Utólag visszatekintve, nem is tudom, minek követtem őt az irodába. Mennyivel okosabb ötlet lett volna elhúzni inkább a hálókörletembe, úgyse igazán jártam be mostanában az órákra. Egyszerűen csak elvesztettem az érdeklődésemet, a lelkesedésemet, a motivációmat minden és mindenki felé, nem érdekelt, nem érdekelt semmi, ahol láthattam Jay arcát, és megint belémhasíthatott az az éles fájdalom, ahogy elözönlöttek az emlékek. Ha el tudtam volna felejtkezni az első évünkről, akkor annyival könnyebb lett volna gyűlölni. Így meg csak gyűltek bennem a kettős érzelmek, utáltam, a halálba kívántam, és egyszerre szerettem is, szerettem volna, ha megbocsáthatnék neki, szerettem volna, ha abbahagyja az ostorzásomat, ha nem büntet tovább azért, aminek az elkövetésével nem is igazán vagyok tisztában. Talán az egyik ok, amiért végülis követtem a szobába, mert féltem, hogy szétszedi a férfit. Összeborogat bent mindent, mert ő ilyen, képes erre, mert csak kárt okoz, miért nem veszed már észre, Sierra? Csak kárt okoz. Csak kárt okoz. Annyira buta vagyok, szánalmas, és reménytelen. Rajtam nem lehet segíteni. Mert akkor én már megtenném az első lépéseket, de nem teszem, csak sajnálkozom, és ennek ez lett a vége. Mindig ez a vége. Követtem a fiút a helyiségbe, a falnak nekivágódó ajtó hangosan rezgette be a kastély ezen sarkát, igyekeztem finomabban becsukni. A szavaira már nem reagáltam, csak mélyen beszívtam a levegőt, majd pedig koncentráltan ki is fújtam. Mi lesz, ha én is összetörök valamit, nem csak Jay? - Nem történt semmi, Ms. Fern. Mielőtt még azt gondolnák, hogy zavarnak és visszajönnének később, nincs szükség rá. Murphy professzor valami lehetetlen nyugalommal volt megáldva, és még Jay kikelt kiabálása sem izgatta fel különösebben. Ezzel szemben engem egyre jobban idegesített, hogy nem bírj befogni egy pillanatra sem, mindenképpen fel akarja magára hívni valakinek a figyelmét vagy a dühét. Mert ő így működik. Mikor tanulod már meg? - Én nagyon szívesen visszajövök később, egyedül... - próbálkoztam meg azért a fogaimon keresztül szűrve, és zaklatott pillantást vetettem a fiú felé, aki persze már hanyagul belehempergett az egyik fotelbe. - Fasza, inkább találjon ki valami sürgős elfoglaltságot, akkor mindenki megszabadul ettől a baromságtól. Erre a plafon felé emeltem a tekintetem, és mélyet sóhajtottam. Nem hiszem el... A szavak szinte önkéntelenül gördültek a számra. - Nem tudnál kevésbé tiszteletlen lenni?! Miattad vagyunk itt, te vagy az orvosi eset, nem én! - Dühösen beledobtam a táskámat az egyik, Jaytól legtávolabb elhelyezkedő fotelbe és a cuccaim mellé huppantam én is, felhúzva lábaimat. Ez sem volt túlzottan illedelmes, de ez már nem jutott el az agyamig. Mindig ő szúr el mindent, és én szívok miatta. Nincs valami bájital, ami elfogyasztva, képes leszek tökéletesen figyelmen kívül hagyni embereket? Bárcsak, bárcsak, bárcsak! Annyira belefáradtam már ebbe az egészbe. Jaybe, magamba, belénk. Nem akarok itt lenni. Sehol sem akarok lenni. Mélyet sóhajtva magamhoz húztam a térdeimet és átöleltem őket, reménykedve, hogy legyen már vége. Legyen már vége... mindennek. - Ha jól tudom, most minden diáknak órája van, vagy legalábbis a többségüknek, tehát esélyesen valamelyik professzor kollégám küldte önöket ide. - Willow professzor. - Miután ez a rohadék megpróbált kinyírni néhány kődarabbal. - Szerencsétlenül sikerült tanóra... -Ó, de megütnélek én is egy kővel, Hansel. Hogy fájjon, végre neked is fájjon már valami, cseszd meg! - És mégis mit akar velünk kezdeni, hm? A gyerekkori traumáinkról lesz szó? Vagy hogy hogyan éltük meg a háborút? Segítek: szarul. Most már mehetünk? Jay szavaira inkább nem is reagáltam, csak a padlót kezdtem méregetni. Úgy döntöttem, innen jobb, ha csendben maradok, valószínűleg mindenkinek... de főleg magamnak. Már a fejem is fájdogálni kezdett a feszültségtől, amit Jay generált minden egyes kis torkán kiadott hanggal, féltem, hogy egyszer csak fel fogok robbanni. És ki tudja, talán jobb is lenne? Annyira fárasztó már ez az egész. Itt, otthon, egyedül, tömegben, a folyosón, órán, alvás előtt, után, közben, mindenhol, ráadásul amikor lenézek a kezemre és látom azokat az undorító hegeket, akkor az egész még rosszabb. Van még értelme egyáltalán bárminek, lesz valaha jobb? Vagy egyáltalán, jó?
