>> Sean bácsi <<

Mint ahogy azt Sean bácsi említette, a Nagyterem felé igyekeznek éppen. Iriske nem igazán fordul meg azon a környéken, kizárólag akkor, ha épp Hóborccal játszanak vagy épp omádott nagybácsiját kíséri el ebédelni. Ez utóbbi sokkal szimpatikusabb a kislány számára, hiszen mi sem élvezetesebb annál, ha egyetlen szerelmével lehet csak kettesben.

Igaz, hogy mióta felfedezte magának Sean bácsit – akibe ugyan nem szerelmes – vele is szívesen tölti az időt, leginkább azért, mert igazi „énje” a fiúval egykorú, így remekül megértik egymást.
Eldöntötte, hogy Sean lesz az egyetlen ember, aki tudomást szerezhet a kislány kettős életéről. Miért? Azért, mert megbízik benne, és tudja jól, hogy soha, semmilyen körülmények között nem adná tovább a titkát Cedrah-nak.
Annyiszor, de annyiszor kipróbálta már, hogy hogyan fogja előadni a fiúnak a hírt, de sosem vitte rá a lélek, hogy megtegye, mivel meglehetősen fél az iskola falai között ilyen információt kiadni, mert nem tartja túlságosan megbízható helynek a Roxfortot.
Most el is veti ezt a gondolatot, hogy bármi ilyesmit mondjon, a pálca, a hosszú ideje áhított pálca most sokkal fontosabb, hiszen újdonság Iris számára.

Csendben figyeli a fiú szavait. Nem csalódik benne, most már látja, hogy ő is úgy tekint Iriskére, mint a kislány őrá. Talán barátként? Seannak nem igazán vannak barátai, sőt, Iriske még egy embert sem látott túl gyakran a közelében. Elüldözi magától őket.
- Köszi, Sean. Nem tudom, hogy kik azok, akik piszkálnak… Nekem minden diák egyforma. –   mondja bájosan, majd egy vállrántással le is zárja a témát, felesleges volt ennyi szót is azokra a gézengúz kölykökre pazarolni.
- Megyek, persze. Remélem, nem okoz gondot, hogy veled maradok… Tudod, a többi diák meg ilyesmi. Nem akarok, hogy megszóljanak azért, mert egy kísértettel diskurálsz. Ahh… mennyivel könnyebb lenne, ha élnék. – fejezi be szomorkodva, majd elkezdi bámulni a földet, amely rohamosan szalad légnemű lábacskái alatt. Neki nem probléma, ha szembejön valaki, hiszen a finnyás kölykök úgyis kikerülik őt, ha meg nem veszik észre, akkor meg átsiklik rajtuk. Nem nagy dolog.

Észre sem veszi, hogy a mellette siető fiú megáll. Egy szívdobbanásnyi idő múlva ő is ráeszmél és visszasuhan Sean mellé, aki csendesen ugyan, de hallgatásra inti a kislányt. Nyilván a pálca-ügy okán. Állítólag nem a legjobb dolog, ha egy poltergeist kezébe varázspálca kerül, de érthetetlen, hogy mi az oka ennek. Iriske is ugyanúgy fogja használni, mint bármely más ember, főleg, ha majd visszanyeri emberi alakját!
- Jó. Rendben. – válaszolja csüggedten, majd egy vigyort erőltet a bájos arcocskára.
Nahát, most tűnt fel neki, hogy már oda is értek a Nagyteremhez! Milyen izgalmas! Nemsoká megkérdezheti Sean-tól azt, ami már hónapok óta fúrja az oldalát.

Hát így nem túl izgalmas az óra, hogy egy helyben kell ülnie… Nem… mégsem szeretne diák lenni! Tiszta unalmas az egész… Így legalább arra az órára megy be ahová kedve tartja.
Meghallgatja a dorgálást, igyekszik rendesen viselkedni az órán, a bácsi nem szereti ha rendetlenkedik, de azok a lányok ott hátrébb azok olyan… furcsán néznek a bácsira és zavaróan… áh, mindegy is, kár az időt fecsérelni arra a két, rémesen csúnya szőke ciklonra. Köztudott, hogy Cedrah gyengéi a szőkék és a vélák – mit sem bizonyítja ezt jobban, mint a kúriában fel-alá szaladgáló cselédek.
No, de mivel sajnos a jelenben kell „élni” ezért a kósza gondolatoknak helye nincs. A nagybácsi megszólítja szokásosnál mogorvább hangján s nem meglepő, hogy megrettenti eme megnyilvánulásával a pöttöm gyermeki (?) lelket. Szótlanul tűri a dorgálást és csendesen, diák módjára viselkedve végrehajtja a kijelölt feladatot.
Tinta és friss  pergamen kerül az asztalra, hogy neki is lehetősége legyen végrehajtani a feladatot. Tudja is meg nem is…viszont…
Boldog.
A tudat, hogy mégiscsak sokat számít a férfinak valamilyen különös melegséggel önti el, s rejtély, hogy egyáltalán képes-e érezni ilyen dolgokat vagy pedig egyszerűen csak bebeszéli magának az egészet.
Bájos mosolyt villant a férfi felé az iménti szavak hallatán, s mintha némán megkérte volna a kislányt, hogy maradjon a fenekén, ezért igyekszik nem hisztizni és botrányt csinálni, inkább a kiadott feladatra koncentrál.
Illetve inkább nem.
Megragadja a karcsú hattyútollat jobbjával és azonnal tintába mártja. Ő itt most rajzolni fog, nem kenyere az írás, kizárólag akkor, hogy Cedrah-nak címzett rózsaszín tintával írott szerelmeslevélről van szó.
Imádott szerelme mihelyt továbblép a padok között, a kislány azonnal elkezdi a munkát, melyet oly szívesen csinál: a rajzolást. Bár konkrét feladata lenne, ami a többieknek is, egyáltalán nincs kedve ahhoz, hogy ilyeneken gondolkozzon, mikor ezernyi más, szebb gondolat is eszébe jut, mint például az esküvő. Ennek kapcsán rajzol valami bűbájos meglepetést szerelmének, amely – elsősorban az idő rövidsége miatt – igencsak összecsapott alkotás lett. Arról nem is beszélve, hogy színezni szörnyen nehéz és szaporátlan egy ilyen helyes pennával… No igen, nem véletlenül írás az elsődleges funkciója. Nem túl nagy kép, még javában van hely a pergamenem, tehát az óra másik felén sem fog unatkozni.
A tanár úr éppen nagyon magyaráz valamit, amikor azt érezheti, hogy valaki odalentről cibálni kezdi a talárját.
- Nézd! - suttogja halkan, hogy mást ne zavarjon a munkában. Milyen rendes kislány!
Talán direkt sikeredett olyan megbűvölt tintát idevarázsolni, amely mindig olyan színnel fog, amilyennel gazdája szeretné, vagy csak véletlen csupán? Nyitva hagyható a kérdés, nem is számít, mindenesetre pont jó kezekbe került ez az üveg, az biztos!
Lassan mindenki elészül, egyre kevesebb penna serceg a padokon. Körültekint az osztályteremben, s mikor megpillantja Sean-t, azonnal feltűnő integetésbe kezd, hogy nagybácsija biztosan észrevegye őt. Természetesen vigyor is társul a feltűnő manőverhez.
Majd mikor mindenki végzet, ismét elkezd beszélni a tanár úr és valamiért kezet akar fogni az egyik fiúval. Nem túl világos a kislány számára, hogy miért, lehet, hogy késett az óráról és Cedrah így üdvözli? Milyen furcsa mostanában…!
S hamarosan felettébb különös téma kerül szóba, amely Iriskét is roppant érdekli: halhatatlanság. Végülis, neki már mindegy, azonban ha visszatér az életbe nem is olyan soká, akkor bizony halhatatlan szeretne lenni, úgy ám! Áh, de a magyarázatot követő feladat nem túl érdekes, pálca kell hozzá sajnos…
Nem baj, neki van bűvös tintája és pergamene, melyen még egészen sok hely van.
Most világosat fog a toll, rózsaszínt, de a fehér kört kezdte el rajzol, nem vitás.
Mivel neki nem tanította meg a bácsi, hogyan kell ilyet csinálni, a saját ismereteire és fantáziájára bízza a dolgot, melynek kimenetele talán meglepetés is lehet imádott szerelme számára.
Jó lenne már kezdeni valamit, így nagyon unalmas itt ülni!

