Egészen hihetetlen... Úgy tűnik lehetetlen, De mégis valós. A fáradt hajós Lomha vitorlása Végre jó szelet kapott, S bár eddig jó irányba, De viharos utakon tartott, Most kellemes vizeken halad tovább.
Gyötört arcát lágyan simogatják a napsugarak, Útját nem kereztezik zord fellegek. Lágy szellő fújdogálja kócos haját, Útján kísérik őt a szelíd delfinek.
A végtelen vizen csendesen ring a kis hajó. Nincs már itt a vadul csattogó, Mindig csak bajt hozó vihar. Elvonult. S minden veszély tovaszállt vele. Nem fúj többet itt a szele.
Halk csobbanásokkal muzsikál a víz, Dobol a hajó oldalán. Halk zenéje ringatja álomba A tenger vándorát. Ő elszunnyad, Testét nyugalom járja át. S bár messze még a part, Megtalálja majd otthonát. /Eevee 2019.szept./
Hayleynek nem volt újdonság, hogy kínos szituációba keveredett, ugyanis ez gyakran megtörtént, ha a fejébe vett valamit, de valahogy mégsem tudta helyén kezelni ezeket a helyzeteket. Talán nem kellett volna kapnia az alkalmon, és rögvest belerángatni a dolgába az első embert akibe belebotlott az utcán. Egyszer a túlfűtött lelkesedése juttatja majd olyan helyzetbe, ahonnan nem lesz kiút. Bizonyos varázslókkal és boszorkányokkal szemben pedig végképp nem lenne jó adósságba keveredni. A tény viszont, hogy ez most nem az a helyzet, eléggé megnyugtatta. - Hmm, hát gondolom a Hay nem lenne valami szerencsés. Szerintem most nem leszek kreatív, és maradsz Lee. Az amúgy is klasszul hangzik. - monda Avery, mire Hayley egy egyetértő bólintással reagált. Ahogy magyarázta még korántsem összeszedett ötletét, Avery arca egyre inkább bizalmatlanságot tükrözővé vált. Nem is csodálkozott ezen, hiszen még egynéhány részlet az ő fejében is kidolgozatlanul, kérdőjelként lebegett. De hát pont ezért kellettek a könyvek is, hogy ezekre megtalálhassa a megoldást és végre egy letisztult tervvel, teljesen felkészülve ugorjon bele ebbe a kalandba. Most azonban még a kutatás fázisának kellős közepében járt, és legalább annyi dolog okozott benne kétséget, ahány kérdés most Ave fejében is felmerült. - Oké... Biztos vagy te ebben? Úgy értem, ha ez az egész létezik is, az a szellemizé biztosan nem azért van ott, hogy nem is tudom... Elvigyük ezt a varázscuccot?! Nem tudom, te hogy vagy vele, de engem nem vonz a lopkodás... És amúgy ezt hogy akartad megvalósítani a pálcád nélkül? Csak kérdezem. Ez utóbbi kérdés foglalkoztatta Hayleyt a leginkább... "A fenébe is, hogy még mindig nem vagyok tizenhét!" mordult fel magában, majd elgondolkodott. "De ez mikor állított meg engem?""Jézusom, milyen őrültnek tűnhetek most..." Járt folyton az eszében, ahogy a beszélgetés haladt előrébb. Alapjáraton véve ő maga sem volt egy enyves kezű típus, ez a kincs azonban kifejezetten érdekelte. Ha netalántán egy újabb támadás érné az utcán, legalább nem lenne olyan elveszett, mint legutóbb is volt. Bár tény, hogy akkor éppen az allergiája sem segítette őt a megmenekülésében. Vajon ha egészséges lett volna, akkor másképp alakultak volna a dolgok? - Ööhm... Mondjuk úgy, hogy néhány kérdésben még bizonytalan vagyok. - túrt a hajába zavartan. - Meg ennek az egésznek a létezése is bizonytalan. Az is lehet, hogy csak egy sima kirándulás lesz. - vallotta be magának kénytelen kelletlen az igazságot, amit eddig minden erejével igyekezett elhessegetni, nehogy beárnyékolja a lelkesedését. Egyszerűen élvezte, ha pöröghet valamin, akkor érezte magát igazán jól a bőrében. - Viszont fel kell készülni arra az esetre, ha mégis létezik. Avery reakciója a kérdésére nem igazán lepte meg. Már a lány korábbi reakcióiból is le tudta szűrni, hogy nem igazán fűlik foga az ilyesfajta dolgokhoz. Pont ez a kétség volt az, ami kikívánkoztatta azt a kérdést is belőle. Egyébként sem volt egy magabiztos típus, most viszont az a kicsinyke önbizalma is elszállt, amibe eddig kapaszkodni tudott. És ezt is magának okozta... - Igen, valóban elborult. - fejezte ki egyetértését, miközben a szemüvegét igazgatta. Le kellene törölnie azt a cseppfoltot a lencséről... - És nem is akarlak ebbe belekényszeríteni. Rád bízom, hogy hogyan döntesz. Ellenben annak csak örülni tudok, ha tudsz javasolni valakit, akit érdekelnének a hasonló kalandozások. - mosolygott rá Hayley kedvesen, majd néhány könyvet, kezdve a naplójával, elpakolt az asztalról. Kezdte elveszettnek érezni a dolgot, ami ugyan kicsit kedvét szegte, de nem tántorította el. Addig úgysem fog tudni nyugton maradni, amíg nem tud mindent erről a szellemről és a körülötte keringő legendákról. Az már csak a történet koronája lenne, ha a kaland is sikerrel jár. Zavartan a bögréjéhez nyúlt, és iszogatni kezdte a forrócsokiját. A pohár olyan kellemes meleg volt, hogy mindkét kezét rátapasztotta, hátha életet lehel a cipekedés során átfagyott ujjaiba. Ha le kellett volna írnia egy újabb mondatot a naplójába, egészen biztosan képtelen lett volna rá. Összességében az ital is ízlett neki, és különösen jó érzés volt számára elfogyasztani ebben a hideg időben. Már csak egy dolgot hiányolt, a narancskarikát a tejszínhab tetejéről... Hogy felejthetik el a narancsos forrócsokiból pont a narancsot? - Ahj... Egyszer szerzek már kontaktlencsét, ez a szemüveg folyamatosan megszívat. - mondta félig nevetve, ahogy észrevette, hogy a forrócsokiból szálló gőz szépen lecsapódik a lencséken. - Egyébként volt már hasonló, vagy másféle kalandban részed? - érdeklődött mosolyogva.
