Legalább nem felejtem el... hangzik Matt szájából a mondat vége.
- Hátttt, abban ne bízz- vigyorgok rá.
- Néha szörnyen rossz a memóriám ilyen dolgokban - mondom kissé zavartan.
A falu egyre közelebb van... Már látszódnak a néhol füstölgő kémények a távolban. A füstjük úgy száll felfele mintha a fekete pamacsok is felhőkké akarnának válni a kék égen.

Ahogy haladunk nem kerüli el a figyelmemet a többi roxfortos-legfőképpen a háztársaink meg-megakadó tekintete. Jó, biztos, hogy fura nekeik hogy együtt látnak minket, mert igazából a múltkori találkozásunkig nem nagyon beszélgettünk-sőt... de akkor is... De mindegy. Igazából nem nagyon érdekel a dolog, a lényeg, hogy Mattel lehetek. Igazából sokszor az is nehezemre esik, hogy levegyem róla a tekintetem...
Mindenesetre engem szerintem közel sem feszélyez annyira a bámuló ember tömeg mint Mattet, akinek meg-meg feszülnek az arcán az izmok egy egy csodálokzó tekintettől.
- Nyugííííí... - súgom neki - ha ennyire akarják, legyen meg az örümök, bámuljanak csak.
- Amúgy mesélj, mi történt veled az elmúlt pár napban? Hiszen nem tudtunk ez az idő alatt beszélgetni...

Örülök, hogy Matt nem vár rég óta, sose szerettem megváratni az embereket-talán azért, mert én magam is útáltam a késést. Nem tudom miért, talán a véremben volt. Ennek ellenére általában mindig olyan emberek lettek a legjobb barátnőim akik notórius késők voltak.
- Fú,rajztömb az nekem sem ártana- mondom mikor Matt megemlíti, hogy neki mi kell Roxmortsból.
Igazából el is felejtettem volna, ha nem mondja.

Már csak két lapom maradt, mert mostanában többet rajzolgattam, mint máskor, talán az időjárás miatt, talán mert több időm akadt mostanában. Ezért is sétáltam annyit. Habár embereket jóval jobban és könnyebben rajzoltam, meg akartam tanulni tájképeket rajzolni. Mind a kettőben találtam valami csodálatosat, és tudatosan próbáltam alakítani a tehetségemet.
- Amúgy még szénceruzát kellene vennem... Meg beülhetnénk a Három seprűbe is, ha gondolod-mosolygok rá.
- Meg végülis ott majd úgyis elválik.- fejezem be, és elindulunk Roxmorts felé.

Nem mi vagyunk az egyetlenek, amíg ezt beszéljük nem egy Roxfortos halad el mellettünk. Mindenkit felüdít ez a kirándulás, ráadásul az idő is kellemes, szóval tökéletesebb nap nem is lehetnek a faluba való menethez...

Derűs szombat reggelre ébredtünk... Mikor kinyitottam a szemem a nap melegen sütött be a hálóterembe, és hangosan csivitteltek a madarak. Mikor rápillantottam az órámra, kiderült, hogy még csak fél hét van, de úgy döntöttem, hogy nem lustálkodok tovább.
- Mi a csudát vegyek fel?- hangzott számból a tipikus lányos kérdés. Végül egy farmer és egy laza pulcsi mellett döntöttem.
Reggelizni nem volt kedvem, úgyhogy fél kilenckor elindultam a Roxmortsba vezető úthoz.
Mattel csak órákon találkoztam, általában esténként valahogy sikerült mindig elkerülnünk egymást, úgyhogy úgy gondoltam, hogy odamegyek amit a tóparti estén megbeszéltünk.
Útközben vidáman sütött rám a nap, ami feltöltött energiával, és csak fokozta-az amúgy is jó-kedvemet.
Mikor odaértem az úthoz, Matt már ott várt.
- Helló-köszöntem neki és egy puszit nyomtam az arcára(ha engediiii )
- Rágóta vársz?-kérdezem kicsit restellkedve. Reméltem, hogy nem áll itt szegény már jó ideje. Sosem szerettem késni, és általában nem is szoktam, szóval nem akartam így "bemutatkozni"

Ahogy Amy a seprű hívását említi, észbe kapok végre.
- Nem csak a te ötleted- szólok mosolyogva- Örülök, hogy nem egyedül kell röpködnöm, így sokkal izgalmasabb.
- Invito, seprű!- szólok hangosabban a pálcámat felemelve.
Körülbelül fél perces várakozás után fel is hangzik a suhogó hang, és megjelenik a Nimbuszom.
- Végre... - Mondom félhangosan. Felpattanok én is a seprűre, és Amyvel együtt a levegőbe emelkedek.

