 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 7
|
|
2
|
Múlt / Északi szárny / Re: Konyha
|
Dátum: 2021. 01. 13. - 23:16:58
|
Arian Bahri
2002. január 11.
and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon Nagyon tudtam ragaszkodni ezekhez a... rossz emlékekhez. Amik néha nem is rosszak voltak, egyszerűen csak... túl érzékenyen érintettek ezek a dolgok. Engem minden érzékenyen érintett, néha úgy éreztem, egyszerűen csak jobb lenne, ha nem is gondolkodnék. Túl hosszasra és bonyolultra szőttem agyam minden kis részletét.
Furcsa volt ez az egész... ahogy most azzal a férfivel álltam szemben a Roxfort folyosóján, akit pár hónappal ezelőtt nyakonöntöttem egy fesztiválon. Az elmúlt napjaim, heteim... unalmasak voltak. A tanuláson és a saját gondolataimba mélyedésen kívül nem nagyon szóltak semmiről. Ja... meg persze azon kívül, hogy még mindig beteges módon meneküljek Jay elől. Nem, mintha gyakran keresztezték volna egymást az útjaink. És nem, mintha nem akartam volna látni... hiányzott. Még ennyi idő után is, sajgó heget hagyott maga után az emléke, és magamat ismerve? Talán ez nem is fog eltűnni. Talán ez is itt marad majd rajtam, mint Charlotte emléke... Pedig mostmár mindkettő elől szívesen menekültem volna. Pláne így, hogy nem volt mellettem senki, aki vezessen előre, fogja a kezemet, és ne hagyjon elszaladni... Önzőnek éreztem magam emiatt, de nekem szükségem volt valaki ilyenre. Magamtól ugyanis eléggé... nos... elveszett és szerencsétlen voltam. Arról nem is beszélve, hogy egyetlen egy dologban voltam tehetséges: lehetetlenül kínos szituációkba keverni magamat.
– Akkor meg aztán tényleg megérdemelsz egy kávét - mondta a férfi, én pedig felpislantottam rá, ahogy magamhoz szorítva a cuccaimat elindultam a konyha irányába. Egy félénk kis mosollyal válaszoltam a szavakra, majd gyorsan előre is fordultam, nehogy felboruljak a lábamban, elejtsem a könyveim, vagy bármi veszély... – Már elég régen jártam erre, szóval nem igazán ismerem ki magam.
Vajon hány éves lehet? Végigborzongott bennem a kérdés, és felé pislantottam volna, de aztán nem mertem. Még megbámultam volna, és... és na...
A festményen átkelve elözönlöttek minket a manók, ezen pedig nem tudtam nem felnevetni egy kicsit. Olyan édesek voltak, ahogy lelkesen kínálgatni kezdtek minket mindenféle frissen sült süteménnyel és étellel. Vicces volt, hogy ez volt a napjaik, életük fénypontja: betévedő, szabályszegő diákokat tömtek kajával.
– Akadémiai tanár a Godrikon és a Mandragórán. – Megpróbáltam visszafogni a vigyoromat ahogy felpislogtam a férfire a válaszára. – Az utóbbin mondjuk csak két órát tartok, jogi és filozófiai témában.
Közben az egyik manó a kezembe nyomott egy bögrét, amiből kellemes illat csapott fel az orrom felé.
- Óóóó... És... itt is fog órákat tartani? - kérdeztem nagy szemekkel pislantva fel rá, ujjaimat közben kezdte átmelegíteni a bögre fala.
A manók egyenesen toltak minket az egyik pad széléhez. Leülve már elénk is került még néhány tányér, különféle habos sütikkel és kekszekkel tömve. Ekkor lestem le az en bögrémre: kávé lehetett az illata alapján, bár keveredett belé valami édeskésebb, finom aroma, a tetején pedig egy kis tejszínhab pihent.
– De egyébként tudós vagyok. – Bólogatva lestem a férfi felé, úgy emeltem meg a bögrét, hogy aprón kortyoljak egyet. Ezzel próbáltam egy kicsit természetesebbé tenni a szituációt, ellazítani magamat. – Hány éves vagy?
A pohár széle felett néztem rá, fogaim belekaptak az alsóajkamat bevonó vékony kis bőrrétegbe.
- Tizennyolc... most vagyok... - Pakolásztam a lábamat az asztal alatt, és úgy ütközött össze a térdünk egy pillanatra. A fedetlen bőröm, ami épp kivillant a szoknya és a talár takarása alól, a nadrágon át az övéhez a férfiéhoz... a professzoréhoz préselődött egy másodpercre. Elöntött a forrósággal vegyült zavar, úgy húztam odébb a lábamat, de éreztem, ahogy a vörösség egyre inkább arcomra kúszik. - Öh... Hetedéves.
Gyorsan kortyoltam egyet, és próbáltam minden erővel lehűteni magamat. Semmi baj, Rose, semmi baj, ez csak véletlen volt...
– Egyébként tegezz nyugodtan. Nem vagyok olyan öreg… – jegyezte meg felém a férfi, a hangneme pedig olyan másképp csengett most, hogy kicsit meg is borzongtam tőle.
- Oké... - válaszoltam kicsit halkabban, ahogy tekintetünk összeakadt egy pillanatra. Arra öntött el egy kis zavar ismét, és sebesen oldalra lestem. - Őőő, és... te hány éves vagy?
Félénken tettem fel a kérdést, utána kezdett csak el sikítani bennem, hogy talán nem kellett volna, de addigra már a tekintetem is újra az övét kutatta. Mit csinálsz, Rose, mit csináálsz? |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Északi szárny / Re: Konyha
|
Dátum: 2021. 01. 05. - 20:08:48
|
Arian Bahri
2002. január 11.
and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon Egy pillanat alatt felejtkeztem el a párkányon hagyott jegyzetekről és rajzfüzetről, ami persze épp az egyik elkezdett firkálmánynál maradt félbe. Semmi extraság... egyszerűen csak egy épület elkezdett szerkezete volt, amit valószínűleg az előbb ijedtségemben sikerült is szépen elmaszatolnom. A gondolataimat azonban hamar túlcsordulta az erős kényszer, hogy segítsek összeszedni ezeket a lapokat.
Félénken lestem fel a férfi arcára, éppen csak összevillant a tekintetünk, ez pedig elég is volt ahhoz, hogy kicsit pirosabb színűre forduljon arcom. Gyorsan vissza is bámultam a padlóra hullt jegyzetekre, hogy azokat szedegessem össze, a folyosó egyik nyitott ablakából felém áradó kellemes kis szellő pedig még jól is esett a felhevült bőrömnek. Fogalmam sincs, miért jöttem ilyen hamar zavarba akármitől... persze, emlékeztem a férfira, de ez még korántsem jelentette azt, hogy ez kölcsönös is. Persze... amilyen dühösnek tűnt, amikor a mellkasán landolt az üdítőm, hát... Mindegy, mindegy, mindegy is.
A gondolataimba belecsavarodtam, csak vörösebb lett az arcom, és csak dadogtam felé. Valahogy kiböktem a nevemet, de... hát nem is tudom...
A kis csendre fellestem újra, és beharaptam az alsó ajkamat a tekintetére, ahogy engem figyelt. Sötét, igéző szemek voltak ezek... csillogott bennük valami, amitől akaratlanul is megborzongtam, úgy lestem aztán megint oldalra, ez az érzés ugyanis... kissé megriadtam tőle, még ha nem is értettem igazán, mi az.
