Nem félhetek. Ezt már reggel eldöntöttem, még mielőtt kibontottam volna a levelet. A félelem nem visz előre, csak tovább mélyíti azt az állapotot, amiből hónapok óta próbálok kimászni. Apám emléke ennél többet érdemel. Ő mindig azt mondta, a bátorság nem hangos dolog, hanem döntés kérdése. És most döntenem kell.
A boríték vastagabb volt, mint egy szokványos hivatalos levél, a papírja kemény, elegáns. Ügyvédi iroda fejléce, idegen név, idegen cím. A saját nevem viszont túlságosan is ismerős betűkkel állt rajta: Thomas Issachar Reese. - Nem szeretem, amikor így hívnak. Apám mindig csak Tommynak szólított.
A levél tartalma tárgyilagos volt, szinte személytelen. Idézés. Megjelenési kötelezettség. Hagyatéki tárgyalás. Egy pillanatig azt hittem, tévedés történt. Nem azért, mert ne tudnám, kiről van szó, hanem mert eddig biztos voltam benne, hogy nekem ehhez az egészhez semmi közöm.
A neveket mindig is tudtam. Apám sosem titkolta el őket. Nem misztifikálta, nem próbálta megmagyarázni vagy megszépíteni. Elmondta, hogy léteznek, hogy egy másik világhoz tartoznak, egy másik társadalmi rendhez, amelynek én soha nem voltam a része. Azt is elmondta, hogy az eltűnés anyám döntése volt. Nem haraggal mondta. Ugyanolyan nyugodtan, mintha az időjárásról beszélne.
Soha nem találkoztam velük. Soha nem kaptam levelet, üzenetet, ajándékot. Soha nem hívtak fel a születésnapomon. És én ezt elfogadtam.
Gyerekként talán fájt. Felnőttként viszont rendszerré alakult bennem: nekem nincs anyai oldalam. Nem számíthatok rájuk, és nem is számítottam. Apám volt a családom, egy személyben minden. Amit mások anyától, nagyszülőktől kaptak, azt én tőle kaptam meg. Többszörösen, pótolva mindent.
Ezért volt abszurd ez az idézés. Ezért éreztem úgy, mintha valaki egy lezárt történetet próbálna újranyitni, amit már régen elkönyveltem magamban befejezettnek. Leültem az ágy szélére. A levél a kezemben remegett, bár nem akartam beismerni. A gyógyszerek tompítják a széleket, de nem tüntetik el a súlyt. Tudom, hogy ez nem végleges állapot. Tudom, hogy ha rosszabb lesz, vissza kell mennem. Vagy visszavisznek. Nem akarom.
Most különösen nem. Itt a félév vége, az utolsó pár hónap a vizsgákig, az egyetem végéig, a diplomáig. Nem hiányozhatok. Nem engedhetem meg magamnak, hogy szétessek. Nem hagyhatom el mindazt, ami még összeköt a világgal. Újra elolvastam a levelet. A dátum közel volt. Túlságosan is.
El kellett mennem. Nem azért, mert vártam volna bármit. Nem pénzt, nem magyarázatot, nem kapcsolatot. Felálltam, és ösztönösen a medálom után nyúltam. Éreztem benne a régi levelek súlyát, a múltét, amit magammal hordok, akár akarom, akár nem. Azt hiszem, akkor döntöttem el végleg. Nem félek. Vagy ha igen, akkor is elmegyek.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A baglyom, kit fanyar humorral csak Prófétának hívtam, némán figyelt a rúdjáról. A sárga szemei mintha vádoltak volna: miért bolygatod a sírokat? Leültem a konyhaasztalhoz, ahol még ott sárgult egy kör alakú folt apám utolsó kávéscsészéje után. Mindig azt mondta, hogy a múlt nem egy hátizsák, amit le lehet tenni a sarokba; az a csontjaid része. De vajon ő tudott erről? Tudta, hogy a tartásdíjon túl maradt még valami a Reagan-széfek mélyén?
A dilemmám nem a pénzről szólt. Hanem a kontrollról. Ha elmegyek, belépek az ő narratívájába. Ha nem megyek el, örökre ott marad a kérdőjel: vajon apám elhallgatott előlem valamit? Ez a gondolat fájt a legjobban. Ephraim Meshach Reese volt az egyetlen ember, akinek a szavai sziklák voltak az életem mocsarában. Ha kiderül, hogy ő is csak egy szerepet játszott... nem, ezt nem bírnám ki.
A gyógyszeres dobozom ott virított a polcon. Egy szem? Kettő? Inkább a medálhoz nyúltam. A fém hűvöse megnyugtatott. „Ne félj a fénytől, Tommy, csak tanuld meg irányítani a fókuszt” - mondogatta apám nyaranta. Most én voltam a reflektorfényben, és a nézőtéren az anyám ült, akit sosem láttam.
***
Az ügyvédi iroda a belváros egyik üvegpalotájának legfelső emeletén volt. Amint kiléptem a liftből, a légszomj azonnal torkon ragadott. Túl steril volt minden. Túl fehér. Az a fajta tisztaság, ami nem a higiéniáról, hanem a bűntudat elfedéséről szól. A váróteremben hárman ültek. Két férfi és egy nő. Sötétkék öltönyök, méregdrága órák, és az a fajta magabiztos testtartás, amit csak generációkon átívelő vagyon adhat az embernek. Amint beléptem a kopott zakómban, a kezemben a kottás táskámmal, a beszélgetésük egy tizedmásodpercre megszakadt. Éreztem a tekintetüket. Nem gyűlölet volt benne, hanem valami sokkal rosszabb: tárgyilagos kíváncsiság. Mintha egy ritka, de kissé hanyagul kitömött állatot látnának a múzeumban. - Thomas? – szólalt meg egy női hang. Megfordultam. Patti Davis állt az iroda ajtóban. Ötvenhárom éves volt, de az arca sima volt és kifejezéstelen, mint egy jól megírt, mégis érzelemmentes forgatókönyv. Nem hasonlítottunk. Vagy legalábbis reméltem, hogy az én szememben több az élet, mint az övében. - Tommy - javítottam ki halkan, de határozottan. A hangom nem remegett, aminek örültem. A színész énem átvette az irányítást. Felvettem a megfelelő maszkot. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondta, és a távolságtartása szinte fizikai falat vont körénk. Nem volt ölelés, nem volt kisfiam. Csak a száraz hűvösség. Bementünk a konferenciaterembe. Az asztalon dossziék hevertek, rajtuk a címeres pecsétekkel. Ahogy leültem a nehéz bőrfotelbe, hirtelen eszembe jutott apám sikátora. A sötét, a hideg aszfalt, a két lövés. És most itt ülök, Ronald Reagan lányával szemben, miközben ügyvédek hada készül felnyitni egy koporsót, amit én már régen eltemettem. - Kezdhetjük, mr. Reese? – kérdezte egy joviális, de jéghideg tekintetű ember. Bólintottam. Elővettem egy tollat a táskámból, és letettem a méregdrága asztalra. Az ügyész megköszörülte a torkát, és egy bőrkötésű mappából előhúzott egy dokumentumot. A papír sustorgása a steril csendben úgy hatott, mint egy ítélethirdetés. - Mr. Reese, a nagyapja halála előtt kiegészítette a végrendeletét. Ön név szerint szerepel benne, mint „Thomas Issachar Reese”. - Az ügyvéd rám nézett a szemüvege felett, mintha azt vizsgálná, elájulok-e. - Az örökség három tételből áll. Egy jelentős készpénzállomány egy letéti számlán, egy kaliforniai birtokrészt tartalmazó portfólió, valamint egy londoni ingatlan a South Kensington negyedben.
A szavak elúsztak mellettem. London? Kalifornia? Ingatlanok és számok, amiknek annyi közük volt az én valóságomhoz, mint egy sci-fi regénynek. A gyomromban jeges bűntudat kezdett kavarogni. Arra gondoltam, hogy apám, Ephraim, az élete utolsó napjáig számolgatta a centeket a cigarettára és a rezsire. Miért kapok én várakat, amikor ő egy sikátorban halt meg? Nem tettem érte semmit. Nem szolgáltam rá. Ez nem az enyém, ez egy idegen ember bűnbánata, amit rám akarnak borítani. - Miért most? - kérdeztem hirtelen, Patricia szemébe nézve. - Miért vártak két évet a halála után? - Patricia nem rezzent meg. A tekintete találkozott az enyémmel, és abban a pillanatban, abban a végtelennek tűnő másodpercben valami megrepedt a hűvös maszkján. Nem szeretet volt benne, inkább egyfajta sorsközösség, amit nem akart bevallani. - A feltételek kötöttek voltak, Thomas - szólalt meg végül. - A diplomád megszerzése volt a határvonal. Apád... Ephraim nem tudott róla, de a nagyapád figyelemmel követte a fejlődésedet, az életedet. - Tehát nemcsak elhagyva voltam, hanem precízen, politikai és családi műtéttel eltávolítva. Egy daganat voltam a család testén, amit nem vágtak ki, csak elszigeteltek, és egy aranykalitkában figyeltek messziről. Ronald Reagan tudott rólam. Talán látta a fényképeimet, talán tudta, mikor volt az első koncertem, de sosem nyújtotta ki a kezét. Csak nézett a távolból, mint egy istenség, aki nem akar beavatkozni a halandók sorsába.
