Az ember azt gondolná, hogy a Hollóhátasok a szabadidejük minden percét tankönyvekbe burkolózva töltik, fel sem pillantanak a sorokból, csak nagyon buzgón tömik a fejükbe a tudást, hogy aztán valakinek az arcába fröcskölhessék azt... Ami mondjuk talán igaz is lehet. Például én is mindig könyvekkel mászkálok, tény. De nem mindegyik tankönyv, rendben? Van... van köztük például néhány regény, amit akkor bújok, amikor nem tanulok... De persze nem csak ebből áll az életem, ez butaság. Vagyis... bárcsak az lenne, butaság. De azt hiszem, különösebb társaság hiányán kénytelen vagyok beletemetkezni a tankönyvekbe. Ma meg mindig jó, ha van nálad könyv, hiszen... sosem tudhatod, mikor jön veled szembe, akivel nem lenne hasznos, ha összeakadna a tekintetetek... Te jó ég, mikor lett ilyen szánalmas az életem?
Ha eddig volt is szociális életem, nos, augusztus óta ez határozottan nem létezik. Nagyon bőszen keresgéltem valami olyan gyógynövény után, amit elkészítve és elfogyasztva az ember agyából ki lehet törölni bizonyos emlékeket, dehát... na... na mindegy, végülis megelégedtem valami hagyományosabbal is, miután néhány óráig könyveket bújtam a könyvtárban, amit valószínűleg amúgy is csináltam volna, hiszen kint esett az eső, sötét volt, meg minden, szóval csak bekuckóztam Kean-nel, aki tökéletesen el is szórakozott a talárom aljával, amíg én megírtam a házit Gyógynövénytanra.
Szeretem ezt a tárgyat, érdekes, jó kis dolgokat lehet róla találni a könyvekben, meg amúgy is, egész könnyű dolgunk volt így, hogy tulajdonképpen ezzel most letudhatjuk a jegyünket, nem kell rástresszelni, meg semmi ilyesmi, csak összedobsz egy esszét, és kész.

A fekete üröm

Dolgozatomban a fekete ürömöt szeretném egy kicsit bemutatni. Latin neve Artemisia vulgaris, és az őszirózsafélék családjába sorolandó, rokona a fehér ürömnek, az istenfának és a tárkonynak.
Először is szeretnék kitérni a megjelenésére. Kifejezetten magasra, akár 160 centire is megnőhet, bokrosodó növény, szára elágazó, barna színű, lehet kopasz vagy enyhén bolyhos. A levelei sötétzöld színűek, hosszúkásak, szárukon ugyanígy megjelenik egy fehéres színű, molyhos réteg. Virágai sárgásak, vörösesbarnák.  A fészkek bókolók, füzéres fürtöt alkotnak. A csöves virágokból álló fészek 3–4 mm átmérőjű, a vacok kopasz, a nyelves virágok hiányoznak. Áltermése barnás, csíkozott kaszat, magjai pedig világosbarnák.
A növény Európában és Észak-Afrikában a legelterjedtebb. Felhasználása nem csak gyógyászati célból, de fűszerként is megtörténhet, virágzó hajtásának felső, legfeljebb 40 cm hosszú részét gyűjtik e célból. Általában sültek ízesítésére használják majoránna helyett.
Felhasználásánál vigyázni kell, hiszen a fekete üröm illóolajában tujon található, ami nagy mennyiségben vagy hosszas fogyasztás esetén mérgező. Szerencsére a növény elég kevés illóolajat tartalmaz, de azért nem árt odafigyelni. A teáját három hétnél tovább nem szabad fogyasztani, mert akkor már elég nagy a mennyiség ahhoz, hogy mérgezést okozzon!
Terhes nők esetében kifejezetten nem ajánlott a fogyasztása. A növény persze nem csak ehető vagy iható formájában juthat az emberi test közelébe, sokszor használják füstölőként is.
A középkorban a fekete ürmöt mágikus oltalmazó növényként ismerték, kifejezetten rovarok távol tartására használták...

Ezen a ponton Kean hirtelen kilökte a kezemből a pennát, ez pedig egy szép kis tintapacát okozott a lap szélén. Remek... Bosszúsan szemléltem a csúnya, egyre inkább szétfutó foltot, amelyet egyértelműen nem lehetett már megmenteni, majd pedig gyilkos tekintettel méltattam Keant, aki csak dorombolt tovább a lábamhoz bújva. Fene, bár tudnék rá haragudni...