– Arian Bahri. - A mosolyom úgy kusszant vissza, ahogy annak muszáj volt, ahogy visszanéztem a férfi felé. Ahogy felé nyújtottam a lapokat, másik kezemmel zavartan fülem mögé gyűrtem a párás levegőtől itt-ott begöndörödött tincseimet... az érintése puhán érte az enyémet.
– Köszönöm.
Épp csak összesimult az ujjunk, de éppen elég volt, hogy újra végigcikázzon a bőrömön a hideg, ajkaim elnyíltak kicsit. Gyorsan össze kellett kapnom magamat... Felpattantam, és gyors mozdulattal le is simítottam le szoknyámat.
– Esetleg… meg tudod mutatni, pontosan hol van a konyha. Egy kávét szeretnék inni, mielőtt visszatérek az akadémiára – Felkaptam a fejemet, ahogy a férfi újra megszólalt, magasra kellett szegnem államat, hogy szemébe nézhessek. Magas volt... hozzám képest legalábbis nagyon magas. Persze ehhez már hozzászoktam, nem volt benne sok meglepő.
- Ó... persze, hogyne... - bólogattam hevesen és már léptem is a párkány felé, hogy felkapjam az otthagyott cuccokat. Akkor merevedtem meg csak, ahogy hangja újra csendült. Mélyen töltötte meg az egyre üresebb folyosót.
– És esetleg ihatsz is velem egyet, ha van kedved persze…
Visszakaptam felé a fejemet, az első gondolatom pedig az volt: ó, nem, nem, az nagyon nem lesz jó ötlet. Nem mintha... szóval... már annyira nem féltem, hogy lekiabál és leszid, amiért összemocskoltam az ingjét azon a napon. Az ok sokkal egyszerűbb volt... én vagyok a legbénább ember az univerzumban. Szinte biztos voltam benne, hogy újra leborítanám... ráönteném... vagy felborulnak és magamat önteném le, Merlinre...
- Őőőő... persze, igazából úgyis lyukasórám van, szóval... őőő... Erre kell menni... - Egy félénk kis mosollyal kaptam fel a cuccaimat a párkány széléről, és mellkasomhoz is öleltem őket, úgy léptem aztán egyet a Konyha felé. Nemet mondani sosem volt az erősségem... Már az sem...
A füzetem szélét piszkálgatva lestem fel a férfi arcára oldalról, ahogy a pár méterre lévő festmény felé közelítettünk. Eszembe jutottak az előző szavai, a jegyzetek... Most jutott csak eszembe, mit kereshet ő itt.
- Maga... tanár? - kérdeztem aztán rá halkan, de kíváncsi hangsúllyal, úgy értük el a festményt, amit finoman megérintettem ujjaimmal, hogy pár pillanat alatt be is jutottunk a Konyhába. Charlotte-tal egész sokszor lógtunk ide, még évekkel ezelőtt, persze... másfél éve meg sem közelítettem a Konyhát, erre a gondolatra pedig dobbant egyet a szívem. Addigra a manók persze megrohamoztak minket, és boldogan kínálgatni is kezdtek minket mindenféle édességgel és sóssággal. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Északi szárny / Re: Konyha
|
Dátum: 2020. 12. 23. - 21:24:43
|
Arian Bahri
2002. január 11.
and maybe one day
someone will look at you the
same way you look at the moon Halkan beszívtam a friss levegőt, amely a félig nyitott ablakon át szálldogált befelé a rövid kis folyosószakaszra, közben pedig megigazgattam kissé félrecsúszott taláromat. Ujjaim közt ott pihent egy könyv és pár jegyzet, természetesen... meg köztük a kis rajzfüzetem, ami persze olyan titkos volt, mint a gondolataim. Persze... a gondolataim egy része nem titkos, hiszen kimondom őket. De a rajzaim... azok túlságosan személyesek voltak. Már nem azért... nem rajzoltam semmi... olyasmit... egyszerűen csak nem szerettem mutogatni. A saját kis dolgaim voltak ezek, a saját világom, amibe szerettem belesüllyedni, ha már nem volt se Charlotte... se Jay.
Mélyen szívtam be a levegőt, és lekuporodtam az egyik ablakpárkányra, ahol épp nem süvített be a kinti téli szellő. Ujjaim lassacskán túrtak a lapjaim közé, hogy előhalásszam közülük az egyszerű, papírborítós kis rajzfüzetemet, ami tömve volt mindenféle firkálmánnyal. Éppen nem volt órám, a következő csak kicsivel később kezdődött, a hálókörletben azonban túl sokan keringtek... így valahogy kikeveredtem a folyosóra. Pedig odabent biztosan biztonságosabb lett volna. Az esélye jóval nagyobb lett volna annak, hogy nem találkozok szembe egyetlen egy zöld taláros, szőke fiúval sem, és... Hihetetlen, hogy még mindig ezen pörögtem. Tényleg... de végülis, miért is csodálkozom? Charlotte is olyan élénken élt benne, mintha tegnap még együtt írtuk volna a házinkat a Nagyteremben. Pedig ő már amúgy is valamelyik akadémia padjait koptatta volna...
Nyeltem egyet, és inkább fellapoztam a füzetet. A kis szerkezeti firkálmányaim valamennyire elterelték a figyelmemet. Nagyon messze álltak ezek persze a tökéletestől... pont ezért vártam annyira az akadémiát. Amúgy is szerettem volna már kiszakadni egy kicsit a Roxfort falai közül... túl sok volt itt az emlék.
Hirtelen léptek ütötték meg a fülemet, mire kicsit összébb húztam magam, és előhúztam a ceruzámat hogy folytassam a vázak satírozását. Nem pillantottam fel, úgyis csak valamelyik erretévedt iskolatársam volt, ha pedig pont ő, hát... talán jobb is volt, ha nem figyeltem... De ekkor egy csattanás töltötte be a folyosót, hogy kissé megrezzenve pillantottam fel, még ceruzám hegye is megsiklott a papíron.
Fellestem, nem messze tőlem pedig ki is szúrtam egy férfi alakját. Tanárnak tűnt... ismerős is volt, de mielőtt jobban megszemlélhettem volna, kicsúsztattam a cuccaimat az ölemből és felpattantam, hogy segítsek a leejtett dolgokkal.
– A jó illatú lány… – hallottam meg aztán a férfi hangját, hogy egy kis borzongás futott végig rajtam, úgy pillantottam fel, néhány jegyzettel a kezemben. Egyből megismertem az arcot... beugrott a Csillagleső fesztivál emléke és az, hogy leöntöttem őt a limonádémmal. Gyorsan be is haraptam az alsó ajkamat.
- Őőőő... - visszalestem a padlón lévő jegyzetek felé, és gyorsan felkaptam még néhány darabot, úgy egyenesedtem fel, és megvártam, amíg a férfi is így tesz. Bizonytalanul pillantottam rá, fel se tűnt, mennyire szorongattam a papírokat, egészen zavarbajöttem az előző szavaitól. Szóval még emlékezett rám... Arra én is, hogy milyen elmondhatatlan szerencsétlen voltam, amiért ráöntöttem a löttyömet... - Igen, vagyis... - Na de mi van, ha összekevert valakivel? Ez csak ekkor tudatosult bennem. Jóillatúnak hívott, dehát... - Rose Teegan vagyok.
