 Üzenetek megtekintése
|
|
Oldalak: [1]
|
|
1
|
Karakterek / Giacomo B. Santeria / Re: Átkozott delírium...
|
Dátum: 2019. 04. 24. - 11:26:53
|
GIACOMO B. SANTERIA Most mondanám, hogy ez a nap aztán fenomenálisan izgalmas volt. De akkor elég nagyot hazudnék. Persze van néhány jó része, például az, hogy nézegethettem A fiúcskát. A nevét ugyan már sikerült kiderítenem, de alapjáraton nem sok információval szolgálhatnak róla a nagyérdemű tudósok. Olyan szegényke, mintha valami szolgának lenne tartva, rohangál egész nap. Pedig lehet, hogy jobban értelmezni tudja az összefüggéseket, mint a nagyokosok. De nem ismerem, úgyhogy nem tudom. Velem meg igaziból alig akar bárki is szóba állni. Mintha másodrendű lennék. Nem az ő világukhoz tartozó. És hát lássuk be ez igaziból így is van. Ők nem kíváncsiak én rám vagy mi ránk, mi pedig nem lennénk kíváncsiak rájuk. A baj csak az, hogy szerintem nagyon is az együttműködésen múlna a dolog. A szeszély, meglepő módon szeszélyes. Mi ismerünk pár fizikai észleletet velük kapcsolatban, amit mi magunk is érzünk, minden egyes elhárításnál. Ők pedig látják a hátterét a dolognak. És mégis itt vagyok. Itt unatkozom egész nap. És a nap végén hagyják, hogy a nélkül sétáljak ki a kutatóközpontból, hogy bárki is megkérdezte volna. Szerinted mekkora ereje van a szeszélynek? És hogyan lehetne megfogni? De sajnos ezt még A fiúcska se kérdezi meg. Pedig igaziból vele elcseverésznék… De mindegy…
Sóhajtok egyet, miközben vállamra veszem táskám. Ez a nap baromira felesleges volt. Állapítom meg magamban, ahogy átlépem végre az épület küszöbét a külvilág felé. Hát ezért cserébe a főnököm minimum két napi fizetéssel kéne, hogy lógjon… Nem is tudom, miért kínozzuk magunkat azzal, hogy ide betesszük a lábunk. Lehet hagyni kéne az összes mágust felfordulni egy szeszélybulin. Hátha a következő banda kedvesebb lenne. Morgolódok, de persze teljesen feleslegesen. Ők jók a szakterületükben, ezzel nyilvánvalóan tisztában vagyok. Az, hogy végigunatkoztam a napot nem az ő bajuk. Azt hiszem… Mindegy. Egy nagy-nagy vacsorát viszont megérdemlek. Mosolyodom végre el kicsit magamban, miközben közeledek az egyetemváros központja felé. Amikor az akadémiára jártam megvoltak a kedvenc helyeim. Azóta viszont volt egy háború, ami szinte mindent megváltoztatott. Manapság az ember idegennek érzi magát egy ismerős helyen is. De gondolom a változások is épp így vannak jól…
Miközben lépkedek karkötőmmel babrálok. Minek is van ez rajtam? Munkába sosem szoktam ennyire kirívó dolgot felvenni. De a boszorkány óva intett tőle, hogy levegyem az elkövetkező pár napban. Nem mintha komolyan vettem volna az ilyesmiket… Ahogy azt sem, hogy ez majd leakaszt nekem valahonnan egy férfit… Amúgy sem vágytam túlzottan most kapcsolatra. Az eddigiek nem kecsegtettek túl sok boldogsággal. Nem hiányzott egy újabb csalódás a listámról. Hozzászoktam már, hogy amíg mindenki más jól szórakozik, nekem addig van a munka, meg a munka, meg néha egy jó könyv, vagy az édesanyám társasága. És nagyjából ennyi.
Újra sóhajtanék, ezúttal egy olyan igazán nagyot, mindenről lemondót. De akkor egy váll a vállamba ütközik. majd jön egy rántás csuklómnál fogva. Én pedig támadásra számítva azonnal elő is kapom a pálcámat, miközben próbálok nem elesni. Szembefordulok az alakkal. Miközben kezem már mozdulna, hogy legalább egy protegoval védjem magam, csakhogy az illatő velem szemben nem tűnik túl veszélyesnek. Legalábbis nem úgy, ahogy én elsőre gondoltam volna. Bár csuklómnál még mindig ott van az a fémes szorító érzés.
