211
☰ profil menü
Üzenetek megtekintése
Dátum: 2020. 01. 26. - 16:54:29
Avery
2000. december
Roxmorts
2000. december
Roxmorts
outfit
Persze… ezt is rontsam el. Annyira jellemző volt, hogy abban a pillanatban, ahogy rákérdeznék a magánéletére és kicsit próbálnék figyelmesebb lenni, lángra lobban a kezemben a bögrém tartalma. Nem is én lettem volna. Valószínűleg Avery közelében olyan sok impulzus ért – természetesen nagyon is jó értelemben –, amik ezt a bénaságott váltották ki belőlem. Persze Dean valószínűleg már a hasát fogva röhögött volna rajtam, ahogy szerencsétlenkedve rugdosom a havat az égő folyadékra.
– Jól vagy...?! – Éreztem, hogy engem néz, de egyelőre nem pillantottam vissza. Még mindig a bögrét és a havat néztem, ahogy gőzölögve jelzik, sikeres volt az életmentő akcióm. Ha ekkora szerencsétlen vagyok, s még a Roxfort elvégzése ellenére sem tudom kontrollálni a mágiámat, mi lesz az akadémián? Úgy éreztem, körve fognak röhögni szép lassan.
– Igen, azt hiszem jól… – motyogtam magam elé és minden erőmet bevetve nagy nehezen rápillantottam. A szégyen túlságosan hatott rám. – Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok… – Folytattam az öngyűlöletet és végül hangos sóhajjal kissé megrúgtam a bögrét. Nem, mintha ettől a pillanatnyi bosszútól máris rendbe jött volna a lelki békém.
– Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Ha nem fogja meg a kezemet és húz kicsit odébb, biztosan el is süllyedek ott helyben. Borzalmasan éreztem magam még mindig. Nem akartam állandóan leszerepelni előtte, bár ennyi időnek elégnek kellett lennie, hogy tudja milyen vagyok és teljesen elfogadjon.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok… – cirógattam közben a kézfejét, éreztetve vele, milyen jól esik, hogy ennyire mellettem áll most. Nem tudom, mindig felzaklatott, ha akaratom ellenére lángra lobbantottam valamit, pláne az utóbbi időben. Úgy éreztem, hogy minden rám omlik és még ez is egyre kuszább, egyre veszélyesebb lett. S ha valahova nem volt szükség veszélyre, akkor az Averyvel való találkozásaim voltak. Én vigyázni akartam rá… még akkor is, ha minden jel szerint az apja nem fogja beverni érte a képem, hogy baja esik a lányának. Vigyáznom kellett rá, hiszen az elmúlt negyedévben annyi mindenben támogatott.
– Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? – mondta és máris összeszorult a szívem. Bár, eredetileg nem is terveztük, hogy összefutunk, de most olyan nehezemre esett elengedni. Mégis mosolyt erőltettem az arcomra, annak ellenére, hogy egy pillanattal korábban majdnem felgyújtottam mindkettőnket.
– Persze. – Bólintottam, s közelebb húztam magamhoz. Óvatosan karoltam át a vállát és vontam magamhoz, hogy finom csókot leheljek a szőke tincseire, majd elinduljunk közösen a vásár vége felé, ahonnan már pillanatok alatt az iskolához lehetett sétálni.
Megint persze ott volt a félsz: mi lesz velünk ezek után? Talán megint hetekig nem látom és valaki megkörnyékezi vagy lecsapja a kezemről egész egyszerűen. Azt pedig nem akartam. Valahogy annyi ragaszkodás volt bennem és egy részem mindennél jobban várta a nyarat, hogy hosszú napokat tölthessünk együtt kötelezettségek nélkül.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos. – Mondtam, mikor megérkeztünk a vásár végébe. Addig egy kicsit elmélyültem, alig mertem megszólalni, még mindig kicsit a történtek hatása alatt volt. – Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz. – Tettem hozzá és megpusziltam, mikor végre szembe fordultunk egymással. Éppen csak elhúzódtam, majd sóhajtva újra érintették ajkaim az övéit. A pusziból csók lett, hosszú ölelkezéssel.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Suttogtam az ajkainak és végig cirógattam az arcán. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim…
– Jól vagy...?! – Éreztem, hogy engem néz, de egyelőre nem pillantottam vissza. Még mindig a bögrét és a havat néztem, ahogy gőzölögve jelzik, sikeres volt az életmentő akcióm. Ha ekkora szerencsétlen vagyok, s még a Roxfort elvégzése ellenére sem tudom kontrollálni a mágiámat, mi lesz az akadémián? Úgy éreztem, körve fognak röhögni szép lassan.
– Igen, azt hiszem jól… – motyogtam magam elé és minden erőmet bevetve nagy nehezen rápillantottam. A szégyen túlságosan hatott rám. – Bocsi… akkora szerencsétlenség vagyok… – Folytattam az öngyűlöletet és végül hangos sóhajjal kissé megrúgtam a bögrét. Nem, mintha ettől a pillanatnyi bosszútól máris rendbe jött volna a lelki békém.
