Különleges képesség az, ha az ember ennyire eltökélt és rendíthetetlen. Persze... sok esetben üthet ez visszafelé is, de alapvetően ezek az emberek azok, akiknek van lehetőségük törtetni előre. Hiszen elég erősek és erélyesek hozzá. Te is pont egy ilyen nő vagy... kérdés az, hogy a jövőben merre fognak alakulni a szálaid. Köszönöm szépen az előtörténetet és a javításokat. Őszintén, a múltadat így is olvasgattam volna kicsit részletesebben, hogy jobban megismerjelek és össze tudjam rakni a képet, azonban bízok benne, hogy a történeted majd kiteljesedik a játéktéren. Az előtörténetet tehát...
Az ember első ránézésre felfest magáról egy képet, amelyet mások felé tükröz. Ez lehet valakinek szimpatikus vagy kevésbé... de senki nem tudja igazán sosem, hogy mi áll mögötte. Hogy mi formált olyanná, amilyenné. Csendes, ártalmatlan lánynak tűnsz, akiről talán senki nem gondolná, hogy miféle dolgokat szenvedett el gyerekkorában az apjától. Úgy gondolom, sokkal több minden van benned, amely ahogy apukád nyomása egyre csökken az évekkel, úgy szépen ki fog jönni. Talán csak néhány barát kell hozzá, akikben megbízhatsz, egy kis támogatás. A házad nem volt nehéz kérdés, úgy gondolom, ott tökéletesen ki tudsz majd érvényesülni. Köszönöm a javításokat, az előtörténetedet pedig...
E L F O G A D O M
A házad pedig a...
Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik. Sok remek játékot kívánok!
Igazából... sosem voltam az az előre-tervező típus. A pillanatnyi hevességem sokszor meggondolatlansághoz vezetett. Pont hasonló volt az a nap is, amikor egyszerűen csak összeszedtem a dolgaimat és otthagytam apát meg Karent. Nem gondoltam, hogy valaha is megtennék ilyet... mert közben egy részem nagyon félt a változástól. De, azt hiszem... egy másik részem elég erősre emelkedett ahhoz, hogy felülírja ezt a hangot. Néha kell a változás. Ha aznap nem találkozok Elliottal, akkor ma minden... más lenne. Nagyon-nagyon más. Sokszor eszembe jutott ez, és őszintén? Egy kicsit még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ez tényleg megtörtént. Hogy tényleg... egyik családból átkeveredtem egy másikba, és már nem mondhatnám, hogy az utóbbi kevésbé volt szeszélyes és változékony... Elliot mindig ott volt. Ez az egy dolog sosem változott. Szóval, őszintén? Olyan mélyen sosem gondolkodtam el azon, hogy hova illek. Hogy hova tartoznék, hol tudom elképzelni magamat... Talán mert túlságosan beletörődtem, hogy a sors majd úgyis elrendezi ezeket a dolgokat. És végülis? Végülis igen. De persze... vannak dolgok, amiket talán nem kellene a sorsra bízni. - Ha mégsem, keressen meg. - Felpislogtam a férfire oldalról, egy halovány kis bólintással feleltem csak, miközben kezeimet a zsebembe csúsztattam ott megpihenni. Az ott várakozó varázspálcámon simítottam végig finoman. - Egészen addig, amíg az ember részt nem vesz az első kisebb meghallgatáson, vagy egy Wizengamot ülésen egyenesen. - Talán egyszerre révedt el a pillantásunk a másik csoportvezető felé. Valahol vicces látvány volt, ahogy a zavarodott végzősök rohantak utána, némelyikük jegyzetelni is próbált... nem sok sikerrel persze. Kezdtem tényleg azt érezni, hogy a megfelelő aurort fogtam ki mára. - Időnként olyan alakokat