Ahogy telt az idő, Hayleynek egyre csak a szülei jártak a fejében, akiket minden szó nélkül hagyott otthon. Azóta már biztosan betegre aggódták magukat, és valószínűleg az öccsét faggatják a hollétéről, aki kérdéseikre aligha tud valamire való választ adni. Egyre csak azon gondolkodott, sarkon forduljon e, és induljon egyenest haza, de akárhogy is nézte a dolgot, nem ez tűnt a helyzet legjobb megoldásának. Egyfelől nem szeretett volna Sophienak további aggodalmakat okozni azzal, hogy ebben az állapotban egyedül hazaindul sötétedés után, noha attól is szorongott már picit, hogy feltartja a lányt és csak plusz terhet okoz neki. Másfelől pedig azt akarta elkerülni, hogy a szüleinek a rosszullét eme kellőképpen látványos állapotában kerüljön a szeme elé. Akkor aztán várhatná a pillanatot, hogy szabadon elmehessen otthonról legközelebb. - Na az tök jó, annyira nincs is messze. Én Blackpoolból jöttem fel. Úgyhogy mielőtt nem kellett volna ide jönni a vonathoz, sose jártam Londonban annyira keszekusza meg misztikus az egész város, sose tudnám megszokni rendesen. De igen mindig amikor ide jövök annyira sok változás van, kész őrület. - oldotta fel hangulatát Sophie barátságos hangja. Hayley nagyon hálás volt neki azért, hogy nem hagyta magára, és hogy ilyen támogató volt vele egész idő alatt. Nem igazán tudta mivel érdemelte ki mindezt, de örült, hogy Sophieval egymásra találtak. - Hidd el, a külváros, ahol élek, egészen más. Olyan kis hangulatos, vidékies. Egyszerűen imádom. Ha lesz kedved, nyugodtan ugorj be valamikor. - mosolygott rá Hayley Sophiera. Most, hogy belegondolt, nem is tudna itt élni a belvárosban. Egyszerűen nem érezné jól magát. Hiányozna neki a már jól megszokott nagy udvar az üvegházzal, a háziállatok, meg úgy amblokk az egész környék, ahol most él. Egy kis lakásban pár nap alatt megenné őt az őrület. - Akkor ebben hasonlítunk! Az ajándékozás mindig olyan izgalmas amúgy... Hát ha nem is sikerült ez a pite váráslás, akkor esetleg csinálhatnál nekik kézzel valamit. Én általában faragok Rose néninek, a gyámomnak egy kiscicát. Minden karácsonykor és a szülinapján, ne tudd meg már mennyi van otthon neki, de valahogy mindig annyira örül neki - tanácsolta Sophie lelkesen. - Nagyszerű ötlet! - csillant fel Hayley szeme azonnal. - Mi a véleményed, szerinted egy nekik írt versnek örülnének? Meg mondjuk rajzolhatnék mellé valamit... - esett Hayley gondolkodóba. Fejben máris a szobájában ült a mindenféle rajzeszközökkel megpakolt íróasztala előtt, és szorgalmasan dolgozott az ajándékon. Eltervezte, hogy ha kell, akár egész éjjel is fenn lesz, akkor is elkészül velük. Csak jusson előbb haza. Most viszont még mindig kint volt London hideg téli utcáin, holtra sápadtan a rosszulléttől, kicsit szidva magát, hogy az allergiagyógyszerei otthon maradtak. - Hát, néha úgy érzem én vagyok az egyedüli ember az iskolában, hogy még mindig nem érzem annyira a szívem csücskének a varázsolgatást, meg inkább nem is szeretem használni a pálcámat se, bár egyre inkább rá leszek szorulva, ha megint olyasmi történik mint Halloweenkor - sóhajtott Sophie. - Nem vagy egyedül. Kezdetekben, annak ellenére, hogy nagyon örültem ennek a képességnek, én is nehezen szoktam meg. Most a nagy részét már-már élvezem is, de mihelyst párbajozni kell - s ennek már a gondolatától felállt Hayley hátán a szőr - ott végem van. - mondta kicsit borzongva. - Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy egy ilyen csodával határos dolgot, amit még most sem teljesen tudok elhinni, hogy létezik, ilyen célra kell felhasználni. És ahogy mondod... Úgy néz ki lassan szükség törvényt bont... - szontyolodott el. Hayley azon szerencsések közé tartozott, akik inkább hírből hallották ezeket a történéseket. Személyesen most találkozott először valószínűsíthetően mágikus szeszély okozta jelenséggel, és nagyon örült, hogy nagyobb baj nélkül megúszta. Igazából ezen a szituáción még nevetni is tudott, bár mostanra kezdte beárnyékolni a gondolatait az az aggasztó eset, amit most Sophie is megemlített. Erre csak rátett egy lapáttal a félhomályból egyre inkább sötétségbe burkolózó London még sötétebb utcarészekkel tarkított labirintusa. Folyton csak a szüleitől hallott, aggodalommal telt mondatok és rémmesék hangzottak a fejében, hogy hogyan estek vele egykorú lányok emberrablók kezére és miféle szörnyűségek eshetnek meg a napnak ebben a szakaszában, amikor már aligha jár ember az utcákon. És ha valami mágikus katasztrófa is rájuk talál... Viszont az utuk úgy néz ki még a gyógyszertárhoz elérve sem érhet a végére. Egy zárva tartó patikából nemigen fog az életmentő tablettákhoz hozzájutni. - Azt hiszem a kórházba kéne mennünk... Ott csak vannak gyógyszerek meg ügyelet meg kedves, barátságos emberek - javasolta Sophie, mire Hayley bólintott egyet. Ahogy elindultak a helyesnek vélt irányba, Hayley egyre csak gyanakvóbb tekintettel méregette a környezetét. Nem tetszett neki valahogy úgy az egész... És ahogy észlelte Sophie is hasonlóan érezte ezt. De legalább már a szédülés elmúlt, és gond nélkül meg tudott állni a saját lábán. A nagy nézelődés közepette vette észre, hogy a kisebb sütidarabkák megfagytak a kabátján, és jó pár már le is potyogott, szépen követhető útvonalat rajzolva az utcára a gyógyszertárig, ahonnan most visszafelé igyekeztek. - Remélem nem ez lesz az utolsó utunk... - mondta ki hangosan Sophie amire ő is éppen gondolt. - Szerinted... Van valaki olyan elvetemült hogy kövessen sütinyomokat? - mutatott le a lábuk elé, felhívva társa figyelmét is friss felfedezésére. A sikátorokból és különféle sötét zugokból kiszűrődő zajok is csak tovább nyugtalanították. "Nem lesz ez így jó..." Súgta egy hang a fejében. Ekkor vette észre, hogy az árnyékban, velük majdnem szemben megcsillant valami. - Te is láttad? - súgta oda alig hallhatóan Sophienak. "Kérlek, mondd, hogy csak a szemem káprázott." Gondolta, s szépen lassan hatalmába kerítette a rettegés." Mégis ki és mit akarhat tőlünk?"
