 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1] 2 3 ... 5
|
|
1
|
Múlt / Párizs / Re: Champs-Élysées
|
Dátum: 2020. 12. 15. - 17:47:57
|
Karácsonyi vásárlás Avery
2001. december 8. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jól sikerült ez a Párizsi kiruccanás, de hát az ember tényleg nem mindennap szalad bele tolvaj manókba. Nem értem, hogy miért történik amúgy mindig valami, hogyha egy kicsit kimozdulok a komfortzónámból. Jó, ezt az egészet Elliot miatt tettem. Meg a család érdekében. Mert ha tetszik, ha nem, egy család része vagyok én is. Oké, hogy csak egy eddig ismeretlen távoli rokon voltam, de Elliot eléggé szerves része lett az életemnek és Avery-t tényleg meg akartam ismerni. Persze, lehetséges, hogy elég lett volna, hogyha csak elhívom egy kávére vagy forrócsokira, attól függően, hogy melyiket szereti jobban, de én inkább ezt választottam… persze, a karácsonyi hangulat itt kétségtelenül sokkal vonzóbb volt, mint Londonban.
A manó azonban megfutamodott, úgyhogy sok esélyem már nem volt arra, hogy mindent elsimítsak. De amúgy sem az én feladatom itt intézkedni, ez Franciaország, még a végén megharagudnának a franica hatóságok, hogy közbeavatkoztam.
– Ez elég menő volt... Utánamész? – kérdezte Avery, miközben leporolta a táskákat, amiket maga után hagyott a manó, miután úgy döntött, hogy inkább a menekülés mellett dönt.
– Nem, nem ezért vagyunk itt végül is. Viszont az itteni aurorokat valahogy értesítenem kell, a pálcája alapján meg fogják találni, úgyhogy ez már nem a mi dolgunk. – válaszoltam, egyrészt tényleg nem ezért hoztam ide Avery-t, másrészről Elliot lányáról volt szó. Nem akartam, hogy még több bonyodalom történjen ma. – Ne haragudj, nem így terveztem a mai napot. Remélem, azét nagyjából jól érezted magadat. Nem tudom, hogy lesz-e még időnk elmenni bárhová. –tettem hozzá, miközben én már készültem arra, hogy hoppanáljunk.
Egyetlen egyszer voltam csak Franciaországban az itteni minisztériumba, de azért még arra emlékeztem, hogy hol van és nem terveztem túl sok időt ott tölteni. Csak elmondjuk mi történt (ha megértik), majd leadom a pálcát és onnantól ők intézik a dolgok. Nem tudom, hogy Elliot mit fog szólni ehhez a kis sztorihoz, de ahogy őt ismerem valószínűleg inkább nevetni fog azon, hogy éppen egy manó ruhás törpe próbált meg kirabolni minket Párizsban. Így kimondva tényleg viccesen hangzott.
Köszönöm a játékot! |
|
|
|
|
2
|
Karakterek / Keresem az elvesztett édent / Re: Cukormáz
|
Dátum: 2020. 12. 07. - 17:56:00
|
Karácsony a családdal Elliot, Daniel, Avery, Aiden, Jasper
2001. december 24. Valahol megnyugtató volt, hogy nem kell egyedül töltenem a karácsonyt, ugyanakkor rémisztő is volt. Talán pont azért, mert a karácsony tényleg annyira családi ünnep, annyira nyugodt és bensőséges. Az ember úgy érzi, mintha tényleg tartozna valahova és ezért jól esett, hogy Elliot gondolt rám és meghívott a családi összejövetelre. Még mindig nem ismerek mindenkit, nyilvánvalóan én vagyok a kívülálló, de hát egészen eddig azt sem tudtam pontosan, hogy vannak még élő rokonaim. Elliot és Daniel sem álltak közel hozzám azelőtt, ami történt, nem is igazán tudtunk egymás létezéséről, most meg itt ülünk és együtt karácsonyozunk.
Jó érzés volt velük lenni és úgy tenni, mintha tényleg minden rendben lenne. Mert ezen a napon tényleg megállt minden, ami amúgy szörnyű volt, vagy amitől féltem. Hát nem véletlenül hívják a karácsonyt a szeretet ünnepének. Persze, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jutottak eszembe a saját gyerekeim, természetesen ők is szerették a karácsonyt. De hát az már a távoli múlt volt és amúgy is jobban szerettem volna a jelenre koncentrálni.
Elliot tagadhatatlanul kitett magáért, de sejtettem, hogy ez a nap fontos neki amúgy is. Azért egy kicsit furán éreztem magamat, hiszen Aident nem is olyan régen még ki kellett hallgatnom a Minisztériumban. A véleményem nem változott róla, elhiszem, hogy semmi köze az egész dologhoz, de volt egy olyan érzésem, hogy ettől még nem örült kifejezetten a társaságomnak. Mindenesetre a munka az nem ide tartozik, nem erre az estére és főként nem karácsonyra.
Mindenkinek hoztam valami kis apróságot, leginkább azért, mert nem akartam üres kézzel jönni. Annyira nem ismertem azonban őket, hogy valami túl személyes ajándékot tudjak nekik adni. Leszámítva Elliotot, akinek tudom, hogy bármi jó, ami csillog és elég drágának tűnik. Egyébként ő is egy nagyon szép fülbevalót vett nekem, úgyhogy azt hiszem jól választottam, amikor én is ékszert vettem neki végül (csillogott és elég drága volt, úgyhogy ez Elliotnak tökéletes lehetett).
Jasper rendes volt, a maga módján próbált bevonni a beszélgetésbe, de nem terveztem, hogy túl sokáig maradok. Daniel és Amber is már elmentek és így már kicsit kezdtem feleslegesnek érezni magamat. Ez itt Elliot családja volt és habár a kutya nagyon aranyos volt, mégsem akartam tényleg maradni. Már így is sokkal tovább maradtam, mint terveztem, jól éreztem magamat, de itt volt az ideje elköszönni. Talán jövőre majd maradok kicsit tovább, hacsak addig nem történik valami változás az én életemben is.
– Boldog karácsonyt! – köszöntem el mindenkitől, miközben felvettem a kabátomat az előszobában. Azonban még volt egy fontos dolog, amit Elliot-tól meg szerettem volna kérdezni, habár nem voltam benne biztos, hogy egyértelmű választ fogok kapni. – Elliot, tudom, hogy nem vagy oda a kínai hagyományokért, de gondolkodtál már azon, hogy mit csinálsz Holdújévkor? Nem kell most válaszolnod, élvezd ezt az estét és majd beszélünk róla később –mondtam gyorsan, miközben már nyitottam is ki az ajtót. Nem akartam Elliotra erőltetni semmit, de örültem volna, ha belemegy abba, hogy elmenjünk Kínába megünnepelni a Holdújévet. Nekem valahol fontos volt ez a hagyomány és egyébként is régen jártam otthon. Persze, Anglia az otthonom, de Kína elég távol van ahhoz, hogy egy kicsit el tudjak vonulni a Minisztériumtól meg mindentől, ami éppen körbevesz minket.
– Köszönöm a meghívást, jól éreztem magamat –tettem még hozzá és ez tényleg igaz volt, mert régen éreztem ennyire nyugodtnak magamat. Persze, most majd haza kell mennem az üres házba, de valahogy még ez sem vette el a jó kedvemet. Mikor kiléptem a házból elkezdett esni a hó és ezt jó jelnek fogtam fel, hihetetlen volt, hogy hamarosan ez az év is véget ér. Ezzel a gondolattal pedig hoppanáltam és hamarosan a saját otthonom ismerős falai között találtam magamat.
