A füstös méreg csak azért nem öl meg minket mert levegőbe kerülve kevésbé olyan hatásos, mintha valaki meg is inná. De már így is érezni kedem, hogy az agyam rövid időre mintha megőrülne, kiesnek majd bevillannak dolgok. Ez pedig megrémít, de igyekszem higgadt maradni. Mert Elliot is mellettem van. Igyekszem messzebb terelni. A ház nyomsztó, a tudta nyomasztó, hogy anyámat itt megmérgezhették, ráadásul az a nő akit a barátnőjének hitt. MÉrges voltam és minden vágyam az volt, hogy megtoroljam. Elliot csókja térít vissza a földre, vissza abba a Sorenbe, aki mindig is higgadt. 
- Merre tovább akkor...?  - kédezi, miután visszavezet a földszinti szobába, de mialőtt közölhetném vele a tervem, tüsszent egy nagyot. De mielőtt mondanám neki, hogy egészségére, megreccsen fent e padló, és léptek zaját is hallani. Egy ember van fent, és lassan közelít felénk. Nagy önuralomra van szükségem ahhoz, hogy ne vágjak annak a gazdag, selyemruhába öltözptt nő arcába egy átkot. A nő anyámmal egy idős, Szőke, hamuszín haja ápolt, és erőszakosan rögtön felénk szegezi a pálcáját.
- Kik maguk?! - kérdezi éles hangon, mire én széttárom a kezem, mintha csak megadnám magam, és közben azért jelzek Elliotnak, hogy legyen készenlétben.
- Ingrid! Hát nem ismered meg a szomszédasszonyod legidősebb gyermekét? - kérdezem barátságosan, de ő szinte elrettenve néz fel rám, ahogy közelebb lépek.
- Soren? Nahát micsda meglepetés! Mit csinálsz itt? - én csak félszeg mosolyra húzom a számat és megcsóválom a fejemet. Sosem szoktam kerülgetni már ilynekor a forró kását. Ujjaim közzé fogom a pálcám.
- Tudod, megnéztük azt a kis labort odalent. Szép ki hely. Az a méreg, hűh. Ütős, ütős - lépkedek egyre közelebb hozzá. - Markussal kísérleztétek ki? Ingrid arca eltorzul, és dob felém egy átkot, amit én kivádek és visszatámadok.
- Ti vagyok az okai ennek. Elvettétek a pénzünk. Az anyád meg csak dicsekedett egyfolytában a gyerekeiről. A férjéről. Ha ti nem vagytok mi már rég úgy élhettünk volna mint a királyok! - rikácsolja, majd felém villant egy cutlert, én pedig bár igyekszem kivédeni, belevág a bal vállamba az átok, így kiesik a kezemből a pálca.
- Az üres pusztaság sem fog téged ezért befogadni - hörrögöm, miközben remélem, hogy ha én nem is, de ELliot valamilyen módon végez vagy legalább megsebzi a nőt. Egyszerűen még arra sem méltatom, hogy tisztességes éet halálig tartó varázslópárbajra hívjam ki. Nem szerezhet dicsőséget azzal, hogy megöl. És én az ő legyilkolásával sem akartam semmilyen érdemet szerezni. MErt nem volt semmire se méltó az, aki az anyám megmérgezte, hogy aztán a fél családját megölje.

A pincében fülledt erotika gyűzűzött és valami kelelmetlen balsejtelem, de hirtelen megbolondulnak az érzékeim és ezek az érzések, a szempárral együtt a háttérbe szorulnak. A bájitalok fülledt szaga egyre jobban elborítja az elmémet és a józan eszemet, ahogy ELliot közelébe keveredek. Biztos vagyok benne, hogy nem cska én érzem így, de a vágyak amik bennem egyre hevesebben dúlnak egyre zabolázatlanok lesznek, és amikor megérzem Elliot éritését abban a pintében, a sötétben, az apró csókját a tarkómon megborzongok.
– Mondanom kell valamit, Soren… – dünnyögi Elliot, mire felé fordulok, és lenézek a szemébe. A szívem a torkomban dobog, de mielőtt megkérdezhetném, hogy mégis mit szeretne egyáltalán kérdezni, az ajkai a számat érintik, én meg nem is ellenkezek, mert az érzelmeim teljesen eluralkodnak rajtam, écs ak a főzetek hatása irányít, meg a másik részem akarja is ezt az egészet, szóval anniyra mégsem vagyok teljesen ellentmondásban magammal. Szenvedélyesen csókoltam, mintha nem tudnám mi ez a hely, mintha nem fájna az ittlét, de én csak beletúrtam a hajába és egészen az egyik asztalig araszoltam vele, hogy az megbillenjen tőlünk és valami hangos csattanással a földre érkezzen. A szemem sarkából odapillantok, majd amilyne gyorsan csak tudok reagálni a bódult vágyaktól, arrább vonom onnan elliotot, és csak figyelem, ahogy a sárgás gőz elpárolog.
- Ne lélegezd be - mondom vészhóslóan, mert az a szín az a sárga izzás annyira emlékeztet valamire... Valakire. A kezem Elliot orrára tapad, míg a másikkal a sajátomat fogom be. Szívem a torkomban dobog, meg a fülemben, ahogy próbálom összeilleszteni a kirakós darabjait. Nem bírnám elviselni, ha ELliotból is az a valami előmászna.