védenek, az ember csak remélni meri, hogy ez egy nagyon rossz vicc. Kicsit elhúztam a számat. - Ez a dolguk, nem? Úgy értem... erről szól az egyenlőség. Annak is meg kell adni a szabadság jogát, aki amúgy rohadtul nem érdemli meg - dünnyögtem. Sok ilyen ember volt... nem is kellett messze menni, ott volt a háború, de nekem hirtelen Vincent jutott eszembe. Egyszerűen... képtelen voltam megérteni, hogy nincsen még Azkabanban. - Ahol az auror épít, ott a protektor rombol. Persze - újra fellestem Mr. Miltonra. - Ők ugyanezt gondolják rólunk. De tekintve, hogy a mi dolgunk elkapni a sötét varázslókat, az övék pedig megmenteni a seggüket, különösebben nem is lehet meglepő a két csoport között húzódó ellentét. Megértően sóhajtottam. Pont ezért sem érdekelt különösebben a diplomácia. Nem gondoltam azt, hogy képes lennék eldönteni valakinek az ártatlanságát, vagy épp ellenkezőjét... mindennek két oldala volt, és bár az első benyomás után könnyű ítélni, azon túl a dolgok nagyon bonyolulttá tudtak válni. Nagyon. A kis étterem, amibe beléptünk, különös aurát bocsátott ki magából. Kellemes volt. Hirtelen kikerültünk abból a nagyon komoly és előkelő közegből és a furcsálló pillantások kereszttüzéből, itt pedig... kellemes volt. Elhelyezkedtem a puha széken, és nem is törődtem vele, hogy az auror előhúz egy szál cigit. Régebben zavart a füst, de Jasper óta eléggé hozzászoktam már, hogy az ő illatával együtt például... kifejezetten hiányzott. Töretlen lelkesedésem a süteményről a kutyára fordult, ahogy csóválni kezdte a farkát az érintésemre. - Na de Kölyök, azt hittem az a lényeg. - Még Mr. Milton is felnevetett, hát azt sem tudtam, hirtelen melyikre pislogjak a három inger közül. Persze... nem volt ez valami nagyon mélyről jövő hang, de pont elég, hogy széles mosolyt varázsoljon ajkaimra, ujjaim pedig végigsimítottak le a kutya nyakáig, aki egészen a lábamhoz simult. Még az sem tűnt fel, hogy a cigifüst nem ér el hozzám, a becenév meg... egyszerűen csak ellebbent a fülem mellett. - Áh... Nem szeretem a vért - jelentettem ki talán kissé túl gyerekes hangnemben is, dehát... mentségemre legyen szólva... Épp nyalogatják a tenyeremet. - Sziaaaaa... - suttogtam oda a fehérségnek hízelgően, aztán csak beharaptam ajkam és felkaptam a fejemet a férfi felé, hogy odafigyeljek a szavaira. Merthogy tényleg érdekelt. Csak épp nagyon komoly figyelemelterés történik. - Alapvetően a legtöbb aurori munka egyaránt gyakorlati és elméleti. Ennek aránya a specializációtól függően élesen eltérhet. Egy általános aurorrend szerint reggel bejön a minisztériumba és elfoglalja helyét az aurorparancsnokságon. Mindannyian rendelkezünk saját elszeparált asztallal, ahol a saját ügyeinket követhetjük. Ha időben beér az ember, felkészül a saját ügyeiből, majd 9:00-kor pontban minden egyes nap eligazítás történik. Ezen részt vesz mindenki, aki napi szintű aktív ügyekkel dolgozik és a legártatlanabb kihágástól a legsúlyosabbig kirendelésre kerülnek a különböző feladatok. Kíváncsian terelődött felé a figyelmem, ahogy hirtelen hosszasan beszélni kellett. Őszintén, azt sejtettem, erre is leszerel majd pár szóval... de nem így történt. Egyik kezemet felemeltem, hogy közben vehessek magamhoz még néhány