– Ez... Ez... Szóval gyakran szoktál ilyeneket csinálni...?
Ha nem fogja meg a kezemet és húz kicsit odébb, biztosan el is süllyedek ott helyben. Borzalmasan éreztem magam még mindig. Nem akartam állandóan leszerepelni előtte, bár ennyi időnek elégnek kellett lennie, hogy tudja milyen vagyok és teljesen elfogadjon.
– Sajnos. Gyerekkorom óta nem igazán tudom jól kezelni ezt a mágiát. Ha nyugodt vagyok nem történnek ilyesmik, de ha jól érezem magam vagy szomorú vagyok… – cirógattam közben a kézfejét, éreztetve vele, milyen jól esik, hogy ennyire mellettem áll most. Nem tudom, mindig felzaklatott, ha akaratom ellenére lángra lobbantottam valamit, pláne az utóbbi időben. Úgy éreztem, hogy minden rám omlik és még ez is egyre kuszább, egyre veszélyesebb lett. S ha valahova nem volt szükség veszélyre, akkor az Averyvel való találkozásaim voltak. Én vigyázni akartam rá… még akkor is, ha minden jel szerint az apja nem fogja beverni érte a képem, hogy baja esik a lányának. Vigyáznom kellett rá, hiszen az elmúlt negyedévben annyi mindenben támogatott.
– Attól tartok, nekem lassan indulnom kell. Elkísérsz a vásár végéig? – mondta és máris összeszorult a szívem. Bár, eredetileg nem is terveztük, hogy összefutunk, de most olyan nehezemre esett elengedni. Mégis mosolyt erőltettem az arcomra, annak ellenére, hogy egy pillanattal korábban majdnem felgyújtottam mindkettőnket.
– Persze. – Bólintottam, s közelebb húztam magamhoz. Óvatosan karoltam át a vállát és vontam magamhoz, hogy finom csókot leheljek a szőke tincseire, majd elinduljunk közösen a vásár vége felé, ahonnan már pillanatok alatt az iskolához lehetett sétálni.
Megint persze ott volt a félsz: mi lesz velünk ezek után? Talán megint hetekig nem látom és valaki megkörnyékezi vagy lecsapja a kezemről egész egyszerűen. Azt pedig nem akartam. Valahogy annyi ragaszkodás volt bennem és egy részem mindennél jobban várta a nyarat, hogy hosszú napokat tölthessünk együtt kötelezettségek nélkül.
– Sajnálom, ha kicsit megijesztettelek, nem volt szándékos. – Mondtam, mikor megérkeztünk a vásár végébe. Addig egy kicsit elmélyültem, alig mertem megszólalni, még mindig kicsit a történtek hatása alatt volt. – Megígérem, hogy megpróbálom összeszedni magam és akkor minden rendben lesz. – Tettem hozzá és megpusziltam, mikor végre szembe fordultunk egymással. Éppen csak elhúzódtam, majd sóhajtva újra érintették ajkaim az övéit. A pusziból csók lett, hosszú ölelkezéssel.
– Szeretnélek látni a téliszünetben. Egy közös kis ünneplés. – Suttogtam az ajkainak és végig cirógattam az arcán. – Átjöhetnél egyik nap hozzánk ebédelni. Mármint, ha nem zavarnak a szüleim…
Dátum: 2020. 01. 08. - 10:43:09
Avery
2000. december
Roxmorts
2000. december
Roxmorts
outfit
Így kimondva, mi is áll előttem, kicsit kevésbé idegeskedtem a szóbeli felvételin. Fontosnak éreztem, hogy Avery tudja és azonnal el is mosolyodtam, ahogy érkezett a bíztatás. Kellemes melegség járt át, úgy ahogy régen, mikor még minden előtt a Roxfortban Deannek meséltem nekem fontos dolgokról… csak valahogy ezzel a szőke lánnyal még intenzívebb, még fontosabb lett az egész. Ő volt az első, aki túl tudott ilyen módon nőni Dean szerepén. Ez persze annak fényében, hogy mennyire elhanyagoltam szegényt, elég furcsa volt. Mégis, akárhányszor Avery közelébe kerültem, úgy éreztem, csak még jobban akarom őt és vele akarok lenni. Most is így volt. A szívem egyre erőteljesebben zakatolt.
– Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! – mondta, én pedig elvörösödtem, mint valami hülye gyerek. Nem tudom miért, de hirtelen belém csapott valami felismerés, hogy milyen szerencsés vagyok. A világ legjobb nője mondja nekem ezeket a szavakat. – Király leszel!
– Túl nagy reményeim azért nincsenek… bevallom… – hebegtem.
Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy a korábbi falatot pótolva, újra a tekercshez akartam érni. Csak pislogtam egy kicsit, majd éreztem, ahogy forrósodni kezd a pohár a kezemben. Basszus, úgy lüktetett a szívem, azt hittem menten kiszakad. Hogy lehet, hogy már percek óta beszélgetünk, már csókoltam és öleltem és most tudatosult csak bennem, hogy mekkora egy barom vagyok, amiért nem vagyok vele állandóan? Nyugi, Seamus, nyugi… nem kéne felgyújtani egy egész adventi vásárt… a bódés nénik tuti nem örülnének.
– Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... – Még mindig zavartan pislogtam, éreztem hogy bennem feszül egy csomó ki nem mondott érzés, de örültem, hogy Avery mesél, az majd talán elvonja a figyelemet az égésről. – Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem...
Hümmögtem egyet, majd belekortyoltam a forralt boromra, ami konkrétan tűzforróvá hevült az érintésemtől. Csak egy apró adagot tudtam így magamhoz venni.
– Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal? – kérdeztem. Cseppet meglepett, hogy ez még nem került szóba közöttünk… ebből is látszott mennyire figyelmes barát vagyok. Basszus, Deannek végig igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok jó a lányokhoz. Avery viszont szinte túl kedves volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Tettem hozzá, bár tudom, hogy nekem kellett volna rákérdeznem inkább. Nem tettem… hülye voltam… basszus, nagyon hülye. Erre persze lángra kapott a bögre tartalma a kezemben. Ijedtemben pedig beleejtettem a hóba. Oda is rugdostam a hideg fehérségből egy kicsit, mire az elaludt és csak gőz maradt utána. Páran megbámultak, de én azonnal Avery tekintetét kerestem.
– Már jó ideje nem lobbantottam lángra semmit csak így…
– Kíváncsi vagyok, hogy sikerül majd, de szerintem jól fog menni. Ne stresszelj rá! – mondta, én pedig elvörösödtem, mint valami hülye gyerek. Nem tudom miért, de hirtelen belém csapott valami felismerés, hogy milyen szerencsés vagyok. A világ legjobb nője mondja nekem ezeket a szavakat. – Király leszel!
– Túl nagy reményeim azért nincsenek… bevallom… – hebegtem.
Hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy a korábbi falatot pótolva, újra a tekercshez akartam érni. Csak pislogtam egy kicsit, majd éreztem, ahogy forrósodni kezd a pohár a kezemben. Basszus, úgy lüktetett a szívem, azt hittem menten kiszakad. Hogy lehet, hogy már percek óta beszélgetünk, már csókoltam és öleltem és most tudatosult csak bennem, hogy mekkora egy barom vagyok, amiért nem vagyok vele állandóan? Nyugi, Seamus, nyugi… nem kéne felgyújtani egy egész adventi vásárt… a bódés nénik tuti nem örülnének.
– Szerettelek volna áthívni magunkhoz a téli szünetben, de most minden elég kaotikus... – Még mindig zavartan pislogtam, éreztem hogy bennem feszül egy csomó ki nem mondott érzés, de örültem, hogy Avery mesél, az majd talán elvonja a figyelemet az égésről. – Bár, igazából a helyzet mindig kaotikus, csak most a szokásosnál is jobban. Tulajdonképpen nyár óta nem a szüleimmel élek, ami egy elég vicces történet, nem olyan fontos, csak gondoltam, megemlítem...
Hümmögtem egyet, majd belekortyoltam a forralt boromra, ami konkrétan tűzforróvá hevült az érintésemtől. Csak egy apró adagot tudtam így magamhoz venni.
– Ó! De hát akkor kivel élsz? Egy távoli rokonnal? – kérdeztem. Cseppet meglepett, hogy ez még nem került szóba közöttünk… ebből is látszott mennyire figyelmes barát vagyok. Basszus, Deannek végig igaza volt, amikor azt mondta, hogy nem vagyok jó a lányokhoz. Avery viszont szinte túl kedves volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
– Ezt eddig nem is mesélted… – Tettem hozzá, bár tudom, hogy nekem kellett volna rákérdeznem inkább. Nem tettem… hülye voltam… basszus, nagyon hülye. Erre persze lángra kapott a bögre tartalma a kezemben. Ijedtemben pedig beleejtettem a hóba. Oda is rugdostam a hideg fehérségből egy kicsit, mire az elaludt és csak gőz maradt utána. Páran megbámultak, de én azonnal Avery tekintetét kerestem.
– Már jó ideje nem lobbantottam lángra semmit csak így…
Dátum: 2020. 01. 03. - 20:32:36
Avery
2000. december
Roxmorts
2000. december
Roxmorts
outfit
Nem is mertem régen ilyet képzelni, ilyen szépet. Ahogy ott álltunk a hóesésben és az emberek bosszúsan kerülgettek minket, minden olyan magától értetődően tökéletes volt. A csók, az ölelés… csupa olyan dolog, amiben azt hittem, már nem lehet részem és most itt volt a maga természetességében. Nem is kellett erőlködnöm, hogy akarjam vagy ő akarjon. Ez csak jött. Egy hosszú pillanatra nem számított a tömeg, sem pedig az elhaló karácsonyi dal hamiskás csengése.
