Igazán jól áll neked ez a kakastaréj Jayce

UI: Remélem nem haragszik meg senki, hogy együtt lát veled


Merénylet: Palvin Barbara

Kitartás

Nem az a fajta vagyok, aki szereti feladni a dolgokat.

Szőke vagy barna?

De szeretem az esték. Olyan nyugodtak és kellemesek. Ilyenkor legalább nem rohangál az utcákon annyi ember, mintha valami örültek lennének. A boltok is tele vannak, még csak a kirakatokat megnézni sem lehet. Nem értem mi van manapság a varázsló társadalommal, olyanok, mint valami kisgyerekeke. Mindenki a legújabb dolgokra vágyik és azt akarja megszerezni mindenképpen. Áh. Mindegy is.
Én nagyon örülök, hogy most itt lehetek, még mielőtt vissza kellene térnem a Roxfortba. Jaj a Roxfort, mennyire hiányzik már. Ott legalább önmagam lehetek, és olyan dolgokat tanulhatok meg, amelyek fontosak az életben. Igaz már régóta tanulója vagyok az iskolának. Én mégsem emlékszem mindenre ebből az időszakból. Olyan, mintha kitörölték volna az emlékezetemet. Tudom nagyon szőrnyű, de én már hozzá szoktam, hogy minden és mindenki olyan mintha újdonsült lenne. Szerencsére sikerült felzárkóznom a többiekhez, így hatodévesként folytathatom idén a tanulmányaimat, aminek nagyon örvendek.
Gondolataimba merülve fordulok be az egyik utcán, amikor megpillantok egy ijesztő alakot. Felszisszenek meglepettségemben. Főleg az után, hogy az alak felém szalad. A következő érzetem egy éles fájdalom a karomban. Lepillantok rá és látom, hogy piros vér folyik végig rajta egyenesen le a földig. Még csak időm sem volt felkiáltani, csak odakaptam a karomhoz.
Valaki megjelent és elijesztette az alakot. Fogalmam sincs ki lehetett. Csak az a gondolat kering bennem, hogy miért pont én lettem a célpont. A megmentőm is hamar lelép a színről, nem is értem miért. Így hirtelenjében egyedül állok az utca közepén, véres karral. Tök fura látványt adhatok. Most meg mihez kezdjek.
- Na mi van, segítsek? -figyelek fel egy hangra, épp mellettem - Kriminálpszicho-mágus vagyok, a Minisztériumból. Csak lazaság, hadd nézzelek - na ebből csak annyit értettem, hogy nézzelek.
- Hhhh??? - vágok egy igencsak érthetetlen pofát. Ám ő hirtelen elkapja a karomat és vizsgálgatni kezdi. Majd egy bűbájjal helyre rakja a sebet, már nem is látszik. Kissé megrázom azt, hogy lássam mennyire jött helyre. - Köszönöm. - válaszolom halkan és kedvesen.
- Ki támadt meg? csak nem valami sötétlila köpenyes alak? -  olyan gyorsan tér át a következő kérdésre, hogy még arra sincs időm, hogy jobban megnézem a lányt. Nagyon hiperaktív azt látom. De én még nem tudom tartani vele a tempót. Épp most sebesített meg egy örült alak, még csak fel sem tudtam eszmélni, hogy mi történt. Nagy levegőt veszek aztán kifújom.
- Igen. De te ezt honnan tudod? - teszem fel a kérdést, de aztán rögtön meg is bánom és mielőtt szólhatna újra megszólalok. - Nem. Várjunk csak egy picit. Annyit már tudok, hogy te valami kriminálpsziszi izé kriminálpszichológus vagy micsoda vagy. -  hadarom le - De hogy kerültél ide?   - tudtommal senki nem értesítette őket. - Mi a neved? És ki volt az az alak, aki megtámadott?      

