Voltak ezek a dolgok, amiket olyan ritkán éreztem. Nem tudom, miért... talán csak nem akartam őket érezni, vagy túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy befogadjam őket. Talán a tudatalattim így akart megvédeni, talán... Nem is tudom. Túl sok volt a kérdés és a kérdőjelek, olyan kérdőjelek, amikre csak én találhattam meg a választ, de mégsem voltam rá képes. Szerettem volna elvárni mástól... annyira szerettem volna... de lehetetlen volt. Persze, hogy az. Általában a jókedv mögé burkolóztam. Még a legrosszabb pillanatokban is. Ám... Nem tudom, mintha ez a fal kezdett volna fakulni, összedőlni, kilyukadni, franc tudja. Az angol nyelvnek annyi rohadt kifejezése volt mindenre... Ez is egyre csak idegesített. Olyan egyszerű volt elfutni a problémák elől... most is el akartam futni. Mert Ben egy probléma. Mert olyan érzéseket vált ki belőlem, amiket nem szabadna. Ideges leszek, izgulok... és bűntudatom van. Igen! Cazzo... Hogy is ne lenne bűntudatom? Alsó ajkamat rágcsálva próbáltam mindenfelé figyelni, épp csak felé nem persze. Annyira érdekesek amúgy is ezek a hülye könyvek... Biztos nagyon izgalmas dolgokról szólnak, mint nem tudom, az animágia vagy a gyógynövénytan, amiket hát amúgy is annyira imádok... De ettől még Ben nem szívódott fel, é meg nem menekülhettem egyéb irányba. Még a hülye fecsegésem sem segített... az aztán következő csend meg pláne nem. Soha többet nem mozdulok ki a kastélyból, esküszöm. - Hát jól - szólalt meg, ahogy végre sikeresen kinyögtem felé egy kérdést. - Majd kicsattanok az energiától, minden tök szuper. A Montrose Magpies beválogatott, szóval elég keményen kell harcolni, hogy bent is maradjak a csapatban, de végül is mindig ezt akartam csinálni nem? A gurkók elől menekülni mindig is jó móka volt. Hümmögtem egyet válaszként, amolyan "haha, aha, de jó" módon. Nem volt kifejezetten gondom a kviddiccsel, amúgy. Tényleg nem. Egészen élveztem, csakhát... mágia, ugye. És a mágia meg én, az semmilyen körülmények között nem jó barát. - Jól hangzik... - dünnyögtem. Hova tűnt a lelkesedés, Rayla?! Mielőtt azonban ezt a kérdést ő is feltehette volna, összeborult a világ. A könyvek megindultak a fejem felett, én meg ijedten összerándultam. Már felkészítettem magamat a majd fejemet érő erős koppanásra, ám ez nem jött. Csak a taszítást éreztem, majd ahogy nekicsapódok valami... kevésbé puha, de sokkal kellemesebb dolognak. Egyből megéreztem a finom meleggel elegyedett fűszeres illatot, amire akaratlanul is végigborzongott rajtam az a keserűen ismerős hideg... Nem tudtam visszafogni azt az apró kis sóhajt, ahogy ujjaim alatt megéreztem Ben mellkasának domborulatait és íveit még a ruhán keresztül is. A vészcsengő egy pillanat bénulás után indult el az agyamban... Hogy a fenébe kerültem ilyen közel hozzá? - Jól vagy? - Csak bólogattam válaszként. Bocs, Ben, nem érek rá válaszolni, tudod, épp küzdök a hatásod ellen... A mellkasára csúsztattam a kezemet, hogy eltoljam magam tőle, de valamiért mintha a végtagjaim nem működtek volna rendesen. - Máshol pajzánkodjatok ostoba kölykök! - A kiáltásra összerezzentem, úgy sikerült végre eltolnom magam tőle teljesen. Halkan szívtam be a levegőt és végigpillantottam a könyveken, úgy léptem aztán ki óvatosan közülük. Az eladó hangja egyre idegesebbé vált ahogy közelebb ért és megpillantotta a mindenfelé szóródott könyveket, ezért úgy döntöttem, éppen ideje menekülni. És többet vissza sem nézni. Az, hogy miért nyúltam ki Ben felé... már egy betervezetlen lépés volt, rendben? Megragadtam Ben csuklóját és úgy kezdtem el húzni kifelé, hogy néhány pillanat múlva arcomba vágott a kellemesen hideg téli levegő. Távolabb léptem a könyvesbolttól, aztán egyszerűen csak az épület sarka felé húztam a fiút. - Mit keresel itt? - szegeztem végül neki a kérdést suttogva. Észre sem vettem közben, hogy a kezét nem engedtem el. - Úgy értem... itt... Roxmortsban, ebben a boltban... miért vagy itt?
Mikor tanulom már meg, hogy a könyvesboltokat kerüljük? Ahogy azt kell. Nincs bennük semmi jó. Ezernyi könyv és betű és unalmas infó, túlpörgött eladók akik megpróbálnak rádtukmálni még egy csomó másik könyvet, biztos az is tetszeni fog... kösz, nem! És Benek. Benek, Benek, Benek mindenhol! Hogy a fenébe? Annyi kérdésem van, amiket hozzávághatnék... és a legtöbb visszatürköződne rám. Mert hogy én voltam, aki nem írt vissza a leveleire. Én voltam, aki már megint visszatáncolt... én voltam, aki nem kért belőle. Mindig én vagyok. De ugyan már... ő sem gondolta, hogy ez az egész... működni fog, igaz? Mármint... Akármi is volt ez az egész. Mert tulajdonképpen mi volt? Egész nyáron nem láttam... nem, mintha akkor sem keresett volna. Egyszerűen csak... a dolgok szarul jöttek ki, oké? Én Olaszországba akartam menni, de nem tudtam, mert anyám bekattant... ennyi. Ettől pedig én kattantam be. Ennyi. Erről nem akartam neki mesélni. Sokmindenről nem akartam neki mesélni. Úgy rejtegettem ezeket, mintha csak titkok lettek volna, pedig... valójában nem, tények voltak, jelenségek, amiket elszenvedtem, de nem akartam kibökni őket. Gyengeségként tekintettem rájuk, én pedig véletlen sem akartam gyengének tűnni. Az nem az én asztalom. Amúgy is önzőség lett volna, hogy sajnáltassam magam előtte... Nekem csak egy őrült anya jutott, nem egy halott család. - Hát... aham... hmm. - Felhúztam a szemöldökömet és kérdően pillantottam rá, aztán csak újra le a könyvekre. De most tényleg... hogyan? Miért? Fel kellett volna tennem a kérdéseket, de féltem egy kicsit, hogy ez már túl durva volna. Igazából nem akartam bántani... tényleg nem. Csak... zavarosak voltak a dolgok. Igen... nagyon-nagyon zavarosak. Ez egy könnyű védekezés volt, bármire egyszerűen ráhúzható. Lépegettem hátrafelé, ő pedig persze jött utánam, a táv köztünk egy pillanatra sem nőtt meg. Remek... remek... Kissé feszengve pillantottam oldalra, aztán csak összefontam magam előtt karjaimat, úgy néztem fel rá megint. Nem sokat változott, mióta nem láttuk egymást. Pedig az már ijesztően régen volt. - Háát igen... Hogy vagy? Gondolom minden olyan unalmas nélkülem. Majdnem krákogtam egy sort. A kabátom zsebébe csúsztattam a kezemet és kicsit vállat vontam, de igazából nem tudtam, mit mondhatnék. Tulajdonképpen... valóban nem történt semmi. Csak az a szokásos "teljen már el az év" feeling volt meg, ami már beitta magát egészen a bőröm alá, és hát igen... Nélküle tényleg baromi unalmas volt. - Hát... tudod, Roxfort - vonogattam a vállamat. - Varázslat meg ilyen hülyeségek. Aurorok mindenhol. Semmi izgalmas. És ja... jól vagyok. Kösz. Mi mást is mondhattam volna? Könnyebb volt eljátszani azt, hogy minden rendben. - És te hogy vagy? - Egy újabb lépéssel egészen besodródtam két polc közé, itt pedig oldalra fordultam, mintha csak célirányosan ide készültem volna. Miközben tökre nem. Egyáltalán hol voltam? Szemem sarkából sandítottam fel a kis táblácskára, ahol az "Életrajzok" felirat szerepelt. De jóóóóó... Felnyúltam matatni valami random paliról íródott kötettel, és csak a szemem sarkából lestem Ben felé, itt van-e még. - Milyen a kviddics? - böktem ki aztán. Ezaz, bájcsevej... az mindig is remek volt.
