 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Múlt / Roxmorts / Re: Madam Puddifoot kávézója
|
Dátum: 2019. 10. 26. - 10:38:14
|
A partnere már várja
 
to: M i k h a i l
2000. október 10.
ruházat Elvigyorodva felhúzom a szemöldököm. Így nézem végig a szenvedését. Igen, lehet, hogy egy kicsit kárörvendő vagyok, de egy ilyen beképzelt alakot nem fogok sajnálni.
- Szerintem most én vagyok előnyösebb helyzetben – mondom neki belekortyolva a kávémba – Úgy gondolom nagyon örülnének neki az újságírók, ha elkezdenél kiabálni egy szegény roxfortos diákkal, ráadásul ezen a helyen, ahol leginkább randizgatnak az emberek.
Pimaszul önelégült vigyor terül szét az arcomon.
Nem szeretem, ha megmondják nekem mit csináljak, hogy csináljam, de leginkább azt utálom, ha úgy várják tőlem a tiszteletet, hogy nem érdemlik meg. És, ahogy végignézek ezen a férfin, aki jó tíz évvel idősebb nálam és hisztisebb, mint a legkényesebb roxfortos diák… Egyszerűen csak undort érzek. Lehet, hogy a hugrába osztott be a süveg, de ettől függetlenül nem szeretem az ilyen embereket. Főleg, ha úgy viselkednek velem, mint most ő.
- Te keverted magad ebbe a helyzetbe, úgyhogy szerintem elvárhatom, hogy viseld a következményeket – vetek a szemben ülőre egy megvető pillantást.
Tény, hogy nagyon kevés embert engedek közel magamhoz. Ez főleg amiatt van, mert félek. Mi lesz, ha megbántanak? Mi lesz, ha itt hagynak, ha megutálnak? Ha nem fognak kedvelni? Nem akarok magamnak fájdalmat okozni, borzasztóan félek a csalódástól.. És ezzel védekezek. Bunkó vagyok és szarkasztikus. Legalábbis ezt hallom vissza.
Ahogy ez végigfut az agyamon, magamhoz térek. Nincs miért elítélnem ezt az embert. Nem tudhatom az előtörténetét, hogy, hogyan nőtt fel, mit tett azért, hogy ide jusson.
Nagyot sóhajtva kortyolok bele a kávémba, majd egy kis habozás után megint megszólalok.
- Nem akarok az idegeidre menni. Mivel nem ismerlek, nincs jogom így viselkedni veled. De kérlek te se beszélj úgy velem, mint egy kutyával – mondom neki határozottan.
Ezután nem szólalok meg, ha beszél is hozzám, figyelek, de nem mutatom. Egy pontot nézek csak, közben átsuhannak a fejemben az emlékek.
Még azt sem tudtuk, hogy, hogyan haltak meg. Csak ott feküdtek, egymás kezét fogva, nem messze az úttól. És még csak fogalmunk sincs, hogy haltak meg a szüleim.
Túl figyelmetlen voltam és kicsordult pár könnycsepp, veszem észre, mikor feleszmélek a gondolkozásból. Gyorsan letörlöm őket és magamhoz veszem a maradék kávémat. Ez már hét éve történt. Nem élhetek a múltban.
Visszafordulok a kis hisztishez.
- Biztos, hogy a kávé jó a másnaposságra? - kérdezem, mert nem vagyok jártas ezekben a dolgokban. Nem vonz túlságosan az alkohol, én maradok a ciginél.
Jut eszembe cigi! Elfogyott a kávém és nem tudom mit csináljak. És ha már így eszembe jutott kimehetnénk elszívni egy szálat.
- Nem vagyok benne jártas, de a friss levegő lehet, hogy többet érne, mint itt bent szenvedni – állok fel – És van cigim is..
Az utolsó dolgot csak úgy megemlítem, hátha sikerül kicsalogatnom. Lerakok az asztalra némi pénzt, majd elindulok az ajtó irányába. Már így is elegem van kissé ebből a rózsaszín vattacukor szerű valamiből, ami a kávézóban uralkodik. És bár egész jó illat van, inkább szagolgatom jelenleg a friss levegőt, anélkül, hogy belefulladnék a romantikázó párok tömegébe. Bár gyanítom, ha a közelben maradok, még többel fogok találkozni. Bár, ha jobban belegondolok, itt legalább viszonylag csend van. |
|
|
|
|
2
|
Múlt / Déli szárny / Re: Bájitaltan terem
|
Dátum: 2019. 10. 26. - 10:33:12
|
Kotyvasztásra fel!
 
to: m i n d e n k i
2000. október 18. Néha csak olyan meglepő, hogy mennyire bele tudok merülni egy könyvbe. Mondjuk most. Egyszerűen ki tudom zárni a külvilágot és belemélyedek a történetbe. Természetesen, amíg észbe nem kapok, hogy most bizony RAVASZ-os órám lesz. Méghozzá bájitaltan. A felismeréstől elkezdek rohanni a pincébe, a megfelelő terem felé.
Ez a tárgy is új tanárt kapott, valamilyen keleti származású nő az, ha jól emlékszem. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet.
Ezen a pár apró dolgon filózva esek be a terembe, éppen csengőre. Kifulladva vágom le magam az egyik előrébb lévő üres padba, hogy lássak is valamit, de ne kelljen a többiekkel foglalkoznom. Kirángatom a táskámból a szükséges dolgokat, majd a profeszorra irányítottam a figyelmemet.
- A mai óra azért különbözik a többitől, mert most szeretnék néhány bájitalreceptet megtanítani nektek a hazámból, Japánból. Különöseb gazdag vidék és kincsesbánya az ottani varázslény kutatóknak, valamint a patikusoknak is, rengeteg különleges és ritka hozzávalóban bővelkedik. A mai napon néhány izgalmas és hasznos... elixírt és varázsitalt szeretnék megtanítani nektek.