falatot, csak néha-néha pillantottam le a kutya fejére, ami a térdemen punnyadt. Fejvadász... különös volt. Nem gondolná az ember, hogy majd csak úgy szemben kávézik vele egy, még néha-néha el is mosolyodik... vagy csak én? Lehet. Talán csak nekem vannak túlságosan... gyermeteg nézeteim a világról. Aha. Én mondtam... nagyon nincs még itt az ideje továbbtanulnom... - Nehéz konkrét időbeosztást vázolnom őszintén szólva, ez nem az a szakma, amit az ember elkezd reggel 8-kor és 5-kor eldobja a pennát. Viszont az amneziátori pálya egy fokkal kötöttebb. - Figyeltem az asztal felett gomolygó kis füstfelhőt, ahogy felemeltem a villámmal egy darab epret. Éreztem, ahogy a kutyus közelebb nyomult... De úgy döntöttem, nem kockáztatom meg, hogy valami olyat adjak neki, ami... nem tudom. Ehetnek a kutyák epret? Talán Mr. Milton nem örülne mondjuk, ha azzal csábítanám a bestiáját. - Sokkal nagyobb arányban tartózkodik a Minisztériumon belül, a célpontokat ugyanis gyakran házhoz hozzuk. Időnként a Mungóban kell felbukkannia súlyosabb esetekben, máskor muglik emlékeit kell helyretenni. Ez nagyszabású eseményeknél azért tud fejfájást okozni. Halkan, elgondolkodva hümmögtem. Igen... nagyjából hasonló gondolatokkal készültem fel én is, amikor megakadt a szemem a szakon. Nem is tudom. Érdekelt valahol az emberi elme, attól függetlenül, hogy természetesen valamennyire tartottam is tőle... Meg akartam érteni. Ez lett volna talán a legkifejezőbb. Ahogy úgy tűnt, nagyjából a végére ért, halvány mosollyal pillantottam fel rá. Addigra elfogyott a sütim és a kávéból is már csak egy kis tejszínhabos-maradék pihent a bögre alján, a kutya pedig még mindig ott szuszogott a combomon. - Köszönöm - mondtam halkan, ahogy megkavargattam a kávét. - Igazából... sok mindent meg lehet tudni a nyílt napokról, de azt valahogy sehol sem vázolják fel, hogy ténylegesen mi hogyan történik. - Megcirógattam még egyszer a kutyus fejét. - Szóval tényleg köszönöm! Hasznos volt. Jókedvűen egymásba tettem a tányért és a poharat, miközben még a férfi szavait forgattam agyamban. Nem tudtam rájuk kifejezetten reagálni... inkább csak szép lassan feldolgoztam őket, a megfelelő helyre pakolásztam, ahol egyszer hasznosak lehet. És esélyesen az lesz. Egyre inkább kezdtem elengedni minden más lehetőséget... Ez túl érdekesnek tűnt. És ki tudja? Talán tényleg nem vagyok hozzá elég... érett. Elég erős. De mi van, ha sose próbálom meg? A kabátomért nyúltam, úgy pislantottam a férfi felé. - Mehetünk tovább? - érdeklődtem. Az eddig látottak után már eléggé vártam, mi lesz még így... főleg, hogy már attól sem féltem, hogy a kutya megeszik. Vagy. Mr. Milton. Ha igent intett, óvatosan le is csúsztam a székről, figyeltem, ahogy a kutyus az asztalra dugja az orrát, vélhetően néhány morzsa után szaglászni. Igazából... ennyi is elég volt, hogy a Minisztériumról alkotott képem felkavarodjon. Kíváncsi voltam, mit tartogat még... De azt sejtettem, hogy a kép ennél már csak színesedhet. Nem, mintha sokkal közelebb lettem volna a rendszer pontos megértésén, sejtettem, hogy erre egy délután nem elég... de hé, már így is sokkal több volt, mint a semmi... a hirtelen báránnyá vált kutyus pedig még mérföldeket dobott az egészen.
