Egy pillanatra sikerült elkapnom a tekintetét, a figyelmét, a fókuszát. És ami fontosabb, úgy érzem, meg is nyertem őt az ötletnek... Tobias kiszabadított engem Wesley fogságából, és én újra ura lettem önmagamnak, a mozdulataimnak. Hála áradt szét bennem, de ez a delejes állapot nem tartott sokáig, cselekednem kellett. Kurva gyorsan. Wesley ártást küldött Tobias felé, én pedig meg akartam állítani. Azt akartam, hogy ne árthasson többé. - Capitulatus - suhintottam felé pálcámmal, remélve, hogy sikerül ártalmatlanítani ezt az elvakult tagot végre. A pálcája nélkül remélhetőleg már nem tudna annyi kárt tenni... Ami ezután következett, az messze túlszárnyalja az idegrendszerem határait. Kín, üvöltés, vér, majd baljós csend telepedett a tájra. Eleanor meghalt... A vér, a fájdalom, a brutalitás nem az én műfajom volt, amikor Elinor a kezeim között halt meg, az is hosszú időre megbontotta az elmémet. Nem őrjöngéssel, hanem bezárkózással és megközelíthetetlenséggel, letargiával öntötte el létezésem, amely - volt idő - hogy önnön tépelődésem végett csak hajszálon függött. Aztán a gyásznál valahogy mégis erősebb volt bennem az élni akarás. Azóta sem tudtam volna megmagyarázni, hogy min múlt a végkifejlet. Vaughan közben arcán diadalmas fintorral került ki a küzdelemből, bár azért őt is megviselte az egész. Az biztos, hogy ez az ember a velejéig gonosz és romlott... szinte éreztem a benne tomboló kéjt, ami kiült az arcára, mert megölt valakit. Részemről még soha senkit nem volt 'szerencsém' megölni. Párbajban volt már részem ugyan, de szerencsére mindig úgy alakult a csilllagállás, hogy vagy túl részegek voltunk ahhoz, hogy kárt tegyünk egymásban az ellenféllel, vagy a kezdeti hév után elfáradtunk, és sikerült inni egy pertut a konfliktusra még mielőtt vért folyt volna. Most, mielőtt bármit is tehettem volna, megfigyelőként néztem csak végig, ahogy a távolban egy férfi brutális erővel rátámadt egy számomra ismeretlen alakra. - Azta, baszki.. - suttogtam döbbenten, mert bár szerettem volna én is közbelépni, ez a vehemencia és vérszomj távol állt tőlem. Reméltem, hogy ha esetleg végez majd vele, akkor nem én leszek a következő áldozata. Megint felmerült bennem egy pillanatra a szökés gondolata...aztán ezt elhessegettem. Nem akartam gyáva és szánalmas lenni. Vaughannel meg már egyébként is tele volt a tököm. - Stupor! - próbálkoztam meg a kábító igével, hátha sikerül kiiktatni egy időre ezt a lelki nyomorékot.
A téboly, ami elszabadult kővé válásom után, felülmúlta minden valaha volt prekoncepciómat. Amikor Eleanor kéjes nevetése felcsendült, és megláttam Vaughan szenvedő arcát, hirtelen nem várt elégtétel járta át minden porcikámat. Megérdemled, seggfej... Hiába, aki másokat kínoz, egyszer csak a pálca rossz végén találja magát. Ez már csak így megy. Szemernyi szánalmat sem éreztem a parancsnok irányában, bár ha szabad lettem volna ebben a pillanatban, nem tudom, mit tettem volna. Hogy elmenekültem volna-e a ló hátán, vagy segítek a 'lázadóknak'? És az vajon jó döntés lenne-e? Miután biztosan úgy írtak le engem, mint holmi árulót. Valóban az voltam? Vagy csak egy kiszolgáltatott barom, aki hagyta magát rángatni, mert nem akart élete végéig bujdosni vagy rács mögött senyvedni? Kétlem, hogy esélyt adtak volna nekem, mégis, azt hiszem meg akartam volna próbálni... Hátha így értelmet nyert volna az a kálvária, amiben az elmúlt hónapokban leledzettem. Ha az utolsó utáni pillanatban ellenszegülnék, az nem csak engem mentene meg, hanem más áldozatokat is? Sajnos nem volt alkalmam jobban megismerni saját jellemem, hiszen alig egy pillanatra múlt el az engem fogva tartó varázslat. Lesokkolt a brutalitás, a szanaszét cseppenő vér látványa, amikor Eleanor megmártotta éles fogait Tobias karjában. Őt azért egy aprócska részem megsajnálta. Kötözni való bolond volt, talán megérdemelte volna a halált az együgyűségéért... de nem volt rossz ember. - Tobias... - léptem volna közelebb hozzá, hogy jobb