Szóval minden eddig megírt betűt másolhattam át egy tiszta lapra, mostmár ügyelve, hogy tartsam a távolságot a macskámtól. Az információkat persze még bőven kiegészítettem, hiszen ez épp csak a bevezetés, a mondanivalóm egy kicsit át is folyt a pergamen másik oldalára, ahogy részletesen kielemeztem a növény minden felhasználási módját az orvoslásban és a konyhában. De hát annyi érdekes információt találtam...! Na, mindegy is, a lényeg, hogy mikor végre elkészültem, elégedetten átfutottam még egyszer a sorokat, elpakoltam magam után a rumlit, és indultam leadni a professzor úrnak. Remélem, mindent beleírtam...

Kikapcsolt az agyam, amíg csókolt, olyan puha és forró volt az ajka, olyan tökéltesen illett az enyémre. Nem volt helyes amit tettünk. El kellett volna húzódnom. Ez annyira nem vallott rám. És mindez, most hirtelen mégsem számított. Ahogy a hajamba túrva tartott közel, ahogy finoman szorítottam a vállát, kapaszkodva belé. Ez egy olyan oldalam lett volna, ami - sok másik mellett - máig eltemetve élt bennem? Talán. Az a válasz viszont, hogy egyszerűen csak megőrültem, sokkal valószínűbb volt.
Finoman végigsimítottam a karján ujjaim hegyével, felfedezve annak keménységét, miközben az ő tenyere a gerincemnél siklott végig, amint elérte azt a pontot, ahol a póló már nem fedett, végigrohant rajtam a borzongás. Jesszus.
Végül ő húzódott el - épp csak annyira, hogy számon át levegőért kaphassak az elmúlt pillanatok után. Mellkasom sűrűn emelkedett és süllyedt, miközben felpillantottam arcára, már amennyit láttam ebből a közelségből. A heves csókolózás után még mindig szaladgáltak a szikrák a bőrömön, arcom kipirult, és ahogy megszólalt, ez a vörösség valószínűleg tovább növekedett.
- Nem akarsz valami privátabb helyet keresni? - kérdezte végigsimítva forró arcomon. Erre persze kiszáradt a szám. Bár minden porcikám reszketett azért, hogy ajkunk újra összeforrjon, a gondolat megijesztett egy kicsit, ettől pedig valamivel távolabb húzódtam.
- Őőő... - kerestem a szavakat, hirtelen semmi sem akart a számra jönni. Nem akartam elrontani a hangulatot azzal, hogy beijedek, márpedig pontosan ez történt. Hogy köríthetném ezt illedelmesen? - Nem tudom, milyen privátabb hely akad erre, úgy értem, biztosan akad, csaak...
Beharaptam alsó ajkam, hogy ne hebegjek össze-vissza, mint egy buta kislány. Jajj, Theo... Mi történik veled? Ennyire beütött az az unikornishányás, hogy elment az eszed?
- Van pár kellemes bokor... Tudom, nem éppen a legromantikusabb, de… nincs jobb ötletem és szorít a nad… az idő.
A "nyelvbotlásán" majdnem fel is nevettem, de csak egy arcomon átsuhanó mosolyra futotta. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam a visszakozásom miatt, de amint finoman kézen fogva egy kicsit a bokrok irányába húzott, nem mozdultam. Úgy bámultam rá, mint egy elveszett őzike. Tulajdonképpen jobban belegondolva, ez a pillantás már a védjegyemmé vált.
- Ne haragudj, én csak... Azt hiszem, sokat ittam... Olyan fura, szivárványízű izét... Egyáltalán a szivárvanynak van íze? Mi... Mindegy, szóval, talán csak nem lenne helyes, és te is ittál, szóval... - rebegtem, de a kezét nem engedtem el. Továbbra is váltott ki a testemből reakciót, még az is ha szimplán ránéztem, egyszerűen csak... a gátlásaim olyan falakat építettek bennem, amiket nem tudtam hirtelen áttörni. Ahogy valljuk be, ez a helyzet sem volt túlságosan hívogató... úgy értem, a bokrok. Ez az, Theo, így kell egy pillanat alatt elvágni minden lehetőséged valami izgalmashoz. Szuper vagy. Nem is akartam tudni, mit gondol most rólam, a föld felé kaptam a tekintetemet.