Olyan rengeteg zavar van bennem. Lassan már magam sem értem teljesen, mi történik... egyszerűen csak összezavarnak a saját gondolataim, és ez egy furcsa érzés. Ahogy bámultam a könyvet, a borítóból magasan kidomborodó seprű rajzát, csak ő jutott eszembe... de ő már távol volt, távol tőlem. Kerestem persze az okokat, hogy utáljam, de valahogy ezek nem jöttek olyan könnyedén. Ezért... egyszerűen csak elhatároztam, hogy nem, és kész. Ez könnyebb volt így. Mindig könnyebb volt magam megmakacsolni, mintsem keresni az észérveket és azok szerint cselekedni. Így volt ez anyával is... azt hiszem. Vagy talán nem. Anya... ő anya volt. Vele minden más volt. Vele nem lehetett észérvekre hallgatni. Kissé ingerülten sóhajtottam, hogy távolabb zavarjam a gondolatokat, amelyek újra kezdték elönteni az agyamat. Úgy éreztem, ilyenkor én tehetetlen vagyok, a gondolatok csak jönnek és jönnek... gyűlöltem ezt. Nagyon gyűlöltem. Megrezzentem, ahogy nyílt a hátam mögött az ajtó, a kinti hideg fuvallat pedig kicsit megborzolta a hátamra hulló tincseket. Gyorsan húztam el a kezemet a könyvtől, és inkább zsebembe dugtam ujjaimat. Egy könyv... kit érdekel, tényleg? Őt nem. Őt biztosan nem, mert... - Hát helló Rayla. Éreztem, ahogy megmerevedek a hangra, majdnem összeakadt a lábam, ahogy arrébb akartam lépni. Furcsa nyirkosság szaladt végig rajtam - mi a franc? Ez... ez csak a fejemben volt, ugye? Úgy éreztem... kérlek, add, hogy ne csak a fejemben legyen! Egy részem nagyon szerette volna, ha tényleg csak képzelgek. Még szurkolt is érte. A másik azonban... rettegett ettől a verziótól, és ahogy lassan megfordultam, felsóhajtottam Ben látványára. Ez a kis hang azonban sokmindent takart egyszerre. Felpillantottam a mögöttem álló Ben arcára, és lassan végighúztam alsó ajkamon a fogaimat. Franc, franc, franc... Merre lehet innen menekülni? Ez a helyzet kínosabb volt akárminél, ez pedig beizzította a vészcsengőt bennem... Ben meg természetesen elállta a kifelé vezető utat. Egy másik sorra menekülni és onnan gabalyodni az ajtóhoz meg még ennél is kellemetlenebb lett volna, azt hiszem. - Helló... - Nem nyugtam mást kinyögni, de aztán mégis megköszörültem a torkomat és kihúztam kicsit magamat, hogy magabiztosabbnak tűnjek. Tehát saját magam azon képének, amit egyfolytában tettettem. Kétkedve pillantottam rá, közben pedig odébb léptem kicsit, csak hogy valamerre mozogjak szerencsétlenségemben. - Te itt? Zseniális kérdések legzseniálisabbja, Rayla! Mélyen beszívtam a levegőt, de aztán már kifújni nem mertem, hogy egy hangos és gondterhelt sóhajban végződjön, így csak újra megköszörültem a torkomat. - Szóval... régen láttalak... - dumáltam tovább, de közben még egyet léptem hátra, félig akaratlanul. Félig... igazából még mindig menekülni akartam.
Hogy hogyan keveredtem be pont én egy könyvesboltba? Zseniális kérdés. Nem azt mondom persze, hogy undorodtam a könyvektől... mert hát nyilván nem. Vagy talán egy kicsit mégis. Akárhogy is, erről a Roxfort tehetett. Az, hogy kiölte belőlem azt a csekély kis érdeklődést is a könyvek irányába, csak mert mindent be kellett magolni, mindent tudni kellett... én pedig annyira gyűlöltem ezt. Hasonló érzés volt a sarokbaszorításhoz... engem ezek a dolgok annyira nem érdekeltek. Miért kellett megtanulnom őket? Meglepően csendes délután volt, ahhoz képest, hogy a szigorítások miatt a tavalyi évhez képest kevésbé gyakran engedtek le minket Roxmortsba. Nem, mintha túlzottan érdekelt volna... nekem mindegy volt igazából, hogy a kastélyban ülök, vagy a faluban járkálok. Itt legalább volt egy kis friss levegő, egy kis tér, messzebb a többiektől... Mert hogy mindenkit utáltam? Nem tudom... igen? Lehetetlen volt nem éreznem a saját magamból áradó keserűséget, ami körbelengett mindent. Annyi mindent utáltam... Nagy-Britanniát, a Roxfortot, anyámat, azt, hogy itt kell lennem, vagy azt ha otthon kell vele ülnöm... Rosszul voltam ezektől a gondolatoktól. Mint egy bezárt kutya, akit ide-oda löknek... én nem tartoztam ide. Ha nagyon akartam volna, megpróbálhattam volna beilleszkedni, persze... de nem akartam. Állandóan csak menekülni akartam, még ha tudtam is, hogy esélytelen. Küzdeni a világ ellen... ez egyedül annyira nem volt klassz, mint azt kiskoromban reméltem. Halk kis sóhajjal léptem oldalra és a könyvekre függesztettem a tekintetemet. Miért vagyok itt? Igazából csak egy hirtelen felcsattanó gondolat vonzott be, nem is volt időm átrágni, csak követtem... aztán már bent álltam. Egy kis hang azt súgta, nézzek valami ajándékot anyának... de ezt aztán hamar lekapcsoltam. Tartottam tőle, milyen lesz ez a karácsony, de jó semmiképp... a születésnapomat is elfelejtette, ami már nem is érdekelt különösebben, de pont ebből tudtam, hogy valószínűleg a karácsony szelleme sem sokban fog eljutni hozzá. Mit érdekel... nem is érdekel, tényleg. Már csak egy év... és itt sem vagyok. Akármilyen kegyetlen is, a hátam mögött akartam hagyni, a kegyetlen gyűlöletét és az egész varázslósdit is. Lassan pillantottam le a kötetre, amin ujjaim akaratlanul is megpihentek... A kviddics legfényesebb csillagai. Elmélyülten simítottam végig a puha borítón, fogaimmal megérintettem alsó ajkamat. Őt is elmartad magadtól, Rayla... meglep? Olyan vagy, mint ő... Az ajtó hirtelen éles csengéssel nyitódott a hátam mögött, hogy rezzentem egyet és elhúztam a kezemet, végre kizökkenve gondolataim közül, arrébb is léptem, és tovább nézegettem a borítókat, de már gondolatban kint jártam. Minek is jöttem be ide? Hülye vagyok. Nagyon, nagyon, nagyon hülye...