Hayley ez előtt a dolgozat előtt is izgult, mint mindig. Bármennyire is felkészült, nem volt teljesen biztos magában. Szokásához híven az első padsorok egyikébe ült és türelmetlenül várt. Stresszes típus volt világ életében, most is idegesen járt a lába a pad alatt, noha tudta, hogy félni aztán igazán semmi oka. Mégis mindvégig ott motoszkált a fejében a gondolat, hogy mi van, ha éppen most bukik bele egy fontos kérdésbe vagy ne adj isten többe is, és nem tudja a lehető legjobbat kihozni magából. A professzor úr nyugtatása sem tűnt kifejezetten hatékonynak az esetében, sőt, ahogy a tanár megszólalt, csak még inkább rájött a para. Nem számított, hogy az egyik kedvenc tantárgyáról volt szó és egy olyan oktatóról, akit még bírt is, ez akkor is egy dolgozat volt. Ezen semmi nem tudott változtatni. Remegő kézzel fordította meg a lapot, majd néhány pillantással átfutotta a kérdéseket. Ekkor esett csak le a kő a szívéről, hiszen nem nagyon bukkant ismeretlen dolgokra a tesztben. Lelkesen töltögetni kezdte, s bár a szíve még mindig a torkában dobogott kicsit, idegességnek már nyoma sem volt.
Ahogy Hayley rendbe szedte magát és egyre hosszabb ideje volt már odakint, kezdte jobban érezni magát. Az állapota azonban még mindig eléggé messze állt a tökéletestől. A kiütések az arcán a sütimaradékok eltávolításával már tovább nem szaporodtak, viszont nem is halványultak vagy enyhültek, ugyanígy a rosszullét sem nagyon akart elmúlni. Akármelyik pillanatban le tudott volna dőlni a semmi közepére is, hogy ő bizony most inkább alszik egyet, hátha mire majd felébred, minden gondja megoldódik. De össze kellett szednie magát és megoldani a problémáit, és ehhez most adott volt egy lelkiismeretes segítőtárs is, még ha talán ugyanúgy nem volt teljesen biztos a dolgában mint ő. - Hát azt hiszem. Én se vagyok londoni igazából, de már elég jól ismerem itt ezt a környéket, szerintem az utca sarkán van egy gyógyszertár. - Szuper, akkor gyerünk. - tápászkodott fel. Első pillanatra picit elszédült, majd összeszedte magát, és elindult Sophieval együtt. - Én London külvárosában élek, kicsit távolabb innen. Nem túl gyakran látogatok erre a részre, noha elég népszerű. Még a tizenegyedik születésnapom előtt volt, mikor még rendszeresen ide jártunk a barátaimmal. Azóta rengeteget változott az egész. - pillantott körbe a félhomályban úszó Covent Gardenen, majd felfedezve az egy-egy sötét zugot az utcán, amiben akárki és akármi megbújhat, egyre inkább figyelmesen, sőt, kissé paranoiásan kezdte szemlélni a városrész mélyülő sötétjét. Picit tartott tőle, hogy valahol esetleg megtámadják őket vagy ilyesmi, így meg aztán pláne, hogy alig áll a lábán és még csak nem is varázsolhat, mert még csak szűk két hónap múlva lesz tizenhét. - Téged már átjár a karácsonyi hangulat? Én már napok óta mézeskalácsot eszek, és karácsonyi zenéket hallgatok, bár ezt Rose néni cicái nem nagyon szeretik... De Tarzan a macskám már megszokta, gondolom hogy ilyen furi gazdája van. Mondjuk az én macskám is fura - nyitott meg egy új témát diáktársa. - Ooh még szép! Otthon hatalmas karácsonyi sürgés-forgás van. Csak az ajándékokról ne feledkeztem volna el! Totál abban a hitben éltem, hogy már réges-rég megvettem őket. - bosszankodott egy picit Hayley. - Így keveredtem ma is ide. Ooh egek mennyire szétszórtnak tűnhetek most! - kapott a fejéhez, majd nevetni kezdett. - Mintha nem is én lennék. - mondta halkan, miután rájött, hogy nem kellene zajt csapni. Még a végén felkeltik valaki figyelmét, és akkor aztán lesz nagy galiba. - Furi? - pillantott érdeklődően Sophiera. - Szerintem az egyik legaranyosabb ember vagy, akivel valaha is találkoztam! Miért érzed magad furcsának? Némi kis séta után sikerült rábukkanniuk a gyógyszertárra, így Hayley arcára is kiült a megnyugvás. Sophie lelkesen el is indult volna befelé, ellenben az ajtó zárva volt. - Hát... Továbbra sincs kezünkben a megoldás kulcsa. - sóhajtott ő is, majd az égre pillantott. - Pedig még biztosan nincs hat óra... - motyogta, majd a zárt ajtót kezdte vizslatni. "Ünnepi nyitvatartás" - vélte felfedezni az kis táblát, ami az ajtóüvegen csüngött. "Nagyszerű..." - Most mi legyen? Menjünk el a kórházig? Az messzebb van... Kibírod addig?... Hívjak mentőt? - kérdezte Sophie némi rémülettel az hangjában. - Ühümm, szerintem kibírom... Kezdek picit jobban lenni azóta. De még valahogy nem az igazi. - húzta el a száját. Nagyon tehetetlennek érezte magát. De már egyre kevesebbet tüsszögött, ami mindenképpen jó jel volt. Viszont se a sápadtság se a kiütések, sem pedig a legyengültség nem akart eltűnni róla. - És most merre? - nézett körbe ismét kissé tanácstalanul. Egyre hátborzongatóbbá vált az utca képe, már aligha járkáltak emberek az üzletsorok között, ha mégis, vagy hazafelé igyekeztek már, vagy pedig csak valamelyik pubból vagy kávézóból tértek ki egy rövid dohányzás erejéig. Hayley attól kezdett tartani, hogy lassan előkerülnek azok a gyanús alakok, akiktől a szülei eddigi életében olyannyira óvták. Hallott már rémhíreket gyermekrablásokról meg egyebekről és nem akart ilyen helyzetbe keveredni. Megpróbálta előkotorni gyerekkori éveiből származó emlékeit, de azokból csak egy homályos képet kapott hollétéről. Nem sok információ volt ez, de még mindig több mint a semmi. - Huu dereng nekem valami... Ugye arra kell menni? - fordult Sophie felé, majd egy kissé tágasabb, főútszerű utcára mutatott, ami nem sokkal arrébb kanyarodott el onnan, ahol éppen álltak. Még ha nem is az volt a helyes útvonal, barátságosabbnak tűnt arrafelé menni, mint besétálni valamelyik sikátorba. Megnyugtatta az a fényáradat, amivel a lámpák bearanyozták az ott haladó szakaszt.