De addigra már bemutatkoztam. Félénk kis mosolyt vetettem felé, amolyan "még mindig bocsánat, hogy magára öntöttem az italom" módon, csak utána jutott eszembe a kezemben lévő néhány papír.
- Ó, és ez... - nyújtottam aztán felé őket. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Mágiatörténet tanterem
|
Dátum: 2020. 12. 22. - 23:18:17
|
A professzor, Elliot, és mindenki más
2001. december 18.
why explore the universe
when we don't know ourselves? Idegesen rágcsálva az alsó ajkamat lestem fel és figyeltem az ajtót, az azon beömlő diákokat, a szívem pedig rendezetlen ritmussal dobolt a mellkasomban. Egészséges ez? Nem, valószínűleg nem... hiszen már szeptember óta így ver a szívem.
Minden egyes belebbenő zöld talárra megrezzentem egy egészen picit. Nem akartam... minden kis részem ellenkezett azellen, hogy felbukkanjon. Megrémített a tudat, ahogy megrémített folyton a folyosón is, és csak lehajtott fejjel szeltem a folyosókat, ha szembe is jön, ne kelljen ránéznem. Mert nem bírtam... és a világ már megint olyan csendes lett nélküle, mint amilyen Charlotte halála után.
Mivel érdemeltem ki ezt? Vajon mit tettem, ami miatt minden ennyire... ennyire borzalmasan alakult? Miért vesztettem el mindenkit? A kérdések egyre fájdalmasabban feszítettek, hogy lassacskán elnyomták a világ színeit. Ijesztő... Nagyon ijesztő volt ez az egész. Nem szoktam hozzá ehhez a magányos és szürke világhoz.
Ahogy az ajtó becsukódott, gyorsan visszafordultam a padra pakolt könyveim felé, egy kicsikét felengedett a súly a vállamon. Olyan gyáva vagy, Rosie... Charlotte sosem mondott nekem ilyet, de mégis az ő hangján hallottam, mint mindig. Persze tudtam én, mindig is, én nem voltam Griffendéles, mint ő, nem is véletlenül. Amik számára alapértelmezett dolgok voltak, nekem azokkal küzdenem kellett... csak mert mindig féltem. Ilyen egyszerű volt a képlet.
Halk kis sóhajjal pillantottam fel, ahogy a professzor úr beszélni kezdett, a szavaiba pedig hamar bele is mélyedtem. Az órák egyszerűek voltak, a tanayag egyszerűen csak bevonzotta a figyelmemet, és olyankor legalább nem kellett ilyen dolgokon gondolkodnom...
- Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát.
Izgatottan pillantottam fel a feladatra, ujjaim már nyúltak is a jegyzeteimért, csak hogy segítségképp fellapozzam őket. Persze már abban a pillanatban kitaláltam, kit is fogok megemlíteni... de azért akadt időm, amíg a sor hozzám ért volna. Hátul ültem le... leghátul... mikor csináltam ilyet utoljára?
Ekkor újra nyitódott az ajtó, én meg megrezzentem. Lejátszódott a fejemben Jay arcának finom képe, ahogy hallgattam a közeledő lépteket, tarkómon lassan égnek álltak a kis pihék... aztán valaki le is ereszkedett mellém a székre, hogy felnézni sem mertem egy pillanatig. Ez csakis az én szerencsém lehetett... az én szerencsétlen életem, én...
– Szia – hajolt oda hozzám. – Mi a feladat?
Várjunk... Ez nem Jay!
A mellettem ülőre lestem és kissé zavartan mosolyogtam oda rá, mintha csak bocsánatot akartam volna kérni tőle, amiért Jaynek néztem. Amit ő persze nem tudhatott... de nem is volt fontos.
- Sziaa... őőő... - pillantottam vissza a jegyzeteim felé gyorsan. - Beszélned kell a kedvenc mágiatörténeti alakodról, elmondani, hogy miért szereted és tartod inspirálnak... - magyaráztam a mardekáros fiúnak suttogva, akit egyébként még sosem láttam ezelőtt. Mármint... volt valami ismerős benne, de a neve nem jutott eszembe így sem.
Ahogy ő következett, végighallgattam a szavait, közben pedig kissé izgatottan birizgáltam a talárom ujját. Elliot McCoy... talán már hallottam a nevét? Mármint, biztos vagyok benne... hiszen évfolyamtársak vagyunk.
Ahogy a professzor felém fordult, zavart kis mosollyal kászálódtam fel a helyemről és megpróbáltam kihúzni magam, hogy lehetőleg... hát... ne nézzek ki olyan szerencsétlenül, min ahogy éreztem magam...
- Rose Teegan vagyok, hetedéves hollóhátas - kezdtem, és még mindig a talárom ujjával játszadoztam kissé. - Artemisia Lufkint nevezném a kedvenc mágiatörténeti alakomnak, ha választani kéne... Ő az első női Mágiaügyi Miniszter, ami szerintem csodálatos, ráadásul a tény, hogy kétszer is meg lett választva, még elképesztőbb, hiszen mutatja azt, hogy még ilyen komoly dolgokban sem csak a férfiek érhetnek el sikereket... - Kicsit beleharaptam az alsó ajkamba, nehogy túlságosan belelendüljek, éreztem, amint az arcom már ennyitől is forróbb lesz kicsit. - Ő is bekerült a csokibéka kártyái közé, az 1990-es években, azt hiszem...
Vissza is huppantam a székre, hogy újra magamhoz húzzam a jegyzeteimet és úgy hallgassam a többieket érdeklődve... szerettem a Mágiatörténetet, érdekes volt, könnyedén rámragadtak az információk, ráadásul az új professzor is egészen kedves volt. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Roxmorts / Re: A falu melletti hegyek
|
Dátum: 2020. 12. 03. - 21:23:31
|
Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress
her aura was a warm chaos Olyan jó volt visszaemlékezni azokra az időkre, amikor még mindig rendben volt. Amikor még meg sem fordult a fejemben az, hogy bármikor is lehetne rosszabb. Amikor elhittem, hogy az élet egyszerű... mert olyan egyszerű volt elhinni. Persze, mindenhonnan ezt halljuk, az élet kiszámíthatatlan, és hogy borzalmas dolgok történnek... de ezt igazából nem hisszük el addig a pontig, amíg valami tényleg nem történik. És velem is pont ugyanez történt.
- Hát, úgy tűnik az apukád igyekezett minden jó dologgal elhalmozni. Menő lehetett - aprón bólintottam a szavaira, és ahogy megfogta a kezemet, kicsit közelebb simultam hozzá. Valóban az volt... menő és egyszerű... minden egyszerű volt. Persze nem mondom, Jayjel a dolgok is kezdtek kicsit vidámabb vizekre evezni. De én már egy kicsit féltem belenyugodni ebbe... abba, hogy minden kezd jó lenni. - Legközelebb hozok kesztyűt is.
Elmosolyodva simítottam arcomat Jay mellkasához, hogy érezzem az illatát és a belőle áradó meleget, közben pedig lepillantottam az ujjainkra. Minden olyan kellemesen békés volt... de ez csak egy pillanatig tartott. Egy nagyon rövid pillanatig.