Észrevettem, hogy a mondandója végén kicsit elakadt, gondolom a megfelelő szót keresve. Ezt megmosolyogtam. Bár ebben a mosolyban benne volt a sikerélményem is, miszerint viszonylag jól emlékeztem a származására. Fel is írtam magamnak, a jegyzetelés témájaként, hogy Japán elixírek és varázsitalok.
A kérdést is felfirkantottam alá, amire, majd odaírhatom a választ is, ha kapunk. Ebből egyenesen következik, hogy akármennyire érdekel a bájitaltan, akármennyire vagyok jó, sajnos erre a kérdésre nem én fogom elmondani a megoldást. Bár valamennyire sejtem, hogy vízközeli, vízi lények felhasználható részei és növények kellenek hozzá.
Minden elhangzott és hasznos dolgot lejegyzetelek, a tanártól és a diákoktól egyaránt. Azon a véleményen vagyok ugyanis, hogy nem csak az idősebbektől lehet tanulni. Így figyelek a diákok válaszaira is, és, hogy mit felel rájuk a professzor asszony.
Majd végre elérkezik a bájitalfőzés része is az órának. Az elkészítés módját először meg kell néznünk, illetve hallgatnunk, ami azért lehet hasznos, mert így le tudjuk írni a receptet is, valamint esetleg látjuk, hogy milyennek kell lennie a végeredménynek. Bár elhangzik néhány számomra ismeretlen lény neve is, így ezeket kiírom szélre, hogy majd utánuk nézhessek, vagy hátha megmagyarázza a tanár.
Miután ő végzett és én is mindent leírtam, hozzáfoghatunk mi is a kotyvasztásnak. Mindent leírtam, így magabiztosan adagolom a dolgokat és a keverésre is megfelelően figyelek, miután hátrafogom a hajam, hogy ne lógjon bele és esetleg a kihullott szálak ne rontsák el a munkám. Nem azt mondom, hogy én sosem hibázom, de, ha egyszer van receptem és azt követve tudom, hogy mi mi után következik, akkor nincs baj. Végülis forrás alapján dolgozni nem nehéz feladat. Természetesen, ha jó a forrás. Mert, ha egyszer rosszul van felírva egy recept, onnantól neked kel kikísérletezni a dolgokat. És ezekkel a kísérletekkel vállalnod kell azt is, hogy esetleg felrobban a konyhád. Lehet, hogy ez a hasonlat egy kissé túlzás, de bármi megtörténhet. Bár a kísérletezésben is van valami megnyerően izgalmas. A megfelelő hozzávalók megtalálása, az adagolás kitalálása, majd végül az eredmény kipróbálása, hogy milyen hatása is van a főzetnek. Aztán meg ha mérget kaptunk eredményül és az alany nem hal meg tőle azonnal, akkor az ellenszert kell gyorsan megtalálni. Ezért szeretnék saját bájitalokat is kitalálni. Már nem azért, hogy megmérgezzek másokat, hanem, hogy újat alkothassak, hogy teremthessek valamit, ami maradandó. De ahhoz, hogy újat találhassak ki, ismernem kell a már létező bájitalokat, főzeteket.
Ezen a célon gondolkozva kapom meg az üstömben a megfelelő színű folyadékot. Büszkén vigyorogva tartom fel a kezem, jelezve, hogy végeztem. |
|
|
|
|
3
|
Múlt / Roxmorts / Re: Madam Puddifoot kávézója
|
Dátum: 2019. 10. 19. - 09:07:24
|
A partnere már várja
to: M i k h a i l
2000. október 10.
ruházat Nem tudom egész pontosan, hogy, hogyan történhetett ez meg, de valahogy itt ülök most ezzel a sráccal szemben, Madam Puddifoot kávézójában és nem igazán tudom, hogy mit csináljak.
Hétvége révén megengedték, hogy lejöjjünk páran Roxmortsba, így kihasználva az alkalmat kicsit elszabadultam a hálókörletből, hogy még csak véletlenül se tudjanak az idegeimre menni. Legalább addig, míg itt vagyunk a faluban.
Úgyhogy a gondolataimba zárkózva lépdelek az utcán, mikor valaki elém nem kerül és megragadja a karomat, én pedig a megdöbbenéstől hátrébb lépek.
- Szép napot! A partnere már várja – kezd el befelé húzni egy hiperaktív csaj. Semmit nem tudok mondani, egyrészt mert meglepődtem, másrészt, mert esélyt sem ad rá a sok fecsegés közepette. Úgyhogy csak kikerekedett szemekkel nézek rá, mikor lenyom a másik még szabad székre egy kétszemélyes asztalnál. Majd gyorsan elrohan.
Pár pillanat elteltével túllépek a döbbenetemen és a környezetet sikeresen figyelmen kívül hagyva nézek rá a szemben ülőre. Sajnos csak a sötét haját tudtam megnézni, ugyanis a szemeit napszemüveg mögé rejtette, de így is elég felismerhető egyéniség volt. Főleg amilyen ruhákban jár.
- Jobb álruhát is találhattál volna – mondtam unottan, ahogy hátra dőltem a széken – Főleg itt, ahol a fél diáksereg érted rajong.
Nem voltam különösebben érdekelt a témában, én is csak a Prófétából, meg innen-onnan tudom, hogy ki ő, de nem nagyon izgatott, az meg végképp nem, hogy híres volt és, hogy milyen szerencsésnek gondolhattam volna magam.
- Nem mellesleg gondolom ez a te műved volt – mutattam a csajszi irányába, aki ismét felénk indult meg most már a kávénkkal.
Kedvesen rámosolyogtam a pincérre és megköszöntem neki az italt, amibe bele is kortyoltam. Nos, ha már a kávézó megjelenése kész katasztrófa, legalább jó a kávé..