"Ennyit arról, hogy gyorsan megjárom az ajándékbeszerző utamat." - Futott végig Hayley agyában a gondolat. A legkevésbé sem számított hasonló malőrökre. Úgy tervezte, fél óra és otthon lesz. Bele se mert gondolni, hogy aggódhatnak már érte a szülei azóta, hogy elindult és micsoda faggatáson mehet keresztül az öccse, akinek szintén fogalma sincs erről az egészről. Érdekes karácsony előtti időszakot kevert magának, az biztos. "Na így kell az idilli hangulatot felborítani" - nevetett magában kissé hitetlenül. Pont a karácsonyt elszúrni, no meg egyáltalán az ajándékokról megfeledkezni nem rá valló dolog volt. De hát nincs mit tenni, ez már így alakult. - Lassan olyan leszel, mint a túró rudi csomagolása. - jegyezte meg a lány, látva, hogy az arca egyre pöttyösebb. Hayley már bele sem mert gondolni milyen furán nézhet ki, de ha belenézne most egy tükörbe, valószínűleg jót nevetne magán. Noha társa arcáról nem igazán ezt az érzést olvasta le, már amennyire látta őt. Inkább tűnt aggódónak és tehetetlennek. Hayley már lassan annyira rosszul volt, hogy a dühöngő tömeg sem tűnt fel neki, csak az, hogy alig kap levegőt. Minden erejével próbálta tartani magát, noha legszívesebben már kinyúlt volna a földön, és várta volna a csodát. Erre viszont nem a legmegfelelőbb helyszín volt a pitebolt, pláne a jelenlegi állapotában. - Neked is lesznek olyan ijesztő torzulásaid, mint a mogyoró allergiásoknak szokott lenni? - érdeklődött régi-új ismerőse. - Öhm... - nyögött ki először ennyit, ahogy próbálta leküzdeni a szédülést, ami most elkapta. - Nem tudok róla, hogy lennének... - válaszolt aztán. Bár már nehezére esett felfogni, ami vele és körülötte történik, igyekezett a lány sztorijának minden részletére odafigyelni. Nagyon is érdekelte a dolog és lett is volna kedve elfecsegni róla, de kezdte leteríteni őt a rosszullét. - Ooh. - reagált először csak ennyit. - Ez nagyon durva. Én totál kiborultam volna. Ahogy Hayley a házának szimbólumát megemlítette, a másik lány nyomban felvirult. Olyan öröm ragadta el, hogy rögvest a nyakába vetette magát. A Brent lány egy pillanatra megszeppent, majd olyan lelkesedéssel ölelt vissza, amilyennel diáktársa köszöntötte őt. "Ezaaz, végre nincs szükség titkolózásra!" - hangzott el a gondolataiban ez a számára felettébb megnyugtató felkiáltás. Végre nem kell kerülgetnie a témát, mint macska a forró kását, és ez különösképp boldogította mélyen legbelül. Ha ilyesfajta titkokat kellett megtartania, szinte mindig bajban volt. - Az enyém is a borz! Na meg a kígyó - reagált a lány, mire Hayleyre esett "a másik nyakába borulás" sora. Ha tudott volna, ugrándozott is volna egy kicsit örömében, de ehhez most nem volt energiája. "Uuuh háztááárs!" - lelkendezett minden porcikája, noha alig bírta már mozdítani őket, olyan kellemetlenül érezte magát. Kiérni azonban a friss levegőre hihetetlen felüdülést jelentett, már csak ettől kezdte kicsit jobban érezni magát. Ugyan még tökéletesen nem kapott levegőt, de végre a fojtogató benti levegőtől és a dühös emberek állandó lökdösődésétől megszabadult. Még talán egy kicsit a mellkasa is könnyebb lett. - Na jó, most megkönnyebbültem. - jelentette ki a másik hugrás lány, mire Hayley egyetértően bólogatni kezdett. Miután a szemüvegét rendbe tette, néhány, a piteháborút túlélő zsebkendővel alaposan megtörölgette az arcát, hátha megszabadul az allergén anyagok egy részétől. Ezt a folyamatot még Sophie is megtámogatta egy újabb csomag zsebkendővel. Láthatóan aggódott Hayleyért. - Köszönöm szépen. - mosolygott rá hálásan diáktársára. Amint az arcát megszabadította a pitetörmelékektől, csak még látványosabbá vált milyen sápadt az arca, és mennyi piros pötty borítja a bőrét. Akkora túlnyomó többségbe kerültek a kiütések, hogy ha az ember ránéz, már nemigen mondja meg, hogy szeplős. - Ne haragudj, hogy hirtelen nem ismertelek meg... Annyira sokan vagyunk, hogy az durva... - kért bocsánatot tőle Sophie. - Ugyan csak... Ne viccelj. Tiszta pite volt az arcom. - nevette el magát Hayley. - Az első pillanatban én sem tudtalak beazonosítani, ha ez vigasztal. És valóban rengetegen vagyunk. A korábbi iskolámhoz képest ez kész tömeg. De meg van az előnye ennek is. - mosolygott. - Figyelj csak, nem kéne elszaladni valami közeli gyógyszertárba, vagy ilyesmibe? De akár a kórházba is elkísérhetlek. Azt hiszem mind a kettő itt van a közelben... - ajánlotta fel a segítséget újdonsült barátnője. Aligha ismerték még egymást, inkább csak látásból, de Hayley már most barátjaként tudott tekinteni rá. Sophiet már az iskolában is kedves, aranyos lánynak találta, és ezt a gondolatát a most történtek tökéletesen alátámasztották. El tudta volna képzelni, hogy a későbbiek során jó barátokká váljanak, és talán tényleg azok is lesznek. Efelől nem nagyon volt kétsége. - Ooh. Azt nagyon megköszönném. - mondta kicsit rekedtes hangon. - Szerintem ha eljutunk a gyógyszertárba, az már tökéletes. Biztos fogunk kapni a tablettákból. Utána már pikk-pakk helyrejövök. - mosolyodott el. Egy pillanatra elgondolkodott. Fogalma nem volt merre találhat egy patikát a közelben. Ott, ahol lakott, ez nem okozott nagy problémát, csak leszaladt az utcasarokig, és már meg is oldódott az ügy. Viszont annak ellenére, hogy a Covent Gardenben már úgy ahogy kiismerte magát, a hely környékén fogalma nem volt, hogy merre induljon, ha meg akarja találni a legközelebbi gyógyszertárat. Vagy egyáltalán bármit, ami eltér a hazaúttól. - Öhm... Te tudod merre kell menni? - kérdezte kissé megszeppenten, majd feltápászkodott és körbenézett a sötétedő piaccsarnokban, ahol már csak a cégtáblák és a helyenként kitett utcai lámpák fénye világította meg a teret. "Fránya tél... Miért sötétedik ilyen korán?" - fakadt ki magában.
