Tetszett Miss Bate humora, fel is nevettél a megjegyzésére, hogy ő növesztette a vállait, amelyeket átvitt értelemben szárnyaknak is be lehetett tudni. Ezt a gondolatot gyorsan odaírtad a lapra, az önmozgó pennát megragadva. A penna ugyanis megkönnyítette  amunkádat, de nem végezte el helyetted azt, a saját gondolataidat nem tudta maximálisan átadni, még akkor sem, ha már eléggé ismerte az észjárásod, hiszen pályád kezdete óta veled volt. A szó elszáll viszont, ha ne jegyzik le, így nem várhattál azzal, hogy magadhoz ragadd az írást. Utána hagytad,, hogy ismét önálló életre keljen.
Tanácsa a kiközösítetteknek, bántottaknak, olyan mélységgel bírt, ami nagy elismerést váltott ki belőled. Innentől kezdve elhatároztad, hogy mindenképpen hosszútávon igyekszel segíteni neki, és a Tusa után is egyengeted a sajtómegjelenéseit, amennyiben persze erre szüksége lesz, vagy igényt tart.
- Az olvasók nevében is köszönöm, amit elmondott. Szerintem ez nagyon sokaknak ad majd támaszt - mosolyogtam Vale-re, aki elképesztő profin adott interjút, szinte már kamerát kívánt magának az a belőle áradó karizma és magabiztosság, amely finom eleganciával és lezserséggel párosult.  A nemi érdeklődésére adott következő válasza már számomra is érthető volt, nem volt szükségem további magyarázatra, és úgy véltem, hogy mindez az olvasóknak is érthető lesz. Így hát nem maradt más hátra, mint hogy megköszönjem neki azt, amit képviselt.
- Értem... világos, mint a nap! Remélem elhiszi, hogy nem üres frázisként mondom: maga kivételes vezéregyéniség. A generációjának ilyen példaképekre van szüksége, és ezen véleményemet a cikk is tükrözni fogja. Nagyon köszönöm Miss Bate! - biccentettél hálása, majd ha részéről is kerek volt így a beszélgetés, úgy egy könnyed mosollyal az arcodon vetted magadhoz örökmozgó pennádat, füzeteddel és táskáddal együtt, hogy megpihenj ez után a tartalmas nap után. Elégedett voltál a mai nappal, hiszen nem csak egy, hanem két tartalmas és jó interjút is felvettél, és már alig vártad, hogy megszerkeszd, majd publikáld őket.

Nem akartam, hogy Solace megjátssza magát előttem, így nem zavart, hogy a testbeszédével is kifejezte az érzéseit. Bármennyire is korrekten felelt a kérdéseimre, érezhetően idegen volt számára a helyzet, hogy egy újságíróval beszélgetett. Ezt meg tudtam érteni, számos ilyen tapasztalatom volt már interjú-alanyokkal. Mindazonáltal úgy éreztem, egészen jó interjút sikerült összehozni. Amikor véletlen bepillantásom eredményeként egy férfival váltott csók emlékképét csíptem el az elméjéből, éreztem, hogy ez még egy féltve őrzött titok az életében, ami talán csak nagyon kevesek előtt fedett fel... vagyis nem olyasvalami, amit ő most e pillanatban még szívesen megosztana velem. Talán majd egy következő alkalommal, nem akartam túlságosan erőszakos lenni, elvégre így is megnyílt már annyira, amennyire jelen pillanatban lehetséges volt, ebben biztos voltam.
- A tetteim beszélnek majd helyettem is. Nem bánom, ha addig nem értenek - ez a mondat tökéletesen összegezte a róla alkotott képemet. Solace a tettek embere volt... nekem meg meggyőződésem szerint sikerülni fog egy kicsit emberibb oldalt csempészni az imidzsébe ezzel az interjúval.
- Igen, szerintem ezt jól teszi... nem érdemes mások véleményével túl sok időt és energiát elfecsérelni. Különben ha már tettek, hogyan készül a második próbára? Van esetleg valami tippe arra, hogy milyen varázslatok jöhetnek jól a próba közben? - érdeklődtem finoman afelől, hogy van e bármi fülese a második próba hátteréről. - Ha bármiben segíthetek a Tusa során, kérem ne habozzon megkeresni... - ajánlottam fel a segítségemet. Persze a Tusa próbái hétpecsétes titkot képeztek, de mindenki tudta, hogy valójában a verseny része volt a háttérinformációk felderítése, amiben a bajnokokat mentorok és informátorok segítették. Így ha valaki, hát magam is szívesen utánajártam volna bizonyos dolgoknak, persze diszkréten.
Amikor Solace Annie-ről mesélt, nem tudtam nem észrevenni a lágyulást az arcán, ami minden egyes alkalommal megtörtént, ha ő került szóba. Ez a lány nagyon tudhat valamit, ha egy ilyen zárkózott embert így meg tud lágyítani...még ha csak barátként is. Egy igaz barát sokszor többet jelent az ember életében, mint egy nagy szerelem, főként azért, mert a barátság akár örökké is elkíséri az embert, a szerelmek meg... hát ritkán tartanak ki addig.
Az, hogy jól informáltnak lát, jól esett, és a dicséretet duplán elraktároztam, mert biztosra vettem, hogy Solace nem az a fajta fiatal, aki saját érdekei miatt hajlamos lenne benyalni bárkinek is. Ez a megjegyzése teljesen őszinte volt.
- Köszönöm, igyekszem így tenni! - reagáltam, majd további válaszaira feleltem, miközben a penna sebesen táncolva megörökítette a szavait a füzetemben. Az átoktörő szakmára felkaptam a fejem.
- Ez igen figyelemreméltó választás, elismerésem! Biztos vagyok benne, hogy nagy dolgokat látunk majd Öntől a jövőben is... - mondtam őszinte lelkesedéssel.