És ekkor beugrik. Beugrik, hogy anya mennyit jért ide, hogy apa vállalata mennyivel jobban ment, mint az övék. És most mégis az ő cégnevük virít a város felett.
- Az anyámat megmétrgezték - csúszik ki hangosan a számon a felismerés, és ahogy a sok elfeledett kép elönt, csak dühösen belecsapok az asztalba, miután a méreg eloszlik és megszűnik létezni atérben. Francba. - Minden az orrunk előtt zajlott - motyogom megtörten, majd fáradtan ELliotnak döntöm a homlokomat, hogy az illata megnyugtasson egy kicsit.
Nincsennek démonok, amik embereket szállnak meg, Soren, csak mérgek vannak, amik az emberekből démont csinálnak. A teintetem az asztalra kúszik, és feljegyzéseket látok, meg egy naplót. Kinyitva, és átpörgetve pedig tudom, hogy tényleg tönkre akartak tenni mimket. És azt is tudom, hogy Rettára is ők küldték a kalózokat.
- Mit szólnál egy kis szellemvadászathoz, ELliot? - kérdezem, borús, sötét tekintettel. - Kiszedhetnénk, belőlük, hol van a húgom. A palotájuk úhgyis itt van, nem messze. - dörmögöm majd egy halvány kis csókot is lehelek még ELliot ajkaira.

Minden lépéssel a saját gyerekkorom képei zörögtek a fülemben, hallottam a zajokat a hátam mögül, a gyerekkori énemet, ahogy a fiatalabb testvéreivel játszik, ahogy anya kint ül a teraszon a hintaszékében és valami irdatlanul vastag takarót köt már megint. Idillikus volt és békés. És éppen ezért volt olyan törékeny. Éppen ezért hullott minden drabokra.
Azon az estén szörnyeket láttam az árnyékokban, szörnyet láttam anyám testében mert más magyarázatot nem tudtam elfogadni, sem felfogni. Nem tudtam máshogy megbékélni azzal, amit anya tett a tetsvéreimmel. Amit anya tett velem. És apával. Feledésbe, tagadásba és hitegetésbe menekültem ösztönösen, egy illúzióba, hogy ez csak egy álom. És emiatt álmokba rohantam.
De amikor bántotta Rettát, amikor bekúszott az ágyába láttam, hogy az a valóság. A sárga szemű szörnnyel. De a gyermek eltűnt belőlem, és én már józanabbul akarok látni. Józanabbul kell látnom, hogy megtaláljam Rettát. Muszáj volt a szörnnel szembe állnom, túllátni a sárga tébolyodott tekinteten, és megpillantani a valóságot.
A havas ösvényen barangolva bár ptóbáltam erős lenni, azért azt hiszem Elliot is érezte, hogy nem iagzán vagyok olyan józan, mint eddig. A ház, ami előtt megálltunk a régi otthonom szomszédja volt. Omladozott és régi volt, mintha a városka ezen szakasza tényleg elátkozott lenne. Üres alkoholos üvegeg darabjai szóródtak szét a hóban, ami még nyomorultabbá színezte az összképet.
– Feltéve, ha ő maga nem kísértet még - modnja elliot és miközben nekem dől kissé gyengésebben átkarolom a vállát. Jól esett most ez a meghitt közeg ami ott bizsereg közöttünk, amióta találkoztunk. Biztos érzés volt, ami nem illant el úgy, mint a hó a tavasz beköszöntével, hanem állandó volt, mint a hold és a nap az égbolton.
- Nos, ha bejutunk, az is lehet hogy találkozunk ilyesmivel - válaszolom könnyedén. - A szomszéd viskó volt a mi házunk - bököm ki csak úgy mellékesen. Azt hittem fájdalmas lesz ezt előhozni, de inkább van bennem egy keserű megnyugvás, mintsem fájdalom. Vajon Retta eljött ide valaha is? Akik elhurcolták mit tehettek most vele?
– Rossz hatással vagyok rád, úgy érzem…  - mondja ELliot, mire egy halk morgós nevetés tör fel belőlem.
- Nem is tudod menniyre - suttogom, majd kissé hátrébb lépve figyelem a mögöttünk lévő folyót, a mólókat, aminek a kikötőjében egykor apám és a halász szomszédjának a hajói pihentek. Furcsa kép volt, és furcsa baljós érzés is tölt el rá. És még egyszer hálát adok az isteneknek, hogy rávezettek arra, hogy idehívjam Elliotot. Hogy egyáltalán találkozzak vele.
- Nos, ezzel megvolnánk - szólal meg Elliot, mire én odalépek mellé és megpaskolom a hátát.
- Zseni vagy - mondom egy kis mosollyal a szám sarkában, majd elővéve a pálcámat egy lumost suttogva belépek a sötét kis házba. A vastag fadeszkák halkan megreccsennek a talpam alatt. Az egész épület üres, gyanúsan üres.Túlságosan ki van pucolva ahhoz, hogy betörés legyen. AMúgy is ki törne itt be bárki bárhova. Mindeki ugyan olyan csóró volt nagyjábol mint a másik.