Az ügyvéd elém tolta a tollat. A kezem megállt a papír felett. Ha aláírom, azzal elismerem, hogy közöm van hozzájuk. Ha nem, akkor hagyom, hogy ez a hatalmas vagyon visszaszálljon egy olyan gépezetre, amit megvetek. Arra gondoltam, mit mondana apám. Ő nem akarná, hogy mártírként éhező művész maradjak, csak azért, mert dühös vagyok a múltra.
Aláírtam. Gyorsan, határozott mozdulatokkal, mintha egy sebet akarnék összeforrasztani. Ez nem ajándék volt. Nem éreztem hálát. Ez kártérítés volt az elrabolt évekért, a magányos karácsonyokért, és apám meg nem vett luxuscikkeiért. Ez volt az elmulasztott idő anyagi lenyomata.
A csend, ami az aláírás után a teremre telepedett, sűrű volt és fojtogató. Az ügyvédek profi rutinja gyorsan véget vetett a hivatalos résznek; elpakolták a mappákat, halkan gratuláltak, majd mint akik jól végezték dolgukat, diszkréten hátrébb vonultak. Maradtunk mi ketten. Én és az asszony, aki elvileg az anyám, de akinek az illata is idegen volt. Patricia a konferenciaasztal szélére támaszkodott. Az a repedés, amit az imént látni véltem a maszkján, eltűnt. Újra ő volt a fegyelmezett, távolságtartó nő, aki pontosan tudja, hol a helye a világban. - Thomas - kezdte, és a hangja most még szárazabbnak tűnt, mint az elnök hagyatékáról szóló tájékoztató alatt. Kijavítani is felesleges lett volna, hogy nem a nekem tetsző néven szólít. - Fontos, hogy tisztázzunk valamit, mielőtt kilépsz ezen az ajtón. - Megálltam, a táskám szíját szorongatva. A színész énem minden idegszálával a testbeszédét figyelte. A válla merev volt, a tekintete pedig nem a szemembe, hanem valahová a homlokom fölé szegeződött. - Ez az örökség... ez a gesztus a nagyapád részéről egy lezárás. Egy számla kiegyenlítése, ha úgy tetszik - folytatta, és a szavai úgy koppantak a márványpadlón, mint a jégcsapok. - De szeretném, ha értenéd, hogy ez a helyzet nem változtat a korábbiakon. Nem változtat azon, kik vagyunk egymásnak, és kik nem vagyunk. - Elmosolyodtam, de nem volt benne öröm. Inkább az a fajta keserű felismerés, amikor a néző rájön, hogy a darab vége pont olyan kiábrándító lesz, mint az első felvonás. - Attól tartasz, hogy mostantól minden vasárnap felhívlak majd? - kérdeztem halkan. - Vagy hogy megjelenek a családi fotókon? - Patricia arca meg sem rándult. - Attól tartok, hogy félreérted a szándékot. A Reagan név egy intézmény. Ez a vagyon pedig arra szolgál, hogy a saját utadat járd, de távol ettől az intézménytől. Ahogy eddig is tetted. Nincs közös jövőnk, Thomas. Nincsenek elvárásaim feléd, és kérlek, neked se legyenek felém. Az apád... ő értette a szabályokat. Remélem, te is vagy olyan okos, mint ő volt. - A „szabályok” említésére megremegett a gyomrom. Apám nem a szabályokat értette, hanem a szeretetet, amit anyámtól sosem kaphattam meg. - Ne aggódj, Patricia - mondtam végül, és most először éreztem, hogy megdöbben. Mit várt, hogy majd anyának hívom? - Nem foglak keresni. Nem azért, mert a szabályok tiltják, hanem mert nincs miért. - Láttam, ahogy egy pillanatra elakad a lélegzete. Talán arra számított, hogy dühöngeni fogok, vagy könyörögni egy morzsányi figyelemért. De én csak álltam ott, a kopott zakómban, néhány millió dollárnyi vagyon tulajdonosaként, és mérhetetlenül sajnáltam őt. Őt, aki még mindig a halott apja árnyékában élt, és aki számára a család csak egy kényelmetlen jogi kategória volt. - Akkor megegyeztünk - bólintott, és a hangja végleg visszanyerte hűvös magabiztosságát. - Sok szerencsét a pályafutásodhoz, Thomas. - Megfordultam, és elindultam a kijárat felé. A hátam mögött hallottam a tűsarkú cipői kopogását, ahogy elindult az ellenkező irányba. Két idegen, akik egy pillanatra összeütköztek az univerzumban, hogy aztán minden eddiginél messzebbre sodródjanak egymástól.
Kiléptem az üvegépületből a délutáni napsütésbe. A város zaja ugyanaz volt: a taxik dudálása, a siető emberek moraja, a távoli sziréna. Ugyanaz a Thomas Issachar Reese voltam, aki egy órája bement, és mégis valaki teljesen más. A medálomhoz nyúltam. Most már nem csak apám levelei voltak benne súlyként. Volt ott valami más is: a felismerés, hogy soha nem voltam olyan egyedül, mint hittem. Valahol, a Fehér Ház falai között vagy a kaliforniai dombokon, egy öregember és egy rémült nő figyelték az életemet. Nem az örökség változtatott meg. Hanem a tudat, hogy a történetem nem egy magányos monológ volt, hanem egy hatalmas, eltitkolt dráma, aminek most végre én írhatom a következő felvonását. Elindultam a metró felé, és most először nem éreztem a szorongás fojtogató szorítását.
Aubrey Chaisty smoking cigarettes on the roof you look so pretty and I love this view don't bother looking down we're not going that way at least I know I am here to stay
Amikor kimondod, hogy neked minden túlélés, a torkomban érzem a gombócot. Tudom, hogy a béke, amit ezzel a lánccal adni akartam, nem egy varázsütésre beköszöntő állapot, hanem egy hosszú út. Talán sosem érünk a végére, talán mindig ott lesz a keserű mellékíz, de az, hogy most itt ülünk, és nem a múlt árnyai elől menekülünk, hanem egy étlapot böngészünk, már önmagában győzelem. Egy apró bosszú mindazokon, akik el akarták venni a kedvünket az élettől. - Buta? Lehet - mosolyodok el, és hagyom, hogy a bólintér erősségű szorításod átjárja a tenyeremet. - De mentségemre szóljon, hogy a társaságodban nehéz a józan észre hallgatni, amikor minden pillanat nélküled egy újabb elpazarolt percnek tűnik. - Felnevetek, és a feszültség, ami az egész estét belengte, hirtelen elpárolog. Olyan természetes ez az egész: a francia elegancia, a mi furcsa, tornacipős párosunk, és az a tény, hogy te egy Disney-dallal vágsz vissza az étterem kifinomult feszességének. Ez a kontraszt az, ami végleg helyreteszi bennem az estét. Mert nézz ránk: itt ülünk London egyik legelőkelőbb negyedében, ahol a falakból is a több évszázados etikett és a halk kiváltságosság árad, mi pedig - egy amerikai fiú, aki hirtelen egy elnöki örökség súlyát cipeli, és egy lány, aki Converse-ben és farmerdzsekiben is királynőibb bárkinél - egyszerűen nem illünk a képbe. És ez a legszebb az egészben. A környezetünk kényszeresen tökéletes. A pincérek úgy mozognak, mint a jól olajozott óraművek, a szomszéd asztaloknál halkan folyik a szó az üzletről vagy a politikáról, mi viszont a Mary Poppins egyik legképtelenebb szavával vívjuk a saját kis szabadságharcunkat. Ahogy kimondod azt a nyelvtörőt, azzal egy csapásra nevetségessé teszed az étterem feszengő eleganciáját. Mintha egy színes graffitit festettél volna egy ódon, komor olajfestményre, és hirtelen az egész galéria megtelt volna élettel. - Akkor én maradok a vörösboros marhánál. Azt hiszem, a kiejtésével még megküzdök, de ha elakadnék, majd te kimentesz a páratlan nyelvtudásoddal. - Intintek a pincérnek, de közben nem eresztem el a kezed. A gyűrűm hideg fémje és a bőröd melege közötti kontraszt emlékeztet rá: ez a valóság. Nem egy próba, nem egy tusa, hanem az életünk kezdete. - Tudod, Aub... nekem mától te vagy az oka annak, hogy nem csak túlélni akarok. - Egy pillanatra még mélyen a szemedbe nézek, aztán a pincér felé fordulok, és a lehető legmagabiztosabb - bár valószínűleg borzalmas - kiejtésemmel megrendelem a vacsoránkat. Ma este Chelsea-ben miénk a világ, és ha a holnap jeges vizet is tartogat, most legalább tudom, kinek a tiszta dallama fog visszahívni a felszínre.