- Mr. Barbon, úgy vélem, ezzel az interjú végére értünk, nagyon köszönöm a közreműködését... sok sikert kívánok a következő próbához, bizonyosan beszélünk még - zártam soraim, majd ha Solace-nak nem volt ellenvetése, eltettem a táskámba a pennát és a füzetet. Az interjút majd holnap megszerkesztem, és ha minden jó megy, a Szombati Boszorkány és a Wiches' Weekly következő számába már be is kerülhet. Biztosra vettem, hogy kapva kapnak majd egy ilvermornys bajnokkal készített interjú után. Egy búcsú kézfogással elköszöntem, s utamra indultam, szusszanni hagyva a bajnokot. Elvégre ráfért a töltődés az újabb életveszélyes próba előtt...

A legendás lényekkel övezett varázsló sportágok fejtegetése meglehetős izgalommal töltött el, mindig szerettem kitalálni, kreálni bizonyos dolgokat, legyen szól a sütésről, vagy a divatról, a meglepő, eklektikus párosításokért mindig vonzódtam, azt hiszem ez a sport is ilyen lenne, nevezzük Grifficsnek vagy Quodgriffnek, bármelyik bejönne. Vale modellként véleményem szerint azért is állná meg a helyét, mert az a típusú modell lenne, akinek vannak gondolatai, és kiáll jó ügyekért, úgy mint például Elfelda Hall. Ő különben éppenséggel pont az egyik szponzora a Tusának, és mint olyan, biztosan megjelenik majd egy-egy eseményen, így gyorsan feljegyzem a szürkeállományomba, hogy majd ne felejtsem el beajánlani neki Vale-t... persze tudom, hogy az utóbbi években a színészet a nagy szerelme, de úgy tudom, nem hagyott fel a mentorálással sem teljesen, ás egy ilyen tehetségre bizonyosan ráharapna, a divatiparral egyetemben. Elvégre a Trimágus Tusa egyik bajnoka hatalmas szenzáció, amit remekül meg lehet lovagolni divat szempontból is.
- Örülök, hogy nyitott a dologra, az atletikus alkat most igazán felkapott, legyen csak büszke azokra a vállakra! - mosolyogtam rá biztatón, majd kíváncsian figyeltem a következő válaszát a bullying témára, miközben sebesen sercegett a pennám. Tetszett a tanácsa, amit a kortársainak adott ezzel kapcsolatban.
- Előremutató gondolat, tökéletesen egyetértek: az elégedettség és a siker az, amivel szerintem is a legjobb vissza lehet vágni az irigyeknek és a rosszakaróknak - bólogattam lelkesen. Ezen a téren nekem is sok tapasztalatom volt, nem egyszer akartak elgáncsolni a szakmámban, és támadtak már a szexuális identitásom miatt is eleget. Ilyenkor a legjobb recept az volt, hogy felszegett fejjel visszamosolyogtam az engem szapulókra, mint akit a legkevésbé sem érdekel. Szerencsére valóban le tudtam rázni magamról az effajta áskálódást, mindig az volt számomra a fontos, hogy ki az, aki mond valamit, nem az, hogy mit mond... Aki nem érte el azt a szintet, amivel azonosulni tudnék, annak miért is adjak a véleményére?
Kíváncsian hallgattam a magánéletére vonatkozó választ, közben kicsit csalódottan konstatáltam, hogy hiába próbáltam kinyerni a gondolata közül a konkrét igazságot, ez nem sikerült, mert Heliodorával voltak tele a gondolatai, akiről gyanította, hogy valószínűleg látenciában él. Ez mind szép és jó volt, de én Vale-re voltam elsősorban kíváncsi, és mivel nem voltam az a fajta, aki könnyen feladja, tettem még egy próbálkozást.
- Azt maximálisan megértem, hogy Miss Haseltine nevében nem beszélhet, na de a saját személyét illetően gondolom nem merül fel ilyen morális dilemma - csillogtak a barna íriszek a kitartó kíváncsiságtól. - Higgye el, nincs miért titkolnia, ha a saját neméhez vonzódik, de ennek az ellenkezőjét sem kell lepleznie természetesen. Tudja egy olyan diák, mint Ön, akit az egész varázslótársadalom figyelemmel követ most, képes változásokat elérni, fontos gondolatokat elindítani, és segíteni másoknak a saját példáján keresztül... - Nyilván megtagadhatta a kérdésemet, de azért bíztam benne, hogy átgondolja az érveimet, és őszintén felel majd.
Annak idején magam is számos fiatalt inspiráltam a "coming out"-ommal, és sosem bántam meg, hogy ilyen transzparens voltam az identitásom kapcsán. Erre próbáltam most Miss Bates-t is biztatni.

Ahogy Vale beszámolóját hallgattam, nem tehettem róla, akaratlanul is elképzeltem őt egy abraxanon repülni, kviddicsezés közben, és erre finoman elmosolyodtam.
- Nos ez nagyon találó elképzelés, őszintén szólva sosem gondoltam erre, de most, hogy mondja, miért is ne lehetne? Szerintem a közönség imádná a "grifficset" - nevettél fel az ötletre nagy lelkesen.
Ahogy a pennám sercegett, elégedett voltam a hallottakkal. Vale kíváncsi, alázatos személyisége rögtön megfogott, és szinte biztos voltam benne, hogy az olvasók is a szívükbe zárják majd.
- Érthető, hogy még nincs még kész terve a jövőre, és szerintem ezzel jobban is jár... a spontaneitást meglehetősen alábecsülik - mosolyogtál Vale-re, aztán késlekedés nélkül fel is tettél neki néhány kérdést, ha már ilyen nyitottnak bizonyult az interjú folyamatára.
- Ugyanakkor ha már karrier, nem gondolkodott modellkedésen? Az alkata miatt szerintem rendkívül sikeres lehetne a divatiparban... - pendítetted meg felé az ötletedet.
- Természetesen nem hagyhatom ki a kérdést, hogy az iskolája falai között érték-e inzultusok a származása miatt? Vagy az Ilvermorny közössége érettebbnek bizonyul a Roxforténál példának okáért? - kíváncsian vártad a választ, hiszen ebből a szempontból nem ismerted még olyan jól az általad sajtóreprezentált intézmény diákjait.
