Hogy egy öltönyös aurorból alapjáraton mit néznék ki, ez a kérdés elgondolkodtatott, de annyi időm nem volt, hogy végig is gondoljam a kérdést... hiszen a mondat végén ott volt az újabb - jóval fontosabb - információ, miszerint Santiago romantikus alkat volt. Természetesen erre már a zsupszkulccsá varázsolt virágcsokorból és a Szikra felkutatásából már következtettem, de valahogy ezt még nem mondtam ki saját magamnak róla úgy, ahogy ő most kimondta. Ahogy magához húzott és összeérintettük a homlokunkat, arra gondoltam, mennyire szeretném tudni, hogy mi is zajlik ebben az elmében valójában... de mint auror, azt gyanítottam, ha akarnék, se tudnék egykönnyen hozzáférni a gondolataihoz... nem mintha magam jeleskedtem volna a legilimenciában. Ellenben Santiago számára gyakorlatilag az első perctől nyitott könyv lehettem, akiben könnyedén olvashatott. Most esett le, hogy az első találkozásunkat követően egyáltalán nem is figyeltem a gondolataimra a jelenlétében.... ha hivatásos legilimentorként olvasni akart bennem, akkor azt könnyedén megtehette. Mondjuk ezen a ponton már nem sok rejtegetnivalóm maradt előtte... persze néhány `apróságot` leszámítva, úgy, mint édesanyám bűne, a vetélésem, K, és a kémkedésem ténye Malikról és köréről... Valamiért ezek mégsem aggasztottak kellőképpen, naiv módon azt gondoltam, kis hal vagyok én ahhoz, hogy a Mágiaügyi Minisztérium velem foglalkozzon. Elfelda Hallról egyébként is mindenki azt hiszi, hogy mindent tud róla, mégha ez nem is így van... Talán egyszer tényleg érdemes lenne majd írnom egy könyvet az életemről, ahogyan azt anyám is megtette a sajátjáról... de... ebben az esetben ezzel feltétlenül meg kellene várnom Iris halálát, hogy már ne legyen felelősségre vonható a gyilkosság miatt. Én ugyanis nem hagynám ki az életrajzi regényemből a legfontosabb, valós momentumokat... és nagyon igyekeznék abban is, hogy reális képet fessek a személyiségemről. Talán a legutóbb akkor láttam magam igazán reálisan, amikor farkasszemet néztem a tekintetemmel Owen engem ábrázoló festményén...Annyi fájdalom és ezerféle érzés volt abban a szempárban... szeretet, csalódás, félelem, elveszettség és remény... hogy azt szinte fájt befogadni. Még jobban fájt megszabadulni tőle... de meg kellett tennem. Ez a mai találkozás is bizonyítéka volt annak, mennyire igazam volt, amikor minden rá emlékeztető dolgot elégettem. - Imádom, hogy az vagy! - feleltem boldog mosollyal és meggyőződéssel az arcomon, mintha ezen a vallomáson meg sem lepődtem volna... ahogy egy gondolattal magam mögött hagytam Owen emlékét. Azt hiszem, talán most érzékeltem igazán, mennyire mögöttem volt mindaz, ami valaha hozzákötött. Hálás voltam Santiagóért, ezért az érző, gondoskodó férfiért, aki talán nem csak egy-egy pillanatra, de egész életemre a megmentőmmé vált... Ennyire természetesen nem szaladhattam előre még gondolatban sem, hiszen nem egyszer tapasztaltam meg, mekkorát lehet zuhanni, ha túlságosan beleélem magam valamibe. - Sötétség nélkül nincs fény. És ez igaz visszafelé is. A legfényesebb gyertyaláng veti a legsötétebb árnyékot… A fájdalom, amit a szavak közben a szemében láttam, most szinte megijesztett. Már nem voltam biztos abban, hogy mindent tudni akarok, ami a fejében zajlik... és emiatt bűntudatom támadt. Hiszen igenis képesnek kell lennem elbírni azt a terhet, ami Santiagót nyomja... akkor is, ha abba én is beleroppanok. Erről szól a szerelem...vagyis erről kéne szólnia, nem igaz? - Azt hiszem, ez a fény mindvégig ott volt bennem. De az igazság az, hogy még sosem találkoztam senkivel, aki képes lett volna kihozni belőlem mindezt… egészen mostanáig. Mintha forró fátyollal burkolták volna be a lelkem ezekre a szavakra, amik minden apró négyzetmiliméteremet felmelegítették. Az előző kérdés már nem volt kérdés. Valóban el kell bírnom, amit cipel. És el is fogom. Ha ő elbírja, akkor én is... ez így fair. Vallomásom szívből jött és őszinte volt hát, mégha volt is mögötte egy kis félelem és tartás attól, mi van, ha mégis kevésnek bizonyulok azokhoz az árnyakhoz, amik szüntelen kísérték... s talán kísértették is a férfit. Mert hogy az árnyak itt voltak velünk, ebben a pillanatban is, az nem volt kérdés, ahogyan az enyéim is jöttek velünk. Kéretlen, keresetlen ismerősökként követtek, és Santiagónak csa kérnie kellett, hogy megmutassam neki őket... mert ő volt az első olyan férfi, akinek mindent meg akartam mutatni. Mert ha abban kételkedtem is, hogy én bírok-e az ő árnyaival, a szívem határozottan azt súgta, ő félkézzel is elbír majd az enyéimmel. Ezzel a megnyugvással bólintottam a kérdésre, hogy éhes vagyok-e, majd átadva magam az élménynek és a társaságának, elmerültem a saját kis buborékunkban, amit most először végre háborgatás nélkül tapogathattunk ki, óvatosan, lágyan, reménykedve, akár a toboz után kutató őz a friss hóban, vakon bízva a túlélésben.
Az a finom mozdulat, ahogy megszórította a kezemet, felért ezer szóval. Volt valami távoli ebben a férfiban, de most ezzel a mozdulattal a távolság, mintha csökkent volna, legalábbis így éreztem. - Mint mondtam, az elől senki sem futhat el… Én sem vagyok kivétel. Én is cipelem a magam bőröndjeit, ahogy mindnyájan tesszük. A kérdés csak az, hogy találunk-e olyat, akivel osztozni tudunk a terhen… Nem tudom, vártam-e valaha annyira bárkitől azt, hogy ezt mondja nekem.... mint most Santiagotól. Tisztán éreztem, hogy ez az A pillanat. Elérkeztem életem azon pontjára, ahol már elemi szükségletemmé vált az, hogy megosszam az életemet, az érzéseimet, önmagamat, lényegében bármilyen csöpögősen is hangozzon ez... a lelkemet... Vele. Nem volt mindegy, hogy ki áll mellettem, annak a valakinek Santiagónak kellett lennie. És az, amikor átkarolva közelebb húzott magához, felszámolva a kettőnk közötti távolságot... nos... boldoggá tett a szó legnemesebb értelmében. - Mást sem teszek… És hála neked, egyre jobban megy - suttogta, majd a szavak láthatatlanul úsztak át egyetlen mozdulatba. Kettőnk meghosszabbítása most valami teljesen újat hozott létre. Ez volt az első csókunk. A puha, törődő ajkak érintése átmelegítette az egész testem, önkéntelenül is a tarkójához nyúltam, hogy finoman végigsimítsak rajta, miközben viszonoztam a finom, szerető csókot. Hazatérés volt, megbékélés, és közben izgalom, kaland. Olyan csók, amilyet csak az tud elképzelni, aki mélyen érez, és tudja, hogy egy csók valóban képes megmenteni valakit. Santiago ezzel a csókkal... ismét... megmentett engem, és úgy éreztem, mintha közben egy picit én is megmentettem volna őt. A kitüntetett pillanat hosszan, simogatón ívelte át a teret és az időt, míg végül megérkezett oda, ahová tartott kezdettől fogva. Akkor az ajkak elváltak egymástól, a nő és a férfi pedig egy kicsit eltávolodott, de csak egy hangyányit. Én még mindig ugyanolyan közel éreztem magam Santiagóhoz, mint a csók közben, és ezt úgy próbáltam átadni, hogy megfogva a kezét, izgatottan húztam őt magam után. Előre... oda, ahova tartottunk, abba a gyönyörű mesevilágba, amit kettőnknek teremtett. Nem tudom, a Szikra megpillantásán kívül, amit szintén Santiagónak köszönhettem, volt-e valaha ilyen gyönyörű randi helyszínem életemben... de most feltétlenül úgy éreztem, hogy még csak hasonlót sem éltem át senkivel. - Merlinre... hogy tudtad ezt kitalálni... és megteremteni? - kérdeztem elragadtatással, ahogy a hegyorom felé siettem a férfival, aki valódi buborékba vonta az életemet... immár talán... a közös életünket. Imádkoztam magamban némán, hogy ezúttal semmi és senki ne tegye tönkre azt, amit magunk köré készültünk vonni. - Tudod, ez most lehet, hogy furcsán hangzik, de számomra felfoghatatlan, hogy egy ilyen érzékeny és fényes szív hogy bírhat el ennyi sötétséget... - szaladt ki a számon, pont amikor elértük a varázsbuborékot. Az, ahogyan most láttam és érzékeltem ezt a férfit, valahogy azt a kósza érzést keltette bennem, hogy egy teljesen más életet is el tudnék képzelni számára... egy nyugodt, békés, veszélyektől, stressztől, távoli életet, akár a tengerparton, akár a hegyekben... Ám jól tudtam, nincs jogom ahhoz, hogy új életet álmodjak meg Santiagónak, és nem is ezt akartam. A teljes egészet akartam, sötétséggel, fénnyel, minden árnyalattal. - De bárhogyan is, én szívesen görgetem veled tovább a bőröndöket...