>> Sean bácsi <<

Sean bácsi ügyesen elbánt ezzel az undorító kis kölyökkel. Ilyenkor hátrány, ha a kísértetek alakja nem változik a halál után, mert akkor bizony egy komoly, tizenhat esztendős nővel kellett volna szembenéznie a kis sárvérűnek, így pedig hiába mondana bármit, gyerekes hangja és megjelenése egyáltalán nem tükrözné a belül lapuló lelket.
Bűbájos mosolyt villant megmentőjére, majd a menekülő csapat után fordul, s egy utolsó gyilkos pillantást vet akadékoskodó ellenségeire.
Miután mindenki elszállingózott, csak ők ketten maradtak ott, s mivel Sean épp tartott valamerre, Irist is invitálta magával. Kapva kap az alkalmon, hogy együtt lehet kedvenc Sean bácsijával s lelkesen vele tart természetesen.
- Szervusz, kedves Sean bácsi! Köszönöm, hogy ráténykedtél erre a szörnyű kölyökre… Utálom, ha kikezdenek velem. –mondja kissé mérgelődve, s a megcsonkított babára tekint, mely ismét gazdája tulajdonában van, bár már nem olyan állapotban, mint tíz perccel ezelőtt. Ruhája és csillogó haja sem ugyanolyan már, mint korábban, s ez rendkívül fájó dolog a kislány számára, mivel családja után a babák a legfontosabbak neki.
- A napom? Hát olyan, mint máskor. Mindig piszkál egy kölyök… nincs olyan nap, hogy ne tennének ellenem valamit. Na, de mindegy is, már hozzászoktam, ami azt illeti. –mondja kissé fásultan, majd kicsit jobbkedvűen kérdez vissza. – És a tiéd? Látom, hogy óráról jössz… Milyen óráról? –kérdezi, miután megpillantotta a fiú kezében a mappát, melyben általában az iskolai dolgait szokta tartani, legalábbis alkímián így látta.
- Egyébként hová megyünk? –kérdezi újfent Sean-tól, aki lassan-lassan ki sem fog látni a kérdések óriási halma alól. S ha tudná, hogy mi vár még rá!
- Majd szeretnék kérdezni tőled valamit, de csak akkor, ha senki nem fogja meghallani, mert nagyon titkos kérdés. –mondja rejtélyesen, mellyel bizonyára felébreszti bácsija kíváncsiságát.
Sajnos a kérdést ténylegesen csak akkor teheti fel, ha ketten lesznek valami eldugott helyen, mivel nagyon kényes kérdés és nem biztos benne, hogy itt nem hallgatózik-e valaki a falban.
- Képzeld, lesz pálcám! Vagy mondtam már? Ó, mindegy is, ezt nem lehet elégszer mondani! El sem hiszem! –meséli lelkesen, s ilyenkor igazán olyan, mintha tényleg egy hatévessel társalogna az ember. Vékonyka s nagyon lelkes hang, csillogó szempár és hatalmas, elégedett vigyor az arcocskán.
Miközben céljuk felé tartanak, megesik, hogy át kell surrannia egy-egy vastagabb falon vagy akármilyen tárgyon, hogy végig egymás mellett mehessenek. De mivel Sean bácsi ismeri már unokahúgát, bizonyára nem meglepő számára, ha pár pillanatra eltűnik mellőle egy szűkebb folyosón vagy átjárón. A csilingelő hang mindig elárulja, hogy merre tartózkodik épp.

Ha az ember egyedül bolyong egy kihalt házban, ahol ráadásul sötét is van az este közeledte miatt, egyáltalán nem ajánlott hátrafordulni, ha úgy érzi, hogy valami mögötte a sötétbe burkolózva figyeli. A Lupen-kúriában megesett már efféle eset, mikor érdekesmód minden cselédnek furcsa lett a szeme és mind egy szálig szegény Iriskét akarták mocskos kezeikkel. Ez a múlt immáron, s íme a szellemlét egyik legnagyszerűbb előnye: nem lehet halálra ijeszteni, mivel nos…

Ezúttal a harmadik emeleti folyosón bóklászik. Rendkívül kedveli eme sötét és kísérteties környéket, mivel itt ritkán fordulnak meg emberek, nagy ritkán botlik egy-egy kísértetbe, de mivel ő még „gyerek”, ezért általában ignorálni szokták, ami miatt már többször is panaszkodott imádott nagybácsijának, s hogy végül tett-e a sármos úriember valamit az ügy érdekében, az máig rejtély.
A lányvécét is igen szereti, csakhogy Myrtle nyavalygása már túlságosan irritáló számára, nem is meglepő, hiszen oly sok éve bolyong már kicsiny gyámoltalan lelkecskéje eme rideg falak közt, s így remekül kiismerte már a többi, kastélyban bolyongó népséget. Egyedül ők azok, akik állandó vendégek a kastélyban, hiszen a diákok és a tanárok is újabban jönnek és mennek.