- Mi a galagonyavész ez? – Nézek az összefonódott karkötőinkre, majd onnan fel a férfira. – Köszönöm, ez erős bók. – Mosolyodom el, bár elsőre némileg keserűen, mert közben próbálom lefejteni magamról a karperecem, nyilván sikertelenül. – Nem vagyok véla. Legalábbis nem tudok róla, hogy az lennék. – Mondom aprócska sajnáló grimasszal, de azért közben még mindig a karkötővel küzdök. – Mondja csak. Ez mi? És miért? – Mutatok a kezünkre. – Biztos vagyok benne, hogy nem csak ezzel a módszerrel tud magának nőt fogni. És ígérem elmegyek vacsorázni magával, de a foglyaként semmiképp… - Megint csak sikertelenül próbálom lehalászni magamról az ezüst díszt, immáron pálcámmal. Hogy aztán hirtelen teljesen elvörösödve hasítson belém a felismerés. – A franc. – Morgok egy sort. – Ez az én karkötőm, igaz? Egy vásáron vettem, azt mondták jó férjet fogni. Hát nem gondoltam, hogy majdnem szó szerint értik…
|
|
|
|
|
2
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Huzatos Főfolyosó
|
Dátum: 2019. 04. 23. - 17:26:46
|
SOPHIE VANHEIM Most már aztán tényleg illene levarázsolnom ezt a díszes kompániát a levegőből. Még a végén nem én fogok mesélni ennek a leányzónak a csillagok lakóiról, hanem ők maguk. Ki tudja a szeszély merre szeretné lebegtetni furfangjául esett áldozatait. De ha lehet én inkább leszedném onnan őket… Elvégre az a dolgom. vagy legalábbis nagyon határozottan valami olyasmi. Persze nyilván nem véletlen állítottak egy elhárító csapat élére. Tudom a dolgom. A baj tényleg csak az, hogy nem olyan egyszerű megküzdeni ezzel az egésszel. Pontosan azért nem, mert úgy hívják, hogy Szeszély. Nem, ezt a nevet sem véletlenül kapta.
Azt mondjuk egyáltalán nem értem, hogy miért én vagyok ténylegesen az egyetlen, aki próbálkozik egy halom gyerek plafonról való leeszkábálásával. Mondjuk simán lehet, hogy a tanári kar még örül is neki, ha páran odafönt maradnak. Ki tudja milyen bajkeverőket rántott magával ez a kis móka. Még ezek között a szigorú falak között sem lehet mindenki olyan hajj, de csuda jó. Vagy szerintem egyébként pontosan a szigorúság miatt van és lesz és volt is mindig olyan, aki a bajkeverésben találta meg önmagát. Mondanám, hogy ez történetesen rám is igaz volt. De nem… Én csak úgy elvoltam. Talán pont mint most is.
Nem is tudom miért, de egyszerűen Sophie felé nyúlok ujjammal és finoman orron koppintom egy széles mosoly kíséretében. Magam sem tudom miért vagyok ennyire barátkozós, talán a hely varázsa teszi. Mindenesetre kedves kis gesztusnak szánom. Ő sem épp komoly, azzal a Hoy-jal. Egészen eredeti és utánozhatatlan.
- A Hattyú meséje a kedvencem. A csillagok, mind feleségei a holdnak. De Cygnus a legkedvesebb, viszont pontosan bája miatt az egyik legjelentéktelenebb is. Senki sem veszi észre, ahogy kedvessége nyomán egyre szebbé és szebbé válik. Olvasd el. A könyvtárban megvan a kötet. Tudom. Olvastam. – Kacsintok egyet, aztán ismét az orrára koppintok, mintegy kedveskedésként.
Majd megint csak a munkámra kezdek koncentrálni. Érzem, hogy most már mindjárt lent vannak végre. Ennyi idő alatt már igazán illett volna leszedni őket a mennyezetről…
Felsóhajtok. Majd megint lehunyom a szemem és koncentrálok. Érzem, ahogy megint szinte meg tudom fogni, tapintani a mágia határait. S érzek minden egyes diákot, akik csapdájába kerültek. Kinyitom a szemeim és lassú mozdulatokkal engedem őket egyre lejjebb és lejjebb, hogy elegáns mozdulattal érhessenek földet. Akik magasabbak, azoknak már érinti is a lába a talajt, de az alacsonyabbak is pillanatokon belül talpuk alatt érezhetik a köveket.