- Aztán... kénytelen vagyok arra is rákérdezni, hogy foglalt-e már a szíve? Miss Haseltine-nal érkezett, igaz? Szerelmi, vagy baráti szálak fűzik a hölgyhöz? - érdeklődtél meglehetős nyíltsággal. Ilyen téren sosem voltál zavarban, elvégre vállaltan biszexuális boszorkány voltál, és úgy vélted, senkinek nem kéne azért pironkodnia, hogy kit szeret. Vale-t természetesen nem ismerted még annyira, és nem is kérdeztél utána a magánéletének ahhoz, hogy tudd, merre húz a szíve, tehát itt és most éltél a lehetőséggel, hogy kiderítsd ezt a fontos információt, ami bizonyára az olvasókat is meglehetősen foglalkoztatja. Főként, mivel Miss Bate felhatalmazást adott, hiszen úgy fogalmazott, szívesen válaszol mindenre. Egy meleg power couple már igen csak kijárna a diákközösségnek és a tágabb varázslótársadalomnak is, de persze semmit nem akartál ráerőszakolni Miss Bate-re. Mindazonáltal, ha mégis ez lenne a helyzet, abból valószínűleg nálad több előnyt senki más nem tudna megteremteni Vale számára.

Őszintén szólva kissé meglepett, hogy Solace ajánlott engem Miss Bate-nek, elvégre a beszélgetésünk során nem éreztem úgy, hogy túlontúl komfortos lett volna számára a társaságom.
De a pozitív csalódásnak mindig kimondottan örültem, és ez most is így volt.
- Hmmm.... ezt örömmel hallom... - feleltem barackpiírrel az arcomon, ami annak szólt, hogy tényleg nem reménykedtem Mr. Barbon jóvéleményében. Egyszersmind az ilvermornys bajnok tanácsa arra engedett következtetni, hogy bizonyosan felmérte a sajtó - adott esetben pozitív - hatásait is a tusa során, ha úgy vélte, Vale-nek érdemes a reputációért tennie. És ez a bölcsesség láthatóan Miss Bate-nek is sajátja volt, ami miatt rögtön még eszesebb lányként könyveltem el magamban, noha eddig is úgy véltem, van mivel lenyűgöznie a tusa nézőközönségét. Az, hogy eddig kevés szó esett róla, már eleve méltatlan volt... és sajnos nem voltam olyan naiv, hogy ennek jelentős okát ne a származásában lássam. A rosszmájú élcelődés a balul sikerült talárján már csak "hab volt" a keserű vajsörön.
- Bölcs döntés, hogy a saját kezébe akarja venni a sajtóbeli megítéltségét...Tudja, terveztem magam is felkeresni, csak még új nekem a pozíció és azonnal elhavazódtam sürgős teendőkkel. De feltett szándékom volt interjút készíteni Önnel a közeljövőben, így nagyon köszönöm, hogy megkeresett! - vallottam be őszintén, majd rátértem a kérdésére.
- Ami azt illeti, nem rosszabbak, mint máshol... - nevettem fel ironikusan. - Amerikai sajtómunkám előtt, britként, hosszú ideig itt dolgoztam újságíróként. A lényeg, hogy az ember adjon a firkászoknak jutalomfalatot, amin elrágódhatnak, mielőtt éhesek lesznek, és maguk kutatnak kiásni való csont után... - fogalmaztam meg a lényeget, majd bele is csaptam a közepébe.
- Nos, akkor vágjunk is bele! - mutattam egy csendesebb sarokban tátongó üres asztal felé a svédasztalok végén. - Ha kifutunk az időből, majd befejezzük a rezidenciámban, úgysem lakunk egymástól messze - mosolyogtam rá biztatóan, hiszen mindketten a varázsbuszban laktunk, megbizatásom kihirdetése óta. Ha követett, úgy gyorsan leültem az egyik székre és megvártam, hogy helyet foglaljon. Gyorsan előhalásztam púderkék jegyzetfüzetem, és a színben tökéletesen passzoló Pulitzer pennát, hogy ne csak én, hanem a pergamen is igya minden értékes szavát.
- Kérem, meséljen el mindent magáról, amiről úgy véli, a varázslótársadalomnak tudnia kellene! Milyen gyerekkora volt, hogy értesült a varázserejéről... és mi az, amiben eddig kivételesnek bizonyult! Milyen pályára tervez lépni az iskola befejezése után? - kérdeztem kíváncsian... reméltem, hogy sikerül megnyílnia nekem, és összehozhatunk egy remek interjút.

Feltöltődve és dolgom végeztének jól eső tudatával zártam ezt a mai estét. A fényjátékot még megnéztem, és aztán úgy éreztem, itt az ideje eltenni magam holnapra, elvégre holnap is lesz dolgom, még össze kell raknom a riportot, amit Solace-szal felvettem. Az ilvermornys fiúval felvett interjúm szerencsére elég tartalmas és összetett lett ahhoz, hogy pozitívabb képet fessek róla a varázslótársadalom számára. A nosztalgiázáson és a botrányok nyomon követésén kívül lényegében csak ezért jöttem el a bálra, s mivel kísérőt nem találtam az estére, nem volt okom további maradásra. Már épp megindultam volna a szobám felé, amikor váratlanul Miss Bate szólított meg. Kicsit meglepett, hogy Mr. Barbon ajánlott neki, hiszen nem tűnt úgy, hogy túl nagy rajongója lenne a társaságomnak és annak, amivel foglalkozom, de jól eső érzéssel töltött el, hogy akkor annyira még sem voltam antipatikus, hogy az kizáró tényezője legyen az  ajánlásnak.
- Á, Miss Bate, nagyon örülök, hogy megkeresett! - mondtam széles mosollyal az arcomon, ahogy akaratlanul is végig pillantottam a fiatal lányon. Nagyon csinos és kecses jelenség volt hamvas szőke hajával, titokzatos, szürke szemével és karcsú alakjával. Biztosra vettem, hogy a korabeli fiúk odáig vannak érte. Viszonoztam a kézfogást, és finoman megráztam.