- Valakik nagyon siettek innen elfelé. Az apám vetélytársa volt. Mi is volt a neve... Anniyra nem is figyeltem... Amellett a halüzem mellett haladtunk el - magyarázom, és próbálom összeszedni a zavaros gondolataimat. Valahogy nem stimmelt, hogy más neve van az üzemen, de gyerekként az ember nem igzaán foglalkozik a felnőttek bizniszével. - Anyám jóban volt a feleségével... - dünnyögöm, miközben körbevilágítok a helyiségben. Üres szobák, üres étkező, minden üres. Itt elköltöztek Rohadt gyorsan, mindent felpakolva.
Lassan egy pinceajtó elé érek, majd sokat mondó pillantással nézek Elliotra.
- Na? Szerinted most is majdnem mefulladunk, ha leereszkedünk? - kérdezem, utalva az első találkozásunkra, majd óvatosan belököm az ajtót, és lemászok a meredek deszkákon. Fülledt szag áradt felfelé. Fülledt, büdös főzet szag.
- Ez aztán a boszorkány konyha - mondom füttyentve, amint leérünk a legaljára.

Furcsa volt erről beszélni. Igzaából ezek olyan dolgok voltak, amik egyszerűen ott lüktettek a véremben, és egyre csak azt suttogták, hogy ne bezsélj róla, akkor nem valóságos. Igyekeztem erős maradni, hogy az a vezető legyek, akire a többiek felnéznek, aki stabil és masszívan áll, aki nem remeg meg. Minden ilyen átkozott gondolat a fejem sötét hátuljába fészkelte be magát, hogy alattomos halk suttogással örökké kísértsen a múlt. Az a múlt, amit jobbá tehettem volna a testvéreimnek. Az a múlt, amiben nem hagytam felnőni őket, mert csak lesüllyedtek a mély vízbe, mintha valami haszontalan uszadékok lettek volna. A sárga szemek meg belém vájtak, kiforgatták belőlem a húst.
Az emberek azt mondják, ha ezekről bezsélünk könnyebb lesz. De ahogy elhagyták a szavak a számat, a teher egyre csak nőtt a fémes keserű érzés a torkomat marta, és a szempár sem tűnt el, ott figyelt mindenhol, a kabin falán, az ágy árnyékában, a sötösüvegem alján, és ott lesett Elliot mögött is.
Jól esik, hogy itt van velem, hogy a magányom és a kínzó önvád nem egyetül tép szét, és így van miért erősebbnek tűnnöm. Mert nem akartam, hogy valami meggyötört emberrnek lásson. Nem, én erős vagyok, egy igazi harcos. És bármilyen enhéz is, de előre nézek. A múlttal a fejemben.
– A pálcám a szolgálatodra áll - mondja komoran, mire elmosolyodom.
- Hát persze. Örülök, hogy az egyik legjobb barátom kezében van - dörmögöm, majd kissé erősebben is hátba csapkodom. A kedves emlékek, amiket őriz ez az ágy, ez a halyó, mindig is szebb fényt varázsolnak a szürküéleti homályba, amit magányosan töltök itt el.
- Aki ilyet tesz gyerekekkel, az nem érdemli meg, hogy éljen.
-Nem. valóban nem... - dünnyögöm, majd megköszörülöm a torkomat. -  SZóval készülj fel egy kis tengeri kalandozásra, hosszú utunk lesz, de ha szerencsénk van elkerüljük az olyan viharokat, amik a kedveceddé váltak - mondom szélesebb mosollyal, majd felállok az ágyról, és megropogtatva a vállamat megindulok, hogy elkössem a hajót. - Ja igen. Hideg lesz. Szóval bundázd fel magad alaposan!


A hajó fedélzetén ücsörgök Elliot társaságában. Ahogy a fjordok között siklik a hajó, van ebben valami fájdalmasan pokoli érzés. A hegyek, a hótakarók, a kikötők, szinte olyan fájdalmas, keserédes érzéssel töltenek meg, hogy már a második sörömet iszom ki. Nem voltam az a szentimentális ember, az otthonom a hajó lett, a víz, mindenhol egyszerre éreztem jól magam, hiszen sokat utaztam. De ahogy az országomba értem nem tudtam nem érezni egy kis szentimentalizmust. És ahogy Havøysund látképe felrémlett előttünk, szinte hallottam a gyerekkormom önfeledt és boldog hangjait, az apám történeteit, a limlomos házunk neszezését.
- Nos, itt is vagyunk - töröm meg a csendet, miközben leseprem a megfyagott hópihéket a szakállamról, és a sálamról. - Remélem még nem fagytál szét. Kellemetlen lenne elhagyni a darabjaid út közben - vigyorgok rá, majd lassan kikötöm a hajót. - Nos, ez egy kis település, meglehet majd összesúgnak a hátunk mögött. Egyszer tértem ide vissza, hogy a hajót elhozzam, és azt hittem az lesz az utolsó alkalom. De az istenek szeretnek játszani. - magyarázom, ahogy haladunk előre a ropogó hóban.
-  Kellemesebb lenne felkeresni azt a szellemet aki beleszállt az anyámba, de azt hiszem egy hús vér szörnyeteg áll a dolgok kögött. Egy kígyó, méregfoggal. Az apám egyik szomszédja fétékeny volt valamire. Jó móka lesz múltbéli kísértetet játszani az ajtaja előtt - húzom gonosz vigyorra a számat.

