jég

454

A játék itt folytatódik!

*   *   *   *   *

Már olyan rég élek így, hogy mostanra fel sem tűnik, a fájdalomból és a dühből erőt meríteni. A vér vasas aromája betölti az orrom, az adrenalin pedig a testem egészét. Bosszantó, hogy azt az oldalam mostantól nem tudom annyira használni, de remegő, fél kézzel is megölöm őket. Méghozzá úgy, ahogy megérdemlik.
- Küzdj ellene…. mert én nem tudok neked ártani.
Fintorogva, gunyoros horkantással fejezem ki a véleményemet a hős lovag szavai hallatán. Milyen szánalmas… És gyenge. Hát nem gondolja, hogy valóra váltom az ötletét, amit felvetett az imént? Igen, én pedig majd Volkova végzete leszek. Élete végéig lehet agyatlan, engedelmes báb az oldalamon - szóval addig, amíg meg nem unom. Felhagytam azzal, hogy szeressek bárkit, de élvezettel eljátszani talán még lesz kedvem. Ha Cartwright jót akarna, inkább megölné a lányt maga. Nem is tudom, melyik eshetőségnek szurkolok jobban.
- Szeretlek Anna.
Kitör belőlem egy rövid, gúnyos kacaj, de még tapsolok is, komikusan lassú ritmusban melléje. Szinte hallom a sercenést, ahogy a pálca izzó hegye Cartwright mellkasát perzseli.
- Hát ez elragadó! Ezért megérte várni! - röhögöm színpadiasan az asztal mögül gonosz kárörömmel, és felkönyöklök a fedezékből, hogy első sorból nézhessem a magam teremtette cirkuszt. A mozdulat nemcsak fáj, de egész egyszerűen nem is akar működni, szóval megbicsaklok, és groteszk, féloldalasan, nehézkesen kapaszkodva lógok az asztal képezte palánkon.
- De most már tedd meg…
Parancsolom. A hangom ugyan rekedt, és remeg. De ez egy határozott parancs. Ám a nő még mindig nem mozdul. Elfog a balsejtelem, és azzal együtt a hányinger is, valami megmagyarázhatatlan okból, de Anna még mindig kifejezéstelen arccal bámul. Még hiszem, hogy jó vagyok.
- …MOST!
Ez mintha használna. A pálca suhogva lendül, szikrákat szór az átokra készülvén. Mindhárman veszünk egy nagy, jelentőségteljes levegőt, de én az utolsó pillanatig azt hiszem, hogy a pálca vége hősszerelmest célozza. De nem. A fegyver hirtelen irányt vált.
Anna nem ügyes harci mágus ugyan, de meglep annyira, hogy az arcomba kapom a rontást, ami úgy kapja fel megviselt testemet, mint valami rongyot, és messzire hajít, át a másik helyiségbe. Már nem a szagát érzem a vérnek, hanem a színét látom, ahogy a látóhatárom pereméről indulva elönt az átok és az ütés okozta bénító, égető fájdalomhullám.
A nő mintha sírni kezdene - vagy csak a fülem sípol az ütéstől? Aztán tompa puffanást hallok, gondolom összerogy, az átkom legyőzésétől kimerülve. Túlhörgöm a hangot, mert idegesít, és négykázlábra küzdöm magam remegve, fél kézzel, artikulálatlan átkozódásokat morogva az orrom alá. A lelkemben lapuló fenevad életösztöne erősebb, a dühből és a fájdalomból épül fel újra testetlen szörny-mivolta, és erőt kölcsönözve nekem segít harmadszorra is talpra állnom. És mindketten tudjuk, hogy most tudom ezt utoljára megtenni.  A lépéseim így is remegnek, és ragadnak a padlóhoz.
A tudatos, gyakorlott harcos, józanabbik énem az indulást szorgalmazná. Ha bosszút akarok állni, és megszerezni, ami célt elterveztem, most kell a távozás szégyenletes mezejére lépnem, vagy azt kockáztatom, hogy én hagyom itt a fogam. De a vértől elvakult vadállat, aki átvette az irányítást, még nem tágít. Őt ez se zavarja. És kicsit engedek is neki. Már minden mindegy. A pálcám még nálam van, s bár nem a jó kezemmel, de reszketegen előkapom, és előre szegezve, irányítatlan lendülettel rontok vissza a másik helyiségbe. Nem is nézem, melyikre célzok. Mindegy. Valamelyik majd a másik nélkül lesz kénytelen élni, amíg el nem kapom azt is. Így most csak úgy vaktában valamelyikre bocsátom az átkot, amelyik mozog, és ha meg nem gátolnak, hörögve mondom ki a varázsigét, amire pont úgy nincs bocsánat, mint arra, amit velem tettek:
- Adava kedavra!
Csinálhatnám szavak nélkül is, de minden hangzója jól esik most, mintha harapnám közben a levegőt.
- Majd ez elválaszt, ahogy megérdemlitek… Még nincs itt a vége - teszem hozzá, aztán kiköpök egy fél pofányi állot vért a képemből, és elinalok az ablak irányába, mert az közelebb van, és mert az váratlanabb. Csukva van, de mit számít már? Meg se érezném az apró üvegkések vágásait, a szemem előtt csak a hoppanálási határ elérése lebeg, s a farkas természetfeletti ereje űz, hogy érjem is el - ha nem marasztalnak ügyesebben.