Egyébként most azért tanyázik éppen itt, mert imádott nagybácsijának valami fontos dolga akadt a kastélyon kívül, s mivel meg lett mondva neki, hogy ilyenkor a fenekén kell ülnie, ezért nem kísérhette el Cedraht. Sean bácsi meg mindig máshol van, sajnos nagyon ritkán sikerül elkapnia egy pár szóra. Előfordult már, hogy fürdés közben akadt rá szegény fiúra, és valamilyen különös oknál fogva úgy érzete, mintha elvörösödne, pedig köztudott, hogy egy holt lélek képtelen efféle dolgokra.
Éppen egy sarokban ücsörög, s kezében ezúttal nem egy bájos, drága ruhákkal felöltöztetett porcelánbaba díszeleg, hanem valami egészen más. Egy szőlőtőke alapú, főnixtollal bélelt, néhány hüvelykes pálca, melyet külön neki gyártott Mr. Ollivander, a „gyerekméret” miatt. Kérvényt is írni kellett a Minisztériumhoz, hogy megkaphassa, s lám, Cedrah-nak hála, végre a kezében tarthatja eme ékességet mindössze néhány hete. S igen, a pálcát tartja pöttöm kezecskéiben. Mivel sajnos zsebbe nem tudja tenni – de ha tudná se lenne hová, mivel a habos ruhákon nincs ilyenekre kiképzett hely –, ezért muszáj mindig kézben cipelnie.

Feje fölött egy halványan pislákoló, csonkig égett gyertya, melynek fali tartóján millió pók által szövött háló díszeleg. A gyertyát Frics úr gyújtotta meg még a kora reggeli órákban, s délre már el is égett volna, ha Miss Mackenzie, későbbi nevén Mrs. Lupen meg nem bűvöli a gyertyát egy öröklétet nyújtó bűbájjal.
Mivel eme pislákoló fény nem nyújt nagy segítséget a folyosóra tévedőknek, ezért nem véletlen hát, hogy az egyik pillanatban hirtelen nagy fényár tör utat magának a sötét folyosón, melyet különös módon nem egy pálca nyújt –mivel nem kék fényt látni-, hanem valami egészen más. Nem is gyertya, ahhoz túlságosan erős fény, hanem valami varázsló számára ismeretlen dolog a forrása.
Hajtja a kíváncsiság, így a plafon szintjébe emelkedik, s gonosz módon az idegen behatolót célozza meg, vagyis odasurran a feje fölé anélkül, hogy az bármit is észrevenne belőle.

Szomorúan látja, hogy ez a lányka pontosan az, akire oly sokat mosolyog kedvenc nagybácsija a tanórákon… Ez azt jelenti, hogy Iriskének utálnia kell ezt a leányzót, hiszen az ő rovására munkálkodik valószínűleg. No, végre itt az alkalom, hogy megleckéztesse ezt a lányt!
Megpillant a betolakodó mögött egy ócska, berozsdásodott páncélt, melyet katonák korában viseltek. Szellem lévén ügyesen belefurakodik és elkezdi jó hangosan mozgatni a páncél karjait, az egyiket még a falhoz is hozzácsapja, hogy nagyobb legyen a zaj. Ezzel remélhetőleg kellőképp a frászt hozza majd a leányzóra, aki szemlátomást egyáltalán nem olyan bátor, mint amilyennek hallotta másoktól.
Csend (és hullaszag).
Gyorsan kisurran a páncélból s ismét a plafonon köt ki, hogy továbbra is láthatatlan legyen.  

>> Sean bácsi <<

Nem telik bele sok idő, meg is érkezik a felmentősereg Iriske kedvencSean bácsija személyében.
- Elvették… -mondja a fiúnak írásra görbülő ajkaival miközben jobbjával a gézengúz bandára mutogat. Még mindig jóval a társaság feje fölött libeg, így legalább biztosra veheti, hogy nem fognak azzal szórakozni, hogy átmennek rajta az ilyen rendetlen gyerekek.
Könnybe lábadt szemecskékkel figyeli bácsija mentőakcióját, aki –mint mindig –ezúttal is győzelmet arat a piszkos kis kölykök hadserege fölött.
Közben a földre hullott baba ruhája jócskán magábaszedte a folyosón halmozódó port, ám a kislány ezúttal figyelmen kívül hagyta mindezt, hiszen minő nagy boldogság, hogy ismét magánál tudhatja imádott játékát! Ilyenkor elröppennek az olyan mániák, mint a tisztaság és egyebek… Lényeg, hogy Sean bácsi alaposan megleckézteti a kölyköt, hogy soha többé eszébe nem jusson újat húzni a kislánnyal.
A fenyegetés talán a legjobb eszköz, de a tényleges cselekvés sem egy rossz ötlet, ám kockázatos, mivel az iskola falain belül nem igazán szabad egymást varázslattal bántalmazni, különben megrovás lesz a vége.
Bár Cedrah bácsi bizonyosan kimenti majd Sean bácsit…
Miközben a fiú a rosszcsont kölyökkel foglalkozik, a kislány hirtelen ott terem babája mellett és magához veszi azt, s a gondoskodó anya szerepét magára öltve szépen letakarítja a bársonyos ruházmányt és a csillogó szőke tincseket. Szerencsére nem tettek nagy kárt Emmában.

- Bocsánatot? Én? Ugyan miért? Ő kezdte! –mondja méltatlankodva a földre kényszerített nebuló, majd a feje fölött lebegő kislányra mutat. A többiek lassan elszivárognak a tett helyszínéről és már csak a fiú két barátja marad ott, remélve hogy cimborájuk mihamarabb kikerül az iskola rettegett szörnyetegének karmai közül. Ám szemlátomást ők sem ittak túl sokat a Bátorság nevű varázsitalból, mivel látszik szemükben a rettegés, akárcsak a földön fekvő ifjúéban is. Nem véletlen hát, hogy a Süveg a legszörnyűbb házba osztotta be őket.

- Nem én kezdtem, Sean bácsi! –felesel vissza a fiú szavaira –Én csak jöttem itt a folyosón és ő vette el tőlem… Ráadásul azt a képet is leszedték a falról és összetörték.
No igen… bár a Merlint ábrázoló festmény túlságosan magasan van ahhoz, hogy bárki is elérhesse, így lehet, hogy nem túl hihető a vád. Frics annak idején létráról pakolta fel az ilyen műalkotásokat. Kizárólag a kísértetek érhetik el.
Viszont tekintve, hogy egy tündéri kislányról van szó, bizonyos, hogy nem a gonosz (igazmondó) fiúcskának fog hinni Cedrah bácsi, hanem az elbűvölő unokahúgának, ha esetleg szóba kerül egy villásreggeli alkalmával. Az pedig nem vitás, hogy Sean neki hisz, hiszen Iriske az ő Kiscsillagja.

-Jó… Bocsánat. Csak szállj már le rólam! Különben jelentem az ügyet Bimba tanárnőnek és megnézheted magad tee… -hadarja duzzogva a fiú, majd megpróbálja kihámozni magát Sean lába alól. Sírásnak már nyoma sincs az arcán, sőt, most leginkább az foglalkoztatja, hogy minden bizonnyal egy hatalmas dudor éktelenkedik a nyakán vagy a fején, mindegy, hol, mert igen fájdalmas, akárhol is van.
A kislány eközben bűbájos kacagásba tör ki, látva a fiú szerencsétlenségét, sőt még egy elégedettséget sugárzó nyelvnyújtás is belefér, ami természetesen az ismeretlen Hugrásnak címez.