belátásra bírjam, de csupán egy lépésre futotta. Mondandóm sem hagyott nyomot maga után az éterben, csupán a fejemben játszódott le újra és újra, ugyanis egy újabb fenyegető ellenfél bírt most maradásra. Rémülten pillantottam Wardra, remélve, hogy érti, amit mentálisan próbálok felé sugallni. Némán azért eltátogtam a fejemben játszódó mantrát Tobias felé, hátha tud szájról olvasni... - Álljunk át a mágusokhoz... Ezek csak lelketlen gyilkosok... - pillantottam Vaughan felé, hogy érzékeltessem mondandómat. Nagyon, nagyon reméltem, hogy még rá tudom bírni a változásra Wardot, nem tudtam róla sokat, de valahogy mindig úgy tűnt számomra, hogy nem gyűlöli olyan elkötelezetten a mágusokat, mint a többi vadász. Bár talán jobb lett volna, ha azelőtt oszthatom meg vele a tervem, hogy Eleanor kis túlzással kiharapott belőle egy darabot...Akárhogy is, ha most elárul engem Wesleynek, holtbiztos, hogy itt döglök meg. Talán nem is lenne ez olyan rossz vég. Már ha elég gyors lesz, és nem élvezi ki túlságosan a helyzetet. Szépen, lassan a tarkóm fölé emeltem a kezem, jobbomban a pálcámmal, mintegy eljátszva, hogy megadom magam... Csak bíztam benne, hogy valaki majd mellém áll... de ha én nem is, a pálcám talán hasznára lehet valakinek ebben a káoszban...
- A pi... - szaladt volna ki a nyelvem hegyén, de befejezni már nem tudtam, mert telibe talált a varázsige. A szabadulás esélye egy pillanat alatt elúszott... A csalódást úgy nyeltem le, akár egy keserű pirulát. Egy újabbat. Számtalanszor éltem már át azt a fajta megaláztatást, amit most... ha úgy tetszik, már sikerült hozzászoknom, és ez most kivételesen előnyömre vált. A megkövült állapot roppant kényelmetlen és megalázó volt, legszívesebben üvöltöttem volna, de nem volt lehetőségem, azon egyszerű ténynél fogva, hogy a testem elveszítette a mozdulásra való képességét. Egyes-egyedül a szemem maradt mobilis, bár azzal sem értem túl sokat, mert az egyetlen dolog, ami a látóteremben maradt, az Wesley jobb füle volt. De az sem sokáig, mert miután rábíztak, odébb lépett és nem láttam többet. Idegesítő auráját viszont továbbra is közel éreztem magamhoz. A bizonytalanság idegesítő mivolta ellenére hamar alkalmazkodtam új helyzetemhez. Kivártam. Ahogy mindig. A tehetetlenség érzése tetőtől talpig mart, de nem tehettem ellene semmit. Ismét átfutott rajtam az emlék, ahogy láttam szeretett feleségemet elvérezni. Na ez a mostani össze sem volt hasonlítható azzal, amit ott éltem át. Hogy árulónak neveztek, semmit nem mozgatott meg bennem. Valóban az voltam. Azon viszont jót mulattam magamban, hogy a véremet tisztátalannak nevezik. Ha tudnák, hogy a varázslók szemében éppen az ő vérük alacsonyabb rendű, mint a miénké... Ráadásul én egy sokgenerációs aranyvérű család sarja voltam, nem félvér, avagy mugli születésű varázsló. Bár részemről ez engem soha nem töltött el felsőbbrendű érzéssel. Nézetem szerint a vér csak vér. Mindenkié ugyanolyan vörös, ugyanolyan szagú, és attól még, mert aranyvérű voltam, az én vérem is ugyanúgy szivárgott el alkalomadtán a halálomat okozva, mint bárki másé. Visszatérve az árulásra... Most, ahogy ezek az őrültek arra készülődtek, hogy egy boszorkányt elégessenek a szemem láttára, elhatároztam magamban, hogyha lehetőségem lesz rá, megpróbálom megakadályozni őket. Van ugyanis az elmebajnak egy olyan szintje, amit még én sem tudok tolerálni. Eddig megúsztam, hogy lássam őket boszorkányt égetni, de talán ma már nem leszek ilyen szerencsés. Más esetben nem szokásom beleszólni mások megtébolyulásába, nem érdekelnek sem a csendes depressziósok, sem a harsány idióták, ha nem keresztezik az utamat... Ám most felébredt bennem az érzés, hogy nem nézhetem tétlenül ezeknek az őrülteknek az ámokfutását. Ironikus, hogy ez a tettre kész döntés épp akkor következett be, amikor sikerült megkövülnöm. Csak reménykedhettem abban, hogy lesz majd, aki addig is a megmentésére siet, amíg én csupán érzékszerveimmel követhetem az eseményeket.
