.-= Yvette Delacour =-.



Hogyan is lenne vége a történetnek, elvégre az efféle történeteknek soha nincs végük, mert egy életre megbénítják az embert, tönkreteszik. Megtörténésük akkora pofont basz le az alanynak, majdhogynem meggörbíti a teret a lendülete... a horderő általában változó, de mindenesetben szellemi és lelki degenerációval jár, mentség nincs, semmiféle. Az egész akkor érhet véget csak, ha megtörténik a tragédia... az, akit magával ragadott a rengeteg szar, végül feladja. Abszolút nem mindegy, hogy agg korában végelgyengülésben teszi azt, vagy éppen önmaga ellen fordul, és kioltja a saját életét. Utóbbiak a balfasz és gyáva kategóriát képviselik, míg az elsők azokat az elszántakat, akik a fostengeren is megpróbálnak a felszínen maradni, mert tudják, erősnek kell lenniük. Nem könnyű, és rengeteg a veszedelem, de legalább harcolnak. Elegendő csak a saját példámból kiindulni. Szép vége soha nem lesz az életemnek, legfeljebb csak enyhül a múltbéli fájdalom, mert van egy zöldszemű, állandóan világvégére pályázó nőszemély, aki feledtet, és aki azt adja, akire csak egyetlen ember volt képes eleddig.
Hangok.
Üres tekintettel figyeltem az előttem álldogáló hollóhátas leányzót, most cseppet sem festett úgy, ahogyan szokott. Nem mondtam volna róla, hogy Jéghercegnő. Jelen állapotában jobban hajazott egy olvadó jégcsapra, sem, mint korábbi önmagára. Ez az értékelés pedig mindenféle szín alatt pozitívumként volt értendő.
- Én általában kimaradok mások drámájából, nem rémlik!
Hihetetlen, vagy sem, valóban nem rémlett az eset, és nem is igazán főtt emiatt a fejem. Soha nem szerettem ezeket a melodrámákat, jelen helyzetben csak és kizárólag azért hallgattam végig, mert éppen Yvetteről volt szó. Más valószínűleg már kapott volna egy „na ne szopass a faszságaiddal” tekintetet, aztán megnézhette volna a hátam közepét a helyiségből való távozás közben.

Történet.
Bonyodalom.
Egy történetnek mindig van eleje, közepe, vége... és persze a legfontosabb, ami soha nem marad el, a bonyodalom. Ezeket a részeket szoktam általánosságban véve elkerülni amikor csak tehetem... bár ezt az iskola falai között igencsak nehéz kivitelezni. Az élet ugyanis itt egy_merő_bonyodalom. Miért? Mert a sok kis köcsög azzá teszi, ennyire egyszerű a válasz. Rá lehet fogni a dolgot a háborúra, vagy éppen a halálfalókra, meg akárkire és akármire... a benti életet maguk a diákok teszik foshalmazzá. Ennyi. A Mungó története maga a szerelmi szál, a szakítás pedig kihangsúlyozottan nem csalás miatt történt.
Elhiszem.
Nem kételkedtem a szavában, elvégre nem volt miért. Azt mondta, a csóka nem szakított vele, akkor bizonyosan úgy is volt.
Halál.
A bonyodalom.
Bármennyire szar is folyamatosan ezt szajkóznom, és kliséket ugatni, mégis igazam van. A mondókája alapján ő küzdött is, meg nem is, nem tudtam egyértelműen eldönteni, mit is szeretne.
- Az élet olyan, akár a vécé! Tele van szarral, de azt lehúzhatod. A helyére úgyis kerül majd új, de ideig-óráig beillatosíthatod. Még most is azt mondom, beszélgess a kölyökkel. A bugyuta nővéred pedig keresd meg. Üzenem neki, hogy megcsókolhatja a valagam!
Még szép, hogy megcsókolhatja... akinek annyi ízlése van ruházkodás terén, mint neki, az tartozik ennyivel. Mivel a mondat nem lett lezárva, gyanítottam, még jön majd, talán a legjava. Így csendesen üldögéltem az asztalon, és vártam a csattanót.
Szemkontaktus.
Várakozás.

= Shay =



A Drágaság megjegyzésére, miszerint balesetek mindig történnek, a válasz egy halovány, rejtélyekkel telt mosoly volt csak. Ez szólt egyrészt válaszadásként... másrészt pedig, a fejemben azért olyan dolgok sejlettek fel, amit másnak nem igazán teregettem volna ki. Legfeljebb annak a fránya naplónak, ami azóta már a tűz martaléka lett. Elküldtem volna David számára, és tudná, miket műveltem, ha még élne... így azonban nem láttam más megoldást a múlttól való szakadásra, mint ez. Valóban történtek balesetek az életben, az én életemben egészen bizonyosan. Persze a véletlen jelző csak erős ráhatással volt jogosnak mondható minden egyes furcsaságra. Shay esetében a világvégére hajazó katasztrófák már megszokottak voltak, így nem igen kellett semmi különösre felkészülni... legfeljebb arra, ha a Őnaccsága hozza a formáját, akkor az emberiség újfent egy teljes körű és végleges megsemmisüléssel kell, hogy szembenézzen. Eddig szerencsésen túléltünk, amiben döntő szerepem volt nekem is... bár éltem a gyanúval, a szülők is megcselekedték, amit megkövetelt a bolygó lakossága. A következő megjegyzésre a titokzatos mosoly kisség megszélesedett. Azért némi sejtelem maradt a beteg kékekben... igen, arra készültem, hogy lefoglaljam Őt, teljes lényében. Meg persze arra, hogy ráhozzam a cifrafosást. Ebből azonban még semmit sem sejthetett. Nem is igazán szerettem volna, ha megneszel bármit, elvégre akkor oda lett volna az újdonság varázsa. Meg a féltő-bárgyú tekintet.

Szabadság.
Repülés.
Nem igazán vártam arra, hogy mit fog mondani, bár még mintha hallottam volna az elégedetlenkedését, miszerint csaltam. Erre már aztán végképp nem reagáltam semmit, hátra sem tekintettem, csak kapaszkodtam a fekete seprűnyélben, és az égbolt felé száguldva igyekeztem elérni a felhőket, és azok áldásos ölelését. Szerencsére a sálamba jó mélyen belefúrtam a pofámat, így nem fagyott le az egész. Viszont egy jobbfajta szemüveg azét csak-csak hiányzott a fejemről, hogy minden tökéletes legyen. A kézfejemen éreztem a hűvös marását, de nem törődtem vele... még akkor sem, amikor már olyan érzés volt, mintha ezernyi tű szurkálná az ujjakat. Kibírtam ennél rusnyább fájdalmat is, nehogy ez szóljon bele a versenytúrába. Picsa volt ez Cedrah játékosságához képest... vagy a tűznyelőhöz.
Érzés.
Hirtelen lelassultam, így vettem a fáradtságot, és hátratekintettem, mi történhetett. Persze gyanúm volt róla, ami be is igazolódott. A Virágszál volt olyan aranyos, hogy belekapaszkodott a cirokba. Meg kellett hagyni, jó seprűlovas volt, hiszen a meglepetés erejével hagytam hátra, ennek ellenére sikerült befognia még a cél elérése előtt... nem is kevéssel. A megvagy szavacskára csak egy mosoly érkezett, meg persze egy fejrázás... hát hajrá, vannak még méterek, ahol versenghetünk. Persze ezt a versengést is úgy fogtam fel, nem vérre menő... csak egy kicsit. A mozdulatai elegendőek voltak, hogy kissé kibillentsenek, így megelőzött.
Szorítás.
Sebesség.

Erősen rámarkoltam a fanyélre, és rálapultam, a mellkasom szinte átfúródott az egyenesre csiszolt fenyőn. Nem akartam beérni, ez a dolog még kapóra is jött... úgy tettem, mintha erőteljesen próbálkoznék, persze, mivel tapasztalt volt már e téren, hamar rájöhetett a cselszövésre, valami történni fog. Egyelőre vártam, vártam arra, hogy elérjük a fellegeket, amikor szem elől veszítjük egymást.
Homály.
Amint mindketten beléptünk az áldásos takarásba, megkezdődtek a munkálatok... a seprűmet már a klubhelyiségben megbűvöltem, ha ilyen magasról zuhan, se törjön össze. A pálcám abban a mappában volt, amit odaadtam neki, hogy vigyázzon rá. A ruházatom meg nem igazán érdekelt, hiszen az csak pénzbe került. Igyekeztem fürkészni a fellegek között, mikor fog véget érni a gomolyagtakaró... előtte kellett átalakulni... hogy a seprű még kiemelkedjen... de már nélkülem... hogy megijedjen, mi történhetett.... aztán pedig kellettek a szemek, hogy majd kiszúrjam. Ismertem annyira, hogy tudjam, zuhanóban fog utánam eredni... jobban mondva a ruháim után... nekem pedig a másik alakomban olyan sebesnek kellett lennem, hogy beérjem.
Most.
Ahogyan az érzés jött, azzal a lendülettel szakadtam el a seprűtől, ami tovább emelkedett.. vélhetőleg pontosan annyit, hogy még lássa majd felbukkanni, majd visszazuhanni. A zuhanásom nem volt könnyű, hiszen eközben kellett levetnem a kabátot, a pulóvert és pólót... meg persze a sálat. A gatya nem érdekelt, az úgyis lehullik majd rólam, elvégre a jelenlegi alakom sokszorosára megyek össze. A felsőből viszont nehéz lett volna kihámozni magam. A fellegekből kiérve még azzal bajlódtam, hogy minden rendben legyen. Nem jött még mögöttem... időben sikerült átalakulni... holló formában folytattam tovább az utamat, olyan ívben repülve, hogy rálássak a ruháimra, olykor felpillantva, mikor bukkan alá a felhőkből a kétségbeesett Tündérbogár.