A habokba bámultam pár pillanatra, amíg Nira megsimogatta Bluet. Az persze erre ázott kiscicából dörgölőző oroszlánná változott, kis híján kiesett a kezemből, úgy bújt közelebb a másikhoz. Kösz, Blue, már te is átpártolsz máshoz... Untam már ezt a folyamatos Jayce-pörgést. Szerettem volna, ha vége. Vajon meg tudnám győzni a családomat, hogy iskolát váltsak? Én nagyon szívesen megtanulok franciául a cél kedvéért nyáron. Elmenekültem volna? Persze. Nem érdekelt volna, ha ezen Jay aztán visítva röhög a hátam mögött. Vagy talán mégis, egy kicsikét... de nem, mert végre a saját életemet kellett szem előtt tartanom, és véget vetni annak, hogy ő járjon egész nap a fejemben. Igen, ezt elő is adom majd anyáéknak... kíváncsi vagyok, melyikük fogja hamarabb az arcomba köpni a kávéját. Ahogy Nira is arrébb húzódott, hogy megnyitogassa a csapokat, eszembe jutott, hogy talán mennem kéne, hiszen ő pancsolni jött ide, én pedig épp tökre megzavarom ebben, csak mert... menekülök. Már megint. Mint mindig. Zseniális, zseniális vagy, Sierra. Szóval igen, fel is tápászkodtam a cicával a kezemben, na meg amúgy is egész késő volt, valószínűleg nem ártott volna, ha visszamegyek a hálókörletembe és alszok tovább, hátha ezúttal valami kellemesebbet álmodok. Mondjuk, nem is tudom... habokkal, sellőkkel... sav a júj cukorkával... - Na, őőő... - Na és neked hogy megy az idei tanév eddig? Hányadéves is vagy? – fecsegett tovább a lány, mire aztán lassan vissza is ereszkedtem a sarkamra, és letettem a földre a már nagyon ficánkoló cicát, reménykedve, hogy ezúttal nem lesz olyan hülye, hogy belecsobban a kádba. Hát, akkor úgy néz ki, maradok még egy kicsit. Mellesleg, jobban megnézve, nem úgy tűnt, mint akit túlzottan zavarok. Egy kicsit közelebb csusszantam én is a kád széléhez, a lány mellé, és a habok közé simítottam. Közben a helyiség másik feléből buborékok szálldogáltak felénk. Remélem, Blue nem akarja majd őket levadászni. Annak katasztrófa lesz a vége. Amúgy miért is akartam én macskát? - Negyedéves vagyok - vontam vállat, és közelebbről megvizsgáltam az irizáló habot. - Hogy hogy megy? Háááát... Felnevettem, azt hiszem ez mindent kifejezett. Igaz, most nem voltam igazán elememben, de hát néha elnézhető, nem? - Ment már jobban is. Lehet, ha nem járkálnék ki éjszakánként alvás helyett, jobban menne... - Felé lestem. - Na és veled mizujs? Látom, te sem szeretsz aludni... - sandítottam a kád felé. A poén már csak az lett volna, ha becsörtet egy tényleges prefi, ezek szerintem amúgy is arcról vágják, ki jelvényes és ki nem, és hát igen... nehéz lenne a választás, hogy Jay, vagy egy jó kis bagolyürölék takarítás büntetőmunka képében. Leráztam a kezemről a habot, a vizet pedig szoknyám anyagába töröltem, hogy aztán visszahúzódva magamhoz húzzam a lábaimat. Figyeltem, ahogy Blue bizalmatlanul billegeti magát közelebb a kád széléhez, de csak tisztes távolságból, láthatóan beléégett a trauma. - Sokszor járkálsz tilosban? - Nem volt okom kérdőrevonni, nem is tettem, teljességgel csevegő hangnemben tudakoltam. - Én még sosem jutottam be ide, bár annyira nem is mozgattak soha a csínytevések... De baró egy hely, meg kell hagyni. - Halvány mosollyal nézelődtem, most, hogy végre kezdett engem is elkapni a hely aurája. - Tényleg, nem akarlak tovább zavarni. Szerintem a fürdést én inkább kihagyom, szóval hagylak, hadd élvezd ki... és nyugi, nem köplek be. Rávigyorogtam, aztán felpattantam, hogy összeszedjem Bluet is magammal. Jay minden bizonnyal már elszáguldott valamerre, ha szerencsém van, akkor kirúgták és éppen hazafelé utazik.