A hajó nyikorgása csendes melankóliával van teli, ahogy a vízen ringatózik. Tekintetem a hálókabin apró lámpájára téved, és lehunyt pillákkal hallgatom a tenger moraját, a bennem lévő múlt hangjait. Gondolkodom. Gondolkodom és felidézem a napokat, a rég eltemetett napokat. Mert volt valami ami megfejthetetlen maradt. Volt valami hiányzó darab, ami talán az egésznek a kulcsa volt. És képtelen voltam nap, mint nap visszamerülni azokba a vöröses sárgás éjjelekbe, azokba a napokba, amikor a kisöcsém testét felém sodorták a hullámok a vízből. A képetől émelygek és hányingerem van.
Szinte rosszul vagyok és abbahagyom. A követlező pillanatban hallom Valkűr izgatott ugatását, és nem sokkal később Elliot is felbukkan. A gondok pedig egy nagyon rövid pillanatra elillannak... de a szem az itt marad. Az folyton itt marad. Kíváncsian végigmére, miközben a kezébe nyomo a sört. Jóval idősebbnek nézhet ki, mint amilyennek emlékeztem. De lehet csak a sok hajózás miatt érzem így, lehet én magam mérem önmagam öregnek ebben a világban.
– Elég bizarrul hangzik. Szóval miért ne…  szólal meg mire egyetértve bólogatok.
- Nos, bizarr dolgokról tudnék még mesélni. Az egyik csempész banda, a Black Wolf, kereskedett egyszarvú vérrel. Furcsa eltűnésekkel kezdődött az egész, aztán valamilyen módon mindegyikükre holtan bukkantak rá. Az átkozott dolgokkal való kereskedelem nem nekem való meló, jobb szeretek életben maradni - dünnyögöm. - De persze, ha egy élet halál párbajról van szó, nem utasítanám vissza - vigyorodom el és lehúzom a sört.
Kis idő elteltével azonban elkomorulok, és a sör is keserűbbnek hat az átléagosnál. Megint csak szívességet5 kérek Elliottól, amit igazából már kezdek egy kicsit szégyellni is, de valahogy azt érzem ehhez egyedül kevés leszek. Ahova indulni akarok... Ott született meg a sárga szempár...
tekintetem követte az ágrya az övét, magamban pedig sóhajtottam is, ahogy a kellemes elillant pillanatok jutottak eszembe. Talán túl fagyos vagyok, túlsok bennem a gát, de túl sok minden akadályozott akkor is. Mégis nagyon is jól esett, hogy most itt van, hogy a kutyámon és rajtam kívül ő is betölti a teret.
– Csak egy keveset... Amikor a nővéredért mentünk ő is szobakerült - felsóhajtok, és lehúzom az egész sört, ami égeti a torkom és keserű lavinaként hömpölyög végig bennem.
- Nos, akkor tartsd magadhoz közel a piád Elliot, mert ehhez a történethez szükséged lesz hozzá - csapom le talán kissé hangosan az üveget a kis aszalra, majd előszedve a szivart, a pálcám végéből fényt csiholva meggyújtom és mélyen beleszívok, miközben mellé ülök az ágyra. Rápillantok Elliot arcára, majd mesélni kezdek.
- Az anyám erős nő volt. Igazi norvég asszony, de egy nap eltűnt. Eltűnt minden, ami őt az anyánkká tette. Nem vettük észre fokozatosan fulladt bele a saját testébe, a tudatába, és egy nap, amikor a Durmstagból hazaértem, apánk nem volt sehol. Nem láttam mást, csak a megkínzott testvéreimet. Viljart megfullasztotta a tengerbe. Minket pedig sokszor megerőszakolt és bántott. Nem volt az anyánk többé. Egy sárga szörnyeteg lett belőle. Aztán egy nap elegünk lett. Megkínozta Rettát. A képek homályosak, mintha csak álomdnék, de tudom, hogy anyánkat... azt a valamit megöltem. Aztán a testvéreimmel hajóra szálltunk, magunk mögött hagyva apánk és a szörny testét. Azt hittem élehtünk, de a hajón csak én és Retta maradtunk életben. Három testvérem odaveszett. És nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az aki átvette az anyánk helyét még most is ott rejtőzik Havøysundban.
A tekintetemet Elliotra emelem és mélyen belenézek a szemébe. A hangok a képek, az emlékek olyan fájadlamsan élnek bennem, mintha csak tegnap ette volna meg azt a döghalat Aurora, mintha csak tegnap állítottam bele a fejszét anyám koponyájába. Meg kellett volna bánnom. De akkor csak az számított, hogy eltűnjünk onnan. És hogy megöljem az anyám testében élősködő szörnyeteget.
- Valaki tönkre akarta tenni a családomat. És én leszek az, aki ítéletet mondd felette. A kalózok, akik Rettát elrabolták, Havøysundból lettek felbérelve. Szóval ha van kedved egy véres bosszúálláshoz, örömmel látlak a fedélzeten! - eresztek meg egy fáradt vigyort Elliot felé.