Már a nyelvem hegyén volt a hazugság, de nem volt alkalmam ki is mondani azt. Egy pillanat alatt változott át a helyzet baljóslóból pusztítóvá. A semmiből repült be közénk a seprűs boszorkány, majd mielőtt bármelyikünk feleszmélhetett volna, magával ragadta Liamet. - Árnyékuk vagyunk, de nem szolgáik! - hangzott el a mondat, amit már korábban hallottam a vadászoktól. Ez a nő nem lehetett más, mint az egyik első számú célpontunk, Eleanor. Megfagyott az ereimben a vér, és közben tisztelet ébredt bennem iránta. Kétségkívül merész húzás volt tőle, hogy személyesen jött el megmenteni a pásztort. Ettől függetlenül a rémület minden lélegzetvétellel erősödött bennem. Itt leszámolás lesz. Vaughan mindenkit megelőzött. Igaz, én csak a pálcámért nyúltam, majd egy pillanatra kivártam. De csak egy pillanatra. A csáklya tette a dolgát, a seprű megadta magát, a páros pedig zuhanni kezdett. Még azelőtt léptem, hogy a testek a földbe csapódtak volna. Mérlegeltem a lehetőségeimet, és a biztonságosabb menekülési forma mellett döntöttem. A hoppanálás ugyan gyorsabb lett volna, de jóval kockázatosabb. Nem egy varázslóról hallottam már, aki belehalt a próbálkozásba. Ugyan korábban már tettem kísérleteket, és semmim nem szakadt le, ez nem jelentett garanciát arra, hogy ebben a kiélezett helyzetben nem hibáznék. Nyugodt, gyors mozdulattal alkalmaztam magamon a nonverbális kiábrándító bűbájt, majd ha senki nem állított meg, a lovak felé siettem, a lehető legkisebb zajt csapva. Ha sikerült elérnem a lovakat, úgy odaléptem ahhoz, amelyikkel érkeztem, és felültem rá. Készen álltam, hogy elvágtassak innen, még mielőtt vér tapadna a kezemhez. Elég volt ebből a rémálomból. Terveim szerint meg sem álltam a legközelebbi kikötőig, hogy onnan Franciaországba utazzak. Tudtam, hogy mindent egy lapra teszek fel, elvégre ha a menekülésem nem sikerül, Vaughan kétség kívül végez velem, avagy bebörtönöz. Már sajnáltam, hogy nem léptem le korábban, hogy túl hiú és naiv voltam... hogy azt hittem, megúszhatom ezt az egész átokverte pozíciót anélkül, hogy különösebben megérintenének a történtek. Akár túlélte a zuhanást a fiú, akár nem... most nem számított. Ebben a pillanatban én már biztos voltam benne, hogy képtelen vagyok együtt élni egy mágus vagy boszorkány halálának súlyával. Tolvaj voltam, csaló, dzsigoló... de nem voltam kegyetlen gyilkos. Varázsló voltam... Nem tartoztam ide. Nem maradt más választásom, az eddig helyemen tartó cinizmusum órái leperegtek. Menekülnöm kellett. Ha gyáva húzás is volt, akkor sem álltam készen arra, hogy számomra ismeretlenekért áldozzam az életemet. Igaz, mentségemre szóljon, hogy az övékét sem akartam elvenni.
Akár egy kísértet, Melanie Nott úgy lebegett ki és be az életemből. Olyasvalaki volt, akiről sosem tudtam igazán megfeledkezni, hiába is próbáltam. Például ezen az elcseszett napon is körbelengte illata a teret, és már azelőtt beszipolyozta elmém minden szegletét, hogy megláttam volna. Bár olyan egyszerű lett volna megszabadulni ettől az édes béklyótól, ahogy a zár kattant bele a térbe, de ez az egész nem így működött. Tudom, sosem volt igazán esélyem nála, nem voltunk egy súlycsoport, de most mégis megpróbálkoztam a lehetetlennel. Tőrbe akartam csalni. Hátha most, hogy eltelt már egy év a nagy nap óta, már más színben látja élete nagy szerelmét... Elvégre az együttélés, a mókuskerék, a szennyes ruhák és a napi feladatok között a romantika - ha nem is hal meg teljesen - rendesen elhalványodik. Ezt persze nem saját tapasztalatból tudom, a leghosszabb kapszolatom Gairával nem jutott el addig a pontig, hogy megfakuljon köztünk a kémia... Bár odáig jutottunk volna. A nővérem, Kate viszont gyakran mesélt nekem a kapcsolatával Patrickel, akit ugyan őszintén imádott, mégis sokszor a sírba kergette őt az idegesítő szokásaival. Kihasználtam hát a helyzetet, és közelebb hajoltam Melhez, észrevétlenül beleszippantva a levegőbe. Elmém mohón lélegezte be az őt mérgező aromát, miközben kiszaladt a kérdés a számon át az éterbe: - Na és... boldog vagy? Jó a feleségének lenni? - Pimasz