Szotyola!

Hétvégén körváltás! Aki még nem írt, az pótolja, ellenben érkezik az első warn!

Armiella és Glenda bemesélésre fognak kerülni a vasárnapi hozzászólásommal.


B.

.-= Yvette Delacour =-.



Hűvöskék.
Borongós.
Azt hiszem ezzel a két jelzővel írhatnám le a szemei világát, és az abból kiolvasható, minden bizonnyal fájdalmas érzéseket. Tisztában voltam vele, hogy a válaszok, amikkel illettem pillanatokkal ezelőtt, mélyen a lelkébe tiportak, nagyon mélyen. Az igazság mindig kurva fájdalmas, ez ellen nem tud tenni semmit az ember. Legfeljebb kussban benyeli azt, és elgondolkodik rajta egy kicsit… ha ötezer ember azt mondja, minden szép és jó, egy pedig azt, valami probléma van. Nálam ez annyit tesz, ideje elmerengeni, hol lehet az a probléma, mert ha valaki meglátta, akkor bizony létezik. Tény, általában véve az ember magában a szálkát is, másban pedig a gerendát sem… de akkor hol a fészkes fenében tartana a világunk? Soha, semmilyen problémát nem közölhetünk le a másikkal? Nem mondhatom meg a szemébe valakinek, mekkora fasz, mert nem vehetem észre benne a gerendát. Gyökeresen ellenkezem ezzel a klisével, aki kitalálta, nem gondolkodott logikusan. A problémák felsorolása arra kellene, hogy ösztökélje az embereket, változzanak, és próbáljanak jobbak lenni. De hogy a kurva életbe legyen valaki jobb és jobb, ha mindig azt hallja, már amúgy is egy király? Holott olyan messze van attól a címtől, mint a Föld és Hold közötti távolság. Ráadásképpen Yvette többszörösen hátrányos helyzetben van, mert a küllemének köszönhetően a hozzáintézett szavak igazságtartalma olyannyira a nulla felé konvergál, ha esetleg kérdez tőle valaki, az is csak hazugság… hogy megtömhesse a női bájait, alul, középen és felül is. Szar ügy, de az igazság bizony ez.
Messzeség.
Ahogyan kiejtettem a szavakat, hirtelen eltávolodott, látszott a pillantásából is… itt álldogált előttem, de fejben olyan messze járt, amennyire csak messze kiszakadhatott a testéből. Nem szólaltam meg, hagytam gondolkodni… csak üldögéltem az asztal lapján, támaszkodtam, és figyeltem, mikor tér vissza bele az élet.
Mosoly.
Erőltetett.

Noha felnevetett a mondandóm utolsó szavain, én végletekig komolyan gondoltam azokat. Nehéz volt olyan embert találnia a kastélyban, köszönhetően a vélaságának, meg persze a testi adottságainak, aki ne akarta volna meghúzni. A szemöldökét. Bennem megtalálta az emberét, mert én nem akartam. Ebből kifolyólag, ha utált, ha nem, vele is tartottam magam az alapelveimhez, az igazat mondani, és nem mást.
Szavak.
Az első mondata villámcsapásként hasított a fejembe, és közel akkora hangzavart is okozott odabent… nem is tudtam az idejét már annak, amikor valakitől ezt hallottam. Igazad van. Furcsa volt megélni, és most, ha már ő megtette, én sem rejtettem el az arcomról az érzéseket. Akár csak egy pillanatra is, de kiült a pofámra a meglepettség, aztán visszaállt a sokéves üres maszk.
Bizalom.
Suttogva ejtette ki, megjárta a csókával, már egyértelmű volt, különben nem így mondta volna. Ez az, amit nem szabad osztogatni… nagyon sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megadasson a részemről, és ez lenne a helyes… az emberek úgy kezelik ezt a szót és a mögötte rejlő tartalmat, mint egy kurva a kefélést. Lefizettek, hát megadom, mert nem jelent sokat. Dehogynem, életeket vehet el… lökhet a mélybe… vagy emelhet hatalmas magasságokba. Ez az egy kis szó, és a tartalma.
Sóhaj.
A részéről. Meglehetősen nyugodtan kezelte azt, hogy megerőszakolták… egy olyan dolgot vettek el tőle, ami egy nő számára talán a legfontosabb lehet. Érdekes volt, de most nem tükrözte az arcom a meglepettséget. A magam részéről zártam a sorokat azzal, ha valaki ilyet tett volna velem, azt megöltem volna.
Család.
Vér.
Halovány mosollyal konstatáltam a szavait a családról, valóban emberére akadt a témában. A mosolyban benne volt a megvetés és lenézés, amely nem rá irányult, hanem a család szentségére magára. Számomra a szó nem jelentett semmit, legalábbis a mélyen vett értelmében biztosan nem. Az anyám egy kurva, akit megölhettem volna, de nem tettem meg… az élet fájdalmasabb, hát szenvedjen. Az apámon dühömet töltöttem, pisztolyt is fogtam rá, de hagytam élni… annak ellenére, hogy ők elvették egy olyan ember életét, aki valóban értékes volt. Gyűlölet, ez volt az egyetlen érzés, ami a családom felé honolt bennem.

Fintor.
Fejrázás.
Ez viszont most neki szólt, mert balfasz volt… tetszik, vagy sem.
- Rövid és tömör leszek, mint mindig azt gondolom! Bízom benne, hogy volt annyi erő benned, Franco mára halott. Nem feltétlenül te, a piszkos melót bárki végezheti!
Unott pofa, de látszott a beteges kékekből, hogy halálosan komolyan gondoltam azt, amit mondtam.
- Ahogyan már mondtam többször is, ha megdobnak kővel, átkokat szórj vissza. Ha átkokkal jönnek, akkor használd a főbenjáró átkokat. Az élet kegyetlen, hát nem szabad puhának lenni.
Mély igazság, manapság nem lehetett túlélni, csak akkor, ha kellőképpen érzéketlenné váltál bizonyos dolgokat illetően.
- A testvéred egy kurva, az apád és anyád pedig egy nemtörődöm fasz!
Ez olyan lehetett a számára, mintha kést döftek volna a szívébe, és megforgatták volna azt kismilliószor. Fleur az értékrendemben szintén halott lett volna, persze, mint kívülálló legfeljebb csak a véleményem mondhattam el. Azt viszont keményen.
- A Jéghercegnő rangot azért kaptad, mert átestél egy végletbe. Nem hülyének kell lenni, hanem következetesnek és realistának. A kettő nem ugyanaz.
Az előzőhöz képest ez már csak kisebb pofon volt, de mivel az értékelésemre tartott igényt, a magam nyers formájában tálaltam azt.
- A srác pedig, akiről azt gondolod, nem csak azt akarta…
Az azt szócskát kellőképpen megnyomtam, hogy érezze, igen, a szexről van szó, vagy arról, hogy kihasználja őt.
- … keresd meg, és beszélgess vele egy kört! Ennyit megérdemel, azt gondolom!
Ahogyan magam hallgattam, odabent, mélyen, legbelül azért rácsodálkoztam a történtekre. Yvette Delacour-al beszélgettem, mégpedig véresen komolyan… ez volt az első alkalom, hogy nem öltük egymást, hanem meghallgattuk az érveket és ellenérveket… egyikőnk sem érzett támadást, vagy hátsó szándékot a másikban.
Csend.
Várakozás.

.-= Joanne =-.