Köszönöm a meghívást! |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Párizs / Re: Champs-Élysées
|
Dátum: 2020. 12. 02. - 16:16:04
|
Karácsonyi vásárlás Avery
2001. december 8. Jobban örültem volna, ha ez kivételesen tényleg csak egy teljesen átlagos nap lesz, de hát persze mire számítottam? Féltem, hogy ezzel a kis közjátékkal nem igazán sikerült jó benyomást keltenem magamról, mármint reméltem, hogy azért Avery nem hiszi azt, hogy vonzom a bajt. Igazából nem tudom, hogy Elliot egyáltalán mennyit mesélt neki rólam. Sokat én sem tudok róla, azon kívül legalábbis, hogy Elliot családtagja. De gondolom, nem lehet neki egyszerű, kb. csak férfiak veszik körbe. Igaz, én nem nagyon vagyok része a családi banzájoknak, de hát ennek is megvan az oka. Ha belegondolok, hogy Elliotot akkor kellett volna megismernem, amikor még élt a férjem meg a gyerekeim… áh, inkább nem gondolkodtam ilyesmin. A most az ami számít, ezt már megtanultam.
Ráadásul most éppen a manóruhás törpe számított, aki ingerülten fordult felénk. Azt hiszem meghallotta a lépteinket, de ahogy ránk nézett rögtön felemeltem a pálcámat. Lehet, hogy auror vagyok, de ez itt Franciaország és nem Anglia.
– Ha visszaadja a csomagjainkat, akkor elengedem minden következmény nélkül – mondtam komoly hangon, bár abban sem voltam biztos, hogy a törpe érti-e egyáltalán az angolt. Mindenesetre tettem egy lépést felé és habár dühösen méregetett, nem hátrált és más furcsa mozdulatot sem tett. Kivettem a kabátom zsebéből az auror igazolványomat, de nem voltam benne biztos, hogy ebben a sötétben látja-e egyáltalán mi az. – Nem jó emberrel kezdett el ma szórakozni – sziszegtem idegesen, miközben vártam, hogy reagáljon végre valamit.
Nem néztem Avery-re, de gondoltam, hogy még ott van mögöttem, ahogy kértem. Már elég nagy volt, varázsolhatott volna ő is, ha éppen úgy alakult volna, tehát mondhatjuk, hogy túlerőben voltunk. Bár az volt az érzésem, hogy ennek a manónak több van a tarsolyában, mint amennyit látunk belőle.
– Érti egyáltalán, amit mondok? – sóhajtottam fel végül, de abban a percben halványan egy pálca alakját láttam a kezében és mormogott is valamit a törpe. – Protego! – kiáltottam szinte azonnal, szerencsére, mert az átok különben valahol Avery feje mellett csapódott volna be.
Idegesen felmordultam, nem akartam elhinni, hogy komolyan párbajoznom kell egy törpével, aki meglopott. Mármint milyen alapon van ő kiakadva, hogy szeretném visszaszerezni a saját tulajdonomat? Azt hiszem nem fogjuk tudni elkerülni, hogy jelentenem kelljen ezt az ügyet a francia minisztériumnak… szép kis kiruccanást szerveztem az unokahúgomnak mit ne mondjak. De talán Elliot nem fog megölni ezért.
– Avery, jól vagy?– kérdeztem és egy perce rápillantottam, de aztán inkább visszafordultam a manó felé. – Capitulatus! – mondtam gyorsan, mielőtt a manó megint moroghatott volna valamit. Hát aurorosan lerohantam végül is, ahogy Avery fogalmazott… bár inkább csak megszereztem a pálcáját, ami odagurult a lábamhoz és felvettem a földről. |
|
|
|
|
4
|
Múlt / Párizs / Re: Champs-Élysées
|
Dátum: 2020. 11. 26. - 18:43:51
|
Karácsonyi vásárlás Avery
2001. december 8. Most már attól voltam ideges, hogy Elliot mit fog szólni, hogy bajba keverem a lányát rögtön az első alkalommal, hogy egyedül hagyta velem. Mármint… Avery már elég nagy, nekem pedig volt még nagyon régen két kislányom, de lehet, hogy az anyai oldalam már eléggé megkopott. Csak egyetlen nyugodt napot szerettem volna együtt tölteni Avery-vel, elvégre az unokahúgom és tudom, hogy Elliotnak is fontos. Azt akartam, hogy jól érezze magát és jobban megismerjük egymást, de ez a nap most már semmiképpen sem alakulhatott jól köszönhetően a manóruhás törpének. Komolyan, ránk volt írva, hogy minket kell hirtelen kirabolni vagy mi?
– Te auror vagy, igaz? Ugye tudod hogy kell elkapni a... a manóruhába öltözött törpéket? – kérdezte Avery, miközben a manóruhás ember után szaladtunk. Nem volt nehéz észre venni az emberek között, hiszen a piros ruhája eléggé rikított.
– Igen, el fogjuk kapni, ne aggódj – mondtam, hogy megnyugtassam. Láttam, hogy a manó bevetődik az egyik mellékutcába, így kicsit gyorsabbra vettem a lépéseimet. Figyeltem, hogy Avery ne maradjon le, de igazából talán még itt az emberek között is nagyobb biztonságban lenne. Nem tudom, hogy az a törpe mire képes és tényleg nem az volt ezzel a vásárlással a célom, hogy Avery-t bajba sodorjam.
Az utca végéhez érve, ahol eltűnt a manó megálltam és egy pillanatra benéztem oda. A kis mellékutca nem volt annyira kivilágítva, mint a főút és nagyon szűk volt, valahogy az volt a sejtésem, hogy a törpe ezzel akart tőrbe csalni, de láttam egy piros foltot odabent, szóval tudtam, hogy ott van még.
– Maradj mögöttem és ne csinálj semmit sem, csak akkor ha megkérlek. Nem kell megtámadnod a törpét vagy ilyesmi, majd én intézem – mondtam Avery-nek mielőtt beléptem volna a szűk utcába. Magam előtt tartottam a pálcámat, felkészülve minden lehetségesre. Hamarosan a főutca nyüzsgése kezdett elcsendesedni, elég sötét volt ebben a mellékutcában, de voltam már ennél rosszabb helyzetben is. Egy pillanatra megint láttam a piros kis foltot és tudtam, hogy csak a törpe lehet az, de már sokkal messzebb volt tőlünk, mint korábban.
