Csókok és simítások. Az egyetlen fegyverem volt Eddel szemben. A kapcsolatunkban ugyan egyelőnek tekintettem magamat, de itt a színházban ő nem csak a férjem volt, hanem a főnököm is. Nem volt elég szavakkal bizonyítanom neki, hogy kibírom, fájt már jobban... mert tényleg fájt. Például, amikor a Mungóban voltam és megpróbálták összerakni a lábaimat. Fekete mágiával törték el a csontjaimat, majdhogy nem lehetetlen volt meggyógyítani, de talpra álltam. Nem egy esés fog eltántorítani a céljaimtól. Ezt éppen Ednek tudnia kellett volna, hiszen ő is... egyszer azok közé a szörnyű emberek közé tartozott, akik nem tudtak megtörni. De én megbocsátottam neki, ő meg még csak egy kicsit sem próbált meg engedni nekem. - Ne akard, hogy ennél is keményebb legyek veled, Mikhail - felelte, mikor elhúzódtam tőle és ismét egymás szemébe néztünk. - Miért...? Mit fogsz tenni? Bezársz? Hagyjuk már Ed. Te is tudod, hogy egy esés nem a vég. - Próbáltam győzködni, még akkor is, ha megzavartak. Az az üvöltés arra éppen elég volt, hogy továbbra is kettesben maradhassunk a gyengélkedőben. Még odahaza sem volt egyszerű, nem hogy itt. - Megértem, hogy dühös vagy, hogy neked ez fáj. De ami ma a színpadon történt meg fog megint történni, ezt te is tudod. Meg kell értened, hogy ez volt a határ, amit elbírt a tested. - Felelte aztán a tőle megszokott szigorral. Honnan tudta, mennyit bírt a testem? Azzal csak és kizárólag én voltam tisztában, hiszen az enyém volt és én irányítottam. Fájt mostanában sokszor, de közel sem annyira, hogy visszavonuljak, mint egy nyugdíjas. Egy nő talán elmehet gyereket szülni és azzal le van tudva a dolog, jó indok és senki sem kérdezné, miért nem táncol tovább. De nálam mi lesz? Nem tűnhettem el egyik napról a másikra. - Tudom, mennyit bír a testem. - Jelentettem ki szigorúan most már én is. Bár a hangom megremegett, ahogy a kezem is, amint felemeltem. Hátrébb toltam magamtól. Nem volt szükségem az aggodalmára vagy a parancsolgatására. - Ha én nem táncolok azon a színpadon ennek a helynek annyi, ahogyan nekem is... - Emeltem meg a hangomat. Többé nem tudtam fojtottan beszélni. De nem is érdekelt. Lerúgtam magamról a jéggel teli csomagot és akár mennyire is fájt az ágy másik oldalán lemásztam róla. - Ed! Jól vagyok. Csak fájdalomcsillapító kell. - Bicegtem oda elé és hosszan megcsókoltam megint. - Együtt akartuk újraépíteni. Engedd, hogy csináljam én is!
A lüktető fájdalom kicsit enyhült a jégtől. Éreztem, hogy képes lennék visszamenni a színpadra, újra táncolni, érezni a zenét... felkapni azt a kövér nőt, akiért Sokolov úgy oda van. Én még a nevét sem tudtam megjegyezni, az orosz táncosok mind egyformák. Nekem egyéniségem volt és stílusom, nem csak egy bájos porcelánszobor voltam közülük. Vissza akartam menni. Nagyon-nagyon vissza. Egy húszperces csúszással még mehetett volna a darab, a közönség egy élménnyel is gazdagodott legalább: láthatták Mikhail Bertovot elesni. - Nem. Most már nem, ebből elég volt. Így van, nem estél el a tizenkét év alatt. És pont emiatt nem engedlek fel többet a színpadra. Ez nem egy hiba, Mikhail, amit ki lehet javítani. A tested ennyit bírt - kötötte az ebet a karóhoz. Ed ezt nem értette, sosem táncolt, nem tudhatta, hogy a fájdalom az egésznek a része... mert ami egyszerre gyönyörű, az undorítóan fájdalmas is tud lenni. Meg akartam neki mutatni, hogy megy. Már nyomtam is fel magam az ágyról, hogy egy-két nehezebb mozdulatot mutassak neki. De nem engedte. Visszatartott és lenyomott az ágyra. - Nem, sajnálom. De többet nem táncolhatsz, nem engedem, hogy az én színpadomon kockáztasd az életedet. - Azzal kockáztatod az életemet, hogy elveszed, ami értelemet ad... karácsonykor csak pár évet kértem még. Megoldom. Keresek magamnak mást, felépítem... csak engedd meg, hogy úgy tegyem, ahogy nekem jó... kérlek... - Fogtam meg a kezét, közelebb húztam magamhoz. Megöleltem, hogy érezze, mennyire akarom, mennyire szeretem. Ennél jobban mégis mi győzhetné meg? Ha nem enged táncolni tönkre fogok menni, elveszik minden, ami különlegessé tesz. Aztán kicsit eltoltam, hogy a szemébe nézzek. Kicsit meg is csókoltam. - Ed, ne akard, hogy könyörögjek. - Suttogtam az ajkaira. Amúgy sem lettem volna rá képes, csak meg akartam fogni valahogy, de persze pont ekkora kellett a medimágusnak benyitnia. Eddig bírtam a szerepemet, de itt, most elszakadt az utolsó cérnaszál és csak üvölteni tudtam: - TAKARODJ KI!- Az ajtó persze azonnal becsapódott.