- Kész! – Jelentem aztán ki és szinte olyan mozdulatot teszek, mint egy karmester a nagy zenei koncertek lezárásánál. Végül is, ez is majdnem olyan volt mint egy nagy közös táncunk, együtt, egy drámai zenére a szeszéllyel. De győztem. És ennek az öröme, ha leheletnyit is, de kirajzolódik arcomra. – Téged sem hagytalak fent, amint látod. – Nézek Sophiera, aki gondolom ezek után már igencsak megkönnyebbülhet, mert igen, még őt is lehoztam. – Amúgy sem tesz jót a hosszútávlebegés a csontoknak. Ezt elvileg a muglik bebizonyították már. Majd utána olvasok. – Mondom, immáron kicsit megkönnyebbül mosollyal nézve a leányzóra, hogy aztán mindenkit kissé végigmérjek. – Remélem senki sem hagyta fent kezét, lábát, könyvét. – Mutatok a plafonra. – Mert az már odafönt marad…
|
|
|
|
|
3
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Huzatos Főfolyosó
|
Dátum: 2019. 04. 20. - 10:45:42
|
SOPHIE VANHEIM Kicsit bűnbánó képpel tekintek végig a bajba jutott társaságon. Látok néhány vérző tagot, szóval próbálkozásaim közben egy néhány gyógyító bűbájt is a fájó sebek felé libbentek. Reményeim szerint senki nem szenvedett semmi túl nagy sérülést. Nem mutatna túl jól a munkakönyvemben. Nem mintha igazán tehetnék róla. Lényegében a munkámmal jár. A szeszély, értelemszerűen sok esetben a maga módszerével küzd, vagyis kiszámíthatatlan. Rosszabb, mint egy emberi fél. Nem látod a mozdulatait. Nem is sejted, hogy mivel fog legközelebb próbálkozni. Egy emberi ellenfélnél vannak megjósolható minták, ami legnagyobb esetben az adott személy tulajdonságaitól, előéletétől függ. Itt viszont nincs. Bármit is tudok a szeszélyről, azt nagyjából fél percen belül felrúgja egy-egy különlegesebb megnyilvánulásával. Nincsen bevett varázslatsorozata, de sok esetben még egy adott helyszíne sincs. Épp ezért kutatják annyian, annyi féle szakterületet szem előtt tartva. És egyelőre nem lehet tudni, ki lesz az, aki végül megfejti a titkát…
Persze nekem nem a szeszélyen való nagyobbfajta gondolkodás a dolgom. Arra ott vannak a kutatók. Én csak hárítsam el a problémát, adjam be róla a jegyzőkönyvem, hogy legyen mit nézegetniük, aztán menjek a következő utamra. Ennyi. Lényegében senki sem akar velünk leülni beszélgetni, pedig lehet, hogy lenne mit mondanunk. De mindegy…
Végigküldök a földön egy párnázó bűbájt, hátha ismételt próbálkozásaim alkalmával megint valaki erőteljesebben pottyanna a földre, mint hogy az ne okozzon fájdalmat. Így olyan lesz, mintha egy nagy tollpárnába érkeznének. Puha és jó. Nem is tudom, hogy ez miért nem jutott előbb eszembe, szégyellem is magam miatta…
Aztán ismét a leányzó felé fordulok, és nála kezdem el bűbájos próbálkozásaimat.
- Szóval Kázmér egy nagyon élénk képzeletű mugli mesefigura. Ez aranyos. – Mosolyodom, miközben a feladatomra is igyekszem koncentrálni. – Nekem anyukám mindig a csillagokról mesélt történeteket. Szóval valójában a mágus meséket is alig ismerem. De mindent tudok a Csillagos Égbolt lakóiról. – Mondom és felfelé mutatok, magam sem tudom, hogy miért. Közben persze ismét egy kacifántos alakzatot rajzolok le pálcámmal. – Azzal tudtok a legtöbbet segíteni, hogy nem sérültök meg. – Mondom még egy komoly bólintást is hozzátéve, jelezve, hogy ez mekkora feladat is. Aztán érzem, hogy némileg, mintha, mintha elkaptam volna egy kicsit magát a szeszélyt. A szemem is lehunyom úgy koncentrálok. Épp olyan érzés, mintha valakit üldöznél és már a ruhájának darabja megvan, elkaptad, de még hiányzik az a nagyjából egy méter és az az utolsó erőbedobás, ami kell, hogy egész testét kezeid közt tudd.
Rántok egyet ismét pálcámon. Immáron csukott szemmel, csak hallom, ahogy ismét zuhannak egyet a diákok, majd megint felpattannak, immáron a láthatatlan párnákról, mint valami labda. Mikor kinyitom a szemem azonban látom, hogy most már csak egy felnőtt ember fejmagasságáig jutottak. Épp a szemébe tudok nézni a leányzónak. – Szia Sophie. – Mondom egyszerűen, majd egy pillanatra leeresztem a pálcám és szusszanok egyet. – Hát nem először találkozom a szeszéllyel. És nem is utoljára. – Jelentem ki, miközben újra felemelem a pálcám, hogy megint felvegyem vele a küzdelmet. – Nem itt és most kéne abbahagynom igaz? Már majdnem lent vagytok! Bár szóljon az, aki innentől ebben a magasságban, lebegve szeretné leélni az életét. Akkor vele nem próbálkozom tovább!
|
|
|
|
|
4
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Huzatos Főfolyosó
|
Dátum: 2019. 04. 13. - 11:30:19
|
SOPHIE VANHEIM - Nem sok mugli történetet ismerek, sajnálom… - Mondom, miközben pálcámal ugyanúgy próbálom megoldani a felmerülő problémát, mint eddig. – Athena Zervas. De szólíts csak Megmentőnek. – Mosolyodom el, bár még messze nem sikerült az a bizonyos mentés. Ellenben egy pillanatra leeresztem a pálcám és figyelem, hogy újdonsült, Sophie nevezetű ismerősöm, mit alkot.