– Látod azt a piros foltot? – kérdeztem Avery-t halkan, miközben kicsit lassabbra vettem a lépéseinket. A törpe messze volt, de nem nézett hátra, tehát eddig szerintem nem vette észre, hogy követtük. Biztosan azt hitte, hogy könnyen ki tudott minket rabolni és nem mennénk utána. Azzal nem számolt, hogy én auror vagyok. Erről jut eszembe, hogy semmi kedvem nem volt felvenni a kapcsolatot a francia Mágiaügyi Minisztériummal, szóval ezt nekem kell mindenképpen megoldanom. – Szerintem még nem vette észre, hogy követjük – tettem hozzá és abban reménykedtem, hogy ez így is marad. Még az is lehet, hogy elvezet minket valami olyan helyre, ahol több bűnöző is van. Avery miatt az mondjuk nem lenne jó, Elliot biztosan megölne, ha még ennél is nagyobb bajba keverném a gyerekét. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / Párizs / Re: Champs-Élysées
|
Dátum: 2020. 11. 21. - 14:26:08
|
Karácsonyi vásárlás Avery
2001. december 8. Izgatott voltam, hogy találkozhatok Elliot lányával. Nem is gondoltam, hogy sokkal több élő rokonom van Elliotnak köszönhetően, mint eddig sejtettem. Ráadásul sejtettem, hogy nem lenne baj, ha jól kijönnék az unokahúgommal. Régen voltam gyerek társaságában, bár igazából Avery már nem igazán gyerek, de nem tudtam rá egyelőre máshogy gondolni. Nem tudom, hogy Elliot mit mondott neki rólam, de nem szerettem volna, hogyha kellemetlenül érzi velem magamat vagy úgy érzi, hogy ez a nagy találkozás most kényszer volt. Ahogy közeledik az ünnep igazából szívesebben töltöttem volna nyugodtan a napokat, de most ideges voltam amiatt, hogy milyen első benyomást keltek. Bár azt hiszem, hogy a Párizsba való kiruccanással nyert ügyem van. Mert ki ne szeretne télen Párizsba menni, mikor mindent gyönyörűen befed a tökéletes fehér hó és már fent vannak a karácsonyi díszek és fények mindenhol? Biztosan jobban vártam volna a karácsonyt, ha tudtam volna, hogy a családommal tölthetem. De nem akartam erre gondolni, már itt volt az ideje, hogy tényleg elengedjem a múltat.
A Három Seprűben találkoztunk és egy zsupszkulcs segítségével jutottunk el a Champs-Élysées-hez közeli kisutcába, ahonnan könnyen be lehetett menni a főutcára. Minden tömve volt emberekkel, a boltok kirakatai ragyogtak és olyan hangulat volt, mintha már tényleg a karácsony közepén lennénk. Pedig még egy pár hét vissza volt, de hát az emberek nagyrésze már így is őrülten készült az ünnepekre.
Esni kezdett a hó, miközben egyik boltból a másikba mentünk be – hihetetlenül tökéletesnek tűnt ez a nap, még a boltokban is olyan akciók voltak, amik nem voltak jellemzőek így karácsony környékén. De annyira nem bántam, elég régen voltam ilyen nyugodt, családi kikapcsolódáson.
– Elliotnak vettél már valamit karácsonyra? – kérdeztem, egyelőre nehéz volt eldönteni, hogy milyen témákat hozzak fel. Nyilván nem ismertem annyira Avery-t, de kedvesnek tűnt és azt nem mondhatom, hogy rosszul éreztem magamat vele. Csak kellett még egy kis idő, hogy feloldódjunk szerintem.
– Igazából nekem még nincsen annyira karácsonyi hangulatom. Ez az ajándékvásárlás is olyan nehéz – vallottam be. Eddig is igazából csak magamnak vásároltam, de nem számított. Daniel és Elliot sem volt könnyű eset abból a szempontból, hogy minek örülnének karácsonyra. Azt hiszem Avery-nek is kellene vennem valamit, de talán majd találunk valamit az egyik boltban, amit megenged, hogy megvegyek neki ajándék gyanánt.
Azonban tényleg kicsit túl tökéletes volt minden, a hóeséstől kezdve az utca gyönyörű téli képet idéző látképéig. Lehet, hogy a kelleténél kicsit sokkal paranoiásabb voltam, de hát ilyen voltam az egyszerű hétköznapokon is. Aztán valóban történt valami: nekem ütközött egy manó. Mármint egy pici ember, aki karácsonyi manónak volt öltözve – nem házimanó.
– Elnézést, jól van? – kérdeztem, mert azt hittem, hogy felborult, de aztán rá kellett jönnöm, hogy ez a karácsonyi manó nagyon fura. Egy pillanattal később kitépte a kezemből az egyik zacskót, azt hiszem Avery egyik új szerzeményét is elragadta és szaladni kezdett a zsákmánnyal előlünk. – Meg is lepődtem volna, ha ez egy átlagos nap lesz – mondtam mérgesen és már kotortam is elő a pálcámat a táskámból, szegény Avery remélem nem bánja, ha a manó után megyünk. |
|
|
|
|
6
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: 2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály
|
Dátum: 2020. 11. 15. - 16:15:04
|
Kihallgatás
Mr. Benjamin Fraser
2001. október 18. 9:30
You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me Nem gondoltam, hogy ennek a kihallgatásnak több értelme lesz, mint a tegnapinak volt. Mr. Fraser bátyja nem tudott semmit sem, ami érthető volt a körülmények ismeretében. Igazából azt sem gondoltam volna, hogy Benjamin többet tudna, mint ő. Tehát két napom elment a semmire lényegében, de hát tényleg nem én döntöttem el, hogy kik lesznek a szerencsések akiket behívunk kihallgatásra. Azt hiszem pont emiatt nem kedveltem az ilyen kihallgatásokat, valahogy aki az asztal másik oldalán ült mindig úgy érezte, hogy a személye elleni sértés, hogyha a Minisztérium kérdéseket akar feltenni neki. A legtöbb esetben pedig azért tényleg nem ártatlan az, akit kihallgatnak. Nos, ezt ebben az esetben nem tudtam volna kijelenteni. Mr. Fraser első ránézésre sem tűnt olyannak, aki ilyesmikbe keverné magát, ráadásul még inkább gyerek, mint felnőtt. Persze, ez a Minisztériumot a lehető legkevésbé érdekelte, ezért ültünk most itt.
Mindenesetre én letettem már arról, hogy bármit is ki tudok belőle szedni, így szórakozottan irkáltam a papír sarkára. Megint írhatok majd egy semmit mondó jelentést, amit biztosan nagyra fog értékelni mindenki.
– Az egész gyanús, ha engem kérdez. Mintha valakik kihasználnák a szeszély okozta pánikot. A halloweeni vacsora volt rohadtul gyanús, szerintem valaki tuti bekavar az auroroknak. – mondta a fiú és ez igazából eléggé érdekes gondolat volt. Mivel nem foglalkoztam túlságosan ezzel az üggyel, attól függetlenül, hogy igazából eléggé hatalmas port kavart, nem néztem annak utána, amit Mr. Fraser állított.
– Értem, köszönöm, már ezzel is sokat segített – válaszoltam és gyorsan lekörmöltem a papírom aljára, hogy „helloweeni vacsora”, nem igazán tudtam, hogy miről van szó, de gondoltam később majd a parancsnokságon körbe kérdezek, hátha valaki tájékozottabb nálam. Ha Mr. Fraser feltevése igaz, akkor lehetséges, hogy valaki szándékosan próbálja a Minisztériumot szabotálni, ami igazából nem lenne túlságosan meglepő.
– Egyébként remélem a bátyám nincs ilyen gyanusított listán, vagy ilyesmi Ő is itt járt? – kérdezte, miközben visszanéztem rá.
– Igen, tegnap hallgattam ki a bátyját – bólintottam, talán erről nem kellett volna beszélnem neki, de hát a testvéréről volt szó, úgyhogy annyira nem gondoltam volna, hogy nagy titok ez az egész. – Nincs miért aggódnia, a bátyja nem tartózkodott Angliában az elmúlt időszakban és nem is tudott érdemi információval szolgálni. Minden jel arra mutat, hogy nem áll kapcsolatba senkivel, akinek köze lehet a tömeges balesetekhez. Ami azt illeti, ez önről is elmondható. Nem hiszem, hogy tovább kellene húznunk egymás idejét – állapítottam meg, miközben az órámra sandítottam. Fárasztó volt ez a két napos kihallgatás és nem azért, mert annyival közelebb tudtunk volna jutni a eseményekhez. Sőt… egyik Mr. Fraser sem tudott semmi kifejezetten hasznosat, illetve Benjamin felvetése fontos lehetett, de ez sem olyasmi volt, ami közelebb vitt volna minket a megoldáshoz.