mosoly követte a kérdést, mintha már előre eldöntöttem volna, hogy bármily pozitív dolgot mond róla, én azt nem hiszem el. Valahol így is volt. Önvédelmi mechanizmusként gyakran képzeltem el magamban, hogy Mel megbánta a döntését, és igazából rám gondol a szürke hétköznapokban, a hitvesi ágyban. Hogy azóta nem lett gyermekük, az egyértelmű volt...Hogy ennek mi volt az oka, abba persze egyelőre nem mentem bele, de a beszélgetés még vehetett érdekes fordulatot. Az, hogy Mel korábban terhes volt, és elveszítette a babát... engem is nagyon megviselt, holott utólag kiderült, hogy nem az én gyermekem lett volna. Ez sem volt fair tőlem, de az a gondolat is átfutott párszor rajtam, hogyha tőlem esett volna teherbe, az a baba talán megmaradt volna... A természet útjai kifürkészhetetlenek voltak, és különösen ilyen kérdésekben gyakran nem a legésszerűbb választás bizonyult jónak... hanem a legösztönösebb. A testünk ugyanis pontosan tudta, mire vágyik, mi kell neki... És most, ahogy a zöldes-mogyoróbarna szemekbe mélyedtem, úgy éreztem, hogy ez a test igenis még mindig vonzódott hozzám... Akár tetszett ez a tény neki, akár nem. Egy kósza, vörösesbarna hajtincs felé indultak ujjaim, s ha nem akadályozták meg benne őket, akkor finoman arrébb simították az arcából azt, a füle mögé. Az érintésbe belebizseregtek az ujjhegyek, és engem az a jól ismert, fájdalmas melegség öntött el, amitől régóta képtelen voltam megszabadulni. - Milyen volt a Valentin nap? - jött az újabb kis szúrás, amiről reméltem, hogy célba talál nála. Csak remélni mertem, hogy a miénket nem sikerült felülmúlnia.
Őszintén felfordult a gyomrom attól, ahogy Fawcett manipulálni próbálta a srácot. Egyre inkább úgy éreztem, hogy csak az én morális iránytűm van itt a helyén. Lefizetni valakit egy dolog, de az, ahogy eljátszotta, hogy meg akar menteni valakit a fiú csodája révén... nos... undorító volt. Alig sikerült lepleznem az arcomon eluralkodó undort, amikor Alistair néma parancsára én is közelebb léptem a fiúhoz. Nagyon jól csinálod... - mantráztam tovább a felé küldött mentális üzenetet, amiről persze tudtam, hogy nem ér célba. A vallásos csoda hazugsága a lehető legjobb út volt, amit választhatott. Elvégre ki vonná kétségbe egy hívő szavát? Botor húzás lett volna, még a mi részünkről is. Reménykedtem, hogy elúszik ez a lehetőség, még mielőtt igazán belemelegednénk a faggatózásba. Azért nyíltan nem mertem ellenszegülni Vaughannel, elvégre ha már ennyit szívtam, nem akartam börtöncellában sínylődni. - Liam... még véletlenül sem vonnánk kétségbe az Úr csodáját, de ha tudsz abban segíteni, hogy kik voltak jelen a nagy feltámadáskor, és milyen eszközökkel segítették a mindenhatót... nos... nem maradnánk hálátlanok - húztam elő egy újabb csilingelő csomagocskát a zsebemből, amiben szintén megbűvölt érmék voltak. Ezúttal őszintén reméltem, hogy a pásztor együttműködik majd. A saját érdekében. Csak találj ki valami hamis nevet... küldj el minket jó messzire innen, és addig lesz időd elmenekülni a családoddal - küldtem felé a ki nem mondott szavakat, ám hogy ráérzett e a tanácsomra, vagy sem, az a köd homályába látszott veszni. Ward váratlanul egy kereszt tetoválást kezdett mutogatni nekünk, amit én eddig még nem is láttam. - Mi a franc?! - szaladt ki a számon, ahogy az ikonikus, duzzadó jelet figyeltem. Hogy mi fog történni, nem tudtam volna megjósolni, de elkezdtem a menekülés lehetőségén agyalni. Ha itt rajtaütés lesz, márpedig Vaughan szavaiból erre következtettem, abba én nem akarok beledögleni, nekem egyetlen keresztes hadjárat sem ér ennyit. Közben az a spontán ötletem támadt, hogyha már itt kell hagynom mindent, akkor jó lenne ezt a kilépőt valami jóra használni... és mondjuk megmenteni Liamet is. Elég közel álltam hozzá ahhoz, hogy egy mozdulattal dehoppanálhassak vele, és úgy éreztem, ha eljön a pillanat, nem fogok habozni... Párizsban volt egy jó cimborám, aki már régebben felajánlotta, hogy menedéket nyújtana, amíg elvonul a fejem felől a vihar. Talán épp most jött el a nap, amikor élni fogok a felajánlással.