A múlt akkor csap vissza ránk, amikor a legkevésbé számítanánk rá. Az, hogy megismertem Owent, és kötődtem hozzá, bíztam benne, beleszerettem... egyértelműen visszaütött. Elbizonytalanodva lépkedtem most Santiago mellett, akivel végzetesen közel álltunk ahhoz, hogy megtegyük azokat a bizonyos lépéseket, amik egy kapcsolat indulásához vezetnek. Hogy készen álltam-e erre valóban? Nem tudhattam biztosan. Jó ideje azt éreztem, hogy egyik kapcsolatból sodródom a másikba... sokszor időm és lehetőségem sem volt feldolgozni, hogy mi történt velem. De ezen az Owennel való szakítás után egyértelműen változtatni akartam, elkezdtem dolgozni magamon, terápiára jártam, figyeltem az érzéseimre. A saját igényeimre. Ahogy Santiago mellett sétáltam, rádöbbentem, hogy ezt a férfit nem akarom elijeszteni magamtól a család iránti vágyammal. Mert mi értelme annak, hogy családra vágyódom, ha közben a férfi, akit szeretek, úgy menekül el tőlem, mint aki izzó hamuba nyúlt? Ez a világ legnagyobb ostobasága... Én... én lassan csak... nem akartam egyedül maradni. Hamarosan eljön a karácsony, az ünnepek, amikor mindenki bekuckózik azzal, akit szeret. És ugyan imádtam Yves-Saint, Zoe és Iris társaságát... az idén másképp szerettem volna karácsonyozni. Mikor út közben összeértek az ujjaink, és tenyerem a tenyerébe simult, akkor jöttem rá igazán arra, hogy én ezzel a férfival szeretnék karácsonyozni. Vele szeretnék megélni minden ünnepet, és ami fontosabb, minden hétköznapot... De hogy ennek mennyi realitása volt, azzal kapcsolatban persze tisztán láttam a választ: nem sok. Santiago rengeteget dolgozott, ha a Trimágus Tusa véget ér, valószínűleg vissza kell költöznie Spanyolországba... és bármennyire is vágytam a biztonságra, a szerelemre, egy stabil kapcsolatra, most először, nem akartam feladni az életemet egy másik emberért. Vért izzadtam azért, hogy lelkileg rendezzem magam, hogy megleljem a békémet, otthont teremtsek magamnak... amit nem akartam elhagyni. Ez is egy olyan dolog volt, egy olyan hiba, amit nem akartam még egyszer elkövetni. Eleget alkalmazkodtam, eleget áldoztam már be magamból az exeimért... ez nem ismétlődhet meg még egyszer. A disszonancia tovább fokozódott bennem az Owennel való találkozás során. Santiagóval akartam lenni, de arra is rá kellett jönnöm, hogy nem minden áron... Santiago korábbi szavai csendültek fel gondolataim között., amikre Owen feltűnése miatt akkor nem volt lehetőségem reagálni. - Az emberek néha félreértelmezik az érzéseiket. A hálából gyakran más lesz. De ezek az érzelmek többnyire nem valódiak… és ha mégis azok lennének, tilos viszonoznunk. Vajon mennyire igaz ez rám és Santira? Mi van, ha ezeket az érzéseket nem szabadna éreznem és viszonoznom? Mi van akkor, ha újra hibát követek el és egy önmagam által állított csapdába sétálok bele? Kezdtem összezavarodni. Itt voltunk, ennek a gyönyörű tájnak... ennek a közös utazásnak lassan a legmélyén, és én... féltem. - Nem vagy hibás azért, mert érzel. A múltunk elől nem futhatunk el... Újabb igaz szavak, amik tökéletesen illettek a gondolataimhoz, amit között most sehogy sem tudtam kiigazodni. - Köszönöm, hogy így megértesz! Ezek szerint neked sem sikerült elfutnod a múltad elől... - jegyeztem meg félig ironikusan, de csak félig. A másik fele véresen komoly volt... valahogy éreztem, hogy most rajta a sor, hogy elgondolkodjon a saját csomagján. - De azért próbáltad már? - kérdeztem ezzel a finom iróniával, miközben felé fordultam, és lágyan elmosolyodtam. - És hogy ment? A cél már előttünk lebegett, érzékeltem a közelben a mesevilágot, amit nekünk teremtett ez a csodálatos férfi. De hogy eljutunk-e odáig, hogy valóban élvezni tudjuk azt... abban most valahogy nem voltam biztos. Hívogatott a fény, hívogatott a meleg... a biztonság... ugyanakkor... a hegyek sötétjében, a ropogó hóval a talpunk alatt... ez most az igazság pillanata volt. A megtisztulásé. Kettőnk számára. Ha nem most, hát talán soha...
Nem akartam zavarba hozni Santiagot, persze... de valahol mégis örültem neki, hogy célt ért az üzenet és hatással volt rá. Számomra ez a férfi olyan volt, akár egy kedvenc bútordarab, egy könyvesszekrény a nappaliban... ami mindenkinek örömöt okoz, mindenki csak pakol rá, könyvet könyv után, és közben senki nem gondol bele abba, hogy neki is szüksége lenne pihenésre, elismerésre, gondoskodásra... Én akartam az az ember lenni, aki átlakkozza, új polcot vesz bele, ha megrepedt... úgy éreztem, már a kezdetektől, hogy sokkal több szeretetet, figyelmet, odaadást érdemelne, és hogy ez valamiért - méltatlan módon - kimaradt az életéből. A szenzoraim azt súgták, jó helyen kopogtatok a szavaimmal, a legjobb "szekrényt" renoválom, amit csak lehet. Az, hogy Santiago is rám érzett, és csodásan működött irányomban táplált empátiája, nem nyilvánulhatott volna meg jobban, mint kedves, megnyugtató hangjában, amellyel reagált a fájdalmas múlt említésére. Sikerült hamar túllendülnöm a zavaró helyszín említésén, készen álltam rá, hogy csak kettőnkre figyeljek. - Köszönöm, nagyszerű ajándékozó vagy! - boldog mosollyal sugároztam vissza azt az örömöt, amit ő okozott nekem. Mostani pillanatunk, ahogy megindultunk a hegy felé... közben játékosan élcelődve, beszélgetve, talpunk alatt a ropogó hóval... nos... minden volt, amire valaha vágytam. Az érzés, az izgatottság, ahogy arra vártam, hogy megfogja a kezem, minden egyes lépéssel csak fokozódott, és mégis édes volt a tudat, hogy a következő méterekben is előttünk van a pillanat. A várakozás mámorító íze olyan volt, mintha megittam volna egy bögre amortentiát… miközben a tudatom tiszta és éles volt, akár a friss hó, ami az utat fedte lépteink előtt. Hogy menet közben néha megzavartak minket a faluban járó helyiek, avagy turisták, most egy kicsit zavart ugyan, hiszen szerettem volna csak egy lány lenni, aki a fiú mellett andalog egy meseszép téli táj ölelésében. De hamar túllendültem ezen a mártír gondolaton, elvégre volt időm ahhoz, hogy hozzászokjak: én sosem leszek már az a bizonyos szomszéd lány. Elfelda Hall régóta közkinccsé tétetett, mindenkié volt és közben senkié sem... És én a lelkem mélyén arra vágytam legjobban, hogy ez megváltozzon: hogy végre egy valakié legyek. Gyorsan letudtam a kötelező köröket, a köszönést, közös fotót, aláírást, és közben bocsánatkérő mosollyal köszöntem meg Santiago türelmét. A férfi jól viselte a megmérettetést, sőt, mintha őszintén érdekelte volna, milyen érzés így élni. - Nem is tudom... hozzá lehet szokni, és sokszor kimondottan jó érzés, hogy ennyien figyelnek rám, hogy "szeretnek"... - toltam meg ironikus hangsúllyal az utolsó szót, elvégre ez nem valódi szeretet volt. Szeretni csak azt lehet, akit igazán ismerünk... különben csak illúzió. Az emberek nagy többsége pedig nyilvánvalóan nem ismert engem, még akkor sem, ha azt gondolták. - Azért neked is biztos vannak hasonló élményeid, ha megmentesz valakit, és utána kötődni kezd hozzád, meg szeretne ismerni, vagy szeretne veled kapcsolatot tartani... ugye? - kérdeztem kíváncsian. - Persze nálam is előfordul, hogy fullasztónak élem ezt meg - vallottam be őszintén Santiagonak. Fontos volt számomra, hogy tényleg engem ismerjen meg, ne egy téves képet alkosson rólam, mint bárki más. A