Sosem szerettem különösebben a karácsonyi felhajtást. Gyerekként mindig stresszelt, most meg már nem igazán érdekel. Mikhailnak igent mondtam, persze. Ennyit kibírok, miatta, érte. Egy este nem a világ. Vagy ki tudja. Akarva akaratlanul is eszembe jut anyám és az apró fenyőfája a nappaliban, amire a kézzel horgolt hópihéit aggatja. Borzasztó magányos, egyre többet nyaggat, mikor viszek valakit végre bemutatni. Lopva pillantok végig Mikhailon. Egyelőre még nem áll készen erre a találkozásra egyikük sem. Talán jövőre, valamikor. Már ha addig nem hagy faképnél és talál jobbat. Ismét a belém karoló Mikhailra emeltem a tekintetem. Van benne valami meglepően bájos, amit talán még ő sem lát magán. Na meg a világ sem, pláne amikor hisztériás rohamot kap a nagy nyilvánosság előtt. Azt mondják borzasztó arrogáns és bunkó. Nem vitatom, tényleg az, és nagyon akaratos. Mégis van benne valami… valami megmagyarázhatatlan.
– Hát nem romantikus így kettesben? – azt leszámítva, hogy hatszázezer ember vett körül minket, valóban volt egy kellemes hangulata ennek az egésznek.
- De az. – nem tudom, mit mondhatnék neki, nem akarom untatni. Mostanság pedig a levéltárakban vagyok derékig, nem valami izgalmas. Ő, mint táncos, biztos érdekesebb dolgokat lát és tapasztal, mint egy papírköteg keresése. Na meg ott van… Catherine. Az ő keresésében sem jutottam még előre. Gondolkodtam rajta, hogyan mondjam meg Mikhailnak, hogy van valahol egy lányom. De nem éreztem azt, hogy jó lenne az idő és a hely. A magambaszállásból egy alig érezhető lökés, és Belot megugrása rántott ki. Mire észbe kaptam, már egy szerencsétlen öregasszonnyal üvöltözött, a cipője miatt.  Óvatosan tettem a vállára a kezem és próbáltam volna nyugtatni, mire maga elé húzott, mintha azt mondaná, vegyem kezembe az ügyet. Bevallom kicsit bambán passogtam a nőre, aki irányába még most is szórta Mikhail a különböző megjegyzéseket.
– Ha nem vigyáz magára, akkor a párom el fogja ásni! – nem sokkal ezt a felszólalást követte egy pohár forralt bor, ami a nő kabátján landolt. Az apró nénit szabályosan a zokogás kerülgette. Odanyújtottam neki egy szövetzsebkendőt, majd egy biccentéssel próbáltam jelezni neki, jobban jár, ha elslattyog. Nem vártam meg a nő reakcióját, Mikhailhoz fordultam, és a vállára tettem a kezem.
- Mikhail. – látom, hogy ha nem csinálok valamit, akkor itt fog üvölteni és csapkodni jövő karácsonyig. Megsimogatom az arcát, közben halkan beszélek hozzá. – Próbálj megnyugodni, kérlek, semmi helyrehozhatatlan nem történt. - óvatosan húzom magamhoz közelebb.