Hayley már-már kezdte sajnálni a prefektus lányt, akivel egymásba ütköztek. Úgy érezte, sokkal jobban kétségbe ejtette diáktársát az apró kis malőr, mint őt. Egy pillanatra elgondolkodott azon, hogy vajon mik történhettek Averyvel korábban, ami miatt ilyen parásan reagált. Istenigazából itt és most semmi különös nem történt. Hány és milyen veszélyes szituációba kell belekeveredni ahhoz, hogy az ember így érezze magát? Hayley mélyen, legbelül hálát adott azért, hogy eddig viszonylag nyugis élete volt, és ha valami kalandba is keverte magát, akkor sem történt semmiféle különösebb galiba. Most is ebben reménykedett. Egy olyan dolgot keresni, ami nagy százalék eséllyel csak egy legenda, nem lehet túl veszélyes. De azért mégis milyen menő lenne, ha a könyvekben írtak megfelelnének a valóságnak! És ha mégis igaz, amit írnak, akkor kelleni fog bizonyíték. És az a medál tökéletes lenne erre a célra, nem is beszélve arról, hogy mágikus erővel ruházták fel. Ez pedig különösképpen kecsegtetően hangzott Hayley számára. Nem volt alapvetően egy szarka típus, de ez a kincs most nagyon vonzotta. Végre nem veszítene minden egyes párbaj során. És ez csak tovább motiválta arra, hogy egy ilyen kalandra adja a fejét. - Hát asszem, erre már nem lesz szükségem... - mondta a lány, miután elfogyasztotta azt a pár korty teát, ami túlélte az ütközést. - Mégegyszer bocsi. Remélem, azért még használhatóak... - kért bocsánatot ismét a könyvek miatt. - Tényleg semmi bajuk, ne aggódj. - mosolygott rá Hayley biztatásul. Nem tudott haragudni rá, meg amúgy sem volt az a típus, aki könnyen felkapja a vizet. A helyzet azonban hamar kínossá vált számára, miután felhozta a kalandozás ötletét és enyhe elszörnyedés ült ki diáktársa arcára. Próbált továbbra is őszinte mosollyal beszélni, annak ellenére, hogy picit kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy olyasmibe készül belerángatni a másikat, amit valószínűleg az a legkevésbé sem akar. Viszont ott volt az az erős érv a fejében, hogy így nem kell egyedül mennie, és végső soron akár jó barátokká is válhatnak közben. És ki ne örülne egy új barátnak? "Viszont csak nem kellene... Ajj" - vált döntésképtelenné. - Nem tarthat tovább egy kellemes kis óránál, nem vagyok hajlandó megsérülni és furcsa mocsárlényekkel párbajozni, oké? - kapta meg a megerősítést arra, amit belül már érzett. Hayley e szavak hallatán előbb csak zavartan pislogott, próbálta felfogni a lehetetlenül hangzó feltételeket. Mocsárlényekkel párbajozni a legkevésbé sem volt az ő világa, no meg amúgy sem varázsolhat még a Roxfort falain kívül. Addig még van bő egy hónap. Most kúszott csak a fejébe azonban a gondolat, hogy fogalma sincs hogyan is oldotta volna meg egyedül, ha elmegy erre a kalandra és kiderül, hogy a szellem mégis létezik és esetleg megtámadja. Valószínűleg vagy megvédi magát és kicsapják, vagy nem csapják ki, de úgy megsérül, hogy talán sosem épül fel, már ha egyáltalán megmenekül. - Igazából nem terveztem mocsárlényekkel párbajozni. - motyogta zavart arckifejezéssel, majd lepillantott a földre. - Az igazság az, hogy egyáltalán nem is vagyok párbajképes. Az már mellékes, hogy még nem varázsolhatok az iskolán kívül. - mondta, majd nyugtalan nevetésbe kezdett és a hajába túrt. Pár percre mozdulatlanná dermedt zavarában. Majd realizálva, hogy Avery már útnak eredt az említett csendes hely felé, sietős léptekkel nekilódult ő is, majd amint beérte, felvette a tempóját. "Ahj Hayley, miért csinálod ezt magaddal?" Bosszankodott magában pár pillanatot, ahogy azon elmélkedett, hogy lehet ennyire szerencsétlen. Sosem esett még nehezére semmiféle kommunikáció korábban, most azonban belérekedt a szó. Nem tudott mit kezdeni azzal, amit Avery mondott neki. Hamarosan meg is érkeztek egy nyugodt félreeső kávézóhoz. Igen hangulatos kis hely volt, kifejezetten tetszett Hayleynek. Megvolt a hely sajátos varázsa, olyan volt, mintha a régmúltat idézte volna fel, mégsem tűnt ódivatúnak. - Igazán szép hely. - jegyezte meg Hayley és bociszemekkel pásztázta végig új kedvenc helyének minden zegzugát, majd lepakolta a cókmókját és leült a lánnyal szembe. - Te kérsz valamit inni? - hangzott el a kérdés az itallapot böngésző Averytől. - Öhm... - kapott fel egyet a díszes papírok közül a Brent lány is. - Narancsos forrócsokit fogok inni szerintem. - mondta ki szinte azonnal, ahogy meglátta a kedvencét a listán. Majd apró után kezdett kutatni, érezvén, hogy azért az mégsem fair, ha hagyja magát meghívni ilyesmikre, úgy hogy eleve ő kért szívességet és azért vannak most itt. - Te mit iszol? - kérdezte mosolyogva. Csak ezután esett le neki, mekkora hülyeséget mondott megint. "Szegénynek most lett oda a teája! Persze, hogy szeretne egy másikat kérni." Kezdte magát egyre inkább nyomorultnak érezni. - Amúgy bocsi, bunkó vagyok, de én nem vagyok biztos a nevedben... - pillantott rá a lány. Észrevehetően cikinek érezte a helyzetet. Hayley elmosolyodott. Ez az egész délután olyan érdekesen alakult eddig, hogy már nem tudott máshogy reagálni. - Hayley vagyok. De hívhatsz Lee-nek is, ha gondolod. Ha van egyéb becenév ötleted, én arra is vevő vagyok. - vigyorgott. Majd miután a fincsi italok is megérkeztek, bele is vágtak a témába. - Na, mesélj erről az