Mi a fene ütött belém, amikor felvettem RAVASZ tárgynak a Bájitaltant?! A Gógynövénytannál már csak ebben voltam bénább... jó, meg mondjuk a Sötét Varázslatok Kivédésében... meg igazából mindenben. Igen, igen, elismerem... én minden tárgyból totálisan is béna voltam. De jó ez így, tényleg. Úgy értem, nem érdekel a varázslás, komolyan. Az anyámmal töltött nyár után pláne nem. Minden porcikámmal menekülni akarok ebből a világból, és ha ehhez az kell, hogy még valahogy végigszenvedjem ezt a két évet... hát akkor az lesz, azt hiszem. A nagy részén már úgyis túlvagyok, nem? - Ohayou gozaimasu minnasan! - szólalt meg a professzor, ahogy azt hiszem mindenki beért a terembe meg elhelyezkedett egy-egy padnál. Nem voltam ideges... nem, a reménytelenek teljes nyugalmával nézegettem a lefordított lapot a padon, meg az odakészített pennát. - Remélem jól aludtak az éjszaka, és nem magolással töltötték az alvást is. Ne addódjanak, nem lesz nehéz. Halkan hümmögök egyet. Hát persze, gondolom... De egy tanárnak amúgy is mi számít nehéznek? Ahogy felfordíthattuk a lapot, végigfuttattam tekintetemet a kérdéseken, bár tudtam, hogy a legnagyobb problémám mégsem ezzel... hanem a bájital elkészítésével lesz.
Halkan sóhajtva végpillantottam a válaszaimon, aztán úgy döntöttem, ennél jobb tippeket úgyse fogok tudni leadni... így csak felálltam, hogy összeszedjem az összetevőket az Elme Pallérozó Főzethez... bár ne bukott volna meg a dolog már ott, hogy nem voltam vele teljesen tisztában, mik ezek a cuccok. Mármint, valami azért volt a fejemben... de ez közel sem volt elég ahhoz, hogy bármi esélye is legyen a sikeres bájital megszületésének. Meg különben is... miért kell egy bájitalba bogár? Borzasztó gusztustalan... Ahogy megvoltak a cuccok, visszahuppantam a székbe és elkezdtem összekeverni a cuccokat... Víz, bogár, kever... eddig megvan... Azt hiszem, egy kicsit hagyni kell pihenni... vagy nem most? Még csak két cucc van benne, végülis... mindegy, én azért beleöntöttem a többi cuccot is, végülis nem mindegy? Úgyis egy helyre mennek... de persze, ahogy arra számítottam, a cucc egyáltalán nem úgy nézett ki, ahogy kellett volna neki... Legalábbis egész biztosan nem kellett volna sötétvörös színűre válnia és megkeményednie az üstben. Elhúzott szájjal szemléltem a gusztustalan izét, amit alkottam. Végülis nem kezdett el kimászni az üstből... ez is valami... - Bocsi... - suttogtam oda neki, aztán egyszerűen csak felálltam, hogy a papírt az üsttel együtt kivigyem a professzor asztalára. Egy kínos kis mosolyt vetettem rá csak, aztán sarkon is fordultam, hogy kisiessek a teremből. Nem érdekelt... az sem, hogy mit gondoltak a tanárok, vagy a többiek. Én nem vagyok varázsló... és soha nem is leszek az, ez egészen biztos.
A ház valami furcsa tűztől parázslott, s azt hiszem, ha Bentől nem tudom, mi történt a családdal, nem is sejteném, hogy ez az egész hely egy katasztrófa helyszíne. Persze igyekeztem elvonatkoztatni ettől... És reméltem, nem ül ki ennek még a leghalványabb lenyomata sem arcomra, bár a mai nap valahogy nem volt már az enyém, inkább úgy éreztem magam, mint egy lemerült elem, hála anyámnak. Nem is akartam már inkább hazamenni... Nem is akartam semmit, aminek kicsi köze is van anyához, mégis, tudtam valahogy mélyen, hogy muszáj lesz, akkor is, ha nem gondoltam rá. Benék anyukája nagyon aranyos volt. Bárcsak ki is tudtam volna ezt mutatni... ráadásul annak a pitének az illata is belengte a konyhát, sőt, talán még az előző helyiségig is kicsúszott, csak épp úgy éreztem, nem nagyon van étvágyam... ami persze nem gyakran történt meg velem, és egy egészen picikét aggasztott is. - Nem kérünk semmilyen körtés... Hogy mit csináltatok már megint? - hallottam magam mögött Ben hitetlenkedését is, ahogy az anyja azt magyarázta, kajacsatát vívtak Aidennel, vagy magam sem tudom, mit, és közben én is körbepillantottam. A tűzhelytől tényleg furcsa füst szivárgott, de ha jól láttam, az árnyalata zöldes volt, ami... hát, minden volt, csak biztató nem... Szóval inkább csak elkaptam a fejemet, és az anyjára erőltettem egy mosolyt, ahogy már megint ragyogott felém. Jaj. - Mondd, hogy legalább nem mozgott. Egyébként meg csak túloz, annyira sokat nem... Csak kicsit. - Ben és Aiden hangja nem hasonlított annyira, mégis egyszerűbb volt azalapján megkülönböztetnem őket, hogy melyik irányból jön a hang. Vetettem egy pillantást Ben felé, de aztán nem is kommentáltam a dolgot. Bizonyára én is meséltem volna anyának róla, ha az anyám nem lett volna őrült és nem gyűlöltük volna egymást ennyire. Így pedig maradt annyi, amennyit ő megállapított a bálon... És egyszerűbb volt csak rácsukni az ajtót, mint a szidását hallgatni. - Addig maradsz, ameddig csak akarsz, Rayla. És akármikor eljöhetsz ide.... Na és mióta is tart ez, drága fiam köztetek? Hogy lehet, hogy erről én nem tudok, Aiden meg igen? - Szerettem volna felsóhajtani, és megmondani neki, hogy nem, mi tényleg nem vagyunk együtt, de ugyanakkor nem is szerettem volna csalódottá tenni. Vagy... ki tudja, mit éreznek az anyukák, ha kiderül, hogy a fiúk nincs együtt azzal, akivel ők hiszik, hogy van... - Tudja, mi inkább csak... - Anya... Nem maradtál le semmiről. Mi nem járunk. Ő a legjobb barátom. - Nem is bántam, hogy Ben átvette a szót, sőt, bólogattam is mellé. - Oké, szerintem most fogjuk a kaját, és felviszem a cuccait. Majd a földön alszom. Nem is igazán értettem, miért teszi ezt mellé, úgy értem... nekem nem volt különösebb gondom az alvással, tekintve, hogy hatszáz rokonom volt, aki még az Olaszországban töltött ünnepekkor betódult a házba, egész kicsiként rájöttem, hogy aludni bárhol lehet. A szétesett nagybácsimat látva... még a ruháskosárban is. Mielőtt kiléptünk volna a konyhából, vetettem egy sovány kis mosolyt az anyukára ismét. - Tényleg köszönöm, hogy itt lehetek. Követtem Bent fel a szobájába, és inkább nem néztem különösebben körül. Persze még kaptunk pár utánunk kiabált szót, de aztán végre elértük az ajtót, aminek a kilincsét lenyomta Ben, és feltárult a szobája. - Bocs, kicsit bénák vagyunk az ilyesmiben - magyarázta. - Amúgy könnyen meg lehet szokni ezt a helyet. Biccentettem, miközben beljebb léptem az élettel teli szobával. Minden tele volt lommal... ami persze valószínűleg nem volt lom Ben szemében, a sarokban egy rakat gitárral. Beljebb léptem és a hátizsákomat letettem az ágyra, aztán Ben felé fordultam. - Sok cuccod van - állapítottam meg, miközben közelebb lépett, és nyomott egy csókot a számra. Erre csak aprón sóhajtottam egyet. - Tényleg nem akarok sokáig maradni. Rendes tőled, hogy idehoztál... de én haza akarok menni. A nyár mindig olyan hamar elrepül, és... És ott van anyám. És itt van Ben. Őket nem akartam itt hagyni, nem is lett volna jófejség tőlem. És mégis Olaszországba vágytam minden egyes sejtemmel. - Mindegy... Ne is beszéljünk erről! - Megköszörültem a torkomat, és inkább elvettem tőle a tányért, hogy az ágyára huppanva letörjek az egyik szeletből egy kis darabot, és megkóstoljam. - Hmm... ez nagyon finom. Amúgy aranyos az anyukád. A tesód pedig... kicsit tényleg fura, de jó arcnak tűnik. Vajon most itt hallgatóznak az ajtó előtt?