Visszapillantok az előttem ülőre és elkezdem tanulmányozni. Sok kedvelt elfoglaltságom egyike, hogy megpróbálom kielemezni az embereket. Bár én nem teszek köztük sok különbséget, azért érdekes lehet a hátterük. Na persze ez nem azt jelenti, hogy belemászok a magánéletükbe, szimplán a külső alapján próbálok következtetni a jelenre, aztán meg, ha közelebbi kapcsolatba kerülünk és elmondja a múltját, akkor kevésbé érzek késztetést arra, hogy egy gondolatbeli tanulmányt írjak az adott személyről. Tehát nem erőltetek semmit, mert nincs jogom hozzá. Bár ez kicsit úgy hangozhat, minta tárgy ként kezelném az embereket, erről szó sincs. Szimplán nem kerülök hozzájuk közel. Pár kivétellel természetesen.
- Hogyhogy pont ide jött egy olyan magadfajta sztár?- kérdem – Főleg Madam Puddifoothoz?
Úgy sejtem nem fog egyenesen válaszolni nekem, hiszen mi közöm van hozzá? Nem mellesleg miért ne jöhetne ide, ha amúgy is majdnem mindent megtehet? Nem lepődnék meg, ha ezekhez hasonló, vagy pont ugyanezen, kissé provokatív kérdések hagynák el a száját.
Az érdekes az egészben, hogy egyelőre nem utálom, de nem is szeretem. Nincs véleményem róla. A megjelenését totálisan figyelmen kívül hagyom, mert nem érdekel, hiszen én is punk vagyok.. Vagy mi. Engem is meg szoktak nézni az emberek a külsőm miatt, bár ez nem csak a stílusom, hanem az albínóságom eredménye is. Én inkább a személyiségére vagyok kíváncsi, hogy, hogyan reagál a kérdésemre, hogyan viszonyul az emberekhez. Főleg, ha azok különböző társadalmi rétegekből származnak. Vajon mennyire lehet nárcisztikus? |
|
|
|
|
4
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Skandináv Mágiatörténeti Múzeum
|
Dátum: 2019. 10. 03. - 16:38:14
|
Kirándulósdi
 
to: m i n d e n k i
2000. szeptember 15.
Van egy halovány sejtelmem, hogy nem nagyon keltem fel a tanár figyelmét a kérdéseimmel. Ezen nem különösebben csodálkozom. A személyiségem nem túl feltűnő és halkan is beszélek. Viszonylag. Úgyhogy ezt a húzását, most elnézem és hallgatom tovább a magyarázatát, amit rendkívül könnyeden tud előadni. Érdekes ember. Látszik rajta, hogy szenvedélyesen imádja a tárgyat, amit tanít és lelkesen átadja a tudását másoknak is.
Mikor ennél a faháznál végzünk, a prof továbbvezet minket az ösvényen. Amíg megyünk szemrevételezem a helyet, ahol vagyunk. Ha azt mondom, hogy rengeteg fa van körülöttünk, azzal talán nem mondok újat, hisz egy erdőben vagyunk. És általában egy erdőben rengeteg fa van. De ezekre fehér festékkel vannak telekenve, mindegyiken egy másik jel, nincsen két ugyanolyan. Olyan érdekes hangulatot áraszt az egész hely. Tetszik. A tudat, hogy varázslók vagyunk, hogy a muglik számára jóval több furcsasággal találkozunk, ami nekünk már normális.. És mégis képes egy egyszerű erdő kiváltani belőlem ilyen érzéseket. Képes lennék benne elveszni és nem aggódnék amiatt, hogy soha nem jutok ki. Csak élvezném a látványt és, hogy egyedül vagyok. Csak vagyok.
A gondolataim visszatérnek a kirándulásra, ahogy odaérünk egy hatalmas sziklához, ami tele van vésve rúnákkal. A tanár ismét végigsimít az egyiken, majd elkezdi mondani az anyagot.
– Ez a véset az „Að fá stúlku” nevet viseli. Ez egyszerelmi rúna, amit leginkább nők véstek egy férfi szerelméért. Mondhatjuk úgyis, hogy az izlandiak szerelmi bájitala volt ez, csak kevésbé folyékony formában. Persze férfiak is használták, ha meg akartak szerezni maguknak egy lányt. Ez egy oda-vissza működő dolog volt. Ez egyébként az egyik legegyszerűbben kivéshető jel, így ma ezt fogjuk megtanulni.
Miért mindig a szerelem? Az ég felé fordítom az arcom és lehunyt szemmel sóhajtok egyet, a nemtetszésem kinyilvánítása képpen. Körülöttünk megjelenik pár kerek asztal, négy székkel mindenhol a professzor egy intésére.
Ám ahogy jobban elmagyarázta a feladatot a prof, kíváncsi érdeklődéssel fordultam a szikla felé, majd indultam meg az irányába kényelmes léptekkel, hogy megnézhessem miből lehet választani. Végignézek a rúnákon. Nagyon sokféle van, hirtelen azt sem tudom, hogy melyiket véssem bele az asztalba. Majd megakad a szemem az egyiken. Olyan, mintha egy sokszorosan leszíjazott valami lenne.
Mindig is szerettem alkotni. Mindegy, hogy mit, de ha valami megfog, azt addig csinálom, míg kész nincs. És akkor szinte kikapcsol az agyam.