Rúnaismeret

Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok ide, hogy RAVASZ vizsgát kell tennem. Jaj. Már most nagyon izgulok, annyi tanulni valóm lesz, hogy csak. Jobb ha most rögtön neki kezdek és magamhoz veszek minden olyan könyvet a könyvtárból, amire szükségem lehet. Jó jegyek kell szereznem. Muszáj lesz. Szinte minden olyan tantárgyat felvettem, amiről úgy gondoltam a későbbiekben szükségem lehet rá.
Igazán nem értem hova a csudába fogunk menni az új Rúnaismeret tanárunkkal. Nem vagyok híve az ilyen óráknak. A tanulmányi kirándulásokat szeretem, ez ellen nincs semmiféle kifogásom. A fő, hogy tanuljunk okos dolgokat és ne maradjunk le semmiről se. Tudniillik, hogy RAVASZ vizsgát készülünk letenni, ezért fontos, hogy mindent megtanuljunk, ami ehhez szükséges akárhol is vagyunk.
Dehogy miért a Három Seprűben kell találkozunk azt még mindig nem értem. Talán valamiféle zsupszkulcsal fogunk tovább menni? Vagy oda vitt valamiféle rúnát? Nem az nem lehet. Kizárt. Mindegy is nem lényeg. Az a fontos, hogy időben ott legyek. Hol is van a Három Seprű? Kicsit gondolkodnom kell, hogy merre is kell mennem. Mostanában az agyam nem olyan, mint amilyennek lennie kéne. Na jó csak vicceltem. Persze, hogy tudom merre van a Három Seprű. Hisz sokszor jártam ott az utóbbi időkben.
Majdnem utolsóként érek oda, ahogy látom szinte mindenki ott van már. Ilyen még sosem fordult elő velem. Általában elsőként szoktam megjelenni minden órán. Most mégis valahogyan szinte elkéstem. Ám a szinte ott volt és megmentett. Sage Bolton tanár úr,aki nem mellesleg irtó jóképű,  névsor olvasásánál már jelentkezem, így nincs semmi baj abból, hogy későn értem ide.
Szerencsémre zsubszkulcsal már nekem is volt szerencsém utazni, így kicsit sem félek tőle. Na jó talán a landolástól kissé, de azért attól sem annyira.
Kíváncsian várom már, hogy hova is fogunk menni. Én nagyon szeretem a rúnaismeret órákat. Való igaz én szinte minden órát nagyon szeretek. Kivétel az humbuk jóslástan meg valahogy a repüléstant sem nekem találták ki. Megragadom erősen a nem túl szép zsákocskát ahogyan a többiek is. Aztán már csak a landolásra várok, ami utol is ér. Mégpedig hason a levelek meg a föld között. Szerencsére nem ütöttem meg magam. Gyorsan fel is pattanok, még mielőtt bárki is észrevenné. Leporolom magam és körbenézek. nekem úgy tűnik, mintha ez egy erdő lenne valami fúra rajzokkal. Nem sokára Bolton tanár úrtól meg is tudom, hogy hol is vagyunk éppen.
Viking lakomán? Miféle viking lakomán? Azt hittem tanulni fogunk és nem holmi lakomákon részt venni. A rúnavésést még megértem, hisz ezt meg kell tanulni. Bolton tanár úr kérdésére a Grimoárról hevesen jelentkezem. De mivel azt veszem észre, hogy nem nagyon figyel rám így úgy döntök inkább hangosan mondom ki. Pontosan úgy ahogy az a nagykönyvben megvan írva.
- A grimoár mágiatankönyv. Az ilyen könyvekben általában útmutatók találhatók mágikus erővel ellátott eszközök, mint például talizmánok és amulettek készítéséhez; varázslatok, bűbájok és jövendölések elvégzéséhez és emberfeletti lények: démonok, angyalok, szellemek megidézéséhez és segítségül hívásához.Sok esetben a könyvekről is úgy hiszik, hogy mágikus erővel bírnak, ugyanakkor más kultúrákban is megjelenik a szent írásokhoz kapcsolódóan az a hiedelem, hogy természetfeletti erővel bírnak, mint a Biblia esetén. Így bár minden mágiáról írt könyvet grimoárnak tekinthetünk, nem az összes mágikus könyv az. - mondom el egy szuszra hacsak meg nem állít benne valaki. No nem azért, mert fel akarok vágni vele. De ha egyszer tudom a választ akkor miért hallgassak.
Ahogyan a többiek is én is közelebb léptem, hogy jobban megtekinthessem az írást. Érdekes. Felettébb érdekes. Nekem nagyon is tetszik.  
- Elképzelésem szerint biztosan nem, hisz akkor nem tudnánk megérinteni. Vagy csak minimális, ami nincs hatással az emberre vagyis nem olyan nagy fokon, hogy azt érezni lehessen. - válaszolom meg ezt is, szinte azonnal ahogy elhangzik a kérdés. Majd a tanár úrra pillantok, keresve a reakcióját.