Aubrey Chaisty smoking cigarettes on the roof you look so pretty and I love this view don't bother looking down we're not going that way at least I know I am here to stay
Egy pillanatra megszűnik körülöttem az étterem. A zongora, az evőeszközök finom zaja, a Chelsea-i este mind háttérzajjá halkul, miközben a szavaid lassan, könyörtelen pontossággal találnak meg. Nem vádként mondod ki őket, nem is szemrehányásként. Inkább úgy, mint valamit, ami már régóta készen állt benned, csak most végre teret kapott. Ahogy kimondod, hogy már rég igent mondtál volna, furcsa, szorító melegség fut végig bennem. A felismerés, hogy nem elsiettem valamit, hanem elkéstem vele. És mégis itt vagy. Itt állsz előttem, a dobozzal a kezedben, a nyakadat felém fordítva, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy megbízol bennem. - Nem a pénz kellett hozzá, hanem az, hogy először érezzem: van jövőm, ami nem csak túlélésből áll. - Lassan engedem ki a levegőt, amit egészen addig bent tartottam, amíg az ajkaid meg nem érintették az enyémet. Ez a rövid csók többet mond minden tapsviharunknál. Amikor elhúzódsz, és hátat fordítasz, egy pillanatra csak nézlek. A fekete ruhád a fehér virágokkal, a hajad selyme… eszembe sem jut, hogy a cipőd vagy a dzsekid miatt bárki is máshogy nézne ránk. Ebben az étteremben mindenki csak egy tökéletes párt lát, én pedig csak téged. Felállok én is, közelebb lépek, óvatosan, mintha a mozdulat is túl sokat árulhatna el arról, mennyire remeg bennem minden. Óvatosan, szinte áhítattal veszem át tőled a lánc két végét. Az ujjaim kissé bizonytalanok, amikor a kapcsot keresem, de nem sietek. A bőröd melege alattam túlságosan is valóságos. Amikor végül összezárom, egy pillanatra ott hagyom az ujjaimat a tarkódnál. A kis arany olajág ott pihen a kulcscsontod felett. Tökéletes. Mintha mindig is oda tartozott volna. Kicsit előrébb hajolok, a homlokomat a nyakadhoz érintve. Hosszab szünetet tartok, amíg hagyom, hogy az illatod megbabonázzon. - Mindeddig féltem, hogy nem növök fel a pillanathoz. Hogy a fiú, aki tegnap még csak egy gitárral a kezében álmodozott, nem elég neked. - Visszaülök a helyemre, de nem engedem el a tekinteted. A gyertyafény már nem csak a poharadban, hanem a szemedben is táncol. Újra feléd nyújtom a kezem az asztalon. Már nem csak barátként. Nem csak zenésztársként. Hanem valakiként, aki végre megérkezett ahhoz, aki igazán számít. - Akkor most... rendeljünk valami olyat, aminek ki sem tudjuk ejteni a nevét? - a szám sarkában huncut mosoly bújik meg egy pillanatra. A szívem még mindig abban a ritmusban dobog, amit az iménti csókod diktált. És most először nem félek attól, hová vezet.
Aubrey Chaisty smoking cigarettes on the roof you look so pretty and I love this view don't bother looking down we're not going that way at least I know I am here to stay
A londoni február nem kegyelmez: a szitáló eső és a szürke köd úgy telepszik rá a városra, mintha soha nem akarna felszállni. De itt bent, a Chelsea negyed egyik csendes, visszafogottan elegáns éttermében a világ egészen más arcát mutatja. A fehér abroszok feszessége, a kristálypoharak halk csilingelése és a távoli zongoraszó egy olyan biztonságos burkot von körénk, amire most mindenkinél nagyobb szükségem van. A zakóm belső zsebében lévő kis doboz súlya minden mozdulatnál emlékeztet arra, miért is vagyunk itt. Nem csak a közelgő Trimágus Tusa második próbája miatt, és nem is csak azért, mert szükségem volt egy estére, ahol nem a Roxfort hideg falai vagy a próbaterem zajtompítói bámulnak ránk. Hanem azért, mert valami olyasmit készültem megtenni, amihez nem volt kottám. Amikor két héttel ezelőtt megálltam Londonban a Tiffany üzlete előtt, nem terveztem bemenni. De a kirakatban megcsillant valami, ami hirtelen visszarántott a gyerekkoromba, azokra a reggelekre, amikor apám még ott volt, és a világ nem volt tele sötét tavak mélyével és alvadó vérrel. A csillogó, finom arany olajág nem egy egyszerű ékszer volt a szememben. A békét jelképezte. Azt a fajta csendet és biztonságot, amit csak Aubrey mellett éreztem, amióta ez az egész őrület elkezdődött. Nem hivalkodó, nem kérkedik a szépségével, de minden ívében ott van az életigenlés és a túlélés. Akkor is tudtam, hogy drága volt, de abban a pillanatban, ahogy a bársonydoboz a tenyeremhez ért, tudtam, hogy minden egyes garast megért. A zakóm belső zsebében megbújó ékszer mellett ott lapult egy másik, súlyosabb teher is: a felismerés. Ha néhány hónappal ezelőtt kérdezed, valószínűleg sosem merem elhívni őt egy ilyen helyre. Talán még magamhoz sem mertem volna ilyen közel engedni. De a nagyapám öröksége mindent átírt. Amikor kiderült, hogy milyen felelősséget és lehetőségeket hagyott rám, rájöttem, hogy az életem nem egy előre megírt, biztonságos partitúra. Inkább egy improvizáció, ahol a hangjegyek bármelyik pillanatban szertefoszolhatnak. Ez az örökség adott egy különös, keserédes bátorságot. Ha a sors ilyen meglepő és felfoghatatlan módon kanyarította az utamat, ha egyetlen levél képes volt fenekestül felforgatni mindazt, amit magamról hittem, akkor mi értelme a várakozásnak? Nem mondtam el neki, hová megyünk. Nem beszéltem fehér abroszokról, Chelsea-ről, de még csak arról sem, hogy ez az este több egy baráti vacsoránál. Azt hiszem, féltem kimondani a szót: randevú. Mert a randevúk a normális emberek életéhez tartoznak. De titokban mégis annak szántam. Egy szeletnyi normalitásnak, amit elraboltam a sors elől, mielőtt a tusa végleg benyelne minket. A gyertyafény finoman tükröződik vissza Aub borospoharán, és én hirtelen rájövök, hogy a nagyapám aranya vagy a családi név semmit sem érne, ha ő nem lenne itt, hogy lásson engem. Nem a bajnokot, nem az elnök unokáját, hanem a fiút, aki néha még mindig csak keresi a megfelelő akkordot. - Van valami, amit szeretnék odaadni – mondtam végül, és a hangom meglepően stabil maradt az étterem diszkrét morajlásában. Kihúztam a zsebemből a kis dobozt, és az asztalra tettem. Nem akartam nagy beszédet mondani, de ahogy rásütött a lágy fény az arcára, hirtelen úgy éreztem, a hallgatás nem elég. - Nem kell most semmit mondanod róla... - tettem hozzá halkan, és önkéntelenül is közelebb hajoltam hozzá, kizárva a külvilágot. - Csak azt akarom, hogy tudd, amióta ismerlek, te vagy az egyetlen tiszta dallam az életem zajában. Ez az olajág a békét jelenti. Azt a békét, amit csak melletted találok meg. - Megálltam egy pillanatra, és a tekintetemmel végigsimítottam az arcán, azokon az apró vonásokon, amikről tudtam, hogy mennyi mindent láttak. Arra gondoltam, min mehetett keresztül a háború alatt: a félelemre, a veszteségekre és azokra a sebekre, amiket a ruha elrejt, de a lélek hordoz. – Tudom, hogy min mentél keresztül, Aubrey. Tudom, hogy neked a háború nem csak egy történet a könyvekben. És ha valakinek a világon, hát neked bőven kijár végre a béke és a nyugalom. Szeretném, ha ez az apróság emlékeztetne téged arra, hogy mostmár van aki vigyázzon rád. És ha megengeded, szívesen lennék az, aki vigyáz majd rád. - Ahogy a dobozt áttolom hozzá, nem húzom el a kezemet. Hagyom, hogy az ujjaink összefonódjanak a fehér abroszon. Hagyom, ha te is hagyod...
Elfelda Hall Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.