>> Sean bácsi <<

Áttetsző szürke árny, mintha a szél játéka lenne, de nem… mégsem az.
Te csak az árnyat látod, nem látsz mögé, még akkor sem, ha azt hiszed.
Vannak, akik igen, de azok rendkívül különleges emberek.
Barátok? Talán.

Mit is tehetne egy kislány a kastélyban? Nos, először is, a legfőbb feladatát kell ellátnia: kísérteni. Ez már kezd meglehetősen unalmas tevékenységgé válni, azonban sajnos ezzel örökké együtt kell élnie, úgyhogy jobb lesz, ha megkedveli. Másodszor, alkímia órákon részt venni. Bár a varázsláshoz még nem igazán ért, csupán néhány könyvet forgatott már ezzel kapcsolatban, de nem is a tudás számít. A látvány. Minden egyes ott töltött perc egy igazi csoda, mely sajnos hamar tovaillan. Az a két véla pedig állandóan ott sorakozik a tanterem bejáratánál már kezdés előtt jóval, s ez pedig jelentősen csökkenti a csodaélményt. Majdnem rémálom lesz olyankor a csodákból.
Ami a legjobb dolog a világon: Cedrah és Sean bácsi. És a babák.
Hiába a kor, a babákkal legalább el lehet szórakozni, nem szólnak vissza soha, ráadásul igazi barátnak tekinthetőek, mivel rendkívül figyelmesek és mindig meghallgatják bájos kis gazdájukat. Miről? Nos, elsősorban az „élet” nagy fájdalmairól. Voltaképp ezt nem igazán lehet életnek nevezni, de Iris Mackenzie számára igenis az.

Most is épp a bársonyruhás Emmát cipeli magával. Ilyenkor a legnagyobb probléma az, hogy a falakon való áthaladás esélye nullára csökken. Nem baj, ha a diákok és a tanárok tudnak a folyosókon közlekedni, akkor Iriske és el tud lebegni pár centivel a fejük fölött.
- Hé! Vidd már innen ezt a babát! –kiált rá egy kisdiák hirtelen, majd elszedi tőle imádott játékát. –Nem vetted észre, hogy jól fejen találtál ezzel a szörnyűséggel? –folytatja a kislány dorgálását, aki immáron visszatérve álomvilágából sikeresen magához ragadja a szót (már ha a babáját nem sikerült…).
- Bocsánat, nem akartam! Add vissza nekem, kérlek! –kérleli a kisdiákot, aki talán a Hugrabug házát gyarapítja, következtetve erre a sárga címeres pulóveréről.
Közben odagyűlik még néhány korabeli diák és nevetésükkel illetve megjegyzéseikkel ők is elkezdik piszkálni a kislányt.
- Ajj, hogy Hóborcnak is pont ilyenkor kell a túlsó szárnyban lennie! –dünnyögi magának, majd szétnéz, hogy mivel lehetne visszavágni a gyerekeknek, hogy megmutassa: igenis ő az ügyesebb. Néhány falidísz lóg a falakon, képek és egyéb faragott, illetve szobrászi kezek által megmunkált alkotás.
- Ez jó lesz! – állapítja meg és egy többszáz éves, Merlint ábrázoló képet akaszt le a falról majd azon nyomban visszasuhan a kölykökhöz.
-Figyelj, ha nem adod ide Emmát, ezt ledobom a földre és azt mondom Cedrah bácsinak, hogy ti voltatok és mehettek hozzá büntetőmunkára! El van átkozva a kilincs ott, úgyhogy… - ajánlja a visszautasíthatatlan üzletet, ám a rosszcsontok továbbra sem veszik komolyan a kislányt és elkezdik tépkedni a baba ruháját és haját. Mondani sem kell, hogy ez szörnyű szívfájdalmat okoz(na) a kislánynak (ha lenne szíve).

Ledobja a képet, s az a festett vászonnal lefelé landol a durva köveken, ráadásul az kopott, arannyal futtatott fakeret is bánja, mivel darabokra tört, hiszen az idő eléggé megviselte már ezt is.
- Bárcsak le tudnám győzni őket! –dünnyögi elszottyanva, s durcásan hátatfordít a díszes társaságnak, azonban ott nem hagyja őket, mivel mindenképp vissza akarja szerezni imádott Emmáját.

Este van, sötét este. Ilyenkor van, hogy a kislányoknak már ágyban a helyük a kedvenc babájukkal. De Iriskét valahogy sosem tudja zavarni, hogy hány óra is van, ilyenkor, mikor már sötét van odakinn, előszeretettel bolyong az udvaron és a kastélyban, mert nincs is annál viccesebb dolog, mint egy halálra rémült diák arcát látni. Igazából nem a rosszra nevelték a szülők, de ha nem lehet kedvenc nagybácsijával ? aki épp fontos korrepetálást bonyolít az egyik kedvenc vélájával vagy ki tudja, mit csinál és kivel-, akkor inkább egyszerűen útnak indul és lézeng egyik falon át a másikhoz és így tovább. Vicces látni, mikor az öreg McGalagony professzor épp nyitott szájjal alussza az igazak álmát és közben motyog néhány keresetlen szót megálmodott diákjaihoz. De ha már huszadjára látni ugyanazt, akkor unalmassá válik. Igencsak nagy ez az iskola, bőven van mit felfedezni még benne!
Hóborccal a legjobb ilyen manővereket csinálni, mert ő mindent és mindenkit ismer, de ő most épp máshol bosszantja az éjszaka kóborló diákokat vagy esetleg elbújt valamelyik eldugott szekrénybe valamelyik tanáriban, mert megint összeszólalkozott a Véres Báróval. Egyszerűen érthetetlen, hogy mit nem lehet szeretni benne! Iriskével mindig nagyon tisztelettudó és igazi úriember, tisztára felfoghatatlan, hogy Hóborc hogyan képes kihozni őt a sodrából. Na jó? ez lehet hogy annak tudható be, hogy ő egy idióta szellem, Iriske meg azért mégiscsak nemesi családból származik, arról nem is beszélve, hogy a kedvenc nagybácsija jelenleg a roxforti tanári gárda oszlopos tagja.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog, csendben él.
Mint esti napfény, oly derűs, és hallgat, mint az éj.
Ez drágább, mint a színarany, vagy mint a drágakő.
E szép nevet, hogy százszorszép, lásd, így kaphatta ő?
Zengi be a cérnavékony hangocska az iskola üresen tátongó folyosóit. Minden bizonnyal kihallatszik még az udvarra is, a falak igencsak visszaverik a kislány hangját.
Unott arccal rója a folyosókat, énekelgetve közben az egyik legújabb szerzeményét, amelyet a Szürke Hölgy tanított neki.
Idebent unalmas. Muszáj kimenni, úgysincs már hideg odakinn ? na, nem mintha számítana, de a Mami mindig odafigyelt arra, hogy hűvös időben ne menjen ki a szabadba pelerin nélkül.
Hűs szellőként suhan végig a folyosón, hogy annak végén csodálatosan átmehessen az immáron csukott ajtón, egyenesen ki a szabadba, ahol most korom sötét van, de Iriskének semmi oka a félelemre, mert őt aztán senki sem bánthatja, még a varázslat sem képes elkapni őt, bezzeg fordítva!
Az iskola híres tanárai és varázslói itt vannak eltemetve az udvar egyik kietlen zugában. Ilyenkor éjjelente szoktak néha visszajárni a sírjaikhoz, hogy minden rendben van-e még a föld alatt, hogy nem fosztotta-e ki őket valamelyik haszontalan diák ráérős idejében. Így hát arrafelé veszi az irányt, hátha ott találja a sok bölcset ismét, és megint mesélnek majd neki érdekes meséket a nagy varázslókról és egyéb csodás lényekről, mint ahogy azt máskor is szokták.
-Egy kis virág a völgy ölén oly boldog csendben él? ?énekli ismét kislányos hangján immáron a sírok között felhívva magára a többiek figyelmét, ha ott vannak. Ők már megszokhatták, de egy ember számára igencsak rémisztőnek tűnhet, ha felcsendül egy ilyen kis bájos hang egy kietlen temetőben?  

