Erdő
második szín - Méregzöld
második szín - Méregzöld
kettőezeregy.január.
Járkálj csak, halálraítélt!
bokrokba szél és macska bútt,
a sötét fák sora eldől
előtted: a rémülettől
fehér és púpos lett az út.
18+
A halál megint megőrjít, és tudom, hogy ez nem normális. Hiszen normális ember nem végez így senkivel. De a norális embereknek nem mészárolták le a családját a szeme láttára, a normális emberek apját nem kényszerítették emberölésre, a normális emberek családja nem hullott szét az ostrom alatt. Nem, a normális embereknek volt életük ami nekem már nem. Szeretnék úgy élni, mintha normális lennék, de tudom hogy mindez csak játék. És ahogy a holttestet nézem, ahogy lassan olvad bele a földbe nem érzek semmit, csak elégedettséget.Ahogy egy festő nézné a befejezett művét. Tőkéletes. És az örömöm. Mert örülök, hogy meghalt, és több embert nem ölhet meg. Letakarítom magamról a vért, és közelebb lépek a reszkető lány felé, aki az előbb felsikoltott, mintha megállítana a hangja, de nem. Én nem állok meg addig, amíg meg nem ölöm őket, egytől egyig.
- Meg... Megölted... Meghalt... Te nem vagy magadnál, Tessana! Tudod... tudod, mit tettél?
- Persze, hogy tudom. És te tudod, hogy ő mit tett? Megölte a húgomat. És még sok más kisgyereket is. Az ilyen ember nem érdemel életet. És ha azt mondod, hogy az aurorok majd elkapják... Na szép, a nevük még a nyilvántartásukban sem szerepel. De ha ennyire rohadtul nyomasztanak ezek a rémképek, szívesen elveszem ezeket az emlékeket tőled. Sokkal könnyebb lenne neked is, mint ezzel a látvánnyal élni - pillantok hátra, majd lendületesen újra nekivágok az erdőnek. Ki kell jutnunk, és már nem érdekel az az elkeveredett pálca. - Nyugi téged nem öllek meg. Veled nincs dolgom - emelem rá a kék tekintetemet, makd lendületesen haladok előre.
- Oké. Tűnjünk el innen valahogy, aztán inkább próbáljunk meg soha a büdös életben többé egymás útjába keveredni - mondja mögöttem botorkálva, majd erre egyetértően bólintok, miközben kikerülök egy hatalmas, lüktető gyökeret nagy ívben a fával együtt. A végén még az is elszabadul.
Hosszú csendben lépkedünk, én pedig igyekszem elnyomni magamban azt a rohadt nagy kényszert, amit az erdő kántál belém, hogy mennyire jó lenne megölni ezt a csajt is, senkinek sem tűnne fel, sem az, hogy én tettem, sem az, hogy itt voltam, mert erre a helyre nem jön senki olyan nyomorult lélek, aki képes lenne innen kitalálni. Ez itt maga a pokol kapuja, talán Dante látta is ezt, amikor írta az Isteni Színjátékot? Minden esetre éreztem, ahogy a suttogás erősödik,és egyre jobban eltorzítja az agyamat. Kikészülök, ha ez így folytatódik tovább, esküszöm, hogy kikészülök. És bármi is akar nekünk rontani nem leszek elég, hogy megvédjem ezt a csajt, se pedig magamat, és akkor itt halunk meg. Hátranézek, hogy követ-e, hogy egyben van-e, de nem sikoltozik és úgy tűnik az Erdő is vihar előtti csendes nyugalomba kényszerül. Aztán egyszer csak meghallok egy nagyon halk neszt, és bevágom a féket.
- Te is hallod? - nézek a lány felé tátogva. - Egy ajtó nyikorgás.
Aztán már meg is ragadom a kezét, és húzom a nyikorgás felé, mert itt minden időre megy, tik-tak, tik-tak, mintha az erdő is, a gyökerek is minden ketyegne, és akkor megpillantom az ajtót, két otromba fa között, ahogy kitárva hívogat. De előtte mintha csak egy halom kígyó tekeregne ránganak és forgolódnak a fák gyökerei, de én csak megszaporázom a lépteimet és szaladok az ajtó felé, átkokat lovelve a gyökerekhez, hogy aztán nagy lendülettel beessek Averyvel az ajtón, és belecsapódjak a koszos padlóba. Nem nagyon várom meg, hogy ő, vagy én feleszméljünk, az ajtó még nyitva van, és a gyökerek felénk nyúlnak a másik oldalról, így még egyszer megragadom a lány kezét és elhopponálok Roxmortsba.
- Tessék, itt is vagyunk. Ahogy ígértem, életben vagy. És többet nem is fogsz látni - csapkodom hátba, mintha minden olyan rohadt jó lenne. - Vigyázz legközelebb milyen kétes alakok előtt vágod be a féket - húzom vigyorra a számat, majd egy halk puffanás kíséretében el is tűnök a szemem elől, valószínüleg örökre.
Köszönöm a játékot!