*   *   *   *   *

Hamis. Tudom, hogy ez csak olyan, mint egy álom, amit véletlenül irányítani tudok. Ahogy rám néz, ahogy ölel, ahogy csókol… Szánalmas, de beérem ennyivel. Megküzdöttem érte, és akárhogy is, de most az enyém. Tudom, hogy nem valódi ez a pillanat, de mégis azt kívánom, bár hosszabban tartana, s egészen belemerülök, így a másik érkeztéig majdnem végtelennek érzem.
Cartwright megjelenése bosszantó, de nyilván elkerülhetetlen volt. Nekem semmiből nem jár sem valódi, sem hosszanti. Erre elfog a düh, de nem baj, mert rajta vezetem le. Cserébe annyi fájdalmat okozok neki, amennyit csak bírok. ÉS nincs az a varázs, ami annyira meg tudná kínozni, mint Volkova, ezt első kézből tudom.
Mérhetetlen elégedettséggel hallgatom a csinos ajkak közül elhangzó éles szavakat, meg a házigazdánkat, aki erre hebeg, habog. Gúnyos mosollyal nézek vele farkasszemet. Végre fordult a kocka. Csak egy hamis pillanatra, de megintcsak, én így is élvezem.
- Te papolsz nekem gyávaságról? Mintha Te se mindig szemtől szembe harcolnál… És ami a férfiasságot illeti… - jegyzem meg foghegyről, s hogy a helyzetemet még jobban egyértelműsítsem előtte, akaratos, durva csókot nyomok a rongybabaként engedelmeskedő hölgyemény nyakára. Picit bele is harapok, és provokálón Cartwrightra villantom a tekintetem, hadd lássa csak, hogy akármit megtehetnék most vele.
Megsejti talán, hogy van a dologban valami turpisság, de én csak bosszantom hideg mosollyal, a bennem lakó farkas nem is morog, hanem inkább szinte dorombol az elégedettségtől. Anna szíve a tenyerem alatt dobog, és érzem, milyen szaporán, ezért még nincs kedvem elengedni őt. Legszívesebben kitépném azt a szívet, és megtartanám magamnak örökre. Ha értem nem, hát másért se dobogjon.
Tudom énis, ahogy kimondom a szavakat, mikor töröm át a józan ész határát. Szinte érzem, ahogy elpattannak a minket tartó utolsó cérnaszálak. Elszabadulnak a démonaink, és ahhoz még pálca sem kell, hogy ezeket összemérjük.
- Gyere csak! - hörgöm vissza vicsorgó élvezettel, és félrelököm Annát az útból, aki kábán botorkál arrébb, aztán csak nézi a műsort, mint egy csinos szobanövény.
Ahogy Cartwright nekem esik, a fájdalom éles fényű szikrákként robban a képembe, és lezsibbad az orrom az első bevitt ütéstől. Én se nyúlok a pálcámért, de nem maradok adósa sem. Valahol gyomortájékra célzok egy erős ökölcsapással. Érzem, ahogy a vér vékony csíkban szivárog elő az orromból, érzem a fémes ízt a számban is… De az lehet, hogy igazából a bosszú aromája. Pont ilyennek képzeltem.  Újabb és újabb csapással próbálom elérni a másikat - összezúzni a húsát, amit megütni bizony puha és süppedős érzés. Belemarok a bőrbe, amit érek, beletépek a hajba, ami ujjaim közé kerül. A vérvörös már nem kifele szivárog, hanem befelé, az agyamba, a szemeim elé lebben, mint egy őrjítő köd. A lelkemben lakozó farkas ujjongva tombol, én pedig teljesen átadom az irányítást.
- Megöllek… És ő örökre az enyém lesz… - hörgöm, és megpróbálok a nyakába vetődve fölé kerülni, és a földre vinni őt, a nyakánál fogva. Ha sikerül elérnem, úgy tervezem, addig szorítom, míg el nem száll belőle az élet…