Kissé összébb húzom magamon a kabátomat, mikor fél óra múlva a tanár ismét megszólal. Még most sincs az a dermesztő hideg, de lassan azért kezdek fázni. Szép nyugodtan felkelünk, majd átballagunk az erdőn a múzeum épületébe. Belépve az ajtón megcsap a kellemes meleg, s így leveszem a kabátomat. A teremben elég feltűnően foglalja a helyet egy hosszú asztal, rajta mindenféle étellel. A prof hellyel kínál minket és én habozás nélkül le is ülök egy székre. Míg mi leülünk, ő az asztal végén figyel minket és várja az alkalmat, hogy ismét beszélhessen. Közben nekilátunk az ételnek is. Én magamhoz veszek valamilyen húst és ráérősen elkezdek nyammogni rajta, miközben a tanárt figyelem, ahogy szövegel.
– Ez a mai napunk utolsó programja. Mint látjátok igazából erre akár egy egész napot rá lehetne szánni, ám sajnos egy tanóra keretein belül erre nem sok esély van. Így mindenkit buzdítok, ha van kedve látogasson el ide saját maga is. Akinek valamilyen kérdése van, az nyugodtan felteheti ebben a kis időben, amit még itt töltünk, de természetesen az iskolában is bárki felkereshet. A szobám tudjátok, hol van.
Kicsit fáradtan eszegetem a husimat, és kortyolgatok egy bögre meleg teát. Ismét gondolkozok. Nincs különösebb véleményem Bolton professzoról. Érdekes embernek tűnik, tetszett ez az óra. Visszajönni is jó lenne ebbe az erdőbe, de nem hiszem, hogy ez megtörténne. De ezt inkább a jövőre bízom és folytatom az evést. |
|
|
|
|
5
|
Múlt / A Királyság egyéb részei / Re: Skandináv Mágiatörténeti Múzeum
|
Dátum: 2019. 09. 21. - 09:01:56
|
Kirándulósdi
to: m i n d e n k i
2000. szeptember 15. Pár perccel a megbeszélt idő előtt érek oda a találkahelyre. Lassan lépkedek a kastély előtt, majd leülök a kőre. Még nincs olyan dermesztően hideg, de mintha egyre jobban érezném az őszt a levegőben. Rágyújtok egy szál cigarettára és úgy várom a többieket.
Nem tudom, hogy mit gondoljak a kirándulással kapcsolatban. Mivel felvettem az alkímiát, nekem kötelező eljönnöm. Biztosan érdekes lesz, de valahogy be kell majd pótolnom a tanulást, úgy, hogy ne kelljen éjszakáznom.
A hajam a szemembe lóg, a hátizsákom – amibe pakoltam néhány létszükségletű dolgot – mellettem hever a földön, mikor megérkeznek az első emberek. Nem köszönök senkinek, csendben állok fel. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán észrevesznek. Bár nem mondhatnám, hogy ezt bánom. Nem igazán szeretem az embereket, mikor felesleges dolgokról beszélnek és soha nem unják meg a hangjukat.
Végül elérkezik a névsorolvasás ideje is, s mint utoljára megemlített, csak némán biccentek a professzornak. Majd mivel elméletben mindenki megérkezett, ezért elindulunk a Három Seprű felé. Én a sor végén lépkedek nyugodtan, egy kicsit sem sietek, nem érzem szükségét. Figyelem az embereket. Hogy mennyire ismerik egymást, beszélgetnek, nevetnek. Nem vagyok féltékeny, nem vagyok irigy. Nem mondom, hogy nem fáj a látvány, de nem akarok olyan barátot, aki ennyit fecseg. Irritáló.
Végül megérkezünk a roxmortsi kocsmába, ahol az egyik asztalon egy rendkívül mocskos valami hevert. Gondolom az a zsupszkulcsunk. Nem túl gusztusos.. Nem szívesen, de azért megfogom. Nem a zsupszkulcs használatával van problémám, hisz egészen kiskorom óta, mindig ezzel mentünk el Oroszországba a nagyszüleimhez. De mi azért kicsit tisztább tárgyakat választottunk az utazásainkhoz.
Érzem a rántást, s már földet is érünk észak Anglia egyik erdejében. Határozottam állok a lábamon, nem lett semmi bajom az utazástól. Bár ez valószínűleg nem sok mindenkiről mondható még el.
Körülnézve látom, hogy a fákra, fehérrel fura jeleket festettek. Mivel a professzor rúnaismeretet tanít – többnyire –, ezért arra következtetek, hogy rúnák lehetnek a fákon. Bár az általunk ismertektől kicsit különbözőbbek és sokkal kerekebb vonalakkal rajzolják őket. Olyan „ősi hangulata” van, ha mondhatok ilyet. Ez tetszik.
– Mint láthatják ezen a részen különleges rúnákat festettek fel a fákra. Nem a klasszikus futhark jelekről van szó. Ezek ugyanis izlandi típusúak. Esetleg van olyan, aki tudja, mi az a Grimoire, illetve mik azok?
A kérdés érdekes, ahogy egyre inkább haladunk a tanár után. A választ nem tudom, úgyhogy inkább figyelem a többiek válaszaira, illetve arra, hogy mit mond a professzor.
Hamarosan elindulunk egy ösvényen a fák között egy faházhoz. A ház vajon csak díszlet, vagy esetleg majd be is megyünk? - fut át az agyamon a kérdés. Mikor felérünk a tanár végigsimít az ajtón lévő véseteken.
– Lépjetek csak közelebb és néztek meg ezt a vésetet!
Nem igazán tolongok, nincs értelme. Inkább hátrébb figyelem meg a díszítésnek látszó faragványt. Nem titkolom, hogy tetszik az, ami az ajtón van, hiszen elég szép – és ezt senki sem tagadhatja.
– Ezt a rúnát úgy hívják „Stafur gegn galdri” Érdemes megjegyezni, ez a muglik által használt rúnák egyik típusa, a boszorkányság ellen vésték vagy festették fel. Mit gondoltok van ennek a rúnának tényleg varázsereje?
- De ha nem működik a rúna, akkor miért használták régen? - kérdezem, folytatva a gondolatmenetet. Ez az első alkalom a kirándulás során, hogy megszólalok.