Feszülten bámultam rá a két, Jayhez elég sok külső vonásban hasonlóságokat mutató felnőttre, akiket félig csuklya fedett. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, próbáltam összerakni... és azt kívántam, bárcsak nehezebb lenne. Mert nem akartam meglátni a nyilvánvalót... Úgy látszik, ez egy ilyen dolog volt nekem. Hisz mindig ezt csináltam, nem?
- Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz? - Nyeltem egy nagyot, ahogy a nő jéghideg ujjai hirtelen az arcomat érintették, és kicsit megfeszültem, még ha elhúzódni nem is volt erőm. - Óó, milyen puha a bőröd, Jayce mindig is szerette az ilyen bársonyos bőrű lányokat. A szöszi is egészen addig fogllakoztatta, míg nem történt vele meg az a bizonyos kis baleset, igaz?
Bizonyos kis baleset... mégis milyen baleset? A szívem hevesebben kezdett verni, és riadt pillantással lestem át Jay felé. Ő pedig addigra már közelebb is lépett, aztán váratlanul odébb taszított, hogy levegőért kaptam. Az előbbi idilli hangulat másodpercek alatt tűnt el... nem maradt más, mint a vad, jeges valóság, amitől annyira féltem.
- Ő csak egy újabb csaj, akivel szórakozom. Rose, vagy Rosalinda vagy Sara, nem mindegy, mi a neved?
Csak bámultam Jay hátát, ahogy még hátrébb tolt. Az agyam egy hátsó szegletében felserkentek a szavak: csak a szülei miatt csinálja, de mégse voltam képes igazán elhinni. Önszántamból léptem távolabb, talpam alatt ropogott az avar, fülemben pedig hallottam, ahogy száguld a vérem az ereimben.
Körbelestem, hátha találok egy utat valamerre, amerre menekülhetek a helyzetből. El akartam tűnni... minden erőmmel el akartam tűnni innen, vissza szépen a hálókörletbembe... minek is jöttem el? Tudhattam volna, hogy valamilyen módon úgyis rossz vége lesz... Merlinre, kérlek...
- Hogy játszol, fiam? A szoknyájuk alá nyúlsz? Vagy elcsened a cukorkájukat, ahogyan régen is? Mutasd meg. Mutasd meg milyen férfi lett belőled, és szórakozztass el minket. - Megborzongtam Jay apjának a szavaira. Hogy mondhatta ki ezeket a szavakat ilyen... rezzenéstelenül, ridegen? Jay alakját figyeltem a háta mögül, de addigra már jó pár lépésre jártam tőle.
- Égesd meg! Tudod, hogyan kell, nem? Hadd legyen rád büszke az anyád. - Ahogy Jay felém fordult, riadt szemekkel bámultam vissza rá. Éreztem, hogy remeg a kezem, ahogy a kabátzsebembe vándorolt, a pálcám után kutatva... Hogy is bízhattam meg benne? Hogy bízhattam benne?! Nem szólt... nem szólt semmit a szüleiről, nem tudtam, én... Charlotte nem engedte volna, hogy belekeveredjek ebbe. Ő tudta volna. Ő mindent tudott... rábíztam volna az életemet is, de ő már messze járt, nagyon-nagyon messze.
Reszketett a kezem, ahogy előkaptam, vörösberkenye pálcámat pedig magam elé szegeztem. Tudtam, hogy nem lenne merszem átkozni... de felsorakoztattam fejemben minden egyes rontást és védőbűbájt, amit csak ismertem.
- Ne gyere közelebb... - suttogtam, de a hangom olyan vékony volt, talán el se jutott tisztán Jayig. A tekintetemet is elkaptam felőle... képtelen voltam tovább figyelni őt. A szívembe fájdalmasan mart bele a tekintete... és most ezt nem hagyhattam. Vissza kellett jutnom a kastélyba... ezt ismételtem magamban, amígnem végre mély levegőt vettem, és megpördülve futni kezdtem a fák között. Nem tudtam pontosan, merre megyek... a falu gyér fényeit kerestem tekintetemmel, mert onnan eljutni az iskoláig már nem volt nehéz. Közben pedig a szívem rémülten dobolt a mellkasomban, hogy minden egyes lépésnél úgy éreztem, most biztosan kiszakad. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet
|
Dátum: 2020. 11. 25. - 21:14:40
|
Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress
how difficult it is to be simple. - Vincent Van Gogh Rossz volt visszagondolni a fesztiválra. Mintha az utóbbi években az égiek összeesküdtek volna... kezdődött Charlotte halálával, és onnan mintha minden csak lentebb lent volna. Jöttek ezek az őrültségek a varázsvilágban, egy kis részem pedig önző módon azt kívánta, bár itt lenne Char, hogy segítsen nekem... mert egyedül annyira nehéz volt ezekkel a dolgokkal megbirkózni.
- Igazság szerint nemrég távolítottam el pár ugyanilyen heget egy páciensemről... Elég makacs hegek voltak... - magyarázta a férfi, mire kicsit aggódva haraptam bele alsó ajkamba. Reménykedtem benne, hogy az én hegeim egy fokkal kevésbé lesznek ragaszkodóak... nem kellett még több emléke a rossz dolgoknak, elég volt, ha csak a fejemben léteznek. Sőt, még sok is. Mindenesetre Mr. Willbutch tényleg nagyon kedves volt, igazából nem sejtettem, hogy emlékezni fog az arcomra. Apuval épp csak a szemünk színében hasonlítottunk, egyébként sokkal inkább anya vonásait örököltem... na, leszámítva a varázsló vért. Az határozottan apáé.
- Aurora, kérem melegítse fel a hegtisztító főzetet, amit a múltkor elkészítettem. - Erre aztán kicsit izgulni kezdtem... nem voltak túlzottan biztatóak ezek a bájitalok, legyünk őszinték. Én csodáltam a medimágia művészetét, de a Bájitaltan a Roxfortban is egy elég félelmetes dolog volt.
- Köszönöm - vetettem halovány kis mosolyt az asszisztens felé, ahogy letett elém kék poharat, aztán bizonytalan pillantással néztem a barna löttyre.
- Hajtsa fel, kérem! Elég keserű íze van, viszont nagyon hatásos! Ez segíti elő, hogy a Valetudo varázslattal hatékonyan el tudjam tüntetni a hegeit... Mivel sötét átok idézte elő őket, sajnos a varázsige nem elég a főzet nélkül. - Egyből bólintottam, hiszen nem akartam elkezdeni akadékoskodni, de azért haboztam egy pillanatot, mielőtt beleittam volna. A számhoz emeltem, de végül inkább visszafogtam az ingert, hogy megszagoljam... egyszerűen csak nyeltem egyet, és amilyen gyorsan lehet, lehajtottam. Merlinre... nem is akartam inkább példákat találni az ízére, csak megborzongtam, az kézfejem pedig szinte egyből bizseregni kezdett, furcsán, de nem feltétlen kellemetlenül.
- Tudom, elég borzalmas... nyugodtan igyon a szörpből, az majd segít - mondta Mr. Willbutch együttérzően, mire kurtán biccentettem is, én kortyoltam párat a málnaszörpből. Ez szerencsére hamar elnyomta az előbbi borzadály ízét... Hálás pillantást vetettem a férfi felé, és fészkelődtem egy kicsit a székben.
