Benjamin
2001. december 11.; Roxmorts, öltözet
Voltak ezek a dolgok, amiket olyan ritkán éreztem. Nem tudom, miért... talán csak nem akartam őket érezni, vagy túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy befogadjam őket. Talán a tudatalattim így akart megvédeni, talán... Nem is tudom. Túl sok volt a kérdés és a kérdőjelek, olyan kérdőjelek, amikre csak én találhattam meg a választ, de mégsem voltam rá képes. Szerettem volna elvárni mástól... annyira szerettem volna... de lehetetlen volt. Persze, hogy az.
Általában a jókedv mögé burkolóztam. Még a legrosszabb pillanatokban is. Ám... Nem tudom, mintha ez a fal kezdett volna fakulni, összedőlni, kilyukadni, franc tudja. Az angol nyelvnek annyi rohadt kifejezése volt mindenre... Ez is egyre csak idegesített.
Olyan egyszerű volt elfutni a problémák elől... most is el akartam futni. Mert Ben egy probléma. Mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket nem szabadna. Ideges leszek, izgulok... és bűntudatom van. Igen! Cazzo... Hogy is ne lenne bűntudatom?
Alsó ajkamat rágcsálva próbáltam mindenfelé figyelni, épp csak felé nem persze. Annyira érdekesek amúgy is ezek a hülye könyvek... Biztos nagyon izgalmas dolgokról szólnak, mint nem tudom, az animágia vagy a gyógynövénytan, amiket hát amúgy is annyira imádok... De ettől még Ben nem szívódott fel, é meg nem menekülhettem egyéb irányba. Még a hülye fecsegésem sem segített... az aztán következő csend meg pláne nem.
Soha többet nem mozdulok ki a kastélyból, esküszöm.
- Hát jól - szólalt meg, ahogy végre sikeresen kinyögtem felé egy kérdést. - Majd kicsattanok az energiától, minden tök szuper. A Montrose Magpies beválogatott, szóval elég keményen kell harcolni, hogy bent is maradjak a csapatban, de végül is mindig ezt akartam csinálni nem? A gurkók elől menekülni mindig is jó móka volt.
Hümmögtem egyet válaszként, amolyan "haha, aha, de jó" módon. Nem volt kifejezetten gondom a kviddiccsel, amúgy. Tényleg nem. Egészen élveztem, csakhát... mágia, ugye. És a mágia meg én, az semmilyen körülmények között nem jó barát.
- Jól hangzik... - dünnyögtem. Hova tűnt a lelkesedés, Rayla?! Mielőtt azonban ezt a kérdést ő is feltehette volna, összeborult a világ. A könyvek megindultak a fejem felett, én meg ijedten összerándultam.
Már felkészítettem magamat a majd fejemet érő erős koppanásra, ám ez nem jött. Csak a taszítást éreztem, majd ahogy nekicsapódok valami... kevésbé puha, de sokkal kellemesebb dolognak.
Egyből megéreztem a finom meleggel elegyedett fűszeres illatot, amire akaratlanul is végigborzongott rajtam az a keserűen ismerős hideg... Nem tudtam visszafogni azt az apró kis sóhajt, ahogy ujjaim alatt megéreztem Ben mellkasának domborulatait és íveit még a ruhán keresztül is. A vészcsengő egy pillanat bénulás után indult el az agyamban... Hogy a fenébe kerültem ilyen közel hozzá?
- Jól vagy? - Csak bólogattam válaszként. Bocs, Ben, nem érek rá válaszolni, tudod, épp küzdök a hatásod ellen... A mellkasára csúsztattam a kezemet, hogy eltoljam magam tőle, de valamiért mintha a végtagjaim nem működtek volna rendesen.
- Máshol pajzánkodjatok ostoba kölykök! - A kiáltásra összerezzentem, úgy sikerült végre eltolnom magam tőle teljesen. Halkan szívtam be a levegőt és végigpillantottam a könyveken, úgy léptem aztán ki óvatosan közülük. Az eladó hangja egyre idegesebbé vált ahogy közelebb ért és megpillantotta a mindenfelé szóródott könyveket, ezért úgy döntöttem, éppen ideje menekülni. És többet vissza sem nézni. Az, hogy miért nyúltam ki Ben felé... már egy betervezetlen lépés volt, rendben?
Megragadtam Ben csuklóját és úgy kezdtem el húzni kifelé, hogy néhány pillanat múlva arcomba vágott a kellemesen hideg téli levegő. Távolabb léptem a könyvesbolttól, aztán egyszerűen csak az épület sarka felé húztam a fiút.
- Mit keresel itt? - szegeztem végül neki a kérdést suttogva. Észre sem vettem közben, hogy a kezét nem engedtem el. - Úgy értem... itt... Roxmortsban, ebben a boltban... miért vagy itt?
