Üzenetek megtekintése
full moon
Lola
2004. január 30.
Lola
2004. január 30.
A fájdalom kínzó volt és kellemetlen. Nyüszítve próbáltam meg ásni a csapda mellett, de ez nem szabadította ki a bal melső lábamat, amit egyre jobban szorítottak a kellemetlen fém fogak. Bizonyára a diákok védelmében volt ez itt… túl közel merészkedtem az erdő széléhez.
Feladtam a küzdelmet. Csak nyüszítve vártam a sorsomat. Talán Hagrid agyonlő a nyílpuskájával, ha erre eszi a fene, meghallva a szenvedéseimet, vagy éppen valamelyik bátor diák fedez vele és a nyakamra küld egy átkot. Nem lett volna egyik sem szép vég, ám a saját vérem fémes szaga mellett egy édes, ismerős illatot éreztem meg. Természetesen agyon volt tömjénezve a legkellemetlenebb szagú parfümmel, de ott volt alatta az, amit kellemesnek találtam.
A szívem őrülten zakatolt. Az a kiscsaj egészen őrült… mi van ha bepánikol és nekem enged tényleg egy átkot? Egy olyat, amit nem is tud rendesen használni mondjuk. Nem akartam, hogy lerobbantsa a fejemet a helyéről. De közelebb ért, nem tett semmit, csak bámult rám, mintha nem is egy vadállat lennék. Egy ideig csak néztem a szemeibe, mintha arra akarnám kérni, hogy vegye már le rólam a vasat.
Nem mozdult elég gyorsan, ezért kicsit ásni kezdtem a földet megint a csapda mellett és nyüszítettem egyet. Láthatta, hogy jámbor vagyok, nem fogom megharapni. Talán arra is rájött, hogy nem közönséges farkassal van dolga.
– Te… – ennyit mondott.
Újabb vonyítással próbáltam felhívni a figyelmet, hogy nem magyaráznia kéne, hanem cselekednie. Neki több esélye volt kiszedni engem a csapdából, mint magamnak… még varázspálca is volt nála.
– Te vérfarkas vagy?
Ha emberi formában lettem volna, bizonyára megforgatom a szemeimet. Most viszont csak nézni tudtam rá. Hát igen, Lola Miller, miért is azzal kezdte volna, hogy kiszabadítja a sebesült állatot? Helyette leáll vele arról csevegni, hogy vérfarkas-e. Szerencsére állati formában inkább ösztönösen viselkedtem, ezért nem kezdtem el rá morogni, csak újra és újra a földet kapartam, jelezve a kínjaimat.
Emberként bizonyára jobban fog fájni a sérülés. Közel volt az idő, hogy megtapasztaljam. Az ezüstös holdfény egyre inkább alábukni látszott a horizonton és a helyét szürkület vette át. Miller csak bámult, ahelyett, hogy cselekedett, nem bírtam tovább. Közelebb nyomtam hozzá az arcomat, megérintettem az orrát a nedves orrommal, majd képen nyaltam. Vajon ez már elég lesz neki, hogy tegyen is valamit?
Ha igen, akkor sem lett volna ideje. A szürkülettel eltűnt a hold a testem pedig átalakulásnak indult. Nem volt hosszú folyamat. A szőrös tagok, a karmos lábak eltűntek. A szemeim átalakultak az ismerős zöld szempárrá, visszatértek a göndör tincsek. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy egy darab ruha sem volt rajtam.
Gyorsan összehúztam magam, de a karom bent maradt a csapdában és már minden csupa vér volt. Talán nem talált el olyan eret, ami rosszabbul is elsülhetett volna… ám a veszteségtől már is éreztem, hogy elgyengülök.
– Miller, neked a mi a fenének adtak varázspálcát… szabadíts már ki! – mordultam rá sápadtan. A hangom még őrizte a farkas morgós dühét… de tudtam, ha ki is szabadít, ez meg kell magyaráznom neki. Mindenkit az érdekel, hogy hogyan lettem vérfarkas, hogy regisztrált vagyok-e… megöltem-e már valakit farkas alakban. Unalmas és felesleges beszélgetés volt az ilyen, de alapvetően elkerülhetetlen.