Engem a Szeszély továbbra sem foglalkoztatott, úgy éreztem, hogy a saját problémám megoldása még mindig fontosabb. Ez biztosan önző dolog volt, de hát minden ember önző valamilyen szinten.
– Köszönöm még egyszer, hogy befáradt. A jelentésében le fogom írni, hogy nem áll kapcsolatban senkivel, aki tudna bármit is az eseményekről illetve, hogy nem tűnik gyanúsnak maga sem – tettem hozzá, majd vártam, hogy esetleg reagál-e még erre valamit, de részemről egyébként lezártnak tekintetettem a kihallgatást. Nem voltam benne biztos, hogy a jelentéseim sokat fognak érni a Minisztériumnak, de hát az igazság az, hogy a két Fraser tényleg nem állhat ezeknek a furcsa baleseteknek a hátterében. |
|
|
|
|
7
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: Aurorparancsnokság
|
Dátum: 2020. 11. 11. - 10:07:44
|
Kihallgatás
Mr. Aiden Fraser
2001. október 17.
Sometimes not speaking says more than all the words in the world A hozzáállásom a kihallgatáshoz egyáltalán nem volt professzionálisnak nevezhető, de hogy is fogalmazzak? Hát bárhol szívesebben lettem volna, mint most itt. Tudom, hogy az események eléggé furcsák és nagyjából mindenki aggódik, hogy mi a fene is folyik most körülöttünk. De engem megváltoztattak a körülmények, már nem igazán érdekelt, hogy igazságot szolgáltassak. Az egyetlen dolog, ami kicsit is foglalkoztatott az a saját ügyem volt és tisztában voltam vele, hogy ez elhomályosította az ítélőképességemet minden téren. De már olyan közel voltam a megoldáshoz, vagy legalábbis úgy éreztem közel járok hozzá és a magam igazát bebizonyítani egy kicsit fontosabbnak tűnt. Lehet, hogy ez önzőség is volt, de mindenki a maga érdekét nézi először, nem igaz?
Mr. Fraser nem hiszem, hogy megértette, hogy azért küldtem ki a másik két aurort, mert engem idegesített a jelenlétük. Lehet, hogy ő már megszokta, hogy figyelik minden lépését, de én nem voltam hajlandó úgy dolgozni, hogy közben a saját kollégáim figyelnek meg. Ugyanis éppen annyira figyeltek rám, mint Mr. Fraser-re, bár ezt lehet, hogy ő nem érezte. Vagy csak szimplán nem foglalkozott vele, ami érhető, elvégre ő ül a kihallgató székben.
– Szóval maga is csak egy bábu itt, hm? Rendben, felőlem tehetünk úgy, mintha épp nagyon komolyan kihallgatna... mindent megtalál úgyis az aktámban, ami kicsit is számíthat. Ismerem már, mennyire utánanéznek itt az embernek... – mondta Mr. Fraser, mikor mér végre rágyújthatott a cigijére, amire annyira vágyott. Engem nem zavart, hogy dohányzik, ráadásul biztos voltam benne, hogy ez megnyugtatta az idegeit.
– Nem egy bábú vagyok, hanem ember, aki itt dolgozik – válaszoltam nyugodt hangon. Persze, azt gondol, amit akar, de talán feltűnt neki ennyiből is, hogy nem értek egyet mindennel, amit a Minisztérium képvisel. Az Azkabanban töltött idő megváltoztatta a gondolkodásomat és ebben nincsen semmi szégyellnivalóm. – Csak feleslegesnek tartom, hogy faggassam, ha egyszer nem tartózkodott Angliában az elmúlt időszakban. Elhiszem, ha nem tud semmit sem a Szeszélyről, bár nem nekem kell egyedül elhinnem. – tettem hozzá. Szívem szerint nem is igazán húztam volna tovább az időt, Mr. Fraser is nyilván szívesebben ment volna haza vagy beült volna egy kocsmába, hogy igyon valamit ezután a teljesen felesleges kihallgatás során.
– Abban igaza van, hogy a Minisztérium utánanéz mindennek, de attól még nem lát mindent. Csak találgatnak, a Szeszély jóval nagyobb ügy, mint amilyennek tűnik – jegyeztem meg. Nyilván ez sem volt túl professzionális, hogy ezt mondtam, de sajnos nem tudtam megállni. Mivel a Minisztériumban tartózkodni is néha nehézségeket okozott ezért nem tudtam már komolyan venni a munkámat. Arra jó volt, hogy megtudja információkat a saját ügyemről, hiszen bármihez hozzá tudtam férni az akták között, de egyébként tényleg nem szívesen töltöttem itt az időmet. Ahogy ez a kihallgatás is úgy éreztem, hogy csak időpocsékolás.
– Azt fogom írni a jelentésembe, hogy ártatlan és semmit sem tud az eseményekről. Innentől kezdve pedig már nem én döntöm el, hogy mi fog történni – magyaráztam, miközben visszahúztam magam elé a papírokat és az egyik sarkára írtam pár szót, amit majd a jelentésembe fogok beletenni. – Ha szerencsések vagyunk, akkor nem fogunk egymással találkozni még egyszer. – tettem hozzá, ugyanis reményeim szerint nem akartak bevonni ebbe a Szeszély dologba a kelleténél jobban. Van elég lelkes auror ebben az épületben, aki elvállalná az egészet, de az nem én vagyok. Engem az érdekel, hogy megtaláljam a saját kérdéseimre a választ, nem pedig az, hogy levegőtlen kihallgató szobákban beszélgessek egy gyerekkel, aki azt sem érti, hogy minek hívták be és konkrétan semmilyen információval nem tud szolgálni – mivel nem tud semmit tényleg. Azt hiszem vagyok annyira jó emberismerő, hogy észrevegyem, ha valaki hazudik. Mr. Fraser azonban láthatóan tényleg nem tudta, hogy mi a fene folyik itt, ebből pedig egyértelműen levonhattam most már a következtetést, hogy semmi köze nincsen a tömeges balesetekhez. |
|
|
|
|
8
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: 2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály
|
Dátum: 2020. 10. 30. - 09:50:44
|
Kihallgatás
Mr. Benjamin Fraser
2001. október 18. 9:30
You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me Őszintén nem tudom minek törtem magamat ezzel a kihallgatással kapcsolatban, úgy tűnt, hogy az egésznek semmi értelme. Próbáltam kedves lenni, végül is a saját bőrömön is megtapasztaltam már milyen egy ilyen, amikor én ülök a másik székben, de ez a tapasztalat semmit sem segített rajtam. Hamar rájöttem, hogyha kedves is vagyok, az sem jelent semmit, mert Mr. Fraser nyilvánvalóan nem érezte kellemes magát és gondoltam ez azt jelenti, hogy nem is fog együtt működni.
Nekem mondjuk nem számít, hogy együttműködik-e vagy sem. Viszont örültem volna legalább annak, hogyha megerőlteti magát és komolyan veszi ezt a kihallgatást. Nem mintha komolyan lehetne venni, hogyha tényleg azt sem tudja, hogy miért van itt. Sok energiát én sem fektettem a jelentések áttanulmányozásába, mivel meg voltam róla győződve, hogy egy gyereknek sok köze nem lehet a történésekhez. Persze, valahol frusztráló, hogy senki sem tudja miért történtek ezek a balesetek, de őszintén fogalmam sem volt róla, hogy a Minisztérium mit vár ettől a pár kihallgatástól.