Nem is tudom, melyik melegített fel jobban ezután a szinte jeges limonádé után: a nevetése vagy az, hogy újra megéreztem ujjait a térdemen. Halovány mosoly olvadt ajkamra, ahogy fellestem arcára. A szívem izgatottan dübörgött a mellkasomban, úgy, mint ahogy még sosem éreztem, és úgy éreztem, muszáj még közelebb araszolnom a férfihez, azonban minden jel arra utalt, hogyha ezt tényleg megteszem, már Sage ölében fogok ülni. Amit pedig ebben az állapotomban is meglehetősen zavarbaejtőnek találtam.
– Képzeld, én is nagyon fázós vagyok. - Magyarázta, miközben ujjai újra a térdemhez értek. - De alaposan felöltöztem, meg alkalmaztam néhány kellemes kis varázslatot, amitől egészen melegnek tűnt a kabátom.
Erre halkan felnevettem.
- Hű, még erre is van varázslat? Vagy talán ezt meg kellett inni...? - kuncogtam. Egy kicsivel később felcsendült az egyik kedvenc számom, mire felcsillant a szemem, és lelkesen hangot is adtam ennek. Sage pedig egy pillanattal később felpattant, és engem is magával húzott.
Újra visszasimultam a mellkasához, hogy egy apró, elégedett sóhajt is elengedtem. Még az sem érdekelt, hogy hallja-e. Valahogyan nem éreztem rosszul magam amiatt, hogy közelebb araszoltam, és átfontam a nyakát karjaimmal. Közben még az ujjamat óvatosan végig is futtattam a tarkóján, hogy én is érezzem egy kicsit a bőrét, ne csak a pólón keresztül. Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy annak normál esetben teljesen zavarba kellett volna hoznia, de én élveztem. A leheletét arcom bőrén éreztem, közben pedig a mellkasából sütő kellemes meleg teljesen körbevonta a limonádétól mostanra talán kicsit túlságosan is lehűlt testemet.
Finoman a kulcscsontjának biccentettem homlokomat, és beszívtam az illatát. Kirázott tőle a hideg, milyen közel vagyunk egymáshoz.
- Jó az illatod... - szökött ki a számon szinte tudatlanul, majd pedig újra felpillantottam az arcára. A tekintetünk összeakadt, teljesen összehangolódtunk, miközben ide-oda billegtünk. Erre még jobban elkezdett dobogni a szívem, hogy talán érezte is, nem tudom. Mi volt ez az egész? Fogalmam sem volt. De szinte reszketve vágytam az érintésére. Izgalmas volt megtapasztalni ezt az érzést, ahogy ujjai nyomán bizsergés ugrált a bőrömön, és ahogy szám lassan elnyílt, amint közelebb hajolt. Izgatottan vert a szívem, de nem féltem. Fogalmam sem volt, a zavarom hogy fordult át ilyen gyorsan vággyá, de tetszett a dolog, azt hiszem.
Picivel később a szája az enyémhez ért. Úgy rohant végig rajtam a borzongás, mint elektromos szikra, szinte fájt. Alig volt időm kiélvezni puha, forró érintését, és azt, ahogy végigsimít a hátamon, már el is húzódott kicsit, hogy egy "bocsit" súgjon ajkaim közé. Egy egészen picit hezitáltam, amíg beszívtam a levegőt, aztán újra közelebb csúsztam. Az ujjaim óvatosan, szinte engedélyt kérően siklottak Sage tincsei közé, hogy kicsit áttúrják kócos haját, a szám pedig közelebb szökött, hogy újra összesimuljon az övével. Finom, puha érintés volt, hogy egy halk sóhaj is kiszakadt belőlem, csak mint amikor magához vont az előbb, de aztán még szorosabban hozzásimultam, hogy tényleg minden egyes porcikánk egymáshoz szoruljon. Sok volt? Nagyon is. Bántam-e? Egyáltalán nem, de már felhagytam a válaszok keresésével, egyszerűen csak élveztem a helyzetet, és közben újra megcsókoltam.

Meleg volt, nagyon nagyon meleg. Szinte forrtam, pedig nem volt rajtam semmi, csak egy bikini, meg persze azon egy fehér, bő póló, hiszen nem vagyok az a fajta, aki a legnagyobb örömmel teszi ki azt, mai van. A póló épp a fenekem alá ér, tökéletesen megfelel, így legalább a lábaim lebarnulnak, bár annyi naptejet kentem magamra, hogy ezt szinte lehetetlennek érzem. Aztán Merlin tudja, elég érdekes a bőröm, például öt perc alatt képes ropogósra sülni, aztán hetekig ugyanolyan vörös maradni. Szóval nem bíztam a véletlenre.