- Mondja bátran, miben lehetek a szolgálatára? - kérdeztem kíváncsian. Persze sejtettem, hogy talán szeretne bemutatkozni a sajtóban, és azért jött ide hozzám. Ezt a közeljövőben - ha sikerült javítani Solace reputációján, ami merően akkut probléma volt - magam is terveztem különben, hiszen Vale-ről még nem sok szó esett a cikkekben, és ezt a hiányt mindenképp orvosolni szándékoztam. Kezdetben a bájos személyiségét fényezném, de aztán a modell alkata révén még divatikonnak is simán eladhatnánk, elvégre az ő alakján bármely tervező kreációja csodásan állna. Persze nem akartam ajtóstul rontani a házba, előbb lássuk meg, hogy valóban azért keresett-e meg, mert magát szeretné reflektorfénybe varázsolni... avagy inkább egy csípős pletyka az, amit a megfelelő személynek szándékszik továbbadni?

Beszélgetésünk meglepően hamar tárt fel valódi mélységeket.
- A családunk soha nem vállalt felelősséget azokért a tettekért, amiket elkövettünk. Én úgy látom, hogy ezek a traumák, amiket okoztunk, máig megoldatlanak maradtak. Nincs se eszközünk, se forrásunk arra, hogy feloldjuk ezeket, a múltat pedig nem tudjuk helyrehozni. Nem motivál más, Ms. Jadisland, hogy olyan tudásra tegyek szert, amit hasznosan vissza tudok forgatni a társadalomba, hogy legalább egy szeletét törlesszem azoknak a rémtetteknek, amiket a Barebone-ok elkövettek.
Solace gondolatai nagyon igaziak voltak, nem tehettem róla, de finoman elmosolyodtam, még akkor is, ha nem épp a legkellemesebb családi örökségről volt szó. A hozzáállása ugyanakkor nagyon is tetszett, és feltett szándékom volt, hogy ezt tudtára adom a varázslótársadalomnak is. Most, hogy belegondoltam, ennél érettebben és előre mutatóbban aligha kezelhette volna bármely halálfaló, vagy Grindelwald hívő leszármazottja is például azt, hogy milyen háttérből jön. Szerencsére nekem ilyesmivel mugli szülők gyermekeként nem kellett megküzdenem, de ismertem nem egy olyan varázslót és boszorkányt, akinek folyamatos szorongást okozott a családja múltja. Solace jó látta.. vannak dolgok, amiket nem lehet megjavítani, és felesleges is megpróbálni. Az egyetlen irány, ahova érdemes volt mozdulni, előre volt, nem hátra. Épp ezt akartam a cikkemmel is elérni: hogy Solace-szal kapcsolatban az embereket ne a múltja, hanem a jövője érdekelje.
- Tudja, szerintem sokaknak segítene, ha hallanák a maga misszióját - feleltem, majd mikor láttam, milyen vehemensen reagált a következő kérdésemre, megnyugodtam. Pont ez volt a célom a kérdéssel, hogy kiugrasszam a kerti törpét a bokorból.
- Látja? Épp ezért provokáltam... mert éreztem, hogy maga nem ártott senkinek... - magyaráztam meg kérdésem miértjét, bízva abban, hogy Solace nem fogja ezt a kis játszmát túlérzékenyen kezelni. Elvégre újságíróként az volt a dolgom, hogy az igazságot kutassam, és részemről gyakran vallottam azt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Igaz, nem akármilyen eszközt...
Amikor a barátairól beszélt, egészen megváltozott Mr. Barbon tekintete... valami... melegség költözött bele, amit jó volt látni. Az, hogy védeni próbálta őket a sajtótól, egyértelmű gondoskodásra vallott, ami megható volt, de azért a cikkemhez szerettem volna még némi információt kisajtolni belőle, így megállíthatatlanul folytattam.
- Tehát Annie... a legkedvesebb ember a világon... kérem meséljen még róla! Hogy lettek jóban ilyen kevés idő alatt? Hiszen csak pár hónapja ismeri, igaz? - kérdeztem lágyan, aztán visszatértem egy szintén fontos témához:
- És arról is, hogy hogyan tervez visszaadni a varázslótársadalomnak? Ha jól tudom, a maga tálentuma az  alkímia... Esetleg valami rendkívüli felfedezésre készül? Vagy más tervei vannak a tudásával? - érdeklődtem kíváncsian, s amennyiben megtisztelt a válaszával, úgy a penna csak sercegett, elegánsan, mégis kíméletlenül. Lényegében olyan volt, mint maga a sorsunk... amely egy ideig halad a maga útján, kecsesen, lágyan, aztán néha váratlan fordulatokat tesz, és... olyan is akad, hogy kíméletlenül lecsap, pontot téve a mondat végére.

Hogy a cikk igazat írt, és a Barebonok üldözték a varázshasználókat, nem volt újdonság számomra. Solace reakciója az írottakra és a történtekre viszont kétség kívül az volt.
- Értem, Mr. Barbon... De megbocsásson… az ősei bűneiért miért maga feleljen? - tettem fel a logikus kérdést, amire számomra csak egy válasz létezett: azért, mert bűntudat mardosta a családja miatt. Ezt pedig már jogtalannak éreztem.
- Ide jártam, igen, de tisztában vagyok a Rappaport-törvénnyel és az előzményekkel - feleltem finoman...Nos, az az időszak az amerikai varázslótársadalom egyik legsötétebb és legmélyebb korszaka volt, ez nem kérdés. A magnixok és a mágusok elszigetelése megalázó volt és döbbenetes... Mugli származású boszorkányként meg is rázott, valahányszor erre a kirekesztésre gondoltam.
- De személy szerint a maga kezéhez nem tapad vér, nem igaz? - kérdeztem rá kerek-perec arra, amire kíváncsi voltam. Amennyiben erre a kérdésre számomra meglepő választ ad, úgy nem tudom, mihez tudtam volna kezdeni vele sajtómegjelenés terén, úgy azt hiszem, el kell, hogy engedjem a dolgot. De ha csupán a családja radikális nézeteinek elszenvedője, úgy volt értelme küzdenem érte. Pláne azok után, amit a partneréről mondott.