Szinte el is felejtettem, mennyire imádom ezt az érzést. Ahogy a szél a hajamba kap, és az arcomba süvít, és ahogy egyszerre csak súlytalannak érzem magam, és végig száguldok a pályán.
Letörölhetetlen, széles vigyor jelenik meg az arcomon, mikor lefékezek Amy mellett a levegőben.

- Már el is felejtettem, mennyire imádok repülni- kiáltom neki immár kicsit messzebbről, majd elindulok, és még pár kört teszek a pályán, és spirálban zuhanok a pálya alja felé.
Mikor végre "kijátszottam" magam, pihegve megállok Amy mellett.
- Nosss, hogyan tovább?

Egyre sötétebb lett, ami látszólag egyikünket sem zavart. A tó vize már feketéllett, és a diákok is kezdtek vissza menni a kastélyba, amelynek ablakaiban már fel-fel tűnt a gyertyák sárga fénye.

 Mikor Matt Roxmortsról kérdez, elvigyorodok, és úgy válaszolok:
- Persze, szíves örömest. Igazából én is pont ezt akartam kérdezni tőled.
Még egy jó darabig beszélgetünk, mikor egy lumosnál rápillantok az órámra, és kikerekedik a szemem.
- Jujjj, tíz perc múlva takarodó... Nagyon el fogunk késni...- Szólok fejcsóválva, de selytelmesen mosolyogva.
Igazából nem sok kedvem volt Fricshez, bár szívem szerint még jó darabig beszélgettem volna Mattel, de legalább Roxmortsba együtt megyünk, és ennek borzasztóan örültem, talán nem is látszott mennyire.

Lassan felkászálódtunk, és a sötét parkon át, kicsit kapkodva magunkat elindultunk a kastély felé...



(Szerintem el kezdhetnénk írni vagy Roxmortshoz, vagy az Ostarás cucchoz is, ha gondolod^^...
Jahhh,és semmi baj, előfordul az ilyen sajna )


(kiegészítés:Írtam a Roxfort-Roxmorts útvonalhoz^^)

Csak véletlenül jött ide fel... Nem voltam benne biztos, hogy a válasz feltétlenül igaz lenne, de nem akartam feszegetni a dolgot. Még velem egykorú iskolatárstól sem kérdeztem volna meg, nem hogy egy tanárt faggassak... Amúgy sem volt illő a dolog.
Én is a korláthoz álltam, és most nem csak a csillagokat, hanem a Roxfort körül fekvő birtokot is szemügyre vehettem. Szerencsére sosem volt tériszonyom, különben most igencsak bajban lettem volna.
A késői órának köszönhetően Hagrid kunyhójának ablakai már feketén pislogtak vissza ránk, és csak a Rengeteg fái mozdultak meg néha. Az idő kellemes volt, csak a langyos szellő fújdogált néha...
Látom e a thesztrálokat?
- Szerencsére nem... - válaszoltam.
- Habár sok számomra fontos ember halt meg, de látni nem láttam egyikük halálát sem. És igazából, egyenlőre örülök, hogy nem látom őket. Sokan mondják, hogy szerencsétlenséget hoznak, de inkább az elmúlt szerencsétlenséget tükrözik vissza. Segítenek vissza emlékezni akkor is, amikor nem akarunk, amikor el akarjuk zárni ezt az emléket... Bárcsak nekem is segítene valami...

Mikor rájöttem, hogy mennyire belefeledkeztem a gondolataimba, gyorsan felemeltem a fejem, és zavartan elmosolyodtam.
- Na de mindegy, sok mindenkivel megesik az ilyen... Sajnos...



(ui.:Ne haragudj, hogy csak most írtam, de nem vettem észre, hogy írtál Bocsííííííííí )

A rózsaszín égbolton már fel-feltűnt egy két kósza csillag. Mostmár estére egészen kellemes idő lett, a szél már nem tépett, hanem simogatott minket, és a fejünk felett az égbolton magányos, kósza felhőket vitt a szél távolabbi tájak felé. A Tiltott Rengeteg fái jobbra-balra lengedeztek, és meg-megzavart madárcspatok szálltak a fák közül az ég felé. Mi még mindig a tóparton üldögéltünk és beszélgettünk.
Én felhúzott lábbal ücsörögtem, és jobb kezemmel az ujjaim közé kerülő kavicsokat dobáltam hanyagul a víz felé.

