Rendben –egyeztem bele és visszamosolyogtam. Nem igazán tudtam elképzelni, hogy majd az Azkabanba fogok mászkálni Håkon miatt, de ennyire még nem volt értelme előre gondolkodni. Még utoljára megnéztem magamnak az erdőt és mindent, amit innen látni lehetett, nem akartam elfelejteni ezt a helyet, mert őszintén kételkedtem benne, hogy valaha még vissza fogok ide térni.
– Jó esetben egyébként ki sem szúrnak az aurorok. Szerintem most mindent ráfognak a Szeszélyre, ami számunkra jól jöhet. – magyarázott tovább Håkon és ezzel egyet kellett értenem.
– Igen, iagzad lehet –bólintottam és megfogtam a kezét, majd finoman megszorítottam. Én tényleg szerettem volna, hogy ne csak egy szerencsétlent lásson bennem, akit meg kell menteni, igazából most itt sem kellene lennem. Ez az egész csak a véletlen műve volt, de attól féltem, hogy Håkon meg van róla győződve, hogy én nem tudnám megvédeni magamat itt. – Akkor, talán menjünk haza… úgy értem, ez lenne a legjobb megoldás, nem? –kérdeztem. Nem engem üldöztek, de mégis belefáradtam, csak ezt nem akartam Håkon-nak mondani, hiszen kettőnk közül ő volt bajban.
Apa már biztosan aggódik, hogy hol vagyok, elvégre éppen hozzá tartottam. Ha elmondom neki, hogy tettem egy kisebb kitérőt Izlandra akkor talán majd azt gondolja, hogy teljesen megőrültem. Azt sem igazán hitte el, hogy Norvégiában jártam, persze Håkon-ról akkor sem tettem említést és most sem fogok. Apa élete amúgy is csak akörül forog, hogy megtalálja az öcsémet, de félek, hogy azzal nincs tisztában, hogyha Reeve elő is kerül, Rupertet akkor sem fogja tudni helyettesíteni. |
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 07. 28. - 07:37:23
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone Ahogy sejtettem nem sokáig tartott ez az idilli nyugalom. Örültem volna, ha még nyugodtan tudunk beszélni, teázni és aztán csak simán hazamenni, de ez a Halas kitartó volt. Úgy értem, hogy Håkon-nal kapcsolatban volt kitartó és ránk találtak a Vándorló Póniban. Sajnáltam, hogy így alakult, itt mindenki kedves volt velünk mi pedig rájuk hoztuk a bajt.
Håkon elrángatott a három varázsló és a megkezdődött párbaj közeléből, de én úgy éreztem, hogy hiába menekülünk most meg, ezek továbbra is a nyomunkban lesznek. Az a Halfejű tényleg nagyon mérges lehet…
– Ki kell másznunk! –mondta Håkon, csak akkor eszméltem fel, hogy már ki is nyitotta az ablakoz a mosdóban.
– Igen… –értettem egyet, miközben már felemelt, hogy kisegítsen a most éppen nem vándor fogadóból. A csörömpölés és üvöltözés még hosszú percekig kísért minket ahogy futottunk. Erősen szorítottam Håkon kezét, hogy ne szakadjunk el egymástól. A fogadó éppen egy kis tisztás közelében állt meg, előttünk magas fenyőfák sorakoztak erdőt alkotva. Ugyan nem beszéltük meg, de szerintem mindketten tudtuk, hogy egyelőre az egyetlen esélyünk, hogy ott elbújjunk. Nem tudom, hogy hoppanálni mikor lesz lehetőségünk, de mégiscsak országhatárokon átívelő ugrásról lenne szó, azt a Minisztérium figyeli… és pont az lenne a lényeg, hogy Håkon-ról ne szerezzen tudomást a Minisztérium.
Nem tudom meddig futottunk, de a fogadó és minden más lassan eltűnt mögöttünk, az erdő csendesnek tűnt, miközben fokozatosan sétára váltottunk. A természet apró zajai ott voltak, de minden más nyugodt volt körülöttünk. Az egyenetlen lélegzetvételünk törte csak meg a csendet, miközben én még mindig Håkon kezét fogtam, de legalább már nem szorítottam el a vérkeringését.
– Håkon, szerintem nekem kellene hoppanálnom vissza Londonba –mondtam, miközben még mindig nem álltunk meg, de gyorsan folytattam is, hogy ne tudjon a szavamba vágni. – Egyértelmű, hogy nem maradhatunk itt sokáig, ha ez a Halas folyton a nyomodban van. Arra talán nem számít, hogy gyorsabban visszatérsz majd Londonba, mint ő tervezte. Viszont a Minisztérium figyeli a hoppanálókat és én kevésbé vagyok veszélybe, mint te. Ha én hoppanálok és te gyorsan eltűnsz a közelből, akkor mondhatom azt, hogy a Halas barátod küldött Izlandra egy zsupszkulccsal… ami nyilván illegális, tehát el is kaphatnák az aurorok. Neked csak meg kell húznod magadat valahol addig amíg ez az ügy elrendeződik. –tettem hozzá.
Nem tudtam, hogy okos ötlet-e ez amit kitaláltam, de ez tűnt a legkevésbé fájónak. Izland gyönyörű és ha nem ilyen körülmények között kerültünk volna ide, akkor lehet, hogy szívesebben sétálgattam volna a közelben. De most ezek a körülmények voltak és a legjobb megoldásnak az tűnt, ha minél gyorsabban eltűnünk innen. A fogadóban meg is halhattunk volna, Håkon nem tudja, hogy én nem kifejezetten vagyok jó párbajban, meg úgy egyáltalán a varázslatokban, de nem is kell megtudnia – egyelőre. Ha még egyszer ránk támadnak akkor lényegében rá vagyunk utalva, persze nyilván én is meg tudnám védeni magunkat, de ennek kevés esélyét látom. Csak azt reméltem, hogy nem tartja túl nagy butaságnak a tervemet és engedi, hogy segítsek neki. |
|
|
|
|
3
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 07. 25. - 17:11:11
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone Olyan szürreális volt, hogy éppen egy vándorló fogadón ülve hívott el Håkon randizni… vagyis kávézni, de gondolom randira gondolt? Valentin napon találkoztam vele életemben először, de egyáltalán nem tűnt romantikus alkatnak, persze én sem igazán vagyok az. Éreztem, hogy elvörösödök, azt azért nem állítottam volna, hogy rosszul esett, amit mondott, csak éppen volt egy kis bökkenő: méghozzá az, hogy itt voltunk Izlandon.
Ma reggel még nem is gondoltam, hogy valaha újra fogunk találkozni, most mégis itt vagyunk egy idegen országban… megint. Nem tudom miért, de nem éreztem úgy, hogy ez probléma lenne. Sőt, igazából nyugodt voltam, Håkon mellett máshogy éreztem magamat, mint korábban. Úgy értem nem ismerjük egymást annyira, de mégis olyan nyugodtságot adott a jelenléte, amit korábban sosem éreztem. Mindenkinek megvannak a maga problémái, de én mellette úgy éreztem, hogy nem kell mindig ezekre gondolnom: anyám szomorú arcára, az öcsém eltűnésére és apám megszállott keresési akciójára. Nem, ezek nem számítottak, mert most lehettem csak simán Ruby és nem kellett ezeken gondolkodnom. Håkon ezt talán nem is sejtette, de hálás voltam neki, hogy ennyire jó hatással van rám ilyen rövid ismertség után is.