Egy darabig csak néztem a kakaó szót. Valahogy furcsa volt a kontraszt: ez a meleg, édes illat és az a súly, amit a mellkasomban cipeltem. Azt hiszem, rég éreztem bármit, ami ennyire ártatlan,, mégis nehezemre esett megérinteni a csészét. Mintha nem lenne jogom hozzá. Mintha ez az egyszerű, gyermeki gesztus, minthogy az ember megfog egy csésze kakaót, és csak élvezi a pillanatot, mindez már nem tartozna hozzám. Az évek alatt valahogy minden, ami könnyű volt, ami természetes, ami nem követelt magyarázatot vagy küzdelmet, az kicsúszott a kezeim közül. Most meg ott ült előttem, gőzölgött, és mégis idegennek tűnt. A gyerekkorom jutott róla eszembe. Túl forró volt mindig, és én persze nem vártam meg, míg iható lesz. Leforráztam a nyelvem, Ő pedig nevetett. Csak épp azóta senki sem nevetett így körülöttem. Azóta a meleg ital íze is valahogy megkeseredett. - Igen, az volt... - mondom halkan, kissé rekedten, és érzem, ahogy a torkom elszorul, mintha minden kimondott szóval egyre közelebb kerülnék valamihez, amit nem akarok újra látni. Minden pillanatban. Még a hétköznapokban is. Olyan ember volt, aki nem tudott leállni a történetmeséléssel, mintha attól félt volna, hogy ha egyszer elhallgat, megszűnik létezni. Én meg csak álltam gyerekként a függöny mögött, és néztem, ahogy a színpadon valaki másként létezik. És azt hiszem, valahol ott döntöttem el, hogy egyszer én is meg akarom érteni, hogyan csinálta. Hogy lehet úgy élni, hogy minden este meghalsz egy kicsit, aztán másnap újra élni kezdesz. - Egy pillanatra elhallgatok, a tekintetem a csészén időzik. - Tőle tanultam mindent, amit igazán nagyra tartok a szakmánkban. - Elmosolyodok, de az inkább fáj, mint őszinte. Halványan elmosolyodok, amikor Elfelda a pincér felé fordul, és a tea helyett ő is inkább egy bögre kakaót kér. A kérésében van valami kedvesen emberi, valami apró, hétköznapi gesztus, ami egy pillanatra visszahúz a jelenbe. - Az ember azt hinné, a felnőtté válás arról szól, hogy megtanulunk kávét inni és komolyan beszélni az életről… aztán valahogy mégis a kakaó lesz az, ami tényleg segít túlélni a napokat. - A hangom lassan elhalkult, és bár a mosoly még ott ült az ajkamon, a tekintetem valahol messzebb járt. Nem tudtam pontosan, mit keresek. Talán valami olyat, ami nem múlik el, amikor a kakaó kihűl és a szavak elcsendesednek. Mosolygok, de a mellkasomban még ott feszül a súly, amitől nem tudtam szabadulni. Talán nem is akarok, mert valahol mélyen tudom, hogy ez a fájdalom tart életben. Nélküle üres maradnék, mint egy díszlet, amit elfelejtettek elpakolni az előadás után. Egy pillanatra nem is tudtam megszólalni. A tengerparti ház képe megmaradt bennem: a napfényben fürdő kert, a macska, ahogy lustán nyújtózik egy meleg kőlap tetején. Olyan béke áradt Elfeldából, amit én talán soha nem ismertem. És ahogy beszélt, valami apró, csendes irigység szorította össze a torkomat. Nem rosszindulatú, inkább az a fajta, amit akkor érez az ember, amikor valaki másnak sikerült megtalálnia azt, amit te még keresel. - Nekem a színpad az. Nem feltétlenül a színház, inkább az a pillanat, amikor ott állok a fényben, és minden más eltűnik. Van egy együttesünk… Ott nem kell magyarázni semmit, nem kell megfelelni senkinek. Csak a zene van, és az az érzés, hogy egy rövid időre minden a helyére kerül. – Egy pillanatra elhallgattam, és az érkező csészém peremére néztem. Talán ez az én menedékem. A hang, ami akkor is őszinte, amikor én már nem tudok az lenni. Én meg csak hagyom, hogy vigyen, és kimondja helyettem azt, amit én már nem merek. - Honnan érezted először, hogy ez jelenti számodra a biztonságos menedéket? - Belekortyoltam a forró italba, és hagytam, hogy hab maradjon az arcomon, csak néhány korty után töröltem le azt egy szalvétával. Talán lehet még ez a beszélgetés igazán könnyed.
Aubrey Chaisty so prepare for the chance of a lifetime be prepared for sensational news a shining new era is tiptoeing nearer
Nem tudom, miért lep meg mindig, amikor ennyire őszintén beszél. Talán azért, mert kevesen mernek úgy mesélni a saját múltjukról, mintha nem félnének attól, hogy újra fájni fog. Az emberek többnyire elhallgatják a töréseiket, mintha attól tartanának, hogy a kimondott szavak újraélesztik őket. Aubrey viszont más. Ő nem takargatja a sebeit, hanem úgy viseli őket, mintha azok is részei lennének a történetének – mint egy dal refrénje, ami ugyan fájdalmas, de elengedhetetlen ahhoz, hogy a dallam teljes legyen. A hangjában van valami, ami emlékeztet a csendes esték melegére – arra az időszakra, amikor apám még élt, és a világ egyszerűbbnek tűnt. Amikor a szobában zene szólt, és ő csak ült a fotelben, kezében a régi gitárjával, amitől a ház megtelt valami különös, szelíd fényű békével. Amikor játszott, minden gondolata áttetszővé vált, mintha a dallamokon keresztül érthettem volna meg, mit érez. Aubrey is ilyen. Minden szavával zenét csinál, csak épp nem hangokból, hanem emlékekből. Ő is olyan, aki nem menekül a fájdalom elől – inkább beleszövi a mindennapokba, apró gesztusokba, elharapott félmosolyokba, halk nevetésekbe. Mintha tudná, hogy a fájdalom sosem múlik el, csak átalakul: színe lesz, formája, története. És ez valahogy lenyűgöz. Mert én még mindig inkább elrejtem, mint ő. Én zenévé teszem, hogy ne kelljen kimondanom. Ő viszont kimondja, és attól valahogy kevésbé tűnik ijesztőnek az egész világ. – Különös ember volt – szólaltam meg végül, a szavaimat ízlelgetve, mielőtt a levegőbe engedtem volna őket. – Nem hős, nem híres, nem az a fajta, akiről könyvek szólnak. Csak… valaki, aki hitt abban, hogy a nap végén mindig lehet találni valami jót. Akkor is, ha az a nap épp a legrosszabb volt. Azt mondta egyszer, hogy a zene visszavisz oda, ahol igazán önmagad vagy. Talán ezért nem tudom elengedni. – Ujjaim továbbra is a clábamon dobolnak, követve a korábban megkezdett ritmust. Minden dalban egy kicsit őt keresem, mostmár egy kicsit Aubreyt is. Az egész nap olyan volt, mint egy régi emlék: elmosódott, de valahogy mégis túl éles. Mintha nem is most történt volna, hanem évekkel ezelőtt, csak épp most érnek el hozzám a képei. Minden szín, minden hang, minden mozdulat egyszerre volt valóságos és túl szép ahhoz, hogy valódi legyen. Ez a kettősség – a valóság és az álom határán lebegő érzés – pontosan az, amit mindig is kerestem, de ritkán találtam meg. Talán azért, mert általában a múltam emlékeihez hasonlítom a jelent: minden öröm mellé automatikusan társul valami hiány, valami, amit már nem lehet visszakapni. Most viszont, ahogy a kastély fényeit nézem, először érzem azt, hogy nem kell választanom. Hogy lehet valami egyszerre nosztalgikus és új, fájdalmas és megnyugtató. Aubrey mellett ez az egész valahogy természetes. Ő nevetett valamin, amit talán már el is felejtettem, de az a nevetés, az a pillanat – az mintha hirtelen helyreigazított volna bennem valamit. Olyan volt, mint amikor egy régi lemez karcos dallama hirtelen tisztán szól, és rájössz, hogy még mindig ugyanaz a zene, csak eddig rossz hangon hallgattad. – Még nem igazán állt össze. Van benne valami, amihez ragaszkodom, de nem tudom, miért. Egy ritmus, ami nem tartozik sehova, mégis ismerős. Olyan, mint… mi ketten azt hiszem. A szél végigsuhant a fűszálak között, és mintha minden egyes mozdulatával egy-egy régi gondolatot sodort volna el. A levegő édes volt, a meleg nap utolsó maradékát hordozta magában, és abban a pillanatban minden – a halk zene, a kastély fénye, Aubrey lélegzetvétele – valahogy egy ritmust vett fel. Olyan érzés volt, mintha a világ lélegzett volna, és én vele együtt. – Megkeresett a napokban egy ügyvéd, hogy találkozzak vele és anyámmal... – ejtem ki a szavakat, mintha nem is tőlem származnának. Hiszen sosem volt anyám, mégis úgy érzem, hogy valakinek el kell mondanom mindezt. És ez nem lehet más, csak Ő.
Elfelda Hall Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.
Elfelda szavai halkan közelítenek, mégis pontosan ott találnak el, ahol az számomra a legtöbbet jelenti. Mégis, mintha nem is nekem szóltak volna, hanem annak a darab közepén vergődő fiúnak, akit én is csak ma este ismertem meg igazán. Nézem őt, ahogyan mozdul. Figyelem a rezdüléseit, a tanácsát és a szavait. Próbálom elképzelni, milyen lenne, ha ez nekem is ilyen egyszerű lenne: Leteszem a szerepemet. Nem viszem magammal. Mintha le lehetne tenni valamit, amit nem is én választottam. – Ezt a mondatot naponta elmondani tükörbe nézve… az olyan lenne, mintha megpróbálnám meggyőzni magam, hogy létezik határ köztem és Hamlet között. - mégis tudom, hogy a tükör nem hazudik, hanem a valós arcomat mutatja. Ha belenézek, nem egy külön életet látok a darabból, hanem saját magam egy régi, elhallgatott verzióját. És ha azt mondom, hogy leteszem a szerepet, félek, hogy valami sokkal fontosabbat is letennék vele együtt. Nem megy ez nekem túl könnyen. Nincs rutinom ebben. Nem tudok elválasztani egy érzést attól, aki vagyok, mert mindig is azokból épültem. Nem tudok kisétálni egy szerepből úgy, hogy ne vigyek magammal belőle valamit. Vagy hogy ne hagyjak ott magamból egy darabot. - Örülök, hogy nem riasztottalak el azzal, amit mondtam. - Elmosolyodtam, bár fáradt volt az a mosoly. Nem könnyedség, inkább egyfajta belátás bujkált mögötte. Egy darabig nem szóltam. Nem azért, mert nem akartam válaszolni, hanem mert újra elő kellett hívnom magamból a választ, amit eddig csak hallgatással mondtam el. - Az apám miatt, ő mutatta meg, mit jelent a színház. Hogy ha kimondunk valamit a színpadon, az valaki másban csendet törhet meg, gyászt. Vagy csak nem érzi magát annyira egyedül. - felnézek rá, mielőtt folytatom - Ha már nem tudtam megmenteni, legalább elmondhassam helyette, amit ő nem tudott. Hogy amit bennem hagyott, ne csak fájdalom legyen. Hanem valami, ami mást is elér. - Lassan kifújom a levegőt, és hátradőlök. Először az este folyamán, egyetlen pillanatra, mintha valóban le tudtam volna tenni valamit abból, amit cipeltem. Csak egy kicsit. Csak most. Csak vele. Elfordítom a tekintetem, miközben a pincér felém intézi a kérdését. Talán egy pillanatra el is feledkeztem róla, hogy még mindig a külvilágban vagyunk. - Egy kakaót szeretnék kérni tejszínhabbal és fahéjjal. Köszönöm! - A hangom csendesen, de határozottan csendült, mint aki most először mert újra jelen lenni a saját nevében. Holott sosem mertem igazán. a színház nekem nem szerep. Nem játék. Nem szövegkönyv vagy jelmez. Hanem nyelv. Az egyetlen nyelv, amin el tudom mondani, mi fáj. Az apám erre tanított. Nem szóval, hanem azzal, ahogy élt. Ő is a szavakban hitt. Abban, hogy egyetlen jól kimondott mondat elég lehet ahhoz, hogy valaki egy kicsit kevésbé féljen. Egy kicsit kevésbé legyen egyedül. És most, hogy ő nincs… minden mondat, amit elmondok, az ő hangját keresi. Azt a lágyságot, azt a törődést, ami nem harsány, csak ott van. Mint egy kéz a válladon, amikor épp széthullanál. Nekem ez maradt belőle. Ez az örökség. Egy darab a színpadon, ahol végre kimondhatom, amit neki sosem tudtam. Hogy hiányzik. Hogy bocsánat, hogy nem voltam elég gyors, elég erős, elég magnix, amikor kellett volna. És közben… ott a másik örökség is. A név, amit viselhetnék, de nem akarok. A múlt, amit mindenki csodál, de engem csak éget. Az a rideg, fényes világ, ahová én nem kellettem. Ahol egy elnök nevét jobban becsülték, mint egy gyerek életét. Egy darabig csak csendben ültem. A citromfű tea gőze lassan tekergett Elfelda csészéje fölött, az én presszóm kihűlni kezdett a kezem mellett, én meg közben azt figyeltem, milyen könnyedén tud más embereken ülni a csend. Rajtam nem. Nekem minden némaság egy újabb visszhang a fejemben. Aztán halkan, kissé bizonytalanul szólalok meg, mintha még én sem lennék biztos benne, miért is mondom el. - A színpad olyan, mint egy mentőöv, de mi van akkor, ha egyszer csak nem marad szerep? Ha nincs következő darab? Nem tudom, hogy ki lennék akkor... - felnézek rá, kicsit kérdőn, kicsit félve. - Neked van... valami az életen kívül, ami elég erős kapaszkodó?