-Vannak nekem ismerőseim, akik talán segíthetnek...- Mondtam Mattnek.- Persze csak ha szeretnéd- Mosolyogtam rá.
Hogy másra tereljem a szót, hátha nem akar erről többet beszélni, eszembe jutott a hétvége.
- A hétvégén le lehet menni Roxmortsba... Te mész?- kérdeztem tőle.

Nagyon szerettem Roxmortsot. Leginkább a téli kirándulás volt a kedvencem, amikor a kis házak tetejét, mint a porcukor,belepte a hó, és be lehetett menni a hidegről egy vajsörre a három seprűbe, de végülis minden évszaknak megvolt a maga varázsa.
Ilyenkor tavasszal legalább már nem fázott az ember, és nyugodtan lehetett sétálgatni a környéken, s nem kellett attól félni, hogy az ember megfagy a hideg miatt.
Az egész falunak meg volt a varázsa, egy szó mint száz, mikor le lehetett menni én le is mentem... Habár mindig volt kivel lemennem sokszor úgy voltam vele, hogy inkább egyedül sétálgattam, de most konkrétan VALAKIVEL akartam menni, és nagyon kíváncsi voltam, hogy Matt miként áll Roxmortshoz.

Ahogy Matt elmondja, hogy már gondolt erre az esetre, gondolatban meg is rázom a fejem, hogy hogy lehettem ilyen ostoba, hiszen Matt okos fiú, nyilván mindenkinek- aki nem lökött egy kicsit- ez lenne az első tippje, nem hogy neki... Miután befejezte a mondandóját, és elmondta az ápoló emlékét, halvány mosoly jelenik meg az arcán- de ez nem az az igazi mosoly... Ez olyan szomorkás mosoly volt...

Majd miután végzett a dolgokkal visszatért a tekintete a tóra, én viszont még mindig őt nézem, és hirtelen feléledt a kutató-kém-ésatöbbiilyesmi énem, és hangos: -Majd én segítek megtalálni!- kiáltással gyorsan felpattantam a földről, aminek következtében sikeresen megszédültem, és bemutattam egy kecsesnek egyáltalán nem mondható lábon-maradási manővert, mivel hogy kicsin múlt, hogy ne zuhanjak rá szegény Mattre, és hát valljuk be, az ilyen bénázásaim bemutatását ildomosabb lenne későbbre halasztanom.

Miután visszanyertem az egyensúlyomat, kicsit komolyabbra vévve a dolgokat letérdeltem Matt mellé, a vállára tettem az egyik kezem, és a szemébe néztem:
- Szívesen segítek megtalálni a szüleidet, ha gondolod. Tudom, nem leszek nagy segítség, de azért hátha ketten többre megyünk.

Ahogy a metamorfmágus ápolóra kerül a szó, óhatatlanul is befurakodik egy gondolat a fejembe... Végig ezen gondolkozok. Nem tudom, hogy Mattnek eszébe jutott e már ez... De ez olyan fura.
A fiúra nézek aki épp a zsebébe nyúl. Hosszasan nézem, és gondolkozok... A szél még mindig bele-belekap a kósza hajtincsekbe, és csak akkor eszmélek fel, amikor bűvös bizserével kínál.
- Köszönöm - szólok, és gépies mozdulattal veszek a zacskóból.

Leülök az immár száraz földre, és a számat rágva gondolkozok... Mi van, ha...És ha megbántanám vele? Nem tudoooom.

Aztán nem bírom tovább, és lassan, szinte szavanként mondom neki, jól megválogatva, hogy még véletlenül se hozzam kellemetlen helyzetbe, vagy hasonló.

- Tudod- vagyis hát... gondolom, hogy tudod- az animágia... Nagyon-nagyon-nagyon ritka - minden egyes szó között szünetet hagyok.
- És hát... Igen kevés az esélye... Mármint úgy értem, hogy...
- Nem tartod furcsának, hogy pont egy olyan árvaházba kerültél,ahol véletlenül az egyik ápoló boszorkány, és még animágus is?
- Úgy értem, még nem gondoltad, hogy az ápoló...- a mondatot nem fejezem be, és félve emelem rá a tekintetem. Remélem, hogy nem haragítottam magamra ezzel...

Ahogy észre vettem, hogy a lány meglátott, kicsit megijjedtem, hogy azt hiszi, hogy kémkedek utánna, vagy hasonló, hiszen igen lendületesen közeledett felém.
Kicsit meg is hátráltam, de a korlát ami mögöttem volt, megakadályozott a "menekülésben".