– Természetesen nem kell az én törzshelyemen, mert az a Zsebpiszok közben van. – mondta gyorsan Håkon, de egyelőre elképzelhetetlennek tűnt, hogy valami rózsaszín kávézóba üljek be vele. Mármint vannak nem rózsaszín kávézók is, de ha egy másik Halfejű is meg akarja támadni, akkor hol lennénk mégis biztonságban?
– Szívesen kávézom veled, de szerinted tényleg hazajutunk még kedd este előtt? – kérdeztem, ugyanis jelen pillanatban nem tűnt biztosnak még a hazajutásunk sem. Persze, nem is beszéltünk eddig róla és egyikünk sem siettette a dolgot, de a randink előtt azért tényleg haza is kellene jutnunk.
– Tetszik ez a vándorló fogadó, Izland is gyönyörű, de szerinted meddig tudunk itt bújkálni? –kérdeztem komolyabban. Nekem nem kellett ugyan bujkálnom, de ha úgy nézzük mégiscsak Håkon útitársa voltam most már és őszintén nem lett volna rossz megúszni ezt az egészet. De mi van ha Håkon miatt egyszer bejárom egész északot anélkül, hogy szándékosan akartam volna?
– Nem akarok hazamenni, jól érzem veled magamat, csak… tudod, a Halas ember… – mondtam halkan, végül is elvileg itt értettek angolul és talán tudták, hogy ki ez az ember, aki Håkon nyomában van. Mindezek ellenére még mindig ez a fogadó tűnt a legbiztonságosabbnak, habár nem tudtam, hogy mégis merre megy. Izland egy sziget, talán az egészet körbe vándorolja többször is egy nap, de mivel még sosem jártam itt ezzel sem voltam tisztában. |
|
|
|
|
4
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 07. 12. - 14:58:52
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone A Vándorló Póni nem tűnt igazából barátságtalan helynek, sőt, a személyzet kifejezetten kedves volt. Mivel én nem voltam erre ismerős nem tudtam, hogy milyenek a szokások, de örültem, hogy legalább egy viszonylag csendes vándorló fogadó akadt ránk. Érdekes, hogy Angliában ilyesmi nincsen, de egyébként nekem tényleg tetszett. Lehet, hogy az is segített a megítélésben, hogy most nem voltam ideges, mint a legutóbbi összeakadásunk alatt.
Håkon és én úgy tűnik, hogy tényleg csak ilyen helyzetekben tudunk találkozni. Ha nincs ez a véletlen, akkor lehet, hogy nem is találkoztunk volna még egyszer. De nem bántam, tényleg nem, csak nem tudtam, hogy mennyi esély van arra, hogy ezek után nem veszítjük el egymást megint. Mármint… persze, azt mondta, hogy ezután nem fogja hagyni, hogy „eltűnjek”, de én jobban féltem attól, hogy ő fog eltűnni.
Kértünk meleg teát, mert hiába tombolt a nyár, itt északon azért ez elég más volt. Arról nem beszélve, hogy a tengerparton elég viharos volt a szél és hiába szárította meg Håkon a ruháimat meg a hajamat, még most is éreztem a jeges víz érintését a bőrömön. Megborzongtam, de a tea gondolata előre boldoggá tett.
Azonban itt volt az ideje egy kellemetlen beszélgetésnek is, vagy legalábbis lehet, hogy Håkon így élte meg. Én egyszerűen csak tudni szerettem volna, hogy mibe keveredett és hogy tudok-e segíteni valamiben.
– Szóval… azt hiszem én mindig bajban vagyok. Azért nem említettem a munkámat legutóbb, mert nem éppen olyan, ami neked tetszene. Csempész vagyok, ez által tudtam Angliában letelepedni… és kérlek, ne adj fel az auroroknak. A főnökeim nem díjaznék, de nem akarok hazudni sem neked. –vallotta be Håkon végül, de alig mert a szemembe nézni. Komolyan ezt hinné, hogy képes lennék feladni az auroroknak? Talán nem is hinnének nekem, főleg nem azután, hogy a családom évekig milyen fejfájást okozott nekik azzal, hogy az öcsémet kerestettük.
– Nem foglak feladni az auroroknak –mondtam, hogy megnyugtassam. – Nem az érdekel, hogy mivel keresed a pénzedet, csak az, hogy mennyire nagy bajban vagy. Azért nem kis távolságot tettünk meg megint Angliától. Lehet, hogy az a Halfejű vagy kicsoda itt akart tőrbe csalni. –tettem hozzá, persze ez az én részemről csak találgatás volt. Nem tudtam, hogy a halas ember mennyire komolyan vehető és hogy tényleg meg akarja-e ölni Håkon-t vagy csak viccesnek találta, hogy egy zsupszkulcs elrepíti Izlandra.
– Valahogy sejtettem, hogy valami ilyesmi munkád lehet. Láttam Norvégiában, hogy kiraboltad azt az embert a kocsmában. De hidd el, nem zavar. – folytattam, bár nem tudtam eldönteni, hogy ez most megnyugtatja-e vagy sem. Lehet akármilyen a munkája, egyszerűen nem számít, mert én láttam, hogy milyen ember. Láttam a családja körében és nekem az az oldala az érdekes, nem pedig a csempész.– Csak azon gondolkodtam, hogy tudok-e esetleg valahogy segíteni? –kérdeztem aztán, habár tisztában voltam vele, hogy az én segítségem sokat nem ér. De ha már itt vagyunk egy vándorló fogadón és minden bizonnyal valami őrült Håkon-t keresi itt Izlandon talán jó lenne, ha lenne valami tervünk, ha esetleg vele is összeakadunk mostanában. |
|
|
|
|
5
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 07. 05. - 17:29:41
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone Håkon azt mondta, hogy Izlandon vagyunk – egy újabb ország, amiről eddig csak hallottam, de sosem jártam még. A fekete homokos tengerpart valahogy baljós előjelnek tűnt, de nem mondtam semmit sem. Végül is a táj gyönyörű volt, de megint egy idegen országban kötöttünk ki és ez még csak nem is Norvégia. Håkon ott legalább ismerős volt, de itt vajon járt már korábban? Féltem, hogy teljesen magunkra vagyunk utalva és innen nehezebb lenne hazajutni, mint Norvégiából volt.
– Vajon hányszor fogunk még véletlenül másik országba kerülnünk? –kérdezte Håkon, miközben felém nyújtotta a kezét. Megfogtam a kezét és lassan sétálva elindultunk valamerre, hátha a közelben van valamilyen civilizáció. Az sem baj, ha muglik, csak ne legyünk ennyire egyedül.
– Még úgysem jártam erre északon soha – válaszoltam mosolyogva, végül is próbáltam a pozitív oldalát nézni a dolognak. Északon lenni más volt, mint Angliában, de ezt csak az értheti meg, aki tényleg járt már ezeken a helyeken. Még ezek a teljesen kihalt területek is csak úgy sugározzák magukból a nyugalmat. Igazság szerint közel áll hozzám ez a szemléletmód, így könnyen el tudtam volna képzelni, hogy valahol itt töltsem az időmet.
Visszanéztem a tenger felé és most már nem is találtam annyira barátságtalannak, mint elsőnek. A fekete homok varázslatos volt, ilyet az ember tényleg nem lát Angliában.
– Azt mondják, hogy a szigeten elszórtan van pár mágusoknak épült taverna, amit a muglik nem láthatnak. Kereshetnénk egyet… és most már nem leszek olyan béna, hogy hagylak eltűnni, ha végeztünk itt. Ezután meg kell velem innod egy kávét, mert aki túléli Halfejű Matt támadási kísérletét, az bizony megérdemli az ilyesmit. – folytatta Håkon és ez őszintén meglepett.