A sikeres kihallgatás után megkezdtük a küldetés következő fázisát. Ward kérdésére látványosan megforgattam a szemem a lovon ülve. - Jó kérdés... vajon mi? - kérdeztem vissza, de erre már nem vártam választ. A muglikkal és a kviblikkel az volt a baj, hogy képtelenek voltak elviselni a varázslók és boszorkák miatt érzett kisebbségi komplexusukat. Az eddigi kihallgatások során még nem volt rá szükség, hogy megmutassam, milyen adomány van a birtokomban, és remélhetőleg most sem kell majd élnem vele... Fogalmam sincs, mit szólnának ezek az anyaszomorítók ahhoz, ha tudnák, hogy gyakorlatilag élet-halál ura vagyok. Ezt biztosan egyikük sem nézné ki belőlem. Pedig a családom birtokában lévő Mirol medál a legértékesebb örökségem, amit a nagymúltú família hagyott rám. Ahogy beértünk az erdő sűrűjébe és megpillantottuk a pásztor fiút, egy pillanatra elkapott a gyomorgörcs. Kérlek ne mondj semmit... csak ne mondj semmit! - mantráztam magamban, mert egyáltalán nem akartam, hogy kiadja a gyógyítói nevét. Az ugyanis csak azt jelentett volna, hogy újabb mágusokat kell elégetnünk a máglyán. Ugyan próbáltam úgy tenni, mintha ez az egész nem viselne meg, ez színtiszta hazugság volt. Most nagyon sajnáltam, hogy nem álltam olyan mentális skill birtokában, amellyel szavak nélkül lehet kommunikálni másokkal. Nagyon örültem volna, ha eredménytelenül zárnánk ezt a napot, és nyom nélkül maradnánk. Gyűlöltem, amit csinálunk. És minden egyes nappal nőtt az ellenszenvem a vadászok irányában. Alapvetően nem tartoztam a radikális aranyvérűek táborába, akik abban hittek, hogy ki kéne irtani a varázstalanokat, de lassan kezdtem azt érezni, hogy ideje lenne megmutatni nekik, hol is állnak a táplálékláncban valójában. Nagy volt az esély arra, hogyha ilyen agresszívan folytatják a hadjáratukat a varázsvilág ellen, akkor egyszer majd sor is kerül erre. Amíg Vaughan nem adott ki nekem konkrét parancsot, addig nem is mozdultam, szótlanul megbújtam a sötétben. Vártam, hogy az a vakbuzgó Fawcett irányítsa az akciót, ha már egyszer ő volt kijelölve erre a 'nemes' feladatra. Közben akaratlanul is emlékezetembe kúszott a képsor, ahogy Elinor a kezeim között vérzett el. Életem legfájdalmasabb napja volt az, amikor egyszerre vesztettem el a menyasszonyomat és a születendő gyermekemet. Bár akkor a birtokában lettem volna egy olyan csodatévő varázsigének vagy főzetnek, ami ezt a srácot mentette meg... na meg persze az amulett sem jött volna rosszul. Nagy kár, hogy csak utána találtam rá.
A tetves faszba már, hogy Shacklebolt öt év alatt sem volt képes valami komolyabb beosztásba áttenni. Hiába bizonyítottam folyamatosan, ez mit sem számított. Nemzetközi diplomata lévén azért némileg komolyabb megbízásokra vágytam, minthogy Kingsley engem küldjön el holmi iratokért, amiért valami gyökeret ki akart rúgatni az állásából, aki ezúttal az öccse lányát zaklatta az egyetemen. - Gondolom mondanom sem kell, hogy ez az egész szigorúan bizalmas! - nézett rám azzal a már jól ismert, megrovó pillantásával, amit ezúttal sem érdemeltem ki. Állati jó poén, mit ne mondjak, főként miután a titulusomban is benne van, hogy TIT-KÁR. Fogalmam sincs róla, miért érzik a környezetemben annyian szükségét annak, hogy már azelőtt megbízhatatlannak tituláljanak, hogy rászolgáltam volna erre. Mert tudtommal Shackleboltnak eddig soha a kurva életben semmit nem basztam el. Vagy tévednék? Akkor jó lenne, ha felvilágosítana, és végre belenyogudhatnék abba, hogy azért nem fog előléptetni, mert egy degenerált alaknak tart, aki nem alkalmas komolyabb pozícióra. Az újabb alantas feladat miatt puffogva állítottam hát be az irattárba, ahol azonnal megcsapott AZ illat. - A picsába - siklott ki ajkaim közül a felismerés, hogy ez a mostani feladat nem csak az alapvető okok miatt lesz kész szenvedés a számomra. Hanem azért is, mert el kell viselnem Melanie Hopkirk közelségét, akin a mai napig képtelen voltam túltenni magam, pedig több mint egy éve már annak, hogy az esküvőjük miatt teljességgel megsemmisültem. Énem