– Hát gőzöm sincsen. Egyáltalán kinek az ötlete volt, hogy behívjanak mondjuk pont engem? Meg minek keresek itt pont én? – sóhajtott fel, talán ettől csak még idegesebb lett, nehezen tudtam megítélni. – Nem tudok semmit – vonta meg utána a vállát.
– Mr. Fraser, nem én találtam ki, hogy be kell jönnie ide kihallgatásra. Higgye el, nekem is lenne jobb dolgom, mint most itt ülni önnel – válaszoltam és félretoltam a pergamenlapokat. Nem érdekelt, hogy mi van odaírva, mert igazság szerint maga az egész kihallgatás sem érdekelt már ezen a ponton. – Ha valóban nem emlékszik semmi gyanúsra, akkor nem fogom faggatni. Viszont még utoljára meg kell kérnem, hogy legalább erőltesse meg magát. Nem érdekel, hogy mennyit gondolkodik, csak próbálkozzon, ha most sem tud semmit mondani, akkor távozhat – tettem hozzá és nyugodtan vártam, hogy mit fog mondani.
Ha a testvére és ő is gyamús volt a Minisztériumnak akkor annak biztosan volt oka. Nem állítanám, hogy a Minisztérium mindig makulátlanul látta el a feladatát, tehát most is tévedhetett, viszont azt sem akartam, hogy Mr. Fraser azt feltételezze, hogy itt mindenki csak rosszat akar neki és vádolja valami olyasmivel, amihez semmi köze nincsen. Én elhiszem, ha nem tud semmit, viszont az nyilván furcsa lenne, ha két perc után kiengedném innen. Lehet, hogy felületesen végeztem a munkámat, mert már nem hittem azokban az értékekben, amiket az aurorok képviseltek, de a látszatra adni kellett valamennyit sajnos. Az, hogy Mr. Fraser valóban az igazat mondta-e viszont még ott lógott a levegőben. Nyilván nem bízott bennem, amire minden oka megvolt, tehát hiába is próbáltam volna megértő és kedves lenni, semmi értelme nem volt.
– Eszébe jutott még valami vagy a következő fél órát csendben üljük végig? Ha most kiengedem az gyanúsabb lenne, szóval felőlem bármiről beszélgethetünk, még ha annak köze sincsen ehhez az egészhez – magyaráztam, hátha ettől megenyhül. Bár nem tudom minek akarok egy gyerek kedvébe járni, miközben inkább információt kellene kiszednem belőle, de láthatóan semmit sem tud, tehát biztos voltam benne, hogy a baleseteket illetően |
|
|
|
|
9
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: Aurorparancsnokság
|
Dátum: 2020. 10. 30. - 09:49:51
|
Kihallgatás
Mr. Aiden Fraser
2001. október 17.
Sometimes not speaking says more than all the words in the world Mindig rájövök, hogy pocsék auror lettem az utóbbi időben és egyáltalán nem értek az emberekhez. Talán türelmem sincsen hozzájuk már, nem tudom, de kezdtem úgy érezni, hogy nekem nehezebb ez a kihallgatást, mint Mr. Frasernek. Mostanában annyira lekötöttek a saját problémáim és a saját bosszúhadjáratom, hogy nem igazán foglalkoztam a Minisztréium ügyeivel. Őszintén engem ez az egész balesetes dolog sem kifejezetten hozott lázba, lehet, hogy évekkel ezelőtt még többet foglalkoztam volna egy ilyen furcsa eseménysorozattal, de akkor még lelkes auror voltam. Aztán minden a feje tetejére állt, de most talán nem ezzel kellene foglalkoznom.
Tény és való, hogy nehezen tudtam koncentrálni a kihallgatásra, zavart, hogy Mr. Fraser így ült előttem, ennek a leláncolásnak semmi értelmét nem láttam, hiszen pálca sem volt nála. Ha mégis megtámadott volna, akkor meg tudnám védeni magamat, mert nálam nyilván volt pálca.
– A testvéremnek mégis mi köze ehhez? – kérdezte, miután elmondtam neki, hogy miért is van itt.
– Mr. Fraser, nem én döntöttem el, hogy kiket hallgat ki a Minisztérium a balesetekkel kapcsolatban. Nem tudom, hogy a testvérét miért hívták be, vele csak holnap találkozom – válaszoltam. Ezzel gyakorlatilag be is vallottam neki, hogy konkrétan mennyire hidegen hagy ez az egész kihallgatósdi, de nem számított.
– Tudja, Miss Liu... talán az aktámban is láthatta, hogy az utóbbi három évben nem tartózkodtam Londonban. Őszintén? A Szeszéllyel is alig találkoztam. Nem vagyok benne teljesen biztos, miféle információra kíváncsi – mondta végül és erre őszintén legszívesebben azt mondtam volna, hogy semmilyen információra nem vagyok kíváncsi. Mert tényleg nem érdekelt, annyi auror van még ebben a hatalmas épületben, akik sokkal több energiát tudtak volna ebbe ölni, de mégis engem választottak ki arra, hogy két gyereket hallgassak ki két nap leforgása alatt. Biztosan ez is valami büntetés, amiért nem vagyok elég kooperatív a szervezettel. De hát mire számítottak, mikor visszavettek ide dolgozni? Azért mert dobtak egy darab csontot még nem fogom elfelejteni, hogy hogyan bántak velem, mikor én ültem abban a székben, ahol most Mr. Fraser foglalt helyet. – Biztos hogy nem lehet idebent dohányozni? – kérdezte, gondoltam a hallgatásom neki is feltűnt.
– Meg kell kérnem, hogy menjenek ki, Mr. Fraser láthatóan ideges a jelenlétük miatt – fordultam az ajtó mellett álló két auror felé. – Ha megtámadna, azt kintről is hallani fogják – tettem hozzá, még volt némi ellenkezés, de végül megszüntették a lebilincselő varázslatot is és kimentek a szobából. Megkönnyebbültem, egyszerűen engem is feszélyezett, hogy két másik auror itt hallgatózik.
– Most már rágyújthat, ha szeretne – fordultam vissza Mr. Fraser felé. – Ha tudni akarja, nem kifejezetten érdekel, hogy tud-e bármit is ezekről az ügyekről. A balesetek persze furcsák és megmagyarázhatatlanok, de mivel nem tartózkodott Londonban az elmúlt időszakban talán elhiszem, hogy nincsen az egész ügyhöz semmi köze. De nem én hozom itt a döntéseket és ezért ülünk most itt, nem pedig azért, mert nekem olyan nagy kedvem van kihallgatni embereket – tettem hozzá. Egy kicsit talán csípősen reagáltam, nem tudom, de mostanában az önkontrollom még annyira sem működik, mint korábban. Össze vagyok zavarodva a saját ügyeimet illetően és amíg nem hal meg körülöttem valaki, aki fontos nekem a Szeszély miatt, addig nem hiszem, hogy érdekelni fog ez a téma. Mr. Fraser meg azt gondol, amit akar, végül is szabad ember, csak jó ha tudja, hogy én sem jókedvemből ülök itt. Az hogy ártatlan volt-e még kérdéses volt számomra, de nem az én dolgom ítéletet alkotni felette. |
|
|
|
|
10
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: Aurorparancsnokság
|
Dátum: 2020. 10. 25. - 17:23:52
|
Kihallgatás
Mr. Aiden Fraser
2001. október 17.