legtöbben csak egy részemet látták, egy részemet gondolták a teljes képnek, holott az egészen más volt, sokkal árnyaltabb, sötétebb és fájdalmasabb, mint a felszín. És... ebben a pillanatban a fájdalmam egy fontos momentuma manifesztálódott előttem. - Owen... -siklott ki a megdöbbent felismerés ajkaim közül, ahogy lesokkoltan végig pillantottam a férfin, akit nem is olyan rég még a párnámba kapaszkodva sirattam. A fenébe... gondoltam idegesen. Végre itt voltam a boldogság reményével, egy igazi társsal, aki úgy volt mellettem, mint eddig senki más... és akkor a múltam szó szerint megkísértett. Ahogy a barna szemekbe pillantottam, átjárt egy villámcsapás-szerű érzés. Zavart az érzés, sőt, nem csak hogy zavart, hanem bűntudatot éreztem miatta. Nem akartam megtapasztalni, hogy ezt érzem.... hogy egy pillanat alatt visszatér minden, amit a tenger hullámai mellett, a hamuban térdelve éltem meg. Hirtelen elárasztották az agyamat az emlékképek: a festmény, a vodkaszóda, a találkozás Dél-Szudánban, a fotózás... és ami utána történt. Szakításunk óta pont ezért a lehető legmesszebbre kerültem el Owent, nem is beszéltem vele, és nem akartam tudomást sem venni róla, azon kevés alkalmaktól eltekintve, amikor egyedül voltam és célzottan foglalkoztam az érzéseimmel. Most, hogy szemtől szemben álltunk, én... nem tudtam, mit mondjak. Nagy nehezen aztán kierőszakoltam magamból egy szót. - Szia... - néztem rá fájdalmasan, majd erővel elszakítottam a tekintetemet tőle, és Santiago felé fordultam, mint egy fuldokló, aki megpillantja a mentőövet. Gyorsan utánakaptam, és belekaroltam a férfiba. Fizikálisan is éreznem kellett, hogy itt van, rá támaszkodhatok. A helyzet elég kínos volt ahhoz, hogy mielőbbi megszakítást kívánjon, így amint magamhoz tértem, és erőt merítettem Santiago közelségéből, tovább indultam vele az úton, felfelé. Elköszönésre nem volt szükség, az előbbi köszönés részemről egyben búcsú is volt. Örültem, hogy viszonylag gyorsan kikeveredtünk a kínos helyzetből, de a mellkasomban érzett szorítás egyelőre nem hagyott nyugodni. Fájt, hogy ilyen fájdalmas volt újra látni Owent. Csalódtam magamban. Pár lépés után Santiago reflektált a történtekre, mire én szomorú, bűntudatos mosollyal feleltem. - Pont miatta nem akartam a Csikóhalba menni. Ő az exem… Sajnálom, hogy egymásba futottunk - vontam meg a vállam önkéntelenül, remélve, hogy hamar visszazökkenhetünk abba a különleges aurába, ami a találkozás előtt létrejött körülöttünk. Nem akartam ezt érezni, de csalódott voltam és... dühös. Dühös, amiért az élet ilyen gyorsan kipukkasztotta a mi kis buborékunkat.
A pillanat, amikor Santiago visszaölelt és felemelt... úgy Merlin-igazából melegséggel töltött el. Felemelni a másikat... szó szerint és képletesen is lehet. Nem tudhattam, mi vár rám e mellett az ember mellett, de a megérzésem azt súgta, most valami egészen másban lesz részem... Talán... végre csoda történhet, és mindketten felemelhetjük a másikat. A forgatás és a bók barack pírt csalt az arcomra, olyan érzés volt ez, mint egy kamaszlány első randija, amikor a régóta áhított srác végre elhívta egy vajsörre. Nem tudom, éreztem-e valóban így magam a Roxfort óta, amikor az első barátommal randiztam. Talán nem. Ebben Santiago személye is benne volt, és az a fajta munka, amit magamért, magamon végeztem, a pszichomedimágusi csoportban. Immár négy alkalmon voltunk túl, és egyre inkább úgy éreztem, hogy végre megtaláltam azt a formát és azt a közeget, ami valóban segíthet összeszedni magamat... újjáépülni a romokból. - Köszönöm... te is nagyon jól nézel ki. Igen, új parfümöm van, különben a tiéd is nagyon tetszik - árultam el még mindig pirultan. Nehezen tudtam megfogni, pontosan milyen illata is volt Santiagonak, de talán a friss óceán és a sűrű fenyőerdő illatának keveréke lehetett. Egy szippantás a szabadságból...Ez akár egy parfüm reklámszlogenének is jó lenne, gondoltam szórakozottan. A férfi mély, rekedt hangszíne simogatta a hangszálaimat, ez is egyike volt azon attribútumoknak, amik kérdés nélkül vonzottak benne. Ahogy a terveit hallgattam, kezdtem lassan feloldódni, de azért az izgatottság még hangsúlyosabb volt. Itt voltam, ezzel a valóban érett férfival, akinek élete hivatása volt mások megmentése és a bűn üldözése... egy férfival, aki ajándékot hozott nekem és konkrét randiötlettel készült. - Alig várom a magasságokat... Köszönöm, hogy ilyen figyelmes vagy - simítottam végig lágyan a vállán. A mozdulattal néhány hópehely eggyé olvadt a fekete kabáttal, apró nedves folt jelezte már csupán, hogy valaha léteztek. Hópelyhek... és emberek... nem sok különbség volt közöttünk. Talán csak az időtartam, ami megadatik számunkra, hogy lengedezzünk a szélben, olvadás előtt. Izgatottan figyeltem, mit vesz elő a kabátja mélyéről, és amikor megláttam a cipősdobozt, finoman tapsikolásba kezdtem. - Te aztán tudod, hogy vegyél le egy nőt a lábáról - vettem át lelkesen a dobozt, majd amikor kiszabadítottam belőle a krémszín, sárkánybőr bakancsot, egy pillanatra majdnem elsírtam magam. Erőt vettem magamon, könnyek nem hagyták el a szemem, de azért Santiago a szemembe nézve láthatta, hogy nem álltam távol ettől... - Ez... elképesztő... Nagyon édes tőled, hogy így gondoltál rám - mondtam kissé elcsukló hangon. Rég volt már, hogy így gondoskodtak rólam. Hogy vigyáztak rám, oltalmaztak… illetve Santiagótól persze nem volt ez régen, hiszen a Világkiállításon is megmentett, majd Andorrában is a testi épségemet védte... de most, ez az"egyszerű" gesztus valahogy tényleg majdnem megríkatott. Ez... annyira egyszerű... és közben olyan mély gesztus volt, hogy alig bírtam befogadni. De erőt vettem magamon, és beengedtem az érzéseket, amik a felszínen kopogtattak. Aztán egy sóhajt követően azt is megengedtem magamnak, hogy felfedjem, mit érzek. - Nagyon szerencsés vagyok, hogy az életemben tudhatlak - néztem rá izgatott mosollyal, s miközben a történetet hallgattam, hogyan talált rá a bakancsra, egy pillanatra lefagyott az arcomról ez a mosoly, és átadta a helyét a zavart félelemnek. - Ne haragudj, de...jobb, ha inkább máshova ülünk be... Az ötlet csodás, de az a hely... a múltam egy fájó darabja - összegeztem az érzést a lehető legvisszafogottabban. Próbáltam megadni a lehetőséget Santiagónak, hogyha nem akar többet tudni, akkor ezt megtehesse, természetesen ha vágyott rá, hogy kifejtsem, mi a baj a Csikóhallal, arra is nyitott voltam. Elvégre joga volt tudni. Most ő volt a férfi az életemben... - Muszáj felpróbálnom, annyira gyönyörű... - szakítottam meg a kissé kínos helyzetet spontán ötlettől vezérelve. Nem messze tőlünk, a főtéren volt egy fapad, lassan odalépdeltem, kezemben a gyönyörű bakanccsal. Kabátom mélyére rejtett pálcámat előhúzva, pálcaintéssel megszárítottam a vizes padot, úgy, hogy ha szeretne leülni, Santiagonak is legyen egy száraz hely. Aztán szó nélkül leültem és átcseréltem a csizmát a bakancsra, a csizmát gondosan elhelyezve a dobozban. Aztán felálltam, a helyemre letettem a dobozt és tettem pár lépést a pad körül. - Ez egy álom... nagyon kényelmes! Tökéletes a méret - jegyeztem meg, majd elhallgatva vártam, Santiago miként döntött: szeretne ismét mélyre ásni, vagy inkább ezúttal a magasban szállna tovább.