Őőő... Rosszul sikerült a botox?

STELLA PATIENCE CAMPBELL



"A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idő, a lehetetlenhez valamivel több."

Hogy milyen volt is az életem? Sóhajtok. Nem tudom. Fogalmam sincs. Olyan üresnek érzem magam, mintha minden egyes érzést, gondolatot kiöltek volna belőlem. Egy senki vagyok. Egyszerűen csak egy senki. Egy nyomorult jellegtelen alak. Hiába emlegeti nekem mindenki, hogy én vagyok az a lány aki egy átok elé ugrott azért, hogy megmentse egy iskolatársát, akit ráadásul nem is kedvelt.... én nem emlékszem rá és senkire, semmire. Ez a szomorú igazság pedig mindannyiszor kétségbe ejt, az őrületbe kerget. Tudom, hogy senki sem látja rajtam mennyire elveszett és szomorú vagyok, hisz megváltoztam. Érzéketlennek és ridegnek tartanak. Ez az eset megváltoztatott. Egy falat húztam magam köré, ami fogságban tartja valós érzelmeimet. Legfőképpen a gyengeségeimet. Az elmúlt időkben soha senki nem látott sírni, de még csak szomorkodni sem. Pedig ha tudnák, sokszor mennyire szeretném elordítani magam vagy csak napokig zokogni és nem gondolni semmire....