egészről, mielőtt meggondolom magam... Hayley lelkesen kinyitotta a naplóját és Avery elé tette e heti kutatómunkája eredményét, megmutatva a rajzokat és minden jegyzetet, amit eddig összegyűjtött. - Szóval... Nem tudom jártál e már a Great Parkban. Itt van nem messze Londontól, a Windsori erdőben. A legendák szerint egy szellem kísért a helyen és én gyanítom, hogy létezik. Van egy különleges mágikus ereklye, ami a nevéhez köthető, ez itt... - bökött rá a medál rajzára. - Állítólag védelmet biztosít a támadásokkal szemben és időszakosan láthatatlanná is tehet. Ha ezt megszerezzük tőle, nem csak lesz bizonyítékunk a létezésére, hanem lesz egy tök klassz varázstárgyunk, ami senki másnak nincs! Szerintem nagyon klassz lenne. - hadarta el Hayley, majd csillogó szemekkel Averyre pillantott és beleszürcsölt a forrócsokijába. Kinyitotta az egyik könyvet és belelapozott. - Viszont nem tudom, mennyire kockázatos dolog ez. A könyvekből talán kiderül, milyen erős is ez a kísértet. Ezt kellene most kiderítenünk. - tette fel a könyvkupacot az asztalra azzal a lendülettel, ahogy ezt kimondta. - Mit gondolsz? Belefér még ez neked?
A piteboltban keletkezett felfordulás nyilvánvalóan feldühítette a vásárlókat. Mindenki jött-ment és reklamált, holott a legkevesebbet erről talán pont az eladók és a többi alkalmazott tehettek. Hayley agyában hamar megfogant az a hipotézis, hogy talán ezt a kisebb katasztrófát - merthogy szegény ínycsiklandó pitéi odalettek - is a mágikus szeszély okozhatta. "De miért van ez az egész hatással már a mugli világra is?" Ha eddig nem is, most kifejezetten elkezdte foglalkoztatni a dolog. Eddig csak hallott a hasonló eseményekről és balesetekről, se nem szemtanúja se nem résztvevője nem volt a korábban történteknek. Inkább a reggeli próféta és a társai közt terjedő szóbeszéd informálta őt valamelyest a dologról. Mágikus szeszély ide vagy oda, ez a helyzet viszont igencsak viccesnek hatott számára. Ki gondolta volna, hogy ilyen bárhol is történhet? Csak a rózsára ne lenne allergiás... Akkor aztán kifejezetten élvezné a helyzetet, és vidáman kóstolgatná végig a tálakban maradt maradékokat. Azonban kezdte egyre rosszabbul érezni magát, alig várta, hogy leülhessen valahova, azt meg pláne, hogy a zavargó tömegből kikeveredjen valahogy és nyugodtan megkereshesse az allergiagyógyszerét. Kicsit zavartan érezte magát már a letüsszentés miatt is, de a történtek hamar megnyugtatták a lelkét. - Nem baj, ma már úgy vagyok vele, hogy minden megtörténhet velem. - reagált a lány nevetve, mire Hayley is kacagni kezdett, ám hamar köhögésbe fulladt a dolog. A rosszullét kezdte elnyomni a vidámságát. - Háát, igazából szerintem elég nagy esélye van rá... - hangzott el a legkevésbé sem nyugtató válasz a rózsás pitékről. Minél hamarabb ki kell kerüljön a piteboltból. - Kicsit pöttyös az arcod, lehet attól? - kérdezte a lány kissé ijedten vizsgálva őt. - Ooh a fenébe! - mordult fel Hayley, és az arcát kezdte tapogatni. - Igen, lehet. Nagyon is lehet. - mondta kissé megszeppenten, és kotorni kezdett a táskájában a gyógyszer után, közben folytatta a beszélgetést az ismerős idegennel. - Lehetséges. Végül is Boasában is összefutottam egy háztársammal... - Boasa? Az merre van? Milyen volt ott? - kérdezett vissza érdeklődően. Nem igazán hallott még a helyről. Az utolsó szó azonban felkeltette a figyelmét, és igyekezett kissé burkoltan visszakérdezni, ami a lehető legbénábban sikerült most neki. - Melyik a kedvenc állatod a négy közül? - Sosem volt túl jó a Roxforttal kapcsolatos titoktartásban, ha valahogy szóba került a dolog, inkább kerülte a kommunikációt, minthogy eláruljon valamit. Most viszont túlságosan izgatta a fantáziáját, hogy vajon egy diáktársával futott e össze. Nem mutatta ki, de nagyon lelkesítette a dolog. - Az enyém a borz. - mondta mosolyogva. Hayleyt már kezdte bosszantani a dolog, hogy nem tudja előkotorni a táskájából az életmentő tablettákat, így egyre feszültebbé vált. Éppen nem figyelt, mikor hirtelen valaki meglökte a beszélgetőtársát, ezzel összekoccantva őket egymással. Az egész szituáció olyan szerencsétlenül alakult, hogy már csak nevetni tudott az egészen. Már amennyire a kaparó-fájó torka még engedte ezt neki. - Ohm, ne haragudj, azt hiszem most sok a dühös felnőtt meg ilyesmi, ne menjünk ki? - javasolta a lány. - De! - kiáltotta Hayley és már neki is lódult az ajtó felé, próbálgatva kikerülni az üzletben mászkáló embereket és nem felbukni semmiben. Ahogy kiértek szinte üdítően hatott rá a friss levegő, mégha kicsit be is dugult az orra. Ledobta a táskáját a földre, majd a lánytól kapott tiszta zsepivel törölgetni kezdte a szemüvegét. - Huuh, nagyon köszönöm, így már sokkal jobb. - mondta örülve, hogy végre lát valamit, majd azzal a lendülettel kiborította a táska tartalmát a földre, remélve, hogy a gyógyszer előkerül. - Egyébként Hayley a nevem. - jutott eszébe, hogy illene bemutatkozni is. - Téged hogy hívnak? - kérdezte, majd ismét tüsszögni kezdett. - Sophie vagyok. - mosolygott rá a lány. - Jól vagy? - Nem igazán. - szipogta Hayley. - És úgy tűnik otthon maradtak a gyógyszereim. Lerogyott a földre és elkezdett visszapakolni a táskájába. - Várj csak! Olyan ismerős a neved! Nem vagyunk mi évfolyamtársak?