Igazából szerettem a meleget, a tengert pedig annál inkább, jól éreztem magam. Hoztam magammal könyvet, de egyelőre tökéletesen lefoglalt, hogy a vizet figyeljem, egy sziklán üldögélve, kicsit messze a többiektől. Ők már a vízben pancsolgattak, legalábbis Zora meg a nagybátyám, Aaron, a felesége pedig, Madelin a parton üldögélt és valai koktélt iszogatott. Igazából minden elég idilli volt. Nem mondhatnám, hogy nem éreztem jól magam. Lassan vége volt a nyárnak, ki kellett használnunk az utolsó napokat, amiket együtt tölt a... a család. Erre a gondolatra majdnem, hogy szárazon felnevettem, igazából akár meg is tehettem volna, nem igazán volt a közelemben senki. Család? Mekkor baromság. Pontosan tudtam, hogy én itt csak egy kívülálló vagyok, és ha jobban belegondolunk, ez így is volt rendjén. Semmilyen szinten nem tartoztam ide. Persze ők ennek nem adtak hangot, de igyekeztem is minél kevesebb galibát okozni. Általában csak csendben meghúztam magam a háttérben, és az nekem tökéletes pozíció volt. Ezt pedig nem csak otthon, de a Roxfortban is tartottam.
Egy nagyobb hullám felcsapott a sziklán, hideg vizet fröcskölt rám, hogy összerezzentem, de nem volt olyan kellemetlen, pláne nem ebben a hatalmas melegben. Egy kicsit még hagytam, hogy felmelegedjen a bőröm, aztán óvatosan lecsusszantam a szikláról, hogy a lábam a homokba süppedjen, és bokámig csapjon a víz. Libabőrös lettem a hidegtől, de hamar elkezdtem hozzászokni. Beljebb gázoltam. A közelemben egy nő szedegetett valamit, igazából nem is figyeltem annyira rá, éppen csak annyira, hogy tudjam, nem vagyok teljesen gyedül a szakaszon.
Beljebb gázoltam, a víz már majdnem térdig ért, lágyan hullámzott körülöttem. Kellemesen lehűtött, hogy egy pillanatra lehunytam a szemem... aztán feljajdultam a váratlanul lecsapó, éles fájdalomra a lábamon. Kicsit kijjebb húzódtam, már amennyire tudtam, hiszen a jobbom elkezdett szúródva zsibbadni, amit egyáltalán nem tartottam jó jelnek, de ez éppen addig tartott, hogy valaki felbukkant mellettem. Úgy értem, akkor is fájt, csak épp a valaki - aki felpillantva rájöttem, hogy a nő volt, akit az imént láttam - megragadta a lábamat, és hirtelen erővel felrántotta, hogy mindemellé még fenékre is pottyantam. Szerencsére nem valami tengerisünre, hanem a homokba, de a hullám az államig csapott, szóval tiszta víz lettem.
- Hé! - méltatlankodtam, miután megküzdtem azzal, hogy ne nyeljek vizet.
- Óóó, de klassz ez a marás, amit a lábadon okozott - ámuldozott a nő, mire hitetlenkedve felhorkantam. Úgy vizslatta a lábamat és a rajta tekergőző ijesztő, undorító kis lényt, mintha ez tényleg valami csodás látképet okozna számára, miközben én inkább csak fintorogtam a fájdalomtól és az aggódástól. Ha ez a cucc mérgező...
- Hát annyira azért nem klassz! - háborodtam fel szinte, magamhoz egyáltalán nem hűen. - Pfuj, mi ez az izé...? És hogy lehet leszedni?
Közben nagyon szívesen elhúztam volna a lábamat, ha nem fáj meg zsibbad annyira, hogy szinte mozdítani se tudjam. Azért reméltem, hogy a nő segít megszabadítani tőle, hogy aztán kivánszorogjak a partra. 

- Bocsánat, nem akartam. Remélem, nem fáj nagyon a karod.
Megdörgöltem a kezemet, és halványan megcsóváltam a fejemet, jelezve, hogy minden rendben, túlélem. Valóban nem haltam bele a dologba, sokkal inkább megrezzentem a hirtelen találkozótól az ajtó szélével. Vetettem rá egy kissé félénk pillantást, és még arrébb húzódtam, azzal a célzattal, hogy akkor most véget is vetek a kellemetlen szituációnak... Azonban hirtelen csak felém nyújtotta a kezét, és bemutatkozott.