Három hónap.... ennyi idő telt el azóta, hogy igazából egymásra tudtuk volna szánni az időnket. Persze néhány kurta alkalommal azért láttuk egymást, váltottunk pár szót, egy színdarab után, vagy egy rövid kávézás erejéig Londonban, de az nem olyasvalami volt, mint ez a mai alkalom... Egy randi... Lényegében ez volt az első 'rendes' randi, ami miatt érthető módon a hajamtól a sarkamig jól eső, izgatott bizsergés járt át. Nem gondoltam volna, de ez a három hónap valóban csak úgy elrepült. El voltam foglalva a munkámmal, aztán volt egy hét, amikor ledöntött a betegség is a lábamról. Szerencsére a gyógyító főzetnek köszönhetően hamar lábra álltam, de abban az egy hétben azért volt min gondolkodnom. Aztán meg jött a születésnapom, amire ugyan az idén nem fektettem nagy hangsúlyt, partit sem rendeztem, a vége még is az lett, hogy anya és Zoe három napig nálam vendégeskedtek, ami jól esett, és persze úgyszintén elterelte a gondolataimat Santiagóról. Szóval néha fogalmam sem volt, mit is akarok valójában ettől a férfitól, akinek az élete színtiszta kaland, felelősség és kihívás, és aki végtére is nem is itt élt, a hivatása Spanyolországba kötötte. Az, hogy most egy ideig itt tartózkodott - jó néhány hónapra - csakis a Trimágus Tusának volt köszönhető, ami izgalmas eseménynek ígérkezett, jómagam is aktív figyelemmel követtem a tusa sorsát, sőt, nem csak figyeltem, de mecénásként támogattam is. Jól esett a tőlem telhető módon hozzájárulni ehhez a világszínvonalú versenyhez, amiben természetesen részemről a Roxfortnak drukkoltam, és azon belül is Connor O'Harának, hiszen mint annak idején én is, ős is a Mardekár színeit viselte. Elszánt kviddicskapitányként csak még inkább szimpatikussá vált, így nagyon drukkoltam neki. Kíváncsi voltam, Santiago kivel szimpatizál, és alig vártam, hogy többek között ezt is megkérdezzem tőle a randinkon... amire rengeteget készültem. Ezúttal mindent bevetettem. Voltam fodrásznál, egy új fehér kasmírkabátot és indigó-szín, kötött anyagból készült, térdig érő ruhát vettem az alkalomra, sőt, még egy vadonatúj illatot is készítettem a kedvenc parfüm-kreátorommal, Annaluzzal. Ami azt illeti, nem tudatos szokásommá vált, hogyha új férfi lépett az életembe, akkor megszabadultam a régi illatomtól... mert valahogy annak érzékelése visszahozta a nem kívánt emlékeket is számomra. Szerettem új lappal kezdeni, és ez a mai alkalom kellően ünnepi volt ahhoz, hogy az új illatot ma avassam fel. Ez most egy kicsit más volt, mint ami általában jellemző volt rám. Régebben a lágyabb, nyáriasabb illatokat kedveltem még akár télen is, de most... egy igazi téli illatvilágot hintettem magamra, amiben a jázmin és a narancs domináltak leginkább. Kicsit idegennek hatott elsőre, de aztán beleszerettem... talán pont ezért választottam, mert az érzésvilág, amit hozzátársítottam, megtestesítette a Santiago iránt érzett komplex érzéseimet. Egy helyi kis fogadóban vettem ki szobát ma estére, mivel azt terveztem, hogy iszom alkoholt, így már nem akartam hop-porral pörögni, tapasztalatból tudtam, hogy az ittas hoppanálás - bármilyen módon is történjen - nem jár feltétlenül kínos követkemények nélkül. Delet beszéltünk meg Santiagóval, így pontban délben, tökéletesen kicsípve léptem ki a fogadó ajtaján, összébb húzva magamon a hófehér kabátot, amin finoman foglaltak helyet a hófehér hópelyhek. Mindig is imádtam a havat, a hideget persze nem ennyire.... de olyan volt ez, mint bármi más felemelő az életben... sokszor a rossz dolgokat is el kellett viselni ahhoz, hogy jó is érjen bennünket. A roxmortsi főtér képe meseszép volt, mint mindig... de most talán még egy kicsit mesésebb. Kíváncsian kutattak Santiago után a tengerkék íriszek, és amikor meglelték, széles mosolyra húzódtak ajkaim. Ez a férfi annyira más volt, mint bárki, akihez korábban vonzódtam. Kicsit olyan volt számomra, mint valami zenei mű... az ember az első hangok után nem is számított rá, milyen mélységeket rejtett, csak amikor a zene elragadta és kibomlott, magával ragadva a hallgatót, akkor fogta fel, micsoda kincset talált. Persze azok a sötét szemek azért már az első pillantásnál megfogtak, amellett nem lehetett csak úgy elmenni. Most olyan volt számomra, mint egy látomás. Sötét alak a hópelyhek ölelésében - egy kósza lélek, aki egy pillanatra megpihent ezen a békés helyen. Ahogy fekete magassarkú csizmámmal - a hó miatt - megfontolt léptekkel közelítettem hozzá, a szívem a torkomban dobogott. Nem terveztem el semmit előre, csak azt tettem, ami magától jött. - De jó végre látni - mondtam köszönés helyett, majd egy ölelésre közeledtem felé, és ha fogadta azt, akkor jó szorosan átöleltem. Szorosabban, mint amire esetleg számítana egy férfi egy nőtől, akivel még egy csók sem csattant el közöttük. Én valahogy most mégis azt éreztem, erre az ölelésre mind a kettőnknek nagy szüksége van. És addig maradtam ebben, amíg csak jól esett. Közben mélyen magamba szívtam az illatát, és egyben azt is hagytam, hogy az új illatom örökké egybeolvadjon ezzel a megható emlékképpel.