- Látja, pontosan ezért hiszek abban, hogy magát félreértik. Ha nem az alapján választ partnert, hogy milyen a származása, az épp arról tanúskodik, hogy köze sincs ahhoz a sötétséghez, ami a vezetéknevében rejlik... - fejtettem ki a véleményem, miközben a sötét szemekbe pillantottam. Való igaz, volt bennük némi zavartság, érzékeltem árnyakat, de azok nem jeleztek gonoszságot... inkább csak... sérüléseket. Elméjébe pillantva ez szintén egyértelmű volt számomra, bár nem kutakodtam mélyebbre, megmaradtam a felszínen.
- Ne aggódjon, magának nem is kell meggyőznie senkit. Az az én dolgom - reagáltam egyszerűen, majd a politikai harcra teátrálisan legyintettem.
- Mr. Barbon... itt szó sincs politikai harcról... ahhoz én is kevés lennék. Nekem semmi más célom nincs, mint a maga reputációját jó irányba terelni - szögeztem le, majd a legyintést követően megigazítottam egy hajtincset, ami elszabadult a többitől. Határozott mozdulattal visszasimítottam a fülem mögé.
Nem akartam magamat fontosabb színben feltüntetni annál, mint amilyen voltam. Egy szerkesztő voltam egy amerikai pletkya-, divatlapnál, nem politikus, még csak politikai tanácsadó vagy újságíró sem. Esélytelen lettem volna ebből a pozícióból politikai harcot indítani, és valóban nem is volt célom.
- Solace Barbon egy freak. Egy kellemetlen alak, talán a szíve is romlott.. Egy paranoid, antiszociális különc, aki a legjobban más különcök között érzi a legjobban magát. Azért viszolyognak tőlem egyesek, és keresik a társaságom mások - adott őszinte személyiségleírást magáról Solace.
- Remek... ezzel már tudok mit kezdeni! - mosolyogtam őszintén, és közben előhalásztam a táskámból púderkék jegyzetfüzetemet és a színben hozzá passzoló Pulitzer Pennámat, amely szorgosan jegyzetelni kezdett.
- Különc, antiszociális bajnok... megosztó személyiség, akihez vagy kötődnek, vagy viszolyognak tőle... - ismételtem meg Solace gondolatát, majd magabiztosan kérdeztem tőle.
- Kérem, meséljen azokról a különcökről, akikkel kölcsönösen jól érzik magukat egymás társaságában... Talán épp ezért választotta Annie-t partneréül? Ő is különc? - az őszinte érdeklődés csak úgy sugárzott barna íriszeimből. Hiába, egy jó kis magánéleti szál bármilyen botrányt képes elhomályosítani.

Tisztán láttam, hogy a jelenlétem feszélyezi Solace-t, de ez ellen semmit nem tehettem. Neki akartam segíteni... meg persze el kellett látnom a munkámat.
- Öhm… értem... - mondtam kissé zavartan, mikor közölte velem, hogy a Barebone-ok halottak. Ahogy leültünk és rákérdezett, hogy mit szeretnék tudni, nem kellett elgondolkodnom a válaszon, elvégre a kérdések már megvoltak a fejemben.
- Őszintén szólva szeretném, ha a saját szavaival mondaná el, hogy ki is Solace Barbon valójában? Hogy milyen nézeteket vall, kik a fontosak számára? És adott esetben kiket védelmez? - gondoltam itt az anyjára, akiről természetesen tájékozódtam.
- Nézze, Mr. Barbon, én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy méltánytalan támadás áldozatává vált, és hogy amit abban az öhm… szégyenletes cikkben leírtak magáról és a felmenőiről, az biztosan erősen túlzó, vagy egész egyszerűen merő hazugság... de sajnos nem az számít, hogy én mit gondolok. Úgy vélem, meg kéne győznünk a brit és az amerikai varázslótársadalmat is arról, hogy maga egy ártalmatlan, tehetséges diák, aki ugyanúgy megérdemli a szimpátiát és támogatást, mint bármely másik bajnok, származástól függetlenül - utaltam itt Miss Bate-re is, akit történetesen szintén a származása miatt bántottak. Valahogy a Trimágus Tusa felszította az eddig a felszín alatt lappangó indulatokat, és azokat az undorító előítéleteket, amik évszázadok óta nyomták a varázslótársadalom lelkét.
- Hallottam, mi történt az édesanyjával... rettenetes, hogy elbocsájtották... - idéztem fel a történteket, amelynek úgymond jó vége lett, hiszen visszavették, de ezt a méltatlanságot nyilván nem felejti a család.
- Tudja, magam is mugli származású vagyok... tisztában vagyok vele, milyen, ha az ember úgy viseli a homlokán az előítéleteket, akár a rivallót. Maga nagyon bátor, hogy mindezek ellenére mugli származású partnerrel jelent meg a bálon. Szerettem volna kifejezni, mennyire bátor lépésnek tartom ezt! - mosolyogtam rá Barbonra, remélve, hogy nem akasztom ki a közvetlen hangnememmel. Mindig is kissé távolságtartó személyiségnek tűnt nekem, így a stílusom talán kissé túl direkt lehetett neki, ennek ellenére nem léptem hátra képletesen, ez szinte sosem volt rám jellemző. Ahogy végigpillantottam a nagyteremben táncoló sokaságon, eszembe jutottak azok az események, amiket megéltem itt, amíg roxfortos diák voltam. Bár sajnos a Tusát magát nem volt szerencsém átélni, elvégre az 1994-es újraélesztés előtt sokáig elmaradt a nagyszabású rendezvény, de azok a halloweeni és karácsonyi partik, amiken önfeledt hangulatban szórakoztunk, erre a napra emlékeztettek. Hatodéves koromban Dumbledore professzor meglepett minket egy Walpurgis lányai koncerttel Halloweenkor, ami örök emlék maradt számomra... Akkor még nem vállaltam fel a háztársnőm és barátnőm, Freyana iránt érzett szerelmemet, de már érezhetően kialakulóban volt köztünk valami.. ő volt az első lány szerelmem, és mellette vállaltam fel az identitásomat apám előtt, aki nagyon tapintatosan és kedvesen fogadta a hírt. A tanév végén, a nyári szüneten meg is hívta hozzánk Freyanát, aki csodásan érezte magát nálunk. Fogalmam sem volt, hogy az lesz az utolsó olyan nyár, amikor még apám életben lesz... A keserédes emlékek egy pillanat alatt suhantak át a tekintetemen, hogy aztán ismét arra az egy személyre koncentráljak, aki a mai estén igazán számított: Solace-ra.