- Mármint, azt értem, hogy a boszorkányság ellen, meg minden, de ha nem működik azt ők is tudták volna nem? És akkor mi értelme lett volna belevésni a rúnákat a fába?
A hangom érvelő és kíváncsi. A pillantásom Bolton professzorra vándorol. Tudni szeretném, hogy mit mond, hiszen ő a tanár. De saját meglátásom szerint a kérdésem jó és remekül helytáll a többiek elhamarkodott válaszai mellett.
Ha már tanulmányi kirándulás, akkor tanuljunk is nem? |
|
|
|
|
6
|
Múlt / London mugli része / Re: King's Cross Pályaudvar
|
Dátum: 2019. 09. 06. - 06:32:37
|
Már elég rutinosan szlalomozok az emberek között a zsúfolt King’s Crossi előtérben, így nem jelentenek nekem különösebb akadályt. Még úgy sem, hogy fel vagyok pakolva bőröndökkel. Úgy rohanok negyven perccel a Roxfort Express indulása előtt, mintha kergetnének, hogy enyém lehessen a legjobb hely a vonaton. Aztán pedig elővehetek egy könyvet, hogy ráhangolódjak a tanévre.
Vitját elég korán otthon hagytam. Ilyenkor már nem kísérget ki az állomásra, tizenhat éves vagyok, már ismerem a járást. Nem mellesleg hamarosan ő is megy dolgozni, úgyhogy nem akartam feltartani ezekkel a felesleges dolgokkal. A cuccaimat már tegnap összekaptam, úgyhogy nem kellett amiatt sem aggódni. Bár Vitja már tudja milyen vagyok, már nem kérdez rá minden második pillanatban, hogy elraktam-e ezt meg azt. Meg kellett tanulnom annyira önállónak lenni, amennyire ebben a korszakban lehet. Ma reggel kikérdezett, megbizonyosodtunk róla, hogy minden megvan, majd Rint és Rent is a helyükre raktuk, hogy el tudjam őket vinni. Szegények most elég kellemetlenül érezhetik magukat a nagy sietségben, de nem tudok túl sokat tenni ellene.
Nem öltöztem túl melegen, hisz ilyenkor még egész szép az idő és meleg van. Bár a szokásos bakancsom ott van a lábamon és egy farmerdzsekit is elraktam, ha hűvösebbre fordulna az idő. Szinte érzem magamon a muglik furcsa tekintetét a fehérségem miatt. Szegények nem látnak gyakran albínót. Bár nem vesztenek semmit. Ez amennyire különleges tulajdonság, annyira macerás. Ultrahiperérzékeny bőröm van és a szemem is kevésbé bírja a fényt, ezért olyan semmilyen színű kontaktlencsét is hordanom kell, amit gyűlölök, de sajnos nem tudok vele mit kezdeni. Ha egyszer nem akarok megvakulni, akkor muszáj hordanom. Az emberek tekintetével meg egy ideje nem foglalkozom. Ezt az iskolában megtanultam kezelni, ahol kevés barátom van az adottságom miatt. Én nem szégyellem a külsőm mások baromságai miatt.
Nehéz lépteim közepette gondolkozom el, s még így is kikerülöm a legtöbb embert. Ám sajnos egy pillanatra nem figyelek oda és már bele is rohanok valakibe.
- Már megbocsáss – sziszegi felém a gyönyörű nő, akibe belementem. Nem hat meg.
Lassan végigmérem. Nem lepődik meg a kinézetemen, gondolom sok hozzám hasonlóval találkozott már a pályafutása során. Természetesen felismertem, hogy ki a velem szemben lévő, de nem különösebben érdekelt. Elfelda Hall. Gyönyörű és tehetséges a szakmájában, de nem az én stílusom.
Látom, hogy a szemébe kalapot húzott, hátha nem ismerik fel, de nem hiszem, hogy sokat ért el vele.
- Legközelebb óvatosabban szélvészkedj, ha lehet – mondja, s végigsimít a hasán. Terhes?
Grimaszolok a megszólalására. Elismerem én is figyelmetlen voltam, de ehhez két ember kell.
- Legközelebb ne húzd le ennyire a kalapod, akkor esetleg látni fogod, hogy melyik rajongód akar megtámadni – adok hangot a gondolataimnak.
Mivel az aprócska ütközéstől a földön landoltak a cuccaim, máris hajolok le, hogy megnézzem a cicáimat, hogy jól vannak-e. A nyávogásuk irányába kapom a fejem és odalépek a ketreceikhez. Az egyik felborult, így lassan elkezdtem visszafordítani, hogy a macsek ne vágódjon oldalra. Ám jobban megnézve őket, nem lett semmi bajuk, aminek örülök. Összeszedem a holmim és kissé lesajnálóan intve egyet a boszorkánynak indulok meg megint a kilenc és háromnegyedik vágány felé, hogy elfoglaljam a helyem a vonaton. Kíváncsi vagyok mennyire küld el melegebb éghajlatra a modell, míg én a történteken röhögök magamban. Bár az azért elégedettséggel tölt el, hogy életnagyságban is láttam egy híres embert. Érdekes dolog lehet úgy élni, hogy mindenki ismer. Én viszont biztos nem élném túl azt a sok figyelmet és a megterhelést, hogy jól teljesítsek a munkámban és közben mindenkinek megfeleljek. Igazán tiszteletre méltóak az olyanok, akik meg tudnak ezzel küzdeni. De az, hogy így viselkedik velem egy közülük való, azt nem tűröm. Ahhoz túl büszke vagyok.