Sometimes not speaking says more than all the words in the world Nem tudtam, hogy miért éppen nekem kellett kihallgatni a két tesót. Nem tudom ki osztotta be a kihallgatásokat, de az biztos, hogy nem gondolt arra, hogy talán jó lenne, ha különböző emberek hallgatnának ki rokonokat. De lehetséges, hogy ezt csak én gondoltam így, nem akartam senkivel sem elfogult lenni. Ez mondjuk már akkor megdőlt, amikor megkaptam Elliot baglyát és az információt vele együtt, hogy ismeri Aiden Frasert. Nem szabadott elfogultnak lennem, csak azért, mert a rokonom ismerte az embert, akit ki kell hallgatnom. Eleve nem szerettem a kihallgatásokat és nem is voltam jó bennük, de nem volt választási lehetőségem. Szóval nem akartam arra gondolni, hogy Elliot ismeri ezt a gyereket (merthogy elég fiatal volt), hanem próbáltam professzionálisan a dologhoz állni.
Nem értek egyet a Minisztérium minden lépésével, tehát nem biztos, hogy a legjobb auror voltam kihallgatásokat tekintve, de azt el kellett ismernem, hogy mostanában elég furcsa dolgok történtek. A balesetekre kellett magyarázatot találni és ha jobban érdekelt volna a munkám mint mostanában szokott, akkor lehet, hogy többet is foglalkoztam volna ezzel az egésszel. De nem szerettem már itt dolgozni elég régóta, így ezek a nyomozások sem kötöttek le.
Összeszedtem a pergameneket és odamentem a kihallgató szobához, nem számítottam rá, hogy odabent mi fog fogadni. Átolvastam az előzetes jelentéseket, de azért ezt a leláncolást túlzásnak tartottam – elvégre a fiú tisztára tudta mosni a nevét azzal a gyilkossági üggyel kapcsolatban is, de őszintén eléggé felületesen olvastam csak el a tényeket. Még nem mondhatjuk ki, hogy ez a fiú gyanúsított, akármennyire is úgy tűnik, hogy köze lehet a dologhoz.
– Remélem ön az, Miss Liu... már alig tudom visszatartani az izgalmamat, hogy végre találkozzunk – mondta a fiú, miközben helyet foglaltam vele szemben.
– Irene Liu vagyok, én fogom ma kihallgatni – mutatkoztam be, majd visszafordultam a két auror felé akik az ajtó mellett álltak. – Tényleg szükség van erre? – kérdeztem tőlük és a leláncolt fiú felé böktem a fejemmel.
– Igen, elővigyázatosságból – válaszolta az egyikük, így inkább nem feszegettem a témát. Ha Aiden kellemetlenül fogja érezni magát, akkor maximum nem fog elmondani mindent, ha egyáltalán tud bármit is.
– Jobb lesz, ha belekezdünk. Bizonyára tudja, hogy miért hívtuk be – mondtam, miközben a papírokat néztem. – A Mágikus Szeszélyhez köthető tömegbalesetekről biztosan hallott már, Mr. Fraser, magát és a testvérét is vizsgálta a Minisztérium a történtekkel kapcsolatban. Amennyiben bármilyen információja van az eseményekkel kapcsolatban, akkor itt most elmondhatja – tettem hozzá és türelmesen vártam, hogy magától mondd-e valamit. Az ajtó mellett álló aurorokat legszívesebben kiküldtem volna, de volt egy olyan érzésem, hogy akkor is azt a választ kaptam volna, hogy elővigyázatosságból kell itt lenniük. Mintha alkalmatlan lennék arra, hogy megvédjem magamat, nem mintha bármi esélye is lenne, hogy ez a gyerek meg fog támadni vagy csak én bíztam abban, hogy nem fog. Elliot biztosan nem mondta el neki, hogy ismerjük egymást, sőt… rokonok vagyunk, de igazából senkinek sem kell erről tudnia, így a legegyszerűbb. |
|
|
|
|
11
|
Múlt / Mágiaügyi Minisztérium / Re: 2. emelet - Varázsbűn - üldözési Főosztály; Varázshasználati Főosztály
|
Dátum: 2020. 10. 20. - 17:22:36
|
Kihallgatás
Mr. Benjamin Fraser
2001. október 18. 9:30
You are not alone
I will always be waiting
And I'll always be watching you
Speak to me, speak to me, speak to me Sosem soroltam a kihallgatásokat az erősségeim közé, de nem volt más választásom, mint részt venni ebben az egészben. Úgy tűnt megint zavaros időket élünk, így aurorként teljesítenem kellett a kötelességemet, akkor is, ha egyébként csak megtűrtek itt nagyjából. A Minisztérium még mindig nem ugyanaz a hely volt, amit régen megkedveltem. Régen – vicces ez a szó, hiszen már nem is igazán emlékeztem, hogy mit kedveltem benne régen.
Benjamin Fraser nagyon fiatal volt, legalábbis a pergamenen lévő adataiból erre következtettem. Egy gyereket nem állt szándékomban megfélemlíteni, azért nekem is vannak érzéseim, akkor is, ha nem mutatom ki őket. Nehezen tudtam elhinni, hogy bármi köze lett volna az eseményekhez, de a neve mégis felmerült – ahogy a bátyja neve is. Nem akartam tudni semmit sem a magánéletükről, csak annyit amennyi a papíron állt. Mióta rólam is suttogtak ezt-azt azért kételkedve hittem el bármit is, amit mások állítottak de talán jobb is volt ez így, hiszen tiszta fejjel tudtam ítélkezni.
A kihallgatáshoz egy igen pici szobát kaptunk, eléggé telített volt ma minden hely. Reméltem, hogy Mr. Fraser emiatt nem fogja frusztráltan érezni magát, ha minden igaz amúgy sem fogunk sok időt itt tölteni. Bár megmondom őszintén a túlzott elővigyázatosság még engem is idegességgel töltött el. Mielőtt bemehettem volna az apró kis szobába háromszor is igazolnom kellett magamat az ajtó mellett álló két aurornak, ami csak azért volt vicces, mert a kollégáim voltak és ma korábban még találkoztam is velük, amikor beértem a parancsnokságra.
A magam részéről jobban örültem volna, ha kivezényelnek inkább valahova, a megfigyelés és a kutakodás mindig is jobban ment, mint a kérdezősködés. Nem szerettem mások életében turkálni, most pedig amúgy is elég kényes témáról volt szó.
– Üdvözlöm, Mr. Fraser, ha kér egy teát vagy valamit, akkor ne szégyenlősködjen – köszöntem a fiúnak, miután végre beengedtek és leülhettem vele szembe az asztalhoz. A szoba teljesen üres volt egyébként az asztalon és a két széken kívül amiben ültünk. – Irene Liu vagyok, az Aurorparancsnokságon dolgozom, én fogom ma kihallgatni önt. Köszönöm, hogy befáradt a Minisztériumba, kezdjünk is bele, jó? – kérdeztem és bátorítóan rá mosolyogtam. Nem akartam feszültséget kelteni, éppen elég lehetett neki, hogy egy ilyen szobában kell ülnie és kérdésekre kell válaszolnia. Az a baj, hogy ez a kihallgatás tényleg véresen komoly volt. Úgy értem, hogy ez itt nem csak egy rossz álom volt, hanem a valóság és ha nem tud segíteni vagy gyanús lenne a viselkedése, akkor bármi történhet vele. Ezzel biztosan tisztában is volt, én azonban nem akartam neki ártani még véletlenül sem.