– Azt hittem, hogy a mi történetünk véget ért Norvégia után –jegyeztem meg csendesen és lesütöttem a szememet. Nem vallottam volna be senkinek, de persze én is gondoltam Håkon-ra azok után is, hogy visszatértünk Londonba. Az a kis véletlen kiruccanás mindent megváltoztatott, kár is lett volna tagadni.
– Ki az a Halfejű Matt? –kérdeztem végül, mikor felfogtam, hogy mit mondott a mondat végén. – Håkon, bajban vagy? –kérdeztem talán egy kicsit túlságosan is aggódó hangon. Sejtettem, hogy akármit is dolgozik vagy csinál az nem éppen tiszta ügy. Láttam, ahogy ellopta Norvégiában az egyik varázsló pénzét, persze nem akarom elítélni. De aggódtam, hogy nem keverte-e magát valami olyan helyzetbe amiből majd nem tud kimászni.
És az a Halfejű… ha a zsupszkulcsot ő intézte el, akkor tudja, hogy Håkon itt van Izlandon és utána jöhet simán. Ahogy ezen gondolkodtam hirtelen elkezdett fújni a szél és furcsa füstös illatot éreztem a levegőbe. Aztán hirtelen a semmiből megjelent egy fogadó előttünk – A Vándorló Póni, vagy legalábbis a félig repedt cégéren ez állt és amint kicsapódott a fogadó ajtaja egy magas mosolygós férfi kezdett el hozzánk beszélni.
– Egyetlen szót sem értünk abból, amit mondd –jegyeztem meg és közben még jobban belekaroltam Håkon-ba.
– Oh, turisták… Üdv a Vándorló Póniban, a bajba jutott varázslók és boszorkányok menedékében! –mondta akcentusosan a férfi, majd szélesre tárta a fogadó kopottas zöld ajtaját és próbált betessékelni minket. – A fogadó mindig mozgásban van, mint ahogy azt a neve is sejteti. Van szabad szobánk és mindig készül valami finomság a konyhában! –hadarta lelkesen a férfi. Akármilyen viccesen is hangzott a Vándorló Póni volt az egyetlen esélyünk jelenleg, így Håkon-ra néztem, hogy mit gondol, jó ötlet-e belépni ebbe a mozgó fogadóba. |
|
|
|
|
6
|
Karakterek / Håkon Arnesen / Re: Izland
|
Dátum: 2020. 06. 20. - 18:07:25
|
Megint összeakadtunk Håkon I'm coming home again
And now I know where I belong
Reeling from my instincts
'Cause I realize I'm not alone Beköszöntött a nyár és London szinte elviselhetetlenül melegnek tűnt. Talán pont emiatt jutott eszembe sokszor Norvégia és a véletlen kirándulás, amit oda tettünk. Az egész hónapokkal ezelőtt történt, de mégis olyan tisztán láttam magam előtt a havas tájat, mintha csak tegnap lett volna. Persze, annak a történetnek vége és mivel már ennyi idő eltelt úgy gondoltam, hogy Håkont valószínűleg soha nem fogom még egyszer látni. De miért is látnám még egyszer? Egyértelmű, hogy mennyire különböztünk egymástól, mintha két teljesen eltérő világból jöttünk volna és ez tényleg igaz is volt egy bizonyos szinten.
Azonban azt kell mondjam, hogy szerintem én megismerhettem a kedves oldalát is. Magamara is hagyhatott volna ott semmi közepén és akkor lehet, hogy még most sem tértem volna vissza Angliába. A jelen körülmények között azonban megpróbáltam mindent megtenni, hogy ne gondoljak rá és Norvégiára. Apa még mindig szentül hitt abban, hogy megtalálhatjuk az öcsémet és anya is reményteli volt a dologgal kapcsolatban. Miközben megpróbáltam minél több munkát elvállalni azzal is foglalkoznom kellett, hogy hogyan találjuk meg Reeve-t. De kilátástalannak éreztem a dolgot, annyira hosszú ideje rabolták el, akár meg is halhatott. Ezt azonban nem mondhattam a szüleimnek, mert ők bízni akartak abban, hogy minden rendben van és még van remény ennyi idő után is megtalálni az öcsémet. Végül is ők a szülők, egy szülő biztosan jobban meg tudja ítélni, hogy mennyi ideig érdemes keresni valakit, mint mondjuk én. Reeve csak két éves volt, emlékeztem rá és persze szerettem, de természetesen módon nem volt olyan erős a kötelék közte és köztem mint Rupert és köztem.
Ma a Szent Mungóba tartottam apához, hogy ismét beszéljünk az öcsémről, így nem voltam túl sietős. Arra viszont nem számítottam, hogy éppen Håkon-ba fogok botlani útközben. Mármint erre mennyi esély volt, de komolyan? És mégis, mintha ugyanaz történt volna meg, mint hónapokkal ezelőtt. Nekimentem vagy most ő jött nekem, nem számított, de azt a kék szempárt bárhonnan felismertem volna és az illata… olyan volt, mint a tenger. Meg sem tudtam hirtelen szólalni a döbbenettől.
– Már azt hittem elveszítettelek… – mondta Håkon, miközben magához szorított erősen. – De jó látni téged… – tette hozzá, de nem voltam benne biztos, hogy ezt jól értem, mert akkor hirtelen ismerős rántást éreztem és hirtelen minden forogni kezdett.
Vajon volt Håkon-nál egy zsupszkulcs? De hát miért? És miért történik ez már megint? Mi tényleg csak ilyen körülmények között tudunk találkozni? Még azt sem tudtam neki mondani, hogy én is örülök, hogy látom. A gyomrom felkavarodott és mikor földet értem a kezem kicsúszott Håkon szorításából. A következő pillanatban pedig valamilyen víz csapódott hozzám és áztatta el a ruhámat, a cipőmet, a hajamat, bejutott az orromba, valamennyit lenyeltem belőle és köhögve próbáltam felülni. Mintha egy tengerparton lettünk volna, de a homok másmilyen volt a megszokotthoz képest.
– Mi ez a hely? – kérdeztem rémülten. A homok fekete volt, olyan lett a kezem, a lábam és a ruhám is, talán a hajam is tele volt vele, azt nem láttam. De remegő lábakkal próbáltam felállni, a jeges víz bénító volt és Håkon-t nem láttam hirtelen sehol sem.
– Ruby… – csak távolról hallottam a hangját, miközben megfordultam. Közben a víz ismét partot mosott és a lábamat súrolta. Mintha apró jégcsapok szurkálták volna a bokámat, remegtem a hidegtől. A nyári idő után ez szinte hihetetlenül hideg volt.
– Håkon? – kérdeztem, még mindig alig hittem el, hogy itt van velem és lassan közelebb mentem hozzá. Egy kicsit messzebb ért tőlem földet, talán őt nem terítette be a jeges tengervíz. – Mi ez a hely? Volt nálad egy zsupszkulcs? – kérdeztem, miközben próbáltam összehúzni magamat, hogy ne fagyjak meg. De a válaszok annyira nem is érdekeltek, egyszerűen csak örültem annak, hogy nem egyedül vagyok ezen az ismeretlen helyen. És igazából senki mással nem lettem volna itt szívesebben, mint Håkon.