Fogalmam sincs, mi történik. Fogalmam sincs, hogy már megint mit rontottam el, de elegem van. Belefáradtam. És fogalmam sincs, mit fog belőlem kihozni ez az egész helyzet, ha akár csak még egy percet is el kell töltenem a pofáját bámulva. Márpedig el kell. Belefáradtam a szavaiba, a tetteibe, abba, hogy igyekezzem megérteni, és abba, hogy igyekezzek jól lenni. Mert nem vagyok jól, mert tönkretesz. És direkt teszi ezt. Tudom. Próbálok menekülni. Próbálok. Annyi ideje tart már, hogy talán tényleg nem normális a dolog. Már abban a pillanatban új barátok után kellett volna néznem, amikor kiengedtek a Gyengélkedőről, nem pedig a szemét feje után koslatnom. Persze, akkor még hittem benne... Akkor még nem tudtam, hogy azzal a lökéssel együtt nem csak én vesztettem el majdnem a kezem, hanem ő is a lelkét. A töredéke maradt csak meg benne, néhány apró szilánk, amely sosem volt elég ahhoz, hogy reményt adjon. És valahogy mégis megtette, megtette, minden egyes rohadt, rohadt, rohadt alkalommal. Sosem volt senki, akinek elmondhattam volna a gondolataimat. A szüleim? Rohamot kaptak volna, ha akár csak felhozom a karom témáját, akármilyen formában is, a testvéreim közül az egyik még túl kicsi, a másik meg túl... túl távoli volt. Barátok? Teljesen elzárkóztam, magamra húztam egy csúnya, sötét köpenyt, és úgy tettem, mintha ez nekem így jó lenne. De nem jó. De nem jó. Nem is teljesen értem, mi a fene történt az órán. Esküszöm, csak köszönésre nyitottam a számat... De még azt is óvatosan, hiszen nem voltam benne biztos, hogy is állunk a Halloween óta... Erre csak úgy izomból nekem csapott egy átkot, hogy alig bírtam kivédeni, sőt, valamelyik kődarab el is találta az oldalamat, de annyira sok érzés kavarog most bennem, hogy ezt jelenleg alig érzem. Persze, lehet hogy majd belilul. Kit érdekel? Elég sérülést ejtett már rajtam, főképp a szívemen és a lelkemen ahhoz, hogy egy kis horzsoláson fenn se akadjak. Amúgy nem mondhatnám, hogy annyira remekelek Sötét Varázslatok Kivédéséből. Sokkal jobban kedvelem azokat a tárgyakat, ahol inkább egy bizonyos logikára kell építened, nem pedig rögtönözni. Ugyanis abban sajnos nem vagyok a legjobb. Az agyam hajlamos beadni az unalmast stresszhelyzetben, mindamellett, hogy ha kicsit több időm van nyugodtan végiggondolni a helyzetet, akkor már egyből kevésbé vagyok szerencsétlen. Most nem ez állt fent. Igazából nem is tudom, hogy nem blokkoltam le a védekezés közben, de valahogy sikerült, amíg végre a tanár le nem szedte rólam ezt agyilag megkergült, valamiféle fogyatékosságban szenvedő idiótát. Elegem van belőle. Rádnézek, és hánynom kell, mert gyűlölöm, amit velem teszel. Amikor Willow professzor kizavar minket az óráról, miattad, egyből feléd fordulok, és hirtelen magam is meglepődök attól, hogy csak egy hajszál tart vissza attól, hogy most aztán tényleg a képedbe töröljek egy isteneset. - Te normális vagy, baszki?! Halál komolyan kérdezem, elment az eszed?! - Tudja, hogy nem szokásom