A felháborodásom eloszlik és visszatérnek a gondolataim a Roxfortra, miközben ismét kerülgetem a muglikat. |
|
|
|
|
7
|
Karakterek / Futottak még / Miyako Kuroyama
|
Dátum: 2019. 08. 31. - 14:49:29
|
Mottó Alapokjelszó || "Egy seprű a boldogság ára"
így ejtsd a nevemet || Mijako Kurojama
nem || nő
születési hely, idő || Cricklade; 1984. január 15.
horoszkóp || bak
kor || 16
vér || félvér
évfolyam || hatodik A múltNyugodtan ülök az íróasztalomnál egy bőrkötésű könyv felett, aminek üresek a lapjai. Még nézem pár percig, rendezgetem a gondolataimat. Végül belemártom a tollamat a tintába. A kezem szinte magától mozog és a toll végre hozzáér a papírhoz.
1984-ben születtem Cricklade-ben, egy Oxfordtól nem messze lévő kisvárosban. Az édesapám japán, innen van a nevem. Édesanyám orosz. Mivel a japán nagyszüleim már nem élnek, ezért inkább csak Oroszországba szoktunk kiutazgatni egy-egy nyárra.
A szüleim Moszkvában találkoztak. Az apám kutató és professzor volt, így egyenesen következtethetünk arra, hogy egy kutatás miatt ment a Szovjetunióba, ahol megsérült és eszméletét vesztette. Az egyik társa vitte el egy varázslókkal foglalkozó kórházba, így került gyógyítók közé. Az édesanyámat rendelték oda hozzá, hogy ápolja. Végül persze egymásra találtak. De csak miután az apám magához tért. Egyébként ez a sérülése később egy elég látványos heg lett a bal vállától egészen a jobb medencecsontjáig. Bár a szüleim Moszkvában ismerkedtek meg, majd végül a házasságot követően ott is éltek, mikor én megfogantam úgy döntöttek, hogy Angliába költöznek, egy sokkal nyugodtabb és biztonságosabb helyre, mint Moszkva, vagy úgy egyáltalán a Szovjetunió. Bár kissé nehézkes volt kikerülni onnan, végül sikerült és a szüleim Cricklade-be költöztek. Aztán megszülettem én.
Nos a szüleim azzal számoltak, hogy nyugodt életünk lesz. Tanítottak varázsolni, olvasni, írni, számolni.. Megvoltak azok a meghitt ebédek is. Igazán szerettek, nem zavarta őket az albínóságom. Sőt kifejezetten különlegesnek tartották. Valamikor hat éves korom körül a nagybátyám, az anyám ikertestvére is kikeveredett Angliába és gyakran látogatott meg minket. Imádtam és imádom a mai napig. A hosszú hajával és a szeretetteljes, törődő mosolyával. Ha jött, mindig játszottunk és elkövettünk valami apróbb csínyt, ami miatt az édesanyám mindig leszidott minket, akik ott álltak előtte lehajtott, bűnbánó fejjel. Végül anyukám sem bírta és elnevette magát. Akkor esténként, vacsora után, mikor engem már ágyba raktak, még hallottam, hogy beszélgetnek, viccelődnek a másikkal. Ez pedig biztonságérzetet adott. Ám az egész túl idilli és egyszerű volt.
Úgy gondolják, hogy átok volt vagy méreg, ami végzett velük, de nem lehet biztosra tudni. Kint voltunk Oroszországban, a Szovjetunió megszűnt, így meglátogattuk a nagyszüleimet. Mindenki ott volt, még a nagybátyám is. Ez már ilyen családi hagyomány volt ekkorra. Minden nyarat ott töltöttünk. Majd a szüleim egyik este nem jöttek haza. Úgy döntöttek, hogy elmennek vacsorázni, ám már nem értek haza. Elkezdtünk aggódni, végül a nagybátyám és a nagyapám mentek el megkeresni őket. Másnap hajnalban értek haza. Én ott ültem a kanapén a nagyanyámhoz bújva aludtam, de az ajtónyitódásra felkeltem. Beléptek a házba a karjukban két ernyedt test. Elsápadtunk. Végül a nagybátyám mesélte el, hogy egy erdőben találták meg őket közel az úthoz. Egymás kezét fogva feküdtek az avarban. A testnyílásaikból folyt a vér. Mikor rájuk találtak már nem éltek. Ekkor voltam kilenc éves. Oroszországban volt a temetés, családi körben. Emlékszem, ahogy ott állok talpig feketében és csak nézem az egymás mellé rakott koporsókat, a tetejükön virágokkal. Én a nagyanyám és a nagybátyám között voltam, körülöttünk az Ilyin család összes tagja, mind gyógyító. Mivel az apámnak nem volt testvére és a szülei is meghaltak, valamint a rokonok ismeretének hiányában, csak az édesanyám családja volt itt. Gyászoltak, sírtak és sajnálkoztak a szüleim halálán. Én közömbös arccal néztem végig a szertartást, egy könnycseppet nem ejtettem. Nem csoda, hisz még alig fogtam fel, hogy elvesztettem a szeretteimet. A nagybátyám kezét szorongattam végig, aki némán sírt és katonához illő stílusban kihúzta magát és fapofát vágott. Csak a könnyeiről lehetett tudni, hogy majd megszakad a szíve, de nem szégyellte a könnyeit. Mindvégig tartotta magát, hisz ő volt a férfi, nem mellesleg felnőtt. Neki kellett vigyáznia ránk. Végül ő lett a gyámom is.
Rajtam akkor jött ki a gyász, mikor hozzá költöztem. Keveset ettem, keveset beszéltem és gyakran inkább a szobámban rostokoltam, mintsem társaságban legyek. Hogy a nagybátyám elterelje a figyelmemet, elkezdett varázslást tanítani. Tankönyveket vett nekem és még egy szemüveget is felvett, hogy az egész tanulás szórakoztató legyen. És ez be is vált. Egyre jobb kedvem lett, mindig vártam, hogy mikor gyakorlunk és tartottuk magunkat a hagyományhoz is, így minden nyarat Oroszországban töltöttünk.