egy része legszívesebben most azonnal sarkon fordult volna, de a másik - és az a vicces, hogy ez volt a szánalmasabb - szinte ujjongott a lehetőségtől, hogy váratlanul magába szívhatja Mel auráját. Miután gyáva énemnek nem sikerült győzedelmeskednie a szánalmas felett, így a jellegzetes illat fél perc alatt odarepített Melanie Hopkirk ; akarom mondani Notthoz, aki látványosan küzdött az egyik szekrénnyel. Szokás szerint lélegzetelállítóan nézett ki. Na legalább most gyorsan felvághattam valamivel. - Khm... - közelítettem meg azzal a bizonyos félmosollyal arcomon, ami akaratlanul is mindig megjelent a láttán. - Úgy látom, van egy kis szorulásod - próbáltam elharapni a nevetést a mondat végén, de sajnos egy kicsit azért felbugyogott. Pedig a nélkül hatásosabb lett volna a poén. Sebaj. - Hadd segítselek ki... - nyúltam a zsebembe, majd előhalásztam a Shacklebolttól kapott megbűvölt kulcsot, ami minden szekrényt simán nyitott. Lazán közelebb hajoltam Melhez, balommal megtámaszkodtam a mellette lévő szekrényen, látszólag céltalanul, de persze a mozdulat nagyon is tudatos volt. Ezzel a testtartással ugyanis félig már közre is fogtam, nehogy hamar elmeneküljön..., majd ha nem akadt kifogása a felajánlásom ellen, úgy jobbommal becsúsztattam a kulcsot a zárba. - Mint kés a vajban - susogtam felé önelégülten. Talán mégis csak jó valamire, hogy még mindig csak Shacklebolt csicskája vagyok? Még az is lehet.
Kisebb csalódással töltött el, hogy Fawcett nem reagált a poénomra, nem gondoltam volna, hogy ilyen sótlan arc. Bár valahol persze logikus, hogy nem csípi a varázslós poénokat, elvégre vadásznak állt. Ezek szerint tényleg én vagyok az egyetlen szerencsétlen nyomorult, akinek úgy kell mágusokra vadásznia, hogy semmi baja velük. Csalódásomat azért igyekeztem leplezni, és a tőlem megszokott jókedvvel léptem be a kocsmába. Ott akaratlanul is kicsúszott a számon még egy keresetlen vicc, de ezúttal Fawcett nem csak hallgatással büntetett érte. Csinos kis pofim az asztalon landolt, és még egy kicsit a söröm is rácsörgött. Ez mondjuk kevésbé zavart, nyilvánvaló okokból. A fenyegetését viszont nem nyeltem le ilyen könnyen. Ha vállaltam is ezt az elcseszett munkát, azért még azt nem fogom hagyni, hogy nyilvánosan kiheréljenek. - Te debil fasz! Szállj le rólam! Vedd le rólam a kezed, de azonnal! - tiltakoztam kissé nyafogósra sikerült hangon, miközben próbáltam arrébb lökni a kezét. Tényleg ki a fasznak képzeli magát ez az anti humorláda, hogy itt, mindenki előtt kezet emel rám? Ezek után hogyan hallgassak ki valakit, ha szemernyi tekintélyem sem lesz előtte. Ward egész jófej volt most, hogy megpróbálta csitítani a kedélyeket, az persze nem lepett meg, hogy Vaughan a füle botját sem mozdította. Legszívesebben ő is minimum ilyen bánásmódban részesített volna, az hót ziher. Ahogy felemeltem a fejem, és megráztam sörös fürtjeimet, még azért mérsékelt hangerővel Wesley felé sziszegtem: - Baszki ember... rád férne egy kiadós numera, az egyszer biztos. De ne aggódj, ha itt végzünk, befizetlek egyre... ismerek egy helyet nem messze. Akárhogy is fogadta a felajánlásomat Fawcett, hamarosan rá kellett térnünk a vallatásra, magára, amit én a tőlem megszokott hízelgéssel kezdtem meg. A kocsmáros láthatóan megörült a csilingelő aranyoknak, mert elég hamar megeredt a nyelve. A csodával határos módon felgyógyult fiút nem lesz nehéz felkeresni, az már biztos. McCready poénjára dallamosan felnevettem, elvégre a jó nexus félsiker egy ilyen helyzetben. Amint Vaughan kiadta az ukázt, hogy mehet a suska, már nyújtottam is át a kocsmárosnak a kamu aranyokat. A jó csaplár ezután még készségesebbnek bizonyult, már szinte karnyújtásnyira voltunk attól, hogy elkapjuk Liam grabancát, és kifaggassuk a vén csoroszlyát. Mivel Wesleyé lett a döntés, egyelőre dolgom nem lévén lehajtottam a még megmaradt söröm, majd látványosan malmozni kezdtem, hogy haladjuk már végre. Én tényleg szívesen benéztem volna abba a kuplerájba, ha ezzel az elképesztően fontos feladattal megvolnánk.