- Igen, tényleg jobb... - sóhajtottam halkan, és letettem a szörppel teli poharat is vissza az asztalra. Csak utána lestem újra a kezem felé, amely mintha egyre jobban zsibbadni kezdett volna, hogy mit fog vele csinálni a medimágus.
- Jobb már? - Felmosolyogtam Mr. Willbutchra a kérdésre, és halványan bólintottam is mellé, bár a bájital utóízét még éreztem kicsit a nyelvemen, de a szörp nagyban elnyomta azt.
- Persze, köszönöm! Szóval... innen már csak egy kis idő és meg is vagyunk, ugye? -érdeklődtem, főképp azért, mert tényleg nem akartam nagyon feltartani az itt várakozókat... Ha a férfi elkezdte a kezelést a varázslattal, akkor viszont odébb sandítottam, mert azért ezeknek a dolgoknak a látványát nem nagyon bírta a gyenge gyomrom... egyből kirázott a hideg és úgy éreztem, elgyengülnek a végtagjaim.
- És... magának milyen napja volt? - kérdeztem hirtelen felindulásból, csak hogy eltereljem a figyelmemet a kezemről. - Mármint eddig, persze. Gondolom nagyon izgalmas. - Nem is tudom, mit beszéltem, a bájitaltól kicsit mintha megszédültem volna... de bármi, minthogy a kezemre kelljen figyelni. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Roxmorts / Re: A falu melletti hegyek
|
Dátum: 2020. 11. 11. - 21:10:58
|
Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress
her aura was a warm chaos - Már egy egész vitrint be lehetne rendezni a Dubledore-os képekkel. Igazán lehetne bennük valami érdekesebb varázsló vagy boszorkány is. Olyan, ami nincsen meg ötvenszer. Gyerekként mit meg nem adtam volna egy Nicolas Flameles kártyáért. Tök ritka volt.
Mosolyt csalt az arcomra az, hogy Jay beszélt és beszélt. Szorosabban húzódtam oda mellé oldalról, és belélegezve az illatát, kiélveztem azt ahogy megnyílik és belecsöppenünk kettőnk különleges, apró kis világába. Nem volt senki más körülöttünk, csak mi ketten és a kellemes csend, ami uralkodott mindenfele amerre jártunk... és persze izgultam, mint mindig, hogy mindjárt ránk akad egy auror aki majd aztán jól leszid bennünket, de mintha ma este elkerült volna mindenféle szerencsétlenség. Ettől pedig csak még jobban mosolyogtam.
- Nekem anyukám fél a csokibébáktól... bár nem mondom, elég kellemetlen, amikor összeugrálják a házat - kuncogtam fel röviden, ahogy kissé szorosabban fontam karjai köré az enyémet, arcomat egészen belenyomva a vállába. Néha elbizonytalanodtam, vajon őt zavarja-e a folytonos bújásom, az, hogy mindig közel szerettem volna lenni hozzá... ugyanakkor abban is elég biztos voltam, hogy benne is egyre több meleg rész van, a jeges külső alatt, amelyet mindenki felé mutogatott. Valahol ezt nem is bántam igazán... élveztem azt, hogy velem olyan, amilyen, különlegesnek éreztem magam tőle. - Apa egy időben sokszor hozott haza nekem varázsédességeket. Anyát teljesen kiakasztotta.
Aztán egy idő után nem ő, hanem Charlotte volt az, aki direkt szerette ezzel idegesíteni anyut. De ezt végül nem említettem meg... Inkább csak gyönyörködni kezdtem a tájban, ahogy szép lassan kiértünk a kastélyból. A minket körbevevő fák és cserjék elkezdtek sűrűsödni, ahogy mi csak egymásba merülve, jelentéktelen dolgokról beszélgetve sétáltunk egyre távolabb az iskola falaitól. De valamiért most még ez sem zavart... igazából nem gondoltam, hogy lesz valaha még egy olyan ember, aki mellett ennyire biztonságban érzem majd magam. Olyan lehetetlennek tűnt... és mégis itt volt.
Aztán hirtelen a semmiből előszökkent valami macskaszerűség, én pedig majdnem meghaltam. Úgy értem, tényleg... a szívem még akkor is a torkomban dobogott, amikor Jay már nyugtatni próbált, ahogy pedig zaklatottan fellestem rá, láttam, hogy ő bezzeg meg se rezzent. Hát persze, hogy nem... csak én vagyok ilyen ijedős...
- Bocsi, talán valami világosságot illett volna idevarázsolnom - mondta, én pedig kifújtam a levegőt, hogy megnyugtassam magam. Csak egy macska, csak egy macska!
- Szerintem akkor is megijedtem volna... - ingattam meg a fejemet egy apró kis nevetést is hallatva mellé, csak hogy jelezzem neki, szerintem is szánalmas vagyok, de aztán újabb mocorgás támadt, amire összerezzentem. Egyből Jay arcára lestem egy kis megnyugtatásért... de ezt most nem találtam. A rajta átfutó feszült pillantás pedig csak még idegesebbé tett.
- Mi az? - suttogtam oda neki, de a válasz talán nem is tőle, hanem már a hátam mögül érkezett.
- Na hát szabad ilyen késő este itt bóklászni a sötétben? - A mély hang éle végigborzongott a hátamon, és beharaptam az alsó ajkamat, ahogy lassan hátrapillantottam. Két magas, sötét alak állt nem messze tőlünk, de egyelőre mindkettejük arcát csuklya borította... ami határozottan nem volt megnyugtató. Aztán az alak, akit nőnek sejttettem, lassan felemelte a kezét és lelökte a vonásait fedő lepelt, erre pedig összerándult a gyomrom. Mi a... nem... ez nem lehet... ugye?
- Mit kerestek itt? - nyeltem egyet, hallva Jay hangjában a feszültséget, és nem mozdultam. Nem húzódtam hozzá közelebb vagy távolabb... Csak az apját figyeltem, akinek vonásai szinte tökéletesen tükrözték Jay arcát, leszámítva persze az arcszőrzetet. Ezek a szemek azonban sokkal hidegebbek voltak, sokkal élesebbek.
- Meg akartunk látogatni, hogy hogy is mennek a dolgok. A rendes szülőket érdekli, hogy van a gyerekük, nem igaz, drágám? - Óvatosan pillantottam fel Jayre, hátha leolvasom róla, hogy tudja-e, mit kéne most tennünk vagy mondanunk... de nem találtam semmit. Engem pedig kezdett túlságosan megbénítani az aggodalom és a félelem.
- Úgy látom nem fogalmaztam világosan a tavasszal.
Tavasszal? Zavart pillantást vetettem a fiúra, akkor azonban a nő - az anyja, biztos voltam benne, hogy ő az anyja - közelebb lépett, nekem meg ettől megrándult a gyomrom. Egy kicsit reflexből hátráltam, de erre ő csak egy furcsa, keserű kis mosolyra húzta a száját.
- A szőke azért jobb falat volt, nem gondolod, Mike? - kérdezte negédesen, mire végigfutott rajtam a hideg újra, és ahogy még közelebb húzódott, én úgy léptem ismét hátra. Erre pedig egyenesen felnevetett. - Ne félj, angyalkám, nem foglak megharapni! Rose a neved, igaz?