Sosem voltam valami jó ebben az új embereket megismerni - dologban. Szerettem az én kis megszokott közegem, amibe nem gázolnak bele idegenek, pláne úgy, ha előtte bőgtem ki a szememet. Jesszusom, de utáltam bőgni... És mégsem tudtam uralkodni magamon. Az, hogy ez a két új személy Ben anyukája és ikre volt, nem segített a helyzeten. Idegesen álldogáltam az előszobában - vagy akármi is ez a hely, alapvetően akkora, mint az egész lakásunk anyával -, és figyeltem a felbukkanó gyönyörű nőt, aki minden kétséget kizárólag Ben anyja lehetett. Igazából egyáltalán nem hasonlítottak... így első pillantásra legalábbis tényleg nem, egyáltalán. Vajon az apja...? Nem, nem, erre nem is gondolok. Mert erre nem szabad gondolni, halott emberekre nem gondolunk, pláne nem úgy, hogy... Aiden... Végighúztam a fogaimat az alsó ajkamon. Ben anyja odasietett elém, és úgy tűnt, teljesen végigmér, mire elég zavartan pislogtam át Ben arcára, amolyan "segíts már" módon. Ami persze biztos nem volt valami tisztelettudó, de bakker... mit kell ilyenkor csinálni? Ahogy a nő rámmosolygott, igyekeztem azt viszonozni valamennyire, még ha gyéren is sikerült csak. - Olyan gyönyörű vagy, de persze a fiaimnak mindig is jó ízlése volt. Már nagyon vártam hogy találkozzak Ben barátnőjével. Erica vagyok. Őőőő... hogy micsoda? Újra átpillantottam Benre a nő válla felett - még jó, hogy annyival magasabb volt - és kissé összepréseltem ajkaimat, aztán visszanéztem az anyjára, mielőtt kellemetlen lett volna a egész. - Őőő, igen, én pedig Rayla... köszönöm... igazából én nem iga... A nő viszont elkezdett terelgetni valahova, hogy igazán esélyem sem volt befejezni. - Még szerencse, hogy pont most sütöttem egy kis pitét... Szereted a körtés pitét, Rayla? Sajnos más nem nagyon van itthon, ugyanis az egyik kedves fiam majdnem felgyújtotta a konyhát... - Csak akkor esett le, hogy a konyhába megyünk, amikor megéreztem talpam alatt a hideg csempét. Körbepillantottam, de a tekintetem nem jutott messze, megakadt a konyha közepén álló alakon, és majdnem felbuktam a saját lábamban, pedig azt hittem, már hozzászoktattam magam a gondolathoz, hogy Benből kettő van. De nem... ehhez nem lehetett, azt hiszem. Ott állt egy Ben, aki igazából nem Ben volt. Persze a különbségek elsőre is egészen szembeötlőek voltak... Például az, hogy Aiden talpig feketében volt, a ruhái nem is hasonlítottak Benére. Talán egy picikét magasabb lehetett, és az arca... - Hát persze, hogy én voltam... - dünnyögte Aiden. Az orgánuma sem igazán hasonlított Benére. Valami furcsa pillantást vetett rám, de én inkább hátranéztem, hogy Ben is jön-e, mert az a szürke szem túlságosan ijesztő volt. - Helló, Rayla! Az öcsém rengeteget beszélt rólad. Remek, remek... Talán én is beszéltem volna Benről anyámnak, ha nem lett volna ilyen elképesztően elborult. Ó, jesszusom, el sem hiszem, hogy annyira kiakadtam miatta... szánalmas volt, szánalmas voltam. - Nagyon örülök - motyogtam, sokkal inkább zavartan, mint lelkesen, aztán inkább az anyukájára pillantottam, amint a pálcájával legyintett egyet, így előpakolva azt a bizonyos pitét a sütőből. Ó, igaz, varázslócsalád! Pont ez kellett még nekem, tényleg. Innen vajon mennyire van messze a repülőtér? - Sajnálom, hogy csak úgy betolakodtam... én... Na, ezaz, Rayla, ha belekezdtél, fejezd is be! Most el kéne mondanom, hogy az otthoni légkör festékszagú és mérgező, az anyám pedig egy őrült? Remek bemutatkozó lenne. Tulajdonképpen akkor már nyithatnánk egy üveg bort is, a kertben egész hangulatos lenne elmerengeni az élet nagy dolgairól. - Nem maradok sokáig - válaszoltam végül, és kicsit feljebb rántottam a hátizsákot a hátamon. Reméltem azért, a vörösség eltűnt arcomról és szemem alól, nem akartam úgy kinézni, mint aki órák óta bőg, még ha talán igaz is volt. Milyen gáz vagyok... visszagondolva több gáz pillanat van az életemben, mint nem gáz. Nagyon jó. Mi történne, ha szeptemberben tényleg nem jönnék vissza? Talán kérhetnék tanácsokat Aidentől, hogy kell csak úgy eltűnni, nyom nélkül.