Burn the script, break the mold We’re not your products to be sold Neon chains and glassy screens Can’t erase what freedom means We are not your price tag slaves We are fire — not well-behaved
A szöveget és a zenét az AI különböző eszközeivel generáltam, a feliratozás viszont az én művem, tessék elnézni, hogy néhol olyan, amilyen. Talán egyszer leülök hozzá videót vágni... Talán nem.
Elfelda Hall Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.
Egy pillanatig csak álltam ott, mintha még mindig a székhez lennék kötve, ahol az előbb ültem. A kezem automatikusan a példány felé nyúlt, mintha valami kapaszkodót keresnék benne, pedig pontosan az volt az, ami kibillentett az egyensúlyomból. – Őszintén szólva… nem tudom, hogy jól ment-e. – elindultam a színház kávézója felé a kérdésére. Leültem a legközelebbi székre, kissé elfordulva tőle, nem mintha rejtegetni akarnám, amit érzek, inkább csak... féltem, hogy ha rá nézek, megtörök. Nem a szerep miatt. Nem csak amiatt. Hanem mert a szavak, amiket ma mondtam, már nem választódtak el olyan tisztán attól, amit valójában érzek. Nem Hamlet gyásza volt az – vagy nem csak az. – Tudod, mikor azt mondja, hogy „a fájdalom lelkemben él, s mégis mosolyognom kell”, akkor nem szerepet játszom. Hanem azt mondom, amit nap mint nap érzek. És... valahogy ijesztő, hogy ennyire hasít belém ez az egész. Hogy az emberek talán azt gondolják majd: jó voltam. Mert átéltem. Mert átérezték. Pedig az igazság az, hogy nem játszottam el. Egyszerűen csak nem tudtam már máshogy beszélni róla. – Azt hittem, ez csak egy szerep lesz. Egy másik fiú gyásza, egy másik élet tragédiája, amit el lehet játszani, mintha csak ruhát próbálnék fel. De nem ruha ez. Ez a bőröm. Ez a hangom. Ez az arcom, amikor senki nem néz. Nem játszottam el, csak hagytam, hogy kijöjjön, ami eddig bent volt. És ijesztő volt látni, mennyire sok minden gyűlt össze. Hogy mennyi év fájdalma ott lapul még mindig a hangom mélyén, és egy shakespeare-i mondat elég, hogy előbuggyanjon. És akkor az emberek tapsolnak. Azt hiszik, tehetség. Hogy ez dicséretre méltó. De ez nem tehetség. Ez csak túlélés. Egy másik formája. – Én nem... én nem vagyok még színész. Még nem tudom, hogyan kell határokat húzni. Nem tudom, hogyan lehet elválasztani magam attól, amit mondok. – Felnéztem végre rá, anyámra, és a tekintetemben ott volt minden, amit nem mondtam ki: a fáradtság, a szorongás, az évek óta cipelt hiány, amit most valaki más szavaival próbáltam elmesélni. És talán először volt ott egy halk kérés is bennük: hogy maradj még egy kicsit. Ne a szerep miatt. Hanem miattam. Egy pillanatig csak néztem Elfeldát, aztán lesütöttem a szemem, és lassan kifújtam a levegőt. Éreztem, hogy ha tovább beszélek Hamletről, túl mélyre megyek, és onnan ma este már nem jövök vissza. Valami zsigeri ösztön húzott vissza a felszínre – a túlélésé, talán. Úgyhogy inkább elfordítottam a tekintetem, és próbáltam valami másba kapaszkodni. – Te miért választottad ezt az utat? – Egy egyszerű kérdés, egy másik valóság. Egyetlen mondat, ami talán elég ahhoz, hogy ne zuhanjak vissza abba a sötétbe, amit a szöveg nyitott meg bennem.
Elfelda Hall Hajolj, merő térd; és te szív, acél Idegzeteddel, lágyulj oly puhára, Mint a ma-szűlt csecsemő inai. Még minden jóra válhat.
A szavak még mindig a levegőben lebegtek, miközben az utolsó jeleneteket olvastuk. Valahol a harmadik felvonás környékén már nem hallottam tisztán a többieket. Csak azt éreztem, hogy a pad alatt megfeszülnek a lábujjaim, és a gyomromban valami hideg, sűrű masszává sűrűsödik a csend. Mintha nem is Hamlet szavai jöttek volna a számra. Mintha valami régi, ki nem mondott fájdalmat mondtam volna ki újra és újra, más szavakkal – de ugyanazzal a súllyal. A gyász nem kérdezi, hogy magadra vetted-e, csak rád szakad. Mint az este, amikor apám nem jött haza. Most, Hamlet szavaiban, ugyanazt a mozdulatlan várakozást találtam. Azt az ismerős, bénító gondolatot, hogy valami végérvényesen megtört, és nincs tovább. Hogy senki nem fogja kimondani helyetted azt, ami benned maradt. Hogy a világ nem áll meg, csak te nem tudsz benne tovább mozdulni. És mégis... ott volt bennük valami megváltásféle is. Mintha legalább most, itt, a papírlapokra nyomtatva, formát kaphatna az a valami, amit éveken át csak kerülgettem. Egy hang, ami kimondja helyettem, amit én nem mertem. Ami engedi, hogy fájjon. A harmadik felvonás után már nem tudtam eldönteni, ki beszél: én vagy ő. A határok lassan elmosódtak. Csak egy fiú maradt, aki túl sokáig cipelte magában azt a súlyt, amit nem ő választott – és nem is tudja letenni. Mire a példányt becsukták, én még mindig az utolsó oldalt néztem. Azt, amit már nem kellett felolvasnunk. Az utasítás ott állt feketén-fehéren, hidegen és közönyösen, mint egy jelentéktelen adminisztratív bejegyzés: Hamlet meghal. A színpad elcsendesedik. Egyszerű, rövid mondatok. Mintha nem is egy ember sorsa záródna le bennük, csak egy kellék kerülne le a díszletről. És mégis... ebben a csendben volt valami hátborzongatóan igaz. Valami, amit már régóta ismertem, de most először láttam ilyen tisztán. Mintha valaki végre kimondta volna helyettem, amit én éveken át csak körülírtam. Valahogy ez most nem csak a darabra illett. A példány az ölemben pihent, ujjbegyeim a borítóra simultak, de nem szorítottam. Nem volt rá szükség. Az egész testem feszült, mégis kívülről talán nyugodtnak tűnhettem. Senki nem szólt hozzám – vagy talán igen, de nem jutott el hozzám. A fejem zúgott, mint egy bezárt színpad mögötti tér, miután lement a függöny. Üresen, de valami még visszhangzik benne. Még mindig Hamlet voltam. Vagy talán most először voltam igazán én. Mintha az a fiú, aki a darabban szétesett, aki kérdéseket tett fel, de nem kapott válaszokat – ugyanaz a fiú lett volna, akit én minden reggel megpróbáltam másnak öltöztetni a tükör előtt. És most, hogy végre ki mert szólni, már nem tudtam visszazárni. A fájdalma az én hangomon szólt. A vesztesége az én bőröm alatt feszült. Aztán észrevettem, hogy már szinte mindenki elment. A székek elfordítva, kabátok eltűntek, a levegő hűvösebb lett. Csak egyetlen ember mozdult még a perifériámon. Elfelda. Már az ajtónál járt. – Várj, Elfelda! Lenne időd... beszélni egy kicsit? – Letettem a példányt, és végre, először egész este, kihúztam magam. Ez még csak az első olvasópróba volt, de a gyomrom már most olyan volt, mintha élesben kellene játszanom. Az ujjaim remegtek, amikor először kinyitottam a példányt, és a nevem mellett ott állt: Hamlet. Minden lap súlyosabbnak tűnt, mint az előző, és minden mondat, amit ki kellett mondanom, mintha közvetlenül a mellkasomból akarta volna kitépni a levegőt. A többiek lazának tűntek, volt, aki viccelődött, mintha ez is csak egy próba lenne a sok közül. Nekem viszont ez volt az első olyan pillanat, amikor nem csak tanultam a színházról, hanem valahol része lettem. És éppen ezért... rettegtem. Hogy meghallják a hangomban a bizonytalanságot. Hogy meglátják rajtam, mennyire félek attól, hogy nem leszek elég. Nem Hamletként – hanem magamként.