Sóhaj.
Továbbra is üres tekintettel álldogáltam a folyosó közepén, figyelve, mit is fog tenni, vagy mondani majd. A legjobb, amire futotta tőle egy szimpla kis sóhaj volt… ezzel persze jelezte is felém, hogy amit felvázoltam neki, azt egy nagy büdös baromságnak tartja. Pontosan ezek az emberek azok, akik sírba fogják tenni a világot, és itt nem csak a varázsvilágra gondoltam, hanem az egész kurva bolygóra. Még nekik áll feljebb, jelen esetben neki, hogy meg mertem jegyezni, nem köszönt. Alapvető etikett, amire képtelen, de a köcsög ismét én vagyok, sőt, mi a faszt képzelek magamról? Miért nem akasztom fel magam az első fára? Vagy húzom magam karóba? Én szemétláda, hogy szakadna rám az égbolt.
Nyugalom.
Egyszerűen már nem tudtam ideges lenni egy ekkora tulokra… annakidején elsőben, másodikban és talán harmadikban még csak-csak, volt, hogy ütöttem is. De az évek alatt beleszürkül az ember, hogy újra és újra ugyanazt magyarázza el, majdhogynem ugyanazon embereknek. Szar ügy a tuskóság, de sajnos kóros jelenlévője az iskolánknak, amely úgy virágzik az év minden szakában, mint ahogyan a levágott ujjak véreznek. Szükségszerű, és természetes.
Hallgatás.
Volt mit hozzáfűznie, én pedig türelemmel vártam a soromra, mert nem, még annyira sem voltam féllábú, hogy beleugassak a gondolatmenetébe… egyrészt, mert az illem ezt diktálta… másrészt, féltem tőle, ha megszakítom abban, amit mondani szeretne, maga is elfelejti. Memorizáltam a megszólalásokat, hogy szépen és sorjában tudjak majd válaszolgatni a kötelezőkre. Nem, nem azért, mert utolsó szó jogával kívántam élni, csupán egy csevely vette kezdetét, amiben illendő volt megadni a válaszokat. Aztán, majd amikor már erőlködésbe fogunk átcsapni, amiben mindenképpen neki lesz igaza – ki másnak is lehetne, természetesen nem nekem -, akkor majd biccentek egyet, és úgy faképnél hagyom, mint balta éle a nyelet egy erősebb suhintás alkalmával… remélem, hogy az él majd beleszáll a fejébe, kettéhasítja azt, és megvilágosítja kellőképpen a folyosón lobogó fáklyák fényével. Persze ez csak szép álom, de attól függetlenül belefért volna.
Várakozás.

Érdekes volt megélni, hallottam, amiket mond, de az agyamig már csak úgy jutott el az összes szó, hogy blablablablablablablablablablabla… ennek ellenére azért csak dekódoltam az adást, így alkalmassá váltam a válaszadásra is.
- Nem futotta jobbra, azt gondolom a Tündérbogárral is nagyon kedves voltam!
Nem tudtam eldönteni, mi problémája akadt a megszólításával, úgy mégsem lendülhettem neki a beszélgetésnek, hogy azonnal parasztnak titulálom. Elvégre, az egykori parasztokkal szemben az bizony hatalmas sértés lett volna.
- Az általad apróságnak vélt kihagyás pedig az emberi kommunikáció alapköve. Én kérek bocsánatot, hogy meg mertem jegyezni. Magam sem értem, hogy a fészkes fenébe lehettem ekkora alpári tulok!
A hangszín, amivel közöltem a tényeket, és felvázoltam az általam gondolt dolgokat is olyan színtelen volt, annyira üres, mint a tekintetem. Teljesen elhaltak már azok az idegsejtek a testemben, az agyamban, amelyeknek ennél a beszélgetésnél össze kellett volna rándulniuk. Az idegpályák is acélossá váltak, nem szállítottak információkat, nehogy a végén gyomorfekéllyel kelljen majd küzdenem a sok faszság miatt. Éppen az ő félék ölték meg teljesen bennem ezeket a dolgokat.
- Az pedig, hogy kivel és hogyan viselkedem, a saját kis értékrendem megállapítása alapján történik. A vád, noha te koholtnak nevezed, cseppet sem az. De ebben is neked van igazad, ki másnak ugyebár. Mivel előbb már megtettem, újfent nem fogok bocsánatot kérni, mert paraszt vagy.
Az utolsó szavakkal már átpasszoltam a tulok labdát a térfelére, hadd válaszolgasson csak, és szajkózza majd újra, meg újra az igazát. Fantasztikus lesz hallgatni.
- Ohh, és a bemutatkozást köszönöm. Így legközelebb, ha elmarad a társalgás nyitánya, tudni fogok nevet is párosítani a hallottak mellé. Mellékesen Blaine, mert illő, ha te is megtetted!
Ehhez már nem igazán akartam hozzáfűzni semmit, mert egyszerűen nem volt mit. Elkezdhettem volna elnyomni a nevetséges kliséket, de ezek is annyira untattak már, szajkóztam őket eleget… hányingerem volt, ha a számra kellett vennem egyiket, vagy akár másikat. Ennek fényében inkább csak hallgattam, mi lesz a következő magyarázat arra, amit mondtam… biztosan az, hogy blablablablablabla. Nem gond, az agyam átállt a kódok megfejtésére… jöhetett a töménytelen mennyiségű információhalmaz.

= Shay =



A pályát ölelő nagy büdös fehér massza megszemlélését követően egy hatalmas fintorral jutalmaztam a természetet, hogy képes volt ekkora foshalmazt összehozni mára. Kétélű volt a dolog, mert egyrészt, tetszett az, hogy ebben a formában kissé „játékosra” lehetett fogni a dolgot… elítéltem viszont azért, mert utáltam a szitáló köd után maradó pudvás mocskot. Azt, hogy a talajban cuppogva lehet csak lépdelni, mert a kibaszott sár szinte leszippantja a cipőt a lábaimról. Rühelltem azt is, hogy ilyenkor gyakorlatilag a maradék kedvem is elment mindentől… bár utóbbit nem volt nehéz elvenni, elegendő volt csak meghallgatni valami búvalbaszott parádémajomféle diskurzust a klubhelyiségben, vagy a folyosón… esetleg a Nagyteremben. Pfejj, a sok idióta barma, akiknek a legnagyobb problémája is olyan nevetséges, hogy amikor meghallom, a legszívesebben egy apró, egészen kicsike kanállal vájnék lyukat a fejének búbján, hogy onnan kiabáljam az agyvizébe, mik a valós és gondterhes élet alapjai… persze ezt is csak azért, hogy a drágalátos majom tisztában legyen vele. Mert az, hogy adott napon éppen melyikük fogja kiszedni a másikból a bolhát, és megkajálni, az nem probléma, csak egy eldöntendő kérdés. Az eldöntendő kérdéseket pedig általánosságban véve – már persze, ha roxfortos diákról van szó – igencsak könnyű megválaszolni – tekintettel ezek többsége valamiféle öten vagyunk szerelmesek egymásba dráma, aminek a végkimenetele általában az, hogy valaki kómába esik… vagy megvakul… esetleg kiderül, hogy a szerelmesek között vérszerinti rokonság áll fenn – persze itt él az is, ha meg akarjuk. Nem pedig sírunk másoknak, hogy gondolkodjanak helyettünk. A mai borongós idő ellenére azonban meglehetősen sok életkedv maradt bennem, ez pedig köszönhető volt a kis Sárgának is, akivel találkám volt a pályán.

Szél.
Hideg.
Miután konstatáltam magamban mindent, és levontam a következtetéseket, megállapítottam, hogy a kelleténél többet foglalkoztam az amúgy kurvára felesleges dologgal. Így vállat vonva a saját faszságomon nyúltam hátra az érdes balommal, ragadtam meg a Nimbus nyelét, és húztam előre. Végigmértem a seprűt, jó régen heverésztem már rajta, bár a megülésével nem voltak problémáim… mégis, ha tehettem, nem ezt a formáját választottam a felhők megzabolázásának. Túlzottan klisésnek tartottam, még akkor is, ha a magasságokban szabadnak érezhettem magam. Mindenesetre, miközben tartogattam, újra, meg újra a pálya bejárata felé tekintettem. Legalábbis abba az irányba, ahol volt, mert nem igazán láttam belőle semmit. Bíztam benne, hogy előbb – bár tényként kezeltem, hogy inkább utóbb, tekintettel a Kedves pontosságára, és óraismeretére -, vagy utóbb, de kirajzolódik Shay sziluettje.
Bejelentés.
Egy halvány és gúnyos mosollyal jutalmaztam az „itt vagyok” bejelentkezést, elvégre, mivel valóban itt volt, ezt nem kellett volna mondania. A meglepő az lett volna, ha itt van velem, és küld egy baglyot, hogy most ért fel a klubhelyiségbe. A második közlés már annál inkább fontos tényeket és információkat tartalmazott. Mégpedig, hogy a mai napra, mivel elengedték a büntetőmunkáját, mindennemű felelősség rám hárul őt tekintve.
Szisszenés.
Ez most az a tipikus „ejjj bakker, nem lesz egyszerű megoldani” féle volt, hogy érezze a törődésemet. Persze szavakban is meg akartam erősíteni ezt a dolgot, hogy még véletlenül se érthesse félre a helyzetet.
- Fantasztikus!
Persze, hogy az, bár azért bíztam benne, hogy mára nem tervezett semmiféle ragnarök-szerű, világot felperzselő botlást.
- Tehát ma én felelek a világra zúduló mindennemű katasztrófák kordában tartásáért.
Egy pillanatra az ég felé tekintettem, csak, hogy valóban színpadiasra sikeredjen a gondolkodás… aztán ismét rá.
- Azt hiszem, ha nem is egykönnyen, de meg fogok birkózni a feladattal.
Újabb mosoly, természetesen gúnyos, de csak kicsit, mert jól esett végre odamarni neki annyi idő után. Az utóbbi napokban olyan témákról volt szó, amikor nem nyílt lehetőség erre.
Készülődés.
Bólintás.