Vannak, akik imádják az életet és kiélvezik minden egyes percét. Vannak, akik utálják az életet és legszívesebben minden percben véget vetnének annak.
Miféle emberek az ilyenek? Vajon elgondolkoztak már azon, milyen lenne, ha semmit sem éreznének? Ha csak egy kongó üresség lennének? Ugyan már? kizárt.
De Seant nem olyannak ismerte meg, aki ilyen lenne, ám szavai mégis a kislány szavai ellen szólnak. Meglepő, milyen bölcs is tud lenni, ám felettébb érthetetlen számára.
Már évek óta vágyik egy é r i n t é s r e.
Tíz hosszú éve már, hogy nem érintette emberi kéz a kicsiny lánykát.
Nem, nincs olyan ember, aki képes lenne elviselni mindezt. Érzések kellenek, muszáj, nincs élet nélkülük. Vissza akar térni, vissza! Vissza? vissza.
A kék íriszek immáron másfelé tekintenek, nem a fiú szemeibe, hanem messze, messze? Elfordul tőle és az ablak felé indul.
-Tudom, Sean. Te ezt sosem fogod megérteni. Hagyjuk is inkább? felesleges erre fecsérelni az időt. ?hangzik a lemondó válasz az elhangzottakra, s egy pillanatra visszanéz kuzinjára, majd ismét elfordul.
Mintha egy könnycsepp csillanna meg a tündéri szemecskékben. Talán csak képzelgés.
Cipőkopogás hallatszik, majd ennek hatására ismét a fiú felé fordul, s látja, hogy Sean indulni készül a lépcső irányába.
-Ó, már mész is? ?szólítja meg ismét szomorkás hangon. ? Nos hát akkor viszlát, kedves kuzinom! Örülök, hogy beszélgettünk. ?mondja halkan halovány mosolyt erőltetve az arcocskára, mert kissé még az iménti dolgok hatása alatt áll. Nem könnyű arról beszélni vele.
S miután bezárul az ajtó a kislány egyedül marad a helyiségben a baglyokkal, akik véges-végig huhogásukkal zavarták a beszélgetésüket. Nem baj, igazából roppant béjos teremtmények, nem is lehet rájuk haragudni.
Odareppen egy hatalmas macskabagoly mellé, kedvesen megsimogatja annak fejét, majd ő is megindul az ajtó felé, ám nem ragadja meg annak kilincsét, csak egyszerűen átsiklik rajta.

---

Olyan kár, hogy nem ért a varázsláshoz, sem a bájitalokhoz, most biztos tudna segíteni valamivel a szenvedő fiúnak, mert még ha olyat is mond esetleg, hogy semmi baja, vagy ilyesmi, akkor is jól tudja, hogy fáj.
Iriske igencsak rég érzett ilyet utoljára, talán mindez akkor történt, mikor? nos tíz hosszú évvel ezelőtt. Mindegy, fájó emlékek, most nem ezek számítanak.
Azt már megszokta, hogy Cedrah nem kíméli az otthoni személyzetet, sőt, igencsak határozottan lép fel, ha valami bajt csinál az egyik cseléd. Például leszedeti a koszos körmüket vagy hasonlók? az már olyan megszokottnak számít, igazából nem is hatja meg túlzottan a kislányt. De hogy Sean-nal is úgy bánjon, mint Bernarddal és és? és? Roberttel vagy kicsodával? hát egyenesen felháborító! Meglehet, hogy sajátos nevelési módszerei vannak a kedves nagybácsinak, de meglehet, hogy az efféle megmozdulások nem tesznek túl jót a hírnevének. De nem Iriske lesz az, aki majd elkezdi magyarázni a dolgokat Cedrahnak, bár lehet, hogy ha hazamennek, megér egy próbát, mert nagyon jól tudja, hogy igencsak odavan érte a nagybácsi, és általában minden úgy szokott lenni, ahogy a kislány szeretné. Ó, bárcsak egyszer elbeszélgetnének a vélák iránti vonzalmáról is.. és akkor hátha hanyagolná őket? de mindegy, ez most nem fontos.
Cedrah kérésére elröppen a szenvedő kuzin mellől, mert jobbnak látja most hallgatni a szóra, nehogy esetleg ő is rosszul járjon vagy valami, na nem mintha a kísértetekkel olyan sokmindent lehetne csinálni, de akkor is, nem szeretné a nagybácsi haragját kivívni.
Lehet hogy mégsem kellett volna megvárnia őt, elé kellett volna sietni a folyosón és akkor bemutatni Cedrahnak Marielle-t, aki most valószínűleg az egyik pad alatt bujkál valamelyik diák lábánál.
-Marielle? -mondja csendesen, miközben a ragyogó tekintetét a kedvenc nagybácsijára emeli, jelezve neki ezzel, hogy mondja meg a diákoknak, hogy adják neki vissza legújabb babáját, mert ő most nem mer csak úgy össze-vissza repkedni, mert biztos nem szabad.
Majd odaballag mellé, s mintha simogatni szeretné az arany fürtöcskéket, a kislány nemlétező hajához emeli a kezeit, melyek egyszerűen, semmit sem érezve szánthatják majd tovább a levegőt, mert ugye számára megfoghatatlan az egyetlen unokahúga.
Igazából most kivételesen nem Iriske körül forog a világ, ezt talán hajlandó elismerni, mert hiszen Cedrah bácsinak dolgoznia is kell, és a pöttöm teremtés a világért sem szeretné gátolni ebben, így hát keres széket a Cedrah-éhoz közel, és ráhuppan(na), majd innen figyeli tovább a körülötte zajló eseményeket.
Bárcsak ő is szemben ülhetne kedvenc nagybácsijával! Bizonyosan az első sorból figyelne, mert akkor minden bizonnyal ő lenne a tanerő kedvenc tanítványa.
Miközben hallgatja a tantárgy kapcsán a magyarázatot, megpillant egy érdekes felhőt, amely lassan-lassan egy képet rajzol ki, s végül elhangzik az ezzel kapcsolatos utasítás is.
Tekintve, hogy a pöttöm kísértetnek se pennája, se pergamenje, szóban kívánja megoldani ?a mellesleg nem neki kiadott- feladatot.
-Én két bácsit látok rajta, meg egy angyalt, meg van még rajta egy napocska meg egy hold, meg az angyal a kezében tart két botot, hasonlít a piszkavasad fogantyújára az egyik.. ja nem? a másik is. Meg vannak felhők, meg? -mondja lelkesen a széken ücsörögve, s igazából folytatná még, de most jut csak el a tudatáig, hogy ezt a feladatot bizony nem neki adták ki, és Cedrah bácsi feltehetően nagyon dühös lesz majd most.