kiabálni, és mégis ezt teszem. Ha magabiztosabb lennék a párbajozásban, talán most kihasználnám a helyzetet, hogy elsőként ráfogjam a pálcámat és elkiáltsak valami átkot. Megérdemelné! Önző, utálatos módon, úgy bánik velem, mint valami darab véres ronggyal, ott mar belém, ahol csak tud. Habár én mostanra egyáltalán nem ismerem őt, ő sajnos még mindig mindennél jobban engem, és ezt ki is használja, még ha csak tudat alatt is. Bárcsak meg tudnék változni egyről a kettőre, hogy hirtelen már leperegjenek rólam a szavai. Bárcsak egy mozdulattal kitakaríthatnám a szívemből. Igen, bárcsak! Csak szenvedést, fájdalmat és sötétséget hoz, amire nekem nincs szükségem. Nincs. Nincs. - Sierra, hogy lehetsz ilyen hülye, hogy nem bírsz legalább rendesen védekezni? - Mondom, hogy ismer. Tudja, mit kell hozzám vágni, hogy igaza legyen. Tudja, hogy kell tálalnia, hogy egyből dühösebb és összetörtebb legyek. - Szerinted meg fogja valaha várni valaki azt egy ilyen helyzetben, hogy összekapard a gondolataidat? Esküszöm annyi eszed van, mint egy molylepkének. Tököm kivan veled, mit kell folyton felbasznod? - Én baszlak fel?! Ha nem akarnál folyton bántani, amikor esetleg meglátsz, akkor nem basználak fel! - Most rajtam a sor, hogy ne gondolkodjak, miket vágok hozzá. Sőt, egyenesen megtorpanok, hogy elé gördüljek. Nem érdekel, hogy vagy egy fejjel magasabb nálam, a szemébe nézek. - Nézz csak rám, Jayce! Te tetted, amit látsz. Te tetted azt, ami annyira felbasz téged. A te hibád, és csak és kizárólag a tied! Majd szólj, amikor végre eljutottak odáig az agysejtjeid, hogy felfogd ezt, jó?! Ha válaszol, ha nem, úgy teszek, mint akit nem érdekel, és megpördülve csak menetelek tovább a folyosón az iroda felé. Semmi kedvem ehhez az egészhez, amúgy se fog segíteni, rohadtul nem... Mert rajta nem lehet segíteni! Csak annyit fog elérni, hogy ez a Murphy professzor is agygörcsöt kap tőle, mert mindenkinél ezt éri el, mert utálatok és nincs benne semmi más, csak fagyos gyűlölet. Hogy lehet valaki ilyen, tizenöt évesen?! Az is mutatja az intelligencia szintjét, ahogy beront, és csak ordít rám tovább, hogy a plafon felé forgatva a szemem kifújom a levegőt. Jesszusom már! - Igen, ezt már hallottuk, nem tudnád tovább pörgetni a lemezt?! - vágok vissza, és árnyalatokkal finomabban behajtom mögöttünk az ajtót. - Kopogásról pedig gondolom még nem hallottál, igaz? Gyorsan körbepillantok, először pedig a kellemes levendula illat ejt fogságba, ami legalábbis nekem kellemes, őt ismerve még mindjárt elkezd öklendezni. Szóval arrébb is lépek tőle, és szememmel a professzort keresem, már azért egy fokkal kevésbé magabiztosan... Hát most meg mit mondjak neki, mert ez itt biztos nem fog kibökni semmit, meg inkább ne is, de amúgy meg.... Ó, jesszuuuus... Ha egyszer csak kiszúrom, akkor a talárom ujját kezdem gyűrögetni. - Őőő... Elnézést, amiért berontottunk... - Jay felé lesek, az ajtó felé, a férfi felé, és te-jó-ég, ennyire még sosem akartam hazamenni, de tényleg.