– Hiányoztál. – Jól esőn borzongtam meg erre a rövidke szóra. – Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
A szemébe néztem, egy aprócska pillanatra. Aztán félrehúztam a tömegből, ráérezve, hogy talán éppen most lenne itt az ideje, hogy felmelegedjünk mindketten s ne csak az ölelésektől. Úgy meséltem volna neki s úgy hallgattam volna, ahogyan ő mesél nekem. Ezért hát a forralt boros bódéhoz léptem, óvatosan húztam magammal őt, ahogy kezem a derekára siklott.
– Kérünk két adag forralt bort meg egy olyan isteni fahéjas csigát. Megosztozunk rajta? – kérdeztem Averyt, majd fizettem is a nőnek, bár nehéz volt elvonni a tekintetem a hótól csillogó, szépséges szőke tincsektől.
Aztán, míg vártuk az adagunkat, inkább csevegni kezdtem. Szerettem volna hallani hogy van és mi történik vele. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mondjuk Dean.
– Kíváncsi voltam a vásárra. Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém.
Végre megkaptunk a forralt bort is, én pedig azonnal magamhoz húztam azt. Az ujjaim azonnal megérezték a bögrén átsugárzó meleget. Ez tökéletes volt. Aztán, a szalvétába csomagolt fahéjas tekerccsel egész egyszerűen odébb indultam a kiszolgáló pulttól. Nem akartam, hogy valaki letahózzon pont akkor, amikor Averyvel vagyok.
Voltak ott kisebb asztalok, ami mellé odaállhattunk, hogy megtámasszuk magunkat. Oda aztán letettem a bögért és a sütit is, hogy teljesen Averyre koncentrálhassak. Épp csak egy kis darabot törtem le az édességből, hogy elnyamnyogjak rajta. Igyekeztem nem csámcsogni rajta, de nagyon jól esett a kellemes, karácsonyiasan-édes íz, ilyenkor meg képes voltam elengedni magam.
– És te hogyhogy erre jársz? – kérdezte aztán. – Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... – Vigyorodott el aztán, én pedig csak egy halk röhögéssel jutalmaztam a csipkelődését. – Szóval mi újság veled mostanában?
Hümmögve lenyeltem a falatot, majd egy kortyot magamhoz is vettem az italból. Fogalmam sem volt, hogy hol kéne kezdenem a mesémet.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – Vállat vontam vigyorogva. – Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni. – Tettem hozzá aztán és óvatosan megérintettem a kezét.
A hátam mögött megint iszonyatosan hangos lett az a karácsonyi dal. Már-már bosszantó hanglejtésben persze. Szinte késztetést éreztem, hogy még közelebb húzódjak Averyhez, mintha a mi kis intimszféránk valamiféle valamiféle biztonságot jelentene a világ kellemetlen dolgai elől.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.
– Hiányoztál. – Jól esőn borzongtam meg erre a rövidke szóra. – Tényleg... Nagyon örülök, hogy itt vagy.
A szemébe néztem, egy aprócska pillanatra. Aztán félrehúztam a tömegből, ráérezve, hogy talán éppen most lenne itt az ideje, hogy felmelegedjünk mindketten s ne csak az ölelésektől. Úgy meséltem volna neki s úgy hallgattam volna, ahogyan ő mesél nekem. Ezért hát a forralt boros bódéhoz léptem, óvatosan húztam magammal őt, ahogy kezem a derekára siklott.
– Kérünk két adag forralt bort meg egy olyan isteni fahéjas csigát. Megosztozunk rajta? – kérdeztem Averyt, majd fizettem is a nőnek, bár nehéz volt elvonni a tekintetem a hótól csillogó, szépséges szőke tincsektől.
Aztán, míg vártuk az adagunkat, inkább csevegni kezdtem. Szerettem volna hallani hogy van és mi történik vele. Nem mindenki olyan szerencsés, mint mondjuk Dean.
– Kíváncsi voltam a vásárra. Aztán végül egyetlen barátommal sem futottam össze, szóval nem volt túl izgalmas. Éppen menni készültem, szóval pont jókor rohantál belém.
Végre megkaptunk a forralt bort is, én pedig azonnal magamhoz húztam azt. Az ujjaim azonnal megérezték a bögrén átsugárzó meleget. Ez tökéletes volt. Aztán, a szalvétába csomagolt fahéjas tekerccsel egész egyszerűen odébb indultam a kiszolgáló pulttól. Nem akartam, hogy valaki letahózzon pont akkor, amikor Averyvel vagyok.
Voltak ott kisebb asztalok, ami mellé odaállhattunk, hogy megtámasszuk magunkat. Oda aztán letettem a bögért és a sütit is, hogy teljesen Averyre koncentrálhassak. Épp csak egy kis darabot törtem le az édességből, hogy elnyamnyogjak rajta. Igyekeztem nem csámcsogni rajta, de nagyon jól esett a kellemes, karácsonyiasan-édes íz, ilyenkor meg képes voltam elengedni magam.
– És te hogyhogy erre jársz? – kérdezte aztán. – Remélem, nem épp a másik barátnőddel karácsonyozol, amiben ádázul megzavartalak... – Vigyorodott el aztán, én pedig csak egy halk röhögéssel jutalmaztam a csipkelődését. – Szóval mi újság veled mostanában?
