Tekintetemmel követem a mozdulatait, és próbálok leolvasni valamit az arcáról, a testtartásából, bármiből, de erre most nem vagyok képes. Egyszerűen nem látom a különbséget, vagy nem hagyja, hogy lássam. Bármelyikre van esély, de a lényegen nem változtat. Háttal elég nehéz ugyan az arcát figyelni, de ha megfordul... Forduljon meg, professzor, kérem! De nem erre fog, ezt is tudom. Csak jó lenne egy kis érzelmet látni, de lehet mégis az a jó, ha ne látom az arcát. Biztosan rosszul érintene, ha látnám az arcán, hogy csalódott bennem. Már így is nagyon rosszul érzem magam emiatt a döntésem miatt, ami nem is igazán döntés volt, hanem valamiféle ösztön, ami mintha nem is az enyém lett volna. Mert én tényleg nem akartam megcsókolni...
– Nos, Miss Winters, azt hiszem ezért igazán kár volt idefáradnia. - persze, azt gondolom. De még mindig nem tisztáztuk azt, amiért én igazából jöttem. Csak elmondtam, de nem tudtam meg semmit arról, hogy neki mi az álláspontja, és van egy olyan érzésem, hogy erre nem is kerül majd sor. Felkészítem magam erre is. A csóknál és a beégésnél rosszabb már úgysem jöhet. – Ha nem szereti ezeket a pletykákat, akkor mégis miért foglalkozik velük? És a legfontosabb kérdés, miért jön ide és ad rá még okot is, hogy ezek tényleg igaznak bizonyuljanak? Ha egy másik tanárral tette volna meg ugyanezt, még fegyelmi tárgyalásra is sor kerülhetett volna, tisztában van ezzel? - nem válaszolok. tudom, hogy elszúrtam, tudom, hogy ez a beszélgetés csak az én lelkemet nyugtatta volna meg, de idáig el sem jutottunk. Sőt, rosszabbul érzem magam, mint ahogy idejöttem, és ez nagy teljesítmény. Még a zsebemben lapuló nyuszi testtartásán is érzem, hogy inkább jól elbújik a zsebemben, minthogy kíváncsiskodjon, mi történik a nagyvilágban és az irodában. Érzi ő is a feszültségemet, ebben biztos vagyok.
- Nem büntetem meg és nem kap pont levonást sem, de kötelező elmennie Mr. Murphyhez. Úgy gondolom magának sokkal mélyebb problémái vannak, amit a lehető legrosszabban kezel. Ettől függetlenül eljöhet hozzám a szokásos időpontokban, hogy együtt dolgozzunk. Egyelőre hajlandó vagyok szemet hunyni a történtek felett, amíg biztosan tudom, hogy jár a beszélgetésekbe Mr. Murphyvel. Erről holnap személyesen beszélek is a kollégával. - nem, semmiféle mélyebb problémám nincsen, csak az, hogy kamaszként nincs mellettem az anyám még levélben sem igazán, ahogy a többieknek. Nincs mellettem az apám sem, és nincs barátom. Csak ennyi a bajom, a magány. Ezzel még nem kell pszichológushoz rohanni egyből. Mindegy, ebben a félévben járhatok, aztán mivel úgysincs semmi bajom, majd a második félévtől remélem el fog engedni mr. Murphy. Nem szándékozom nála tölteni azt az időt, amit a tanulásnak is szentelhetnék.
- Ha nincs más, akkor mehet. Ma egyedül folytatnám a munkám. - egy pillanat erejéig tudatosítottam magamban a szavakat, aztán bólintottam. Jól van, megértem. De a problémámat még mindig nem tudtam elmondani. Az, hogy ne foglalkozzak ezzel, nem megoldás. Mondjuk segíthetne ebben. Nem mindig az a legjobb megoldás, hogy elküldik az embert beszélgetni. Illetve de, csak megvan, hogy kivel lehetne ez a leghasznosabb, és most ez a személy elküldött egy olyanhoz, akivel nem nagyon fogok tudni mit kezdeni, mert rá nem tartozik ez a probléma. Mindegy...
- További jó munkát... - hallatszik, hogy nem vagyok túl lelkes, és szerintem ez teljesen érthető is, bárki bármit mond. Lényegében elhajtottak, de sebaj. Kilépek az ajtón, majd amikor becsukom, még a fogaim közt eleresztek egy mondatot a levegőben. - Köszönöm a semmit, tanár úr... - igazán hálás itt most csakis a tea miatt lehetek.

Ahogy visszacsókol, érzem, hogy volt értelme elhívni magunkhoz, és nagyon jól tettem, hogy rábeszéltem erre az egészre apát. Tudom, hogy még ilyen idősen nem feltétlen vagyok biztos a dolgomban szerelem terén, én mégis úgy érzem, hogy a kapcsolatunk legalább olyan tartós, mint amilyen hévvel olykor csókoljuk egymást. Persze vannak, akik azt hiszik, hogy Teddy rossz hatással van rám, de szerencsére apu nem így gondolja. Szerinte egészen kivirultam, és nem hangozntatja, hogy figyelhetnék jobban a tanulásra. Anyunak egy kicsit más az álláspontja, de h ahhoz sem veszi a fáradtságot, hogy a családjával karácsonyozzon egy idióta növény miatt, akkor egy szava sem lehet a kapcsolatunkra. Ha ez egyáltalán a mi kapcsolatunk. Még nem mondtuk ki, hogy együtt lennénk...