*   *   *   *   *

A zöld lángok körbevesznek, s én azt kívánom, bár égetnének el minket így együtt, összefonódva, ahogy vagyunk. Nem érdekel, hogy a pillantása nem nekem szól. Nem érdekel, hogy az érintése sem engem illet. Nem érdekel, hogy nem az én arcomra néz most vissza. Szorítom magamhoz a tűzben, és rájövök, teljesen mindegy. Olyan vagyok, mint akit elátkoztak, a pillantás fáj, az érintés kínoz, az édes győzelem megkeseredik a számban mert tudom, hogy valaki más trófeáját loptam el… De már megszoktam a keserűséget, és megtanultam élvezni.
Viharosan, dulakodva érkezünk meg Garden Lodge fényűző nappalijába. Nehezen veszem rá magam, de elengedem Annát. Nem azért, mert ne tudnám lefogni, hiszen fizikai erőben még ez a tohonya pojáca teste is lekőrözi őt. Csak még próbálkozni akarok. Hátha még fenntarthatom a látszatot…
- Mi a baj? Itt végre nyugtunk lesz. Tudom, hogy jobb szereted a csendet.
Anna nem mond semmit, pengevékonnyá préseli szép ajkait, de annyira sietve hátrál el előlem, hogy megbotlik, nekiesik háttal az íróasztalnak, s durván meglöki, ahogy belekapaszkodik. Valami drága porcelánszobor megbillen, leesik és összetörik, de a nő oda se néz, szép szemével rám mered, én pedig élvezem a pillantását, és nem veszek tudomást szép tekintetében ülő, bosszantó rémületről. Nem érdekel. Megyek utána öles léptekkel, és az asztalnak szorítom, fölé magasodva, lefogva hátra a kezeit.
- Nyugodj már meg.
- Eressz, vagy megbánod! Alfred!!!
Segítségért kiált, de felesleges, csak ő még nem tudja. Az estét innen indítottam, hogy megszerezzem emberem öltönyét. Betörtem ide az ő alakjában, és az első dolgom volt kiütni a vén komornyikot. Az hamarabb felismert, mint Anna. De őt nem is akartam hosszan szédíteni… A fejemet csóválom.
- Csssh… Nincs semmi baj…
Nyugodt hangon, halkan csitítottam. Ki is hallaná ebben az ürességtől kongó, hideg palotában? Beláthatta ezt ő is, de nem adta fel, dühösen fújt rám.
- Tudom, hogy nem Cartwright vagy! Szállj le rólam!
- Ugyan-ugyan. Dehogynem. Ki más lennék? Ne félj, nem bántalak…
Némán mered rám, a szemében ilyen közelről kiválóan látom a villámokat, de ebben a pózban, ahogy egymásnak szorulunk, még szíve szapora dobogását is érzem.
Bár értem dobogna… De tudom, hogy sosem fog. A gondolatra elfog a féltékeny düh, de erőnek erejével uralkodom rajta. Még nem adtam fel, hogy mielőtt mindannyiunkat a pokolba küldöm, visszalopjak magamnak egy morzsa mennyországot abból, amit ez a rohadék tolvaj tőlem elvett.
- Gyere, bebizonyítom…
Megpróbálok csókot lopni, de nem hagyja magát, és elfordul. El kell engednem a kezét, és megragadni erősen a tarkójánál, a haját fogva, máskülönben elfordítaná az arcát.  Milyen régóta vártam  a selymes tincsek közé túrni, s ezt az elégedettséget hajszálnyira se árnyékolja be, hogy kicsit feszülnek az ujjaim között.
Az ellenállása egyszerre csak megszűnik. Nem viszonozza ugyan a közeledésem, csak nem tiltakozik. Pár pillanat után meglepve szakadok el tőle, még mindig tartom a fejét, s homlokom az övének vetem, így kapkodunk mindketten levegő után.