Naná, hogy felkészültem, hiszen nem volt semmi különlegesség a mai napban… legalábbis a számomra nem… ellenben vele. Megint az égboltra tekintettem, legalábbis arrafelé, ha már látni nem igazán lehetett semmit.
- Cél a köd fölé emelkedni, ott majd megbeszéljük a továbbiakat.
A mappámat egy tapasztó bűbájjal a kabátom hátára erősítettem, majd a pálca eltűntetését követően felpattantam a „nyeregbe”, és megindultam a megbeszélt irányba… céltudatosan, majdhogynem derékszögben a kviddicspályával. Elvégre versenyeztünk… vagy nem?

= Shay =



Pár napja, amikor beköltöztem a hugrabug házához – ezt a mai napig nem sikerült megszoknom egyébiránt, bár azért elmondhattam magamról, a bűbájok és csend terén sokat tettem a magam, meg persze szobatársaim kényelme érdekében -, megbeszéltünk egy repkedős hétvégét Shay-el. Tudtam jól, hogy amikor nem voltunk együtt, legalább egy-egy pillanatra előjött a gondolataiban, és ette a rossz nyavalya, vajon mi lehet olyan furcsa abban, hogy elszakadva a földtől is szeretek tengődni. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, ez bizony így van. Sőt, lehet, hogy azok a pillanatok nem is csak pillanatok voltak, mindinkább órák. Ez persze kedvemre való volt, mert én már csak ilyen degenerált szórakozásban éltem ki a hajlamaimat. Nem utolsó sorban pedig, szerettem az idegeire menni, és oda-oda szurkálni neki egy kicsit, csak azért, hogy érezze a törődésem. Mivel volt valami dolga, arra a megállapodásra jutottunk, hogy noha együtt indultunk meg a klubhelyiségből, idekint a pályán majd találkozni fogunk. Nem kötötte az orromra, hová kellett mennie, de úgy voltam vele, ha szeretné, úgyis el fogja mondani.

Seprű.
Hűvös.
Mivel a látszatot tartani kellett, így egy bűbáj segítségével a bőrkabátom hátára erősítettem a repülő tárgyat. Volt egy fekete Nimbus-om, mivel órákra kötelező volt járni… amúgy annak ellenére, hogy valóban keveset üldögéltem rajta, valóban imádtam használni, és persze repkedni vele. A kviddics már más téma volt, azt gyűlöltem. Jobban mondva, nem igazán értettem az értelmét. Pár balfasz repked össze-vissza egy pályán, kavirnyálva a kvaffal, meg próbálva elkerülni a gurkókat. Totálisan felesleges dolog, és időpazarlás… ezt persze az Ő orrára nem kötöttem, mert tisztában voltam vele, neki azért kedves a sportág. Sőt. Ahogyan haladtam a folyosókon, nem igazán futottam össze senkivel, szerintem nem volt még egy olyan idióta, aki ebben a gyatra időben arra gondolt, megy, és megrepteti magát a pályán. A legtöbben leléptek a faluba… akik pedig maradtak, azok úgy voltak vele, inkább a kellemes melegben töltik a szabadnapjukat. Amikor kiértem a szabadba, igencsak mélyet szippantottam a levegőből… a frissesség úgy járta át a testemet, mintha szita lennék. A legeldugottabb pontokig is eljutott. Egészségesen belefúrtam a pofámat a zöld sálamba, a kezeimet pedig a zsebembe rejtettem, mert szinte azonnal megdermedtek. Egyelőre nem állt szándékomban felvenni a kesztyűt, amit magammal hoztam. Ráadásképpen a megbűvölt mappámban volt egy törölköző és egy váltásruha szett is a biztonság kedvéért. Ez a kezemben pihent, úgy cipelgettem magammal. Majd neki kell rá vigyáznia, amikor megkezdődik a műsor… most belegondolva, ha nem figyelek eléggé, akkor pucéran fog látni. Ez persze nem aggasztott, ellenben, ha tudna a dologról, nála biztosan kiverné a biztosítékot. Legalábbis első látásra… annyira azért nem vagyok satnya, eleget edzettem már, megvan a kötelező izomzat. A hegeket persze leszámolva, amiket az utóbbi években szereztem, ha már lánccal volt verve a testem, vagy éppen piszkavassal. A crucio-ról már nem is beszélve, az volt a legjobb gyakorlás. Kibírni üvöltés nélkül.
Várakozás
Csend.

Kihaltnak tűnt a pálya, meglehetősen nagy köd terpeszkedett szét felette, és a kastély környékén is… pontosan alkalmas volt az idő egy kis repkedésre, és egy kis játékra is.

.-= Joanne =-.



A kiscsaj pofája, vagy legalábbis az arra rakódott – persze a temérdek kosz mellett – érzelmek elég egyértelműen voltak olvashatóak. Takarodjak vissza oda, ahonnan érkeztem, a jó büdös anyámba. Ezzel nem lett volna semmi probléma, ha alapjáraton kedveltem volna azt a szukát… így viszont eszem ágában sem volt lelépni, legalábbis egyelőre. Nagyon úgy festett, sikerült megint egy degenerált egyedbe botlanom, akinek mindennemű kommunikáció a nehezére esett. Bár, ez így ebben a formában nem volt igaz, mert kommunikálni ugyan elkezdett, csak azt a kurva etikettet nem ismerte. Bár, ezen meg sem kellett volna lepődnöm, ebben a szutyok iskolában nagyon kevesen voltak, akik egy egyszerű kis szócska kimondására képesek voltak. Ez pedig nem más, mint a  S Z I A! Szegény kiscsaj is a bégető marhák közé tartozott, akik tátogtak ugyan, de tökéletesen feleslegesen, mert a böfögésen kívül más nem hagyta el a szájukat. Azok közé, akik azt hitték, hogy roppantmód céltudatosak, mert azonnal a lényegre térnek bizonyos dolgokat illetően. Ezzel sem lenne probléma, csak közben jó lenne, ha nem feledkeznének el emberek lenni, legalábbis civilizált emberek, akik adnak az apró dolgokra is, és képesek egy kurva köszönést elmormogni, mielőtt bármit is tesznek. Igen, én jöttem másodiknak, igen, le is lépek a picsába… de csak azt követően, miután véleményeztem és válaszoltam. Elvégre, attól függetlenül, hogy én vagyok a legnagyobb seggfej a világon, nekem nem esik le az ujjam, vagy arról a nem létező gyűrű, ha köszönni kell.