Talán látod már amit kell, talán elég volt az a néhány kimondott szó. De lehet, hogy csalfa játékot űz veled a képzeleted és nem is azt látod, ami igazából a szemed előtt van. Nem tudhatod, nem látsz a fejébe.
Szertefoszlik a fiú kezében a kicsiny csészécske, mely a játékhoz tartozott, igen a játékhoz, amelyet játszottak ők ketten, a két unokatestvér, a játék, amely valahogy mindig közelebb hozza egymáshoz az embereket. Különös, de mindig így van. Játék itt minden.
A következő pillanatban már a kislány fölé magasodik a fiú, s mintha indulni készülne valahová, óh, épp akkor, amikor már? mintha?
No, ezt sem így tervezte igazából, de úgy látszik, Sean mégsem akar túlságosan barátkozni vele, lehet, hogy azt hiszi, nem bízhat benne, mivel Cedrah menyasszonya satöbbi, satöbbi? Hát mégsem sikerült megtörni a jeget. Talán sosem fog sikerülni.
Követi a tekintetével kuzinja útját, s mikor megáll mellette, kérdő pillantásokat vet rá, mert mintha valamit mondani szeretne, talán az imént elhangzottakra akar épp reagálni, oh, talán mégsincs veszve semmi!
A szőke kislány árgus szemeket mereszt immáron kedvencnek mondható rokona felé, igen, talán mondhatni hogy ő a legjobb az összes sznob nemesi származású rokon közül.
Mindenesetre furcsa, hogy az imént azt mondta, hogy szerinte nem túl jó ötlet a visszatérés. Vajon akkor is azt mondaná, hogyha halott lenne és egyszerű köd, semmi más? De most? egy különös megnyilvánulás a fiú részéről. Mintha melegséggel töltené el, amit hall, mert hiába Cedrah bókjai nap-nap után, hiába a kedves szavak, most érzi igazán, hogy ez egy őszinte megnyilvánulás volt kuzinja részéről. No, akkor az imént talán félreérthetett valamit. Olyan ez a fiú, mint egy vers. A versben is a sorok között kell olvasni, hogy világossá váljon a mondanivalója, és Sean-nál is a szavak mögé kell látni ahhoz, hogy a szavak igazi jelentése felszínre kerüljön. Varázslat.
Az apró kezecskékben szertefoszlik a csészécske, ahogyan az Sean-nál is történt, majd a babára vet egy röpke pillantást, és nagyot sóhajt, aztán feláll a képzeletbeli székéről és a fiú tekintetével egy magasságba röppen lassan. Igazából utálja, ha úgy beszélnek vele, hogy lenéznek rá, legyen az bárki, nem szereti túlságosan, jobb szemtől szembe mondani a dolgokat olykor, még akkor is, ha nem bírnak nagy súllyal a kimondott szavak, bár ez ebben az esetben lehet, hogy nem így lesz.
-Nem ismerek rád, kedves Sean. Soha nem mondott még nekem senki ilyen szépet.
Talán meghallod a hanglejtésből a bűbájos kislányos külső és a csilingelő hang ellenére, hogy ki intézte hozzád eme szavakat. Itt most nem a szavak mögé kell látni, hanem az íriszek lehet hogy árulkodóak lehetnek számodra.

Akkor itt lehetne hús-vér ember formájában, és nem kellene ilyen ostoba játékokat játszania, mint ahogyan most is teszi, egyszerűen lehetne az a lány, aki hat éven át volt. Most minden bizonnyal egy hosszú, szőke hajzuhataggal rendelkező, sudár karcsú lány lenne, aki magába fordulva ücsörögne a szünetekben, mert soha, senki sem közelíthetné meg, mert ő a Nagy Iris Mackenzie, akihez senki fel nem érhet, akármilyen ősi, nemesi családból származik. Feltehetően ez lenne ő, és olyan, mintha most is ez lenne, csak kicsit máshogy. Átvariálva.
Pedig érdekes lenne ismét érezni a szív dobogását, érezni, amint a kinti hűs szellő belekap a lágyan a vállakra omló szőke tincsekbe, érezni, amint egy érintés hatására libabőrössé válik, érezni a hideget és a meleget? Érezni?
-Miért nem? Én szerettem ember lenni. És bármit megadnék azért, hogy ismét az lehessek. Elegem van már abból, hogy átnéznek rajtam, elegem van már abból, hogy én bárkihez és bármihez hozzáérhetek, de hozzám senki és semmi? -elcsuklanak a szavak, s mintha a sírás fojtogatná? na igen? senki nem látott még síró kísértetet. Nem is lehet. Nincs ilyen, és talán ez is hiányzik neki. Buta dolog, valóban, de igazán szeretne csak egyetlen alkalommal sírni? kiadni magából az évek alatt felhalmozódott fájdalmat. Csak egyszer?
-Úgy gondolod? Hát meglehet? - mondja egy lemondó sóhaj kíséretében, hiszen jól tudja, hogy olyan már soha nem lehet. Az családja miatt nem. Ők adtak neki életet és gyönyörűen el is vették tőle. Milyen szülők az ilyenek??!
De most veszi csak észre, hogy igen, a Nagy Sean Blaine bizony dicsérő szavakkal illette a kis rokonát. Ilyet sem gyakran hallani a fiú szájából, még akkor sem, ha történetesen tetszik neki egy lány. Látott már ilyet, ezért is furcsa valamilyen szinten a fiú megnyilvánulása.
Csodálkozó tekintettel hallgatja a fiú szavait, s ha ember lenne, nagy valószínűséggel egy halovány pír jelenne meg a bájos arcocskán, ám így ennek semmilyen jele nem fedezhető fel, csak ideges ficergésbe kezd, jelezvén, hogy nem mindennapi a jelenlegi szituáció számára, mert az már megszokott dolog, hogy Cedrah minden reggel valamilyen kedves kis bókkal indítja a napot; az már olyan általános, semmi különös érzést nem vált már ki belőle, mert már hozzászokott, s talán hiányozna is a reggeléből, hogy egyszer megfeledkezne a mindennapos dicséretről.
Talán furcsa lehet Sean számára ez a hirtelen kirohanásnak tűnő hosszas megnyilvánulás, de talán ez olyan dolog, amit egy családtaggal remekül meg lehet beszélni, meg? hát? valakinek egyszer már muszáj elmondania. Naplót sosem fog írni? Cedrah úgyis elszedetné tőle valamelyik ostoba szobalánnyal, és elolvasná. Azt meg nagyon jól tudja, hogy Sean nem szívleli őt túlságosan, tehát annak veszélye, hogy bármit is kifecseg a kedves nagybácsinak igazán csekély.
-Jaj, Sean, ne mondj nekem ilyeneket.
Furcsa, és szokatlan viselkedés a fiú részéről továbbra is. Mosoly? Hát vele meg mi történt? Hát mégiscsak megtört a jég?