- Látod? Jó kezekben vagy. Lennél… - duruzsolom kicsit engedékenyebben, de ő hidegen, érzéketlen kérdéssel válaszol lassan, idegölően.
- A kalapot használtad, nem igaz, Alexej? Biztosan volt benne egy hajszál…
A nevemet hallva elmosolyodok. Fájdalmas is egyben, hogy végkép elúszott a remény, hogy egy apró csellel ejthetem át, és lophatok csókot - vagy többet - de azért bizarr mód örülök, hogy felismert. Mostantól minden nekem szól, nem annak a gazdag ficsúrnak, és ez is valami.
- Azt. A cipődet is visszahoztam.
- Megtarthatod…
Még mindig kimért, tartózkodó, és még mindig mintha nem rám figyelne. Hiába nézünk farkasszemet, az esze nem itt van. Aprót mozdulok, elveszem a kezem a hajából, még el is simítom a kusza részt egy cirógató mozdulattal, majd összehúzott szemekkel vigyorgok rá, újra közel hajolva.
- Nem vagy egy Hamupipőke típus, nem igaz?
A válasz konok hallgatás, és hideg pókerarc. Végre rájövök, azért nem engem néz igazából, mert a háta mögé figyel. Ahogy utána kapok, és lerántom az asztalról, egy érmét találok mögötte. A pálcája valahogy belekerült a kezébe, amit nem fogtam. Mindketten tudjuk, hogy párbajban esélye sincs, el is ejti a pálcát, ahogy megragadom a csuklóját, még mielőtt varázsolhatna bármit.
- Nem. Nem vagyok - nyögi dühösen és fájdalmasan, én pedig magamhoz vonom, és megrángatom, hogy összekoccan a foga.
- Mit ravaszkodsz?
- Már késő. Egy pillanat, és itt lesz. Jobb, ha menekülsz. És sose kerülsz elő többet - teszi hozzá morgósan, s most kicsit hallom a hangjában a farkast. Azt a szelíd, okos jószágot, aki közelsem olyan, mint a bennem lakó fenevad. Pofon vágom úgy, hogy ha nem tartanám, valószínűleg elesne, a képébe vicsorgok gúnyosan, s közben egy mozdulattal előveszem a varázspálcám, hogy a torkának szegezzem.
- Miért? Miért pont ő ? ? ? Mindegy, jobb is, hogy idecsaltad. Így több történet végére is pontot tehetek.
Anna továbbra is állja a farkasszemezést, felrepedt, vérző ajkait dacosan összepréseli, a szeme gúnyos, halálös dühszikrákat szór.
- Fuss - súgja, hozzá illő, elegáns gúnymosollyal. Én meg a fejemet ingatom, széles vigyor-vicsorba torzuló arccal, és megint egészen az arcomba cibálom őt, a torkának nyomva a pálcát.
- Eszem ágában sincs. Imperio… - súgom a fülébe, felborzolva a nyakán a pihéket, a varázslat pedig teszi a dolgát, a tekintete elmélyül, álmodozóvá válik. Nem így akartam, de így is megszerzem azt a néhány lopott pillanatot, amit akartam. A fülébe súgom, mi a teendője, s hogy Cartwright érkeztekor tegyen úgy, mint aki csakis értem bolondul. Még az ő alakját viselem egyébként, mikor valahonnan a falon is túlról léptek harsannak fel. Nem esek kétségbe, hanem magamhoz vonom a derekánál fogva a most már készséges és szerelmesen pillogó Volkovát, majd úgy csókolom meg, hogy egyrészt élő pajzsként egészen magamra vonom, másrészt fél kezemmel a pálcámat jól láthatóan csatára emelem.