Hümmögve lenyeltem a falatot, majd egy kortyot magamhoz is vettem az italból. Fogalmam sem volt, hogy hol kéne kezdenem a mesémet.
– Ó, hát én csak azért jöttem ide, hogy beléd ütközzek. – Vállat vontam vigyorogva. – Nem sok tervem volt ezen kívül Roxmortsba. Ja, de… a világ legjobb csajának próbáltam valami ajándékot kutatni. – Tettem hozzá aztán és óvatosan megérintettem a kezét.
A hátam mögött megint iszonyatosan hangos lett az a karácsonyi dal. Már-már bosszantó hanglejtésben persze. Szinte késztetést éreztem, hogy még közelebb húzódjak Averyhez, mintha a mi kis intimszféránk valamiféle valamiféle biztonságot jelentene a világ kellemetlen dolgai elől.
– Nem sokára megyek felvételi elbeszélgetésre. Kicsit sok volt mostanában az ügyintézés.
Dátum: 2019. 12. 30. - 13:44:12
Avery
2000. december
Roxmorts
2000. december
Roxmorts
outfit
Hogy mi történt? Ki tudja? Egy pillanat, annyi volt az egész, aztán megéreztem az ismerős illatot, az arcomon végig cirógattak a szőke tincsek és aztán megpillantottam azt a kedves, mindig ragyogó kék szempárt. Olyan sorsszerű volt ez az egész, mint a kemare-i ütközésünk… a gondolatba bele is borzongtam, pláne, mikor kiejtette a nevemet. Akkor már biztosan tudtam, nem csak a hidegtől hallucinálok, tényleg ott állt velem szemben.
– Seamus...? Szia! – Ahogy átölelt megint átfutott rajtam a felismerés, mekkora hülye voltam. Arról ugyan beszéltünk, hogy találkozunk a szünetben, de nem mentem eléggé utána a dolognak, hogy pontosítsuk. Túlságosan lefoglaltak az akadémiai jelentkezések, na meg az, hogy ne rontsam el a kapcsolatunkat. Annyira igyekeztem, hogy még normális barátként is elfelejtettem viselkedni.
Így hát kicsit magamhoz szorítottam. Arcomat a nyakához nyomtam, hogy még jobban érezzem az illatát. A szívem hevesen dobogva jelezte, mennyire hiányzott nekem. Kellett az a pillanat így kettesben, ölelkezve. Minden meghittség, amit ő adott hiányzott az elmúlt napjaimból… mert ilyen hülye voltam. Az összes roxmortsi hétvégén itt kellett volna állnom, hogy őt várjam, de önző voltam. Egyszerűen éreztem, hogy neki is szüksége volt rám, én pedig megvontam magam tőle. Sosem éreztem egyébként ilyet ezen kívül, s meglepett, hogy ilyen egyértelmű volt mindez.
– Szia… – Suttogtam a puha bőrének, majd apró kis puszit nyomtam oda, mielőtt elhúzódtam volna. A szemébe akartam nézni, rámosolyogni. A szívem persze vadul zakatolt tovább, ahogy az jutott eszembe, hogy elmondom neki, véglegesítettem a jelentkezésem és már lassan a felvételi elbeszélgetés ideje is eljön. Akkor pedig aztán szükségem lesz előtte egy nagy ölelésre.
– De örülök, hogy látlak... Hogyhogy itt vagy?
– Most, hogy látlak igen… – Egy pillanatra én is oldalra tekintettem, hogy lássam, mit nézett vajon. De nem volt ott senki különös, csak a hatalmas tömeg, így egy mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá, hogy aztán végig cirógassak az arcán. – És te hogy vagy? – kérdeztem és nem akartam elengedni. Ahogy megcsókolt, én pedig viszonoztam azt, még erősebben markoltam bele a kabátjába. Hogy nem vettem észre, hogy ennyire vágytam rá? Már lassan arra is kéne valaki, hogy fejbe koppintson, észhez térítsen és ne mindenre az utolsó pillanatban essek rá.
Amikor picit elhúzódott oldalra pillantottam. Volt ott egy forraltboros bódé, így kicsit közelebb húztam Averyt, elkerülve a tömeg. Ujjaimat belefúrtam a szőke tincsek közé és még egy rövid csókkal illettem azokat a csodaszép ajkakat.
– Meghívtatlak egyre? – böktem a bódé felé és óvatosan a tömeg felé kezdtem húzni. Még mindig alig hittem el, hogy ez a valóság, talán azért, mert mostanában nagyon ritkán voltam ennyire önfeledten boldog. – Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.
– Seamus...? Szia! – Ahogy átölelt megint átfutott rajtam a felismerés, mekkora hülye voltam. Arról ugyan beszéltünk, hogy találkozunk a szünetben, de nem mentem eléggé utána a dolognak, hogy pontosítsuk. Túlságosan lefoglaltak az akadémiai jelentkezések, na meg az, hogy ne rontsam el a kapcsolatunkat. Annyira igyekeztem, hogy még normális barátként is elfelejtettem viselkedni.