Az biztos, hogy egy életre átkozni fogom a napot, amikor az ujjaim köré csavartam Theresa Vaughant. Soha olyan rosszul nem választottam célpontot magamnak, mint akkor. A nő mondjuk korához képest meglepően jól tartotta magát, úgyhogy az affér alapvetően kedvemre lett volna - egy bizonyos szint alá amúgy sem mentem soha -, és a fizetség is kifejezetten nagyvonalúnak ígérkezett, de a következmények végül jóval súlyosabbak lettek annál, mint amit valaha is meg bírtam volna fizetni. Amint Alistair Vaughan vérszomjas tekintetével ránk nyitott a kúriája fürdőszobájában, félreérthetetlen pozícióban... nos megpecsételődött a sorsom. - Pá édes - súgtam búcsúzóul, hogy aztán gyorsan kiugorjak az ablakon, de a rögtönzött menekülési kísérletem sajnos nem járt sikerrel. Vaughan ötven éves korát meghazudtoló gyorsasággal kapott utánam, majd szó szerint elkapta a grabancomat. Ott és akkor, meztelenül himbálózva a kúria ablakában, két választást adott: Vagy hosszú évekre börtönbe zár, vagy innentől eladom a lelkem neki... és vadász leszek. Akkor az utóbbi tűnt a könnyebb menekülési útvonalnak. Persze azóta ezerszer végig pörgettem már a fejemben, mi lett volna, ha az első opció mellett voksolok. Elvégre tolvaj létemre elég lett volna egyetlen kínálkozó alkalom, hogy ellopjam a cella kulcsát egy óvatlan őrtől, és akkor örökre magam mögött tudhattam volna ezt a malőrt... Vaughan karmaiból egyértelműen nehezebb szabadulni, de ha vége lesz ennek az őrületnek, akkor legalább jó eséllyel nem kell arrébb álnom és személyazonosságot cserélnem. Ha más nem is maradt nekem a Mirol név örököseként, csak a családi kúria, azért az mindenképp helyzeti előnyt jelentett, hogy volt hova felvinnem a megrendelőimet, és eldugnom az eltulajdonított szajrét. No meg azért a név maga is járt régi előnyökkel... a tehetős nemesi családok ugyanis még maguk közül valónak tartottak, így bejáratos voltam olyan társadalmi eseményekre, ahol mind a két fajta zsákmányból csurrant-cseppent bőségesen. Mindössze ez az egyetlen halványsugár volt az, ami miatt kitartottam Vaughan és a gyűlölt új hivatás mellett, ami a lehető legtávolabb állt tőlem és a nézeteimtől. Világéletemben mágusok között éltem, a Roxfortba jártam, soha nem kívánkoztam muglik társaságába, és tessék... most itt voltam, hogy egy kviblivel, egy félkegyelművel, meg egy másik random vadásszal vallassak egy mugli kocsmárost. A lóháton utazás egyébként sem az én műfajom volt, deréktól lefelé minden tagom sajgott, nem beszélve szegény megnyomorított golyóimról. - Ki az az állat, aki önszántából így közlekedik? Ja persze, aki nem tud hoppanálni - ejtettem meg egy megjegyzést csak úgy félvállról Fawcett felé, bízva abban, hogy az egyetlen épkézláb tag a csapatban majd értékelni fogja. Ha Vaughan hallotta a megjegyzést, úgy magaménak tudhattam egy újabb rovást a képzeletbeli botomon, de ez nem igazán izgatott. Ami azt illeti, a megfontoltság nem igen volt rám jellemző, és mivel biztos lehettem abban, hogy az inkvizítor gyűlölt ellensége leszek, amíg csak élek, még egy rosszmájú poén ezen már aligha változtatott. A kocsmába lépve megkönnyebbülten hallottam, hogy rettenthetetlen vezérünk már kikért nekünk egy sört. - Merlinnek hála! - kaptam az egyik korsó után, hogy jókora korttyal oltsam azt az istentelen szomjúságot, ami már órák óta gyötört. Ward persze közben a szokásos bizonytalansági köreit futotta. Erre csak a szememet forgattam, az elmúlt hetek alatt rájöttem, annyira fárasztó a tag, hogy nem volt érdemes szemernyi energiát sem fektetni bele. Ami szuflám volt, azt inkább a ma esti célpontunkra tartogattam, aki hamarosan meg is jelent az asztalunknál. Bár a nagybetűs inkvizítori tankönyv esélyesen mást mond, de Vaughan tisztában volt a módszereimel, ezért úgy kalkuláltam, nem bánja majd, ha a saját kútfőm szerint intézem a dolgokat. - Napot McCready! - biccentettem felé kimért mosollyal. - Tudjuk, hogy elfoglalt ember, így hát nem is tartjuk fel sokáig, amennyiben tud nekünk segíteni. Nem látott különöset, avagy hallott aggodalamra okot adó csoportosulásról a térségben? Maga szerint merre keressük őket? - lapogattam meg a kérdés végén a mellényzsebemben megbújó bőrszütyőt. Az aranypénz csilingelésére úgy láttam, mohón csillanhatott meg a komor, szürke szempár. Persze a hang alapján azt sem McCready, sem más nem tudhatta előre, hogy a mágiával megbűvölt mugli pénzek egy nap múlva visszaváltoznak közönséges kövekké.
