Sokan sokfélét mondanak, részben azért, mert minden helyzetben nagyon másként is tudok viselkedni, abban viszont a legtöbben egyetértenek, hogy nagy a hangom, és heves vérmérsékletű vagyok. Ez csak részben igaz, mert mindezt nem csak azért csinálom, hogy növeljem az egyébként is hatalmasra nőtt egomat, hanem azért, hogy szószólója lehessek a világban történő igazságtalanságnak. Szóval nem vagyok nagy hangú, mert nem üvöltök eléggé azok mellett, akik igenis megérdemlik a normális életet és a törődést. Mindenesetre próbálkozok.
Mindig próbáltam kitűnni a tömegből, és bár ezt a kinézetem is elősegíti - főként a bőrszínem - a hatalmas számmal, és néhány összeférhetetlennek tűnő tulajdonsággal oldottam ezt meg. Imádok bulizni, szeretem az embereket és a minél nagyobb társaságokat, ugyanakkor szűk körökben vagyok igazán produktív. Magaménak tudom érezni a családias légkört, amikor tényleg csak azokkal vagyok körülvéve, akikért az életemet is adnám. Ide csak a kevés igazi barátom és a családom tartozik, de lényegében minden normális emberért, akivel egész kellemes viszonyt ápolunk, a bajban megtennék minden tőlem telhetőt. Mert nem vagyok olyan önző és egoista, mint amilyennek mutatom magam a tényleg pofátlanul hatalmas számmal.

A Thomas család bár nem tűnik érdekesnek, és még a neve is semmitmondó, mégis sokat lehet róla beszélni, ha ismerjük a történetét. A Thomas név valahogy úgy alakult ki, mint az egyiptomiaknál. A családnevünket az apánk határozta meg. Amikor ez a hagyomány már a feledésbe merült, az utolsó így elnevezett ember vezetéknevét, vagyis a Thomast kezdtük el használni, és a mai napig így hívnak bennünket.
Miután már nem tartottuk számon atyáink nevét sem, a hagyományaink is egyre kikoptak a mindennapi életből, ezért nem is ejtek erről sok szót, mert egy egyszerű, mugli családról nem is szeretne túlságosan kimerítő információmennyiséget kapni a mágus fia. (Ha mégis, személyesen szívesen mesélek.)
Bár nem varázsló és boszorkány egyetlen ismert felmenőm sem, és rajtam kívül csak a jelenleg első évfolyamba járó húgom, Grace rendelkezik mágikus képességgel a családban, a háborúból sajnos nekünk is rendesen kijutott, ami miatt legfőképpen önmagamat okolom, pedig nem én tehetek arról, hogy varázslónak születtem. Mégis fáj, hogy hónapokig hátra kellett hagynom a családomat úgy, hogy nem tudhattam, melyik pillanatban hal meg a szeretteim közül bárki, vagy akár én. Szerencsére senki sem vesztette életét közülünk, és amiért még ennél is hálásabb vagyok, Grace egy új, kevésbé gondterhelt világban és kastélyban kezdhette meg idén a tanulmányait.

Lényegében semmihez sem értek a gyakorlati tárgyakon kívül, de ha nagyon akarom, akkor bármit képes vagyok megtanulni. Sokáig ezért gondolkodtam az aurori pályán, aztán rájöttem a háború alatt, hogy tönkretenne ez az életforma. Nem pusztítani akarok, hanem építeni, így hát akármennyire jó vagyok bűbájtanból és SVK-ból, inkább az együttérzésen és mások meghallgatásán szeretnék dolgozni, amire a pszicho-medimágia szak (ahová nem vettek fel) véleményem szerint a legalkalmasabb. Természetesen a mindenféle pálcaforgatási ismeretemet emellett igyekszem minduntalan fejleszteni. Ötödévben még nem ment a patrónusidézés, de a háborút követően már egyre több felértékelődött emlékkel sikerült egy reinkarnálódott sirályt idéznem. Emellett érzem azt is, hogy egyre jobban megy a legilimencia és az okklumencia (természetesen még csak a megfelelő varázslatot használva).