Olykor úgy tűnik, mintha a valódi énje háttérbe szorulna, és kizárólag a bájos kislány szerepének eljátszására képes. Természetesen Cedrah esetében ez így van. A világért sem mondaná el neki a Titkot. Azzal csak magának ártana és a kedves nagybácsi mellett remekül megtanulta, milyen önzőnek lenni, és most az. Illetve? nem most, hanem úgy általában. Így foglalkoznak vele, másképp nem tennék, hiszen minek is már egy majdnem felnőtt lánnyal foglalkozni? élje az ?életét?, és kész. Erre jó a Titok. Amit senki nem tud.
Bárcsak a szavak mögé láthatna? bárcsak betekintést nyerhetne a gondolatok sűrű erdejébe megkönnyítve ezzel minden egyes lépést.
Néha dönteni kell, és most dönteni kell. A gesztusok arról árulkodnak, hogy igen legyen a válasz, viszont a belső, az árulástól való rettegés sikítja, hogy ne! Ne csináld!
Hanyagul ejti le a teáskannát a földre, mely csendesen földet érve egyszerűen köddé válik. Varázslat.
Sosem csinált még ilyet. Fél igazából.
Nagyon jól tudja, hogy a másik fél sem azt az arcát mutatja, amit általában mindenki felé. Pompás dolog a falakon átsuhanva figyelemmel kísérni valakit. Például a Nagy Sean Blaine-t, aki arcátlan módon keresztbe tesz mindenkinek, aki csak az útjába kerül. Most is ez történt volna, nagyon jól tudja? de valami miatt mégsem? és mi lett? Lássuk csak? Belement egy ostoba játékba, melyről nem tudhatja, mikor ér véget. Végetér egyáltalán?
Soha.
Évfolyamtársak lennének. Igen. Barátok lennének. Talán. Vajon ők most barátok? Sean-nak nincsenek barátai, tudja jól. Lehet, hogy pont arra van szüksége?
Még mindig a fiú arcát fürkészi, talán már zavaróan is hathat számára. Igazából a gondolataiba merülve teszi fel saját magának mindig ugyanazt a kérdést, viszont a választ illetően nehezen tud dönteni.
-Á, értem? szóval neked is van egy kedvenc nagybácsid. ? mondja talán egy kicsit jobban megnyomva a mondat végét. Különös.
Úgy tűnik, mintha beszédesebb lenne, de lehet, hogy csak a hosszas csönd miatt tűnik úgy, ha már két mondattal többet mond. Nem baj? nem baj? Haladás ez is. Csak szépen lassan?
Ajkához emeli a kicsiny csészécskét, mert látja, hogy Sean épp rá vár, nos igen, belénevelték az illemet, az kétségtelen, és a teázásnál fontos szabályok vannak, az való igaz. Pedig ez csak egy játék?
Szokatlanul udvarias. Vajon mi történne, ha fény derülne a ködbe burkolózott Titokra?
-Szerinted milyen lennék, ha nem kísértet lennék? hanem ember?
Gyors témaváltás.
Egy lépéssel közelebb.

Elképedve hallgatja a harmonikaszót, ami igazából roppant tetszik neki, mert ilyen formában még sosem hallotta ezt a melódiát. Énekelve, s közben zongorán kísérve teljesen máshogy fest. Fura? Olyan, mint ez az egész helyzet. Megmagyarázhatatlan, nem lehet mindig mindent szavakba önteni. Ha ez nem így lenne, akkor sokkal könnyebb lenne az élet.
Élet? Hol van már itt élet? A kislány?? Csak egy köd.
Csönd.
És megint. És megint mosolyog. Nocsak-nocsak? Egy tündéri kislány miket tud művelni az ijesztő és mogorva fiúval?! Tudja jól, hogy elég csupán egy bűbájos pillantás, egy ellenállhatatlan mosoly és máris leveszi az embert a lábáról. Tíz év alatt remekül kitanulta a színjátszás mesterségét. Hopp?!
-Cedrah bácsi? Ő is ismeri a dalt? Gyakran van még ma is, hogy elénekli nekem. Sajnos a Mami már nem tudja.
Meglepő. Éles váltás az emlékek után. Lehet, hogy nem szép emlékek voltak azok, de akkor Sean hazudott. Trükkös. Nagyon trükkös. Inkább belemegy a játékba. Igazán meglepő? Igazából nem gondolta volna, hogy belemegy? Nem túl férfias dolog teázni egy kislánnyal és a babájával.
Mi lenne, ha most épp valaki benyitna? Iriske maradna a fenekén, ez nem kérdés. És a Nagy Sean Blaine? Eltűrné, hogy egy idegen ilyen szituációban lássa? Merész? nagyon merész! Kár, hogy Hóborc nincs a közelben? Akkor idehívatott volna vele pár diákot, hogy lássa, hogy állja a sarat a fiú. De nem olyan kegyetlen ám ő?! Sean bizonyára nem lenne tudatában a cselszövésnek. Imádja a csínyeket, de nem csinál rosszat? Mintha kezdené megkedvelni ezt a gonosz és mogorva fiút. Talán felfedezett némi hasonlóságot közöttük.
-Na, jó. Maradhatsz. De, tudod, Sean bácsi, ez nem? nem volt valami jó.
Előkap a semmiből egy rózsaszín csészét, és kiönti a levegőnek tűnő teát a csészéhez hasonlatos teáskannából.
Csodás, mint egy teazsúr!