Amint megérkezett, és lefékezett előttem, egyből felismertem. Amy volt az. Habár a nevére emlékeztem, de örültem, hogy bemutatkozott, így legalább biztos voltam benne, hogy így hívják.

Igen, ő is benne volt a kviddics csapatban... Mostmár emlékszek.
Egy aprócska bánat-sugár suhant át a szívemen a kviddics csapat szó gondolatánál, ugyanis sajnos nem választottak be. De végülis nem bántam annyira, hiszen így is annyi dolgom volt, hogy sokszor azt sem tudtam, hogy hol áll a fejem... Nem ha még kviddics edzések is lettek volna...

Ahogy megpróbál csiszolni a kérdésen óhatatlanul is elmosolyodok.

- Csak gondoltam kinézek, és talán repülök egyet-hamár a csapatba nem vettek fel.
- Gondoltam ilyenkor nem lesznek a pályán, de neked örülök-szólok még mindig mosolyogva

- Semmi sem unalmas. Mindenben van valami, ami azt izgalmassá teszi.- szólok mosolyogva- hidd el, fel sem fogni, milyen izgalmas is az ember élete, ameddig nem kezd el unatkozni. Jó, persze, a Roxforthoz képest mi nem unalmas - vigyorgok rá.
Árvaház... Elgondolkoztat... Szomorú dolog, hát ezért ilyen magányos... Soha nem tudtam megérteni, hogy vannak szülők, akik árvaházba adják a gyereküket. Persze, ilyenkor mondanák, hogy jobb körülményeket akartunk neki... Na persze. A jó körülmény az, ha van az embernek családja. A pénz meg nem számít.
Viszont nem akarom firtatni a dolgot, nem hiszem, hogy kellemes dolog ez számára.

Vele született képesség... Egy pillanatra felötlik bennem egy kérdőjel, de a következő pillanatban már rá is jövök a dolgokra, és az iménti sötét gondolataimat kacagás váltja fel, amint Matt fülei óriásira nőnek.
- szóval Metamorfmágus - szólok elismeréssel a hangomban- olyan jó lehet... Ez mindig annyira tetszett. Habár, gondolom az árvaházban ez nem könnyítette meg a dolgodat.

-Fú, hát magamról... Édesapám meghalt még kis koromban a Voldemorttal vívott harcok közben, így ketten maradtunk Édesanyámmal. Amúgy normális gyerekkorom volt, varázsló közegben,habár a család többi tagjának mi "mocskos senkik" voltunk... Tudod, a nemes és nagy múltú Black ház... - mondom nem kis gúnnyal a hangomban- Szóval igazából akiket kitagadtak,velük jóban vagyunk,de a többiek... Na de nem is hiányoznak...
- Aztán mikor ide kerültem-folytattam-féltem,hogy a mardekárba kerülök, de ráébresztettek, hogy nem a ház határozza meg, hogy milyen emberek vagyunk-legalábbis nem feltétlenül -teszem a végére a fél mondatot.

-nagyjából ennyi -szólok, immár ráemelve a tekintetem mosolyogva, ugyanis eddig a fodrozódó vizet nézetem.

Ahogy Matt elmeséli, hogy szeret az istállók fele sétálni, beúszink elém egy kép, ahogy a fiú rendszeresen egyedül sétál. Nem volt túl szívderítő kép, de tudtam, hogy ha rajtam múlik, mosmár nem fog mindig egyedül lenni.
Tudom, sokszor nekem is jól esik az egyedüllét, a sétálás egyedül, amikor összeszedhetem a gondolataimat, de azt is tudom, hogy nem jó mindig egyedül lenni...

Ahogy ott állok előtte, és egymás szemébe nézünk, úgy érzem, mintha összekötne minket valami. Valami megfoghatatlan. Furcsa, hogy ennyi idő alatt kialakult ez a kötődés, hiszen általában nehezen ismerkedek, kevés embert engedek magamhoz közel... Nem hogy ennyi idő alatt... De egyáltalán nem bántam, sőt. Hiszem, hogy egy igazán különleges embert ismertem meg.

Hátrébb lépek, és visszafordulok az út irányába, ám egy pillanat múlva, mikor visszafordulok, hogy Mattre nézzek, már egy csokor virág van a kezében. Kissé oldalra hajtott fejjel mosolygok rá.
- Köszönöm- szólok még mindig mosolyogva
Majd Matt kivesz a csokorból egy nefelejcset, és gyengéden a hajamba tűzi. Érzem a bársonyos kéz érintését az arcomon, és a sokatmondó szemek fürkészését.
El kezdek reszketni, ami ilyen helyzetekben szokás nállam, de nem akarom, hogy ezt Matt észre vegye, szóval egy kis önuralommal sikerül is ezt megfékeznem.