Szóval ő az a fajta iskolai leányzó, aki nem kétségbe esik, hanem megpróbálja maga megoldani a problémát. Még abban az esetben is, amikor az úgymond kirendelt megoldó emberek a helyszínen vannak és segíteni akarnak. Nem tudom mondjuk, hogy árt-e a mágia nélküli próbálkozása az ügyünknek, remélem nem. Mert kifejezetten kedves és némileg humoros látványt nyújt, ahogy megpróbálja kézzel lehúzni magát a talajra. Csakhogy a mágia ennél azért bőségesen erőteljesebb hatást gyakorol tinédzser létének tagjaira és nem hagyja magát. De ilyen ez a szeszély… Mi ránk például már egyáltalán nem hat. Akkor és ott, abban a percben fejtette ki hatását, azon emberek tömegére, akik épp szeszélye ügyében tartózkodtak. Minket már úgymond figyelmen hagy, még ha már összeszedett áldozataihoz ilyen makacsul ragaszkodik is. Nem tudom… Néha szinte elképzelem, ahogy kiröhög minket, mágusokat. Mert ő aztán tréfát tud űzni a legnemesebb, legjobb, legügyesebb varázslókból és boszorkányokból is. Akik van, hogy bizonyos esetben csak tehetetlenül tűrik áldozati sorsukat, bár más esetben a világ legnagyobbjainak tartanánk. Érdekes és elgondolkodtató. Azt hiszem. Néha megfordul a fejemben, hogy egyszer a hatalmunk, nem fordul-e ellenünk azért, mert túl sok rosszra használjuk.
- Még mindig úgy gondolod, hogy ura vagy a helyzetnek? – Fonom össze karjaim, miközben várom, hogy akkor most mégis mi fog történni. Csak sajnos látom arcán, ahogy szomorkássá válik és azonnal rájövök. Szegény, ő is veszített a mágia elleni mugli küzdelemben való részvétével. – Sajnálom. – Mondom csöndesen, majd újra felemelem a pálcám. – Szóval Kázmér és Huba is került hasonló helyzetbe? – Érdeklődöm, miközben folytatom a szeszély úgymond hatástalanítását.
Persze nem annyira egyszerű ez a dolog. Nyilván. Hisz a mágia sokszor kifürkészhetetlen. Főképp egy ilyen területe, amiről vajmi keveset tudunk. Szóval egyszer csak mindenki a földre puffan, aki eddig a plafonon heverészett, majd ismét fölpattan ugyanoda, ahonnan leesett. Gyorsan leeresztem pálcámat. Rendben… Fújok egyet, hogy aztán újra nekifeszüljek ellenfelemnek. – Sajnálom. – Mondom határozottan végignézve a diákokon. – Mindenki jól van? – Érdeklődöm, de azért vérző orrot így is vélek felfedezni. – Minden rendben lesz. De a szeszéllyel néha ugyanúgy meg kell küzdeni, mint egy párbaj ellenféllel. És bizony, most ő vitt be egy átkot…
|
|
|
|
|
5
|
Múlt / Keleti szárny / Re: Huzatos Főfolyosó
|
Dátum: 2019. 03. 24. - 11:20:13
|
SOPHIE VANHEIM Ismételten az én dolgom kísérgetni a mágus professzorokat ide-oda. De vajon miért? Ilyenkor pontosan úgy érzem magam, mint akit valamilyen, általa nem ismert hibája vagy hibázása miatt egyszerűen büntibe raktak. Igen. Tényleg ilyen… Ugyanis ezekben a felbukkanástól függetlenül végzett, úgynevezett általános vizsgálatok meglehetősen unalmasak. Ilyenkor csak azért vagyok itt, hogy az önmaguk megvédésére képtelen agyasok valamiféle védőbástyája legyek. Szóval elvileg értékes tagja vagyok a kutatócsoportjuknak, mivel a biztonságért felelek. De, mivel nagyjából soha nem történik semmi, ezért eléggé lenéznek, mivel én sem csinálok semmit. Lehet, hogy tudnék. De ők nem kíváncsiak a véleményemre, hiszen nem nevezhetem szakterületemnek a mágikus szeszélyeket. Még úgy se, hogy egyébként én vagyok az, aki elhárítja őket abban az esetben, ha felbukkanna. Szóval elég sokféle tapasztalatot szereztem már róluk, mert mindig más és másfélének láthatom őket.
Csak nekitámaszkodok egy asztalnak, aminél én is tanultam anno, amikor még idejártam. És a professzorok elvárásaihoz híven, nem csinálok semmit. Bár igaziból a rájuk való várakozás is számíthat valaminek, ha nagyon szigorúan vesszük. De így most láthatják mennyire haszontalan tagja is vagyok az útjuknak. Lehet engem szidni meg kibeszélni. Ahhoz még a ronda szemüvegük mögül is kifejezetten értenek.