– Én is örülök, hogy látlak – mondtam végül, habár a helyzet nem volt ideális, de úgy tűnik, hogy nekünk ezek a találkozók máshogy nem működnek. |
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 05. 10. - 10:15:13
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell A norvégiai utunk vége felé közeledtünk, így megismertem Håkon másik testvérét is és tényleg szerzett nekünk zsupszkulcsot. Nem szívesen vallottam volna be, hogy nem bíztam benne, hogy tényleg lesz zsupszkulcs, de végül is így kellemesen csalódtam. Érdekes volt ez a nem éppen betervezett utazás, jó volt látni Anglián kívül egy másik országot is, de már vissza akartam menni Londonba. Azt hiszem, hogy rengeteg megmagyarázni valóm lesz az apámnak. Igaz, jelen pillanatban ez volt a legkevesebb amivel foglalkozni szerettem volna. Végül is csak egyetlen éjszakát töltöttem egy másik országban, talán nem is tűnt fel neki, hiszen nem otthon élek. De a színház… jobb nem belegondolni, hogy mennyire elszúrtam a meghallgatást meg mindent. Át kell gondolnom, hogy mit fogok ezután csinálni, de nagyon hiányzik a színpad és tényleg sürgősen kell találnom egy helyet, ahol kaphatok szerepet.
– Körülbelül két perc múlva már mehettek is. Az Abszol úton fog letenni. Azt mondják az ilyen korán reggel még nem túl forgalmas, szóval remélhetőleg nem a tömeg közepébe érkeztek majd. – mondta Harald, jól esett, hogy angolul beszélt, mert így legalább nem éreztem úgy, hogy kimaradok mindenből. Egyébként Harald rendesnek tűnt, sokban hasonlított Håkon-hoz, bár lehet, hogy ő nem örült volna, hogyha megtudja, hogy kedvesnek tartom.
– Köszönjük a segítséget. – mondtam, tényleg hálás voltam, remélem ezt érezte, de inkább hagytam, hogy elköszönjön a bátyjától. Amikor láttam, hogy megöleli Håkon-t önkéntelenül is Rupert jutott eszembe, de nyilván én már soha nem fogom tudni megölelni őt így. Erről pedig eszembe jutott Reeve és szomorú lettem, mert féltem, hogy most már késő megkeresni őt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen életet élhetett azután, hogy elrabolták. Milyen élete lehet most vajon? Ha egyáltalán életben van persze…
A zsupszkulcs egyébként egy halászháló volt, ami azt hiszem nagyon is illett ehhez a helyhez. Miután mindketten megérintettük már csak az járt az eszembe, hogy egy-két perc és Londonban leszünk. Egy mozgalmas nap után visszatérni az Abszol útra teljesen más érzés volt, mint gondoltam. Norvégia eltűnt a szemünk elől és nem tudtam, hogy valaha vissza fogok-e menni oda. Nem tudtam, hogy valaha meg tudom-e hálálni a segítséget Håkon családjának, végül is nekik köszönhettük, hogy a körülményekhez képest gyorsan visszajutottunk Londonba.
Harald-nak igaza volt, nem voltak sokan ilyenkor a környéken és senkit sem lepett meg a zsupszkulcsos érkezésünk. Talán jobb is volt így, annak pedig kifejezettem örültem, hogy a Valentin nap időközben véget ért, a rózsaszín és piros szívecskék eltűntek az üzletek kirakataiból és ezúttal láthatóan senki sem akart minket berángatni egyetlen közeli kávézóba sem. Ugyan a Valentin napot soha nem fogom megkedvelni, de az biztos, hogy ez a kis kiruccanás most már nem fogja velem elfeledtetni hogyha ez a nap közeledik.
– Azt hiszem itt az ideje elbúcsúzni. – mondtam, miközben megigazítottam a kabátomat. Nem voltam fáradt, de szerettem volna legalább másik ruhát felvenni. Hogy utána mit csinálok azt még nem tudtam, talán tényleg bele kellett volna vetnem magamat Reeve keresésébe.
– Köszönök mindent, Norvégia nagyon szép volt. – mondtam, de igazából nem tudtam, hogy mit mondhatnék még. A „kirándulás” egy napig tartott, ami gondolom azt jelenti, hogy a Håkon-nal való ismeretségem is körülbelül eddig tartott. – Többet kellene hazamenned, úgy láttam, hogy mindenkinek nagyon hiányoztál. – jegyeztem meg, de nem akartam beleszólni abba, hogy mit csinál Håkon, elvégre ez az ő élete volt. De az biztos, hogyha nekem még mindegyik testvérem élne vagy legalábbis tudnám, hogy jól vannak, akkor sokkal többet lennék velük. Azt hiszem annyit sikerült megtanulnom Norvégiában, hogy a család tényleg nagyon fontos és nekem sem szabadott volna a bátyám halála után annyira eltávolodnom tőlük. |
|
|
|
|
8
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 05. 01. - 16:23:46
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell A körülmények ellenére jól aludtam, minden kényelmes volt és meleg, pedig arra számítottam, hogy este itt majd sokkal hidegebb lesz ahhoz képest, amit Londonban megszoktam. Reggelre azt hiszem már nem is izgultam annyira azon, hogy hogyan jutunk haza. Úgy értem, hogy természetesen a meghallgatást elrontottam már teljesen, úgyhogy nem sok értelme lett volna más miatt is aggódni még. Szerettem volna hazajutni minél előbb, de kétlem, hogy mostanában össze fogok tudni hozni egy újabb meghallgatást.
Vajon Håkon miről lemaradt emiatt a kis malőr miatt? Nem is kérdeztem tőle egyszer sem, hogy volt-e valami programja még aznapra. Lehet, hogy lett volna egy randija Valentin napon? Nem említette, de lehet, hogy van valakije és… miért gondolok egyáltalán erre? Nem mintha érdekes lenne nekem, hogy van-e valakije vagy nincsen. Ha hazamegyünk, majd elköszönünk egymástól és gondolom legközelebb majd csak akkor fogunk találkozni, hogyha megint összehoz minket valami véletlen. Vagy soha.
– Jó reggelt Csipkerózsika – mondta Håkon valamikor hajnalban, még teát is hozott nekem, ami ugyanolyan finom volt, mint az amit este ittunk. Belekortyoltam, közben arra gondoltam, hogy biztosan borzasztóan nézek ki. Kellemetlen volt, mert mégiscsak itt volt Håkon és… miért érdekel már megint az, hogy hogyan nézek ki, miközben vele vagyok? Lehet mégsem aludtam eleget az éjjel.
– Köszönöm. Indulnunk kell lassan, igaz? – kérdeztem, miközben letettem a bögrét, majd megpróbáltam az ujjaimmal kisimítani a hajamat. Elmentem arcot mosni egy kicsit később és visszavettem a ruháimat tegnapról. Tényleg vártam már, hogy hazaérjek, de ha belegondolok, hogy mennyi mindent el kellett volna még intéznem… a lakás, a munka, apát meg kellett volna látogatnom a Szent Mungóban. Anyát is meg kellett volna látogatnom és közben valahogy meg kellett volna keresnem az évek óta elveszettnek hitt öcsémet. Kicsit túl sok volt ez egyszerre, ahhoz képest, hogy egészen eddig körülbelül csak annak éltem, hogy majdnem minden este felléphettem. Hát most már ez sem volt állandó.
Helga nem akart elengedni minket reggeli nélkül. Igazából csodálkoztam, hogy bárkit is ébren találtunk ilyenkor, de aztán eszembe jutott, hogy ez egy kolónia, itt biztosan mindenki korán ébren van, hogy elvégezze a feladatait. Ettem pár falatot, nem akartam illetlen lenni, de a zsupszkulcsos utazások után általában senki sem szokta jól érezni magát, főleg én nem, úgyhogy gondoltam jobb, ha nem eszem tele magamat.