– Ne izguljon, én sem igazán szeretem a kihallgatásokat – mondtam csendesen, hátha a másik két auror hallgatózik odakint. Nem mellesleg pedig tényleg jobb lett volna, hogyha a körülményekhez képest azért nyugodt marad, miközben beszél. – Feltételezem tudja, hogy a Mágikus Szeszély körüli tömeges balesetek miatt vizsgáljuk önt és a bátyját is. Csak annyit kérek, hogyha van valami, amit esetleg tud ezekről a balesetekről, akkor mondja el nekem. A legapróbb részlet is számíthat. – tettem hozzá és türelmesen vártam a válaszát. |
|
|
|
|
12
|
Karakterek / Irene Liu / Re: a múlt kísértete
|
Dátum: 2020. 08. 01. - 15:26:42
|
Ghost That’s enough pain,
When is this going to end? Még mindig zavarosnak éreztem a gondolataimat, de Elliot egyetértése valamennyire megnyugtatott. Azt hiszem, nem is igazán volt más választásom, mint megbízni Wade Riversben – tulajdonképpen a lehetőségek nem adtak más esélyt. Ő volt az egyetlen, aki kapocsként szolgálhatott köztem és a nő között, aki megölette vele a férjemet és a gyerekeimet. Nem akartam elvakultan csak a bosszúra hajtani, de belül éreztem, hogy ezek az újabb fejlemények – már ha lehet ezeket annak nevezni – kezdik elhomályosítani a józan ítélőképességemet.
Olyan régóta szerettem volna megtudni a válaszokat, de most mégis féltem, hogy mi lesz. Mit fogok tenni ha már tudni fogom, hogy ki a tettes? Jelen pillanatban egyetlen cselekedetemért sem mertem volna felelősséget vállalni. A Vakegér hangulata kezdett igencsak fullasztóvá válni, haza akartam menni.
– Jól esik, hogy ezt mondod –vallottam be miután Elliot azt mondta, hogy jól döntöttem, hogy Rivers segítségét kértem.
– Ő az egyetlen, aki kapcsolatba került a nővel, így ha valami beugrik neki, ami alapján elindulhat, van esélyünk, hogy gyorsan és hatékonyan kézre kerítsük. Ha megvan a megbízó van valami terved Riversszel? Csak mert őt biztosan nem lesz könnyű legyőzni… –magyarázta Elliot, miközben a halántékát masszírozta. Az igazat megvallva így jobban megnézve nem tűnt úgy, mint aki túl jó bőrben van. De nyilván nem akart róla beszélni, hogy milyen okból késett ennyit, én pedig inkább nem kérdeztem rá. Mindenkinek vannak titkai végül is.
– Nincs vele semmi tervem. Leginkább azt szeretném, ha eltűnne az életemből, amikor ennek vége van – válaszoltam őszintén. – Még az is lehet, hogy később megpróbál majd engem is megölni, nem tudhatom. – vontam meg a vállamat, de be kell valljam nem ijesztett meg a halál gondolata. Nem tudom, hogy miért nem, talán már semmi sem számított tényleg azon kívül, hogy megnézzem magamnak ki az, aki tönkretette az egész életemet.
Nem igazán tudtam máshogy gondolni arra a nőre, aki képes volt elintézni, hogy még a gyerekeim is meghaljanak. Úgy éreztem, hogy oka volt annak, hogy engem élve hagyott, de gondolom erre majd a nagy összetalálkozásunk alkalmával meg fogom kapni a választ. Most egyelőre el kellett hinnem, hogy Rivers nem fog csapdába csalni és tényleg elvezet hozzá, ez volt a legfontosabb. Minden más… hát nem igazán számított. Már olyan közel éreztem magamhoz az igazságot, de közben mégis ugyanaz a kérdés járt a fejemben még mindig, ami évek óta: miért éppen velem történt ez? Tényleg nem járt nekem ez az élet? Makulátlanul jó ember nincsen, de mégis úgy éreztem, hogy ok nélkül vették el ezt a boldogságot tőlem.
– Rivers most nem fontos, Elliot… az a fontos egyedül, hogy ne próbáljon meg átverni és elvezessen a megbízójához. – szólaltam meg pár perc után ismét, de semmi érzelem nem volt már a hangomban. Elfáradtam, pedig igazán nem kerültem közelebb a célomhoz, de ez az egész találkozó minden energiát kivett belőlem. Ezek után el sem tudtam képzelni, hogy mi lesz, ha tényleg találkozni fogok a közeljövőben azzal a nővel. Őszintén, talán az lenne a legjobb, ha az Azkabanba tudnám juttatni azért, amit tett. Kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni, mint a Dementorok táraságát. |
|
|
|
|
13
|
Karakterek / Irene Liu / Re: a múlt kísértete
|
Dátum: 2020. 07. 26. - 10:44:28
|
Ghost That’s enough pain,
When is this going to end? Még az alkohol keserű íze sem tudta elnyomni azokat a gondolatokat, amik minduntalan visszatértek hozzám. Nem tudom, hogy miért hittem azt, hogy könnyű lesz a történtek végére járni. Bár igazából soha nem hittem, hogy könnyű lesz, csak abban bíztam, hogy megtalálom a magam igazát. De ez a nyomkeresés és a vakvágányok elvették minden erőmet. Hiába beszéltem Rivers-el nem voltam benne biztos, hogy véget fog érni ez az út. Pedig már szerettem volna elégtételt szerezni, szerettem volna lezárni ezt a részét a múltamnak. Baj, hogy új életre vágytam? Megérdemlem egyáltalán ezt?
Elliot azonban megérkezett és bocsánatot kért, állítólag volt valami elintéznivalója, ami kicsit elhúzódott. Nem akartam kérdezősködni, mert azt gondoltam, hogy ő sem igazán akar fecsegni. Már én sem igazán szerettem volna itt tölteni az időmet ebben a lyukban, de valahogy úgy éreztem, hogy az asztal mellől még nehezebb lett volna felállni. Lehet, hogy ezek már tényleg az őrület jelei.
– Sikerült valamit kiszedned Wade-ből? – kérdezte Elliot.
– Nem tudja a nevét a nőnek, aki megbízta – válaszoltam és még saját magamnak is feltűnt, hogy mennyire lehangoltnak hangzott a válaszom. Persze, valóban ennél többre számítottam, amikor Elliot elintézte ezt a találkozót. Egy névvel talán beljebb lettem volna, de ehelyett most annak a segítségére kellett támaszkodnom, aki végül beteljesítette a családom szörnyű sorsát.
Kezdtem utálni, hogy mindig csak segítséget kérek mindenkitől. Elliot, most ez a Wade Rivers… mi jön még? Miért nem tudom a problémáimat megoldani csak egyedül én? Ha ennek az egésznek vége, akkor úgyis egyedül maradok és kénytelen leszek valami új időtöltést találni magamnak. Az auror pálya már nem tesz boldoggá, de az az igazság, hogy egyre kevesebb dolog tesz amúgy is boldoggá mióta nem az Azkabanban vagyok.