De épp, mikor már belemerülnék a nagy nyugalomba és valamiféle magányba is, meghallom a távolról, szinte elemi erővel felhangzó sikítást. Először teljes, kifejező, hangos, ahogy egyszerre több hang is felcsendül. Aztán a közös kétségbeesés mintha alábbhagyna, s váltott sikítások, panaszos hangok tolulnak a helyére.
Nem gondolkozom. Azonnal ellököm magam a kényelmemet szolgáló asztallaptól. – Gyere velem! – Intek az egyik, még viszonylag kedvesnek mondható professzor felé, hogy jelezzem, itt most szerintem élőben láthatja, amit látnia kéne, aztán futásnak eredek a hangok irányába.
Csak néhány fordulót kell tenni a folyosószakaszon, mire megérkezem a kétségbeesett kiáltozások helyszínére. Pálcám már ott van kezemben, s én lihegve pillantok végig a fejjel lefelé lógó tinédzsereken. Életben vannak. Mindenki. És a veszély nem tűnik halálosnak. Vonom le gyorsan a szigorú szabályoknak megfelelő helyzetértékelési levonni valókat.
- Nem, nem vagyok Kázmér és ő sem Huba, de ha így akarsz hívni, felőlem… - Mosolyodom kissé el a furcsa neveket kiáltozó lány felé, hátha így segítek megőriznie a nyugalmát. A sikoltozókkal amúgy is elkezdett foglalkozni az agyas, aki követett. – Téged hogy hívnak? – Kérdezem természetesen, mintha ez csak egy délutáni csevej lenne, de közben pálcámmal már próbálgatom helyrehozni a helyzetet. De sokszor nem lehet tudni, hogy a szeszélyre mi lesz jó és mi rossz hatással. Épp ezért olyan nagyon-nagyon más. – Ne ijedjen meg senki, sem attól, ha zuhanni kezd, sem attól, ha magasabbra vagy másfelé veszi az irányt. Lehozunk mindenkit és bármi történjen is, mindenkit épségben. Igen, még téged is kedves Kázmér és Huba.
|
|
|
|
|
6
|
Karakterek / Futottak még / Athena Zervas
|
Dátum: 2019. 02. 28. - 18:50:00
|
ATHENA ZERVAS
Alapok
jelszó ⦁ "ahova Elliot bácsi befér oda be is megy..."
így ejtsd a nevemet ⦁ Athéna Zervász
nem ⦁ nő
születési hely, idő ⦁ 1976. február 13.
horoszkóp ⦁ vízöntő
kor ⦁ 24
vér ⦁ félvér
munkahely ⦁ Mágiaügyi Minisztérium - Mágikus Szeszélyügyi Főosztály
A múlt
Tudom, hogy tudják… Sosem álltattam magam azzal, hogy nincsenek tisztában a dolgokkal. Az ilyesfajta pletykák, sajnos gyorsabban terjednek, mint tűz az olajon. Széjjelszalad, bár még ki sem hűlt a bűn melegágya. És sajnos valahogy örökké megbélyegzik az embert. Bizonyítsa utána akárhányszor rátermettségét vagy ügyességét. Akkor sem mossa le magáról sohasem azt a szégyent, mindenki szemében szégyent, ahogyan egyről a kettőre jutott. Pedig… Nem direkt volt. Nem tudatosan csináltam. Én csak… csak szerelmes lettem. Nem a megfelelő személybe, ez igaz, de aztán mint kiderült, a végén valahogy mégis a jóba…
Csak azért, hogy Mason eltávolítson a közeléből képes volt még arra is, hogy úgymond feljebb emeljen. Nem tudom, hány kapcsolatát mozdíthatta meg érte, de végül egy egyszerű kis gyakornok titkárnői posztból előbb simán aurornak nevezett ki, majd egy másik főosztály helyettes parancsnoki tisztségébe.
Persze ezért cserébe el kell viselnem, hogy valahányszor végigsétálok a szeszélyügyi főosztály folyosóin, mindenfelé összesúgnak a hátam mögött. Pedig akkor és annak az esetnek talán én voltam a legnagyobb vesztese. Mikor velem, a naiv kislánnyal szakítottak. Vagy talán mégsem. Annak már lassan két éve. S ez idő alatt elég sokat fejlődtem. Persze jót tett az áthelyezés is. Meg az, ahogy megtanultam kizárni például a hátam mögött felhangzó nem épp kedves szavakat. Pedig ha tudnák, hogy lényegében a hátsójukat menteni vagyok itt, nem dísznek, mint azt gondolják… Lehet eléggé meglepődnének…
Persze úgy fest egy bizonyos családi örökséget mindannyian cipelünk magunkkal. Ki kézben, ki lélekben, ki pedig kikövezett életútban. Csak mindezt, némileg másképp. A saját létünkre szabva…
Nem ismertem apámat. Tudtam a nevét, viselem is. S létem megannyi szálát átfűzi a görög vér, amit általa a szigetre hoztam magammal. De ennyi. Nem voltam rá kíváncsi, mert elhagyott. Nem csak engem, az zavarna kevésbé, hanem anyámat. Ő is egy szerelem lehetőségével kecsegtetett, de a végén nem maradt más nyoma csak fájdalom, keserűség. No meg én. Mugli volt. És mikor megtudta, hogy anyám boszorkány, egyszerűen kihátrált az életéből. Édesanyám elfogadta a veszteséget, azt hiszem sokkal jobban megőrizve a büszkeségét, mint ahogy én tettem. Aztán egyszerűen felégetett maga mögött mindent szégyenéből, amit fiatalságának jelentett Görögország és hazaköltözött Angliába.