Nagyon vártam a Yule bált, utoljára nyáron voltam ilyen nívós eseményen, a Witches' Weekly US díjátadó gáláján, ahol a legsikeresebb, leginspirálóbb amerikai boszorkányokat díjazzuk évről évre. Álomszép szürke estélyit varrattam az eseményre, majd igyekeztem megfelelő párt találni, de valahogy az ismeretségi körömből senkinek nem volt alkalmas most ez az időpont, vagy dolgoztak, vagy elutaztak, így végül úgy döntöttem, nem keresek tovább és egyedül jövök el. Addig is összekötöm a kellemest a hasznossal, és dolgozni fogok. Solace Barbonnal már egy ideje beszélni akartam, csak bajnokként elég nehezen lehetett őt elcsípni, de most biztos voltam benne, hogy sikerül elkapnom egy rövid megbeszélés erejéig. A főbb napirendi pontoknak már vége volt, túl voltunk a vacsorán és a nyitótáncon, kezdetét vette a szabadabb bulizás, nekem meg továbbra is elállt a lélegzetem a Nagytermet elnézve, hogy a design ötlet és a megvalósítás milyen csodálatosra sikerült. A fénynyalábok, cikázó üstökösök, a körülöttünk keringő bolygók, és úgy egyáltalán az egész miliő elvarázsolt a legjobb értelemben.
Örültem, hogy itt lehettem, még ha egyedül is. A zene még nem érte el csúcspontját, de már közelített hozzá, és én mosolyogva figyeltem, ahogy a három varázslóiskola növendékei kiengedték a gőzt. Ahogy láttam, ez eléggé rájuk fért, persze ez nem meglepő, hiszen a tanórák mellett olyan izgalom övezte életüket, mint a Trimágus Tusa, ami egy életben maximum egyszer történik meg egy ember életében, vagy egyszer sem...
Tekintetemmel Solace után kutattam, és bár egyelőre nem láttam őt a tánctéren, a választott partnere meglepő módon viszont táncolt, csak valaki mással... Ez is megérne egy kérdést, bár természetesen én most a másik oldalon álltam, nem az volt a dolgom, hogy kifürkésszem bajnokom magánéletének bugyrait, hanem, hogy megvédjem azt.
Ahogy egy nyugodtabb sarok felé igyekeztem, a tánctértől eltávolodva, észre sem vettem, hogy a hajamat díszítő Szaturnusz alakú ezüst hajcsat valahogy a földön landolt. Csak akkor érzékeltem, hogy elhagytam valamit, amikor a hátam mögül elém lépett egy diák... aki nem más volt, mint az általam keresett célszemély, Solace.
- Ááá… Nagyon köszönöm Mr. Barbon - nyúltam a csatért, amit aztán egyelőre elsüllyesztettem púderszürke táskámban, mert nem terveztem másodszorra is elhagyni, ahhoz elég drága volt. - Mit ad Merlin, épp magát kerestem, ha van egy kis ideje, érdemes lenne beszélnünk az Önről és családjáról megjelent hírekről... - vázoltam fel az elképzelésemet. Nem akartam túl rámenős lenni, hiszen ha nagyon táncolni lenne kedve, vagy halaszthatatlan dolga lenne éppen most, akkor várhatok rá, az alap tónust semmiképp nem akartam türelmetlenséggel indítani, de mégis azt éreztem, itt az alkalom, hogy összedugjuk a fejünket egy kicsit, és kitaláljuk, mit szeretnénk kommunikálni annak érdekében, hogy kompenzáljuk a személyéről kialakulóban lévő negatív képet.
- Talán esetleg leülhetnénk ott - mutattam egy üres asztalra és padvégre, hátha a bolygók ölelésében és ebben a felszabadult hangulatban sikerül megejtenünk egy érdemi beszélgetést, amivel a reputációját javíthatjuk. Elvégre az, hogy egyszerre bírálják őt mugli származású édesanyja miatt és (vélt, vagy valós) kötődése miatt a halálfaló-társadalomhoz, elég abszurd helyzet volt, amit úgy véltem, könnyedén orvosolhattunk, már csak azzal is, hogy a bálra mugli származású lánnyal érkezett. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy hitelesen előadja a saját oldalát, és összehozzunk számára egy kiváló interjút. Természetesen erre saját magamat láttam a legalkalmasabb személynek, és kapcsolatrendszeremet tekintve nem volt kérdés, hogy a Wiches' Weekly US-ban és a Szombati Boszorkányban egyaránt megjelentethetnénk az anyagot. Már és amennyiben, erre maga a cikk alanya is hajlandóságot mutat, persze...

Jól esett látni egy baráti arcot, Adrian karizmája valahogy olyan magától értetődően felderített mindenkit maga körül... hiába, sztáralkat volt, ha egyszer esetleg vissza akarna vonulni az oktatástól, feltétlenül közölnöm kell vele majd, hogy a színészet, vagy más előadóművészeti pálya legyen az ő asztala. Sőt, ha úgy alakul a kapcsolatunk, még előbb is belengethetem ezt a B-opciót. Ritkán fordult elő, hogy valaki negyven felett fusson be a szórakoztatóiparban, de azért volt rá példa, és az én orrom azt súgta, Adrian épp az ilyen kevesek egyike lehetne.
- Köszönöm, drága vagy... - köszöntem meg a bókot, ami jól esett természetesen. - Persze, menjünk - reagáltam az invitálásra, majd menet közben azért még futólag megjegyeztem: - Hú, nem lehet egyszerű dolgod itt, ha már én is a "normális ember" - kategóriába kerültem - nevettem fel, majd a folyosón sétálva elgondolkodtam a kérdésén. Hogy hogy is vagyok, hát...