Utáltam ezt az egész állapotot... Hisz ez nem is én voltam. De valahogy folyton ez történt... teljesen elvesztettem önmagam a tanév végére. Hiszen ez az egész hely, a varázslósdi, Anglia, Roxfort, anyám... Nem ez voltam én. Ide tudtam volna hányni a konyha kövére, annyira hihetetlenül gyűlöltem itt lenni. Az egész házat. Szorongatott, nem kaptam levegőt... és csak akkor kaptam volna ismét, ha végre-valahára lelandol a repülőgép Olaszországban, ha beléphetek a házunk ajtaján, ha apa magához ölel, és végre nem kell itt lennem... Sokszor elgondolkodtam, hogy kirugatom magam valahogy a Roxfortból, de anya valószínűleg akkor megölt volna. Hidegvérrel meggyilkol, és annak úgy megint nem lett volna sok értelme... Otthon akartam lenni, nem pedig egyszerűen csak nem létezni és eltűnni. Itt pedig eltűntem. Szép lassan, de nyomtalanul eltűntem. Nem pillantottam fel Benre, a pultot figyeltem, a kint hagyott, élig felvágott paradicsomot és citromot, ami már teljesen megszáradt, és kis muslicák köröztek felette. Vajon anya mit fog szólni, ha hazajön, én pedig nem leszek sehol? Megőrül, az biztos. És azt mégse hagyhattam, hogy kárt tegyen magában... Vagy mégis? Elegem volt. Nem akartam önző lenni, de túlságosan elegem volt már belőle és el is fáradtam. Miért mindig nekem kell rá figyelni? Ott volt apa is. Ő hagyta el, ő csalta meg, mikor tudta, hogy milyen, és... Ő hagyta rám. Anyám meg egy percig sem tétovázott, csak teljes súlyával rám borult. Nekem pedig mostmár elég volt ez. Azért az ötletért sem rajongtam teljes szívemből, hogy elmenjek Benékhez. Hiszen nem oda tartoztam... Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy sehova nem tartozok. És nem akartam csak úgy rájuk akaszkodni, pár idegen emberre, akiket nem is ismerek, egy idegen otthonba, ahol... ahol emberek haltak meg, ahova nincs jogom bekukkantani, és most mégis erre készültem. Remek! Talán mégiscsak jobb lenne eltűnni. Az előző szavaimmal nem is törődve beledobáltam pár fontos cuccot a hátizsákomba. Tényleg nem sokat. Nem terveztem sokáig maradni... A lehet legkevesebbet inkább, aztán majd hazarángatom magam, gondolom. Anya repesni fog, gondolom. De én csak lenyomom a torkán a gyógyszereket, aztán... aztán kitalálom. Nem tudom. Tényleg nem tudom. - El én. De ne lepődj meg, ha égni fog a házunk, mire odaérünk - figyelmeztetett Ben, mire halkan hümmögtem egyet. Hagytam, hogy közelebb húzzon, és a következő pillanatban minden fekete lett, zavaros, és fájdalmas. Aztán lüktető fejjel, ébredező hányingerrel nyitottam ki legközelebb a szememet. Végigpillantottam a zöldellő kertben, ami már nem a mi gazos hátsó lyukunk volt. Erre kicsit megmart a bűntudat, hogy bezzeg Clawt ott hagytuk, de tudtam, hogy ő feltalálja magát egyedül, és a bokrok alatt amúgy is szeret egerészni... én meg persze rajongok érte, ha aztán a fogásait behozza a nappaliba vagy a szobámba. Felnéztem a magas házra, ami már-már egy kastélyra hasonlított, legalábbis a méreteiből adódóan határozottan nem volt átlagos, de gondolom ez is olyan aranyvérű.varázsló cucc, amit én sosem fogok megérteni, és nem is akarok, azt hiszem. - Nos, azt hiszem, a házatok nem ég - jegyeztem meg, aztán csak hagytam, hogy húzzon maga után, be a házba. - Hát üdv itthon - köszöntött Ben, én pedig addig csak nézelődtem, és közben az is eszembe jutott, hogy otthon hagytam a pálcámat. Oké, nem mintha ez annyira számítana... Úgysem tudom használni, igazából tök felesleges. Az egész tiszta felesleges... De ezt most inkább elhessegettem a fejem felől. Belépve körbepislogtam a hatalmas nappaliban, vagy... akármilyen része is volt ez a háznak. Barna, fa, és lomos. És furcsa illat van. De már itt is több élet volt, mint abban a koszos lyukban anyánál. - Megjöttem és hoztam egy Raylát is. Kissé összehúztam a szemöldökömet, ahogy hangok ütötték meg a fülemet az egyik irányból. Aztán valami mintha csattant is volna, bár ki tudja, a hangok meghatározása elég nehéz és furcsa dolog, főleg egy tök idegen házban... Aztán egyszercsak felbukkant az egyik ajtókeretben egy apró nő, szőke hajjal, és gyönyörű, kék szemekkel. Várjunk, ő Ben anyukája? De hiszen... Látta már valaki Bent?! - Óóóó! - A nő arca szinte felragyogott, én pedig csak zavartan álldogáltam. Ez rohadt kínos... vajon gáz lenne elbújni Ben háta mögött? - Rayla! Rengeteget hallottam már rólad! - És én is - csengett egy másik hang is a konyhából, akinek a tulajdonosa nem tűnt még fel, de így is tudtam, hogy Aiden lesz az. Jesszusom... - Mhmm... Üdv... - mormogtam elég szerencsétlenül.
Őrület. Azt hiszem, én is megőrültem. Mindig ettől rettegtem, amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy rájöjjek, anya beteg. Hogy nem csak azért csinál olyan dolgokat, mert gyűlöl, hogy tényleg okkal kell gyógyszereket szednie. De mostmár, kicsit idősebb fejjel azért elgondolkodtam - hogy várhatta el apa is azt, hogy vigyázzak rá? Hiszen gyerek voltam, ráadásul az év nagy részét nem is itthon töltöttem, vele. Talán jobb is volt így. Talán akkor tényleg megőrültem volna. Így csak egy kicsit... Egy egészen kicsit. Ez lehet az egyetlen oka annak is, hogy itt van Ben. Mert ő nincs itt. Nincs... De nem ám. Anya bezárta a hülye ajtót, és amúgy is, hogy került volna a kertbe...? Aztán közelebb jött, beszélt hozzám, megérintett, én pedig lehunytam a szemem. Szóval mégsem álom... ugye? Nem is tudom, szerettem-e volna inkább, hogy az legyen. Tudtam, hogy ha anya visszajön, akkor borzasztóan kiakad majd Benen. De mégis... A fenébe is. - Téged, Rayla Blake. - Aprón megráztam a fejem, és belesimultam a finom ölelésébe. Nem, nem, ez nem Rayla Blake. Rayla Blake nem kuporog kisírt szemekkel és véres kézzel, összetörve az anyja házának hátsókertjében. Rayla Blake harcol ellene, és ha kell, akkor lenyomja a száján azt a rohadt gyógyszert, csak hogy legyen egy kis nyugta. Vagyis nyugtunk. Egyikünknek sem volt jó, amikor bekattant... Tudtam én, hogy neki sem. Valahol szenvedett ő, valahol mélyen, de... valahogy nehéz volt ezt akkor is elhinni, amikor történt egy ilyen. Amikor ismét rámcsapta azt a rohadt ajtót... - Aggódtam érted, tudod? Volt valami megérzésem, hogy át kéne ugranom. - Halkan sóhajtottam egyet. Megcsókoltam, de képtelen voltam viszonozni. Tényleg tartottam tőle, hogy egyszer csak anya