Bár nem titkolt, hogy mennyire szeretem ezt a lilát, amit még viselsz, mégis... nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, inkább igazi medimágusi köpenybe bújnál! Az előtörténetedet olvasva egy kicsit mégjobban megismerhettelek, olyan részletekbe pillanthattam bele, amelyeket talán az eddigi találkozásink alatt nem derült fény. Nagyon remélem, hogy az életed jobb irányba fordul végre, hogy a dolgaid könnyebbek lesznek, és természetesen azt is, hogy nekünk is lesz alkalmunk közelebb kerülni egymáshoz! Tudod, bármikor szívesen vigyázok Amberre, pláne, ha közben megismerhetem azt a cuki nyuszitokat is... Szóval! Nem is kérdés, az előtörténetet...
Ezen a szinten körbenézni olyan volt, mintha ténylegesen egy varázscirkuszba csöppentem volna. Megfordult persze a fejemben, hogy az egésznek a hangulatára erősen rátesz az is, hogy nyílt nap van, de... Ki tudja? Végeredményben a varázsló sportok önmagukban is meglehetősen veszélyesek, mozgékonyok voltak. Az elszabadult cikesz meg se lepett igazán. A lifthez közeledve még egyszer visszalestem a lány felé, aki izgatottan próbálta visszavekeredni magát az embertömegen át... nem is tudom, hová. Az ajtók és az azok felett villogó feliratok kissé elmosódtak a rendetlenségben, ahogy pedig feléjük pislogtam volna, a lift ajtaja már be is csukódott. - Hát nekem is álmatlan éjszakáim vannak miatta. - Vigyorral válaszoltam, úgy pislogtam le a fehér eb felé, aki a lassan elváló kezeink felé szaglászott. A nedves orra finoman mozdult meg. Jobban belegondolva eddig sem tűnt kifejezetten agresszívnek... épp csak bele akarta túrni az orrát a zsebembe, de legalább nem morgott. Vagy... rágta le a kezemet. Nem rossz, hm? A Minisztérium minden kis részletében meglepő volt. Volt róla egy fejben megalkotott képem... amire a nyár eleji kis látogatás is pluszban rásegített, ám akkor csak egy szintre látogattunk el, és nem... tulajdonképpen az összesre. Mindegyik osztály egy külön lüktető élet volt, mintha nem is ugyanabban az épületben járnánk. Még a levegő is más volt, ahogy a fel-alá vonuló emberek és a helyiségek építészeti kialakításai is, de... nem tartottam elképzelhetetlennek azt, hogy ezt a kis világot egész hamar meg lehet szokni. Egyelőre túl sok volt az új és a szokatlan inger, hogy csak kapkodtam a fejemet, igyekeztem befogadni mindent. Vagy legalábbis a lehető legtöbb dolgot. Lefogadom, erre néhány óra nem elég. Egyértelmű volt, ahogy a Nemzetközi Máguskapcsolatok Főosztályát közelítettük meg, hogy itt a dolgok komolyabbra válnak. Már azelőtt sejtettem, hogy ez lesz a fontosemberek szintje, mikor még ki se léptünk a liftből. - Nem állítanám. Van, hogy napokon át nem jövök ide - válaszolta Mr. Milton a minisztériumban töltött idejére vonatkozó kérdésre, én pedig kíváncsian pislogtam fel rá. Kriminálpszicho-mágus, felderítő nekromágus... ezek már nekem kicsit túl merész dolgok voltak, de ettől függetlenül érdekeltek a részletek. - Ez azonban nem az általános elv, az aurorok többsége napi szinten jelenik meg a parancsnokságon és a saját asztalánál dolgozik helyben, pláne ha kezdő, gyakorló, vagy