Nyeltem egy kicsit, ahogy Jay felé pillantottam, és úgy döntöttem, nem válaszolok. Merlinre... miért tudja egyáltalán a nevemet? |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet
|
Dátum: 2020. 10. 22. - 14:36:56
|
Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress
how difficult it is to be simple. - Vincent Van Gogh Halovány kis mosoly bujt meg ajkam szegletében, ahogy apára gondoltam. Nem is tudom... talán csak azért, mert tőle örököltem a boszorkányságot, talán más volt az oka, de valami különös kapcsolat mindenképpen összekötött minket. Persze... az elmúlt egy év nem volt könnyű. Egyikünknek sem, és akármennyire is nem akartam, éreztem, ahogy tőle is egyre jobban eltávolodok, pont úgy, ahogy mindenki mástól is. Jay volt jelenleg az a... a bizonyos ember az életemben. Ő valamennyire felvehette Charlotte helyét, dehát még ő sem... ő sem volt elég.
Nyeltem egyet, hogy eltüntessem ezeket a gondolatokat, és felmosolyogtam Mr. Willbutchra.
- Nem tart fel, ne aggódjon! Pár perc alatt rendbe hozom, kérem kövessen – szólalt meg a férfi, mire egyből átszaladt rajtam a meglepettség.
- Ó, nem, én nem... - kezdtem volna máris, gondolkodás nélkül, de a medimágus már el is indult a rendelője felé, én pedig, hogy ne maradjak én nagyon, utána. Persze az arcomra kúszott egy kis pír, ahogy észrevettem azokat a csúnya pillantásokat, amelyeket a többi várakozó pácienstől kaptunk... neem, én nagyon szívesen megvártam volna a soromat, csak hogy elkerüljek mindenféle kellemetlenséget, de addigra már bent is voltunk a furcsa illatú, zöldes szobában. Körbenéztem, aztán az ajkamat harapdálva visszanéztem Mr. Willbutchra, ahogy már nem az asszisztensével beszélt.
- Köszönöm, nagyon kedves... de szívesen kivártam volna a soromat, nem sok idő... - magyaráztam kissé zavartan hebegve... merthát mikor nem voltam zavarban?
- Nos, Rose, ha hívhatom így, kérem üljön le erre a székre. - Óvatosan felmásztam a székre, majd pedig odanyújtottam neki a kezemet, közben azért izgulva egy kicsit... reméltem, hogy nem fog fájni, akármi is történik. A kézfejemen virító lilás foltok és hegek valószínűvel maguktól is elmúltak volna egy kis idő múlva, hiába voltak most eléggé csúnyák... szerencsére már nem fájtak annyira, mint az első napokban.
– Néhány egyszerű varázslat, és nyoma sem lesz a hegeknek, de kérem előtte mesélje el, hol és hogyan szerezte őket – érdeklődött a medimágus, mire bólintottam egyet, de aztán haboztam egy egészen picikét, mielőtt kinyitottam volna a számat.
- Hát... biztos hallott arról a Csillagleső Fesztiválról augusztus elején, hát... szóval ott. - Kicsit lehalkítottam a hangomat. - Igazából nem emlékszem rá pontosan, mi történt... Amikor... magamhoz tértem, ez már ott volt. - Ha közben a férfi elkezdte a bűbájokat a kézfejemen, akkor érdeklődve figyeltem. A medimágia is vonzott egy kicsit... de kételkedtem benne, hogy képes lennék olyan nyugodt és határozott lenni helyzetben, amilyennek egy medimágusnak lennie kell. A rajzolás, az építészet, az alkotás... ez volt az én utam. - Az ottani medimágusok megpróbálták ellátni, meg minden, dee... hát, mindjárt kezdődik a Roxfort, tudja, milyen ez... - Halkan felnevettem, hogy enyhítsem kicsit az előző szavaimat, de azt inkább nem tettem hozzá, hogy milyen ciki lenne már foltos kézzel kezdeni a tanévet. Ígyis... annyi volt még mindig a megbámuló, illetlen pillantás... nehezen tudtam kezelni ezeket. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Roxmorts / Re: A falu melletti hegyek
|
Dátum: 2020. 10. 13. - 20:51:24
|
Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress
her aura was a warm chaos Ahogy felbukkant Jay, a rideg folyosó sem tűnt hirtelen olyan hűvösnek. Összébb húztam magamon a kabátomat a pulcsim előtt, ahogy az ablakok közt átsuhant a szél, és bár kicsit még borzongtam, már nem is figyeltem erre igazán... csak arra, ahogy Jay egyre közelebb ért, én pedig végre odafészkelődhettem a mellkasához, belesimulva a finom ölelésébe. Mélyen szívtam be az illatát, mintha olyan régen éreztem volna utoljára... dehát már az órák is szinte elviselhetetlennek tűntek nélküle. Ez volt az én bajom... az egyik. Olyan hamar kötődtem, és azokat a szoros szálakat aztán képtelen voltam lazítani... ez történt most is, ez történt mindig. És persze arra nem is akartam gondolni, hogy ez az utolsó évem, hogy mi lesz jövőre... egyszerűbb volt nem gondolni ezekre a dolgokra. A gondolat, hogy egyszer az ő hiánya is annyira fájjon, mint a Charlotte-é, nagyon megrémisztett.
- Tök jól vagyok, végül is elcsentem egy másodikos csokibákáját. Dumbledore volt benne - mesélte Jay, mire kissé rosszallóan pislantottam fel rá. Mhm, hmm... - Na jó, vicceltem. Eltelt. Nem robbantottam fel senkit Bájitaltanon - tette aztán hozzá, amire egyből elmosolyodtam, és belekaroltam. Jól esett még közelebb fészkelődni a hidegben, amely a kabátom alá is bekúszott azért. - Éste hogy vagy? Hány ötös kaptál ma?
Halkan elkuncogva megrántottam a vállamat, a karjának biccentve közben a fejemet. Igyekeztem nagyon halk maradni, nehogy feltűnjünk egy közeli aurornak vagy prefektusnak... bár mindkettőnkön ott lógott a jelvény.
- Nem sokat, sajnos... kezdenek elvonási tüneteim lenni - feleltem. - Viszont én kaptam egy csokibékát otthonról apa egyik levelében, ha gondolod, kinyithatjuk majd együtt... hátha ebben is Dumbledore lesz.
Csak ekkor figyeltem fel arra, hogy merre is megyünk. A hideg erőteljesebben csapott meg, ahogy kiléptünk az udvarra, én pedig akaratlanul is elbizonytalanodva lestem körbe. Persze régen sokszor kilógtunk Charlotte-tal esténként... de az tényleg régen volt. Mintha már az emlékek csak képzelt árnyak lettek volna... de ahogy a fák sötétzöld árnyékait figyeltem, egy kicsit megborzongtam. Zavartam lestem fel Jay arcára, és már nyitottam is a számat hebegni egy sort, de aztán becsuktam... csak tátogni tudtam, mert nem tudtam, mit mondjak. Nem akartam ünneprontó lenni, mutatni, mennyire nem vagyok bátor... de ez voltam én. Még egy kis szabályszegéstől is a gyomorgörcs kerülgetett.
- Jaja, én most csak neked, csak itt, prefektusi jogomnál fogva engedélyezem neked a kijárást - közölte Jay az aggodalmaimra, aztán már húzni is kezdett, hogy én csak sietősen szedtem a lábamat mellette. Jaj, jaj... hát nem tudom, nem voltam én ebben olyan biztos.