– Azt mondtam Riversnek, hogy fizetek neki, ha megtalálja azt a nőt, ami lehet, hogy hiba volt. Nem kellene megbíznom abban, aki megölte az egész családomat. – mondtam halkan, miközben az üres poharakat néztem az asztalon. Nem tudtam megítélni, hogy jó döntést hoztam-e vagy nem. Azt vártam, hogy Elliot azt mondja, hogy nincs semmi baj és jól tettem, amit tettem. – Rivers szerint jó lenne, ha továbbra is te szerveznéd a találkozóinkat és rajtad keresztül tartanánk a kapcsolatot. –tettem hozzá, mielőtt még bármit mondhatott volna. Azért reméltem, hogy nem csak egy szenvedő szerencsétlent lát bennem, de hát mindenkinek megvannak a maga sebei, még Elliotnak. Nála jobban talán senki sem érti meg, hogy min megyek keresztül. |
|
|
|
|
14
|
Karakterek / Irene Liu / Re: a múlt kísértete
|
Dátum: 2020. 07. 22. - 20:19:35
|
Ghost That’s enough pain,
When is this going to end? Miért éreztem úgy, hogy nagy hibát követek el? Wade Rivers volt az egyetlen kapcsolatom a tetteshez, de mégis kellemetlen érzés kezdett eluralkodni rajtam. Nem kellett volna segítséget kérnem ettől az embertől. Ez túl elhamarkodott döntés volt, de most már nem vonhattam vissza a kérdést, nem fordíthattam hátat. Elliot túl sokat késett, kicsit úgy éreztem, hogy magamra hagyott. Nem erről volt szó, tudhatta volna, hogy én nem fogom tudni kezelni ezt az egészet egyedül.
– Egyelőre semmit. Tekintse ezt szívességnek, amit talán máskor megadhat. Ha az magának megfelel, biztonsági okokból O’Marán keresztül érintkezzünk mostantól. Azt hiszem, ért a titkos találkozók megszervezéséhez. – mondta Rivers, majd felállt az asztal mellől és magamra hagyott.
Még levegőt is elfelejtettem venni azt hiszem, egy kész roncsnak éreztem magamat, de örültem, hogy Rivers elment és egyedül lehetek. Intettem a pultosnak, aki azonnal odajött az asztalhoz.
– Hozzon valami erős italt, magára bízom, hogy mit –mondtam, majd a kezébe nyomtam pár galleont.
Csak az járt az eszembe, hogy mégis mi a fenét csinálok? Miért mentem bele ebbe a játékba? Akárki is van ennek az egésznek a hátterébe valahogy úgy gondoltam, hogy minden szálat ő mozgathat. Lehet, hogy Wade Rivers most belement abba, hogy segít, de az a nő akkor is mozgatta őt korábban. Ha több pénzt kap tőle, akkor megint átpártol hozzá – a gyilkosok ilyenek, nem igaz? Nem szabadott volna hinnem neki, hogy tud segíteni, de akárhányszor eszembe jut a nap, amikor meghalt a családom úgy érzem, hogy képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Akkor történnek ilyenek, az utunk New York-ba is egy ilyennek köszönhető azt hiszem. Talán ideje lenne feladnom.
Mire megérkezett a cseppet sem bizalomgerjesztő színű italom újra nyílt a Vakegér ajtaja és végre egy ismerős alakot pillantottam meg. Azt hiszem lesz miről beszélgetnünk Elliot-al, nyilván ő is azt fogja gondolni, hogy teljesen megőrültem. |
|
|
|
|
15
|
Karakterek / Irene Liu / Re: a múlt kísértete
|
Dátum: 2020. 07. 14. - 17:44:50
|
Ghost That’s enough pain,
When is this going to end? Csak az járt az eszemben, hogy Elliot most már igazán előkerülhetne. Fogalma sincs róla, hogy ez a helyzet mennyire nehéz most. Lehet, hogy Wade Rivers csak egy bábú volt ebben a sakkjátszmában és parancsra cselekedett, de ettől még az ő kezén szárad a családom vére. Nem volt kellemes a társaságában lenni, beszélgetni sem akartam vele különösebben, de mégis nála volt minden információ amire szükségem volt nagy valószínűséggel. Mondjuk ebben eleinte kételkedtem, sokkal inkább úgy tűnt, hogy neki nem sokat jelent egy ember élete.
– Miss Liu… a maga ügye sokkal bonyolultabb, mint most hiszi. Ha tudnám a nevét, gond nélkül kiadnám. Találkoztam a hölggyel, ott volt a házukban, mikor dolgoztam, mert végig akarta nézni, ami történt. – mondta Rivers végül, őszintén meglepett, hogy némi érzelmet hallottam a hangjában.
– Ott volt a házamban? –kérdeztem halkan, miután Rivers megkapta az újabb adag italát. Emlékszem, hogy láttam valakit, amikor megtaláltam a holttesteket, de a sötétben nem láttam annak a valakinek az arcát. Akár ez a pasas is lehetett az, éppen csak egy pillanatig láttam ott a sötétben egy alakot. Persze, akkor talán mélyen belül azt hittem, hogy az az alak engem is meg fog ölni, de mégsem tette.
– Sosem mutatkozott be nekem, így a nevét nem tudom. Ráadásul az arcát állandóan egy csipkemaszkkal fedte el. – magyarázott tovább és ismét meglepett, hogy ennyire őszinte. Nem mintha ettől értékesebb embernek tartottam volna, mint amilyen. – Annyi bizonyos, hogy nagyon gazdag lehetett és a férjébe szerelmes volt. Azt mondta, azért kell megbüntetnünk magát, mert elvette tőle Adamet… ez volt a férje neve igaz? – kérdezte aztán.
– Igen –bólintottam, de csalódtam. Nem erre számítottam. Komolyan azért kellett a férjemnek és a gyerekeimnek is meghalnia mert valami buta nő fülig szerelmes volt Adambe és féltékeny volt rám amiért elvettem tőle mindent? Ilyen tényleg történhet az életben?
Nem szóltam egy szót sem hosszú percekig, fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet olyan bolond, hogy ilyesmi miatt elrendezze egy család lemészárlását. Úgy éreztem magamat megint mint aki a sötétben tapogatózik és egyáltalán nem örültem annak, hogy csak Wade Rivers van itt velem most.
– Ezt nem tudom elhinni… ez még csak nem is rendes indíték arra, hogy megöljenek valakit. A gyerekek… ők mit tehettek arról, hogy ez a bolond beleszeretett a férjembe? –kérdeztem, de nem vártam választ, vagy legalábbis nem Riverstől vártam választ. Egyszerűen csak gondolkodtam, de sehogy sem akart összeállni ez a kép nekem. Talán azért, mert a féltékenykedés soha nem volt a kapcsolatunk része, Adam és én egyszerűen csak boldogok voltunk. Hosszú évekig szerettük egymást, el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd nélküle kell szembenéznem az élettel. Kezdtem dühös lenni és tudtam, hogy most már ha bele is halok akkor is megtalálom azt a nőt, aki képes volt egy ilyen döntést meghozni. Ha nem is Adam miatt, de Mia és Ella miatt meg kellett találnom ezt a szerencsétlent.
– Mennyi pénzt kér azért, hogy felkutassa ezt a nőt? –kérdeztem, habár nem voltam benne biztos, hogy bíznom kellene ebben az emberben. De Elliot nem volt itt, így nem tudtam racionális döntést sem hozni. Nem azt akartam, hogy Rivers megölje azt a nőt, csak keresse meg és hozza el hozzám. Én már túl sok energiát öltem ebbe a kutatásba és kezdek így is beleőrülni, tehát kellett a segítsége valamilyen szinten. |
|
|
|
|