alacsony beosztású aurororról beszélünk. De egyébként ez jellemző a középmezőny döntő többségére is. Halkan hümmögtem a szavaira, úgy követtem a liftből kifelé, mielőtt véletlen összecsapódtam volna egy ott elvonuló, tűszoknyás nővel. Épp csak egy pillanatra inogtam meg viszont, mielőtt megéreztem az auror ujjait a hátamnál. Én már persze vártam volna, hogy az előbbi kérdésemre jöjjön a válasz, úgy pislogtam fel rá csillogó szemekkel... de azt csak nem kaptam meg. - Egy teszt, amit jellemzően manapság az alkalmassági vizsgán végeznek el az amneziátor, vagy valamilyen jellegű pszichomágusi jelöltekkel, de időről-időre felbukkan, mint pályaválasztási gyakorlat a különböző mágusiskolákban is. Ezek szerint most nem ez a helyzet. Kicsit odébb húztam a számat, úgy simítottam le a kabátomat. - Hát... még megtörténhet, végülis. A jelentkezéseket csak februárban kell leadni - mutattam rá a tényre, mielőtt folytathattam volna viszont, az én tekintetemet is elterelték a fényűzően kialakított falak, az ívek és az aprólékosan megmunkált részletek. Elég hamar világossá vált, hogy egyáltalán nem illünk ide... sőt, néhányan mintha még csúnya pillantásokat is vetettek volna felénk, pláne a két kutyára. Amelyek közül a fehér kezdett egyre jobban csábítani. Biztosan könyékig kapná a kezemet, ha megpróbálnám megsimizni, ...? Inkább visszafordultam a dolgozók felé. Dísztalárok, magassarkúk, elegáns hajkoronák... Tényleg nem illettünk ide. Kicsit kényelmetlenkedve pislantottam is Mr. Milton felé, és úgy mélyesztettem kabátom zsebébe a kezemet, hogy ujjaim a zsepikkel matassanak. - Kitalálom, ez az a szint, ahol mindenki mindig nagyon komoly - jegyeztem meg felé csendben, meg is érintettem mellé alsó ajkamat a fogaimmal, ahogy egy férfit figyeltem, aki lila-és ezüst színekben pompázó talárban vonult el előttünk, felszegett állal, mögötte pedig néhány diáknak tűnő sietett. Okééé... talán mégsem én kaptam a legfurább vezetőt. Bár őszintén? Egészen kezdtem megkedvelni Mr. Miltont. Nem is volt olyan ijesztő, mint amilyennek elsőre tűnt... A naiv kis gondolat pedig épp elég volt, hogy a maradék kételyeimet is elsodorja, úgy követtem nagy lelkesen egy következő terem irányába. Ez a helyiség egy étteremnek tűnt. Vagy... legalábbis egy nagyon elegáns kávézónak. Mr. Milton az egyik asztalhoz vezetett, miközben mellettünk a csillogó csempén a kutyák körmeinek halk csattogása törte meg valamelyest a hely békéjét, bár mintha ez nem zavart volna meg senkit. Lehuppantam az elegáns székre, úgy bújtam ki aztán a kabátomból, hogy azt a háttámlára simítsam. Kellemes meleg volt idebent, leülve pedig mintha minden, a többi asztal felől szűrődő beszélgetés is elhalkult volna. - Csak kérnie kell. - Nagy szemekkel pillantottam a mozdulataira, aztán le az asztalra, amelyen megjelent egy csésze kávé. Most, ahogy megcsapott az illata... valójában meglehetősen jól esett volna egy kis koffein nekem is, na meg a reggeli is kimaradt ma. - Ha esetleg még nem reggelizett volna, itt a remek lehetőség. Kissé bizonytalanul lestem vissza az asztallap felé, majd óvatosan megkopogtattam