to: Mira L. Wyne 2004. január 23. Man-sziget vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmazhat
- Szerencsére a forrósággal sosem volt gondom, amikor Dél-Amerikában tanultam, bőven volt időm hozzászokni - reagáltam Mira tanácsára, majd Shelby Merlinnek hála megkönyörült rajtunk, és elindultunk a komp irányába. - Na, kezdetnek nem rossz - paskoltam meg a kocsit finoman. Ahogy Mira elmesélte a munkakörülményeit, elmosolyodtam. Még nem jártam lent a mélygarázsban, de hallottam már róla. - Chill lehet, ott lent dolgozni - bólintottam, aztán a térképre szegeztem a pillantásomat, hogy navigálni tudjak. Szerettem volna hasznossá tenni magam, ha már miattam kellett ilyen messzire elbumliznia... és a kollégák előtt is jó lett volna előadni a tájékozott hőst, aki segített hazajuttatni az elvadult verdát. Hiába, a jó marketing mindig fontos. - Én közvetlenül a diplomata részlegtől kaptam ezt, de szerintem biztos lehet hasonlót beszerezni bolhapiacokon.... - merengtem el a kérdésen, majd a csodás zöld fák látványa ragadta meg a tekintetem, ahogy nyugodtan, laza beszélgetéssel övezve gurultunk a megzabolázott járgánnyal hazafelé.
to: Mira L. Wyne 2004. január 23. Man-sziget vigyázat, nyomokban káromkodást tartalmazhat
- Feltétlenül. Köszi - felelem bólogatva, hiszen tényleg elég menő lenne egy ilyen találkozón résztvenni. Na és egyébként is szeretek minden alkalmat megragadni, hogy legálisan lehessen lógni a Minisztériumból. Egyrészt jobb elkerülni Nott idegesítő képét, másrészt kinek van kedve ott dekkolni? Rohadt unalmas egy hely. Örülök, hogy a térképpel végre én is hozzá tudtam kicsit járulni a hazaút sikeréhez. Ha már az autó kvázi alattam robbant le, és fingom sem volt, hogy kéne indulásra bírni. - Okés - állok el az útból, majd átgondolom, hogy mit tudnék csinálni egy elszabaduló járgánnyal. - Hááát... van rá ötletem, hogy hogy csináljam. Lelassítani letudom, de teljesen megállítani nem biztos, hogy fog menni - tárom szét a kezem. Hiába, a diplomaták azért nem aurorok. Megvannak a magunk határai. Hallottam én már olyan őrült kocsiról, amit egy fúriafűz sem tudott kiiktatni. Szerencsére itt nem ez a forgatókönyv lép életbe, miután Mira erősen koncentrálva beindítja az autót, nem történik semmi katasztrofális, és hamarosan én is beszállhatok mellé a jó öreg Shelbybe. - Ez az, öreg - paskolom meg finoman a vezérlőpultot jómagam is, hisz ha Mira szerint a kocsiknak lelkük van, akkor ez biztos jól esik a járgánynak. Én meg örülnék, ha hazáig már nem érne minket váratlan atrocitás, és ha egy kis kedvességgel ezt el lehet kerülni, akkor hülye lennék nem belerakni a magam részét. - Szuper! Akkor induljunk meg a kompállomás felé, a piros vonal mutatja az utat - mondom elégedetten háradőlve a sofőrömnek, és úgy tartom a térképet felé, hogy rá tudjon látni. Ha kell szóbeli navigáció, akkor azt is szívesen megadom, de feleslegesen nem akarok okoskodni. Azokat a fószereket én is mindig szívesen orrba vágnám, akik kéretlenül osztogatják a tanácsokat. - Na és hogy érzed magad a minisztériumnál? Jól kijössz a kollégákkal meg a főnökkel?
Üzenetek megtekintése