Aubrey Chaisty so prepare for the chance of a lifetime be prepared for sensational news a shining new era is tiptoeing nearer
Aubrey hangja mindig egy kicsit gyorsabb, mint az enyém. A gondolatai cikáznak, tele vannak színekkel, nevetéssel, emlékekkel – én meg valahogy mindig késve reagálok, mintha előbb át kellene eresztenem mindent magamon, hogy valóban értsem, mit is mond. Most mégis furcsán könnyű követni. A hangulat, ez az egész hely… valahogy lelassította bennem a világot, és talán épp ettől érzem jól magam. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne, amit mond – sőt, talán épp az a baj, hogy túlságosan is érdekel. Amikor beszél, minden szó mögött rétegeket érzek: nosztalgiát, fájdalmat, vágyat arra, hogy újra hinni tudjon azokban az egyszerű örömökben, amiket valamikor gyerekként még könnyedén talált meg. Nekem idő kell, míg ezeket felfogom. Míg beépítem magamba. Ő beszél – én hallgatok. Ő szalad – én követem. Nem azért, mert le vagyok maradva, hanem mert más a tempónk. De ma… ma valahogy mégis egyszerre lépünk. Talán azért, mert Disneyland nem a valóság. Ez a hely kívül esik azokon a megszokott dimenziókon, ahol a fájdalom és a szorongás helyet követel magának. Itt mindenki másképp viselkedik. Még én is. Nem kell előre gondolkodnom, nem kell felkészülnöm minden mondatra, amit mondani akarok, vagy minden érzésre, amit mások kiválthatnak belőlem. Csak vagyok. Aubrey mellett lenni most olyan, mintha valaki lehalkította volna a világot körülöttem, de az ő hangját mégis kristálytisztán hallanám. És nem csak a szavait, hanem a mögötte lévő valóságot is. Azt, hogy mennyire fontosak neki ezek a pillanatok. Azt, hogy még mindig keresi azt a világot, ahol tényleg jól lehet lenni. És közben… talán meg is teremti. Legalábbis nekem biztosan. Azt mondja, egyetlen probléma van Disneylanddel. Én csak bólintok, félig mosolyogva. Én tudnék mondani többet is – a zaj, a tömeg, a mesterséges fények, amik kicsit úgy érződnek, mintha egy másik valóságban lennék –, de most először az van, hogy nem zavar. Mert vele vagyok. Mert a fülén Minnie fülek vannak, és nem szégyelli, hogy azok ott vannak. – Tudod, én sosem gondoltam, hogy egyszer tényleg itt leszek. – Szinte csak magamnak mondom, ahogy a kastély felé pillantok. A fények már kezdenek tompulni, a nap lassan eltűnik a díszletek mögött. Gyerekként ez a hely valami olyasmi volt, amiről az ember csak álmodott. Egy messzi, túl színes, túl tökéletes világ, amit csak a reklámokból, képeslapokról vagy más gyerekek történeteiből ismertem. Én nem a plüssfigurák között nőttem fel, hanem egy olyan valóságban, ahol a reggeli kakaónak is súlya volt – nemcsak az íze, hanem az emléke, az, hogy ki készítette, és miért lett olyan csendes utána a lakás. Ahol egy kisfiú sokkal hamarabb tanul meg elrejteni dolgokat, mint kérdezni róluk. Ahol a varázslat nem rózsaszín volt, hanem sötét és véres, és olyan következményei voltak, amiket egy gyerek nem biztos, hogy valaha is teljesen megért. Disneyland – ez mindig valaki más életéhez tartozott. Azokéhoz, akiknél nem kellett naponta újra meg újra átbeszélni, hogy apa nem jön többé haza. Akik tudtak felszabadultan nevetni, miközben én csak a mennyezet mintázatát néztem, próbálva nem érezni semmit. Talán ez az első alkalom hosszú ideje, hogy nem érzem azt: bűnt követek el azzal, ha jól érzem magam. Aztán megkérdezi, mit csinálnék, ha visszamehetnék az időben. A kilencéves önmagamra gondolok. Arra, hogy mennyire kapaszkodtam apába, mennyire féltem az egyedülléttől. Arra, hogy egy hely, mint ez, talán el tudta volna terelni a figyelmemet a félelmekről… ha csak egy napra is. – Azt hiszem, csak leülnék valahova a kastély közelében. – válaszolom végül halkan. – És nézném az embereket. Hallgatnám a nevetésüket. Próbálnám elhinni, hogy ez a világ is lehet biztonságos. Hogy nem minden múlik el. – Követem őt a dombtetőre. Olyan hely, amit biztosan ő választ ki: egyszerre közel és mégis elég távol mindentől. Leteszem magam mellé, a lábamat kinyújtom, és ujjammal néhány hangot dobolok a térdemen – valami félkész dallamot, amit még sosem vetettem papírra. A szívverésem lassabb, mint szokott. A világ nem akar összeomlani körülöttem. Nem kell a gyógyszer. Nem kell semmi más, csak ez a csend, meg ő, meg a kastély, amit úgy néz, mintha tényleg hinne benne, hogy van még hely a világban a varázslatnak. És én – talán először hosszú idő után – elhiszem neki. Oldalra fordulok, a vállam enyhén hozzáér az övéhez, de nem húzódom el. Csak figyelem, ahogy a szemében visszatükröződnek a kastély fényei, mintha a gyerekkori álmai ott égtek volna benne még mindig, halványan, de makacsul. – Te… – kezdek bele halkan, kicsit elidőzve a szavak előtt, mert nem akarom megtörni ezt a pillanatot. – Ha lenne egy hely, ahová mindig elmenekülhetnél, ha már túl sok a világ… hova mennél?
◊ A zene az egyetlen varázslat, amit sosem lehet elrontani. ◊
Alapok
jelszó || Főborz Tanárúr Farmerja nem || férfi születési hely, idő || Springfield, Illinois, Egyesült Államok; 1982. december 5. kor || 22 éves származás || magnixszületésű munkahely || MUDBLOOD
A múlt
- Felvétele zökkenőmentesen történt. Látszólag fel sem fogta, mi történik vele. Aggódott, az apja egészségügyi állapota után érdeklődött, amíg nem kapott nyugtatót. Éjszaka keveset alszik, főként gyógyszerek segítségével. Nappal fáradtságra panaszkodik. Rendszeresen panaszkodik idegességre, és ilyenkor kakaót kér egy megadott recept alapján. Mikor alszik, rémálmok gyötrik apja halálával kapcsolatban. Ezek után is kakaót kér. - Csonttá soványodva, állandó remegő szorongásban, gyötrő agynyomással ágyban fekszik, nem tud enni. Rendszeresen említi a halál gondolatát, de apja halála óta tartózkodik az erre alkalmas eszközöktől. - Éjjelenként sokat sétál a kórházon belül, de egyszer sem lép ki a kapun. Szigorúan tartja a határvonalakat. - Beszéde lassú és halk. Álmatlan éjszakáin változó hangulatú dallamokat dúdol az őt látogató nővéreknek, orvosoknak. Nem beszél orvosokkal, pszichológusokkal, nővérekkel. Csak betegekkel áll szóba, mindenki másnak dúdol. - Kedélyállapota lassan javul. Nyár végére szóba áll a dolgozókkal is. Mindenkivel kedves, de apja gondolatára, említésére a kakaót igényli. Pótcselekvésként sokat olvas, és véleményét a margóra jegyzi. Néhány kulcskifejezés: szabadság, rideg, vér, gyilkos, jövő. - Nyár utolsó heteiben jó a kedve, nem panaszkodik étvágytalanságra és álmatlanságra, ezért hazaengedjük. Másfél hónap alatt sokat javult az állapota.