betoppan. És még én sem szedtem össze magamat, talán el kellett volna mennem zuhanyozni, a víz alatt addig sem éreztem volna ezt a gusztustalan, tömény szagot... De a háznak minden kis sarkát és milliméterét gyűlöltem. Szorongatott. És még a kertben sem kaptam levegőt. - Jól vagyok - préseltem aztán ki magamból, még ha nem is csengett őszintén. Inkább csak üresen, mint valami ide-oda csapódó műanyagdoboz. Aztán kissé távolabb toltam magam Bentől, hogy vegyek egy mély lélegzetet, és áttúrtam hajamat. Gyerünk, Rayla, szedd össze magad! Ez nem te vagy. Te nem vagy ilyen rohadtul gyenge... Ugye? Nem voltam én ebben olyan biztos. Pláne, ahogy fellángolt az a hirtelen rémület, ahogy felhozta az ötletet, hogy lépjek le vele... Rayla ment is volna összepakolni. És én? Csak remegő lábakkal a konyhába menekültem. Tudtam, hogy nem hagyhatom itt, pláne nem most. Még ha olyan kilátástalannak is tűnt a helyzet... Mert már se a szavak, se a tettek nem hatottak. Mert már akármit is vágtunk egymáshoz, a helyzet csak nem javult. Olyanok voltunk, mint két tüskés izé, ami folyton csak verekszik és meg-meg szúrja egymást, ezek a szúrások meg egyre mélyebbek és fájdalmasabbak lesznek, de mindketten túlságosan dühösek vagyunk megállni. Valahogy a konyhába botladoztam, Claw ott lépkedett a lábam mellett, ahogy próbáltam magamnak tölteni egy pohár vizet, de aztán a pohár a földön végezte, szilánkokban. Ez pedig olyan szomorú látvány volt... Hű, Rayla. Tényleg bediliztél. A pultnak támaszkodtam kezeimmel, és egy pillanatig csak a pohár darabjait bámultam a földön, miközben lassan megingattam a fejem. Még ezt is sikerült elcsesznem... Remek. A fenébe is, talán ez az egész anyával is az én hibám volt, csak az enyém. Hiszen... ha jobban törődtem volna vele, ha kevesebbet veszekszek vele... Elrontottam. De akkor senki nem mondta meg, hogy hogyan is kellene csinálnom. Beharaptam ajkamat, és felpillantottam Benre, ahogy a poharat visszavarázsolta egy darabba, a pultra. Sosem akartam átélni ezt a pillanatot, ahogy itt áll és figyeli az elcseszett életem elcseszett darabkáit. Ebben az egészben nem én voltam az, akit sajnálni kell. Mert az én életem nem volt borzalmas, nem vesztettem el a családomat a szemem láttára... Nem volt egy őrült ikrem, aki több évnyi távollét után egyszercsak felbukkan, nem volt okom a sötétben kuporogni. Nekem kellett volna őt kirángatnom a fényre, és nem fordítva. Mert ebbe a rohadt házba még a fény sem tudott besütni a lehúzott redőnyökön át. - Nem tud magára vigyázni... - motyogtam halkan, ahogy közelebb lépett. - Már megint... Nem szedi azokat a rohadt gyógyszereket, nem is tudom, mióta, és... és fogalmam sincs, mit csináljak vele, Ben. Az én hibám lenne, ha... Megcsóváltam a fejemet. Az anyám volt. Még akkor is, ha sosem tudtam igazán aként tekinteni rá. Talán Olaszországban... az elején egészen rendben volt. Már akkor is túl sokat festett, de apa kordában tartotta. - FIgyelj, én nem akarlak most így itthagyni. Itt vagyok veled, nem kell egyedül háborúznod... És most nincs itt... Figyelj, csak egy napra hadd vigyelek el, oké? Ha itt maradsz vele még egy napot, lehet csak rosszabb lesz. Vettem egy mély levegőt, beszívtam az illatát, hátha az megnyugtat valamennyire. Aztán csak bólintottam egy aprót, nem is tudom, hogy látta-e egyáltalán... És hogy komolyan gondoltam-e, de túlságosan csábító volt az illata és a melege, amibe szerettem volna visszafészkelni magam, hátha akkor ismét felbukkan Rayla. Lehunytam a szemem egy pillanatra, ahogy ajkát a homlokomra nyomta. - Amúgy is, én meg rád vigyázok, és azt most úgy tudom a legjobban megtenni, hogy elrabollak. - Fura módszereid vannak - motyogtam vissza, de aztán hagytam, hogy húzni kezdjen valamerre. A szobám sötétsége hamar körbeölelt minket, ahogy behúzott, én meg körbepillantottam; mindenhol anya cuccai hevertek, itt-ott bukkant fel csak pár ruhám vagy tankönyvem, a festmények és hülye ecsetek meg rongyok közt. Ez volt a ház legidegenebb pontja... miközben a saját kis szentélyemnek kellett volna lennie. Ahova önszántamból zárkózok be, ha úgy tartja kedvem, de már nem mertem becsukni az ajtót, mert túlságosan fuldokoltam úgy. - És, Rayla, tudhatnád, hogy nem hagylak egyedül. A plafon felé pillantottam - igazából még mindig nehezen hittem el, hogy itt van, hogy tényleg itt van. Ez a rész olyan volt, amiről nem akartam beszélni. Mindig kerültem anyámat, nem beszéltem róla, már a bál is pont elég volt. És most meg itt állt, és... és tudtam, hogy szavak sem kellenek neki. De ez a ház nem tükrözött engem. Nem akartam, hogy azt higgye, én... én ide tartozom, mert rohadtul nem. Én Olaszországban voltam az igazi, apa házában, a mi házunkban, egész nap Bosát járva és a tengerparton vagy a medencénkben lebzselni, kiélvezni apa barátnőjének a receptjeit, ha már a nagyim háza felől nem jött többé finom sütiillat. Még az ország gondolatára is megborzongtam kissé... Annyira szerettem volna ott lenni, átölelni apát és belépni a hatalmas szobámba az emeleten, az ágyra dőlni is élvezni azt a finom kis szellőt, ami ide-oda jár a nyitott erkélyajtón... Ahelyett itt poshadtam, és úgy éreztem, és is elsorvadok ezzel együtt. - Tudom - mormoltam, és megsimítottam kezemet a vágás helyén. Már csak egy kicsit sajgott, épp csak a heg maradéka. Aztán egyszercsak úgy éreztem, képtelen vagyok becsukni a számat. Mégis, a következő szót csak úgy elmotyogtam, hogy talán még ő sem értette, mert hogy én nem, az biztos. - És szeretlek, vagy mi. Aztán gyorsan megfordultam, és lekaptam egy táskát az asztalról, hogy elkezdjek beledobálni néhány ruhát. Mi a franc? Egy csomó másik szót használhattam volna, erre... Á, hagyjuk! Úgyis megőrültem. Ez már biztos. Egy őrült szavai felé nem létezhetnek elvárások, ugye? Az agyunk károsodott, és néha olyan dolgokat bökünk ki, amiket nem akarunk. Kézen fogtam, amint összepakoltam néhány ruhát, és a fürdőszobába mentem, hogy a maradék helyre a fogkefémet, meg egyéb szarságokat tömjek... A szívem pedig még mindig a torkomban dobogott azért, amit mondtam. Persze ennek igyekeztem nem mutatni jelét, csak vállamra löktem a táskát, és felé fordultam, de nem néztem rá. - Szóval, akkor elviszel innen? Ha sokáig álldogálunk még itt, a festék még a te nyálkahártyádat is kimarja... - mormogtam.