azt az ujjaimmal, próbálva leutánozni a férfi előbbi mozdulatait. Egy pillanattal később pedig meg is jelent előttem egy adag tejszínhabos kávé, mellette pedig egy rózsaszín kis tányéron egy adag vaníliás sütemény, a tetején eperrel. - Nagyon tetszik ez a hely... - vigyorodtam el, úgy nyúltam a villáért egyből, hogy megkóstoljam a kapott édességet. - Egy átlagos napnál tartottunk, hm? - jött aztán a kérdés az auror felől. Nem is figyeltem az azt megelőző rövid kis csendre, túlságosan magával ringatott a sütemény és a kávé okozta mámor, a bennük lévő cukoradag máris jólesően suhant végig rajtam. Bólogatva pillantottam fel, miközben ittam egy kis kortyot a kávéból. - Ühöm... mindenre kíváncsi vagyok - közöltem vidáman. - Jó... a nagyon véres részetekre nem annyira... Ekkor éreztem meg, ahogy az egyik kutya letelepedett a lábamhoz, sőt, félig landolt is azon. Lepillantottam a fehérségre, aki a lábszáramnak dőlve helyezte magát kényelembe, és ahogy felpislogtak rám azok a sötét szemek, képtelen voltam visszafogni magamat. Óvatosan lenyúltam felé, hogy megsimogassam a fejét, épp csak finoman értem hozzá, hogy el tudjam rántani a kezemet, ha felmorranna, de nem ez jött. Hagyta, hogy végigsimítsak egészen a nyakáig, sőt, még közelebb is dugta kicsit a fejét. - Oaaawww de édes vagy... - lelkesedtem fel és mg egy vigyor is az ajkaimra csúszott.
Azt hiszem, semmi jogom ítélkezni. Hogy mit tettél, nem tettél, mit akartál vagy sem... a múltja mindenkinek a sajátja, van, aki büszke rá, és van, aki nem. Mindenesetre örülök, hogy visszatértél közénk, izgatottan várom, milyen irányba alakul az életed, hogy hogyan folytatod tovább, immár bőven a háborúval a hátad mögött. Az előtörténetet...
Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik. Sok kalandot és izgalmat kívánok!
Nagyon szomorú fiatal évek állnak mögötted, ezt pedig nem könnyű csak úgy levetkőzni. Pláne, ha hozzászoktál, hogy még azoknak az embereknek sem vagy elég jó, akiknek a legjobban kellene szeretnie téged. Borzasztó érzés, amikor rádöbbensz, hogy tulajdonképpen egyedül vagy a világban, hiába próbálsz minden erőddel beilleszkedni. Én azért remélem, hogy a következő évek felüdülést hoznak, találsz barátokat és társakat, akikben megbízhatsz, és kijöhet az igazi éned. Az előtörténetet...
E L F O G A D O M
A házad pedig a...
Gratulálok! Az eligazító-pm hamarosan érkezik. Sok remek játékot kívánok!
Üdv ismét, Edward bá, örülök, hogy újra találkozunk, és leszedhetem rólad... mármint... pontosabban, felölthetem rád a neked járó színt ehelyett a kis lila helyett (ami mellesleg szerintem akkor is menőn néz ki...)! Nagyon örülök, hogy így én is részletesebb bepillantást nyerhettem a kis világodba, a miértjeidbe és az okaidba. Továbbra is nagyon érdekes személyiség vagy... bár azt azért remélem, hogy nem futunk össze a Roxfort folyosóin egyszer valami furcsa véletlen során. Mégiscsak auror vagy, és hát igen, na... érted... Nagyon élveztem a soraidat olvasni, tovább azonban nem is foglak vissza, vesd csak be magad az új ragyogó színeddel a rajongóid közé! Az előtörténetet természetesen...