- Szia! Scarlett vagyok - üdvözölt, hogy kénytelen voltam én is egy gyengéd kis mosolyt megengedni felé. Fogalmam sincs, hogy a viselkedésem mit váltott ki egészen pontosan az emberekből: gondolom nem sokan kedvelték a visszahúzódó, nem túl barátkozó énemet, és ezt meg is értettem. Szívesen is változtattam is volna rajta, ha tudok, de ha őszinte akarok lenni, nem éreztem elég erőt magamban ahhoz, hogy nyitottan és teljes lelkesedéssel tudjak nyitni valaki felé. Mindenesetre én megpróbáltam... még rá is mosolyogtam.
- Szia. - Lágyan megráztam a kezét, közben a szemébe pillantottam. De legalább mostmár tudom, hogy nem voltam neki ismerős, ha már így bemutatkozott. - Theodora vagyok.
Úgy voltam vele, hogy bár én a legjobban a Theo megszólítást kedveltem, megadom neki a lehetőséget, hogy él-e a nevem áltat elég tisztán felkínált becézési lehetőségekkel. Már ha egyáltalán kihozza úgy a szó, vagy vagy találkozunk ezután bárhol is a jövőben.
Miközben elhúztam a kezem, Scarlett körbepillantott, köszönt az eladónak. Én szerettem volna minél hamarabb túllenni a macskatáp beszerzésén, ha már minden más megvolt és eléggé el is fáradtam, na meg az éhség... Aztán a lány visszafordult felém.
- Tudod esetleg, hogy merre találom a macskákat? És a kaparófákat meg egyéb tárgyakat? - érdeklődött.
Először kissé esetlenül pislogtam, mert hazudnék, ha azt mondanám, én nagyon jártas voltam itt. Gyorsan körbelestem, csak mint ő egy pillanattal ezelőtt, a tekintetem pedig végül megállapodott baloldalt.
- Hát, arra vannak a macskakaják. Gondolom akkor a közelében lehetnek a cicák is... - találgattam visszapillantva felé. - Macskavásárlás? Merész döntés.
Ezt úgy mondtam, mintha nem boldogítottuk volna egymást Kean-nel már vagy két éve, de talán pont innen tudtam, hogy a cicázás nem csak játék és szórakozás. Elindultam a pult felé, és reméltem, követ.
- Milyen cicára gondoltál? - érdeklődtem szolidan, ahogy elsurrantam néhány ketrec mellett, vigyázva, nehogy felborítsam őket, habár ha jól láttam, ezek lebegtek, nem is egymáson álltak... De azért nem kockáztattam volna meg, mi történik, ha telibe nekik ütközök. - Nekem is van, igazából. Egy bengáli kandúr. Neki jöttem kaját venni.
Nem voltam biztos benne, hogy érdekelte az információ, de hé, nyugalom, Theo. Ha nem érdekli, csak nem válaszol rá. Ennyi. Ne gondold túl...
Elhaladtam a tápok előtt, és valóban egyre több dolgot fedeztem fel. Ez a bolt éppen nem is volt olyan durván "mágiával dúsított", egész mugliszerűk voltak a tárgyak, amelyeket kapni lehetett. Bár nem tudom, egy macskakaparón mit lehetett nagyon durvulni, az enyémnek bármit vettem, még mindig az otthoni ágyam lába volt a kedvence, amin koptatta a körmeit.

Nemsokára Sage is oldalra fordult, így egymással szembe kerültünk a padon. Ülve már nem volt olyan nagy a magasságbeli különbség köztünk, így kihasználva az alkalmat, végigfuttattam tekintetemet az arcán. Már ezelőtt is felmértem pár rövidke pillantással, de itt azért sokkal tisztábban láttam a vonásait, a barátságosan csillogó, barna szemeit és a homlokába hulló fekete tincseket. Érdekes arcszerkezete volt, az a fajta, ami azonnal belevésődik az ember elméjébe, azonban ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna kellemes ránézni. De, nagyon is az volt... és most azt hiszem, nem a szivárványlötty beszélt belőlem.
Halvány, félénk kis mosollyal feleltem a nevetésére, ami csak akkor szélesedett csöppet, amikor közelebb húzódott.