Szorosan szorítottam magamhoz a még mindig kicsit remegő Blue-t, és a füle tövét vakargatva bólintottam Nira szavaira, megnyugodva, hogy nem karmolta meg. Amúgy sem volt olyan típus, tényleg csak megijedt, nem szokott bántani senkit, sőt, inkább kicsit félős az idegenekkel szemben, mintsem agresszív. Ha velem jön valamerre a kastélyban, akkor általában szorosan a lábaim mellett sündörög, hogy véletlen se keveredjen el. Tényleg okos. Na, ennek most remek formában bizonyságot is adott... hülye szőrgombóc... A lányra mosolyogtam megnyugtató szavaira, közben alaposan becsavargatva Blue-t a taláromba. - Különben nagyon cuki cicád van! Hogy hívják? - érdeklődött. - Köszi! Blue a neve. - Közelebb léptem, hogy most, hogy a cica is lenyugodott, nyugodtan megsimogathatja, ha szeretné. Ha ez megtörtént, akkor a csupavíz szőrpaca egy kis zavar után, halványan dorombolni kezdett, berregve, mint egy hősugárzó. De hogy miért pont ez a szó jutott eszembe rá... az remek kérdés. Közben aztán körbepillantottam a fürdőben, hiszen még sosem voltam itt. Meresztettem hát a szememet az aranyozott díszítésekre és a hatalmas, gőzölgő habokra, az ablaküvegen felfutó gondosan kidolgozott mintákra. Hát ezt aztán meg tudnám szokni... Azt hittem, a mi otthoni fürdőkádunk a hatalmas, de nem, ez határozottan nyerte a versenyt. Így elnézve a vizet, szinte kedvem lett volna belecsobbanni, és addig áztatni benne magam, amíg minden baromság el nem tűnik az életemből, amíg a hullámok lecsillapodnak a fejem felett. Talán arra éveket kellett volna várnom. - Na és van valami terved, hogy hogy hosszú távon hogyan rázd le ezt az illetőt, akit ennyire kerülsz? - Oldalról a lány felé pillantottam, épp csak szemem sarkából, aztán leültem valahol a közelben a csempére. Még ez is kellemesen meleg volt, annyira, hogy kibújtam a taláromból is, így legalább abba Blue teljességgel belekényelmeskedhette magát. Hogy rázzam le... Igen, ezt kellett volna tennem, de még mindig úgy éreztem, hogy koslatok utána, mint valami elmebeteg. Közben csak ostoba véletlenek sorozata volt, hogy folyton egymásba botlottunk, de a fenébe is, akkor is csak fognom kellett volna magam és elfordulni, vagy minimum fellökni, azok után, ahogy viselkedett velem... és ahogy még mindig viselkedik. Annyira unom már, és mégis annyira hiányzik, és fogalmam sincs, mit csináljak. Utálom. Utálom ezt. Blue szőrét bámultam, másodpercek teltek el. Fogalmam sincs mennyi, mire végre válaszoltam. - Nem, nem igazán. Abban sem vagyok biztos, hogy le tudom rázni egyáltalán... - És hogy akarom-e. De ezt nem mondtam. Mert egy részemnek annyira szüksége van rá, mint valami gyógyszerre, a másik meg a pokolba kívánja. És valahogy az előbbi mindig győzedelmeskedik, ha meglátja. Mi a fenében reménykedsz, mondd? Ő nem fog változni, már megváltozott, kész, ennyi. Ilyen marad. Talán mindig is ilyen volt. Tulajdonképpen már nem is tudom, hogy tudtam kiismerni elsőben. És ha nem is ismertem? Csak azt hittem, elhittem.
Az asztallapra könyökölve végigfuttatom tekintetem az étlapon. Az előre kikért levendulás limonádém már ott pihen előttem, apró jégkozkák és mentalevelek úszkálnak a buborékok közt, és halvány lilás színben dereng. És finom is. Nagyon szeretem a levendulát. Olyan jó volt végre kimoccanni egy kicsit itthonról. Nem csak rózsaszín ködöt látni mindenfele, nem Dorothy visítását hallgatva, nem a rózsakert folyton olyan idegesítően tökéletesen képét bámulni minden egyes nap. Nem is tudom. Talán tényleg kezdek becsavarodni, belecsavarodni ebbe a tökéletességbe. A tettetések sorozatába... Hányingerem van tőle. Meg tulajdonképpen nagyon sok mindentől mostanában. Mire