– Muszáj bocsánatot kérnem… láttam, hogy milyen arckifejezés követte. - az érintése égeti a bőrömet, de mintha ezt az alig észrevehető perzselést észre sem venném igazán. Hagyom, hogy irányítson, és hamar közelebb is kerülök hozzá. – Direkt hozod ezt ki belőlem? - kicsit megilletődök, hogy ezt kérdezi, és nem is tudok egyből válaszolni. Mit csinálok direkt? Persze, szándákosan csókoltam meg, mert szeretem... Ez olyan hihetetlen volna? - Örülök, hogy kiváltok belőled valamit, de csak félig tudatos. - elmosolyodok, mert még mindig nem tudom, erre vajon jól reagáltam-e, de igazán nem is számít, csak az, hogy élvezzük egymás társaságát.
Beleborzongok, ahogy a nyakamba csókol, és ha ez lehetséges, mintha még jobban lángolna a bőröm, holott tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez nem lehetséges. Miért történik ez velem? Hogyan tud ennyire feltüzelni ilyen rövid idő alatt?
– Ezt nem szabad… - fel sem fogom hirtelen, hogy mit mond, csak élvezem a helyzetet, az érintését a derekamon, a hideg falat, ami a hátamat támasztja, és érzem az is, hogy valami nincs rendben. Nem csak két lábat és Teddy kezét érzem, és ez nem tetszik. Nagyon nem. én ezt nem akarom! A csókokat ugyan viszonzom, de már egyre erőltetettebb az egész részemről. Amikor a mellemhez ér, akkor pedig végképp eltörik bennem valami. De nem csak a felületi feszültség csap az égbe, hanem egyenesen a mélyből jön az az erő, amivel próbálok kiszabadulni a barátom karjai közül.
- Teddy, ne! Nem akarom... - még mindig vergődök, mint egy szerencsétlen énekesmadár az elázott tollaival, de ezt követően már hamar sikerül kitépnem magam a fal és a férfi test bitorló ketrecéből. - Hagyj békén! - kipirult arcomon könnyek szánkáznak alá a gravitáció következtében, de talán ezt nem is látja. A sírásból csak pár szipogást hallhat, ha figyel, mert közben a szobám felé veszem az irányt, és ahogy a biztonságos ajtó mögé érek, magamra zárom, és a falnak döntve a hátamat, próbálok megnyugodni, de még hosszú percekig csak rázkódik a vállam, és a könnyeim sem apadnak egykönnyen.

Ha az ember leül valahová egy kellemes könyv társaságában, akkor kizárt dolog, hogy eseménytelenül teljen az az idő, amit olvasással tölt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy lehet eközben unatkozni, és lehet nem szeretni az olvasást, de most valamiért a mandarin rituálémentes átadását követően nem olvasom tovább, ahogy Jankó és Aliena találkoznak. Érdekel, de a fiú jobban. Olyan szomorúan ül a másik szikla tövében, olyan kevés életkedvvel, hogy bármennyire szeretném, nem tudom levenni róla a szemeimet.
Én ha rosszul érzem magam, igyekszem olyasmivel körülvenni magamat, ami a békességre, a kellemes pillanatokra emlékeztet. Iszok egy teát, olvasgatok érdekes gyógynövényekről és gyógykészítményekből, vagy besurranok a konyhába egy kis gyümölcsért. Nagyon változó igazából, hogy mit csinálok ilyenkor, de valamivel mindig sikerül felvidítanom magam, másnem egy gyerekkoromban hallott történet felelevenítésével.
- Nem vészes a dolog. Max belehalok. Nem számít - felvonom a szemöldökömet erre a felettébb derűs mondatra. Hát persze, az mindenkinek sokkal jobb lenne, ha halálra fagyna, szerintem is. És akkor az arcára fagyna ez a szenvedő ábrázat. Na nem, hogy lehet ilyet mondani?
- Miért ne számítana? - nem akarok, én tényleg nagyon nem akarok beleszólni az életébe, de megsajnáltam, és nem tudok elmenni amellett, amit mond. Leteszem a földre a könyvemet, és most már igyekszem rendesen is figyelni rá, nem csak egy kitalált történettel a fejemben. Erre azonban nem lesz alkalmam, mert ha válaszol is, azt már valószínűleg a levegőben teszi meg. Lassan emelkedik néhány kaviccsal, hangyával, itt-ott egy-egy fűcsomóval, fűszállal, amik ha bőrt érnek, talán csiklandozzák is. Felállok ültő helyemből, de én nem emelkedek, ezért csak felnyújtom a kezemet, és amíg elérem az övét, addig megfogom, hátha egy kicsit lejjebb tudom húzni, de egy idő után úgy tűnik; megáll az emelkedése. Olyan két méter magasan lehet a körülötte sodródó földdarabokkal, virágokkal, bogarakkal egyetemben.
- Úgy tűnik, a szeszély kipécézett magának. Le tudsz dobni valamit? Mondjuk azt a kavicsot az orrodnál. - nézzük meg legalább azt, hogy valahogy le lehet-e kerülni onnan. Ha hirtelen esik le, szerencsére akkor sem eshet túl nagy baja, de még nem próbálkoznék azzal, hogy lerántom onnan. A kezét már nem is érem el.