– Nem kérek többet, köszönöm… persze, minden rendben. Köszönöm, hogy itt tölthettem az estét. – mondtam, bár egy szót sem értettem abból, amit Helga mondott. Kedves volt, mosolygott, úgyhogy gondoltam arról érdeklődik, hogy jót aludtam-e és ízlik-e az étel vagy hogy miért eszek keveset.
Håkon-ra néztem, elég fura lesz, hogyha ezek után hirtelen véget ér ez az egész – ami nem is tudom pontosan micsoda. Márpedig ha visszamegyünk Londonba, akkor biztosan vége lesz, mert annyira mások vagyunk. Engem igazából már nem is zavar, mármint látom a kedves oldalát is és vigyázott rám végig, míg itt voltunk, úgyhogy nem lehet rossz ember. De ő biztosan még most is azt gondolja, hogy „túl jó kislány vagyok” ahogy még a megismerkedésünk elején fogalmazott. Inkább el is fordultam tőle és ittam még egy kis teát, azon gondolkodtam, hogy vajon ma hidegebb lesz-e mint tegnap volt és hogy vajon milyen zsupszkulcsot talált Håkon testvére. |
|
|
|
|
9
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 04. 25. - 13:21:45
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell Nem tudtam, hogy mire számítsak majd másnap. Mármint Håkon nagyon figyelmes volt, de ez azért mégiscsak egy idegen hely számomra. Az mondjuk már sokat jelentett így is, hogy nem hagyott magamra. De tényleg megbízhatunk a testvérében? Tudom, hogy nem szép dolog erre gondolnom, de még csak ide sem jött, pedig beszélnünk kellett volna vele. Még azt sem tudjuk, hogy mi a terve, milyen zsupszkulcsot fog nekünk keresni? És ha nem talál, akkor mi lesz? Van még egy terve vagy mi? Kicsit zavartak ezek a dolgok, de Håkon biztosan tudta, hogy mit csinál. Akárhogy is nézem ő az, akit a legjobban ismerek az itteni emberek közül, még az ellenére is, hogy igazából csak ma reggel a véletlennek köszönhetően mentem neki.
Azért a szobájában így is kellemetlenül éreztem magamat. Végül is ez az itteni magánszférája volt. Nem tudom, hogy mennyi időt töltött a falak között, ha ránézek az jutott eszembe, hogy valószínűleg csak aludni járt ide és egésznap dolgozott vagy segített a többieknek. Ha ez tényleg egy kolónia, ahogy tippeltem, akkor gondolom mindent maguknak termelnek meg. Az önellátás a muglik között nem annyira elterjedt, azt hiszem mindent inkább megvesznek a boltokban ha van rá pénzük. Így a legegyszerűbb nekik, tehát nem próbálkoznak például a paradicsomültetéssel.
– Ez a szobám. Használhatod az ágyat, én majd itt alszom a báránybőrökön. És nézd, saját fürdőnk van, nem kell osztoznod senkivel. Csakis velem. – mondta Håkon.
– Ez jó hír. Otthonosnak tűnik. – válaszoltam, miközben körbe néztem a szobában. Tényleg nem ismerem régóta Håkon-t, de ez a szoba pontosan olyan volt, mint ő, le sem tudta volna tagadni, hogy régen itt lakott. Nem tudom, hogy miért akart éppen Londonba menni innen. Persze, nem is igazán tudok róla semmit. – Biztosan jó lesz neked ott a báránybőrökön? – kérdeztem, nem mintha egy ágyban szerettem volna aludni vele.
Te jó ég, biztosan megint elvörösödtem, Håkon valószínűleg teljesen hülyének nézett. Azt hiszem itt volt az ideje, hogy használjam a fürdőszobát, amit csak vele kell megosztanom. Kaptam törölközőt és minden rendben volt, a meleg víznek köszönhetően legalábbis jobb lett. Nem fáztam már mióta itt voltunk a kandalló mellett, de a mai nap után pont arra volt szükségem, hogy egy picit lazíthassak.
– Håkon… – szólítottam meg, mikor már mindketten feküdtünk. Az ágy kényelmes volt és meleg, reméltem, hogy Håkon sem fázik a földön. Kint megint esni kezdett a hó, az ablakból tökéletesen lehetett látni. – A testvérednek, ugye van több terve is, hogy visszaküldjön minket Londonba? – kérdeztem egészen halkan.
Nem akartam bunkónak tűnni, tényleg nem, de nem tudtam, hogy mire számítsak és izgultam. Ma egyik pillanatról a másikra Norvégiában találtam magamat egy vadidegennel és félek, hogy ha például a zsupszkulcs, amit szereznek illegális, akkor esetleg megint olyan helyen kötünk ki ahol nem kellene. És vannak sokkal veszélyesebb helyek is a földön, mint Norvégia. Én tényleg bízni akartam a testvérében, de nem tudom, ide sem jött köszönni és ez furcsa volt, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy itt valami nem lesz rendben. |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Mágus tér / Re: Dolce Vita Café
|
Dátum: 2020. 04. 19. - 17:41:41
|
Egy esős nap Londonban    Esmé Why walk when you can dance? Az eső fokozatosan kezdett elállni, odakint pedig lassan megint mozgolódni kezdtek az emberek. Ez tényleg egy aranyos cukrászda volt és habár kellemetlen helyzetbe hoztam magamat megint úgy éreztem, hogy végül is nem alakult annyira rosszul minden. Azon kívül, hogy tönkretettem Esmé képét, de talán tud majd csinálni valami jobbat. Tudom, néha túl pozitív vagyok, de mi más vinne előrébb az életben, ha nem a jobb lehetőségeket látnám a tragédiákban is? Talán azért vagyok ilyen, mert már sokat veszítettem, nem tudom, még nem találkoztam olyan emberrel, aki hasonlókon ment keresztül. Mármint persze az élet ilyen, mindenki folyamatosan elveszít valamit, de ugyanakkor új lehetőségeket is kap.
– Mit szólnál hozzá, ha visszajönnél mégis az iskolába? Talán az egyik tanár tudna neked ajánlani valamit. Egy társulatot. Veszíteni nem vesztesz vele, és még vissza se kell iratkoznod hozzá. – mondta Esmé és ezen elgondolkodtam. Lehet, hogy meg kellene próbálnom? Adnom kellene egy esélyt ennek az egésznek megint? De miért érzem úgy, hogy nem találnám ott a helyemet? Nem ezért tértem ide vissza, nem ez volt a célom. De mi is a célom? Megtalálni az öcsémet… mi van, ha sosem fogom megtalálni?
– Próbáljam meg? –kérdeztem csendesen, miközben a habot néztem a kávém tetején. Őszintén furcsa lenne megint főiskolára járni, vagy talán mégsem? Már alig emlékszem valamire belőle, igazság szerint amíg volt rendes állásom abban a mugliszínházban szépen lassan mindent elfelejtettem, ami itt történt velem. Alig vannak emlékeim a gyerekkoromról, tényleg szinte csak a veszteségekre emlékszem. De egy társulat… igen, az jól hangzik, akkor végre tartoznék valahova. Most kicsit úgy érzem, hogy minden annyira össze-vissza van, jó lenne, ha tudnék támaszkodni valakire, aki nem az anyám vagy az apám. Egy társulatban pedig biztosan találnék barátokat.
– Ha nem akarsz egyedül menni, akkor küldj egy baglyot és elkísérlek. – kedves volt tőle, hogy felajánlotta, biztosan látta rajtam, hogy hezitálok. De még nem döntöttem, nehéz, mert nem tudom, hogy mi lenne a jó döntés és nem akarok éppen most elrontani mindent.