– Nem hinném, hogy elrontottad. – A színpad felé intett, aztán ahogy a keze visszatért volna a padra, pont a combomra került. Érintése olyan forró volt, hogy borzongás szaladt tőle végig végig minden porcikámon, valami hasonló módon, mint amikor az arcomat cirógatta meg. – Én innen is tökéletesen jól hallom a zenét, nem tudom, te hogy vagy vele.
Ujjai lágyan végigsimogatták a térdemet, aztán elhúzta a kezét, én pedig beharaptam az alsó ajkam, hogy ne akarjak utána kapni. Pedig szinte rossz érzés volt, ahogy a puha, meleg érintés egyszer csak eltűnt combomról. Kellett egy picike pillanat, hogy összeszedjem magam, és hogy valami normálisat válaszoljak vissza, ne pedig olyasmit, hogy: "Most miért engedtél el?". Még a szavak gondolatára is kicsit felforrósodott az arcom, és az elviekben normálisnak szánt válaszom is hebegésbe torkollott.
- Aha, d... de, de. Én is nagyon jól hallom, tökéletesen - bólogattam buzgón, közben pedig oldalra pillantottam, hátha nem látja, milyen piros az arcom már megint. Aztán inkább kortyoltam egyet a limonádémból, hátha az lehűt. Egy pillanatra elégedetten lehunytam a szemem, ahogy a jéghideg ital végigsüvített a torkomon, és bár nem biztos, hogy a tömeg kissé fullasztó melege után ez volt a lehető legjobb döntés, abban a pillanatban nagyon is jól esett. Az, hogy holnap fájni fog a torkom és berekedek, már más tészta volt. Nincs is jobb, mint egy kellemes kis nyári megfázás, nem igaz? Na, nem mintha a szünidőm annyira dúskált volna programokban, hogy ne legyen időm makulátlanul kipihenni a pár napig tartó rekedtséget.
Még egy nagy kortyot nyeltem az italból, amelytől furcsa érzés táncikált végig gerincem mentén, mintha valami meleg hullám suhant volna át rajtam, amely persze lehetetlen volt, hiszen ennél hidegebb dolgot talán még sosem ittam. Aztán inkább nem is foglalkoztam ezzel, csak kicsit szélesebb vigyort vetettem rá a következő szavaira.
– Én szeretek bulizni, főleg, ha közben jó a társaság. Ilyen vagy te is. – Erre csak kicsit kuncogtam, mintha egy csapásra minden zavarom eltűnt volna. – Amúgy rúnakutató vagyok. Egy éve jöttem vissza Izlandról. Te pedig roxfortos vagy.
- Hát igen, nálam keresve se találtál volna jobb társaságot! - Újabbat kortyoltam a limonádéból. Itatta magát a lötty, tényleg isteni volt, a halvány rózsaszínes színe után pedig ahogy visszapillantottam Sage arcára, mintha az agyam is pink felhőben kezdett volna lebegni. Kicsit megrebegtettem jóképű vonásai felé pilláimat, és úgy húzódtam, hogy ahogy ő is közelebb fészkelődött, térdeink egészen egymáshoz préselődtek. Még ez az érintés is borzongást váltott ki belőlem, közben pedig le sem vettem a tekintetem róla. - Rúnakutató? Ez izgalmasan hangzik. Izland is! Tulajdonképpen mindig is vonzottak volna az északi országok, ha nem lenne ott olyan hideg... Elég fázós vagyok.
Bele sem gondoltam, mi ez a hirtelen jött érzés a mellkasomban. Nem tartottam furcsának, pedig külső szemmel nézve talán annak tűnhetett a hirtelen hangulatváltás. Pedig semmi rossz nem történt, egyszerűen csak megtetszett egy férfi, ennyi az egész... Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha még mindig a többiek közt táncolnánk. Talán ha befejeztük a limonádét, felvetem neki. Kortyoltam még egy kicsit az italból. Aztán eszembe jutott a férfi utolsó kérdése, ami tulajdonképpen kijelentés volt.
- És Igen, roxfortos vagyok. - Csak ekkor kezdtem el magamban tippelgetni, ő hány éves is lehet. Ebben a pillanatban azonban felcsendült egy olyan szám a színpad felől, amit kivételesen én is ismertem és nagyon is kedveltem. Felcsillant a szemem. - Ó! Ezt imádom! - lelkesedtem.