Így hát kicsit magamhoz szorítottam. Arcomat a nyakához nyomtam, hogy még jobban érezzem az illatát. A szívem hevesen dobogva jelezte, mennyire hiányzott nekem. Kellett az a pillanat így kettesben, ölelkezve. Minden meghittség, amit ő adott hiányzott az elmúlt napjaimból… mert ilyen hülye voltam. Az összes roxmortsi hétvégén itt kellett volna állnom, hogy őt várjam, de önző voltam. Egyszerűen éreztem, hogy neki is szüksége volt rám, én pedig megvontam magam tőle. Sosem éreztem egyébként ilyet ezen kívül, s meglepett, hogy ilyen egyértelmű volt mindez.
– Szia… – Suttogtam a puha bőrének, majd apró kis puszit nyomtam oda, mielőtt elhúzódtam volna. A szemébe akartam nézni, rámosolyogni. A szívem persze vadul zakatolt tovább, ahogy az jutott eszembe, hogy elmondom neki, véglegesítettem a jelentkezésem és már lassan a felvételi elbeszélgetés ideje is eljön. Akkor pedig aztán szükségem lesz előtte egy nagy ölelésre.
– De örülök, hogy látlak... Hogyhogy itt vagy?
– Most, hogy látlak igen… – Egy pillanatra én is oldalra tekintettem, hogy lássam, mit nézett vajon. De nem volt ott senki különös, csak a hatalmas tömeg, így egy mosollyal az arcomon fordultam vissza hozzá, hogy aztán végig cirógassak az arcán. – És te hogy vagy? – kérdeztem és nem akartam elengedni. Ahogy megcsókolt, én pedig viszonoztam azt, még erősebben markoltam bele a kabátjába. Hogy nem vettem észre, hogy ennyire vágytam rá? Már lassan arra is kéne valaki, hogy fejbe koppintson, észhez térítsen és ne mindenre az utolsó pillanatban essek rá.
Amikor picit elhúzódott oldalra pillantottam. Volt ott egy forraltboros bódé, így kicsit közelebb húztam Averyt, elkerülve a tömeg. Ujjaimat belefúrtam a szőke tincsek közé és még egy rövid csókkal illettem azokat a csodaszép ajkakat.
– Meghívtatlak egyre? – böktem a bódé felé és óvatosan a tömeg felé kezdtem húzni. Még mindig alig hittem el, hogy ez a valóság, talán azért, mert mostanában nagyon ritkán voltam ennyire önfeledten boldog. – Azt hittem már hazautaztál karácsonyra.
Dátum: 2019. 12. 19. - 11:35:43
Dean
1996. január 14.
Roxmorts
1996. január 14.
Roxmorts
outfit
Miért pont Ginny Weasley… feltehettem volna ezt a kérdést, de felesleges volt. Én sem voltam vak, láttam, milyen széplány. Csillogó, vörös fürtök, fehér, szeplős bőr… de akkor is. Dean az Dean, nem akartam, hogy most beleessen, aztán majd mikor a lány ráun, összetörje a szívét. Aggódva néztem az üres ágy felé, miközben a sajátomon gubbasztva morogtam. Nem akartam… nem akartam, hogy járjanak. Valami a szívem mélyén mégis azt súgta, hogy ez megfog történni és akkor majd én leszek az a haver, aki állandóan egyedül gubbaszt a Három Seprűben.
Éppen nagyon keserű gondolataim voltak arról, hogy miféle dolgok történhetnek majd, ha Ginny és Dean összejönnek. Már-már úgy éreztem, menten el is bőgöm magam, de nyílt az ajtó. Így hát kihúztam magam, ahogyan azt kell és megpróbáltam normális fejet vágni. Éreztem, hogy nem megy, ahogyan Dean betáncikált a hálónkba. Csak figyeltem és tudtam: megtörtént az, amitől rettegtem. Összejöttek.
– Baj van? Elég savanyúan festesz.. – Jegyezte meg, miközben ledőlt az ágyára.
Sóhajtottam egyet. Kellett egy pillanat, hogy meg tudjak egyáltalán szólalni. Nyeltem egy nagyot, majd a szerelemtől duzzadó… vagy akármi mástól duzzadó Deanre pillantottam. Csalódott voltam, rettegtem, hogy kimondja azt, amit nem akarok hallani.
– Tényleg? Micsoda meglepetés. – Állapítottam meg, ezúttal semmi humor nem vegyült a szavaim közé, még csak az a gúnyos fajta sem, amit rendszerint akkor veszek elő, ha Deannel marakodunk.
A takaróm szélét kezdtem el piszkálni. Egy gyűrődést újra és újra kisimítottam belőle, hogy ne kelljen ránéznem és látni, milyen marha önelégült, csak azért, mert felszedte Ginny Weasleyt… a menő csajt. Nekem nem hogy menő, de semmilyen csaj nem jutott és már komolyan kezdtem úgy érezni a Levanderes eset után, hogy nem is nagyon vágyom az egészre. Még egy égésre semmi szükségem és amúgy is lefoglalt a tény, hogy Deanre megállás nélkül vigyáznom kell.