Amikor az apjáról mesélt, nem tehettem róla, egy pillanatra elfogyott az irigység. Tommynak olyan apja volt, akire felnézhetett, aki értéket képviselt. Nem csoda, hogy így fájt neki az elvesztése. Ezzel szemben én semmi mást nem kaptam apámtól, csak traumákat. - Sajnálom... nehéz lehet nélküle… - feleltem együttérzéssel, majd amikor kihozták a kakaónkat, nagyot kortyoltam a sajátomból. Amit mondott, azzal maximálisan egyetértettem. Régóta volt már a mottóm, hogy egy nap huszonnégy óra, meg az éjszaka... ami nem mást jelent, hogy a lehető legtöbbet sajtoltam ki magamból évtizedeken keresztül. Ez még most is így volt, de már igyekeztem balanszot teremteni, nem olyan szintig kizsigerelni magamat, ami már tényleg túl sok. Időnként szükségem van arra is, hogy visszatöltsem magam, hogy a zajos, sűrű közeg után teljesen egyedül legyek, és megpihenjek. - Az ember azt hinné, a felnőtté válás arról szól, hogy megtanulunk kávét inni és komolyan beszélni az életről… aztán valahogy mégis a kakaó lesz az, ami tényleg segít túlélni a napokat. Tommy szó szerint megfogalmazta, ahogy én is érzek, mire finom mosoly jelent meg a szám szegletében. - Igen... néha nincs másra szükség, csak egy jó, forró, kakaóra, és hirtelen minden jobb színben tűnik fel - élveztem ki a forró ital édes ízét, ami teljesen átmelegített. Persze semmi közöm nem volt hozzá, egy ilyen meghitt helyzetben, úgy éreztem, nem annyira bárdolatlan tőlem, ha rákérdezek a gyászára. - Ha nem tépem fel a sebeket... mi történt az apáddal? Reméltem, hogy nem lépek át egy határt ezzel a kérdéssel, persze ha mégis így tettem, akkor kész voltam visszavonulót fújni, és hagyni a kérdést. Ahogy a zenéhez fűződő kapcsolatáról beszélt, ismét elfogott egy jól eső érzés. Amit ő a koncertek közben érzett, én pontosan azt éreztem egy szerep mögé bújva. - Nehéz megmondani... vagy talán mégsem. Amikor először bújtam Delila, a véla bőrébe, akkor rögtön elfogott az érzés, hogy biztonságban vagyok, hogy senki sem bánthat... Valahogy... több lettem azáltal, hogy felvettem egy szerepet. Az ő érzéseit, sorsát, mementóját is átvettem, és hirtelen - ha én nem is tűntem el teljesen - eggyé olvadtam vele. Ez annyira megnyugtató érzés volt... Minden alkalommal ugyanezt érzem, akár színpadon, akár filmben játszom valakit. Mindkettőnek megvan a maga előnye és hátránya, nem teljesen ugyanazt az élményt élem át, de mindenképpen terápiás mindkét forma - fejtettem ki a tapasztalataimat. Bíztam benne, hogy nem untatom ezzel Tommyt, tényleg őszintének éreztem az érdeklődését. - Persze előfordul olyan is, hogy egy-egy ember jelenti a menedéket - gondoltam Owenre, és legutóbbi találkozásunk emléke ötlött fel bennem. - Remélem neked is vannak az életedben ilyen emberek... - tettem hozzá, aztán újabb korty következett a kakaóból. Jó volt most itt lelkizni és kakaózni Tommyval. Azt hiszem, ezzel az előadást is csak emeltük... fontos volt, hogy tényleg meg tudjunk egymásban bízni a színpadon, és a köztünk lévő anya-fia kapcsolat valódi energiaként tudjon megjelenni. Ha a saját életemben ezt nem is tudtam átélni, ez a pillanat most mindenképpen kárpótolt.
Ahogy a bólintást követően Santiago ellátta a sebeimet, előbb felszisszentem, aztán felsóhajtottam. A szisszentés a pillanatnyi kellemetlenségnek, a sóhajtás a hálának szólt. Jól esett, ahogy törődött velem, ahogy oltamazott. Mikor arra válaszolt, hogy volt-e, aki ellátta a sebeit... egyértelműen éreztem, hogy nem mond igazat. A dolog elkeserített, nem amiatt, mert nem tisztelt meg a bizalmával... hanem mert sajnáltam, hogy amikor kiszolgáltatott volt... akkor sem számíthatott senkire. Szomorú pillantást vetettem az emlékek miatt elsötétülő arcra. Egyértelmű volt, hogy ennek a férfinak nagyon sok nehézségen kellett keresztül mennie, és valami határozottan azt súgta nekem, hogy teljesen egyedül. Szerettem volna most maximálisan itt lenni neki, támogatni őt... de... úgy éreztem, ellök. Persze nem a szó szoros értelmében, csak képletesen, ettől függetlenül jól esett volna, ha rám támaszkodik. Éreztem, hogy ezért még nagyon meg kell küzdenem. Hogy egyszer valóban a bizalmába engedjen. Nem értettem, miért olyan nehéz ez a körülöttem lévő férfiak számára... Owen nem beszélt nekem a traumájáról, Nat a melegségéről, Oleg a kötődési zavaráról... és most itt volt Santiago... aki nem akart előttem gyengének mutatkozni. Attól féltem, talán ismét belekerültem egy régi, ártalmas spirálba, amiből épp hogy kifelé próbáltam mászni. A megnyílás pillanata tovaszállt, ismét egy filmsztár és egy auror voltunk... két ember, akik egymás mellett haladnak ugyan, de... már nem igazán együtt, ahogy korábban. A kijutás nehéz volt és keserves, de nem ez fájt igazán, hanem az, ahogy leszakadtunk egymásról. Olyan voltam, mint egy földön guruló ezüst gomb, ami leszakadt a kabátról, és magányosan gurult végig a padlón... hiányolva a meleg, puha, fekete szövetkabátot, amiről egyszer csak, akarata ellenére lefeslett. Santiago fogta a kezem, de úgy éreztem, hogy már... nincs ott. Később, amikor visszaértünk a recepcióra, és elköszönt tőlem, megértően bólintottam. - Persze, tudom... szólít a kötelesség... - a három utolsó szót talán egy kicsit jobban megnyomtam a kelleténél. Ez nem volt igazságos tőlem, de fel voltam zaklatva, nem akartam volna egyedül maradni. Nehezen viseltem ezt az egészet most. Keserű gombóc kaparta a torkom, és már majdnem beléptem a szobámba, amikor aztán az auror váratlanul vette a fáradtságot, visszafordult, és rendesen elköszönt tőlem. Ekkor valamelyest megenyhültem. A kézcsók, a búcsúzkodó szavak jól estek ugyan... de a mellkasomban mégis fájdalmas űr tátongott. - Olyan emlék marad, amit sosem feledek... - biztosítottam a nyilvánvalóról a férfit. - Köszönöm, hogy megmutattad a szikrát... és hogy megvédtél! Írni fogok, ígérem - szorítottam meg utoljára a kezét hálám gyanánt, majd én is sarkon fordultam és beléptem a szobámba. Lépteim nehezek, súlyosak voltak. Most éreztem át csak igazán, hogy mennyire holtfáradt voltam. Ez a nap... rengeteget kivett belőlem. Engedtem magamnak egy meleg fürdőt, és amikor alámerültem az illatos, forró haboknak, átfutott a gondolataim között, hogy ez a férfi... ez a kaland... talán nem is nekem való. Hogy lehet, nem bírnám el hosszútávon, hogy az egyik pillanatban közel enged magához, aztán meg amikor túl sok lesz neki ez az egész... akkor meg ellök...Ugyanaz a körhinta. Újra és újra... fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e valaha kiszállni ebből.. Az egyetlen mentsváram az volt, hogy tudtam, két nap múlva ismét a színpadon állok majd Gertrud bőrében... Most... egyszerűen... nem akartam önmagam lenni. El akartam bújni. Nem akartam ismét ezt a hiányt, ezt a magány érezni. Lemerültem a forró habok alá és Gertrud szavait ismételgettem magamban. Ha bűnös is volt, ha gyűlöletes is volt... Gertrud legalább nem volt magányos. Muszáj volt elvonnom a figyelmem a tényről, hogy pár szobával arrébb ott pihen az a férfi, akinek legszívesebben a karjaiba borultam volna. Hogy pár órával ezelőtt olyat éltünk át együtt, amit soha, senkivel... olyan közel éreztem magamhoz, mint talán soha senkit... és most mégis olyan távoi volt, mintha legalábbis egy másik kontinensen, nem pedig tőlem pár lépésre lett volna. Másnapra erőt vettem magamon, a romjaimon... és összeszedtem magam. Ahogy mindig. Egy késői reggelit követően a szobámból egyenesen az otthonomba vezetett az utam. A csokornak a teraszomon találtam helyet egy gyönyörű, fekete vázában, amit még Zoe-tól kaptam. Tetszett a kontraszt, a fekete és fehér játéka. Tudtam, hogy nagy valószínűséggel soha nem fog elhervadni, de azért rásegítettem még egy varázslattal, hogy a lehető legtartósabb legyen. Egyelőre ez volt az egyetlen kézzel fogható emlékem erről az útról, és Santiagóról. Meg akartam becsülni. Aztán ígéretemhez híven leültem az asztalhoz és megpróbáltam szavakba önteni, amit érzek, hogy aztán egy bagoly segítségével a férfi tudtára adjam.