Yoana éppen úgy viselkedett, ahogy várható volt tőle. Kinyomott egy gyereket és privilégiumai vannak: törődjön mindenki vele. Fogalma sem volt, hogy miken megyek át nap, mint nap. Csak az számított neki, hogy vele mennyi időt töltök... hát így is többet, mint amennyit akartam bármelyik családtagommal. Sajnáltam-e? Cseppet sem, engem sem sajnált senki. Pénz nélkül léptem le otthonról, mert volt egy lehetőségem, aztán befeküdtem egy gazdag nő ágyába, hogy jussak valahova. Aztán a saját országunk akadémiája adott el, mint egy darab húst, újra és újra, öregemberek, öregasszonyok téptek le belőlem újabb és újabb darabokat. - Egyáltalán nem ezt várom tőled. - Kapta fel a vizet. - Csak egyszerűen azt, hogy viselkedj úgy, mint egy testvér, egy családtag! Te vagy az egyetlen, akit Alina rajtam kívül a családjának nevezhet. Egy kicsit megerőltethetnéd magad! Érdekes módon Mr. Sokolovnak ez nem esik nehezére! Ő eljön, érdeklődik, szereti Alinát. Te még csak rá sem nézel. Egyszer sem kértelek semmire, sem a magam, sem Alina dolgaiban. Annyit kérek tőled, hogy legyél te is a családja része. - Jó! - Emeltem fel a hangomat most már én is. Még a kezemet is felemeltem. Ha itt lett volna Ed macskája, biztosan kirohan a fürdőből. Utálta, ha üvöltök. A felháborodásom persze még folytatódott, amit csupán Pintyőke érkezése tudott megszakítani. Yoana se szó, se beszéd, távozott vele a konyhába. Dühösen fordultam a tükör felé, gyűlöltem, hogy ennyire sápadt és kimerült a képem. A szemeim alatt a karikák évek óta nem akartak halványulni, de betegen még szembe tűnőbb volt. Szívesen arcot mostam volna hideg vízzel, de korán reggel már bekentem az arcomat. Azoknak a kenőcsöknek és főzeteknek még tenniük kellett a dolgukat. Visszavonszoltam magam bicegve a hálóba és felfeküdtem az ágyra. Éreztem, hogy minden porcikám borzasztó kimerült. Elhelyezkedtem a párnákon és azon gondolkodtam, hogyan élhetném túl a családom. Képtelenség. Ha Yoana le is kopna, akkor Petar vagy valamelyik agyament testvérünk jönne ide, hogy piszkáljon. - MikMik! Gyógyi! - Ha a kopogást nem hallottam volna meg, ez is elég lett volna, hogy el akarjam játszani, hogy alszom. Végül nem tettem, csak megköszörültem a torkom és ajtó felé néztem. Yoana volt az és persze Alina. Még, hogy nem törődöm vele... egy halom kislány ruhát vettem neki. - Meghoztuk a bájitalt! Két adagot készítettem belőle. Ezt most vedd be, a másikat pedig holnap reggel. Ha minden jól megy, holnap estére rendbe kell jönnöd. Ha letette a tálcát az éjjeli szekrényre, elvettem a bögrét. Jó büdös volt a bájital, de már rosszabbat is le kellett nyelnem ennél... sokkal rosszabbat. Belekortyoltam, még kicsit meleg volt. Még jól is esett a kiszáradt torkomnak, ami a veszekedéstől csak még jobban fájt. Gyorsan nyeltem, nem érezve a szagokat, aztán lecsaptam a tálcára. - Gyógyulj meg hamar, Mik. Még szedegette össze a cuccokat, mikor elkaptam a csuklóját. Nem fájdalmasan, nem volt erős a markom, de annyira elég volt, hogy megállítsam a mozdulatban, ha nem húzta el. - Ed ilyennek szeret engem. - Mondtam, bár inkább magamnak szólt, mint neki. Persze, rá lehetett fogni, hogy csak a külsőm miatt van velem Ed, de a gyerek témában együtt állapodtunk meg... nem úgy tűnt, mintha vágyna rá, szóval fogalmam sem volt, miért érdeklődött a húgom lányáról. - Van egy házam London külvárosában. - Sóhajtottam fel végül. - Mondd le az albérleted és költözz oda, én már úgyis itt maradok örökre gondolom. Kivéve, ha Sokolov kidob, mert nem akarok vele kölyköket. - Szúrtam oda cseppet sem kedvesen. - De egy szoba akkor is jutna, mert emberi mérete van, nem úgy, mint a lakásodnak.
Üzenetek megtekintése