Sosem gondoltam volna, hogy még egyszer Elliot segítségét kérem. Igazából, igyekeztem valamiféle távolságot tartani kettőnk között. Az alvilágban gyorsan terjednek a pletykák, és sokan suttogtak arról, hogy az új kölyökkel talán összefeküdtek. Talán könnyen feladtam, talán csak bele se mertem még jobban menni a különös kapcsolatunk mélységeibe, de igazából inkább csak megtartom a távolságot. Tiszteletben tartom az emberek akaratát, és főleg ha nincsen számukra helyem az életükben. Valahogy ezért sem akartam felkeresni a húgomat? Mostanában sokat gondolok erre, mijkor önmagamba mélyedve keresem a kérdésekre a választ.
A tenger csdendje a legalkalmasabb erre, hogy ezeket megtaláljam, vagy önmagam a szürkéskék hullámko és habok között. A halyó és a víz biztonságot ad, elfeldtetve velem múltam keserű, égetően sárga árnyait. Ahogy ringat a hajó a kikötőben, csak lehunyt szemmel hallagtom a hullámok és az hajóm mélabús szólamát. Hallgatom őt, hallgatom a tengert, a suttogást, az őseim lépteit a hajó fedélzetén, és gondolkodom. A kis kabinom ágyán fekve. Mostanában túl sokat, amikor az idő egyre csak lecsendesedik, és még a csempészet sem pörög úgy az év utolsó és az első hónapjaiban. Csípős a szél, az arcomon vájkál apró gödröket, én pedig szivarra gyújtok, és a családomra gondolok.
Rettának nyoma veszett, kalózok vitték el, de amint körbeszaglásuztam utánuk nyugtalanító nyomokat találtam, mely hátborzongatóan hívtak a saját otthonom romjai felé. Havøysund. Milyen messzinek tűnik a kép, ami emlékemben él róla. És milyen véráztatta s milyen keserűen mardossa a torkomat. Ahogy egyre inkább rágondolok, úgy érzem a sárga szemeket, úgy érzem a kezének nyomait a testemen, mindenhol, de én csak szívok egyet a szivaromból, és mindezt mintha csak füst lenne elengedem a borús mennyezet felé.
A gondolataim olyan mélyre repítettek saját belsőm tengerében, hogy a hangs se fény nem szűrődött be jó ideig, de aztán az éberségem felrisazt, amint a kutyám izgatott vakkantásait meghallom. Ismerem már Valkűrt, tudom kit hogy üdvözöl, a szám pedig moslyra húzódik, amint megpillantom Elliot fejét az ajtóban.
- Áááá, még jó, hogy hiányzik a legészakibb tolvaj, akit valaha is ismertem - tárim ki felé a kezem, és medvésen magamhoz ölelve megveregetem a hátát, majd torok köszörülve ellépek előle. - Sört? Ezt most kóstólónak hoztam magammal, Argentínából. Valami sárkánypetét is áztattak benne, meg talán kobold füllel érlelt. Igazi ínyencség az ottani feketepiacon - mondom az államat dörzsölgetve miközben a sörösüveget forgatom a kezemben. Furcsa úgy bezsélni Elliottal, mintha mi sem történt volna köztünk, de azt hiszem, így talán nem olyan távoli. - Hogy vagyunk, hogy vagyunk? - érdeklődöm kíváncsian.
- Na haragudj, hogy iderángattalak - mondom kis idő elteltével, miután helyet csinálva hellyel kínálom. - Aggasztó nyomora bukkantam Rettát illetően, ami hazáig vezetnek. Meséltem neked... az anyámról?

Furcsa kissé talán túlságosan furcsa volt Elliot házában lenni. Bár ez nem is a megfelelő megfogalmazás. Az otthonában volt furcsa lenni, kissé úgy éreztem én csak a fekete sötét felhőt hozom ide magammal és a sárga szempár fenyegető tekintetét. A kissé félhomályos komor bútorok mégis az én otthonomat elevenítik fel bennem. A talpam alatt nyikorgó parketta olyan mint ahogy a mi vastag fapadlónk nyögése lenne, melyet annyit koptattam, és mégis túl keveset ahhoz, hogy hiányozzon. Csupán annak az életnek a sosem megvalósult emléke fájt, ami nem válhatott valóra. A testvéreim emléke fájt, az apám emléke fájt. És annak a nőnek az emléke fájt, ami végül eltűnt és egy szörnyeteg költözött a helyére.
Mondják, hogy ez lehetetlen, hogy démonok nem léteznek, csupán a muglik egyházának volt egy nevettséges ürügy, hogy még több pénzt szedjenek ki belőlük. Mondják, hogy önmagunk vagyunk saját lényünk démonai. Olyan sok mindent mondanak, pedig léteznek. Ott vannak a levegőben és lassan szivárognak bele a véredbe, hogy aztán minden eltűnjön belőled, ami valaha emebbré tett. Mert egy anya sem fojtotta volna vízbe a pár hónapos gyernekét. lehunyom a szememet, és igyekszem minden erőmmel, hogy ezeket a mérgezett sárgafényű holtsápadt emlékeket kitereljem a húsomból, legalább egy pillanatra.
A konyha kellemes illatú, kissé fúszeres és barátságos menta meg fenyőillat árad belőle, ami valamennyire megnyugtat. Azt hiszem egészen szerethető lakás, bár nem tudnék itt élni, hiányzik a megnyugató ringás a lábam alól, hiányzik a szél hangja.