Közelebb lépek a tóparthoz, és elkezdem nézni a vizet. Hívogatóan nézek vissza Mattre, és felteszek egy kérdést:
- Mesélj magadról valamit... Bármit... Alig tudok rólad valamit - nézetem rá kíváncsian

Útközben elmeséltem Mattnek, hogy édesanyám depresszió miatt került a Szent Mungóba, ami apám halála óta rendszeresen előjön nálla. Habár nem tudok sokat lenni vele a suli miatt, rendszeresen küldöm neki a leveleket, és folyton arra próbálom rábeszélni, hogy menjen el valahova, keressen barátokat.
- De mostmár jobban van - szóltam mosolyogva amikor ránéztem - a héten haza is mehet már.

A tó vizét halkan fujdogálta a szél, és a Napot a felhők el takarták. itt a tóparton közel sem fújt annyira a szél, mint a hídon, de a hajunkat itt is lágyan simogatta a fel-fel támadó fuvallat. Több diák is sétált itt, de közel sem annyi, mint napsütötte időben.
- Szeretem a borús időt- mondtam miközben az égre emeltem a tekintetem - valamiért megnyugtat és felvidít egyszerre.
Ahogy így lépkedtünk egymás mellett a tó partján, megláttam egy kis sárga szirmú virágot az út szélén egyedül. Lehajoltam érte, és közelebb lépve Matthez, finoman megérintve a fiút a talárja gomblyukába tűztem, majd "kapott" tőlem egy tízpontos vigyort.
- Tudod, nem vagyok oda a virágok letépéséért, de ez annyira egyedül árválkodott itt...

Ahogy lehajtottam a fejemet, ő közelebb lépett, és finoman az államhoz érve, felemelte azt, így éppen a folyó szín szemeibe nézek. Ahogy ezt tette, bizsergetés futott végig rajtam.
Ahogy mondta, hogy ne szégyelljem, beláttam, hogy igaza van. Hiszen miért is titkolják az emberek a másik elől ennyire az érzéseiket? Miért is titkolom én Matt elől... Hiszen ő annyira... Annyira... Megértő, és valahogy úgy érzem, mintha már évek óta ismernénk egymást... Annyira félnek az emberek az érzések kimutatásától, hogy inkább elfolytják azt, és inkább örlődnek magukban? Felesleges... És erre Matt döbbentett rá.

Ahogy belegyezik a tópartos ötletbe, szépen lassan elindulunk...


Folyt.köv a tópartnál


//Neked szabad //

Thesztrálok... Nem túl vidám dolog... Nem jelent jót... Mármint az, hogyha az ember látja őket. Hiszen akkor... Akkor biztosan látott már valakit meghalni...
Habár valljuk be a thesztrálok igen csodás lények. Eddig csak képen láttam-szerencsére-, de igencsak elbűvöltek. Mindenesetre azt hiszem, hogy inkább maradok a képeknél, ha választhatok a körülményeket nézve...
Gondolatban átfutott rajtam egy mosoly, de a következő mondat után igencsak megijedtem.
Habár nem szadista hajlamúnak ismertem meg, azért igencsak hihetően adta elő a dolgokat.
Azután csak kiderült, hogy ennyire nem ismertem félre, és ahogy rám mosolygott, én is óvatosan visszamosolyogtam.
Elmesélte, hogy ő a tiltott rengetegbe járt diákkorában(hát innen ez a nagy szeretet az állatok iránt).
Azért a tiltott rengeteg "kicsit"veszélyes lett volna nekem, szóval oda nem szívesen mentem volna be, ha nem muszáj, éppen ezért csodálattal tekintettem a tanárra ezen mondat után.

- Nem szívesen ugornék le, tanár úr - válaszoltam egy kis mosollyal
- Tanár úr, kérdezhetek valamit? - szinte meg sem vártam a választ, máris feltettem a kérdést - Miért jó a thesztrálokat nézni? Nem keltik fel az emlékeket? Vagy éppen ezért fontosak? Az emlékezés miatt?

A végén lehajtottam a fejem. Nem akartam ennyi kérdéssel bombázni, és féltem, hogy zavarba hozom vele, de nagyon kíváncsi voltam...