Hayley nem is várhatta volna már jobban a következő óráját. Fel-alá mászkált a legendás lények és gondozásuk tanterem folyosóján, egészen addig, míg észre nem vette, hogy diáktársai is sorban megérkeztek. Volt aki szintúgy lelkesedve várt, de olyat is látott, akinek nem igazán fűlt a foga az órán való részvételhez. Hayley ezeket a diákokat sosem értette igazán, hiszen ennél jobb és szeretettebb tantárgyat el sem tudott volna képzelni magának. A teremben is igyekezett a tanári asztalhoz minél közelebb helyet foglalni, hogy véletlenül se maradjon le semmiről. Sokat nem szólt az órákon, a feltett kérdésekre is csak nagyon ritkán válaszolt. Ezen alkalmakkor megszállta a bizonytalanság, félt, hogy a válasza pontatlan lesz vagy a legkevésbé sem helytálló, még akkor is ha pontosan tudta miről van szó. Viszont annál jobban törekedett, hogy Salamander tanárnő minden szavát minél pontosabban leírja és legalább ekkora szorgalommal állt neki a házi-dolgozatoknak is. - Köszöntök mindenkit! A mai összevont órán a legendás állatok egy kicsi ámde kigazán különleges fajával ismerkedünk meg, mégpedig név szerint a bólintérrel. - kezdte meg az órát Arabella Salamander. "Ooh azok olyan aranyosak!" - Ragadta el Hayleyt a lelkesedés, és csillogó szemekkel figyelte, ahogy a tanárnő magyaráz. - Nos, többen talán már találkoztatok ezekkel a kicsi faágakra emlékeztető lényekkel, akik a tolvajok fő kedvencei. Hogy miért? Nos, aki tudja a választ az kérem jelentkezzen. Nem messze Hayleytől, egy hosszú szőke hajú lánynak már azonnal az egekbe lendült a keze. - A bólinterek jók a zárak feltörésében. - válaszolta. "Ühümm, ebben valóban nagyon ügyesek. De vajon olyan zárakat is ki tudnak nyitni, amit már az alohomora sem?" - esett gondolkodóba Hayley, és gyorsan lefirkantotta a pergamenre a fejében megfogant kérdést, hogy később utánanézhessen ennek. - A bólintérekre jellemző hogy csak varázspálcának való fákban fészkelnek. Kicsi mivoltuk ne tévesszen meg senkit, nemcsak a környezetükbe olvadnak hamar bele, de nagyon fürgék is tudnak lenni. Mit gondolnak, családcentrikusak? Ismét ugyanaz a lány jelentkezett. - Igen, csapatokban élnek. A csapatukat branchnak nevezzük. Hayley ebben a pillanatban kicsit megnyugodott, hogy erre is jól emlékszik. "De ki lehet ez a lány?" Látta már őt többször is, de még azt sem tudta biztosan, hogy melyik ház tagja lehet. "Talán hollóhátas? Az biztos, hogy nagyon ügyes. És nagyon érdekelhetik a varázslények." Ez a tulajdonsága pedig nagyon szimpatikus volt Hayleynek. Ki tudja, egyszer talán barátok lesznek. Az is lehet, hogy továbbtanulni is ugyanoda mennek majd. Legalább lenne a Griffendél Godrik Akadémián is ismerőse, ha oda kerül. - A bólintérek Nyugat-angliában fordulnak elő a legsűrűbben de Göthe Salamander feljegyzései szerint van egy kiterjedt kolónia Dél-Németországban is. Tudvalevő, hogy a bólintérek rovarevőek, de hogy miket szeretnek azt maguknak kell kideríteni. Házi feladatuk az lesz, hogy egy hétig egy választott bólintér gazdái lesznek. - folytatta a tanárnő. "Oooh de jóó!" - Mosolyodott el Hayley. Kimondhatatlanul örült, hogy egy varázsvilágbeli élőlénynek viselheti gondját, még ha csak egy hétig is. Alig várta, hogy a kezébe vehesse az aprócska lényt. "Vajon milyen viszonyban lesznek Mimyvel?"
Hayley lelkesen látott neki a házi-dolgozatának. Gondosan utánajárt mindennek és igyekezett minél gondoskodóbb gazdája lenni a hozzá került Porntnak. A bőrkötéses naplójába még le is rajzolta a tenyérnyi méretű lényt, és annyi információt gyűjtött össze, amennyit csak tudott. Mimy végül nem zavart sok vizet ebben a folyamatban, nem különösebben izgatta az új jövevény, ugyanúgy végiglustálkodta a napot mint eddig. Ha a bólintér mégis piszkálgatni kezdte őt, egyszerűen csak befordult a sarokba és nem törődött vele. A kis botszerű lény szívesen megbújt Hayley ruháinak zsebeiben, de a legszívesebben az udvaron töltötte az idejét. Hayley gondosan megfigyelte és lejegyezte, hogyan szerzi a táplálékát és mely környezetben hogyan viselkedik. Miután a napló oldalait kitöltötte, neki is állt megírni a házi-dolgozatát.
A bólintér főképpen Angliában, Németországban és Skandináviában honos legendás lény, mely a varázspálcák alapanyagául szolgáló fákon lakik. Magasságuk a 20 centimétert közelíti meg, nem nőnek ennél magasabbra. Általában zöldes színűek, szemük barna, ujjaik úgy fejlődtek ki, hogy fő táplálékukat, a fatetveket könnyen zsákmányul ejthessék. Alakjuknak és színüknek köszönhetően nehezen észrevehetőek, természetes környezetükbe teljesen beleolvadnak. Ránézésre ártalmatlannak tűnő lények, ám ha őket háborgatják vagy az általuk őrzött fa kerül veszélybe, támadásba lendülnek, és éles, hegyes ujjukkal kiszúrják az ember szemét. Ám ha mégis egy levélre, ágra van szükségünk a fájukról, fatetvek illetve tündértojás felkínálásával hozzájuthatunk az értékes alapanyagokhoz. Angol elnevezésük browtuckle, amely tartózkodó viselkedésükre és faágszerű alakjukra ad utalást.