Nahát, milyen kitartó valaki! Igazából már a kezdet kezdetén meglepődött azon, hogy egyáltalán hozzászólt, s válaszolt a kérdésére. Ki sem nézné az ember a Nagy Sean Blaine-ből, hogy hajlandó szóba állni egy ilyen butácska kislánnyal, mint Iris. Kislány… Hát persze! Ugyan mi más lehetne…?
És tényleg, és igen, odamegy mellé a fiú. Nem éppen olyannak ismerte meg őt, aki csak úgy játszásiból leül teázni egy szellemkislánnyal. Tudja ő azt nagyon jól, hogyan viselkedik a többi diákkal, és a tanárokkal és mindenki mással. Milyen furcsa ez… Vajon melyik lehet az igazi Sean Blaine? Nocsak… lehet, hogy neki is két énje van? Iriske lehet az, aki ismeri mindkettőt? Milyen szép is lenne… Lehet, hogy neki ő is képes lenne megmutatni, hogy ki is valójában, de… nehéz ez… olyan nehéz!
A visszautasítást követően a fiú nem távozik, olyan, mintha mindenképp maradni szeretne. Vajon mi bírta maradásra? Vagy ki bírta maradásra?
-Kössek üzletet veled? Ééén? Minek nézel te engem? Épp az imént mondtad, hogy nem akarsz csatlakozni… Nem, nem kell udvariasnak lenned, nem árulom el Cedrahnak, milyen egy ördögi unokaöccse van szegénynek. –mondja ártatlan, kislányos hangon. Ez az a tipikus hang, melynek egyszerűen lehetetlen nemet mondani… Talán Sean is beleesett a csapdába? Szegény Sean… Ha tudta volna, hogy mire vállalkozik!
Igencsak kedvére való a fiú ajánlata. De sajnos nem engedheti meg magának, hogy csak úgy egyszerűen belemenjen egy üzletbe. Azért nem, mert egy úri, elkényeztetett kislány nem engedhet semmit a saját akaratából. Vagy lehet, hogy most az egyszer kivételt kellene tenni?
Mosolyog?!
Nem nagyon emlékszik, hogy bármikor látta volna mosolyogni a fiút. Kezdetben azt hitte, hogy nem is tud… Bár nem meglepő egy olyan családban, mint az övék… Mindenkinek van valamilyen gyilkos hajlama. Remélhetőleg Sean nem örökölt semmi efféle dolgot, bár elnézve a viselkedését, ez a gondolat kezd szertefoszlani. Rémes.
Szájharmonika. Érdekes kis bigyó, meg kell hagyni… A megszólaltatása meg már nyilván igazi művészet. Kislánykorában már kipróbálta az édesapjáét, hát valami rémálom volt, amikor az hangot adott ki magából.  Nyilván Sean mestere a hangszernek, különben nem ajánlaná fel, hogy eljátssza az altatódalt. Igazából felettébb kíváncsi, hogy mi sül ki a dalból… Na, jó… Enged.
-Hááát… Jenny azt mondta az imént nekem, hogy hajlandó elviselni a társaságodat, ha eljátszod a dalt. De teát nem biztos, hogy kapsz, ez attól függ, mennyire rontod el… -mondja affektálva, amolyan tipikus elkényeztetett kislányos stílusban.
Majd hirtelen megszólal az imént elhangzott ismerős dallam… Milyen szép!
-Mondd csak, te honnan ismered ezt? Mindig az anyukám énekelte nekem...

Egyre nagyobb a zsivaj, ahogy érkeznek a diákok a terembe. Milyen jó is lenne, ha nem kísértetként lenne jelen ezen az órán, hanem rendes diákként, mint a többiek! Bizonyára nem ilyen unott fejjel ülne itt, mint a társaság nagy része.
Jobb kezében szorítja a vadiúj babája kacsóját, és az osztályterem plafonjának közelében lebegve várja türelmetlenül imádott jegyesét. Igazán jöhetne már… Bár csak hat éves(nek tűnik), de ismeri az órát, és Cedrah bácsi késik. Vagy nem? Jaj, mindegy, csak jöjjön már!
Nocsak, észrevette őt az egyik Mardekáros fiú! Nem baj, ügyet sem vet rá, nem diákokkal akar csevegni, hanem az egyetlen szerelmét jött felkutatni.
Szép baba? Még jó, hogy szép baba. Iris Mackenzie-nek nincsenek csúnya babái. Visszavágna, de nem érdekli a fiú, unott tekintetét látva, őt sem érdekli az óra, s a következő pillanatban bár nyoma is vész. Nem baj.
-Szia Sean bácsi! –köszönti kedvenc, és valószínűleg az egyetlen unokatestvérét. A fiú nyilván tudomást sem vesz a kislányról, mert jelenleg másokkal van elfoglalva. Nem baj, egyáltalán nem baj.
És…
Végre…
Aww…
-Cedrah bácsiiii!! –kiált fel hirtelen, amint megpillantja a hosszú szőke hajzuhatagot és a sármos tekintetet. Azonnal odasuhan a férfi mellé és árnyékként követi minden egyes lépését.
Úrrá lesz rajta a féltékenység, amikor szembesül a két véla leányzóval, akikkel eddig nem foglalkozott annyira, de látja, hogy kedvenc Nagybácsija figyelmét is felkeltették, ami roppant szomorú dolog, mert hiszen nem lehet más nő az ő életében Iriskén kívül.
Most is olyan szigorú és kegyetlen a diákokkal, mint máskor például a komornyikkal meg a szobalányokkal. Talán ezért imádja annyira.
Lassan elhal a diákság beszédéből keletkezett zsivaj, és csak a férfi hangja zengi be a termet. Seant kéri meg, hogy fogja meg a kilincset. De vajon minek?
Feszült figyelemmel kíséri a fiú útját az ajtóig, majd mint aki sóbálvánnyá válik hirtelen, tátott szájjal figyeli, mi történik. Mintha valami átok érte volna a fiút. Összeesik.
Eltelik pár pillanat, elnézve a társaságot, mindenki hasonlóképp reagált a látottakra. A kislány azonnal odasiklik a padon heverő fiúhoz, és próbálja észhez téríteni.
Valami hűvös szellőt kell, hogy érezzen az arcán a kislány érintésének köszönhetően.
-Sean bácsi, ébredj fel! –motyogja a fiúnak halkan, amit talán még az osztály is hallhat. Majd felemeli a fejét a fiúé mellől, és gonoszan kedvenc Nagybácsija felé tekint. –Hogy tehetted ezt vele? Megölted! Látod? –kiáltja hangosan.
Mintha egy gombóc lenne a torkában. Olyan furcsa érzés…
Könnybe lábadnak az égszínkék szemek.
A baba valahol a földön hever, de lehet, hogy épp fejen talált egy diákot, amikor eldobta az imént. Marielle most egyáltalán nem fontos.