– Köszönöm, ha úgy döntök, akkor megkereslek mindenképpen. – válaszoltam és rámosolyogtam, de most már úgy éreztem, hogy itt lesz az ideje elindulnom. Rengeteg dolgot kellene ma még elintéznem és jó lenne ezen az össze-vissza dolgon is változtatni. A táskámból előkapartam pár pénzérmét és odatettem az asztalra. – Köszönöm a beszélgetést is, de most már indulnom kell. A képet tényleg sajnálom, ha valahogy jóvá tudom később tenni, akkor keress te is nyugodtan. – elköszöntem tőle és reménykedtem benne, hogy nem rossz emlék maradok neki az életében. Nem tudom, de megijesztette a gondolat, ha mások rossz dolgokat gondoltak rólam. Lehet, hogy ezen a hozzáálláson sem ártana változtatnom.
Mikor kiléptem a kávézó ajtaján már teljesen elállt az eső, hála az égnek, így lassan sétálva indultam tovább a dolgomra. Sok mindent kell még átgondolnom ma azt hiszem.
Köszönöm szépen a játékot! |
|
|
|
|
11
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 04. 18. - 11:19:38
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell Annyira fáradt voltam, de tényleg, ez a nap sokkal eseménydúsabb volt, mint ahogy reggel terveztem, hogy majd lesz. Az jól esett, hogy Håkon velem volt – már úgy értem, hogy nem hagyott magamra és figyelt rám. Pedig igazából ott is hagyhatott volna annak a sziklának a szélén, biztos vagyok benne, hogy idegesítettem legalább az ismertségünk első egy órájában. Engem nem idegesített, az jobban zavart, hogy mit gondolhatnak most a színházban rólam. Nem jelentem meg a meghallgatáson, pedig az én érdekem volt, hogy megkapjam azt a szerepet. De azt hiszem most már se szerepről, se újabb meghallgatásról nem nagyon álmodozhatok. Mindegy, ezzel majd gondolom elég lesz akkor foglalkoznom, hogyha már visszatértünk Londonba.
Megismertem Håkon bátyját, akit Alfred-nek hívtak, aki elsőre elég ijesztőnek tűnt, de igazából kedves volt. Ráadásul beszélt angolul, ami azt jelentette, hogy végre Håkon-on kívül még valaki értette amit mondok. De azt hiszem, hogy a nyelvi korlátok nem igazán léteztek, mármint Helga így is nagyon kedves volt velem, pedig nyilván azt sem értette, amikor megköszöntem neki a teát.
Håkon elmondása alapján azonban Harald lesz az, aki tud majd nekünk segíteni. Ha jól értettem, akkor ő az idősebb öccse volt. Elég nagy családja van, ez biztos. Igaz, hogy mi is hárman voltunk testvérek, de ha belegondolok, hogy az évek alatt ez a szám csak csökkent… eléggé fáj és erről megint Reeve jutott eszembe. Mi van, ha ő is valahol külföldön van? Olyan kicsi volt még mikor eltűnt, lehet, hogy egyáltalán nem is emlékszik rá, hogy milyen volt az igazi családja. Anya és apa biztosan sokkal vidámabbak lennének, ha tényleg megtalálnánk, de én még mindig félek elhinni, hogy ez lehetséges lenne. Rupert vajon meg akarta volna találni? Míg élt, addig nem beszéltünk erről, aztán meg már késő volt.
– Itt szívesen látnak téged is, mert én hoztalak ide. – mondta Håkon és ezt a mondatot nem tudtam kiverni a fejemből ettől kezdve. Vajon mit gondolhatnak a többiek? Hogy a barátnője vagyok? Szinte biztos vagyok benne, hogy elpirultam, mikor erre gondoltam.
– Oh, hát ez… jól esik. – mosolyogtam és próbáltam nem túl zavartnak tűnni, úgyhogy inkább ittam még egy kevés teát. Håkon sajnos nem hülye, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy furcsán viselkedek. De hát nem számít azt hiszem, gondolom, ha visszajutunk Londonba, akkor valószínűleg az útjaink is külön válnak megint.
Furcsa volt, hogy itt mindenki mennyire nyugodtan kezelte, hogy Håkon egyébként varázsló. Bár azt hiszem, hogy nem is igazán varázslónak tekintették, valami másnak, amit nem tudtam teljesen megmagyarázni. Ez a hely tényleg olyan kis elzárt volt, mint egy kolónia, nyilván megvolt a maguk hiedelme és a saját tradícióik. Mivel nem ismeretem ezt a kultúrát nem tudhattam pontosan itt élni közöttük.
– Nem sokat szoktál haza jönni, igaz? – kérdeztem végül, hogy eltereljem a témát, míg vártuk Harald-ot. Nem tudtam, hogy ezúttal milyen típusú testvérre számítsak, hiszen a bátyja eléggé különbözött tőle, nem mintha ez rossz lenne. De kicsit izgultam, ahogy egyre több rokonát ismertem meg, ő meg gyakorlatilag még mindig nem sokat tud rólam. Mármint nem avattam be igazából semmibe sem annyira, de ő ide hozott a családjához. Azt hiszem, hogy megint elpirultam, pedig az égvilágon semmi okom nem volt rá. – Úgy tűnt, mintha hiányoztál volna nekik és… annyira kedvesen fogadtak minket, tényleg. – Tudom, hogy összevissza beszéltem, de most már annyira zavarban voltam, hogy azt sem tudtam, hogy mit mondok pontosan. Egyszerűen csak beszélni akartam, hogy ne csendben üljünk ott és legyen még kínosabb ez az egész. Remélem, hogy tudnak nekünk szerezni egy zsupszkulcsot, egy hajót vagy bármit, amivel haza lehet menni. Mármint oda, ami az én otthonom, mert Håkon egyértelműen ide tartozik, már azon is látszott, ahogy a szeme csillogott, miközben végignézett az itt lakókon vagy ahogy a bátyját és Helgát nézte. Ebben a percben nekem is iszonyatosan hiányoztak a testvéreim, amióta ők nincsenek nagyon egyedül érzem magamat, hiába vannak ott a szüleim. |
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 04. 11. - 15:12:20
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell Egy kicsit kezdtem most már izgulni, elvégre ez mégiscsak Håkon közeli családja. Nem tudom, hogy mit kellett volna pontosan tennem vagy mondanom, nyilván egyetlen szavamat sem fogják érteni, de azért eldöntöttem, hogy megpróbálok nem túl nagy gondot okozni neki. Tudom, hogy nem szándékosan kerültünk ide, de mégis kellemetlenül éreztem magamat, hogy csak így beállítottunk és ez az egész hely minden tekintetből nagyon idegen volt nekem. Tudom, hogy Håkon nem erősítette meg, hogy ez egy kolónia vagy valami ahhoz hasonló, de nekem mégis az volt a benyomásom, mintha olyan lenne.
Ahogy néztem a tárgyakat, a ruhákat, az embereket kicsit úgy éreztem magamat, mintha valami teljesen más korszakban lennék. Nem csak amiatt, mert ez egy számomra eddig idegen kultúra volt, hanem alapvetően azért is, mert tényleg ennyire mások voltak a megszokotthoz képest. Attól mondjuk Håkon-nak nem kell tartania, hogy elkezdek majd varázsolni előttük. Mióta itt vagyunk még csak hozzá sem nyúltam a varázspálcámhoz és nem is terveztem. Még a végén valami katasztrófát okoznék megint, mint ahogy azt általában szoktam.