Néha-néha elsodródtam már addig a szintig, hogy nem is érdekelt ez az egész továbbtanulásos katasztrófa. Annyira idegesített a dolog, hogy egyszerűen... csak el akartam engedni. Amúgy is hülyeség volt az egész. Úgyse volt ez annyira fontos kérdés... Végülis csak a jövőm múlt rajta, vagy mi. Újra pánikolni kezdtem, így a hógömböt kezdtem tapogatni kicsit erősebben. Nyugi, nyugi, hószarvas... - Tudod, Ave, a legjobb ötletek az utolsó pillanatban is megszülethetnek. - Visszamosolyogtam Sophie-ra. Jól esett a belőle áradó hugrás kedvesség... Nem minden hugrás volt kedves. Ezt már egészen sokszor megtapasztaltam, nem voltak olyan ártatlanok sem, mint amilyennek tűntek a sárga sálak alá burkolva... Néha összetalálkoztam velük éjszaka a folyosón, és hát igen... vagy talán csak engem utáltak, a zöld egyenruhám miatt. - Lehet csak zavarban vannak, hogy adni kell, meg ilyenek. Biztos kedvesek belül, te is aranyos és kedves vagy, meg Teddy is. Bár azt hiszem vannak gorombák is... - Szőtte tovább a gondolatmenetemet Sophie a mardekárosokról. Kicsit elmosolyodva vontam meg a vállamat, és végigsimítottam a szarvas hátán. Ami persze nem nagyon hasonlított szarvasra. De azért elég cuki volt. - Hát persze, zavarban vannak... - dünnyögtem, a Teddys részt meg inkább nem is kommentáltam. Jones... hát hagyjuk is. De azt azért bunkóság lett volna megkérdezni, hogy hogy nem törte még össze a szívét. Furcsa volt Sophie családi ügye. Mármint... én saját magam menekültem el otthonról, és csak úgy belefutottam egy másik családba. Puff. Semmi előrejelzés, csak... egyszercsak már minden jobb volt, én meg néha teljesen elfelejtkeztem apáról és Karenről. Persze, az utóbbit nem bántam. De apa... még mindig ott éltek bennem a szép emlékek, és ahogy eszembe jutott, elkapott egy furcsa, rossz ízű kis bűntudat. Azt se tudtam, mi van vele... még a levelére sem válaszoltam. - Igazad van. Nincs jogom őt azzal bűntetni, hogy nem tudja mi történt anyával. Lehet már az is az volt neki, hogy anya eltűnt az életéből... Gondolom jobb esetben az anyukák, még ha talán túl szigorúak is, nem felejtik el a gyerekeiket... Szóval lehet írok neki. Azt hiszem az igazságot kellene megtudia róla is... és talán rólam is. Bólogattam felé, miközben már alsó ajkamat rágcsáltam. - Írj neki - erősítettem rá. Közben egy kis szél támadt oldalról, ahogy befújt a kabátom alá, meg is borzongtam kicsit. - Abból nagy baj nem lehet. Biztosan ő is megnyugszik, és... ki tudja. Talán jófej. Összébb húztam magamon a kabátot, úgy lestem oldalra a fa felé, ahonnan lefújt a szél egy adag havat. Azután léptem kicsit távolabb, hogy megszemléljem az alkotásunkat. - Óó nagyon cuki lesz. Hmm, igen, a gallyakból lehet tartósabb lesz - kezdte keresgélni a gallyat. - Itt találtam egyet! - mondom lelkesen majd óvatosan beleszúrom a fejébe a gallyat. - Miből legyen a szeme? Kezdtem már tényleg nagyon fázni, persze erről részben tehetett a hótól kissé már átázott kabátom is. Előhúztam a pálcámat a zsebemből ahogy felálltam, úgy céloztam meg a hószarvas fejét, és varázsoltam neki két gombszemet. - Na, tökéletes... - belekaroltam Sophie-ba, ha már ő is felállt. - Csak sajnos mindjárt megfagyooook... Nem megyünk be? Gyere, menjünk be! Viszlát, szarvas - integettem oda a hószarvasnak, aztán dideregve húzni kezdtem magam után Sophie-t a kastély falai közé. Egészen erősen kezdett már havazni, éreztem a pelyheket megülni hajamban. Nagyon is esett volna egy jó forró tea vagy forrócsoki... így hát a Konyha felé kezdtem terelgetni Sophie-t, hogy ott folytassuk a beszélgetést az élet nagyon fontos dolgairól.
Üzenetek megtekintése
...?