– Összejöttél Ginnyvel, mi? Ugye tudod, hogy össze fogja törni a szíved? – faggattam, egyértelműen utalva a tényre, hogy a lány szinte akárkit megkaphatna az iskolából. – Az ilyen lányok úgy váltogatják a fiúkat, mint mások a zoknijukat. Nem kéne ilyesmibe bonyolódnod… és amúgy is… – Elvörösödtem, ahogy a saját hangomon elhangzott mindez. A féltékenység ott csillant minden szó mögött. Tudtam, hogy Dean majd hülyének néz vagy elvicceli az egészet és ez csak még szörnyűbbé tette ezt a helyzetet. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ő nekem mikor lett ilyen nagyon fontos… és miért gondolom, hogy jogom lenne bármit is számon kérni éppen rajta.
Éppen nagyon keserű gondolataim voltak arról, hogy miféle dolgok történhetnek majd, ha Ginny és Dean összejönnek. Már-már úgy éreztem, menten el is bőgöm magam, de nyílt az ajtó. Így hát kihúztam magam, ahogyan azt kell és megpróbáltam normális fejet vágni. Éreztem, hogy nem megy, ahogyan Dean betáncikált a hálónkba. Csak figyeltem és tudtam: megtörtént az, amitől rettegtem. Összejöttek.
– Baj van? Elég savanyúan festesz.. – Jegyezte meg, miközben ledőlt az ágyára.
Sóhajtottam egyet. Kellett egy pillanat, hogy meg tudjak egyáltalán szólalni. Nyeltem egy nagyot, majd a szerelemtől duzzadó… vagy akármi mástól duzzadó Deanre pillantottam. Csalódott voltam, rettegtem, hogy kimondja azt, amit nem akarok hallani.
– Tényleg? Micsoda meglepetés. – Állapítottam meg, ezúttal semmi humor nem vegyült a szavaim közé, még csak az a gúnyos fajta sem, amit rendszerint akkor veszek elő, ha Deannel marakodunk.
A takaróm szélét kezdtem el piszkálni. Egy gyűrődést újra és újra kisimítottam belőle, hogy ne kelljen ránéznem és látni, milyen marha önelégült, csak azért, mert felszedte Ginny Weasleyt… a menő csajt. Nekem nem hogy menő, de semmilyen csaj nem jutott és már komolyan kezdtem úgy érezni a Levanderes eset után, hogy nem is nagyon vágyom az egészre. Még egy égésre semmi szükségem és amúgy is lefoglalt a tény, hogy Deanre megállás nélkül vigyáznom kell.
– Összejöttél Ginnyvel, mi? Ugye tudod, hogy össze fogja törni a szíved? – faggattam, egyértelműen utalva a tényre, hogy a lány szinte akárkit megkaphatna az iskolából. – Az ilyen lányok úgy váltogatják a fiúkat, mint mások a zoknijukat. Nem kéne ilyesmibe bonyolódnod… és amúgy is… – Elvörösödtem, ahogy a saját hangomon elhangzott mindez. A féltékenység ott csillant minden szó mögött. Tudtam, hogy Dean majd hülyének néz vagy elvicceli az egészet és ez csak még szörnyűbbé tette ezt a helyzetet. Igazából abban sem voltam biztos, hogy ő nekem mikor lett ilyen nagyon fontos… és miért gondolom, hogy jogom lenne bármit is számon kérni éppen rajta.
Dátum: 2019. 12. 17. - 13:29:50
Avery
2000. december
Roxmorts
2000. december
Roxmorts
outfit
Nem mondom, hogy teljesen elvesztek a dolgok Averyvel, de azért rám telepedett szokás szerint a bizonytalanság, amiért olyan ritkán látom őt. Persze ott volt az a vajsörözés novemberben, meg egy nagy séta a faluban, de valahogy úgy éreztem, nem tettem magam rendesen oda a dolognak. Talán azért, mert időközben Deannel is egyre többet találkoztam és egészen belemerültem a jövőm tervezgetésében. Leadtam a keresztféléves jelentkezésemet két akadémiára is, bár nem látom valószínűnek, hogy bárki éppen engem akarna páciensek közé engedni… még a végén lerobbantanám a szerencsétlen fejét. Mindenesetre az már bizonyossá vált, hogy egyre inkább kezd oszladozni a melankólia, ami az elmúlt éveimet jellemezte. Mintha csak kezdenének helyre állni a dolgaim.