Sóhaj.
Fintor.
A fintor nagyon jól sikeredett, tükrözte a lemondást, a beteg kékek is lesajnálón mérték végig a lánykát. Nem tudtam, melyik ház tagja, nem is igazán érdekelt… még a neve sem ugrott be… sikeresen beskatulyázta magát a tapló-paraszt kategóriába, ahonnan bizony nem lesz egyszerű kiverekednie magát. Csendesen hallgattam a szövegelését, a lemondó pofázmány egy idő után átváltott üres és semmitmondóba. Már nem is akartam erőltetni magam, egyszerűen úgy voltam vele, elmagyarázom neki az adut, és utána majd sírhat, megátkozhat, háboroghat… amelyiket éppen előkotorássza a sekélyes repertoárjából. Miután végre csend telepedett a félhold alakú folyosóra, egy pillanatra a földre tekintettem, és megráztam a fejem. Azt követően pedig újra rá, mélyen a szemébe fúrva a kékeket.
- Neeem, nem az következik Tündérbogár!
Halvány mosoly, ha már nem adta meg a kellő tiszteletet felém, nekem ugyan miért kellene? Ahogyan a mugli mondás tartja, de a varázsvilágra is igaz, ha megdobnak kővel, átkot szórj vissza.
- Első körben csak annyit jegyeznék meg, érezd magad igazán parasztnak, bár gondolom nem fog nehezedre esni.
Halovány és gúnyos mosoly, persze újbóli fejrázással. Közben végig őt mustráltam, sajnálatos módon a kastély falai között, ha valaki igazat mert mondani, azért általában pálca általi ítélet járt. Nem azt mondom, nem akartam beleszaladni egy átokba, mert nagyjából leszartam a dolgot, de azért felkészültem, ha ugrani kell, akkor ugorjak. A gally meg egy rántás lett volna csak, és a kezemben is van. Fő a gyanakvás és a másokkal szembeni gyanú.
- Mielőtt elkezdenéd megerőltetni a buksid, a köszönés Bogaram. Alapvető dolog, de látom, már ezt sem sikerül megvalósítanod!
Egyszerűen szörnyűnek, mi több, tökéletesen tökéletlennek véltem azt a varázspennát, ami a gyermekek nevét firkálja valami kurva nagy könyvbe… akik alkalmasak arra, hogy idejárjanak. Hogyan lehet valaki alkalmas, aki alap dolgokat nem képes az etikett terén megoldani? Rengetegszer felmerült már a fejemben, de mindig letettem a megválaszolásáról.
- Azt gondolom az előző szavaimmal pedig meg is válaszoltam a kérdésed. Nem, nem vagyok érzéketlen alak, csak olyan ember, aki megmondja a véleményét, ezért gecinek nézik!
Egy pillanatra széttártam a karomat, majd kérdő tekintetet varázsoltam a pofázmányomra.
Menjek?
Maradjak?

Gondoltam, várok még egy cseppet, elvégre, biztosan nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Az emberek úgy ragaszkodnak az utolsó szó jogához, mintha az életük függene tőle. Pedig nem. Az utolsó szó jelenti általában azt, képtelenek vagyunk elmenni a másik mellett, mert olyan görcsösen ragaszkodunk az igazunkhoz, hogy zabszemből gyémánt válik a picsánkban. Az utolsó szó joga a konokságot jelenti… sokkal idegesítőbb meghagyni ezt a jogot az ökröknek, hadd zabálja fel őket a rosseb.

= Shay =



A kényes, és cseppet sem szexualitásmentes téma elnapolásáról végül megállapodtunk, hiszen a beleegyezését adta jómaga is. Képzeletben szinte hallottam a felsőbb bíró kalapáccsal való koppintását is az asztalon. Ez persze nem azt jelentette, hogy soha többé nem fog szóba kerülni a dolog, itt azonban nem volt helye az efféle magánszféra kiteregetésének. Nem is igazán szívleltem mások előtt bütykölni a magánéletem rejtelmeivel, de ezt már számtalanszor a tudtára adtam. Nagyon jól ismert, legalábbis, amennyire ember megismerhet egy másikat bő fél esztendő során úgy, hogy a marakodásféle beszélgetésekből ez alakult ki. Jó, voltak azért értelemmel bíró diskurzusok is, meg a vérszívás is átcsapott olykor-olykor olyan beszélgetéssé, amire nem is számítottam.
Bólintottam.
Ez azt gondolom eléggé evidens válasz kellett, hogy legyen, tudomásul vettem a dolgot. A folyosókon, noha csak elvétve szaladgáltak a diákok, megtanultam már az öt és fél év során, a fülük olyan kibaszott nagy, ha meg kell hallani valamit, ami nem rájuk tartozik, mint egy retkes elefántcsorda levágott füleinek összevarrott egésze. Sőt, szerintem ezt még megtetézhettem volna egy négyzettel, vagy végtelenre emeléssel is. Így működött a Roxfort, degenerált közösség, degenerált szokásokkal… az volt a napirend mindenkinél, hogy mások magánéletében turkáljon. A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy nem csak a diákok voltak ekkora csökevények, de a festmények is kivették a részüket, és egy külön óriáskanalat követeltek maguknak a szart-forraló üst folytonos kavargatására. Már annyian kavargatták, hogy abból is vita alakult ki, ki férjen oda egy-egy kanyarításra.

Kézfogás.
Séta.
Nem akartam belegázolni a lelkivilágába, de nagyon jól tudta, hogyan vélekedek a „sétáljunk együtt kézen fogva az iskola folyosóin” féle magánszámról. Soha nem erőltettem ezeket, meg nem is igazán volt erősségem. Tény, jelenleg kapcsolatban…öhm… voltunk, vagy éldegéltünk ezt most nehéz lett volna lezongoráznom magamban, így inkább ugrottam a dolgon egy kört. Szóval, nem voltam az a tipikus hatodéves diák, aki nyál csorgatva várta azt, mikor feszíthet végig a folyosón a muffjával. Tudom, ez hozzátartozna a normális kapcsolathoz, én viszont cseppet sem voltam normálisnak mondható… erről bizony tett a kedves családom. Emiatt mindig is másképpen tekintettem a történetre, mert – és ezt soha a büdös kurva életben nem mondtam volna senkinek – tartottam attól, én is akkora köcsög leszek, mint az apám, vagy a riherongy anyám. Az öreg David sokszor mondta, én nem ők vagyok, de ez sem igazán nyugtatott meg. Éreztem a válaszadásából, hogy nem igazán nyerte el a tetszését, hogy nem egyeztem bele, de sajnos, velem kapcsolatban még vártak rá fekete foltok, amiket majdan el kell viselnie, ha megtűr. Mert én jobbára csak megtűrt lehettem azokkal az elvekkel, amiket felállítottam magamban, és amiktől egy cseppet sem szerettem volna eltérni. Voltak olyan dolgok, amiben engedtem, elvégre jellem formálódik az ember… de az alaptételek megmaradtak alaptételnek.
Kérdés.
Nem, nem leselkedtem, így a kérdőszócska hallatán halovány és gúnyos vigyor ült ki a pofámra.
- Dehogy!
Nem leselkedtem, az ige tökéletesen levakított, és csak a nagy büdös feketeséget láttam magam előtt. Meglehetősen furcsa érzés volt így andalogni a folyosókon, mégsem éreztem különösebb problémát emiatt.
A karja.
Érintés.

Éreztem, hogy a karja finoman az enyémre szövődött… tudom, azt mondtam, nem igazán szívlelem ezeket a dolgokat mások előtt, most úgy voltam vele, maradhat, mert biztosan jelzés fog következni. Nem kellett csalódnom, éreztem, ahogyan szépen megfog, kissé húz visszafelé, hogy lassítsak, mígnem megálltunk.
Koppanás.
A ládám kissé keményebben landolt a földön, sem, mint azt szerettem volna… de nem volt benne semmi különös, vagy törékeny dolog, így különösebben nem érdekelt. Amikor a tompa puffanást hallottam, az irányába tekintettem, mintha meg szerettem volna szemlélni… noha semmit sem láttam a bűbájnak köszönhetően. Shay szavai hallatán biccentettem egyet, ha nem muszáj, hát nem süketítem meg magam. Mára pontosan elegendőnek találtam a vakságot is, ez is olyan dolog volt, amit másnak biztosan nem engedtem volna meg.
- Akkor marad a hallás! A négy másodpercet pedig emelem ötre! Úgyis nagy tétekről beszélgettünk az utóbbi időben.
Azt nem akartam mondani, hogy nagy tétekkel játszottunk, mert cseppet sem volt játék a dolog, ezzel azért tisztában kellett lennie. Nekem sem volt az.
Sóhaj.
Amikor jelezte, hátrébb léptem kettőt, hármat, hogy elvégezhesse a titkos műveletet, amivel a klubhelyiség feltárulhat majd… eldöntöttem, amíg nem vagyok az alagútban, vagy bármi másban, nem veszem le a bűbájt, pontosan azért, mert valóban nem voltam kíváncsi mégcsak arra sem, melyik folyosóra kell jönni. Egyetlen kis képkocka elegendő lett volna, hogy a későbbiekben felkutassam a helyszínt, így ez volt a logikus lépés.

Koppanások.
Neszek.
A négy másodperc saccra jó volt, valóban ennyi idő telhetett el, mire Shay megszólalt, és üdvözölt a kis hajlékukban. Mivel nem voltam tisztában vele, mekkora az átjáró, a fejemhez tettem a jobbomat, míg balommal nagyjából kalkulálva, hol is állhat, megérintettem a kezét, vagy derekát… legalábbis reméltem, a kettő közül valamelyiket. Aztán megindultam… nekiütköztem a falnak, így kissé meggörnyedtem, hogy elférjek. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kényelmetlen napi szinten ki és bemászkálni a házukba. Mindegy. Még az alagút elején megtorpantam, és a vállam felett hátratekintettem.
- Inkább csak Nálad! A többiek gondolom nem fognak ekkora örömmel fogadni!
Féloldalas mosollyal tekintettem előre, és szűntettem meg a bűbájt a pálcámmal, amit aztán az alkari tartóba csúsztattam vissza. Nem akartam azonnal úgy bejelentkezni a klubhelyiségben mardekárosként, hogy kivont pálcával érkezem… az egyértelmű kihívás lett volna a sárgacímeresek felé.
Színek.
Furcsa pillantások.