Sagenek egészen más tervei voltak, szóval ahelyett, hogy hagyott volna lelépni, hogy ő tovább táncolhasson, átkarolta a vállamat, és elkezdett kivezetni a tömegből. Kicsit meghökkenve szedtem a lábamat utána, fellesve az arcára, ám azon még mindig nem fedeztem fel egyetlen olyan szegletet sem, ami félelmet kellett volna, hogy keltsen bennem - talán csak az alkohol, talán csak az illata, de valami nagyon bódítóan hatott rám, miközben még én is egy kicsivel közelebb bújtam az oldalához. És hirtelen mintha megbántam volna az előbbi lelépési kísérletemet is, mert valami roppant kellemes volt a karja alá simulni.
– Azt hiszem, kell innom valami, ami nem alkohol. Van itt egy limonádés stand a közelbe. Tudom-tudom, azokba is mindenféléket belekevernek, de majd szólok, hogy hagyják ki - mondta halkan nevetve, mire én is elmosolyodtam. Igen, biztosan az alkoholnak kellett lennie - nem szoktam ennyit mosolyogni.
- Jól hangzik - virultam fel rá. Legalább már nem kellett kiabálnom, bár zene még idáig is elhallatszódott, de már korántsem olyan hangosan.
Körbenéztem a standokon, amik között elsétáltunk, és átfutott az agyamon, milyen hálátlan meló ott bent álldogálni egész este, és részegebbnél-részegebb mágusokat kiszolgálni vagy épp ellátni. Nagyrészt mindenki a színpad köré tömörült, ez a rész most majdnem, hogy üres volt, de a szünetekben egész biztosan hatalmas mennyiségek özönlötték el itt a sátrakat. Érdeklődve mértem fel a kínálatot, és próbáltam úgy tenni, mintha nem lenne teljességgel új nekem ez a dolog, pedig az volt. Nem voltam benne biztos, hogy ez tizenöt évesen probléma-e, de ha arra gondoltam, hogy a velem érkezők milyen kényelmesen kiigazodtak itt... bár talán hülyeség összehasonlítanom magam velük. Hiszen biztos voltam benne, hogy bennem még a minimumnál is kevesebb életrevalóság szorult, és ilyenkor kicsit dühös is voltam a szüleimre. Igaz, az eddigi négy Roxfortos évem alatt sokat fejlődtem, de néha még mindig úgy rá tudtam csodálkozni a legegyértelműbb dolgokra és helyzetekre is, mint egy kiskölyök.
Amíg az egyik standnál Sage kért két limonádét, én a többi rendelhető ital listáját böngésztem, aztán pedig egy kicsit távolabb ültünk le a padoknál. Jól esett a friss oxigén, amelybe már nem keveredett annyi kellemetlen szag és füst, mint az embertömeg között. A férfi mellett helyezkedtem el a padon, de aztán nem igazán tetszett a póz, és szembefordultam vele, a lábaimat törökülésbe húzva. Na, így már kellemesebb volt. Láttam az arcát, de nem voltam olyan messze tőle, mintha a szemközti padon ültem volna le.
- Szóval... Azt hiszem megzavartalak a koncertezésed közben. Bocsánat érte - pislogtam rá. Így végre már nem kellett kicsavarnom a nyakamat, ha rá akartam nézni. - Ami azt illeti, nem igazán szoktam ilyen helyekre járni... Kicsit frusztrál a sok ember, meg a nagyon hangos a zene, meg ilyesmik... - Valószínűleg ez olyan információ volt, ami annyira nem érdekelte, szóval inkább ajkamba haraptam, és gondolatban leszidtam magam, hogy miért vagyok ilyen szerencsétlen. - Amm, inkább mesélj magadról! Te biztosan érdekesebb vagy, mint én.
Eközben, ha megérkezett a két limonádé, magamhoz húztam az egyik hús poharat, melynek külsején máris apró vízcseppek gyöngyöztek. Nem sajnálták bele a gyümölcsdarabokat, a mentaleveleket meg a jeget, az egyetlen, ami kicsit elbizonytalanított, az a halvány rózsaszínesen derengő színe volt, de amint megkóstoltam, eltűntek a kétségeim, annyira isteni volt. Nagyon jól esett, az üdítő teljesen lehűsített, és a maradékát is eltüntette annak az előbbi, szivárvány-unikornis ízű cuccnak, amely még mindig ott volt a számban.