Santiago sérülése és elgyötört arca megrémisztett. Ugyan azt ígértem neki, hogy kiviszem innen, de mi van, ha mégsem leszek rá képes? Mi van, ha olyat ígértem, amit nem tudok véghez vinni? Egy pillanatra átfutott a gondolataim között annak a lehetősége, hogy először egyedül menjek ki a barlangból, és segítséggel térjek vissza... De nem bírtam volna itt hagyni az aurort, hisz mi van, ha esetleg tovább omlik a barlang, vagy megjelenik egy másik fenevad, aki a vérére szomjazik? Nem bírtam volna elviselni a tudatot, hogy hátra hagyjam. A rekedt, fátyolos válasz hallatán a lehetséges kijárat felé pillantottam. Hát igen... ez valóban nem lesz könnyű. Sőt, iszonyatosan nehéznek ígérkezik a szabadulás. A nyílás szűk volt, Santiago megsérült, én pedig életemben nem kerültem fizikailag ilyen nehéz helyzetbe, bár az is igaz, hogy amikor jelen voltam Malik leszámolásakor, az is nagyon kiélezett volt. De ezt most egyértelműen ijesztőbbnek éltem meg, mert valódi felelősség nehezedett rám. Ahogy ezt felismertem, egyszersmind átjárt valami megnyugtató érzés is... a hála? Hála azért, hogy itt vagyunk egyáltalán, és a kijutáson merengünk... ahelyett, hogy élettelenül pihennénk az örökkévalóságban, mint a minket üldöző troll. Eleinte fel sem tűnt, hogy a veszélyhelyzetben csak úgy letegeztem Santiagot. Valahogy ebben a helyzetben olyan mesterkélt lett volna magázni őt, hogy ösztönösen történt részemről ez a közeled.s Csak akkor észleltem a vátozást, amikor ő is tegezve kérdezte: - Neked nem esett bajod, ugye? - Nem... csak pár karcolás - mutattam a szakadt nadrágom alól kiserkenő véres térdre, és a gyapjúpulcsit is vér szennyezte már pár helyen, de ez volt a legkevesebb, valódi fájdalmat nem éreztem szerencsére. Az erőmre pedig nagyon is szükség volt... Santiagót nekem kellett kijuttatni innen. Amikor a férfi mondat közben egy mozdulattal a helyére tette a vállát, a kattanás és a látvány hatására egy pillanatra azt hittem, el fogok ájulni. Ilyet még soha nem láttam, és érezhetően beleszédültem a látványba. Az biztos, hogy elsápadtam, de igyekeztem visszanyerni a lélekjelenlétem, amennyire lehetséges volt. - Öhm… ez azért nem volt semmi - mosolyodtam el halványan, zavartan. Most jöttem csak rá, hogy fogalmam sincs, milyen durva helyzetekbe keveredhetett már az auror… ez a mostani lehet, hogy meg sem kottyant neki a korábbi kalandjaihoz képest. Nekem meg életem egyik legdurvább élménye volt... Érdekes, hogy én is kviddicseztem, de a vállam sosem ugrott ki így a helyéről. Mondjuk más baleseteim akadtak, de azokat Madame Pomfrey mindig ellátta, nem kellett magamnak megoldani... - Azért remélem régen volt, aki helyre tegye... mondjuk egy javasasszony... vagy a szüleid? - kérdeztem érdeklődve. Bár ez nem a legalkalmasabb pillanat volt az ilyen régi családi anekdotákra, azért szerettem volna megnyugodni afelől, hogy Santiagonak nem kellett egész gyerekkorában magáról gondoskodnia. Abba belesajdult volna a szívem. Apropó, a szívem... egyszerre melengették és fájdították meg Santiago szavai. - (...) És tönkretett egy tökéletes pillanatot odalent. - Legalább megfizetett érte... - szakadt ki belőlem a megkönnyebbült sóhaj. A káröröm nem szép dolog, de ebben az esetben úgy voltam vele, hogy: - Azért örülök, hogy ő végezte a sziklák alatt, és nem mi... - Ebben az utolsó szócskában több volt annál, hogy együtt túléltünk egy kalandot. Ő és én... számomra ez már túlmutatott a létezésen. Szerettem volna, ha mi lennénk a Szikra. Mi lennénk a fény. Mi lennénk a jövőbe kúszó múlt. Hagytam őt egy kicsit megpihenni, megvártam, hogy a válla miatti fájdalom is enyhüljön kissé, amennyire lehet, aztán ha engedte, úgy felhúztam a földről az ép válla alá nyúlva. Szikár volt, de erős, nehezebb, mint gondoltam volna. Aztán szépen lassan megindultunk a kijárat felé... - Gyere, támaszkodj rám, ha segít... - mondtam lágyan, majd miközben botladoztunk át a poros, szűk téren, akaratlanul is szerencsésnek éreztem magam. Társa voltam valakinek... éreztem, hogy Santiago tényleg közelebb engedett magához... még akkor is, ha a helyzetet az élet szülte, és nem ő akarta így feltétlenül. De akkor is támogathattam. Számomra ez a pillanat is felbecsülhetetlen értékű volt.
Nem biztos, hogy jó ötlet volt nekitámadni a trollnak, de elcsalni másmerre nem tudtam, így akkor és ott úgy éreztem, hogy ez az egyetlen lehetőségem. A zajtól és a pattogó fényszikráktól szinte elkábultam, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Még szerencse, hogy annyi éven át vakuztak, hogy a szemem hozzászokott az ilyen jellegű ingerekhez. Az omladozó mennyezetet Santiago próbálta megállítani, lenyűgözve néztem, hogyan mentette a menthetőt. Varázslatai látványosak és hatékonyak voltak, a szanaszét robbanó kövek, az áttetsző pajzs, a levegőben megállított zuhanó szikladarabok... nos, mindez elég volt ahhoz, hogy megremegjen a térdem - és ezúttal nem a félelemtől. A magam részéről már nem bocsátkoztam támadó varázslatokba, egy egyszerű protegóval próbáltam védeni magam a felém csapódó szikladaraboktól. Olyan volt az egész, mintha egy akciófilmet forgattunk volna, különös tánc... veszélyes árnyak... és közben valami olyan kapcsolódás-érzés, megnyugvás, izgalom járt át, ami furcsa módon felvillanyozott. A kitüntetett pillanat azonban hamarosan sokkolóvá fordult át, amikor egy szikla váratlanul nekicsapódott Santiago vállának. - A fenébe... - kiáltottam, majd azonnal megindultam felé, hogy segítsek. A beomló kődarabok azonban szinte áthatolhatatlan akadályt jelentettek: nagyon lassan és csak kínkeservvel tudtam haladni, majd amikor a barlang teljesen beomlott, végtelen sötétség nehezedett ránk. Nagy szerencsémre megúsztam nagyobb karcolásokkal, olyan sérülésem nem volt, amitől nem bírtam volna megmozdulni. A porból azonban jó sokat nyeltem, fuldokolva köhögtem pár percen keresztül, mire eszembe jutott, hogy a táskám még a hátamon van. A pálcám meg a kezemben... Először is gyorsan ittam pár kortyot, hogy visszanyerjem az irányítást a torkom és a hangom fölött. Aztán erős fényt gyújtottam a pálcám végére. - Lumos maxima! Ekkor hallottam meg az éles kiáltást... valahonnan a távolból. - Santiago... jövök -üvöltöttem, ahogy csak bírtam. Attól már nem kellett tartanom, hogy a bestia a nyomomra talál... neki szinte biztosan annyi volt, a barlang maga alá temette. Ahogy kivettem a körvonalakat, egy hatalmas domb-formájú kőhalom maradt utána, semmi más. A dübörgés ugyan megszűnt, a fülem még mindig csengett a korábbi elviselhetetlen mennyiségű zajtól. Volt egy sejtésem, hogy merre lehet az auror, de egészen biztos nem voltam benne. Aztán ismét meghallottam, ahogy szólít.. csak sokkal halkabban. Az elerőtlenedő hang megrémisztett. A távolban viszont egy halványan derengő fényt pillantottam meg, ami reményt adott, hogy elérhetek hozzá. - Tarts ki! - kiáltottam bele a baljós csöndbe, és nagy nehezen megpróbáltam magamnak utat vágni a porban és a sziklahalomban. Nehéz volt, kézzel meg sem próbáltam elmozdítani a súlyos köveket. - Wingardium leviosa - irányítottam óvatosan el az utamból az akadályokat, de így is nagyon lassan haladtam... Majd fél órába telt, mire elverekedtem magam az aurorig, aki addigra iszonyatos fájdalmakat élhetett át. A válla furcsán remegett és nem a megfelelő szögben volt. Letérdeltem mellé és óvatosan megérintettem a szabad karját. - Merre menjünk? Minél előbb ki kéne jutni, hogy kórházba tudjalak vinni - néztem rá aggodalmasan, majd ösztönösen végigsimítottam portól és izzadtságtól derengő arcán. Előhalásztam a kulacsot és ha engedte, megitattam vízzel, hogy felfrissüljön ő is a töménytelen mennyiségű, benyelt por után. - Kiviszlek innen, bármibe is kerül - biztattam elszánt pillantással a férfit, és bár nem voltam a gyógyító varázslatok mestere, készen álltam arra is, hogy ellássam a sérülését. - A vállad... nem néz ki túl jól...