- Elég kaotikusan... Jó itthon lenni, nagyon élvezem a pörgést, ami a Tusával jár, de kicsit meg is visel a hazatérés - vallottam be talán túl nyíltan, elvégre a lelkizés szintjén azért nem tartottunk Adriannal. Azért arra figyeltem, hogy ne menjek bele túlságosan a dologba, nem akartam terhelni, láthatóan már így is túlterhelt volt.
- Igen, ide jártam, és nagyon szerettem! Hollóhátas voltam, ami kétségkívül a legpengébbek háza - kacsintottam Adrianre, ahogy elértük az irodáját. Tetszett a hangulata, az olajzöld színt nagyon szerettem, a lávalámpa látványán meg őszinte kacajra fakadtam.
- Nocsak, nocsak... Úgy látom, ez az iroda egész más célokat is szolgálhat alkalomadtán - mosolyogtam Adrianre, biztosra véve, hogy veszi a célzásomat.
- Na és te hogy érzed itt magad? Nem kínoz még honvágy? - kérdeztem tőle kíváncsian, majd lazán lehuppantam az egyik fotelbe. Reméltem, hogy megkínál majd egy itallal, erre persze már türelmesen vártam. Elgondolkodtam, mit is hagyhatott hátra Amerikában Adrian. A magánéletéről nem sokat tudtam, mondjuk, ha komoly kapcsolata lett volna, arról azért bizonyára csicseregtek volna a madarak. Persze most a prioritási listáján nyilván nem az első helyen szerepelhetett egy kapcsolat, elvégre ezer dolga volt az Ilvermorny igazgatójaként. Ha őszinte akartam lenni önmagamhoz, nekem sem lenne most jó az időzítés, hiszen a Tusa vége után visszamegyek New Yorkba, és tudósítóként elég pörgős lesz itt az életem, de... valójában már egy ideje vágytam egy valódi kapcsolatra. Jó, azért nem olyan mélyre és valódira, mint ami Esmé és köztem volt, de egy lazább, szenvedélyes viszony belefért volna. Esmé óta senkim nem volt, és ez így volt jó, szó szerint a munkába temetkeztem, ami kellőképp lekötötte a figyelmemet és elnyomta a lelkem mélyén tátongó űr fájdalmát, de most, hogy visszatértem, ez az űr mintha hangosabban kiáltott volna, erősebben gyötört volna. Hiába, itt már azért nem tudtam kizárni minden érzést olyan sikeresen... így alig vártam, hogy elkezdődjön a Tusa, és még nagyobb legyen a terhelés, mert tapasztalatból tudtam, hogy a rengeteg munka képes gyógyírként szolgálni a lelki sebekre.

Az Ilvermorny sajtófőnöke... meglehetősen hízelgően hangzott ez a titulus, amivel alig néhány napja gazdagodtam. Amikor Adrian múlt héten felkért a munkára, madarat lehetett volna fogatni velem. Persze attól valamelyest tartottam, hogy James nem engedi majd, elvégre mint a Witches' Weekly US tudósítója érkeztem ide, de főszerkesztőm meglepően lelkes volt a felkérés kapcsán. Megbeszéltük, hogy delegál ide mellém egy másik újságírót, cserébe én viszont többet besegítek a kinti szerkesztői feladatokba, távmunkában. Jól esett a támogatása, hogy nem csak a saját előnyeit nézi, de az én érdekeimet is szem előtt tartja, elvégre egy olyan pozíció, mint az egyik neves varázslóiskola sajtófőnöke a Trimágus Tusán, egyértelműen szakmai emelkedés számomra.
Mivel alig pár napja történt a nagy váltás, olyan sok feladatom nem volt, de már írtam egy sajtóközleményt, amit a Próféta és a Szombati boszorkány is lehozott, utóbbi meg is keresett, hogy majd szeretnének velem interjút készíteni. A jövő hétre ütemeztük be az alkalmat, én meg az első próba után terveztem megkeresni Solace Barbont, akiről már elég sok pletyka keringett, mind szóbeszédben, no meg már 1-2 zagyva újságcikk formájában... a lényeg, hogy ezt azért rendbe kellett tenni, az ilvermornys bajnok ázsiójának megvédése innentől egyértelműen az én tisztem volt. Izgatottan foglaltam el helyem a sajtópáholyban, ahol számos kollégát láttam, többek között Philoméne Flamelt,a Beauxbatons sajtóképviselőjét. Bár a szakterületünk eltért, hiszen ő oknyomozó újságíró volt, míg én a szórakoztató- és divatipar területén tevékenykedtem leginkább, azért természetesen hallottam róla, és már láttam az iskola területén párszor, így köszönőviszonyban voltunk. Az egyik oldalán volt egy üres hely, így közvetlenül leszólítottam.
- Szép napot, ideülhetek esetleg? - érdeklődtem. Mivel még nem tegeződtünk le, így egyelőre maradtam a hivatalosabb formulánál, s ha beleegyezett, úgy gyorsan helyet is foglaltam mellé, elvégre a próba nemsokára kezdődött. Nem tudtam biztosan, hogy mennyire beszél angolul a francia zsurnaliszta, de azt azért gondoltam, hogy a gesztust érteni fogja. Feszült csend borult a lelátókra...kezdetét vette a próba.
Ahogy megjelentek a bajnokok, és kiderült, mivel kell szembe nézniük, egy pillanatra elakadt a lélegzetem.
- Merlin zábtojására… ez nagyon kemény... és még csak az első próba! - szörnyülködtem hangosan. Mikor kiosztották a bestiákat a bajnokoknak, hüledezve szembesültem a ténnyel, valójában senkinek nincs könnyebb dolga a többieknél.
- Részemről nagyon inspirálónak tartom, hogy a Beauxbatons részéről két boszorkányt választott ki a serleg... ha jól tudom, ez páratlan jelenség a Tusa történetében, nemde? - fordultam Philoméne felé, remélve, hogy érteni fogja a szavaimat. Most ugrott be, melyik lapnál is dolgozik. Bár nem beszéltem franciául, a nagymúltú Le Cri De La Gargouille cikkei közül nem egyet volt szerencsém olvasni, angol nyelvre fordítva. A két francia lány ráadásul lebilincselően teljesített eddig... míg Lolita stílusosan viharral szállt szembe a viharmadárral, addig Ines egy elterelő mutatvánnyal próbálkozott.... Csak én sajnáltam azt a szegény csizmát...? Túl jól nézett ki ahhoz, hogy egy cerberus gyomrában végezze.