Majd tizenegy éves lettem és megjött a levelem a Roxfortból. Azon a nyáron otthon voltunk, számítottunk a levélre, és be is kellett vásárolnunk a tanévre. Az Abszol úton már korábban is jártam, így nem döbbentem meg azon, hogy milyen gyönyörű és zsúfolt. Mindig is imádtam ezt a helyet. Hogy ne érezzem magam magányosnak az iskolában kaptam két macskát, egy feketét és egy fehéret. Ujjongtam örömömben és megígértem a nagybátyámnak, hogy nagyon jó tanuló leszek, mire ő csak nevetve megsimogatta a fejemet.
Aztán eljött a szeptember elseje. Felpakoltuk a cuccaimat a vonatra, találtunk egy üres kupét, úgyhogy egy ideig egyedül voltam benne. Kihajoltam az ablakon és könnyes búcsút vettem a gyámomtól, vadul integetve neki, mikor elindult a vonat. Ő csak állt ott a peronon büszkén mosolyogva, s visszaintve nekem. A kupé, amiben ültem, egy idő után megtelt és olyan zaj lett, hogy imádkoztam, csak érjünk oda.
Nos a vonaton nem találtam barátokat, ahogy a ceremónia után sem. Inkább csak ismerősök voltak. A zárkózottságom valószínűleg a gyászomnak az utóhatása lehet, ezzel nem nagyon foglalkoztam akkor. Bár nem is nagyon akartak velem csevegni, és ezt azzal indokolták, hogy furcsa a kinézetem. Sosem gondoltam volna, hogy az albínóságom bárkinek is furcsa lesz. Hiszen nekem természetes volt, hogy szeretik a külsőmet, én is szerettem. Bár az önbizalomhiányom nem erre vezethető vissza.
Végül másodikban találtam egy barátot, akivel nagyon jókat tudtam beszélgetni. De mindig is az az érzés volt bennem, hogy zavarom, hogy túl sok vagyok neki. Ezt sosem árultam el, és én sem vettem figyelembe ezt a negatív hangot. Majd év végén meghalt Dumbledore.
A következő év pokoli volt. Kénytelen voltam visszamenni az iskolába, a nagybátyám szerint nem hagyhatom félbe a tanulmányaimat és én ezt elfogadtam. Ebben az évben nagyon sokat fejlesztettem magam a védekezés terén, valamint ekkor jött a gondolat, hogy bájitalmester legyek. Bájitaltanból és gyógynövénytanból mindig is jó voltam, így elkezdtem ráfeküdni a témára.
Aztán eljött az év vége. Ha azt mondom, hogy a tanév pokoli volt, akkor az ostrom még rosszabb. A nagybátyám is eljött, hogy védje a kastélyt, valamint besegített a javasasszonyunknak a gyógyításban. Én nem vettem részt a csatában. Egyrészt nem is engedtek volna el, másrészt olyan szintű rettegés uralkodott rajtam, hogy csak remegni tudtam egy sarokban ülve egyedül. A többiek nem figyeltek rám. A barátom viszont sehol nem volt. Egész évben együtt töltöttük a szabadidőnket, de akkor nem volt mellettem. Majd mikor már nem lehetett zajokat hallani, elsurrantam a többiek mellett és a Nagyterembe mentem. A padló tele halottakkal és zokogó hozzátartozókkal. A sérültek is itt vannak, de őket ápolják. Többek között a nagybátyám, aki egyelőre nem vett észre. Kétségbeesetten futtatom körbe a tekintetem a termen, hogy megbizonyosodjak a barátom nincs itt. Ám a reményeim abban a pillanatban törnek szilánkokra, amikor megpillantom a félig letakart testét a terem másik végében. Odarohanok hozzá és ráborulok. Tehetetlen düh van bennem és zokogok. Otthagyott egyedül és még csak el sem köszönt. Valaki átölel én pedig hozzábújok. Az illatából tudom, hogy a nagybátyám az.
A többi év elé unalmasan telik el. Én, ahogy ígértem jó tanuló vagyok. A nyarakat még mindig Oroszországban töltjük, valamint egyszer elutaztunk Japánba is, mert kíváncsi lettem, hogy vannak-e édesapám oldaláról élő rokonaim. Kiderült, hogy az üknagyanyámnak a testvére Koreába házasodott, de utána nem tudni róluk semmit, nem tartják a kapcsolatot senkivel. Ez felborzolta a kíváncsiságomat.
Tizennégy évesen rászoktam a cigarettára, mert megnyugtat a füstje. A nagybátyám is dohányzott, s bár szólt, hogy nem kellene, nem tiltotta meg a tevékenységet.
Ez lenne hát életem első tizenhat éve. Sok fájdalommal, ám sok örömmel is.
Leteszem a tollat. Egész sok oldalt sikerült megtelítenem. Kopogást hallok a hátam mögül, majd nyílik az ajtó és a nagybátyám dugja be rajta a fejét.
- Vitja! - örülök meg.
- Kész az ebéd. Összepakoltad már a holmid? - lép beljebb, s mosolyogva megsimogatja a fejem.
- Még nem teljesen.. - húzom el a számat.
- Mit írsz?
- Majd egyszer meglátod – vigyorgok rá és gyorsan becsukom a könyvet.
- Titkolózunk, ifjú írópalánta?
- Nem vagyok növény.