Valami, aminek nem kellene ott lennie... Santiago szavai és a döngő zaj hatására végig futott a hátamon a hideg. A veszélyérzet régóta a sajátom volt, mióta az eszemet tudtam, csendes követőm volt az érzés, hogy rettegni kell. Rettegni kell a bizonytalantól, attól, hogy bajba sodródok, hogy olyat hallok, olyat látok, amit egy gyermeknek nem kéne megtapasztalnia... és mégis ebbe születtem bele. Az abúzusba. Attól még, hogy nem engem értek az ütések, nem nekem szóltak az üvöltések, tökéletesen a sajátomnak éreztem őket. A rettegéssel párhuzamosan azonban egy másik... még erősebb érzés is a sajátom lett. A düh. A legrosszabb az a szakasz volt, amíg a barlang falainak remegését, és a döngő ütéseket hallottuk... de nem láttuk, mi okozza őket. A bizonytalanságnál rosszabb nem létezett, ezt jól tudtam én is. Hogy Santiago számára az a valami, aminek nem lenne itt a helye, nem csak az ismeretlenről szólt... arra ösztönösen ráéreztem. Kétségét azzal próbáltam eloszlatni, hogy bátorítóan rászorítottam a kezére. Akartam, hogy tudja...itt vagyok... rám számíthat. Bennem megbízhat. Ahogy megéreztem a bűzt, és megpillantottam az őrjöngő trollt, most is elöntött a harag. Üvölteni tudtam volna dühömben, ám ehelyett gyorsan hidegvért erőltettem magamra. Majd ráérek dühösnek lenni, ha túléltük a trollt... Sosem voltam a párbajozás mestere, nem is igazán erőltettem meg magam ebben a kérdésben, de azért az önvédelem alapjaival tisztában voltam, és néhány egyszerűbb ártás is ment. Santiago szavaira rögtön megcsóváltam a fejem, hisz nem akartam megint csak megfigyelő, passzív fél lenni, a véres ütközet tanúja. Részt akartam venni a támadásban, én is meg akartam védeni a másikat. Nem akartam gyenge lenni, akit meg kell védeni. Még akkor is, ha valahol az voltam. Ez az én pillanatom volt. Vissza nem fordulhattunk, szembe kellett néznünk a bestiával... és ebben maximális társ akartam lenni. Ezúttal nem egy rettegő gyermek voltam, aki a kanapé mögé húzódva "élte túl" a szülei között feszülő gyűlöletet. Felnőtt ember voltam. Boszorkány, aki ha nem is mestere a varázslatoknak, azért képes rájuk. Bár az exeim sosem védtek meg, álltak ki értem maximálisan... mindig leléptek, mielőtt erre sor kerülhetett volna, vagy én hagytam el őket, amikor besokalltam... Attól még sajnáltam, hogy ezt az oldalamat nem tudtam nekik megmutatni. Az erős, független nőt, akit nem a szeretetük, a védelmük, vagy a rajongásuk tart egészben. Egyenesen szégyelltem, ahogy legutóbb Owen előtt összetörtem. Életem egyik legmegalázóbb pillanata volt az, ahogyan a hamuban ülve zokogtam miatta. Az önbecsülésem erősen sérült amiatt, hogy hagytam magam darabokra zuhanni. Santiago előtt nem akartam egy védtelen, magatehetetlen, törött szárnyú madárka lenni. Ugyan a táskámat ő találta meg, de nem akartam, hogy állandóan a hősöm legyen. - Inkább elterelem a figyelmét - mondtam Santiagónak és amennyire lehet, lassan közeledtem a bestiához. - Ha két célpontja lesz, talán összezavarodik... - Stupor - céloztam fenyőpálcámmal a fenevad felé, s ha az átok eltalálta őt, úgy Santiago lépéselőnybe kerülhetett... Bárhogy is történt, a gyomromban tomboló düh végre utat talált magának.
Satiago érezhetően félreérthette a gesztusaimat, de ez most jól jött... Nem akartam, hogy észlelje, mennyire megrémít az, hogy ennyire rám érzett. – Nem kell félni. Gyönyörű látvány lesz, majd meglátja. Szavai mély orkánként visszhangoztak a légüres térben. A disszonancia, amit megéltem e pillanatban, szinte összeroppantott. Vele akartam lenni, tovább akartam menni, de közben menekülni is akartam. Érdekes módon most nem a lágy, mély hang... hanem az érintése volt az, ami átbillentett. A meleg, stabil tenyér a vállamon meglepően megnyugtatott. Miután elengedett, és megindult a rés felé, én immár elhalványuló kétségekkel követtem. A csúszós járat miatt most külön megkönnyebbülést jelentett, hogy az utazás előtt beszereztem egy profi túrabakancsot. Jól esett átverekedni magam a sziklák, természetes akadályok sorozatán, ahogy egyre hívogatott, vonzott a Szikra... Úgy éreztem, csak az igazán kitartóak pillanthatják meg ezt az egyedülálló csodát... Majd amikor elértük a célunkat, és megpillantottam a varázslatot, magát, éreztem, milyen kiváltság, hogy itt lehetek. A friss, éltető táj, melynek középpontjában egy más világot idéző fénygömb lebegett... nos egyszerűen felfoghatatlan volt... Minden képzeletemet felülmúlta. - Hihetetlen! - fogalmaztam meg az érzést. A lebegő nap melegsége olyan szikrázó volt, hogy féltem, megéget a fény erőssége... de az agyam által közvetített kép csalóka volt... illúzió... A fény nem bántott, nem égetett, csupán átjárta minden egyes apró porcikámat és boldogsággal töltött el. Behunytam a szemem, és széles mosollyal arcomon, ösztönösen sütkéreztem ebben a valós-mesterséges gyönyörben. Megrészegített az élmény, semmi esetre sem akartam, hogy véget érjen. Legszívesebben felkapaszkodtam volna a gömbhöz, és mint egy kényelmes odúba, belekucorodtam volna. Bár hallottam, hogy Santiago nevet, így biztosra vettem, hogy ő is eksztatikus élményt élt át... ám pár percig a szememet sem bírtam kinyitni, valahogy az érzés és a melengető sugarak annyira megbabonáztak, hogy képtelen voltam szabadulni tőlük. Aztán amikor már a szemeimmel is ittam a látványt, meglepetéssel észleltem, hogy Santiago nem is a fényt csodálja, hanem... engem. – Tudja, nem gondoltam volna, hogy valaha látni fogok ennél gyönyörűbbet. Mégis, ahogy most itt áll… Ez a csoda… eltörpül a maga szépsége mellett. Szavai zavarba hoztak, úgy elnémultam, hogy képtelen voltam válaszolni, pillantása viszont elektromos kisülésként villanyozott fel. Ezt... ezt az erőt és dinamizmust akartam látni ebben a férfiban, és most, amikor valósággal szétégetett vele... mert ha a Szikra nem is, az ő pillantása már valósággal égetett... azt éreztem, hogy itt a pillanat. Akartam őt. Eggyé alkartam válni vele. Láttam, éreztem, ahogy lassan közelít hozzám, és tükörképként követtem le mozdulatait... már majdnem elértük egymást, amikor a külvilág történései ismét elválasztottak minket egymástól.... Akárcsak Barcelonában. Az elválás fájdalmas volt. Még úgy is, hogy valójában semmi sem történt, csupán két lélek szeretett volna a lehető legközelebbi ölelésben feloldódni... ám erre nem volt lehetőségük. Amikor Santiago közölte a nyilvánvalót, az ítéletet... hogy mennünk kell, nem maradhatunk tovább, ösztönösen kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Lassan folyt végig az arcomon, majd végső helyét a nyakamon foglalta el... de még akkor sem töröltem le. Nem zavart. Ez volt az egyetlen nyoma annak, ami itt történt. Vagyis történhetett volna. Letörten ráztam meg a fejem a férfi szavaira. - Sajnos nincs más választásunk... Ha Santiago nem ellenkezett, úgy szabad kezemmel az övé után nyúltam. Nem azért, mert féltem, nem azért, mert támogatás kellett. Egyszerűen csak kapcsolódni akartam. Szerettem volna meghosszabbítani a közös csodát, nem akartam elfogadni, hogy a pillanatnak vége. Lassan követtem őt vissza a szűk járaton át, és közben aggódva kérdeztem: - Maga szerint mi lehet a baj? Élt már itt át hasonlót?