Nem mintha itthon várta volna bárki, vagy bármi… Nagyszüleim, bár tehetséges mágusok hírében álltak, s több kutatás is fűződik a nevükhöz, végül egy kísérletük közben vesztették életüket. Anyám tehát már tinédzser korában egyedül maradt. Most, most legalább ott voltam neki én…
És sosem panaszkodnék az életünkre… Bár némileg szűkölködve éltünk, folyamatosan vándorolva mindig újabb és újabb apró munkák után kutatva. De közben bejártuk az egész szigetországot. S talán több csodát láttam így, több érdekességet, mint azok a gyerekek, akik kényelmes házban vagy gazdagságban nőhetnek fel.
Talán ezért is nem éreztük meg annyira az első háború hatását. Mert vándoroltunk. Mert eleve ki voltunk szolgáltatva megannyi elemnek és jólelkűségnek. Hideg éjszakák voltak, hidegek és ködfátyolosak. De csak ennyire emlékszem, édesanyám igyekezett kizárni minden hírt és fájdalmat. Nem volt senkink, csak mi egymásnak, ennyi volt csupán, amit elveszíthettünk.
Aztán jött a Roxfort. Anyámnak nem kellett többé rám vigyáznia. S mivel meglehetősen okos boszorkány, könnyedén talált magának jobb állást. Engem pedig egyből magával ragadott minden, ami mágia. Ügyes voltam, rátermett, sőt, az útjainknak hála meglehetősen tapasztalt. Könnyedén beilleszkedtem, s könnyedén sajátítottam el sorra megannyi nehezebb trükköt és varázsigét. Úgy fest nagyszüleim örökségéből én hozzám is eljutott valamennyi. S mire elértem a végzős kort, már kellő dicsérettel beszéltek rólam a tanáraim ahhoz, hogy végül könnyedén bejussak a Griffendél Godrik Akadémiára, majd az akadémiáról a minisztériumba.
Hogy aztán egy újabb háború feldöntsön mindent, mindent, amit addig elértem. Anyám menekülni akart. Bár én harcoltam volna. Fiatal voltam és konok. Tűz lobogott bennem amely igazságot akart. De végül mégis engedve az anyai kérlelésnek Görögországban vészeltük át a háború borzalmait. Bár most már volt mit veszítenünk… Hisz jó barátokat hagytam hátra. Olyanokat, akik talán nálam bátrabbak voltak, s nem féltek gyászoló szülőket hátrahagyni. De, édesanyámnak nem volt más, csak én.
S bár Görögországban egy pár percre elkapott a vágy, hogy bemutatkozzam apámnak, íme, én vagyok a lánya, végül mégsem tettem. Ott álltam. Leselkedve egy sarki üzlet takarásából, csak néztem a szánalmas kis alakot, akiben nem volt semmi érdekes… És rájöttem, hogy az én életem eddig is haladt ő nélküle. Most is haladni fog. Nélküle váltam olyanná, amilyenné. S tudtam, bármit is mondanék én neki, vagy ő nekem, az már nem javíthatna semmin. Sőt, talán csak rontana a helyzeten. Nem akartam sötét árnyat telepíteni gyerekkorom szép emlékeire. Akkor sem foglalkoztam vele, hogy nincs apám. S akkor ott, hátat fordítva neki és a lehetőségeinknek, megfogadtam, hogy ez a jövőmre sem lesz hatással.