Elhatároztam, hogy nem fogok félni. A félelem csak további kellemetlen lelkületet szül, és semmiképp sem lendíti előre a fejlődésemet pozitív irányba. Apám emléke miatt ezt persze nem hagyhatom. Apám ennél többet érdemel. Bátornak kell lennem, hogy boldogulhassak a világban, mégis rettegek. Nincs senki, aki segítene. A kórházban csak formaságokkal törődtek, és bár jobban érzem magam a gyógyszerek miatt, tudom, hogy ez nem végső állapot. Ha rosszabbul érzem magam, vissza kell majd mennem, vagy bevisznek. De nem akarok visszakerülni. Nem tehetem meg apám emlékével azt, hogy hagyom magam elsüllyedni a búskomorságban. Sosem ilyennek ismert. Senki sem ismer ilyennek. Mindig mosolyogtam, vicceket mondtam csekély baráti társaságomban, és csak a hozzám legközelebb álló emberekkel osztottam meg a titkaimat, mint amilyen az apám is volt. Nem roskadhatok magamba, nem szabad visszakerülnöm a kórházba. Most nem, mert már itt a félév. Az iskolából nem hiányozhatok. Nem tudnám befejezni a tanévet, nem tudnám letenni a vizsgáimat, és nem hagyhatnék magam mögött mindent, ami a varázsvilághoz köt. Nincs vele bajom, igazán kedvelem a rendszert, ellenben első évfolyamos korom óta sokkal távolabb kerültem apámtól, mint amennyire akartam. Az elemi más volt, mert ott naponta hazajártam, segített megírni a házi feladataimat, és szemet hunyt hibáim felett, amelyeket mágiám miatt vétettem. Mióta meghalt, sokkal erősebbnek és fájóbbnak érzem a varázsvilágot. Én így nem tudok igazi mágus lenni. Az egyetlen, számomra fontos embert tanulmányaim alatt, talán emiatt veszítettem el, de az utolsó évet még ki fogom bírni. Ezt az évet ki kell még bírnom, aztán továbblépek. Ismét varázstalanként fogok élni, ahogy azelőtt.
Emlékszem, hogy mikor betöltöttem a hetet, kaptam egy bőrkötéses könyvecskét. Ekkor már tudtam írni, bár az igaz, hogy rendkívül sok helyesírási hibával, és még annál is több logikai bakival, de nem számított. Attól kezdve feljegyeztem minden apuval közös élményemet, és mire tizenegy éves lettem, már meg is telt az ilyen eseményekkel a könyvecske fele, pedig nem volt vékony. Kifejezetten vastagnak mondanám. Megkaptam a behívómat, és mikor iskolás lettem, akkor már csak az állomásokon zajló elköszönések és a nyári vakáción során átélt kalandos utazások, megrázó színdarabok és hasonló 'felnőttes' programok kerültek a lapokra. Minden, ami pozitív és negatív, de rólunk szól, és ezt ADDIG a napig írtam, aztán... A mai napig nem sikerült leírni, hogy mi is történt akkor, pedig már számtalanszor megpróbáltam. Le akarom írni, tényleg. Igenis akarom, hogy sikerüljön, mert tisztában vagyok azzal, hogy idővel fel kell dolgoznom a tényt, hogy... Hogy megtörtént. De még gondolatban sem sikerült ezt kimondanom, és addig lapra sem tudom vetni a betűket. Eltemetni sem hagytam. Még nem, mert lehet... Mi van akkor, ha csak sokk érte, és alszik? Lehet, hogy csak kómában van! Én érzem, hogy nem halt meg, mert az nem lehetséges. Nem halhatott meg, ő mindent kibír... Kinyitom a könyvet, és az első oldalon megérintem zavaros, kacskaringós írásomat. 'Fantasztikus nap volt. Elmentünk túrázni arra a nagy hegyre. Apu már nagyon sokat beszélt róla, és most elmentünk, és nagyon szép volt. Olyan, amilyennek elmesélte. Fent piknikeztünk, és beszélgettünk. Csak este jöttünk haza, amikor már nagyon sötét volt.' Inkább becsukom, és bele sem gondolok abba, hogy milyen boldogok is voltunk akkor, és minden más közösen eltöltött percben. Fantasztikus volt, de sajnos... Sajnos ennek vége, és ezt még nem tudtam teljesen elfogadni. Amit furcsállok, hogy nem sírok. Azóta nem sírtam, mióta átvezettek a pszichiátriai osztályra a kórházban. Mintha nem lennének könnyeim, mintha nem kellene gyászolnom, de... Nem megy. Amíg nem hiszem el, addig sírni sem fogok tudni. Addig nem gyászolok, míg látom annak az esélyét, hogy az apám élhet azon a kórházi ágyon...
Kedves apa! Napok óta nem tudok aludni, enni, létezni, amióta visszajöttem az iskolába, holott tisztában vagyok azzal, hogy ez mennyire is fontos ahhoz, hogy ne romoljon, sokkal inkább javuljon az egészségügyi állapotom. Tudom, hogy nem szabad elengednem magam, de sajnos hiányzol, és megint látni akarlak, akármennyire is tudom, hogy ez nem lehetséges. Szeretlek! Tommy. Ui. A bagolynak adj enni, és kösd a lábára a választ, ahogy szoktad, meg fog engem találni. A csemegéje az asztalom fiókjában van, egy régi, barna, foltozott zsákocskában. Összehajtom a másodikosként írt levelet, amin apám kézírásával néhány kedves szó is szerepel, és visszarakom a nyakamban lógó medálba az összehajtott papirost a többi hasonló közé. Valamire csak jó a mágia: minden közös emlékünket magammal tudom hordani, de nem teszem, mert tudom, hogy el kell szakadnom. Már nem... Mindig is az apám marad, de még nem tudom kimondani és teljes mértékben feldolgozni azt, ami történt vele. Felállok a nézőtér egyik székéről, amin eddig ültem, és fellépek a színpadra, hogy énekeljek. Apu egyik kedvenc előadója Lou Reed, így tőle választom a Perfect Day című számot, aztán majd... majd meglátjuk, mennyire is tökéletes a hangom és a nap. - Just a perfect day - kezdek el énekelni, és abban a pillanatban könnyek szöknek a szemembe, de a hangom nem csuklik el. A hangomnak tökéletesen ura vagyok, még akkor is, ha nem olyan tiszta, mint néha kellene. Illetve, szerintem nem eléggé az. Apu... Ő mindig azt mondta, hogy őstehetség vagyok, én pedig sosem hittem neki. Ezzel kapcsolatban mindig is maximalista voltam... Az vagyok máig is. Mindent elfelejtek, miközben énekelek. Mindent, ami az iskolával, vagy a hétköznapokkal kapcsolatos, mert most nem szabad mással foglalkoznom, csak apuval. Neki énekelek és magamnak. Az ő kedvenc dalát adom elő, nem is véletlen, hogy egyedül vagyok. Mindez azonban nem gyász, hanem sokkal több annál. Nyáron történt a baleset, azóta nem vagyok képes gyászolni. Ezt inkább csak emlékezésnek mondanám, elvégre mindig együtt énekeltük Lou Reed dalait, és amikor nem szerepelt éppen, akkor a Broadway híres musicaljeinek dalbetéteit is. Ezek boldog emlékek, nem szomorúak. Nem a nyárra gondolok, hanem sokkal régebbre nyúlok vissza. Legaláb 1972-ig, a Perfect Day-ig. Addig a dalig, amit közösen énekeltünk napokig a szünetek alatt, aztán karácsonykor a sok ünnepi dal helyett és között szintén helyet kapott. Kiváltképpen fontos momentuma a közös életünknek. - You're going to reap just what you sow... - a dal végén abbahagyom az éneklést, és megrázom a fejemet, mert tudom, hogy soha nem fogjuk ezt együtt énekelni. Mert mélyen, legbelül tudom, hogy elment, hogy nincs már többé, de a felszínen ezt még nem tudom elfogadni.
Most mondjam, hogy hosszú volt az út idáig, vagy azt, hogy büszke vagyok magamra és arra, amit elértem? Vagy dicsekedjek másoknak arról, hogy kinek is vagyok a fia, és hogy ez igazán várható volt. De én csak annyit kérdezek ehelyett, hogy mi értelme ennek az egésznek? Az ember él egy életet, ami boldogsággal tölti el, majd az élet gondol egyet, és azt mondja: ebből elég. Talán ezért mondják azt, hogy az élet egy háború. De az ellenfél mindig rejtve marad. Elvégre, kivel küzdenék? A nálunk hatalmasabb erők ellen felesleges, mások ugyanúgy nem érnek semmit sem, ahogy mi, minden más pedig hiábavalóság. A háborút magad ellen vívod, de aki sosem kerülhet ki győztesen, az is te leszel, nem csak a két fél. Biztosan sokan meginterjúvolnának engem, ha megtudnák, hogy ilyen gondolkodásmóddal akarok színész lenni, de ők azok, akik ezt csak egy szórakozásnak veszik és olyan kitűzött célnak, amit ugyan el fognak érni, de nem ez életük legfőbb vágya, és nem is tudják, hogy a pénz vagy a hírnév vezette őket a világot jelentő deszkákra. Azt mondják, ilyen idősen csak kevesek tudják, hogy mit akarnak az élettől. Szerintem én ide tartozom, és nem nagyképűségből, hanem szerénységből inkább. Meg szeretném mutatni apának, hogy érdemes volt élnie, és meg akarok köszönni neki mindent, amit értem tett tizenhét év alatt, és én addig soha nem köszöntem meg tiszta szívből. Túl sok ilyen van, de talán a receptek és az életmód elég egy kezdőlépésnek, első lépcsőfoknak na hosszú, magasodó fokok előtti tudatlanságban. De egy ideig még ennek elégnek kell lennie, mert nem most leszek színész. Nem most fogom megkapni azokat a szerepeket, amiket Ő, és nem most írok róla színdarabot valaki segítségével. Még tanulnom kell ahhoz, és ezt minél hamarabb el is szeretném kezdeni. Nem véletlenül vagyok Londonban. Sokak ezért New Yorkba mennek, a lehetőségek elhanyagolhatatlan városába. Elvégre, ott minden van, és még azon túl is számtalan csoda és pénz. Kár, hogy engem nem a pénz vezényelt Angliába, hanem a tényleges tudás, és úgy gondolom, a legjobb helyre kerültem, ahová csak lehetett.