Santiago őszinte reakciója megmelengette a lelkem. Éreztem, ahogy szépen lassan, rétegről rétegre enged magához közelebb ez a férfi, akinek meleg mosolya és lágy kacaja olyan volt, akár egy spontán ölelés. Idegen volt, mégis barát, zárkózott volt, mégis oldott... nehéz volt megfejteni, de úgy éreztem, nekem menne. Szavai persze egy kicsit megint elriasztottak. – Ne higgye, hogy az aurorok angyalok. A legtöbbünk inkább farkas, mint bárány. - A kettő elegye pedig a legveszélyesebb kombináció - jegyeztem meg izgatott csillanással a szememben. Hiába, ez a rejtélyesség, kiszámíthatatlanság akaratlanul is vonzott. Megéreztem, hogy Santiago kedvessége mögött egy sötét én lapul, és szinte alig vártam, hogy megismerjem ezt az oldalát is. Bár sejtettem, hogy azt koránt sem lesz könnyű túlélni... már ha sikerül egyáltalán. Hogy mennyi csalódást, fájdalmat, érzelmi orkánt voltam még képes elviselni, fogalmam sem volt... de álltam elébe ennek a kalandnak is, bátran haladtam lépésről lépésre a szűk járaton át a barlang mélyére... Ahogy elértük a csarnokot, Santiago megvilágította a falakat...leutánoztam a mozdulatot, majd körbepillantottam... és elállt a léléegzetem. Az űrt idéző alkotások és képek egyszerűen lenyűgözőek voltak. Képtelen voltam felfogni, hogyan voltak képes ilyen gyönyörű alkotásra olyan régen. – Akik ezeket készítették, nem maguknak dolgoztak. Az örökkévalóságnak alkottak. Tudták, hogy az ember élete törékeny, gyorsan múló… hogy amit ma megteremtünk, az holnapra eltűnhet. De ezek a falak…ezek még mindig mesélnek. És talán akkor is mesélni fognak még, amikor mi már csak por leszünk. A férfihez hasonlóan én is megérintettem a falat és lágyan végig húztam rajta a kezem. Hideg volt, érdes és nedves... de közben olyan erő áradt belőle, amely a mágnesességet idézte nekem. Szinte alig tudtam elhúzni a kezem tőle, bár egyelőre nem is akartam. Átfutott a gondolataim között, hogy vajon én mit hagyok majd magam után, ha már nem leszek... Néhány fényképet, filmet, újságcikket... talán pár embert, aki majd emlékezik rám, amíg nem száll alá maga is a sötétségbe. Hiányérzetem támadt. Kevésnek éreztem mindezt... rég szerettem volna, ha a gyermekem lelkében élnék tovább. Erre azonban mindeddig esélyem sem volt. Valódi legalábbis biztosan nem. A maró hiányérzet velem maradt, ha gondolataimat sikerült is ezúttal elterelnie az elképesztő látványnak. - Lélegzetelállító - súgtam halkan. Teljesen átszellemülten csodáltam a hullócsillagokat, bolygókat, és a körülöttük fel - majd eltűnő alakokat. - Olyan, mintha táncolnának - jegyeztem meg, majd váratlanul egy furcsa érzés fogott el, ahogy a kék és barna íriszek keltek táncra. Mintha belém látna... Elfogott a rémület. Hirtelen úgy éreztem, menekülnöm kéne, amíg még nem késő... nem akartam, hogy a férfi megtudja a titkaimat. Nem akartam, hogy nyitott könyvként lapozzon belém. Ahhoz túl sötét oldalakat rejtettem.... de ekkor megszólalt... - Közel járunk.. Elértük a pontot, amikor már késő lett volna visszafordulni. A csobogó patak hangja sejtelmesen hívogatott... éreztem, hogy ámbár rettegek az átkeléstől... vágyom rá. - Menjünk... - feleltem Satiagónak, majd követtem őt a rés felé, ha remegve is.
Feszülten hallgattam Santiago szavait arról a bizonyos éjszakáról. Kitartása és türelme itt valóban kifizetődött, de én csak arra tudtam gondolni, milyen szerencse, hogy nem esett baja. Az aranyvérű család sorsa valahogy kevéssé érdekelt... Rájöttem, ez volt az első komolyabb jele annak, hogy ez a férfi kezd fontossá válni a számomra. A szeretet, mint olyan, nálam leginkább az aggódásban jelent meg. Aggódtam Irisért, aggódtam Zoe-ért, aggódtam a volt szerelmeimért... aztán amikor utóbbiak már nem képezték az életem részét, ez az aggódás is elmúlt. Persze Owennél még nem tartottam itt, azon kaptam magam, hogy időről időre átfutom a Reggeli Prófétát és a Szombati Boszorkányt, hátha írnak róla. Bevett gyakorlat volt, hogy a lapok megírták az exeim újabb hódításait, előszeretettel csámcsogtak rajta, kire cseréltek le engem. Egyszer találtam is egy cikket róla, de az nem a magánéletéről szólt, hanem különböző öltözködési stílusokhoz vonultatott fel arcokat, Owen a laza, kényelmes kategóriát reprezentálta. Keserűen nevettem rajta, hogy amíg együtt voltunk, addig pont arról cikkeztek, hogy mennyire nem tud öltözködni, de miután szakítottunk, hirtelen már követendő páldának állították be. Többek között ezt is gyűlöltem a sajtóban... soha nem voltak következetesek, mindig az aktuális véleményhullámnak megfelelően állítottak be mindenkit. Azzal, hogy Owen elhagyott és ezt megneszelték, máris szimpatikus, menő alakká vált, aki összetörte Elfelda Hall szívét. Ha együtt maradtunk volna, akkor természetesen továbbra is lecsúszott hobóként aposztrofálták volna. Zseniális... Az, hogy aggodalmam tárgya ilyen gyorsan megváltozott, őszintén szólva megkönnyebbüléssel öntött el. Ahogy Santiago másik esetét hallgattam, kristálytisztán éreztem, hogy az említett áldozat nagyon megviselte. Összeszorult a szívem. - Nagyon sajnálom... egy ilyen áldozat feldolgozhatatlan fájdalom... Nem bírtam ki és a vállára tettem a kezem. Ugyanúgy, ahogy Barcelonában, csak most nem szemben ültem vele, hanem mellette álltam. - Az első esetnél valóban kifizetődött a türelme... Az a család magának köszönhette az életét. Biztosan a mai napig hálásak - mondtam, kétség kívül csodálva a férfit. Soha senki életét nem mentettem meg, és el sem tudtam képzelni, hogy képes lennék ilyesmire. Nem voltak meg hozzá az eszközeim. Bár az életben tartás jól ment. Irist ilyen szempontból legalább képes voltam megtartani. Az árnyékot vető fenyők jótékony homályában azon kaptam magam, hogy ha kicsit sok is az oxigénnel telített levegő, nem bírok betelni vele. Mélyeket lélegeztem, engedve és elősegítve, hogy teljesen átjárjon a táj atmoszférája. Ez a tiszta, friss légkör irigylésre méltó volt. - Akkor azt hiszem, Bolívia nem nekem való... De magát bevallom, kicsit irigylem, hogy itt nőtt fel. Páratlan ez a frissesség...Szinte vágni lehet. Santiago mélyebb motivációi a hivatását illetően lenyűgöztek. Még sosem ismerkedtem olyan férfival, aki teljesen önzetlenül másokon akart segíteni. Ez új volt számomra. - Az európai varázslótársadalom igazán szerencsés, hogy egy ilyen auror oltalmát élvezi - elismerő és egyben játékos bók volt ez. Tudtam, hogy Santiago nem veszi zokon, ha ugratom. A barlang bejáratához érve önfeledten gyönyörködtem a bordó, mélylila árnyalatokban, amit a fények különös játéka csalt a sziklákra. Mikor a férfi kezét a könyökömön éreztem, tudatosan megfigyeltem a testem reakcióit. A zsigeri izgatottság immár ismerős barát volt, kezdtem feloldódni a férfi különös aurájában. Talán... ismét változni kezdtem... ahogy mindig, minden férfi mellett így volt ez. Ez ellen nem tehettem semmit, de talán nem is akartam. Szerettem változni... - Ha már volt idő, hogy megtalálta, akkor maga igazán irigylésre méltó - mosolyogtam lágyan Santiagóra. Az szinte lehetetlen volt számomra, hogy valaki folyamatosan kapcsolódjon a saját belső fényével, de ha időről időre egyesülni tudott vele, az már hatalmas szó volt. Santiago példáját követve előkerestem a pálcám a táskámból, majd én is fényt gyújtottam a végén. A sötét, nedves, ismeretlen közegben egy pillanatra a Rolling Stones-nál átéltek déjá vu-ként törtek rám. Szinte megszédültem... de igyekeztem lerázni magamról a felkavaró emlékeket. Megkönnyebbülten jöttem rá, hogy ezúttal nem azért jöttem, hogy a sötétséget kutassam... most a fény nyomába eredtem. A helyzet ünnepélyessége végett akaratlanul is elhallgattam. Úgy éreztem, nem ide való most a beszéd... csak átadtam magam ennek a kivételes helynek, eme kivételes ember társaságában.
Üzenetek megtekintése