Ez a kissé óvatlan, és a legkevésbé sem balesetmentes közlekedésforma azonban nem vezetett a könyvek tartós tisztaságához. Ahogy Hayley gondolataiban elhangzott, hogy ugyan mi is történhetne, abban a minutumban csak úgy HOPP, a szó szoros értelmében belebotlott valaki. Még fel sem eszmélt az apró koccanás után, mikor elkezdte érezni, hogy ragad a keze. Ez még csak hagyján, de a szemüvegére is ráfröccsent valami a valószínűleg kellőképpen cukros léből. "Ahjj, a varázsvilág miért nem tud tekintettel lenni a látásomra, az életben legalább egyszer?" - Sóhajtott egy nagyot, majd megrázta a fejét, hogy vörös tincseit elsöpörhesse az arcából. Legalább az egyik lencse tiszta maradt és látott valamelyest. "Azért a pitetölteléktől mégiscsak jobb." - gondolta, majd az előtte lévő lányra pillantott, akit láthatóan jobban megérintett a helyzet, mint őt. - Merlinre, ne haragudj! Csak... Béna voltam. Oh, bakker, a könyveid... Nagyon tropára mentek? - Ooh helló. - pislogott zavartan Hayley az első egy-két másodpercben. - Öhm... - pillantott le a kezeiben tartott frissen szerzett kincseire, tudomásul véve, hogy végül ők sem úszták meg a teatámadást. - Túlélik. - mosolyodott el. - Igazából el kellett volna raknom őket a táskámba, ha jobban belegondolok... Legalább a napló megúszta szárazon. Ez volt a legmegnyugtatóbb tény a szituációban Hayley számára. Ha az ment volna tönkre, most nagyon kiborult volna. Abban volt az élete. Minden egyes információ és rengeteg rajz. Mindennél jobban sajnálta volna, ha ezek kárba vesznek. És annak a helyrehozására aztán végképp nem volt tippje. A könyvek viszont, igazából még mindig olvashatóaknak tűntek, annak ellenére, hogy nem vizsgálta meg őket különösebben. Legrosszabb esetben a suliban varázsolhat, ott meg tudja javítani őket. Annyira nem is hozta lázba a dolog, pontosan emiatt. Mióta tisztában van a képességeivel és a Roxfortban tanul, azóta sokkal nyugodtabban kezeli az ilyenféle helyzeteket, sőt, időnként még viccesnek is találja őket. "De hát mire is akadjon ki az ember, ha egy varázsütéssel majdnem bármi megoldható?" - vélte a Brent család egyetlen boszorkánya. A mugli világ módszereihez képest ezek igencsak egyszerűbbnek bizonyultak. És ezt Hayley hihetetlenül élvezte. - Oké, jövök neked eggyel. Szívesen helyrehoznám a könyveidet, de őszintén... Semmi idevágó bűbáj nem jut eszembe. Szóval... Most kezdte csak igazából szemügyre venni, kivel is találkozott éppen. Hamar fejbe csapta a felismerés, hogy a szőke lány bizony az évfolyamtársa, ráadásul, ha az emlékezete nem csal, még prefektus is. - Várjunk csak! Én téged ismerlek! Avery ugye? - lelkesedett fel egyből, és arcára őszinte mosoly ült ki. - Egyébként ne aggódj a könyvek miatt. Helyre tudom őket hozni. Csak nem itt és most. De ha már így felajánlottad... Jól jönne egy társ a kalandomhoz. - mondta, ragyogó tekintettel várva, hogy diáktársa mit reagál. - Ehhez gyűjtöttem a könyveket is. Tudsz valami klassz csendes helyet, ahol ki tudjuk bányászni belőlük a lényeget? És akkor azt is elmondanám, mit találtam ki.
Álmomban én repűlni szoktam, Vagy félálomban mielőtt elalszom. Egyszer csak két karom kinyúlik S mozdúlat nélkül emelem magam, Össze van a két sarkom téve, Szemem zárva van, ajkam nyílva, Úgy szállok föl, föl, fölfelé. Csodálkozom hogy nappal, ébren Miért nem szállok fel soha, Mikor ez olyan egyszerű. Ajkam mosollyal elhúzódik Az élvezettől, mily édes repűlni. Rézsút megyek, mint dróton vont művésznő, S oly könnyedén emelkedem, Mint a pillantás, fölfelé ha nézünk. Nem tudok semmit, csak hogy repűlök, Nem látok semmit, mert alszom szememmel, Csak úgy van mintha zöld felett suhannék Hajnali kékbe, melynek színe sincsen, Oly kék, oly tiszta. S oly könnyű vagyok. Szél van tán hogy oly könnyűt érezek, Vagy szélnek érzem magamat, De oly könnyű vagyok, oly mese könnyű Mintha kihullott vón a szív belőlem S vakon repűlök, meddig, nem tudom, Csak fel mindig, halkan, mint a sohaj S két karom ki van nyílva kétfelé, Egy angyal várja tán hogy átöleljem. / Szép Ernő/
Üzenetek megtekintése
![](https://i.ibb.co/NY71fM6/Flourish-And-Blotts-WB-F2-Flourish-And-Blotts-Interior-Photo-Promo-080615-Land.jpg" alt="Flourish-And-Blotts-WB-F2-Flourish-And-Blotts-Interior-Photo-Promo-080615-Land)
![](https://i.ibb.co/BTMbttC/pie-baking-guide-2x-1.jpg" alt="pie-baking-guide-2x-1)
![](https://i.ibb.co/HgJBFqk/Mina-Sundwall-on-Garden-1.jpg" alt="Mina-Sundwall-on-Garden-1)
![](https://i.ibb.co/4Z1kS1Q/Fantastic-Beasts-Frlyer.jpg" alt="Fantastic-Beasts-Frlyer)
![](https://i.ibb.co/Nt3KBZ3/f8917497-238e-400a-821c-540a931ecaaf.jpg" alt="f8917497-238e-400a-821c-540a931ecaaf)
![](https://i.ibb.co/0mk5wgw/1579938861005.jpg" alt="1579938861005)
![](https://i.ibb.co/Tk8DPjw/874bf459-9a30-4488-baea-70a272b51323.jpg" alt="874bf459-9a30-4488-baea-70a272b51323)
![](https://i.ibb.co/ZMrmTF2/kniga-stihi-lavanda-stol.jpg" alt="kniga-stihi-lavanda-stol)