Miért is próbáltam úgy tenni, mintha bátor lennék? Hiszen nem voltam az, sosem voltam az. A saját problémáim elől is csak menekültem és rejtőzködtem, befogtam a fülem-szemem, hogy ne is lássam vagy halljam, ami történik. Mit vártam magamtól? Mit várt tőlem Ben? Ezt nem tudtam csak úgy levetkőzni. Persze, az is igaz, hogy eddig nem is akartam. Csak beletörődtem, sőt, igazából egész kényelmes volt ez így... és csak hagytam, csak sodródtam. De most? Ben volt az egyetlen, akiért változni akartam. Legalább csak egy kicsit, legalább csak erre a pár percre... És mégis. A fenébe! Kimondtam. De totálisan. Aztán inkább oldalra pillantottam, hogy ne lássa, ha a szememben is felcsillan a félelem, amely hirtelen, feltörekvő savként csípni kezdte a torkomat. Nem vagy bátor, Rayla, sosem voltál az... Magam sem tudtam, kinek a hangját hallom, annyi ember lehetett, én meg csak lassacskán Ben vállának biccentettem a homlokomat, és eltemettem a hangfoszlányt, mielőtt folytatta volna. Különben sem ez volt a fontos, de egyáltalán nem. A háború? Anyám lakásában kuporogva töltöttem. Én még igazán fel sem fogtam, hogy mi történik - talán, mert nem is érdekelt. Mert anya annyira kiölte belőlem az iskola iránti utolsó kis lelkesedésemet is, hogy képtelen volt megviselni, akármi is történik. Csak gyűlöltem, gyűlöltem a veszélyt és a félelmet, és hogy ez a varázsvilág, a világ, amibe belerángattak. Én nem akartam boszorkány lenni! Annyira baromi boldog lehetnék mugliként, nem? Nem lenne a Roxfort, amiért minden évben kénytelen vagyok visszatérni Angliába, nem lenne... nem lenne semmi. Nem lenne Ben. Valószínűleg nem. És ez a gondolat megrémített. Még ha nem is akartam... nem akartam, hogy megrémítsen, hiszen nem kellene, hogy többek legyünk, mint barátok. Átlagos, egyszerű barátok... Pótolható barátok, hiszen jövő évtől úgysem látjuk egymást. És nem, nem, mert... ő már nem volt pótolható. Ő nagyon sok minden volt, tényleg nagyon-nagyon sok minden, de pótolható nem. Még akkor is, ha a múltja olyan ijesztő volt, hogy menekülni akartam. Hogy legszívesebben csak befogtam volna a fülemet, és bekuporogtam volna a szokásos sarkamba, kiterítve magam elé a mindent elnyelő szőnyeget. Nevetséges vagyok. Talán ha más lenne a helyzet, még pofán is röhögném saját magam. Finoman végigfuttattam ujjaimat Ben tincsei közt, és beszívtam a hideg, májusi levegőt. Az oxigén szinte égette az orromat. És a szavai meg égettek... mindenhol. Kívül és belül, és egy kis időre le is hunytam a szemeimet, amíg mesélt, pedig ez hiba volt, nagyon nagy hiba - mert így mintha csak én is látni véltem volna a pillanatot, és ez nem volt jó. Ez túl sok volt ahhoz, hogy a szőnyeg alá rugdossam. És a történet olyan sok helyen nem illett össze... mi késztet valakit arra, hogy megölje a családját? Hogy teheti meg ezt valaki azzal, akit a legjobban szeret? És hogyan éli ezt túl utána? Visszanyeltem azt a maró fájdalmat a torkomból, lenyeltem ezzel együtt mindent, és csak tovább cirógattam a haját, mintha ez bármit is segítene az égadta világon. De erre nem volt gyógyír. Tehettem vagy mondhattam akármit. Egy ártatlan kislány, egy ártatlan család... nehéz kérdés volt, hogy azt járt-e jól, aki túlélte. Ez mindig egy nehéz kérdés volt, azt hiszem. Hiszen mi jobb - kitépett belsővel élni valaki hiányától, vagy egyszerűen csak nem lenni? És persze, az életnek voltak apró napfényes részei. Nagyon sok, vagy legalábbis több, mint amennyit mondjuk most zsigerből fel tudtam volna sorolni. És ezekért megérte, azt hiszem, minden megérte. De tényleg a szenvedésnek kellett lennie az élet értelmének? Annyira sántított ez így. És annyira lelombozó volt, rohadt lelombozó... meg szomorú. Ki a fene szeret szenvedni? Éreztem, hogy nem álltam készen az információkra, és valóban nem. Örültem, hogy nem várt reakciót, mert képtelen lettem volna akármit is kibökni. Mert az egész csak... túl borzasztó volt. Annyira, hogy Ben három évig alig beszélt valakivel, és a fenébe, még én is kérdőre vontam érte... nem szabadott volna. Úgy, ahogy senkinek nem szabadott volna... És jesszusom! Jesszusom, jesszusom, jesszusom. Még csak nem is hiszek Istenben, ezek után meg végleg nem. Visszafogtam a lélegzetemet néhány, egészen hosszúra nyúló pillanatra. Bűntudatom volt, amiért nem vagyok az a hallgatóság, akire neki szüksége volt... de ez nem ment. Annyira borzalmas volt, annyira... nem akartam hallani. De mégsem mondhattam neki azt, hogy álljon le, ugye? Hogy fogja be. Pedig ezt éreztem. Hogy fogja be. Biztosan Aiden sem akarta volna, hogy mindezt megtudjam, vagy úgy... megtudja bárki, nem? Halkan sóhajtottam egyet. Tedd félre a gyerekes hisztidet, Rayla, és legyél egy kicsit az, akire tényleg szüksége van. És én igyekeztem. De akárhányszor is ismételtem el magamnak ezeket a szavakat, nem lett könnyebb.
- Még most is azon jár az eszem, hogy mit akarhatott mondani nekem Chrissie. - Nyeltem egyet, és lebámultam a tető széléről. Bárcsak képes lettem volna mondani valamit! De úgy éreztem, lebénulok a szavai súlya alatt, és ahogy közelebb bújt, csak annyira futotta, hogy óvatosan átfontam körülötte a karjaimat. És tovább kerestem a szavakat, de azok folyton csak kicsusszantak az ujjaim elől... és maradtam szótlanul. - Ne haragudj, Rayla. Hogy rádzúdítottam. Nem kérem, és nem is kérhetem azt, hogy vidd helyettem ezt a súlyt. De köszönöm. Végighúztam alsó ajkamon fogaimat, és csak feje búbjára támasztottam az államat. Bárcsak tudtam volna segíteni! Bárcsak tudtam volna, mit kéne mondanom vagy tennem ahhoz, hogy könnyebb legyen... de nem volt szupererőm, nem voltam különleges, de még csak erős sem, hogy legalább most tartani tudjam magam. A könnyek égették szemeimet, de nem engedtem, hogy legördüljenek. Legalábbis nagyon küzdöttem, nagyon-nagyon. - Szívesen. - Ez az én hangom volt? Mintha nem az lett volna. Fojtott volt és száraz. Nem olyan, mint amilyennek hangzania kellett volna. De ennyire telt. Beletúrtam a hajába, és szorosabban átöleltem, közelebb fészkelődtem a takaró kellemes melege alatt, bele abba a kreált, hamis kis nyugalomba, amelyet a pillanat kreált. Mert itt már nem volt békesség, nem, többet nem. Ezek után nem. Csak egy undorító, kegyetlen világ.