A konyhában száll a liszt, olyan mintha szürke hamu lenne, ami éppen beporozza a tenger hullámait. Szerettem volna méltón végső útjára engedni a családom tagjait, ahelyett, hogy a kalózok kidobálták őket a hajóról, én adtam vonla méltóságot az utolsó útjuknak azzal, hogy hajótra engedem őket és meggyújtom a csónakot. Elhamvadni és hamnuként a tenger vizével egybeolvadni sokkal büszkébb elmúlása volt a testnek, mint a cápák martalékává lenni. De azt hiszem én sem érdemelek ilyen temetést. Elgondolkodva megvakarom a szakállam így az is lisztes lesz az ujjaimon kívül.
- Még sosem? Igen, az egy édesség... imádni fogod! - kérdezi döbbenten Elliot lánya, én meg biccentek egyet. Valahogy soem teljesedet ki az életemben a főzés meg a sütögetés. - Komolyan nem ettél még muffint?
- Általában konzervet eszek. Ha ki is hajózom azt eszem, a halak helyett. De a neve is eléggé jól hangzik. - Aurora halála a döglött haltól minden étvágyamat elvette tőlük, és amúgy is jobban tisztelem a tengerek és óceánok élővilágát, mintsem hogy elfogyasszam azokat. Bár mondjuk kissé elbizonytalanodok mennyire ijesztő ez a dörmögés meg sütögetés egy ilyen tagbaszakadt fószerrel, egy kamasz szemében, de amíg nem vág fejbe serpenyővel vagy nem rohamoz meg a késekkel, nincs semmi gáz. Minden esetre én megvívom a saját háborúmat ezekkel a tojásokkal.
- Tessék. Cukrot vagy tejet bele esetleg? Tejszínhabot...?
- Takk, khm köszönöm, jó lesz így feketén - veszem el maszatos kézzel a csészét és inkább félre húzódom az útból, hogy teret adjak a lánynak. - Azt hiszem ennyi segítség tőlem elég is, a végén még megidézem a katasztrófát a konyhába - mormogom.
- Nem, őt be sem engedem a konyhába - mondja Avery, mire felkacagok.
- Hát azt hiszem a harcmezőkön, vagy az egyéb ilyen harcos dolgokban csak jobban teljesítünk, mint a házidolgokban. Igazán becsülendő dolog ha valaki házias és szeret a konyhában ténykedni - bólogatok nagyban,  majd közben valami neszezést hallok a konyha felől.
- Nos, azt hiszem megvárom a muffint én el is megyek - dünnyögöm. Amint belép Elliot odalépek hozzá és vikinges üdvözlés képpen megszorongatom medvésen majd hátba csapkodom, és ha kész a muffin veszek egyet.
- Csak látni akartalak, és. Khm Archibald kiszállt - adom le neki a drótot, hogy az egyik varázstárgy hamisító már nem bizniszel, mert sürgős elfoglaltsága akadt: éppen Hel birodalmában kóvályog örökkön örökké. - Egyébként a lányod remekül süt - biccentek Avery felé, a félig megevett muffinnal a kezemben, majd elindulok az ajtó felé, magam után húzva a sűrűn körülöttem lebegő kísérteteket.

---

köszönöm szépen a játékot!

A ház falain végigpillantva megcsap egy olyan emlék, ami visszahív egészen északra, Norvégiába, a szülőfalumba, ahol a kis halászkunyhó falain számolgattam a repedéseket és festettünk rá mindenféle történeteket a testvéreimmel, hogy a síró, fél éves kisöcsénket nevetésre bírjuk. Tudtuk, hogy éhes volt, hogy tej kellett volna neki, de anyánk nem etette, és csak az éhség meg a fájdalom torzította el az arcát, egészen adíg, míg el nem surrantam Rettával a szomszéd telkére tejet lopni. Mennyiszer tettük mi meg ezt az utat, bele se gondolva abba, hogy pár hét múlva már nem lesz az, akinek tejet lophatunk. Bele se gondolva hogy a fény lassanként kezdett kiszökni a ház poros falaiból, és helyet adott annak a sötétségnek, a sárga szemeknek.
Lehunyom egy pillanatra  atekintetemet, ahogy követem Elliot lányát a konyhába, és megpróbálom a képeket előzni a fejemből, jó messzire, hogy aztán ne kísértsenek. De hiába kergetem én azárnykat, visszatérnek és emésztenek ugyan úgy, ahogy eddig tették az évek alatt. Leszorítom a szememet, és úgy megyek, és csoda, hogy nem borítok fel a házban semmit.
Talán ezért sem tudok sokáig szárazföldön megmaradni. Mert a ház arra emlékeztet, ami egy csapásra megszűnt létezni, csak a sötét maradt, és a sárga szemek, meg az üresség. A tenger és az óceán pedig megnyugvás volt. Miközben belül ott mar mindig a tudat, hogy a két halott testvéremet elnyelték a hullámok, és már csak kósza ködfátyolos szellemként kísérthetnek.