észbekapok és ismét ráfókuszálok az étlapra, a pincér már felettem áll. Óh, bakker... Gyorsan végigpörgetem a tekintetem még egyszer az éppen jelenlegi oldal sorain. - Ömm... egy paradicsomos tésztát szeretnék kérni parmezánnal - bököm ki az első szimpatikus ételt, és egy halvány kis mosolyt is villantok felé, hátha az oldja az előbbi szerencsétlenkedő képét. Amíg az ételemre várakozok, kibámulok az ablakon. A város gyönyörű terét bámultam, az elhaladó embereket, állatokat, családokat, barátokat. Legalább a szívem már nem csavarodott össze. Nem érdekel. Nem érdekel, hogy nekem ezek közül minden csak valami nyomorék felé módon létezik... Kit érdekel? Sokáig bambulok ki az üvegen a gondolataimba merülve, hogy a gyomrom már nagyokat korog. Kissé türelmetlenkedve körbesandítok, hátha megpillantom a pincért a tésztámmal, és valami isteni szerencsével ki is szúrok egy tányért, dúsan megrakva tésztával... Ó, jó ég! A számban összeszalad a nyál, és izgatottan toporgok, előre fordulva. De aztán sehol semmi. Hol az ebédem? Nem kapom meg, szóval újra körbefordulok... s épp kiszúrom, ahogy a pincér leteszi egy asztalra egy lány elé, aki csak zavarodottan pislog, a srác meg már rohan is tovább. Ajjj, ne már... Ez kellemetlen lesz. Kissé bosszúsan és persze kevés zavarral fűszerezve felállok, és megközelítem a lány asztalát. Odaérve lágy mosolyt villantok. - Szia, ömm... Azt hiszem, ez az enyém lesz... - A tál felé mutatok. De finom illata van... - Ha minden igaz... Azonban alig hogy kimondom, még bőven azelőtt, hogy esetleg a tányérért nyúlnék, hirtelen valami történik. A hangot semmihez sem tudnám hasonlítani... Reccsen és placcsan és bumm. Az utolsó pillanatban van esélyem a karomat az arcom elé kapni, de így is mindenemet beteríti a cucc. Ne, ne, neee! Szegény tészta... De miért is robbant fel?!
Gyönyörű, szürke bagoly üldögél Jayce ablakán egy ideig türemesen, majd megunja, és kopogtatni kezdi az üveget csőrével, amelyben egy kis batyu hever. Ha a fiú kihajtogatja, egy szépen összehajtogatott levelet talál, mellette pedig két darab csokis kekszet. A válasz kicsit később érkezett, a lány sokat rágódott, mit is üzenjen vissza.
Fáj a szó és fáj a gondolat Lelkembe gonoszul mar a tudat Nem hallhatom hangodat És nem lehetek már veled Miért ver az ég engem ennyire Miért csak a könnyekkel éri be És hogyan felejthetném el Azt aki velem volt és állt hozzám közel Hol van a végzet hová tűnt a szép Hol van az álomból megvalósult kép Én nem akarom ezt csináljuk vissza Maradjon végzetünk gyönyörű és tiszta Most csak viharfelhők takarják a Napot És gondolatban mindig hozzád rohanok De mint egy kártyavár minden összedől Én magam maradtam teljesen egyedül
Tell me Why do you act like you don't care 2000. október 8.
Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?
16+
Olyan rohadék sok dolog történt egyszerre. Minden olyan zavaros volt. Hol vesztettem el ennyire az eszemet? Az előbb még csak a folyosón szellőztem, most pedig összeragadt kézzel rángatózunk egy nyamvadt összevisszaság közepén, és a picsába, már megint valami nekicsapódott a lábamnak. Fogalmam sincs, hogy szoktam rá a káromkodásra. Talán csak az sok feszültség, ami egyszerűen csak nem tudott kijönni, ami ha távozott volna, talán kilókkal lettem volna a könnyebb. Pedig már így is keveset ettem, pláne az utóbbi egy nyár alatt, amikor időm nagy részében a szobámban gubbasztottam és hülye leveleket írtam. Amelyeket aztán sose küldtem el. Hogy tehettem volna? Hiszen látni sem akart. Látni sem akar. Ismét belebámultam az arcába, ahogy elkapott valami padot, félig kicsavarodva, nehogy megint eltalálja. Így is vörösséget láttam, még