Anyám elmondása szerint fagyos decemberi napon láttam meg a napvilágot nagyon hirtelen. Még majdhogynem két hónap lett volna a világrajövetelemig, de nem tudtam várni. Valószínűleg anyám törékeny és gyenge teste volt korai világra jövetelemnek az oka. Már akkor is küzdöttem az életemért hónapokig. Túlságosan kicsi voltam, fejletlen és légzési elégtelenséggel jöttem világra. Az orvosok azt rebesgették anyámnak, hogy nem élem túl vagy ha igenis maradandó károsodásokkal. Anyám már akkor is hitt bennem, azt mondta egy nagy harcos vagyok, mindent túlélek, ezt is túl fogom. Nem hittek neki. De igaza lett. Küzdő voltam akkor is és most is az vagyok. Túléltem. Sőt minden elvárást felülmúltam, amit csak hozzám fűztek.
Kislánykoromban vadmacskának tartottak a többiek, folyton verekedtem. Mindenkinek neki estem, aki bántott engem vagy a szüleimet esetleg a barátaimat. Később a fiúkat püföltem előszeretettel, akik úgy tapadtak rám, mint a piócák, valószínű a bájosságom és a szépségem miatt. Legalább is anyám szerint, én nem tartom ennyire szépnek magam. Ám ezeknek a fiúknak a többsége csak kihasználni szeretett volna én viszont nem engedtem. Elagyabugyáltam őket kissé. Valamiért már akkor is nagyobb erőt éreztem magamban, mint ami másoknak volt és amit kinéztek volna belőlem. Szegény nagyanyám és anyám sokszor kellett perzselőre menjen a szülőkhöz vagy az oviban emiatt. De sosem haragudtak rám. Sőt anyám büszke volt arra, hogy megtudom védeni magamat ha kell.
Tudtam. Mindig tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek. Anyámék sem titkolták varázsló mivoltomat. Én pedig nagyon büszke voltam erre és csak arra vártam, hogy a híres Roxfort suliba járhassak, amiről már annyi mindent halottam. Aztán jött a levél. Velem pedig madarat lehetett volna fogatni. Anyám és a nagyanyám is épp annyira ujjongott, mint én. Talán jobban is. Elláttak mindenféle tanáccsal, amire csak szükségem lehetett a Roxfortos éveim alatt. Szerintem még olyanokkal is, amiket sosem használok fel. De ilyenek a szülök...
Az Abszól út maga volt a csoda számomra. Mind ezidáig sosem találkoztam magam fajta varázs használó emberekkel és semmiféle hasonló dologgal. A muglik között nőttem fel és úgy éltem, mint egy átlag ember. Ettől a pillanattól kezdve pedig minden megváltozott, nagy örömre.
A vonat út alatt sok mindenkivel összefutottam, köztük a mostani barátaimmal és sajnos ellenségekkel is. Hamar megmutattam „vadmacska” énemet, mikor ököllel orrba vágtam a hencegő és velem kikezdő Viktor orrát. Ha nem lett volna ott Leo talán tovább püföltem volna a beképzelt alakot, de ő sajnos lefogott. Vagy inkább szerencsére, mert szerintem lehajítottak volna a vonatról.
Már az első pillanattól fogva imádtam az iskolát, sőt minden egyes órát kedveltem. Olyan lelkesem fogtam neki a tanulásnak, mint még soha. Nem szerettem utolsó percekre hagynia  dolgokat, ezért minden házi feladatomat rögtön órák után megcsináltam. Lelkesen vetettem bele magamat a könyvek birodalmába amiből olyan sok érdekes dolgot megtanulhattam és szinte mindenféle furcsa dologról olvashattam. Nem csak azokat olvastam el, amelyeket feladtak nekünk hanem ezen kívül másokat is, amik később a hasznomra lehettek. Tehát egyik kedvenc helyeim közé a könyvtár tartozott, ahol a magam csendességében ismerkedhettem meg a varázsló világgal. Persze ezért a többiek már nem csak a „vadmacska” jelzőt aggatták rám hanem a „kockafejt” is. Eleinte ezért is háborogtam és indulataimat rajtuk vezettem le nem egy betört orrot, vagy vérző ajkat, esetleg kitépázott hajú diákot küldve Madam Pomfrey kezére. Ezzel bezsebeltem jó néhány bünti feladatot is magamnak. Később viszont megtanultam ezeket is elengedni magam mellett és már kevésbé érdekelt, hogy kockafejnek tartanak. Büntit ugyan szereztem kihágásokkal is, mikor elcsatangoltam pár csoport társammal valahová vagy olyan tettem ami a szabályzat ellen volt. Ám azt tudni kell rólam, hogy én eléggé szabály betartó vagyok, de vészhelyzetekben vagy ha meg kell védeni a barátaimat, akkor nagy nehezen képes vagyok megszegni is őket.
A háború időszakában én még csak 13 éves voltam, de annál intenzívebben éltem meg. Talán még a többieknél is intenzívebben. Az a borzalmas fény és égő fájdalom az egyetlen dolog, ami még most is az emlékeimben van. Még az amnéziám se segített elfejteni ezt a szomorú, és egy kardszúrásnyira hasonlító ijesztő dolgot, aminek még most is őrzöm emlékét a jobb csípőmön.  
Ezen időszak alatt a Roxfortban tartózkodtam, akárcsak megannyi más ember és az édesanyám is. Néha beugrik egy-egy fülsiketítő visítás, van, hogy felvillan a szemem előtt néhány színes fényforrás és olyan, mintha élénken látnám, mintha ott volna elöttem. De már az is megesett, hogy beugrott egy-egy kép borzalmas kép, mit nem tudtam hová tenni. Rémálmokat látok sokszor, amikben én is szerepelek, teljesen valóságosnak tűnnek, mintha megtörténtek volna már. Csak a többiek elmeséléséből tudom, hogy mi volt akkor, hogy miért van sebhely a csípőmön. Azt mondták a halálfalók épp betörtek az iskolába. Harc volt. Mindenhol repkedtek az átkok és a fények. Mindenhol sebesült és halott emberek feküdtek. Az egész iskola úszott a vértócsában és romokban hevert. 13 éves kislány létemre biztonságosabb helyre küldtek engem. De én nem maradtam ott. Feljöttem a harctérre, magam sem tudom miért, és az élbeszelők sem tudták miért. A lényeg, hogy fent voltam és éppen elhaladtam Viktor mellett, akit első évben megvertem és akit mindig is utáltam. Viktornak kiesett a pálca a kezéből és épp azt próbálta felvenni. Közben ellensége egy átkot küldött feléje én meg habozás nélkül Viktor és az átok fénycsóvája elé ugrottam. Eltalált. Úgy hullottam le a Földre, mint egy aprócska tollpihe. Azt hitték meghaltam. De valami megmagyarázhatatlan dolog folytán mégsem leltem halálomat a háborúban...