Azért érzem én a lányon, hogy ideges, és én szerintem nem is baj, az idegesség éberré teszi az embert, ami valljuk be felém egészen jogos. Hiszen egy hatalmas, megtermett vikingféle vagyok. Inkább az lenne a baj, ha nem lenne feszült. Az már más kérdés, hogy én ezt hogyan fogom mégis kezelni, nem kifejezetten értek a kamaszokhoz, főleg nem a kamasz lányokhoz.
Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy fel sem tűnik  afenyegetés, ami egy meglehetősen morcos fejű kopogószellem képében ugrik bele a képbe, én pedig tönkre teszek valami édességet. Vagy süteményt. Őszintén nem vagyok otthon a konyhában, a hajón is inkább konzerveken élek meg sima húson, szóval nem vagyok a helyzet magaslatán, ahogy a lisztes zacskót vagy mit a kezembe veszem, és ahogy megérintem már száll is a fejembe meg mindenfelé a liszt.
- Háát... ez liszt... szóval igen, a liszt elég sok süteménybe kell - közli Avery, mire én komoly arccal bólogatok. Azért gondolom nem csak lisztből áll össze a sütemény, de mégsem akartam mindenfelé nyúlkálni, szóval inkább szerencsétlenül toporgok egy helyben, míg a lány előszedi a többi dolgot. Amikről nem vagyok teljesen tisztában, hogy micsodák.
- Szóvaaal, Soren... szereted a muffint? - kérdezi mire én elgondolkodva meghúzgálom a szakállamat. Hmm muffin.
- Sosem ettem. Az valami édesség? - kérdezek vissza, majd azért a lány elé teszek valami tálat, és pislogva várok. Nem is tudom mire, arra, hogy hirtelen a semmiből konyhatündér legyek?
- Ó, milyen bunkó vagyok... kérsz egy kávét, vagy egy teát? Vagy esetleg forrócsokit... cappuccinot... - sorolja a lány zavartan mire hümmögök egyet.
- A kávé jó lesz - mondom, majd mire bármit is hozzá tennék, a kezembe nyomnak egy tojást, amire nézek egy ideig, míg a lány a kávéval van elfoglalva. Szóval ezt fel kell törni. A szemöldökömet ráncolva veszem két kezem közzé a tojást, mire enyhén akarom megrepeszteni a héjját, de az az enyhe is úgy tűnik kissé sok neki, így szétdurran a kezemben. Khm, talán egy másikkal sikerül. Az újabb tojást már tojásos, ragacsos kzzel fogom meg, majd nagy nehezen beletöröm a tálba, bár azt hiszem esett vele némi héj is.
- Azt hiszem mkegvagyok - nézek körbe magam előtt, aholminden tojásos és lisztes meg még kitudja milyen. - Remélem Elliot azért ügyesebb nálam - dünnyögöm.

Mindenki színes szemüveggel születik, ki kékkel, ki zölddel, ki sárgával, ki rózsaszínűvel. Csak én születtem színes üveg nélkül. Olyan érzésem van, mintha áttetsző lennék, melyet nem színez be sem az álmos havasi rét, ami megbújik a hegyek közelében, sem a fenyvesek melegséget adó öle, sem pedig a tenger habos-kékes hullámai. A színek csak lefolynak az üvegen, ürességet és vért hagyva maguk után. És ez a vér is pontosan olyan színtelen, mint az üvegem. És azon  a színtelen üvegen keresztül bámul rám a vérben forgó, őrült, sárga szempár, mely egyfolytában hegeket vés hol a hátamba, hol a nyakamba. Apró darabokat tépve ki belőlem lassacskán fogyaszt el, én pedig csak egyre jobban eltűnök. Eltűnük színtelen üvegszilánkként, anélkül, hogy a húgomat megtaláltam volna. Anélkül, hogy bocsánatot kértem volna tőle, amiért cserben hagytam annyi évvel ezelőtt. Anélkül, hogy megbűnhődtem volna azért, amiért hagytam, hogy az a kalózhajó, ami megtalálta apám hajóját eladja gyerek prostituáltnak. Anélkül, hogy kiharcoltam volna, hogy azon a hajón méltó elbúcsúzhassak a másik két halott testvéremtől.
Atlasz nélkül, és a sötét gondolataimmal vergődöm a mozgó falak között, a hátam mögött érezve a nudista sellő és a sérga szempár tekintetét, de aztán, amikor végleg elfogy a türelmem, csak utat török magamnak, a kölyök felé. Persze, ha egy bunkósbot lenne nálam a pálcám helyett, akkor is képes lennék kibontani a falat. Nem vagyok azért egy medve erejével megáldva, de a kalózhajón felnőve, a folyamatos fizikai munkát végezve megizmosodtam annyira, hogy arra is képes legyek.
Ahogy a kaotikus, kissé furcsa jelenetbe belevetem magam, a kezemben érzem, ahogy az eddig mozdulatlan sellő mocorogni kezd, mintha csak egy vergődő hal lenne. De persze, akkor még szívesen el is engedném, nem igazán szeretem kihorgászni úgy a halakat, hogy megtartom őket. De most az öklöm a sellőre szorul, mit sem törődve azzal, hogy néha az eleven, megbűvölt szobor belecsípked a kezembe. Sokkal nagyobb probléma néla  akét sárkányszerűség.