A házat belepte a festék állott, mardosó szaga. Még a szobámba is befúrta magát, hogy alig bírtam megmaradni - nekem a friss levegő kellett, a szabadság, pontosan az, amit Olaszországban megkaptam. És itt? Bezárt a szobámba. Már megint bezárt a szobámba. Persze, nem zárta rám az ajtót, most nem, de a szívem így is a torkomban verdesett. És megint azt éreztem, hogy összezárulnak körülöttem a falak, és nem kapok levegőt. És gyűlölöm. Annyira-annyira gyűlölöm... A hülye festményei bámultak rám a fal mellől, hogy szerettem volna felrúgni őket, darabokra szaggatni, és kidobálni az ablakon a vásznakat. De tudtam, hogy akkor teljesen kikészülne. És nem akartam látni, hogy az mit vált ki belőle. Pláne nem ezután. Minden erőmmel igyekeztem elűzni az emlékek borús felhőit fejem felől, amelyek esőcseppjei felhasogatták bőrömet, és én ettől rosszul voltam. Nem hagyhattam, hogy elterítsenek, nem hagyhattam, hogy a hullámaik összecsapjanak a fejem felett... És mégis úgy éreztem, hogy nem megy. Mert nem voltam erős. Én sosem voltam erős. Könnyek égették a szememet, ahogy már a verandán kuporogtam, mégsem gördültek le. Mert már sírni sem tudtam. Fel akartam hívni apát, könyörögni akartam neki, hogy jöjjön ide, hogy tegyen valamit... de apának már köze sem volt anyához. Tudtam. Az évek alatt világossá vált. És talán eljött volna, ha kérem, de... de nem kérettem ezt. Mert nem lett volna jó vége. Nekem kellett megoldanom, és mégis úgy éreztem, lehetetlen. Hogy erőltessem bele azokat a rohadt tablettákat? Úgy éreztem, egyre-egyre nehezebb, főleg, ahogy éleződni kezdett köztünk az ellentét. Ahogy már nem csak egy-két dolgon kaptunk össze, hanem mindenen. Még azon is, hogy mi legyen az ebéd, még azon is, hogy milyen poharat tegyek le neki az asztalhoz. És mindegyiknek ugyanaz volt a vége. Egymáshoz vágtunk dolgokat, amíg valamelyikünknél el nem tört a mécses. És ez általában ő kellett, hogy legyen. Hiszen beteg volt. Tudtam én. Tudtam én, hogy nem tehetem meg vele. Hogy igazából ezt ő sem élvezte mindezt, csak... csak nem is tudom. Egyre nehezebb volt tényleg elhinni, hogy nem direkt csinálja. Megdörzsöltem fájó halántékomat, miközben éreztem, hogy hátulról Claw nekem dörgölődzik. Erre halkan sóhajtottam. Őt is annyira utáltam egyedül hagyni vele, csak az nyugtatott meg, hogy tud kaját találni a kertben és a szomszédban. Megsimogattam a macska fejét, aki óvatosan megszaglászta a kezemet belepő vért. Elmehettem volna lemosni, de valahogy most felállni sem lettem volna képes. Úgy éreztem, kavarog velem a világ. El akartam innen menni, olyan messzire, amennyire csak tudtam volna. De akár még az is feldobott volna, ha csak egy gyógyszerért elugorhatok. És nem. Mert bekattant. Mert mindig bekattan... Lehunytam pár pillanatra a szemem, és elnyomtam egy halk kis sóhajt. Már csak pár napot kellett volna túlélnem, de most tényleg nem tudtam, mit tegyek. Mi van, ha már a gyógyszer sem segít? Igazából a gyógyszer alapvetően nem segített sokat. Csak kicsit normalizálta ezeket a kitöréseit. Kicsit finomított rajtuk. El kellett volna mennie orvoshoz, de ő... de ő erre sem volt hajlandó. Én meg nem tudtam rávenni. Már nem. És annyira gyűlölöm ezt. Megütötte a fülemet a mocorgás a kertből, de nem néztem fel. Nem, nem, nem, ez nem anyám, anyám kiment az ajtón, nem lehet itt. Szóval csak hallucinálok. Ezt teszi velem az itthonlét. Becsavarodok ebben a kis lyukban, mint anyám. Claw is nyávogott mellettem egyet, és éreztem, ahogy hozzásimul a lábamhoz, így végül csak felpillantottam. De épp csak annyira, hogy kiszúrjam a lábait. És erre dübörögni kezdett a szívem. Nem, nem, nincs itt senki, Rayla. Túl magas a kerítés, te pedig túl sok festékszagot nyeltél. Ennyi. De megszólalt. Rohadtul hallottam a hangját, ahogy belefolyt a fülembe. És még a hideg is kirázott tőle. Ben? - Hát kevesen mondhatják el magukról, hogy egy komlpett őserdő van a kertjükben. Nem, nem, neem. Nem versz át, ennyire azért nem őrültem meg! Nincs itt. Nincs itt senki. Mert mégis hogy a picsában lehetne itt Ben? Ingatni kezdtem a fejemet. - Tudom, hogy... tudom, hogy nem vagy itt, szóval inkább tűnj el, mielőtt ennél is jobban bekattanok - szólaltam fel párás hangon, miközben felpislantottam az arcára. A-a. Ez nem valóság. Nem lehet az, ugye? De leült mellém, éreztem, ahogy a teste az enyémhez ér, ahogy az illata megcsap, majd pedig átölel, és megborzongtam. És muszáj volt belülről a számba harapnom, hogy ne fakadjak ki, hogy ne törjek el, mert ha tényleg itt van, akkor ezt pláne nem tehetem meg. A fenébe is, itt van. - Semmi baj, Rayla. Itt vagyok. Már itt vagyok. - A hangjára pedig egyenesen megremegtem, és olyan erősen haraptam számat, hogy már a vér ízét is megéreztem nyelvemen. Szinte észre sem vettem, ahogy meggyógyítja a kezemet a pálcájával, csak hagytam, hogy a fejem nekibiccenjen a mellkasának, és reszketegen beszívtam a levegőt. Hagytam, hogy az illata megnyugtasson egy picit, és vártam, hátha könnyebb lesz, de nem, nem lett könnyebb. - Mit keresel itt, Ben? - Nem tudom, mennyi idő telt el, mire sikerült kiböknöm, már kissé fájós szájjal. Csak a térdeinket figyeltem és az aközött tekergőző cicámat, aki hozzányomta magát Benhez is, mert ő igazából mindenkit szeretett, még anyámat is, akkor is, ha ő olykor belerúgott. A francba is, bárcsak képes lennék kiverni a fejemből anyámat, csak pár percbe, néhány pillanatra... Csak egy kis levegő kéne, semmi több, de így eltűnt az oxigén. És csak a mardosó festékszag maradt. - Baszki. Oké. Nyugodt vagyok - dünnyögte Ben. - Szóóval. Mit szólnál, ahhoz, ha elrabolnálak? Legyél nálunk addig, míg nem indul a géped. A francba is, bárcsak. Bárcsak... szinte fájóan vágytam erre, de nem. Tudtam, hogy nem lehet. Nem hagyhatom itt, ilyen állapotban. És amúgy is, tudja, mikor indul a gépem. Odajönne, és a hajamnál fogva rángatna haza... engem pedig még a gondolatra is kirázott a hideg. Pedig bármit megadtam volna, hogy ne kelljen itt lennem. Mert minden egyes pillanattal csak egyre jobban fulladoztam, és nem tudom, meddig mehet még ez így. Hogy meddig bírjuk ki még így. És hogy mikor lesz vége. Úgy pattantam fel, hogy a lábaim szinte maguktól cselekedtek. - Nem, Ben, nem mehetek el... én... Nem. Csak nem. Vetettem egy pillantást a karomra, aztán egyszerűen csak bekaptam a számon át a levegőt, és visszavetettem magam abba a büdös rémálomba, hogy a vérpöttyöket kerülgetve a konyhába vergődjek. Még a bútorok érintésétől is rosszul voltam, de azért előszedtem egy poharat a szekrényből, hogy ha remegő kézzel is, de töltsek magamnak egy kis vizet. - Nem kellett volna idejönnöd, Ben, anya... nagyon ki fog akadni, ha meglát. Már a hangom is remegett, és ahogy visszaléptem a mosogató felé, ujjaim közül kicsusszant a pohár, hogy először a pult szélének csapódva a földön végezze, én meg összerezzentem. Figyeltem a darabokat, és mélyen sóhajtottam egyet, miközben megtámasztottam magam egyik kezemmel a pulton. - A francba már... - motyogtam, de egyelőre nem hajoltam le, hogy elkezdjem felszedni a darabkákat. Olyan végtelenül szerencsétlennek éreztem magam, de egyszerűen fulladoztam a szűk, sötét falak között, és csak menekülni akartam. De a vállamat nyomó felelősség ezt nem hagyta.
Üzenetek megtekintése