- Ahaaa... Oké, oké... bízok benned - makogtam, de a lelki szemeim előtt igazából már láttam, ahogy az igazgatóiban ülünk néhány auror társaságában... Éreztem a késztetést, hogy megkérdezzem, meddig leszünk idekint, de szerencsére az utolsó pillanatba visszafogtam magamat, és a számba haraptam. Jajj, szedd már össze magad!
Az ösvényt körbevonták mindenféle hangok. Furcsa, ismeretlen hangok... amiktől kirázott a hideg, és csak közelebb bújtam Jayhez, reménykedve hogy nem ugrik elő semmilyen lény a bokrok közül. Ez az út napközben valahogy sokkal barátságosabb és kedvesebb volt.
- Elhoztam a gépemet is. Úgysincsen még éjjeli szelfink - suttogta felém Jay, hangjának finom élétől pedig kicsikét megnyugodtam. Egy egészen picikét... Mert aztán utána riadtan pillantottam körbe, hiába tisztult ki körülöttünk a táj.
- Gyönyörű... - suttogtam, ahogy végre észrevettem a csillagokat. Kicsivel mögötte álltam meg, és amíg ő megcsinálta a képet, újra körbepillantottam. Faleveleket lengetett át a szellő nem messze, a földre pillantva pedig mindenfelé kis gömbök hevertek... Gesztenyék. Igazán ősz volt már, a növények is ezt mutatták. Fellestem újra Jayre, ahogy odaadta a képet, ám ahogy szóra nyitottam a számat, hirtelen az egyik sövény alól egy apró, sötét folt ugrott kis ugrott ki, és áthasított nem sokkal előttünk a pázsiton, hogy ajkaim közül csak egy sikkantás bukott ki, még az ujjaim közül is kihullt valamerre a fénykép. Kellett egy pillanat, hogy a szívem ritmusa rendeződjön, pedig addigra már realizáltam azt is, hogy ez nem valami szörny volt... csak egy elkóborolt cica.
- Merlinre... - krákogtam. - Majdnem szívinfarktust kaptam...
Halkan felnevettem saját magam rémületén, majd a fénykép után kezdtem kutatni tekintetemmel a sötét avarban, de ekkor újabb zörgést hallottam... pont onnan, ahonnan az előbb a macska ugrott ki. És ez olyan hangos volt, hogy nem lehetett a szél... de egy újabb kisállat sem. |
|
|
|
|
13
|
Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet
|
Dátum: 2020. 10. 04. - 18:32:19
|
Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress
how difficult it is to be simple. - Vincent Van Gogh Nagyon szerettem volna már inkább otthon lenni, kiélvezni ezeket az utolsó napokat a nyárból. Visszamenni a Roxfortba, hát... nem is tudom, mit éreztem. Ez volt az utolsó évem, és bár egészen tiszta kép volt a fejemben a jövőt illetően, mégis... kissé azért megrémített a dolog. Tudtam, hogy az utolsó évemben nem lesz mellettem Charlotte. De hogy az azelőttiben sem? Nem, arra nem voltam felkészülve.
Szerettem volna azt mondani, hogy már sokkal könnyebb volt, de még egy egész év elteltével sem volt az, nem... nem tudtam, mikor lesz az. Tényleg nem.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy már csak egy érkező alakra kaptam fel a fejemet, és már csak akkor, amikor annyira közel volt, hogy éppen volt lehetőségem arrébb lépni, elkerülve ezzel azt, hogy összeütközzünk. Véletlen sem szerettem volna nekimenni egy medimágusnak... ők olyan fontos emberek voltak, tiszteletteljesek és okosak, hát magamat ismerve nem éltem volna túl a cikifaktorát annak, ha felborogatom valamelyiküket. Vagy... vagy inkább ha engem borogatnak fel, nem voltam elég nagy az ellenkezőjéhez. Néha még a szél is majdnem elvitt, igazából.
Felpillantva aztán ismerős tekintet fogadott, hogy hallattam is egy kis "Ó!" hangot. Ő volt a medimágus, aki sokszor kezelte apámat.
- Elnézést. - Az ő tekintetét viszonozva kissé, zavart kis mosollyal pillantottam fel rá, és közben megérintettem ujjaimmal a könyökömet, hogy lefoglaljam valamivel a kezeimet.
– Á, kegyedet már ismerem… - folytatta a férfi, mire kissé szélesebb lett a mosolyom. Szóval ő is felismert, nem csak én őt. Pedig biztosan nagyon sok betege volt. Köszönésre nyitottam a számat, de aztán rájöttem, hogy azt már megtettem egyszer, így gyorsan be is csuktam számat egy kis pírral együtt, ami reméltem, nem volt feltűnő. Utáltam, hogy mindenért elpirulok.
- Az édesapját kezeltem, igaz? – érdeklődött, én pedig bólogatni kezdtem.
- Igen, pontosan... Már emlegette is, hogy nemsokára be kell ugrania megint önhöz, pedig mostmár tényleg igazi sörénye van - nevettem fel halkan. Persze, kopaszodott egy kicsit... dehát apa így volt önmaga, a saját szeretnivaló énje. Megdúsult hajkoronával kicsit olyan volt, mint egy nagyranőtt tinédzser... de akárhányszor is nevettük ki emiatt anyával és Charlotte-tal, őt ez nem zavarta különösebben.
- Tehetek valamit magáért? - kérdezte aztán a férfi, aki persze biztos épp sietett valamelyik pácienséhez, én pedig nem is akartam feltartani... Megráztam a fejemet, ahogy kicsit hátrébb is léptem.
- Ó, nem, köszönöm, igazából csak egy kis sérülés miatt vagyok itt... - Felmutattam a kézfejemet, amelyen felsejlettek a fesztivál kisebb-nagyobb hegei és foltjai. - Semmi súlyos, csak hát mégse szeretnék így visszamenni az iskolába... nem is tartom fel, biztosan nagyon sok dolga van! |
|
|
|
|
14
|
Múlt / Roxmorts / Re: A falu melletti hegyek
|
Dátum: 2020. 09. 26. - 19:41:54
|
Jayce Hansel
2001. szeptember 15.
dress
her aura was a warm chaos Izgatottan verdesett a szívem, miközben a könyvet visszacsúsztattam a polcon a helyére, a többi közé, és hallgattam, ahogy az utolsó háztársaim is eltűnnek a hálókörlet felé. Én még lent bóklásztam a klubhelyiségben... ami persze nem volt túlzottan meglepő. Már megszokhatták, hogy sokáig lent tanulok. Na meg, valószínűleg amúgy sem tűnt volna fel senkinek, ha nem könyvvel ülök lent a kanapén, egyszerűen csak bámulom a tüzet... én még is úgy éreztem, hogy mindenki pontosan tudja, mire készülök. Kilógni. Úgy van... Merlinre!
Még a gondolatra is megborzongtam, és újra visszalestem a háló/körletek felé vezető folyosó irányába. Nem volt ebben semmi olyan... csak el akartunk tölteni egy kis időt Jayjel kettesben, és amúgy is prefektusok voltunk mind a ketten, így hát éjszaka is kimehettünk a folyosókra... nem volt ebben semmi illegális. Ugye? Hiszen ott a jelvényünk. Meg minden! Igazából abban sem voltam biztos, hogy hová megyünk... csak izgatottan vártam, hogy Jay megjelenjen. Annyit mondott nekem, hogy hozzak magammal kabátot, és hát ez azért nem volt túl sok információ.