a félhomály ellenére is. Erre meg hevesebben, aggódóan kezdett rá a szívem. Szerettem volna odanyúlni, és óvatosan megnézni a sebet, mennyire vészes, de a kezemet ólomként húzta lefelé valami súly. Szerencsére... Jayce felvázolta a tervet, mire lassacskán elszakítottam tekintetem a homlokáról. Lefelé bámultam egy pillanatig, igyekezve behatárolni, merre is vagyunk, de lehetetlen volt. Mindenfele mindenféle dolog, lebegtek és mi is lebegtünk, mint két csesznyett lufi, akik képtelen túllépni egy évekkel ezelőtti traumán. Trauma. Ez a jó szó. Néha még mindig látom. Az arcát, ahogy igyekszem kikeveredni előle... A szemei olyanok, mint Jayé, de tudom, hogy semmi másban nem hasonlítanak... Rohanok, egyszer csak mellékeveredek, Jay mellé, összefonom az ujjainkat, és rohanunk tovább, együtt. Minden sokkal jobb. Jobban érzem magam, mert ott van mellettem. Nem merem neki elmondani, hogy az anyja üldöz. Talán tudja. Nem kérdezem, ő sem kérdez, igazából ki se bírók préselni egy hangot se a torkomon a zihálásomon kívül. Aztán jönnek a már jól ismert képek. Megállunk, elesek, megégek. Többször folyik le a szemem előtt. Megállunk, elesek, megégek. Egyszer történik, mégis sokszor látom. Megállunk, elesek, megégek. Fáj a bal kezem. A jobbal pedig érzem, hogy erősebben markolom Jay vállát. Egyáltalán mikor kapaszkodtam meg benne? Megállunk, elesek, megégek. Elég! Összepréseltem a szemeimet, és beküzdöttem az orromon át a levegőt. Nincs füst, nincs égett hús szag... érzed? Nincs más, csak Jay. Jay... Jay illatát érzem... Te jó ég. Kipattant a szemem, orrom majdhogy a mellkasának simult. Centik választották el tőle, a derekam pedig sajgott. Valami megint nekilökött? Nem tudom. Nem értettem... Te mostmár hevesebben kaptam levegőért. Ahogy pislogtam, friss könnyeket éreztem a szememben, melyek még nem görbültek le. A fenébe. Az elmúlt néhány perc volt az egész életem. Keserű, fájdalmas emlékek, ragaszkodás valakihez, aki hallani se akar felőlem, remény és reménytelenség. Gyűlölet. Szeretet. Fájdalom. Magány. Az a sok körbevevő, hangos boldogság azoktól, akik túl tudtak lépni a háborún... A családomtól. - Jay... - Fel se fogtam, ahogy a szó legördült ajkamról. Én beszélek egyáltalán? Mintha nem is az én hangom lett volna. Fájdalmasan halk, gyenge. Mit akarok, miért szólaltam meg egyáltalán, miért nem maradtam... És egyszer csak ismét borult minden. Ezúttal már nem sikoltottam, szinte ismerősként ért a pörgő-forgó érzés, ahogy ide-oda csapódtam, ahogy mindenemet ezerszeresen beütöttem, megint. Meddig tartott? Fogalmam sincs, de egyszer csak vége lett. Zihálva hevertem a padlón, mindenem sajgott és ki tudja még, milyen sérüléseket szereztem a talár alatt. Nem bírtam meg se moccanni egy pillanatig, ahogy a padlón hevertem. Csak reszkető porcikákkal igyekeztem összekaparni magam, könnyek folytak végig az arcomon. Miért bőgtem? Már nem is tudom. - Na kiskanállal kell téged felkaparni a földről, vagy mi van veled? - hallottam Jay hangját. Remegő kezem ökölbe szorult. - Hagyj békén, Jay... Most az egyszer végre hagyj békén, az istenért! - Nem esett jól, de a kőre csapva tenyerem feltápászkodtam. Te jó ég... hányni fogok? Meg is ragadtam az első dolgot amit elértem, egy ablakpárkányt. Visszafogtam a felkívánkozó nyögést. - Megtennél nekem egy szívességet, Jayce? Menj a picsába! - Szipogva dörzsöltem a heges kezemet a taláron keresztül, kőzben pedig a padlót bámultam. Kérlek, menj el... Nem bírom ki, ha mégegyszer beszólsz. Nem bírom ki, ha mégegyszer belém rúgsz... Most nem.
Tell me Why do you act like you don't care 2000. október 8.
Még mindig nem tudom, merre vagy; mondd, hol keresselek?