A férfi még közelebb húzott magához, én pedig felfelé pislogtam, hogy felmérhessem az arcát is. Fekete, göndör tincsei kócosan hulltak a homlokába, miközben táncoltunk, a félhomályban pedig hunyorognom kellett egy kicsit, de végül azt is megállapítottam, hogy sötét szemei valószínűleg barnák. Ha már csak így magához rántott, úgy gondoltam, nem szégyellem, hogy részletesen megnéztem magamnak az arcát, habár a pír nem akart eltűnni az orcámról. Mintha a közelsége okozta volna - sőt, szinte biztos. Furcsa érzés volt egy idegen férfi karjai közt lenni, a zavar egyelőre még ott időzött rajtam, nem akart tovább állni. Az érintésétől, amit a derekamon éreztem a rövidebb fazonú felső miatt, hideg járt végig a gerincem mentén.
– Imádom a zenéjüket, minden hangulathoz tökéletes, nem gondolod, Szeplőske? – Annyira közel voltam hozzá, hogy már bőrömön éreztem a leheletét, ahogy beszélt. Egy kicsit felhorkantam a becenévre, ám a hangsúly, amivel mondta, mégis megmosolyogtatott. A következő számmal lelassult egy kicsit a zenekar, így már egyáltalán nem tűntünk ki az egymással táncikálók összeolvadt tömegéből.
- Kétségtelenül - mormoltam vissza, aztán újra fellestem az arcára, amikor elárulta a nevét. - Én Theodora.
Úgy döntöttem, rábízom, hogy él-e a név által egyértelműen felkínált becenevek egyikével avagy sem, hiszen én mindenre hallgattam, azt hiszem, mostmár a Szeplőskére is. Gyorsan megint körbelestem, de sehol nem láttam se Avát, se a többieket, akikkel együtt érkeztem. Bár az alkohol elkezdte megtenni a hatását, még egy kicsit frusztrált, hogy szétszéledtünk, az enyhe szédülés viszont már jelentkezett, így észre sem vettem, de valamivel erősebben kapaszkodtam Sage vállába.
Végül inkább visszafordultam, hogy az előttem elterülő mellkast figyeljem, és közben fel-fel pislogtam az arcra is. Kerestem benne valamit, ami miatt úgy érezném, hogy most azonnal menekülnöm kell. Ami félelemmel töltött volna el, ha már az nem, hogy csak úgy odarántott magához táncolni, és még át is karolt. Betudhattam volna az alkoholnak, hogy nem érzek semmi ilyesmit, de annyira kellemes kisugárzása volt, hogy valami furcsa módon szinte élveztem a helyzetet. Létezik ilyen?
– Nem baj, ha én azért téged Szeplőskének szólítalak? Nagyon bájos.
Ismét megborzongtam, amikor az arcom felé nyúlt, és végigsimított az orromon. Ettől még tovább pirultam, olyan lehettem, mint egy érett paradicsom. Sosem volt bajom a szeplőimmel, pedig volt rendesen az arcomon, de úgy tűnik, neki határozottan tetszett, ez pedig méginkább zavarba hozott.
- Bocsi, egy kicsit sokat ittam! – szabadkozott aztán, mintha meg akarna nyugtatni, hogy egyébként ártalmatlan. Ezen képtelen voltam nem elengedni egy halvány felnevetést. Mielőtt válaszolhattam volna azonban, véletlen ráléptem a lábára, és bár ha valamivel nem voltam megelégedve, akkor az a sovány alkatom, gyorsan hátrébb ugrottam, és elhallgattam. Néha csak totálisan elfelejtkeztem az evésről, vagy pedig egyáltalán nem volt étvágyam. Ezzel egyébként kiskoromban, anya pitéin felnőve nem volt problémám.
- Ne haragudj, én pedig csak rettenetes táncos vagyok. Alkohol nélkül is... - mondtam gyorsan, és bocsánatkérő pillantást vetettem rá. Közben újabb szám csendült fel, mire körülöttünk mindenki sikítozni és ugrálni kezdett, csak mi álltunk még mindig ugyanúgy, egymást bámulva. Sage nem olyannak tűnt, mint én, már ami a bulizást illeti: míg nekem akár így is jó lett volna, álldogállva és csak élvezve a zenét, őt sokkal inkább el tudtam volna képzelni a lelkesen csápolók között. Épp ezért, végül kicsit hátrébb is csusszantam tőle, hogy elengedjen, még akkor is, ha már olyan jól esett a karja a derekam körül, meg a mellkasából sütő kellemes meleg.
- Nem tartalak fel... - mosolyogtam rá szerényen.