Persze Solace és Vale sem tétlenkedett: Solace egy jégátokkal vette fel a harcot a gargolyllal, Vale pedig valami bájitallal iktatta ki a graphornt.
A roxfortos bajnokok is állták a sarat: Scrimgeour optikai csalódással próbálkozott, s ahogy a kommentátorok figyelmeztettek, én is gyorsan felhúztam a védőszemüveget, ami szerencsére színben ment a kabátomhoz.
A legszorultabb helyzetben jelen pillanatban O'Harát láttam, aki robbanóátkát követően komoly ütést kapott a  tarasque-tól. Merlinre, az a vérfagyasztó oroszlánüvöltés egy életre beleégett a hallójáratomba. Bár határeset volt a helyzet, McGalagony igazgatónő láthatóan bízott bajnokában, egyelőre ugyanis nem lépett közbe...csak nehogy késő bánat legyen ebből a bizalomból.

A hűvös őszi szél idegesítően hatolt be a kontyom alá, ahogy kiléptem a Roxfort falai közül. Lépteimet az Ilvermorny mágikus iskolabusza felé vettem, ugyanis Adrian Madrigal, az amerikai varázslóiskola igazgatója meginvitált egy laza kávézásra. Adriannel már találkoztam egyszer, amikor interjút készítettem vele a Witches' Weeklybe. Laza, stílusos, kreatív személyisége közkedvelt alannyá tette a lap számára, és egy divateseményen sikerült őt elcsípnem még úgy egy évvel ezelőtt, így azóta őt is amerikai ismeretségi körömben tudhattam. Bár azóta nem beszéltünk, biztosra vettem, hogy az akkori jó hangulatú nexus megmaradt közöttünk. Jó érzés volt most itthon, Angliában egy kint megismert arccal találkozni, akit nagyra tartottam. Madrigal egyike volt azon varázslóknak, akik nem titkolták, hogy a meleg szubkultúrához tartoznak. Ez ugyan így 2005-ben már nem volt teljesen példátlan, de azért ismertem több olyan magasabb pozíciót betöltő varázslót és boszorkányt, akik egyelőre nem `bújtak elő`. A magam részéről büszkén vállaltam Nagy-Britanniában és Amerikában is a biszexualitásomat, és nagy örömmel töltött el, hogy egyre több esemény szerveződött a szubkultúrám részére szerte a világon. Én azonban most nem egy ilyen rendezvény apropóján látogattam haza, hanem a nagymúltú Trimágus Tusa okán, amire tudósítóként delegált engem főszerkesztőm. Kissé meglepett a dolog, elvégre szerkesztőként nem kevés feladatot láttam el, de James azt mondta, erre az időszakra majd szétosztják a feladataimat a vezetőség tagjai között, persze amibe tudok, abba besegítek majd így távból is, amennyire a Tusával kapcsolatos teendőim engedik.
Visszatérésemmel kapcsolatban kettős érzés kavargott bennem. Egyrészt örültem a lehetőségnek, másrészt kissé aggódtam, hogy a távollétem alatt majd kitúrnak a többiek abból a pozícióból, amiért olyan keményen megdolgoztam... Azért igyekeztem hinni Jamesnek, aki biztosított arról, hogy a Tusa befejeztével teljes értékű tagként várnak vissza a csapatba. A másik keserédes érzést a múlt árnyai jelentették... Ugyan a Roxfort elég távol volt Silver Moontól, évek óta nem jártam itthon, és tudtam, az Esmével közös emlékek fel fognak zaklatni. Így is történt... Mikor először léptem be a saját lakásom ajtaján, rögtön megéreztem az illatát. Szerintem csak a képzeletem játszott velem, elvégre több mint három éve nem járt a lakásomban, és azóta a nálam maradt tárgyait is visszajuttattam neki... de mégis... jelen volt. Ott volt a rólam készített festményben, ami a nappalim falán lógott, ott volt a tőle kapott örökké virágzó orchideában, és ott volt az utazásainkat megörökítő fényképalbumokban is, amik a könyvespolcomon foglaltak helyet. Bár nem akartam, nem bírtam ellenállni nekik, és egytől egyig végignéztem mindet... A vége persze az lett, hogy egy üveg bor mellett zokogtam a kedvenc együttesünket hallgatva... Szép látvány volt, mondhatom... még szerencse, hogy ezt a pillanatot megtartottam magamnak. Azért voltak jobb pillanatai is az itt létemnek, például, hogy meglátogattam végre Poppy nagyit, aki már iszonyatosan hiányolt engem. Igaza is volt, nem volt szép tőlem, hogy így eltűntem... de ezúttal nem voltam képes többre... teljesen el kellett szakadnom innen, valódi új életet kellett kezdenem a túlélés érdekében. És most... mégis visszatértem... Bár csak egy meghatározott időre.
Élvezettel szimatoltam bele a friss, hűvös levegőbe. Bár a tarkómnál idegesített a hideg csípése, az orrom hegyén mindig szerettem ezt az érzést. Azt üzente... hamarosan itt a tél. A kedvenc évszakom. Ami most egyben a Tusa kezdetéhez is kapcsolódott, elvégre az első próba egy hét múlva kerül megrendezésre.
Ahogy elértem az ajtaját, izgatottan kopogtam be a busz ajtaján, s ha bebocsájtást nyertem, úgy beljebb tipegtem a személyzeti lakosztályhoz. Bár tudtam, merre keressem a szobáját, még előtte, a folyosón belefutottam az igazgató úrba. Lelkesen öleltem meg Adriant. Első perctől úgy éreztem, rokonlelkek vagyunk, mi ketten, és az, hogy immár itt is közös apropó hozott össze minket, csak megerősített ebben az érzésben.
– Hát szia! De jól nézel ki! Na mesélj, hogy bírod ezt a pörgést? - kérdeztem kíváncsian és közvetlenül, hisz a múltkor már letegeződtünk egymással.