---

// Köszöntem az újabb játékot, várom a következőt! //

.-= Joanne =-.



Kurva jól indult a mai napom is, arra kellett felébrednem az ideiglenes lakhelyemen – ami szintén megért volna két hosszabb misét, két fej elválasztását a testtől, meg rengeteg vért -, hogy két hugrabugos srác vitatkozik a folyosón. Ez még hagyján, mert az ember egy férfias vitát elhallgat magában, sőt, még meg is nézi, hátha fizikális inzultus lesz a vége, ami nem rossz műsor, ha az előadók elég tökösek… de az, hogy a nyáltengerek arról pomádézzanak, ma melyikük randizzon valami lánnyal, akire mindketten tekernek! Legalábbis, reméltem magamban, hogy lányról volt szó, nem pedig másról, mert akkor kelletlen, de csúf rángások jöttek volna a hasi tájékomra. Ráadásképpen korholtam magam is, mert a tegnapi este folyamán voltam akkora balfasz, hogy elfelejtettem egy egészséges disaudio bűbájt szórni a retkes ajtóra. Tény, a szobatársaim, akiktől egyébként szintén evett a rosseb, kissé paranoiásabbak voltak nálam – ez is meglepő, legalábbis ilyen téren -, elég sok hülyeséget szétszórtak, ha esetleg orvtámadás áldozatai lettünk volna az éjszaka folyamán. Ettől függetlenül a pálcámmal a párnám alatt horpasztottam, mert úgy gondoltam, a legbiztosabb az, ha nálam van a gally. Nem igazán ezt szoktam használni rendrakáshoz, mindinkább az öklömet, de jó dolog volt ott tudni… megnyugtató.

Hétvége.
Pihenés.
Általánosságban az ember ezt szokta tenni, ha van egy kis szabadideje… a stérberebbek vad tanulásba kezdenek… a rebellisek menekülnek a faluba… én meg aludnék, de helyette két köcsög vitatkozását kell hallgatnom. Először csak a fejemre húztam a párnát, és megpróbáltam a hallójáratomba tömni a csücskeit… mivel azonban ez meglehetősen nehézkesnek bizonyult, eldöntöttem, hogy kimenekülök, ellenkező esetben gazdagítanom kellene a nyakláncomon lévő gyűjteményt. Az pedig az egészségre káros lenne sokak számára… mivel pedig a sárgák körletében tartózkodtam, a túlerő meglehetősen nagynak bizonyult. Kellett egy kis csend, hogy aztán délután ne gyilkolni vágyó remegő kézzel heveredjek majd le felkészülni a hétfői tanórákra. Gyorsan tápászkodtam fel, meglepően hamar sikerült túltennem magam a formabontó ébredésen, és egy alapos tisztálkodást követően már teljes menetfelszerelésben álldogáltam. Fekete cipő, fekete farmernadrág, éjszín póló és pulóver, meg persze a barna bőrkabát a mappával egyetemben. Sál is keveredett a nyakamba, egy kis zöld, hogy megbontsam a színtelenséget, amit egyébiránt nagyon is kedveltem.
Nyak.
Ahogyan kiléptem, a lábammal csuktam be magam mögött az ajtót… mivel a civakodás még tartott, elkaptam a nekem háttal álló csóka grabancát, és kérdő tekintettel méregettem. Megfordult felmérni, ki az a  bátor… hát én. A másik gyerek mintha csak megköszönte volna, mosolyodott el… így egyszerűen elkormányoztam a hugrást a kijárat irányába.
- Kiviszel! Pár folyosóval odébb pedig elválnak az útjaink! Nem vagyok kíváncsi a vackotok bejáratára!
A srác meglepődött a szavak hallatán, gyanítom azért, mert azt hitte, tisztában vagyok vele. Elvégre, hogyan keveredtem volna ide. Nem kellett tudnia, elegendő volt annyival tisztában lennie, nem tudom, és nem is akarom.
Bólintott.
Nagyon helyes, ellenkező esetben bűbájos modoromra kellett volna támaszkodnom, hogy rávegyem, márpedig ő tényleg ki akar vinni.
Séta.
Jelzés.

Szerencsére hamar sikerült kimenekülnöm, kezemben csak egy mappa éktelenkedett, amiben a mai napra szánt tananyag volt elsüllyesztve mindenféle csecsebecsével. Kellett egy csendes és nyugodt hely, amit kevesen ismertek csak… amit be lehetett venni, mert amúgy egy nagy rakás szar volt. Hideg, nyirkos, fosos. A hosszas séta azonban úgy festett, legalábbis első látásra, megérte. A félhold alakú helyiségben fényár úszkált a falakon elhelyezett fáklyáknak köszönhetően. Már azon morfondíroztam, mivel is fogom kissé kellemesebbé tenni a környezetemet, amikor megpillantottam egy nőszemélyt. Rossz szokásom volt végécaplatni, hogy tudjam, biztosan egyedül vagyok… ez sajnos most nem jött be.
- Szia!
A köszöntés cseppet sem volt felszabadult és felemelő… mindinkább az a „bassza meg, hogy nem egyedül vagyok” féleség. Mindenesetre megtettem, ami telt tőlem, azt hiszem ez is nagy lépés volt a reggeli ébresztőmhöz képest.

= Shay =



Pimasz mosoly.
Kacérkodás.
Azért nem vázoltam fel pillanatokkal ezelőtt a gondolatvilágomat a számára, mert egyrészt, a folyosónak, a képeknek és a világ végének is füle van ebben a búvalbaszott iskolában… másrészt meg, nem szerettem volna, ha szívrohammal kell a gyengélkedőre vinnem Shayt. Tény, a szájtól szájba való lélegeztetés nem lett volna ellenemre, mégis, azért ez a formája a játéknak már kissé túllő a határokon. Mellesleg nem tűnt nehéznek a drágaság, csupán nem akartam neki semmi rosszat. Mindkét tétel erősen megtörténhetett volna, ha nekilátok ecsetelni a fejemben végigrobogó képkockákat, amik bizony nem nagyon tűrték volna meg a nyomdafestéket... ráadásképpen, lehet, hogy a szívroham után egy hatalmas parasztlengővel lettem volna gazdagabb, sem, mint mással. Így én is csak elmosolyodtam, sejtelmesen, hogy azért leszűrhesse, nem holmi kisstílű, gyermekded dolgokról lenne szó. Éltem a gyanúperrel, hogy bizonyos képek talán már az ő fejében is végigmasíroztak, mégsem tartottam a pillanatot megfelelőnek az átbeszélésükre. Azt, hogy majd beszélünk róla, persze megerősítettem szavakban is, amelyeknek csengése most cseppet sem volt az a megszokott üres, inkább afféle búgó, titokzatos és kacér.
- Amint kettesben leszünk!
Az események szépen lassan csordogáltak ezt követően, és mivel láttam a tétovázását, így bevállaltam a saját magam megátkozását, vagyis megbűvölését. Abszolúte nem tartottam attól, hogy elront valamit, átadtam volna számára a lehetőséget, de látszott az ábrázatán, hogy nem igazán fülöt hozzá a foga. Bíztam már benne annyira, hogy efféle dolgokat megtegyen, persze, szavakban ezt sokkalta nehezebb kimondani. De ismer már, mint a rossz sarlót, tudja jól, nekem nem olyan egyszerű ezekről beszélnem. Van, amikor csak úgy kibukik, de meghazudtolni önmagam nem igazán vagyok képes. Rengeteg év volt mögöttem, amit azért éltem túl, mert olyan voltam, amilyen… ezekből az értékrendekből nehéz engednem.
- Egyszer majd fény derül rá!
Kacsintottam a vak balommal, aztán megválaszoltam az újabb felvetését is... ezt természetesen már jóval halkabban tettem, nehogy olyan fülekbe jusson, ahová nem kell.
- Amint megfogod a kezem, tudni fogják páran, hogy valami nem stimmel. Másodsorban pedig, neked is nehezebb egyensúlyoznod a ládámat, nekem pedig visszavonni az igét, ha baj van.
Már nem láttam, de reméltem ez nem fogja a kedvét szegni. Egyszerűen nem tartottam logikus lépésnek a kézfogást egy ilyen helyzetben… meg, nem voltam az a fajta srác, akinél ez megszokott. Ezek azok az apróságok, amik bizony beüthetnek némi elkámpicsorodást nála. Bíztam benne, hogy ez nem szegi a kedvét, illetve, tudtam, hogy nem fogja, mert róla van szó… mégis, bizonyossággal állítottam magamnak, hogy nem esik neki jól. Egy rakás szarnak értékeltem a saját lényemet, sőt, a múltam miatt, még ennél is lejjebb, de nem voltam hajlandó még ennek ellenére sem változtatni dolgokon, amiket, mint alappilléreket kezeltem önmagammal kapcsolatban. Nálam az volt a fontos, hogy védekezni tudjak, ha baj van, az élet így tanított meg. Mindig szem előtt kellett tartani azt, hogy az emberek gyarlók és utolsó gecik. Semmi más nem fontos a számukra, mint az, ha valakit gyengének látnak, elkaszálják… ez az esetemben pedig hatványozottan igaz volt. Sokan utáltak, és sokan a pusztulásom kívánták… nem ez volt a nap, amikor meg akartam adni a köcsögöknek a jót.
Csend.
Vakság.