Jellem
"Tommy egy érzékeny, mélyen gondolkodó fiatalember, akinek személyiségét jelentősen formálta az apja iránti szeretet és az ő elvesztése felett érzett fájdalom. Szorongása és álmatlansága miatt olykor gyógyszerekre szorul, és bár ezek segítenek a hétköznapok elviselésében, nem jelentenek valódi megoldást számára. A szavak helyett gyakran a zenével kommunikál: dallamokat dúdol, amelyek tükrözik éppen aktuális hangulatát. Ez az egyetlen módja, amivel kifejezheti azt, amit szavakkal nem tud. Az idő nem törölte el a fájdalmát, de lassan formálta, rétegezte és beépítette a személyiségébe. Ma már nem az a csonttá soványodott, rémálmokkal küzdő fiú, aki kakaót kért minden alkalommal, amikor apja említése megingatta. Megtanult együtt élni a gyásszal – nem elfelejtette, csak beillesztette a történetébe. Nem tartózkodik az emberektől, de nem is nyílik meg könnyen. Még mindig megválogatja, kivel beszélget igazán, és a felszínes társalgásokat igyekszik elkerülni. Kedves, de távolságtartó. Barátai száma továbbra sem nagy, de akiket közel enged, azokért tűzbe menne. Továbbra is nehezen bízik meg az orvosokban és pszichológusokban. A halál gondolata már nem olyan közel áll hozzá, mint öt évvel ezelőtt, de a sötétség sosem múlt el teljesen. Vannak jobb napjai, amikor képes örülni apróságoknak – egy jó koncertnek, egy sikeres dalnak, egy hosszú beszélgetésnek egy régi ismerőssel. De vannak rossz napjai is, amikor nem mozdul ki, nem válaszol, és a régi naplóját olvasgatja, újra és újra. Tommy öt év alatt nem lett tökéletesen egészséges, de megtanulta kezelni a démonjait. Nem fél már úgy, mint régen, de a múltja mindig ott van vele – a dalszövegeiben, a keze alatt pengetett akkordokban, a régi levelekben, amelyeket még mindig a medáljában hord. Már nem kéri a kakaót. De ha valaki egy hideg éjszakán elé tesz egy csészével abból a receptből, amit régen ivott, még mindig úgy kortyolja, mintha egy darabka múlt lenne, ami megőrzi apja emlékét."
Apróságok
mindig || gitár, zongora, szaxofon, éneklés, MUDBLOOD, egészséges életmód soha || lustaság, édességek, gyorskaják, "Én nem tudok énekelni", alkohol hobbik || dalszövegírás, edzés, gyakorlás merengő || Az első alkalom, amikor apámmal együtt léptem fel. Csak 10 éves voltam, és reszkettem az izgalomtól, de amikor rám nézett, és együtt énekeltünk, minden félelmem eltűnt. A pszichiátria rideg, fehér falai között mondták ki: két lövés érte apámat. Nem volt esélye. Csak ültem ott, üresen, és próbáltam elhinni, hogy az egyetlen ember, aki igazán az életem része volt, már nincs többé. mumus || a híd alatt látom magam szakadt ruhában, éhesen, szomjasan, beesett arccal Edevis tükre || elismert előadóként állok egy színpadon százfűlé-főzet || tisztán méregzöld színű, a szaga meg olyan, mint a régi, poros, penészesen dohos pergameneké, amiket leöntöttek használt zsírral Amortentia || füstgép füstje és apám samponja titkok || egyszer majdnem elveszítettem a hangomat egy mandulagyulladás miatt azt beszélik, hogy... || apám halála nem véletlen volt, és én tudok valamit a körülményekről. nem is az vagyok, akinek mondom magam.
A család
apa || Ephraim Meshach Reese; 49 évesen elhunyt; magnix; szoros, szeretetteljes kapcsolat anya || Patricia Ann Davis/Reagan; 53 éves; magnix; nincs kapcsolat állatok || egy bagoly
Családtörténet ||
Mond valamit az a név, hogy Ronald Reagan? Bizonyára, hisz kerek kettőezer-kilencszázhuszonkét napig volt ő az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Szép tisztség, s ezidő alatt felesége, mivelhogy volt neki, volt a First Lady. Ők az én nagyszüleim, akik alkalomadtán talán kiejtették a nevemet, de érdemben sosem törődtek és már sosem fognak törődni velem. Érdekes, hisz a nagyszülők legtöbbször mindenüknek tekintik az unokájukat, és ez így van a mi „családunkban” is. Annyi a gubanc, hogy engem sosem kezeltek Ronald bácsiék családtagként. Talán ez így még mindig zavaros… Anyám és apám 1983-ban, egy nemzetközi színházi fesztiválon találkoztak először. Hajnal volt. Mindketten ittak már, egyikük sem volt józan. Egy botlás volt, egyetlen éjszaka egy elfelejtett dallamra – és én ott fogantam. Anyám soha nem akart engem. Amikor rájött, hogy terhes, már késő volt, az abortusz pedig szóba sem jöhetett. Apámmal, Springfieldbe menekültek, Illinois fővárosába, ahol apám lakásában éltek, amíg meg nem születtem. Nem mehetett vissza terhesen a párjához, családjához az elnök lányaként. Egy idő után persze már csak a kényszer tartotta őket össze. Napról napra egyre elviselhetetlenebbek lettek egymás számára. Aztán megszülettem, anyám pedig eltűnt az életünkből, mintha soha nem is létezett volna. Visszament Los Angelesbe, vissza a saját világába. De apám nem hagyta annyiban, ezért felkereste őt, leleplezte kapcsolatukat a nő családja előtt, és kiharcolta, hogy legalább a tanulmányaimat fizessék a hallgatásáért cserébe. Aztán nem látták egymást többé. Én sem láttam őt. Nekem nincs anyám. De apám… apám mindig is igazi ember volt. Ő tényleg jelen volt az életemben. Mindent megtett, hogy jó életem legyen. Azt vallotta, hogy az együtt töltött idő a legértékesebb, ha az ember szeretteiről van szó. Nem az ajándékok, hanem a szavak, hiszem mindig is a szavak embere volt – a színpadé, a zenéé, a történeteké. Most pedig nincs többé. Egy sikátorban találtak rá, alig pár utcányira a lakásunktól. Csak elment cigarettát venni. Mindig ugyanott vette. Ismerték a boltosok, ismerték a járókelők. De azon az estén valaki más is ismerte őt. A rendőrök szerint rablás volt. A tettes fegyvert fogott rá, pénzt követelt, apám pedig megpróbált ellenállni. Mindig is büszke volt arra, hogy nem hagyja magát, hogy a színházban megtanulta a testbeszédet, hogy képes felismerni az emberek igazi szándékait. De ez nem egy előadás volt. Két lövés. Az egyik a mellkasába fúródott, a másik a bordái alatt érte. Mire a mentők kiértek, már nem volt pulzusa.
Külsőségek
magasság || 188 cm testalkat || egészséges mértékben sportos, izmos szemszín || barna hajszín || barna kinézet || A hajamat általában a szél kócolja egy kicsit, a borosta az arcomon még nem túl erős, csak épp annyi, hogy ne tűnjek teljesen makulátlannak. Magas vagyok, eléggé ahhoz, hogy a legtöbb ember kicsit felnézzen rám, és bár nem vagyok kifejezetten kigyúrt, a ruháim alatt is érezni, hogy a testem erős, edzett. A mozgásomban van valami ösztönös, könnyed elegancia, de ez nem tanult dolog. Egy jól szabott, egyszerű fekete póló, amit finom anyagból készítettek, és egy elegáns, de kényelmes farmer, ami nem szorít, de kiemeli a vonalaimat. Ha egy rendezvényről van szó, egy jól megválasztott ing, ami tökéletesen illik rám, sosem hagy cserben.
Tudás és karrier pálca típusa || 12 és fél hüvelyk, kocsányos tölgy, sárkány szívizomhúr maggal, kényelmes markolat, kellemes rugalmasság végzettség || Ilvermorny, Thunderbird ház foglalkozás || MUDBLOOD együttes tagja iskola || Manifesztálódott Művészetek Mágikus Magasiskolája szak || Színművészmágus szak varázslói ismeretek ||
Az Ilvermornyban tanultak inkább arra szolgálnak, hogy jobb előadóvá váljak. igazán Azokat a tantárgyakat élveztem, amelyek valamilyen kreatív módon kapcsolódtak a művészetekhez. A bűbájtan például sokat segített abban, hogy megtanuljam a varázslatok finomhangolását, és elérjem azt, hogy a hangszerek, amiket használok, különleges hangokat adjanak ki. Bájitaltanon olyan illatokat és aromákat kerestem, amelyek kifejezetten jól illenek a színpadi előadásaimhoz, és különleges atmoszférát teremthetnek. Az átváltoztatástan sem igazán kötött le, bár az elméleti részei hasznosak voltak a színpadi illúziók kialakításában. Szeretem a varázslatos lények történeteit és látványát, de sosem voltam az a típus, aki túl sok időt szeretett volna eltölteni velük. Azokat a tantárgyakat tartottam fontosnak, amelyek segítettek abban, hogy a zenémbe mágikus hangokat csempésszek, és a színpadon való megjelenésem is igazán különlegessé váljon.
Üzenetek megtekintése
AKTÍV
BEFEJEZETT
BEFEJEZETT
BEFEJEZETT
AKTÍV