Igazából izgultam egy kicsit. Mármint... persze, persze, én mindig izgulok, mindenen. De hogy az aurorok belepték az iskolát, hát... nem is tudom. Tavaly is meghalt valaki, egy hollóhátas lány... és ez azért elég erőteljes félelemmel töltött el. A Csillagleső fesztivál pedig csak tetézte ezt az egészet. Adott persze egy kis biztonságérzetet, hogy ott vannak az aurorok és figyelnek ránk, de közben féltem is tőlük valamennyire. Reméltem, hogy este azért ők is visszahúzódnak a szobájukba, és maximum csak néhányan maradnak a folyosókon. Valami olyan helyen, amelyet könnyedén el lehet kerülni...
Rosie, mikor lettél ilyen lázadó? Charlotte most biztosan büszke lenne... épp élvezné az akadémiát, de igen, nagyon büszke lenne.
Halk kis sóhajjal hátralestem, és ha tényleg nem láttam senkit, akkor megragadtam a kabátomat, és ahogy belebújtam, kisurrantam a klubhelység ajtaján. A folyosón persze jóval hidegebb volt, mint odabent, éreztem az arcomon az egyik ablak felől belengő hűvös szellőt. Szerencsére nem kellett sokat várakoznom, Jay alakja ugyanis hamar kirajzolódott a folyosó végén.
- Szia, Rosie - súgta, ahogy közelebb ért. Mosoly gördült a számra, miközben olyan közel lépett, hogy illata az orromba szállt, nemsoká pedig finom érintését is megéreztem ajkaimon. - Lépjünk le innen, mielőtt idepofátlankodik egy gyépés auror.
Egyetértve bólogattam, és kezéért nyúltam, hogy összefűzzem ujjainkat. Jó volt végre megint kettesben, nem a többiek hangját hallgatva körülöttünk. Szorosan az oldalához simulva követtem, annyira beletemetkezve az illatába, hogy nem is figyeltem igazán, merre megyünk.
- Hogy vagy? Jó napod volt? - kérdezgettem, kíváncsian várva a válaszát, ahogy fellestem az arcára oldalról. - Óóó, és milyen érzés prefektusnak lenni? Annyira... illik hozzád.
Halkan felkuncogtam, merthát egy kicsit mégiscsak nevetséges volt a dolog... Jay és a prefektusság... két teljesen különböző világ volt.
Csak akkor néztem fel, amikor megálltunk valamerre, de nem sokat nézelődtem, csak amíg Jay a nyakam köré tekerte a zöld és ezüst színekben játszó, puha sálját. Felmosolyogtam rá.
- Jól áll neked a házam színe. - Lehunytam a szememet, ahogy a szája homlokomat érintette. - Mit szólnál egy kis éjszakai kiránduláshoz, Rose?
Újra fellestem rá, az ajkaim meglepetten nyíltak el.
- Kirándulás? Hát... - kissé idegeskedve pillantottam körbe, hátha kiszúrok valamerre egy aurort keringeni. - Nem is tudom... szabad olyat? Mármint... - Persze, egyértelmű volt, hogy nem... nem is az a lényege, Rose!, szóltam magamra, de nem folytattam, csak nagy szemekkel visszapislogtam Jay arcára. |
|
|
|
|
15
|
Múlt / Szent Mungó Varázsnyavalya és Ragálykúráló Ispotály / Re: Plaszti-medimágiai osztály - Hetedik emelet
|
Dátum: 2020. 09. 22. - 17:59:34
|
Mr. Willbutch
2001. augusztus 29.
dress
how difficult it is to be simple. - Vincent Van Gogh Idegesen tördeltem az ujjaimat, a térdeimet bámultam és mocorogtam a kényelmetlen széken a folyosón. Minden olyan fehér volt és steril... Már-már izgultam azon, hogy a cipőm talpával összekoszolom a padlót, olyan makulátlanul fénylett.
Nem igazán szerettem a Mungót... A betegségekre és tragédiákra emlékeztetett, még akkor is, ha ez a hely egyszerre jelentette a gyógyulást és a születést is. Izgultam... pedig ez csak egy csúnya kis horzsolás volt, és semmi más.
Lesandítottam a sebre a kézfejemen, rácsúszott az ujjaimra és egy kicsit egészen a csuklómra is. A Csillagleső fesztiválon szedtem össze, magam sem tudom igazán, hogy hogy... Amikor magamhoz tértem a sátorban, már az egyik medimágus kezelgette. Persze már nem fájt szerencsére, de a látványa túlságosan is zavart, pláne, ha belegondoltam, hogy pár nap múlva kezdődik a tanév... na meg azt sem szerettem volna, hogy Jay meglássa. Nem akartam, hogy aggódjon, mert ez aztán igazán semmiség volt. Egy csúnya semmiség.
A fehér ajtókat figyeltem, és közben végighúztam fogaimat az alsó ajkamon. Jártam már itt, pont ezen az emeleten, talán már ebben a székben is szorongtam. Apa néhány havonta eljött hajbeültetésre, amíg pedig kisebb voltam, általában jöttem vele, sőt... olykor még Charlotte is velünk tartott. Egyszerű, gyors művelet volt, de mi persze nagyon jót szórakoztunk a furcsa medimágusi cuccok között. Aztán az idő telt, és telt, és amikor legutóbb apa megkért, én nemet mondtam. Nem is tudom... nem akartam egy újabb helyen Charlotte árnyékát kergetni. A mai nap más volt, más, hiszen saját magam miatt voltam itt, de mégis... Már több, mint egy éve, és még mindig nem szoktam hozzá a magányhoz. Pedig lassacskán kénytelen leszek. Hiszen teljesen egyedül maradtam ebben a hatalmas világban Charlotte nélkül... Ez pedig megijesztett.
Halk kis sóhajt engedtem ki az ajkaim közül, ahogy az ajtók még mindig nem mozdultak. Nem volt időpontom, meg semmi, de azért abban reménykedtem, ezt a egyszerű kis dolgot hamar lezavarhatjuk, aztán mehetek... nem is tudom, hogy hova. Haza? Valószínűleg, valamiért egyedül nem hangzott olyan jól körbejárni a környéket.
Izgalmam már kezdett átcsapni erős unalomba, amikor a szemem sarkából észrevettem egy alakot. Csak kíváncsiságból fordítottam arrafelé a fejemet, a közeledő medimágusban viszont hirtelen felismertem apám orvosát. Óó! De várjunk, mi is a neve? Látszott, hogy már jó ideje nem jártam erre... De azért ennyire a névmemóriám nem hagyhatott cserben, ugye?
- Jó napot! - köszöntem oda valami furcsa reflexből egy kedves kis mosollyal, hiszen na... mégiscsak ismertem, meg minden, a névtáblája felé sandítva pedig végre a neve is beugrott. Cherub Willbutch! Tudtam, tudtam én, hogy valami ilyesmi... Már nyitottam a számat, hogy illedelmesen megkérdezzem a férfitól, hogy van, de... aztán hirtelen elfogott a zavar, hogy mi van, ha ő nem is tudja, ki vagyok? Mármint, egy medimágusnak rengeteg páciense lehet egy nap. És hasonlóan sok visszajáró betege... |
|
|
|
|