Határozottan lépdeltem előre a folyosószakaszon, hallgatva a vezényszavakra, azonban azok elmaradtak. Ennek fényében szépen egyenesen trappoltam, meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg szórakozni fog egy kört. A szavai hallatán haloványan elmosolyodtam.
- Nem, semmit sem látok. A meg sem történt grimaszról sincs fogalmam.
Ez csak egy tipp volt, általában az emberek ilyen esetekben ha állítanak valamit, az biztosan nem igaz. Ennek fényében dobtam be a köztudatba a meg sem történt grimaszt… kíváncsi voltam, hogy eltaláltam-e, biztosan hangot fog adni a dolognak. Nem feltétlenül szavakkal, elegendő egy mosoly, egy halk szusszanás is.
Szavak.
Repülés.
Nem felejtette el, pedig nem most volt róla szó. Ráadásképpen annakidején nyitva hagytam a témát, és egyetlen szóval sem utaltam arra, hogy én bizony seprűvel szeretek repkedni a világban.
- Rendben, elmehetünk. A hétvégére ne tervezz programot!
Akkor majd minden kiderül. Azt hiszem megérett már rá, hogy ismerje a titkot a repüléssel kapcsolatban. A holló bizonyosan egy újfajta meglepetés lesz a számára…

.-= Yvette Delacour =-.



Nem kellett látnom a sötétben, eléggé evidens, volt, amikor közöltem vele, hogy maradok, azonnal feltekintett. Gondolom, nem éppen erre a válaszra várt, főleg nem tőlem. Legendás volt a hírünk, ha találkoztunk valahol, onnan a diáksereg általában fejvesztett, jajjveszkelős menekülést szokott produkálni. Egyrészt azért, ami elhangzik... gyerekfülek előtt is kimondanám, a dolgot, de nem szokta tűrni a nyomdafestéket. Legfőképpen azért, mert noha a végletekig nyugalmas ember tudok lenni, ő képes arra, hogy pillanatok alatt felbassza az agyam. Amikor már hatszázadszor kell elmondanom ugyanazt, egyre és egyre szájbarágósabban... ráadásképpen ő, mintha nem értené, hatszáz és egyszer rákérdez, most mi a fasz van. Sőt, fel is háborodik... sőt, felpofoz. Faszom. A múltkori esetén összeszorult a tenyerem egy lengősre, de visszafogtam magam... kurva nagy mázlija volt akkor, bár, azt azért kiharcolta magának, ne nagyon csapkodjam tarkón. A mostani helyzet engem is meglepett, és áldottam azt a rohadt sötétséget, mert így nem látta a döbbenetet a retkes pofámon. Persze, az egész alig egy másodpercig tarthatott csak, de nagyon kevesen voltak, akik efféle maszkot tudtak rám ragasztani. Mondtam volna, hogy büszke lehet magára, de nem éreztem megfelelőnek a pillanatot, ráadásképpen jelen helyzetben nem volt miért indokom alpári módon viselkedni vele, elvégre ő is tőle szokatlan módon, teszem hozzá gyorsan, viselkedett velem.

Suttogás.
Fény.
Amikor kigyúlt a pálcájának a végén az ige hatására a fényforrás, összeszűkítettem a szememet, és egy pillanatra a karomat is megemeltem. Kellett hozzá egy kis idő, hogy a beteg kékek alkalmazkodjanak az új fényviszonyokhoz. Leeresztve a kezem támaszkodtam meg ismét a hátam mögött a pad hideg lapján, és vártam, mit fog mondani. Az, hogy sírt, nem hatott meg igazán, semmi meglepettséget, vagy éppen érdeklődést nem mutattam a vöröslő szemek, és könnyektől fénylő ábrázata iránt... azzal csak, ha erről kezdek beszélni, zavarba hoztam volna, sőt kurva zavaró lett volna. Így inkább befogtam a pofámat, és figyeltem, mit tesz, meg persze hallgattam, mit mond.
Anekdota.
Tény, nem érthetem azt, amit az előbb kifejtett, hiszen a legapróbb fogalmam sem volt a sztori hátteréről. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akartam-e valamit... már csak azért sem, mert az én világnézetem merőben különbözött a - sokak által normálisnak vélt - átlagos világnézettől. Mindenesetre, mivel belekezdett, eldöntöttem, hogy végighallgatom, aztán legfeljebb véleményt a magam nyers formájában fog majd kapni. Talán jót is fog tenni neki, hogy kissé változatosabb megoldást kínálok, mint a sok hülyegyerek idebent. Ami újfent meglepett, de itt már nem rángatóztak az arcomban az idegek, hogy talán először őszintén és nyíltan beszélt... érdekes.
Családtörténet.
Nem akartam közbevágni, mert családi problémákban aztán abszolúte a legrosszabb embert választotta. Az anyámat a legszívesebben egy kurva hentes kampóra akasztottam volna a gerincénél fogva, hadd fájjon neki. Az apám meg megkapta már a csomagot, egy kerti szerszámot az oldalába, meg egy hatalmas szekrényt a kompozíciót megtetézve. Le kellett volna lőnöm őket, ott hibáztam.
Csend.
Pár pillanatig még méregettem, aztán egy sóhajt követően kezdtem bele a minden bizonnyal hűvös és érzelemmentes válaszadásba. Fáj, nem fáj, tudhatja, én bizony én vagyok.
- A te legnagyobb bajod az Yvette Delacour, hogy mindig másoknak akartál megfelelni! Feltennék egy kérdést.
Megvontam a vállam, és egy apró grimaszt is megengedtem magamnak, olyan kérdőfélét.
- Volt olyan idióta, aki neked akart megfelelni?
Nem is vártam meg, hogy válaszoljon, azonnal megtettem én.
- Nem! Nem volt! A pinavadász köcsögök nem számítanak!
Ez az apró korrekció mindenképpen lényeges volt, hiszen egy véláról beszéltünk, aki azért annyira nem volt ronda... meg, legalább valamivel gusztább színkombinációkat használt ruházat terén, mint a testvére.
Hmm.
Vártam.

= Shay =



A kissé, na jó, teljesen és össztűzszerűen szexuálisan túlfűtött incselkedés a végéhez ért, csak sikerült szegénykét annyira zavarba hozni, hogy igazából már nem nagyon tudta maga sem, mit akart mondani, vagy előtte mit mondott. Sőt, nagyjából azt sem tudta megfogalmazni, hogy gyakorlatilag mit is szeretne ebben a pillanatban. Természetesen nem hagyhattam ki, hogy oldalra tekintsek, és szinte szugerálva a kékekkel mustrálgassam, ezzel is még olajt, meg egyéb éghető anyagokat dobálva a tűzre. Arra a tűzre, ami belülről fűtötte... mert fűtötte az biztos, elvégre lassan úgy izzott szegényke arca, mint a forró láva.
Csend.
Sikerült nagyjából összeszednie a gondolatait, nekem is kellett egy bő tizedmásodperc, mire a szavaiban értelmet találtam. Amit pedig hallottam, az tetszett. Gúnyos vigyort eresztettem el felé, és felé haraptam a levegőben.
- Én is odavagyok érted!
Naná, perszehogy... sőt, most a bénázása ideje alatt el is morfondíroztam rajta, hogy inkább megállok, a földhöz baszom a ládámat, aztán elé lépek, és beletapasztom a szót a szájába. Az én számmal. Lefixáltam magamban, hogy annak ellenére mennyire esetlen volt a dolog, legalább annyira kedvemre való is.