- Jó reggelt Miss Campbell. – a hang túlviláginak tűnik miközben finoman nyitni próbálnám szememet. Mintha egész életemben csak aludtam volna. Agyam olyan üresnek tűnt, mint egy hordó. Ki az a Miss Campbell? Hol vagyok? Mi van? Furcsa érzés lett úrrá bennem. Nem éreztem semmit, gondolataim se voltak. – Jó sokáig aludt tudja. – a hang mg mindig távolinak tűnt és fogalmam se volt róla, hogy hozzám szólt-e vagy kihez. Felnéztem a plafonra és csak a szemeimet forgattam, mintegy keresve önmagamat. – Ugye tudja, hogy kész csoda, hogy túlélte ezt az egészet.
- Ki...ki... Ki az a Miss Campbell? – néztem rá a körülöttem állókra üres tekintetet vetve rájuk. Ők meg elképedt arccal, néztek vissza rám, majd egymásra.
- Kisasszony mire emlékszik? –  hangzott a különös és kissé ijedt hang felém meresztve óriási szemeit. Magam elé meredve próbálok bármit is vissza idézni, mert ezek szerint valamire kellene emlékeznem. De semmi. Semmi. Nem jut eszembe semmi. Még a nevemre sem emlékszem. Úrrá lesz rajtam a kétségbeesés és az aggodalom. A kérdezőre pillantok könnyes szemmel és nemet intek a fejemmel. De ahogy ezt megtettem rögtön zokogni kezdek. Mint egy örült üvöltök és kapálózok a takaró alatt azt hajtogatva.
- Mi történik velem? Mi van velem? – megérzek néhány erő kart a kezemen meg a lábaimon, akik megpróbálják fékezni kitörésemet. Aztán egy szúrást érzek a karomon és következik ismét a sötétség...
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy a lányuk amnéziában szenved. – hallom bizonyára az medimágus hangját, amint két aggodalmasan felém tekintő hölgynek mondja.- Néhány dolog ugyan megmaradt az agyában, de azok inkább a Roxfort ideje aladt tanult dolgok. Azok amelyek már rutinossá váltak számára.  – Bizonyára azokról beszél, amiket mondtam, mikor kezembe vettem a pálcámat.
- És ... és ... ez meddig tart? – egy vékony és bársonyos női hang üti meg a fülemet, nem tudom beazonosítani kié de van egy olyan érzésem, hogy már régebbről ismerhetem. – Nem tudnak valamit tenni?
- Sajnos nem tudjuk megalapítani meddig tarthat. Talán pár hónap, pár év. – ismét egy erősebb férfi hang válasza hangzik el, ami az medimágusé lehet. Úgy hiszem ő nem érzékelte, hogy ébren vagyok, azért merészel ilyen nyíltan beszélni az állapotomról. – Nem. Erre még nincs gyógymódunk. – hatalmas zokogás hangzik a válaszra. A két nő egyszerre sírt fel. – Javasolnám, hogy állapota javítása érdekében és a felzárkózás érdekében maradjon ki egy évet az iskolából...
Így is lett. Egy év. Egy hosszú évbe telt míg olyan szintre hoztam magamat, hogy csatlakozhassak társaimhoz a Roxfortban, amíg megtanultam mindent ami kimarad az emlékeimből. Természetesen ez csak szorgalmamnak és naphosszakat könyvnél kuporgó énemnek köszönhető. Máskülönben még most sem térhettem volna vissza. Most pedig itt vagyok. Újra az iskola padjait koptatom és küzdök. Küzdök magammal és minden mással is. Ugyan az emlékeim még most sem tértek mind vissza, de próbálkozom vissza hozni őket és újra megtalálni önmagamat.