Håkon azért kicsit részletesebben beavatott abba, hogy milyen is a családja. Tehát akit megismeretem, az valójában nem az anyja volt, de mégis olyan szeretettel nézett rá, mintha az igazi fia lenne. Biztosan az én anyukám is így nézne az öcsémre és a bátyámra, ha láthatná még őket. Nem tudom, hogy miért jutott ez eszembe, de megint arra gondoltam, hogy Reeve valószínűleg soha az életben nem fog előkerülni, hiába ragaszkodik apám ehhez a történethez. Talán kellene nekik küldenem egy baglyot, hogy tudják jól vagyok.
Szóval ez a nő – Helga – nagyon kedves volt velem mikor már bent voltunk végre a tűz mellett. Adott nekem teát és mondott is valamit, de annyira kellemetlen volt, hogy semmit sem értek.
– Köszönöm, nagyon kedves. – mosolyogtam, végül is a mosoly az közös nyelv, nem igaz?
A tea nagyon finom volt, nem tudom pontosan, hogy milyen íze volt, de egy kis méz biztosan volt benne. Viszont sokkal finomabb volt, mint az amit Angliában megszoktam. Aztán eszembe jutott, hogy talán itt mindent maguknak termelnek meg az emberek, hiszen azért élnek ebben a kis közösségben… vagyis nem tudom, hogy hogyan megy ez pontosan, de lehet, hogy később majd megkérdezem Håkon-t. Nem tudom, hogy ő mennyit élhetett itt azelőtt, de láthatóan mindenki nagy örömmel fogadta és körbe állták, folyamatosan beszélgettek vele, így én inkább nem mentem a közelbe most.
A tűz mellett ülve egyébként is annyira kényelmes volt, kezdtem elálmosodni, ez a nap tényleg sokkal eseménydúsabbra sikeredett, mint amire egyébként számítottam. Ki gondolta volna, hogy a Valentin napomat egyszer Norvégiában fogom tölteni?
Helga, meg még több másik nő is ott volt velem és próbáltak tényleg beszélgetni, de sajnos nem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Mosolyogtam meg bólogattam, azzal nem hiszem, hogy nagyon mellé lőttem.
– Köszönöm, ennyi tea bőven elég volt… nem, minden rendben. – mondtam gyorsan, mielőtt még valaki rám akart volna teríteni egy vastag pokrócot. Gondolom kicsinek néztem ki és törékenynek, mindenki attól tartott, hogy megfagyok még a tűz mellett is. De igazából túléltem azon a seprűn is anélkül, hogy a hidegtől elfagyott volna az orrom vagy a füleim, úgyhogy nem éreztem úgy, hogy olyan nagy baj lenne.
Håkon-t kerestem a tekintetemmel, de még mindig úgy tűnt, hogy eléggé élénk beszélgetésbe keveredett valakivel. Őszintén reméltem, hogy sikerül megegyeznie valakivel, aki tud nekünk segíteni és holnap akár már mehetünk is vissza Londonba. Lehet, hogy túl nagy reményeim voltak, de nem szerettem volna a családja terhére lenni.
|
|
|
|
|
13
|
Múlt / Abszol út / Re: Scribulous Tintakavalkád
|
Dátum: 2020. 04. 05. - 10:39:57
|
Véletlen találka  Hamox professzor I meet people and they become chapters in my stories El sem mertem hinni, hogy talán az egyetlen normális varázslóval sikerült szóba elegyednem, aki ebben az üzletben volt. Persze, a helyzet miatt kelletlenül éreztem magamat, de azért reménykedtem benne, hogy még jól alakulhat minden. A professzor kedvesnek tűnt és nagyon figyelmes volt, de nem akartam teher lenni neki. Nagyjából minden embernek csak egy teher a társaságom hosszú távon, úgyhogy nem akartam zavarni a vásárlásban túl sokáig.
- Szívesen segítek, egyáltalán nem szükséges kompenzálnia. Tudja, bármelyikünk kerülhetne ilyen helyzetbe, tökéletesen megértem. Mindazonáltal nem lenne jobb, ha kimennék és beszélnék az illetővel? – kérdezte és tényleg nagyon segítőkésznek tűnt. De nem tudtam, hogy milyen ez a „rajongóm”, nem ismertem pontosan, azt pedig semmiképpen sem szerettem volna, hogyha a kedves Hamox professzor miattam keveredik valami bajba. Pláne azt nem szerettem volna, hogyha az a varázsló megátkozza vagy valami ilyesmi.
– Nem, nem, dehogyis! Arra tényleg semmi szükség. – mondtam gyorsan, mielőtt még úgy döntött volna, hogy csak egyszerűen kisétál a kirakat elé. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan tovább áll, nem olyan kitartó, mint amilyennek tűnik. Igazából nem is értem, hogy miért a rajongóm.
– Ő az ott? Máskor is előfordult már, hogy követte? A jövőben sem lenne szerencsés, ha zaklatni merné Önt.
– Ez az első alkalom, nem vagyok olyan híres. – mondtam gyorsan, hogy megnyugtassam. – Ennek a „rajongásnak” is gyorsan vége lesz, még csak nem is kapok nagy szerepeket. – vontam meg a vállamat. Azt nem tettem inkább hozzá, hogy „talán nem vagyok elég jó”. Valószínűleg így volt, nem tudom, néha úgy éreztem, hogy hiába balettozok már ennyi ideje itt a varázslóvilágban ez nem elég. Soha nem fognak elismerni, ami kicsit fájt. Eddig meg voltam róla győződve, hogy erre születtem és jó vagyok abban, amit csinálok, de mostanában egyre többet kételkedtem a képességeimben.
– Ebben a mostani darabban is csak egy mellékszerepem van, nagyjából háromszor leszek csak a színpadon… igazából csak helyettesítek valakit, aki megsérült. – vallottam be és próbáltam nem túl szomorúnak tűnni, így inkább elmosolyodtam. – Professzor, maga tényleg nagyon kedves, mások biztosan őrültnek tartottak volna, hogyha megkérem, hogy tettessék azt, hogy ismernek. – elnevettem magamat, miközben arra gondoltam, hogy mégis hogyan kerülök én mindig ilyen helyzetekbe? Közben egy pillanatra a kirakat felé néztem, de most már nem láttam a rajongómat, talán tényleg eltűnt, de úgy éreztem mégis, hogy jobb, ha várok még egy kis ideig idebent. |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Ruby Rider / Re: Valentin nap kicsit másképp
|
Dátum: 2020. 04. 05. - 10:26:20
|
Valentin nap kicsit másképp Håkon Love is a one way ticket to hell Mikor megszereztük a seprűt én még akkor is kételkedtem abban, hogy csak úgy le tudunk lépni a fogadótól feltűnés nélkül. De úgy tűnik itt északon az embereket jobban lekötötte az ivás, mert senki sem kapott el minket és nem átkoztak meg, miközben Håkon elcsente az egyik seprűt. Nem volt egy csúcsminőség, de legalább működött és a hopponálásnál még ez is jobb megoldás volt.
Azon gondolkodtam, hogy Håkon mit érthetett az alatt, hogy a családja „nagyon északi”, őszintén nekem ez semmit sem mondott. Soha nem jártam Anglián kívül, talán ezért nem is voltam annyira tájékozott. De azt sem tudtam eldönteni, hogy izguljak-e vagy ne. Meg kell próbálnom minél természetesebben viselkedni, nem arról van szó, hogy féltem. Egyszerűen csak itt voltam egy idegen országban és nem értettem egy szót sem abból, hogyha hozzám szóltak. Ráadásul nem ismerem ezt a kultúrát, úgyhogy nem akarok abba a hibába esni, hogy akaratomon kívül megbántok valakit.