Ajánlat.
Kontra.
A párbaj szót követő vigyorom nem maradt észrevétlen, edződött mellettem a Kedves, ez érezhető volt. Olyan dolgokat szűrt ki látszólag semmitmondó helyzetekből, ami eddig elkerülte a figyelmét... dicséretes. Az apró kérdésére színpadiasan elmerengtem, majd üres és kifejezéstelen hangszínnel válaszoltam.
- Pfff, ha én azt itt elmondanám!
Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy akkor egészen biztosan szétvetné a már amúgy is benne tomboló vulkán. Szerintem az utolsó löket lett volna, de nem szándékoztam már jobban belemenni a dolgokba. Nagyjából értelmezte az én álláspontomat, és noha nehezen, de én is az övét. Ezt követően felajánlottam a megoldási lehetőséget, amit úgy festett, kissé megkönnyebbülve fogadott. Ejnye, csak nem félni tetszik a pálca használatától?
- Nem hiszem, hogy elvétetted volna az igét!
A válasz afféle nyugtató jelleggel érkezett, egészen biztos voltam benne, ha ráhagytam volna sem lenne semmi probléma. Megint leüthettem volna a magas kvaffot, csak nem akartam még ráhúzni egyet az amúgy is pattanáson feszülő idegszálaira.
Lépcsők.
Miután leértünk a sor aljára, és a láda is mögöttem lebegett már, egy intéssel átvette a mechanizmust tőlem. Jómagam, még akkor is, ha meglepően festett, magam ellen fordítottam a pálcámat, és non-verbálisan eldaráltam az igét.
Sötétség.
Megbíztam benne, ennek ellenére a hallásomat azért hagytam meg kötelező jelleggel, ha egy hülyegyereknek esetleg szórakozni támadna kedve, akkor arról tudjak. Így viszonylag gyorsan vissza tudtam állítani a kékek világát, hogy láthatóvá váljon, kit is kell megölnöm az elkövetkezendő időkben.
- Úgy fogok haladni, mintha látnék! Bízom benned!
Leeresztettem a pálcámat, és a szavaira hagyatkoztam. Nyugalmas léptekkel haladtam előre, és váltottam irányt, amikor mondta. Tesztelhetett, mennyire hallgatok rá, ha neki akart vezetni a falnak, amiben egyébként kételkedtem, akkor megtehette volna. Vakon haladtam a szakaszon, teljes nyugodtságban, pálcámat leeresztve a törzsem mellé.
Sötétség.
Hangok.

= Shay =



Azon megállapítás, amely taglalta, ő bizony zavarban van az egyes, és arra irányuló beszélgetések alkalmával, talált... mi több, el is süllyedt. Úgy, mint amikor egy hajót talál el a torpedó, az úszó teknő megsemmisül, és a víz elnyeli. Itt a torpedó szerepét a szavak ereje váltotta ki, a hajó maga Shay volt, a víz, amiben pedig süllyedezni kezdett a találatot követően maga a téma. Szerettem az emberek szemében kérdő, zavart tekintetet olvasni, azzal bizonyították, hogy foghatóak, és vannak gyenge pontjaik. A Kedveske esetében szó sem volt arról, hogy meg szeretném semmisíteni, ellenben a kóstolók alkalmával kellemes ízeket éreztem... én pedig legendásan azok közé tartozom, akik szeretik a finom ételeket. A probléma ezzel az volt, hogy eleddig csak romlottat tettek elém, azt sem sokat... és most találtam egy olyan éttermet, ahol pontosan azt kaptam, amit szerettem volna... már a rendelés előtt kiszállították, csak először nem tűnt fel az íz világ pezsgése, sejtelmessége, és a benne rejlő zamatok. Mára letisztult a kép, és a ködfátyol szépen, de nagyon lassan emelkedni kezdett. Nehéz volt egy olyan életvitelből kizökkenni, amit gyakorlatilag gyermekkorom óta gyakoroltam. Ellenben másokkal felnőttnek tartottam már magam, ért annyi szar az életben, hogy ehhez kétség se férjen. Több rohadt képkockát láttam, mint sokan mások az iskolában. vagy a nagyvilágban. Nem mondom, hogy másoknak nincsenek problémáik, mert vannak, csak azok mértéke nem osztható egyenlő darabokra.

Szemforgatás.
Elhúzott mosoly.
Mivel a bomba robbant egyet, így csak meg kellett még lökni a már süllyedő hajót egy újabb torpedóval, ez pedig pontosan a felfalás féle volt... ez az, amit a legénység meg szokott festeni, gonosz szemekkel, és cápára emlékeztető konok mosollyal. Semmi különös célt nem tűztem magam elé, de a törődést folyamatosan mutatni kellett Felé, hiszen önmagam mégsem tagadhattam meg... nem utolsó sorban pedig tisztában voltam vele, kedvére valóak ezek a vérvörössé változtató löketek.
Haladtunk.
A színe, ahogyan kiléptünk a folyosóra enyhült ugyan, de az utolsó támadások miatt még mindig pirospozsgás volt az arcgerezd, jól állt neki a zöldek mellé. A válaszát követően továbbra is előre meredve a folyosón, üres tekintettel konstatáltam.
- A végén nekem kell attól tartanom, hogy felfalsz elevenen!
Egy apró pillantás csak oldalra, és egy titokzatos mosolyféleség. Aztán ismét előre, ugyanis itt már figyelni kellett, visszatértünk az életbe, errefelé már diákok is oldalogtak, tetszett, vagy sem. Én nem kerülgettem őket, gondoltam, ha akarnak, biztosan kikerülnek majd. Ellenkező esetben kénytelen leszek félrelépni, és nekibaszni a kötekedni próbálónak a ládámat, ami a maga súlyával megvolt vagy egy mázsa. Aki ekkora pofont szeretett volna az arcába, hogy szétrepedjen a hülye feje, annak kijárt. Nehogy már súlyokat reptetve nekem kelljen még rájuk is figyelnem.
Rend.
A hugrabug házban valóban nem fordult meg senki, legalábbis írásos jegyzetek nem maradtak fenn efféle esetről. Az pedig, hogy rend van-e, vagy sincs, jelen helyzetben nem igazán érdekelt. Az már annál inkább, hogy amit szobát kapni fogok, gyanítom pár házbelivel egyetemben, na az rendben legyen. Persze az érkezést követően szükségszerű lesz ellenőrző bűbájokat szórnom majd a szobára, elvégre nem szeretnék semmiféle nyavalyába belefutni... amire valljuk meg, megvan az esély. Rengeteg gyerekes viselkedésű idióta rótta az iskola folyosóit, és akkor is, ha hugrabugosokról volt szó, kinézhető volt belőlük az alattomosság.
Folyosók.
Diákok.

A Nagyterem ajtaja mellett való elhaladást követően Shay bizony lassított a léptein, ami egyet jelentett azzal, valahol a közelben lehet a háza bejárata. Ennek megfelelően igazítottam én is a lépteimet, mire azonban ráálltam volna a tempóra, a lépcsőfordulóban meg is torpantunk. Legalábbis ő megtorpant, én még tettem pár lépést... így kitekintve a repkedő málhám mögül kitekintve szemléltem meg, mit is csinál. A pálcája már a kezében volt, szemeiben pedig némi tétovaságot véltem felfedezni.
- Párbaj? Itt?
Már nem tettem hozzá, hogy felőlem rendben van, csak ne lepődjön majd meg azon, miféle galád varázsokkal támadtam volna meg. Noha mondani nem mondtam, a fejemben megfordult, ezért egy apró kajánféle mosolyt is megeresztettem, de csak egy pillanatra. Reagált, és elmondta, miféle választási lehetőségeim is vannak az elkövetkező méterekre. Soha, senkiben nem bíztam meg Daviden kívül annyira, hogy a szemem világát és a hallásom is kivonjam az érzékelési lehetőségek közül. Azzal gyakorlatilag teljes mértékben kiszolgáltatottá fogok válni. Komor tekintettel lépdeltem elé, nem igazán szívleltem az ügyet, ezért a következő döntésre jutottam.
- Te hozod a poggyászom, én pedig eltakarom a látásom egy bűbájjal. Az igét fenntartom addig, amíg nem szólsz, hogy megérkeztünk. Ott annyi időre, amíg kiejted a jelszót, süketté teszem magam. De csak egy pillanatra, és utána vissza minden.
Ezzel kifejeztem felé a bizalmam, elvégre vakon, csak rá hagyatkozva fogok a folyosón sétálni. Hallom a külső hatásokat, ha probléma lenne, reagálni tudjak azonnal. Ott már az a pillanat, amíg kiejti a jelszót nem oszt, és nem szoroz, addig a hallás is mehet majd. Ezt a lehetőséget, noha bíztam benne, nem akartam kiadni a kezeim közül... így nevelt az élet... a magad ura légy, senki más ne álljon feletted... legfeljebb az önnön szabályaid.

Fut a kaland, csapassátok a reagokat