Averyn gondolkodtam, mikor beléptem a Roxmortsban tartott adventi vásár forgatagába. Talán már nem is volt a kastélyban, hiszen van családja, aki hazavárja az ünnepekre. Én mégis, ahogy a szemem sarkából rápillantottam, azonnal a kedves mosolyára gondoltam. Szívesen karomtam volna át és sétáltam volna vele jó messzire az éppen rikácsoló kórustól. Valamelyik levélben persze volt szó arról, hogy majd összejövünk karácsonyozni valamikor, de pontos időpontot nem beszéltünk meg… mégis úgy tűnt, itt az ideje beszerezni valami ajándékot. Nem értettem a női dolgokhoz, ezért csak valami apróságot akartam, aminek biztosan örül. Szóval meg is álltam röktön a harmadik standnál, ahol egy kedvesen mosolygó, fiatal boszorkány árult szappanokat, meg hajápolásra szolgáló bájitalokat. Persze Averynek gyönyörű haja volt, kizárt, hogy bármiféle különleges ápolásra szorulna.
– Segíthetek kedvesem? – kérdezte az eladónő. Biztosan észrevette, milyen tanácstalan vagyok és hát az nem is volt nehéz éppenséggel. Szerencsétlenül ácsorogva, hunyorogva olvasgattam a fiolák feliratait… és már meg sem rázott, hogy egy kisebb vagyonba kerül az ilyesmi.
Már éppen felemeltem a fejemet, hogy válaszoljak: „nem köszönöm.” Azonban megpillantottam a fagyöngyöt, éppen a fejem felett és már megint Avery jutott az eszembe. Vajon mit csinál éppen most.
– Ha itt lenne a kis barátnője… – mosolyodott el az eladónő. Nekem ez persze túl nyálas volt. Így azonnal zavartan tettem hátra egy lépést. Aztán úgy voltam vele, hogy most jobb lesz menekülni innen, mielőtt még a szerelmi életemre terelődne a hangsúly. Persze én már magamban rég barátnőmként tekintettem Averyre, de ki tudja ő mit gondol rólam… A nők túl bonyolultak.
– Köszönöm, nem kérek semmit. – böktem oda nagy nehezen, aztán egyszerűen csak elsétáltam onnan. Reménykedtem, hogy most már nem lesz gond és többen nem akarnak romantikus utalásokat tenni nekem. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő lépésemmel beleütközöm az irritáló kórusba, mert annyira nem figyeltem, majd azok meglökve eltaszítottak maguk közül, hogy még valakibe belecsapódjak a szó szoros értelmében. Már csak abban reménykedhettem, hogy nem volt nála egy adag forró csoki, ami aztán a nyakamban köt majd ki.
Averyn gondolkodtam, mikor beléptem a Roxmortsban tartott adventi vásár forgatagába. Talán már nem is volt a kastélyban, hiszen van családja, aki hazavárja az ünnepekre. Én mégis, ahogy a szemem sarkából rápillantottam, azonnal a kedves mosolyára gondoltam. Szívesen karomtam volna át és sétáltam volna vele jó messzire az éppen rikácsoló kórustól. Valamelyik levélben persze volt szó arról, hogy majd összejövünk karácsonyozni valamikor, de pontos időpontot nem beszéltünk meg… mégis úgy tűnt, itt az ideje beszerezni valami ajándékot. Nem értettem a női dolgokhoz, ezért csak valami apróságot akartam, aminek biztosan örül. Szóval meg is álltam röktön a harmadik standnál, ahol egy kedvesen mosolygó, fiatal boszorkány árult szappanokat, meg hajápolásra szolgáló bájitalokat. Persze Averynek gyönyörű haja volt, kizárt, hogy bármiféle különleges ápolásra szorulna.
– Segíthetek kedvesem? – kérdezte az eladónő. Biztosan észrevette, milyen tanácstalan vagyok és hát az nem is volt nehéz éppenséggel. Szerencsétlenül ácsorogva, hunyorogva olvasgattam a fiolák feliratait… és már meg sem rázott, hogy egy kisebb vagyonba kerül az ilyesmi.
Már éppen felemeltem a fejemet, hogy válaszoljak: „nem köszönöm.” Azonban megpillantottam a fagyöngyöt, éppen a fejem felett és már megint Avery jutott az eszembe. Vajon mit csinál éppen most.
– Ha itt lenne a kis barátnője… – mosolyodott el az eladónő. Nekem ez persze túl nyálas volt. Így azonnal zavartan tettem hátra egy lépést. Aztán úgy voltam vele, hogy most jobb lesz menekülni innen, mielőtt még a szerelmi életemre terelődne a hangsúly. Persze én már magamban rég barátnőmként tekintettem Averyre, de ki tudja ő mit gondol rólam… A nők túl bonyolultak.
– Köszönöm, nem kérek semmit. – böktem oda nagy nehezen, aztán egyszerűen csak elsétáltam onnan. Reménykedtem, hogy most már nem lesz gond és többen nem akarnak romantikus utalásokat tenni nekem. Arra azonban nem számítottam, hogy a következő lépésemmel beleütközöm az irritáló kórusba, mert annyira nem figyeltem, majd azok meglökve eltaszítottak maguk közül, hogy még valakibe belecsapódjak a szó szoros értelmében. Már csak abban reménykedhettem, hogy nem volt nála egy adag forró csoki, ami aztán a nyakamban köt majd ki.