Feladtam a küzdelmet. Csak nyüszítve vártam a sorsomat. Talán Hagrid agyonlő a nyílpuskájával, ha erre eszi a fene, meghallva a szenvedéseimet, vagy éppen valamelyik bátor diák fedez vele és a nyakamra küld egy átkot. Nem lett volna egyik sem szép vég, ám a saját vérem fémes szaga mellett egy édes, ismerős illatot éreztem meg. Természetesen agyon volt tömjénezve a legkellemetlenebb szagú parfümmel, de ott volt alatta az, amit kellemesnek találtam.
A szívem őrülten zakatolt. Az a kiscsaj egészen őrült… mi van ha bepánikol és nekem enged tényleg egy átkot? Egy olyat, amit nem is tud rendesen használni mondjuk. Nem akartam, hogy lerobbantsa a fejemet a helyéről. De közelebb ért, nem tett semmit, csak bámult rám, mintha nem is egy vadállat lennék. Egy ideig csak néztem a szemeibe, mintha arra akarnám kérni, hogy vegye már le rólam a vasat.
Nem mozdult elég gyorsan, ezért kicsit ásni kezdtem a földet megint a csapda mellett és nyüszítettem egyet. Láthatta, hogy jámbor vagyok, nem fogom megharapni. Talán arra is rájött, hogy nem közönséges farkassal van dolga.
– Te… – ennyit mondott.
Újabb vonyítással próbáltam felhívni a figyelmet, hogy nem magyaráznia kéne, hanem cselekednie. Neki több esélye volt kiszedni engem a csapdából, mint magamnak… még varázspálca is volt nála.
– Te vérfarkas vagy?
Ha emberi formában lettem volna, bizonyára megforgatom a szemeimet. Most viszont csak nézni tudtam rá. Hát igen, Lola Miller, miért is azzal kezdte volna, hogy kiszabadítja a sebesült állatot? Helyette leáll vele arról csevegni, hogy vérfarkas-e. Szerencsére állati formában inkább ösztönösen viselkedtem, ezért nem kezdtem el rá morogni, csak újra és újra a földet kapartam, jelezve a kínjaimat.
Emberként bizonyára jobban fog fájni a sérülés. Közel volt az idő, hogy megtapasztaljam. Az ezüstös holdfény egyre inkább alábukni látszott a horizonton és a helyét szürkület vette át. Miller csak bámult, ahelyett, hogy cselekedett, nem bírtam tovább. Közelebb nyomtam hozzá az arcomat, megérintettem az orrát a nedves orrommal, majd képen nyaltam. Vajon ez már elég lesz neki, hogy tegyen is valamit?
Ha igen, akkor sem lett volna ideje. A szürkülettel eltűnt a hold a testem pedig átalakulásnak indult. Nem volt hosszú folyamat. A szőrös tagok, a karmos lábak eltűntek. A szemeim átalakultak az ismerős zöld szempárrá, visszatértek a göndör tincsek. Az egyetlen bökkenő az volt, hogy egy darab ruha sem volt rajtam.
Gyorsan összehúztam magam, de a karom bent maradt a csapdában és már minden csupa vér volt. Talán nem talált el olyan eret, ami rosszabbul is elsülhetett volna… ám a veszteségtől már is éreztem, hogy elgyengülök.
– Miller, neked a mi a fenének adtak varázspálcát… szabadíts már ki! – mordultam rá sápadtan. A hangom még őrizte a farkas morgós dühét… de tudtam, ha ki is szabadít, ez meg kell magyaráznom neki. Mindenkit az érdekel, hogy hogyan lettem vérfarkas, hogy regisztrált vagyok-e… megöltem-e már valakit farkas alakban. Unalmas és felesleges beszélgetés volt az ilyen, de alapvetően elkerülhetetlen.