Kinyújtom rá a nyelvem, majd elnevetjük magunkat. Végül lemegyünk enni, egész sokat beszélünk, majd felmegyek a szobámba és összepakolom a cuccaim a bőröndömbe. Kész vagyok az új tanévre. JellemNos, ami elsőre szembetűnik talán az, hogy zárkózott és önbizalomhiányos. Nem tud kezdeményezni az idegenekkel szemben, ezért nincs is sok barátja. Ám, aki jobban ismeri, akkor tudja, hogy bár néha bizonytalan, igyekszik a pozitív gondolkodásra. Általában nem beszél túl sokat, inkább elmélyül a gondolataiban. Ilyenkor általában bámul valamit, vagy írogat. Az a kevés barátja nagyon szereti, mert barátságos és segítőkész, ezzel egyetemben pedig őszinte. Mindig megmondja mit gondol, ha kikérik a véleményét. Bár mindig próbál úgy fogalmazni, hogy ne sértsen meg másokat. Idegen szemmel nem nézné ki belőle az ember, de hihetetlen könnyű megbántani és nagyon hirtelen haragú. A barátai körében elég szabadszájú és szarkasztikus, amiből úgy tűnhet, hogy bunkó, pedig nem az. A szarkasztikus beszólásait inkább viccelődésre használja. Mindig van valami célja, ami mellett kitart a legvégsőkig. Nem engedi, hogy mások beleszóljanak a munkájába, hacsak – realistaságából adódóan - ő nem kéri, hogy valaki segítsen. Elég fegyelmezett jelleme van, nem szokott úgy felpörögni. A saját holmijával kapcsolatban rendetlen, de mindig megtalálja, hogy mi merre van, hova rakta és miért. Ez egy ilyen rendetlen rend nála, amiben tökéletesen kiigazodik. Apróságok
mindig || könyvek, kávé, cigi, gőzölt gombóc, zene, virágok, evés, rendetlen rend, könyvespolcok, csokoládé
soha || hangos zajok, idegesítő emberek, túl nagy csend, egyedüllét, horror, vakító fény, injekciós tűk, spenót, alkohol, keserű dolgok, céltalanság, tehetetlenség
hobbik || írás, olvasás, rajzolás, rendszerezés, rendrakás
merengő || Legjobb: A meghitt ebédek a szüleivel, mikor az ablakon besütött a nap és megtelt a szoba nevetéssel
Legrosszabb: A szülei halála. Ahogy ott áll a temetésen, tehetetlenül, még fel sem fogva igazán, hogy mi történt.
mumus || Fél, hogy a nagybátyját is elveszíti.
Edevis tükre || Híres bájitalmester szeretne lenni, saját üzlettel és bájital receptekkel.
százfűlé-főzet || Kellemes halvány lila, levendula lekvárra emlékeztető ízzel.
Amortentia || kávé, virág és könyvillat, cigarettafüsttel vegyítve
titkok || Gyűjti a dobozokat és a különféle papírokat.
azt beszélik, hogy... || ..egy elrontott mágikus kísérlet miatt lett albínó.
A család
apa || Daichi Kuroyama; 49 lenne most; félvér; szoros kapcsolat volt
anya || Kattrina Ilyin; 47 lenne most; félvér; szoros kapcsolat volt
nagybáty || Viktor Ilyin; 47; félvér; nagyon szoros kapcsolat
testvérek || nincs
állatok || egy holló, Yakim és két macska, Rin (fehér) és Ren (fekete)
Családtörténet ||
Édesapja egy japán kutató és professzor volt, aki egy nyáron egy Moszkvához közeli erdőbe utazott pár kollégájával egy kutatás miatt. Ott sérült meg, s az egyik barátja vitte be egy moszkvai varázslókkal foglalkozó kórházba. Ott találkozott Miyako édesanyjával, aki gyógyító volt – ahogy családja többi tagja -, s ő ápolta, míg felépült. Később összeházasodtak, s Moszkvában telepedtek le, majd mikor Miyako megfogant, Angliába költöztek, s később, hogy ne legyen semmi probléma, az apja brit állampolgár lett. Őket lassan követte Miyako nagybátyja is.
Majd, mikor Miyako kilenc éves volt, Oroszországban nyaraltak, s a szülők ismeretlen okokból életüket vesztették. Azóta Viktor Miyako gyámja. Külsőségek
magasság || 170 cm
testalkat || átlagos
szemszín || vörös, de általában kék kontaktlencsét hord
hajszín || fehér
kinézet ||
Elég feltűnő megjelenése van. Többek között azért, mert albínó, másrészt azért mert punkos, gótos ruhákat hord. Ehhez képest viszont eléggé visszafogott. Hosszú fehér haja van frufruval, és fehér bőre. A szemei vörösek a pigmenthiány miatt, amik elég érzékenyek, így általában kék kontaktlencsét hord. A punk/gót stílus inkább az öltözködésén látszik meg, mintsem a haján, amit általában kiengedve hord. Nem, vagy ritkán hord fehér ruhadarabokat. Van, hogy visszafogottan öltözködik, de akkor vagy otthon van, vagy egy gyors sétára megy el. Ilyenkor általában egy sima ing-farmer, vagy bő pulcsi kombó van rajta a szokásos vadabb ruhái helyett. A tudás
varázslói ismeretek ||
Remekül ért a bájitalokhoz és a gyógynövényekhez is biztos kézzel nyúl. Ellenben nem jó a párbajozásban, a védekezésben annál inkább. A háztartási bűbájokban sem jártas, sajnos nem volt kitől megtanulnia. Érdekli az alkímia és stabil tudása van a bűbájok, rúnák és számmisztika terén is. pálca típusa || 10 és ¾ hüvelyk, fenyő, főnixtoll mag, kellemesen rugalmas
RBF ||
bájitaltan – K
gyógynövénytan – K
bűbájtan – V
mágiatörténet – E
sötét varázslatok kivédése – V
rúnaismeret – V
számmisztika – V
mugliismeret - E Egyéb
A Vitja a Viktor orosz becézése.
avialany || Nastya Kumarova/Zhidkova (Kiker-chan) |
|
|
|
|