16+
Felsóhajtott, mélyen, kissé rekedten, finom lehelete az arcomba csapott, és egy pillanatra lehunytam a szemem. Ne, tudod mit, inkább ne engedj el... Ha tudnád, mennyire szükségem lenne arra, hogy most ne engedj el... Mire gondolhatott? Miért nem küldött el a picsába egyből, mi futhatott át az agyán? Bárcsak tudnám... Bárcsak működnének még azok a zsigereim, mint akkor, bárcsak olyan könnyedén belelátnék a lelkébe. De olyan falat emelt maga köré, hogy lehetetlen. Nem látlak, Jay... Nem látlak... Amíg lehunytam a szemem, elképzeltem, hogy nem enged el. Egyszerűen csak közelebb húz, hogy arcom a nyakához préselődjön, átölel, és valami olyasmit motyog a fülembe, hogy: "Semmi baj. Vége van." Vége a háborúnak, nem küzdünk kicsinyesen egymás ellen. Vége a rideg tekinteteknek otthon, vége a fájdalmas nyomásnak. Legyél tökéletes, Sierra. Próbálj meg úgy viselkedni, mint régen. Mi a baj, Sierra? Bárcsak tudnák, hogy próbálok! Minden egyes nap próbálok, és minden egyes nap egyre nehezebb. Valaki mondja már meg, hogy mit tegyek. Nekem csak néhány biztat szóra van szükségem, valakire, aki engem is átlát. Szenvedek, hogy újra bepillantást nyerjek Jaybe... De az én lelkemre mégis ki a fene kíváncsi? - Nem fogok csak azért leszállni rólad, mert te kéred. Hülye. Most rajtam volt a sor, hogy felsóhajtsak. Hát persze, hogy nem... Ilyenkor aztán megint jött a gondolat, hogy ő bizony szellemi fogyatékos. Vagy valami ilyesmi. Egyszerűen fizikailag képtelen rá, hogy megtegyen valamit, amire az emberek kérik. Még ha tudja is, hogy az az egyetlen járható út, és aztán úgyis meg fogja tenni... Így csak a plafon felé fordítottam a tekintetem, és türelmesen vártam, hogy végre méltóztasson ne kilapítani a száznyolcvan centis, korához képest meglepően pasis testével. Ami persze baromira nem érdekel senkit. Egy idő után aztán meguntam, és megpróbáltam letolni magamról. Sikertelen volt, de úgy éreztem, nem a gyengeségem miatt, hiába is világított rá erre a tényre Jay... Ez a megjegyzés már el is szaladt a fülem mellett. Sokkal inkább lefoglalt a tény, hogy amint végre legördült rólam, a kezem ment vele... Hát én nem hiszem el! Ez mégis miféle Szeszély, hmm? Ha ez nem lett volna elég, a következő pillanatban éreztem egy bazinagy rántást a karomon, és hogy megemelkedek a padlóról... vagy jobban belegondolva, franc se tudja, az a padló volt-e vagy sem. Éles fájdalom hasított a bal vállamba, amely egészen a tarkómig nyúlt, hogy felnyögtem, és egy újabb alapos forgás után még neki is csesződtem Jayce mellkasának. - Ahh... - adtam hangot a szenvedésemnek. Már nem elég, hogy a testem legtöbb porcikája, az orrom is sajogni kezdett az ütközéstől. Szerettem volna megdörzsölni a részt, de ekkor ismét realizáltam, hogy nem tudom megmozdítani a bal kezemet. Remek! Lesandítottam, valahol az alkarunknál ragadtunk össze, ám ekkor még az is feltűnt, hogy a talárom ujja egyre feljebb vándorolt, és már az egész csuklóm kivillant, rajta azzal a sok csúnya, girbe-gurba heggel. Nagyot dobbant a szívem, egyből nyúltam is a jobbommal, hogy megigazgassam a ruhadarabot, de ekkor valami fura ismeretlen eredeti ütés ért oldalról, és ismét nekiestem a fiúnak. Annak érdekében pedig, hogy mondjuk ne vágódjak hanyatt, ki tudja már hova és merre, a jobb kezemmel végül a vállához kellett kapnom, ahelyett, hogy rendeztem volna az apró malőrt a balomnál. - Hát ezt nem hiszem el... - szinte füstölögtem. Lehetne még szarabb a helyzet? Valahogy ki kell innen jutnunk, de egyelőre elég kibogarászhatatlannak tűnt az egész szituáció. - Nem szívesen mondok ilyet, de azt hiszem együtt kéne dolgoznunk, hogy kijussunk innen... - szólalt meg Jay. - És megszabaduljunk egymástól valahogy. Jah, semmi kedvem ahhoz, hogy a hájas seggeddel együtt éljak hátralévő életemben. Megforgattam a szemem. - Dolgozzunk együtt? Hát, talán nem lesz olyan nehéz, tekintve, hogy össze vagyunk láncolva! - jegyeztem meg morgósan, megemelve kicsit a bal kezem. Erre persze csak megint feljebb csúszott a talárom ujja, de ezúttal sebesen vissza is gyűrködtem, amennyire tudtam. - Mi a nagy ötleted? Csak mert ahogy én körbenéztem, nyomát sem láttam semmilyen kivezető útnak. A picsába, bárcsak maradtam volna az ágyamban ahelyett, hogy már megint útra kelek...
Üzenetek megtekintése