- Persze... és ki a vendégünk? - kérdezi, miközben észreveszem az alakját is én meg csak megvonom a vállam, és másik kezemmel a pálcámat szorongatva átkokat szórok a második sárkány felé, hogy legalább visszatartsam.
- Ariell, férfiasan nudista kiadásban - válaszolom szellemesen. Bár úgy hiszem nem a humorérzékemről vagyok híres. Közben Aiden robbantása eltalálja az egyik sárkányt, mire kissé előrébb sodródom annak utóhatásától. Közben kikerülök néhány felém repdeső törmeléket is. Szerencsére nekünk csak az elszállítás a feladatunk, nem pedig a takarítás. Arra ott van néhány emberem, akik úgy rendbe teszik a helyet, hogy fel sem fog tűnni ez a kis csetepaté.
Ahogy a sárkényok figyelmét magamra vonom izgatott mosoly kúszik az ajkamra, mert a veszély és a halálnak a közelsége minidg fel tudja pezsdíteni a véremet. Nem igazán érdekel, hogy esetleg porrá égethetnek, a lényeg a harc. Mindennek a harc a lényege, ami eldönti a csatát, a gyenge elesik, az erős életben marad. Olyan egyszerű játékszabály ez, amit mindig is szerettem, akárhányszor is kerültem halálközeli élménybe. Mindig képes volt annyi energát önteni belém, hogy élni akarjak. És ha kell rebbenés nélkül fogadni a halált.
Ami persze most sem jön el értem, mert egy halk sikoly jelzi, hogy a sellő bizony a sárkény egyik martalékává lett, a csatatér pedig a következő pillanatban átalakul a szokásos megfáradt színtérré.
- Megvagy? - kérdezi, mire bólintok felé. Bár meg vagyok győződve, hogy szereztem az imént néhány heget és égési sérülést, az adrenalintól fűtött testem egyelőre tök jól megvan anélkül hogy érezné a fájdalmat.
Elégedetten elvigyorodom, ahogy megkaparintja a kulcsot, és ismét bólintok egyet helyeslőn.
- Nagyszerű teljesítmény, Aiden - csapom erősen hátba  a gyereket, majd levonulok a romokon a zongorához, hogy Aidentől elkérve a kulcsot felnyissam annak fénylő, finoman művelt fedelét, majd színpadias mozdulattal rámutatok. - Nos, megérdemelünk egy koktélt nem? - kérdezem cinkosan. Elvégre le is kell tesztelni, hogy megúszta-e sérülés nélkül az egész harcot.

Elgondolkodva merem végig a lányt. Elliot lányát, aki valahogy nem is őrzi az ő vonasait. D le persze ez nem számít. Eljatszom a gondolattal, hogy vajon nekem van e gyerekem egyáltalán. Fogalmam sincs igazából, ativott éjszakák homályos egyejszakas kalandok vannak meg bennem emlékként. Valahogy néha már várom a leveleket a dühös anyukáktol, akiket esetleg teherbe ejtettem, hogy fizessem a gyerektartási díjat legalább. De azt hiszem még azt is inkább fizetnem, mintsem hogy ne törődnek velük, hogy eldobjam őket, ahogy az anyám dobott el engem es a testvéreimet. Inkább eluzom azokat a képeket a fejemből es valami sokkal kellemesebbre gondolok, mint például Elliot leveleire vagy az illatara, érintesere, mintha azok segítenenek eluzni mellolem a sárga pillantásokat.
A hogy a lány válaszol, gyorsan be is lépek a házba, aminek régi falai es kissé dohos illata van. Sokkal jobban hiányzik az ilyen helyeken a víz es a hajó kellemes ringatása. Talán ki tudom bírni itt addig amíg nem jön Elliot.
- Avery Cassen. Szóval... Maga Elliot egyik barátja?
- Ó, hát persze, te vagy Avery *bolintok en is. Elliot mesélt a fogadott lanyarol. - Tegezodjunk - legyintek. A magazas valahogy túl formális, az alvilagban pedig nem nagyon volt az udvariassagnak jelentősége.  Meg kissé furcsa is volt azt hallani hogy magáznak.
- Elliot közeli ismerőse vagyok - valami olyasmi, bár én sem tudom megfogalmazni mi is nekem ő. Valami heves forróság, ami olyan kellemesen meleg, mint amikor a hosszú hideg téli napok után megmelegit a nap.
Aztán a gondolataimat felbe szakítja valami szellem, és még valami sütemény is tönkre meg. A lehető legrosszabbul alakul ez most mert ugy levertem a vázat mint vak a poharat.
- Bocs. A háziszellemünk ma kicsit hisztis - mondja Avery, mire en csak sóhajtok egyet. Továbbra is megorzom a nyugalmam.
- hmm, én nem figyeltem a jelekre hamarabb - csovalom meg a fejem. - Nos készíthetunk újat esetleg - mondom egy rövid kínos szünet után. Rég nem beszéltem gyerekkel és valahogy az is már elmúlt amikor a testvéreimrol gondoskodtam anyám helyett. De hirtelen mas nem is jutott eszembe. Közben eloveszem az asztalrol az egyik zacskós dolgot, amibe fene se tudja mi van es a lány felé mutatom, felvont szemoldokkel.
- ez is kell bele?