Visszatértem hát rejtekhelyünkre édesanyámhoz, majd a háború végeztével Angliába és fátylat borítottam mindenre, amit ott, akkor éreztem. Arra az enyhe, leheletnyi kíváncsiságra…
Talán mindenki rátermettebbnek gondolna most, ha végigharcoltam volna a háborút. De nem voltam itt. Arról pedig, hogy anyám tudta nélkül, hogyan igyekeztem levadászni az Európában, szökevények után kutató halálfalókat senki sem tud. Pedig bőséges tapasztalatot szerezhettem belőle pálcaforgatásból. Hogy aztán Angliába visszatérve ismét azon kapjam magam, hogy teát és kávét főzök puffadt hasú minisztériumi aktatologatóknak. De elviseltem. Mert ott volt Masont. Aki gyönyörű kék szemeivel és mosolyával szinte azonnal levette fiatal kis naivságom a lábáról. Nem érdekelt az sem, hogy őt otthon asszony és gyerekek várják haza. És nem érdekelt az sem, hogy esetleg nekem pont a szívem lesz a tét. Szerettem. naivan és őszintén. Hogy aztán mindenemmel belebukjak. Vagyis csak majdnem mindenemmel… Bár hatalmas hibát követtem el, s már épp sajnálni is kezdtem volna magamat, vagy az aktatologatós állásomat, amikor meglepő módon, azért, hogy eltávolítson az irodából, maga mellől és az őt övező pletykáktól, aurorrá neveztetett ki, majd át is helyeztetett. És íme. Most itt vagyok és mágikus szeszélyeket kutató professzorokra vigyázok. No, meg tűröm, hogy a pletykás vénasszonyok rajtam köszörüljék a nyelvük. Nem mintha számítana. Tényleg nem. Keményebb évem volt annál semmint érdekeljen.
Végül, átlépkedve megannyi, piros körmű, billentyűzetet püfölő boszorka mellett, elértem a Szeszélyügyi Főosztály vezetőjének ajtaját. A megbeszéltek alapján csak egyet koppintottam rajta, majd egyszerűen beléptem. Itt már valaki voltam. S bár kezdetben ők sem tartottak túl sokra, azóta megannyi küldetésben bizonyítottam már, hogy képes vagyok józan fejjel a legjobb megoldásokra rálelni, még szorult helyzetben is. Igen… Csak ért valamit, az a pár éves aurorképzés… És nem, néhány baklövés ellenére azért ma már eljutottam odáig, hogy nem kell félteni…
- Újabb esetet jelentettek Miss Maminot Mesebirodalmából. A bolt haldoklik és sikítása az egész muglik lakta környéket bezengi. A gyors reagálású egységek már a helyszínen vannak. De a nagyszámú mugli érintettség miatt várnak minket is Uram. – Jelentem, majd belépek az ilyen esetekre fenntartott kandallók egyikébe. Bevárom főnökömet is, s az úti célt kimondva, csak hagyom, hogy a talaj kicsússzon lábaim alól s lélekben felkészüljek mindarra, ami odakint vár…
Jellem
Tudja ki ő és azt is, hogy mennyit ér. Édesanyja magabiztosságra nevelte és erőre. Úgy véli egy nőnek talán még jobban és gyorsabban meg kell tanulnia felállnia gondokból mint egy férfinak. Pontosan azért, mert őket gyengébbnek nézik, s így könnyebben eltiporhatóak. De Athena nem az. Igen, még ha szomorúságok érik is, anyja bölcs szavai és szerető érintése viszonylag hamar átsegítik rajta. Bár a botrány, amibe belekeveredett még az ő magabiztosságán is csorbát ejtett, de aztán, ahogy kikeveredett belőle ezt is csak egy újabb, nevelő jellegű leckének tekinti.
Nem akar többé sérülni. Kiadta a titkait és végül becsapták. Megalázkodott. Ez pedig egy életre szívén hagyja a nyomot. Hát innentől megkeményíti a lelkét.
Amúgy kedves és közvetlen természete miatt régen könnyebben szerzett barátokat. Most némileg zárkózottabb, de a világ, amiben él is nehezebb. Ettől függetlenül, ha az ember jó beszélgetésbe elegyedik vele, észreveheti mennyire újító jellem is lenne, ha nem szigorú parancsok alapján kéne dolgoznia. Ettől függetlenül még így is egy apró kis forradalmár, aki bizony van, hogy szeret külön utakon járni. Másképp gondolkodik. Nem a megszokott sémák szerint. Ezért veszi észre előbb a nyomokat, vagy reagál gyorsabban bizonyos esetekben, mint kollégái. És ezért is tudott minden pletyka és rossz hírnév ellenére az egységébe gyorsan és jól beilleszkedni.
Apróságok
mindig ⦁
édesanyja és az ő illata
csillagok megfigyelése az égen
tábortűz illata és a rajta készül ételek
Anglia rejtett mágikus szépségei
pálcaforgatás és gyakorlópárbaj
soha ⦁
csontig hatoló hideg
csillagtalan éjszaka
mumusok
lenéző, pletykáló nők
lenéző férfiak
hobbik ⦁ Imádja az édesanyjával eltölteni az idejét, ezért amennyi időt csak lehet, vele tölt. Együtt nézik a kis kertbe kiülve a csillagokat, amik alapján gyerekkorában tájékozódtak, vagy elmennek felfedezni egy kis mágikus környéket, természeti csodát vagy boltot, amit még nem ismertek.
merengő ⦁ Legjobb emléke az szinte a teljes gyermekkora, még ha nem is került minden nap lakoma az asztalra, akkor is boldog volt. Legrosszabb emlékének a választást tartaná, hogy döntenie kellett édesanyja és a háború között. Szíve szerint harcolt volna, de nem akarta az anyját sem magára hagyni.
mumus ⦁ A halott édesanyjaként jelenik meg
Edevis tükre ⦁ Szeretne majd egyszer családot, igazit, nagyot, ahol a nagyszülők együtt nevetgélnek az unokáikkal és ahol az apára, a leendő férjére mindenben számítani lehet.
százfűlé-főzet ⦁ Ezüstös színű folyadék. Ridegnek, íztelennek tűnő, de ha az ember belekóstol rájön, hogy finom, édes.