– A családom kicsit kemény, egész életükben harcoltak azért, ahol most vannak. De jó emberek és haza tudnak juttatni minket. – Ezt még akkor mondta Håkon, amikor még a levegőben voltunk. Már azért hálás voltam előre, hogyha a családja tényleg haza tud minket valahogy juttatni.
Azt hiszem még ennyire ezelőtt sosem fáztam, mint most, miközben a seprűvel száguldottunk valamerre. Természetesen nem tudtam, hogy hova megyünk, nem ismertem ezt a helyet, de mi van ha nem volt jó ötlet megbíznom Håkon-ban? Mi van, ha ezzel most hatalmas hibát követtem el? Nem lenne újdonság, sokat hibázok és képtelen vagyok jól megítélni az emberek személyiségét az első találkozás után. De ha keserű szájízzel is vallottam be magamnak, sajnos itt északon rá voltam utalva. Egyedül lehet, hogy el sem jutottam volna a fogadóig sem.
Mikor már rendes talaj volt a lábunk alatt egy kicsit megkönnyebbültem, jéghideg volt, de Håkon rám tekerte a sálját és a kezemet a saját kabátzsebébe dugta. Nagyon figyelmes volt, biztosan látta, hogy fázok. Ugyanakkor még mindig biztosan csak egy törékeny kislánynak tart. Ettől kicsit elszomorodtam, szeretném, ha egyszer már végre valaki észre venné, hogy nem csak egy rakás szerencsétlenség vagyok.
– Így majd átmelegszel kicsit. Ott pedig már meleg ital és kandalló vár. Mindenki mugli, kivéve két testvéremet és engem. Anyám volt az első boszorkány, aki a közösségbe költözött. – magyarázott Håkon, miközben a falu felé közeledtünk. Az egész csak apró faházakból állt, Angliában ilyet nem nagyon látni az biztos.
– Várj csak… ez akkor egy kolónia? – kérdeztem, miközben közeledtünk a házak felé. Muglikat egyelőre nem láttam, de biztosan mindegyikük bent melegedett a kandalló mellett ebben a farkasordító hidegben. – Londonban én is muglikkal élek, de az egészen más. Olyan mintha nem is lenne itt senki. –tettem hozzá, a szememmel még mindig a muglikat kerestem, de csak egy kutya futott elénk, aztán vidáman csaholt, miközben visszaszaladt a házak közé.
Próbáltam mindent megfigyelni, de már a kabátom alatt is reszkettem, Londonban nem volt ennyire hideg a tél, mint itt. Azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg hazajutunk-e és vajon behívnak-e még egy meghallgatásra? Ha nem, akkor megmondom apának, hogy ez így nem fog menni, máshogy kell megoldanunk, hogy megtaláljam az öcsémet. Håkon-ra néztem, még most sem tudtam sok mindent a családjáról, csak annyit, hogy az anyja volt az első boszorkány itt és van két testvére, akik szintén varázslók.
– Két testvéred van, igaz? – ebben a helyzetben lehet ez volt a legbutább kérdés, amit feltehettem. – Nekem… volt egy bátyám meg egy öcsém, de most egyedül vagyok. – nem tudom miért mondtam ezt el neki, biztosan nem vagyok normális. Nem akartam, hogy sajnáljon, csak beszélni akartam. Nem pont erről, de kínosnak éreztem volna, ha semmit sem mondok, miközben az egyik nagyobb házhoz értünk végül. A csaholó kutya visszatért és mielőtt bármelyikünk kopogtathatott volna az ajtó kinyílt. Azt hiszem valaki Håkon nevét kiáltotta, de lesütöttem a szememet, nem mertem egyelőre senkire sem ránézni, mert nem tudtam hogy illik itt viselkedni. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / Mágus tér / Re: Dolce Vita Café
|
Dátum: 2020. 04. 02. - 17:44:27
|
Egy esős nap Londonban Esmé Why walk when you can dance? Azt hiszem egy picit jobb lett a hangulat, miután megkaptuk az italokat. Bár bevallom őszintén még mindig kellemetlenül éreztem magamat, de leginkább azért, mert nem tudok úgy közlekedni, mint egy normális ember. Valahogy mindig bajba kerülök a szerencsétlenkedésem miatt, de alapvetően általában sikerül elsimítanom a dolgokat. Talán most is sikerült, bár tényleg nem szeretném beleélni magamat, hogy minden megoldódott.
Esmé ismerősnek talált, de nyilván sosem találkoztunk a főiskolán. Azt sem tudom, hogy bárki is emlékszik-e az ottani pályafutásomra. Nem tudom, hogy egyáltalán minek kezdtem el, sosem vonzott a főiskola. De mindegy is, mivel nem is fejeztem be soha.
– Azt mondtad, hogy itt. Ezt, hogy értetted? Eddig külföldön voltál, amíg tartott a háború? –. kérdezte, miközben belekortyoltam a kávémba.
– Nem, a háború alatt vidéken bújtatott el az apám, mivel az anyám mugli. – válaszoltam, nem voltam benne biztos, hogy akarok neki beszélni Rupert-ről. Illetve bármi másról is, aminek köze van a háborúhoz. Szerintem ez mindenkinek érzékeny téma volt a mai napig, ami teljesen érthető. Úgyhogy úgy döntöttem, hogy inkább nem beszélek a halott bátyámról és az eltűnt öcsémet sem fogom szóba hozni. Mindenkinek megvan a maga drámai története a háborút illetően és a sebek még most sem biztos, hogy begyógyultak.– Az ittet úgy értettem, hogy a varázslók és boszorkányok között. Mikor vége lett a háborúnak úgy döntöttem, hogy inkább London mugli részén próbálok szerencsét. Nem igazán foglalkoztatott a varázslás, csak színpadon szerettem volna állni és ott könnyebb volt. – megvontam a vállamat.
Lehet, hogy akkor nem döntöttem jól, de most már mindegy volt. Nagyon sok tapasztalatot szereztem, jól éreztem magamat és a varázslás tényleg nem hiányzott. Végül is miért hiányzott volna épp nekem? Annyira ügyetlen vagyok, hogy az a varázslataimra is rányomja a bélyeget. Nem tehetek róla, tényleg egyedül a tánc az, amit szívvel-lélekkel tudok csinálni és amiben tényleg jó is vagyok. Esmé lehet, hogy ezt nem érti, de igazából nem ő az egyetlen, aki nem érti, úgyhogy nincs ezzel semmi baj. Aki tehetséges varázslatok terén, az teljesen máshogy áll az élethez, mint az aki valami másban tehetséges. Hát én valami másban vagyok tehetséges, de azt lehet, hogy itt nem tartják annyira lenyűgözőnek. Egyelőre nem nagyon találtam a helyemet, de ami késik nem múlik, igaz? Tényleg próbálok mindig pozitív lenni, a legjobban reménykedni és ez visz előre.
– Szerintem próbálkozz mágus színházaknál is. Biztos örömmel vennék, ha csatlakoznál hozzájuk. – őszintén jól esett, hogy ezt mondja, de tényleg.
– Hát eddig nem nagyon volt szerencsém. – nevettem a saját kínomon, de igazából belül egy nagyon picit úgy éreztem, hogy nem vagyok ide elég jó. A muglik között kiemelkedően jó táncosnak számítottam, elvégre több mint tíz évet öltem ebbe az egészbe. A balett nekem olyan volt, mint másnak a reggeli felkelés – szokványos, a mindennapjaim része. – Milyen szakon tanulsz? – kérdeztem végül, hogy témát váltsunk. Nem igazán szeretek magamról beszélni, úgyhogy inkább őt faggattam, ha már így összehozott minket a sors. |
|
|
|
|