Amortentia ⦁ A tábortűz füstjét, az éjszaka hidegét és az édesanyja finom illatát
titkok ⦁ Minek? Az ő titkát mindenki ismeri.
azt beszélik, hogy... ⦁ Lefeküdt a főnökével és azért került feljebb a ranglétrán, majd át egy másik osztályra.
A család
apa ⦁ Georgios Zevras; 54; mugli piaci árus, akit sosem ismert
anya ⦁ Isadora Patton; 42; félvér bolti eladónő, akivel mindennél jobban szeretik egymást
testvérek ⦁ nincs
gyermekek ⦁ nincs
állatok ⦁ nincs
Családtörténet ⦁ Athena családja meglehetősen egyszerű. Édesanyja felől mágus családból származik. A nagyszülei kutatók voltak, akik különböző új varázslatok és főzetek feltalálásán kísérleteztek. Illetve sok különböző tudományos értekezésük is megjelent, témák egész sorát felvonultatva. De épp kísérletező jellemük lett sajnos a vesztük. S egy mágikus balesetben mindketten meghaltak, mikor Isadora még csak tizenhat éves volt. Onnantól a lány egy barátja családjánál töltötte a nyarakat, majd a szüleitől hátrahagyott apró örökségből a Roxfort után Görögországba utazott. Kint, végzettségek híján alkalmi munkákból élt, bár okos boszorkány volt. De az egyik ilyen munka alkalmával ismerkedett meg Georgios Zevráral a muglival árussal. Az egynyári szerelem épp csak addig tartott, míg Isadora boszorkány származására fény nem derült. Akkor a férfi elhagyta, s a nő, nem tudva, hogy várandós, csalódottságában visszaköltözött Angliába. A férfi azóta sem tudja, hogy ebből a kapcsolatból lánya született, s Athena sem érezte sosem fontosnak, hogy ezt a tudomására hozza. Ő boldog így. Az édesanyja is boldog így. Az apja pedig nem érdekli.
Külsőségek
magasság ⦁ 175 cm
testalkat ⦁ átlagos
szemszín ⦁ kék
hajszín ⦁ szőke
kinézet ⦁ Talán szépnek lehetne nevezni. De talán jellegtelennek is. Ő maga sem tudja mikor valaki ránéz, hogy épp milyennek látja. Megtanulta külsejét úgy és olyannak szeretni amilyen. De nem áltatja magát azzal, hogy a gyönyörűsége világokat dönthet romba.
Megjelenésére természetesen mindig figyel. Annak ellenére, hogy szakmájában többre becsüli a kényelmet, mint a divatos ruhadarabokat. Általában nadrágot visel, egyszerű cipővel és felsővel. Mindezt nem túl feltűnő színösszeállításokban, hisz aurorként az emberek többségében inkább professzionális megjelenést várnak tőle, semmint figyelemfelkeltőt.
Mivel azonban a hétköznapjait szigorú öltözködési szabályoknak megfelelően éli, a szabadidejében szeret kifejezetten csinosan öltözködni. Színek terén ilyenkor sem választ harsányakat, feltűnőeket, de szereti a szép szabású ruhákat, szoknyákat, blúzokat és kellemes kiegészítőket.
Beszéde kellemes, de határozott, ami bizonyos helyzetekben rendkívül megnyugtató. Mozdulatai gyorsak, egyszerűek és lényegre törőek. Sejteni lehet rajta, hogy fejben mindent előre megtervez, de mozdulatain sosem látszódik tétovázás. Döntéseit gyorsan hozza meg, vállalva minden felelősséget, de cseppnyi megbánást sem mutatva a világ felé.
Tudás és karrier
pálca típusa ⦁ 11 hüvelyk, juharfa pálca, főnixtoll maggal
végzettség ⦁ Griffendél Godrik Akadémia, Leonard Grenford Aurorképző Kar, Kríziselhárítás
foglalkozás ⦁ Mágiaügyi Minisztérium, Mágikus Szeszélyügyi Főosztály, Krízis elhárító egységeinek parancsnok helyettese
varázslói ismeretek ⦁ Egy auror tudásának széles skálán kell mozognia. S bár már a Roxfortot kifejezetten jó kompetenciákkal végezte el, tisztában van vele, hogy az ő szakmájában folyamatosan gyakorolni és fejlődni kell.
Egyéb
avialany ⦁ Ginta Lapina
|
|
|
|
|
